Fogarasi József

62 éves lettem, s múltam: ÉN!?*

 

… carpe diem …

 

 

 

„vessetek a mókusok elé”**

 

Tény és való, 61 évem elszelelt, és most a 62. is e szellő része lesz. S bár szeretném, mindez aligha visszafordítható. Így időm csak fogy, én meg haladok. A szél hozott, s minden jel szerint, az visz majd innen el. S tudom, a kor nem érdem, csupán állapot. De akkor, mi érdemem? Az alábbi, múltba merengés, amellyel ajándékként - e világvégi dimbes-dombos kopasz-tető szegleten - meglepem magam, magam. Egy fésületlen mese csecse-becse, ahol az egymásba kuszálódó gondolatok barlangrendszeréből a - buktatókkal kövezett tovább vezető - kiutat, Ariadné láthatatlan fonala biztosítja. Múlt a múlttal, régmúlt a régebbi múlttal, az pedig a mögötte levő többivel, összekarolva, szövi a történetet, amelynek közepén mindvégig, ÉN vagyok!

 

Ortodox zsidóként fogantam, majd hithű katolikusként kezdtem életem, egy világvárosnak nevezett, porfészekként fénylő külső kerület kellős közepén emelkedő, többemeletes bérházban lakó, jó hírére kényesen ügyelő, boldog és szerető - (kis)polgár - család gyerekeként. Azt mondták szép gyermekként érkeztem. Mi tagadás, ÉN is tetszettem magamnak. És miközben kint, az utcán, a pesti srácokként aposztrofált hithű csőcselék, vívta isten teremtette felebarátjaival szemben, gyűlölet diktálta, öldöklő csatáját, harcát, felkelését, forradalmát, … engem - meg sem kérdezve - a keresztvíz alá tartva - jóakaratú emberek - „átkereszteltek”. Mondván, jól jön ez majd, ha esetleg visszatérnek az áhított „vitézi” és más ősi címekkel büszkélkedő történelmi és az azelőtti idők. Nem jöttek (szerencsére), így kisdobosként és úttörőként – csinnadrattával kísért, zászló fel- és levonások mellett – nevelkedhettem - Trianon előzményének visszasírása nélkül - jó hazafivá. Otthon, a család féltve őrzött szeme-fényeként, mindent – gyakran annál is többet – megkaptam. A szülők keresményéből, majd az engedélyezett munka melletti „fusizásból”, az átlaghoz képest jobban éltünk, később még hétvégi telekre is tellett.

 

E társadalomban a korrupció azonban nem igen volt jelen, a köztulajdont pedig tiszteltük, bár tárgyait és eszközeit szinte mindenki sajátjaként használta, általa gyarapítva, féltve őrzött (egyéni) „személyi” tulajdonát. Ma viszont virágzik e tevékenység, különösen az állami és az önkormányzati szférában, a közbeszerzést meg egyenesen ez tartja egyben és életben, ha nem lenne korrupció, e „közkedvelt” tevékenység el is sorvadna, „szakemberei” pedig földönfutók lennének, avagy éhen halnának. Én viszont mindettől mentes vagyok, csupán szívességekben utazom, adom-, fogadom és továbbítom, a „kéréseket”, így pénz a kezemhez nem tapad. Még a vagyonbevallásomban sincs semmi érdekes, a kormányfőéhez hasonlóan. Olyan vagyok, mint egy éhen halni készülő kéregető. Még jó, hogy van egy több tízmilliót érő családi házam, a főváros körüli egyik hegyvidéken, és egy lerobbanni készülő márkás gépkocsim, meg a megörökölt családi ékszerek - néhány értékesebb festmény és több műtárgy mellett - de ebből - a 62 év ellenére - értelmesen megélni aligha lehet!

 

Anno, a Párt vezetett, no és néha uralkodott, igaz volt idő, amikor csak ez utóbbit cselekedte. Ma viszont mindezt, egyetlen ember teszi! De akkor legalább az egyház - s vele a tömjénfüstös ájtat-áhitat - az állami életből kiszorult. Bár a szószékről továbbszónokolhattak - különösen a katolikus lelkipásztorok - családról, gyermekről és felebaráti szeretetről, gyakorlati tudás és tapasztalat nélkül, csupán az isteni sugallat elméletére hagyatkozva. Mostani szereplésük azonban ennél is megvetendőbb. Általuk, Júdáspénzért cserébe, a „migráns” és a hajléktalan ma már a nem létező felebaráti kategóriába került. Így e nyomorultakkal az állam azt csinálhat, amihez csak kedve van, számítva az állami kezet nyaldosó egyház szolgálaira: a határ menti kerítések és az embertelen tömegszállások büdös, bűzös ágyainak, termeinek méterről méterre haladó áldásosztogatásaira, megváltást és bűnbocsánatot mormogó kántálásukra. Pedig a kívánatos: állam és egyház egymás dolgaiba orrát nem üti, ettől – közös szégyenünkre – most igen messze vagyunk, partneri kapcsolat helyett az állami alá-fölérendeltségi viszony a meghatározó: „kénköves és tüzes esőt” hozó alamizsnáért cserébe.

 

Az iskolában egyébként jó tanuló voltam, a szakköröket is szerettem, különösen az élővilághoz kapcsolódóakat. Volt kutyám – az Ámorként álmodozó drótszőrű foxterrier – egy csábosan hízelgő macskám és még lovagoltam is. E ló értelmesebb és hűségesebb volt valamennyi körülöttem lebzselő és „szaglászó” emberi felebarátomnál, ám egyszer levetett magáról, megérezte, hogy erkölcsi mércénk és követett etikai elveink elváltak egymástól, ma már megkövetem, tiszta, világos jelleméért, egyenes, gerincességéért. Embertársadat ugyan bármikor becsaphatod, lovadat azonban tilos! A ló megérzi gőgödet és aljasságodat, ez esetben viszont meg nem ülheted. (Mindez a szégyen a győzelmi díszszemlére készülő Nagy Sztálinnal is megesett.) Voltak híressé vált osztálytársaim is, nagy-részük híressége azonban mára megkopott, míg másoké „elhíresült”. S voltak tanáraim, akik csak tanítottak – többen – nem középiskolás fokon. Közülük is a „legszínesebb”, a vallástalan forradalmár, aki mind erről, mit sem tudva templomba járt, nagy titokban, aztán időben később, e tüskés Rózsa, a sarlót és a kalapácsot a szegfűre, majd valamennyi kelléket hátrahagyva egy gyümölcsre cserélte. Hálából, ajándékba zakót és kabátot kapott, a piacosoktól. Képzeletben pedig elhitte: ő Horger Antal úr, és így soha nem nőtt fel sem a ruhához, sem a feladathoz. Úgy gondolta, a gyermeknek a hittannal már az anyaméhben kell megismerkednie. Majd a különböző vallási tanokat egységesítve elrendelte azok felmenő rendszerben történő kötelező tanítását, a bölcsődétől kezdve az egyetemmel bezáróan. Katolikus kereszténynek vallotta magát, bár csak egy frusztrált, hivalkodó és felfújt pedagógus volt.

 

Családot viszonylag korán (hamar) alapítottam, de azt hiszem, mint minden vallomás ez is viszonylagos és talán kicsit elhamarkodott, ezért sántít is. Állítólag még nem nőtt be a fejem lágya! Ez minden bizonnyal így igaz. Szerettem jönni-menni, jól élni és másokkal (is) flörtölni, jól esett, ha több és jobb is volt a tarsolyomban; divatosan öltözködni (a divat szerintire ugyanis nem mindig tellett). Imádtam a tőlem függő szabadságot, de gyakran kibújt belőlem az erőszakos diktátor (szelleme), uralkodtam környezetem felett, állítólag a másik „felem” levegőjéből az oxigént is elszívva. Így elfolyt az olimpiai arany, minek temetés lett a vége. Szép, hatásos, első osztályú temetést rendeztem, és az összes eltávozott családtagot egy közös, de tágas altemplomi díszhelyre fektettem, magamnak is helyet biztosítva, az örökkévalóságból történő feltámadásig. Igaz, az élővilágból eltávozott bordatársam könyörgött, hadd nyugodhasson máshol, egyedül, de én ellentmondást nem tűrő mosollyal elhallgattattam és rázártam a márványlapot, mondván: itt kell megvárnod, engem, majd velem együtt „Itt élned, halnod kell.” És ekkor – életemben először – megrettentem, az élettől, s talán egyben magamtól (is)? Magamra maradtam, a „másik” szabaddal, most mihez is kezdjek? Döntöttem: kell a korábbi másik mellé egy új másik, avagy kettő új másik, hogy a régi másik nehogy rám csimpaszkodjon, korlátozva a végre visszanyert teljes szabadságom. Bár néha jó a kalitka, de csak, ha ajtaja állandóan nyitva és a madár dönthet a kérdésben: mikor és meddig e zárka!

 

Dolgozni sajna, nem igen szerettem, a lazaságot azonban kedveltem. Nem is strapáltam magam a munkahelykeresést illetően, végül a lakásunkhoz legközelebbibe kerültem, szüleim ismeretségeinek köszönhetően. De csak hat órát vállaltam, mondván: van más, fontosabb elfoglaltságom. Aktívan lovagoltam, így a reggel 8 órai munkakezdés nem fért össze a sportidővel. Mindezt nem is nézte jó szemmel a munkahely vonalas KISZ-titkára, sajnos az általam, magamnak diktált kényelmes munkatempót sem. Így kénytelen voltam megbarátkozni a nyolcórás munkaidővel. Mit mondjak, nehezen ment, ahol csak lehetett, lecsíptem belőle. Kávézgattam, telefonáltam, fontoskodva jöttem-mentem, házon belül, nem ritkán kívül is. Belefért a munkaidőbe, különösen, amikor nem volt félfogadás. Közben pedig szorgalmasan figyeltem, mások hogyan érvényesülnek, teszik magukat fontossá és „nélkülözhetetlenné”. Bevallom, ebben sem voltam rossz tanuló. Így aztán szép lassan, de fokozatosan, haladtam – oldalt majd felfelé – az igazgatási ranglétrán, később a „minőségibb” munkahelyeket is elértem.

 

A rendszerváltás már a menő budai kerületek egyikében – és már az elnöki titkárságon – ért utol, ahol nem csupán ismerték és értették, de kellő módon gyakorolták is a keresztény-konzervatív liberális demokrácia elveit, különösen, ami a volt tanácsi, önkormányzati lakások privatizációját illette. A rendszerváltás „robotosai”, akik jókor voltak jó helyen, igencsak hamar eligazodtak a „vadkapitalizmus” piac- és értéktörvényeinek útvesztőiben: hogyan, mi módon is lehetséges a saját bérlakásuk lakóházait magában foglaló területeket a törvény-adta kiskapukon keresztül „piacosítani”, értékesítésre kijelölni, majd megvásárolva társasházzá alakítani, kárpótlási jegyek segítségével, potom árért? A korán ébredők és a döntéshozók tüzéhez közelállók, nem csupán melegedtek, pecsenyét is sütögettek. Nekik még az üzlethelyiségek tulajdonjogát is sikerült megszerezni, sőt, az önkormányzat kárára, a volt házmesterek szolgálati lakásaitól is meg tudtak szabadulni (ingyen).

 

Mire a pesti, lerobbant lakású és megöregedett, kisnyugdíjasok lakta lakóterületekre került a sor, a tulajdonos önkormányzatok már választópolgáraik bőrét is lenyúzva - rajtuk keresztül - akartak minél több bevételi forráshoz jutni. E rablógazdálkodást a bőrüket mentő – a rendszerváltó átvilágítást megúszó – igazságszolgáltatásnak becézett tevékenységet ellátó bírói kar személyi állománya is - szemérmetlen módon - támogatta. Ítéleteikben, szinte minden kritika nélkül, a társasház-alakításra kijelölt házak értékállagát tömeges szemrevételezéssel megállapító önkormányzatot képviselő ügyvédnek adva igazat. A kétkulacsos, Janus-arcú politikus-igazgatási személyi állomány által, csiszolódva szembesültem Woody Allen egyik örök-érvényű tételével: Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta.”** Amely a mindennapi gyakorlatban, a szót és a tollat jól forgató „bürokrata hatalmi gépezet” segítségével rengeteg anyagit hozott a konyhára. Ráébredve az örök igazságra - „az életnél nincs kegyetlenebb tanítómester.” - szárnyakat kaptam - „carpe diem” - és felhagytam a „töltőtoll koptatással”.

 

Felcsaptam hát oktatónak. Emlékezetem nem figyelmeztetett - időben - az Annie Hall egyik alapmondatára: „Aki nem tudja, csinálja, ha csinálni sem tudja, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár.”** Előre bocsátom: nem lettem, s nem is vagyok tornatanár! E tény azonban korántsem jelenti, hogy mindent, amit csináltam, értettem is, bár elég hosszú ideig tanítottam. Az ország egyik elit egyetemének igazgatási tudománnyal és praktikával foglalkozó szervezeti egységébe kerültem. Volt pályázat is, de amolyan mai jellegű, közbeszerzésinek minősülő. És persze az uram-bátyám szerű olajozás sem maradt el – de csupán a háttérben – hogy minden kerék a fizika objektív törvénye szerint csússzon és forogjon. Így hát elnyertem az áhított - direkt nekem biztosított - oktatói állást. Mit mondjak, imponáltam önmagamnak, holdudvarom személyi köre is irigykedett. Adjunktus, jól hangzott, hisz mindenki nem juthat fel a titulusok eme szintjére, különösen nem egyik napról a másikra. Kellett is kapaszkodnom a „próbaidő” alatt. Minden jól hangzó idézetet, szállóigét, illetve elmés szólás-mondást magamra öltöttem, különösen a latin-görög eredetűeket. Ez utóbbiak közül a latint, szakmai társaságban félhangosan – csak annyira, hogy a tőlem kissé távolabb állókhoz is eljuthasson – eredeti nyelven voltam képes felidézni. A hatás nem maradt el, kezdtem a szűkebb személyi kör számára is „nélkülözhetetlen” társasági személy lenni, aztán már kapcsolat szült kapcsolatot, egészen a rektorig.

 

Később eljött a tantárgyválasztás ideje, volt egy témalehetőség, amit szerettem volna elnyerni és talán illet is a személyiségemhez, szerintem köszönőviszonyban voltunk, egymással. Felkészültem a megmérettetésre, cenzorom rezzenéstelen arccal ülte végig az órámat, majd a végén megbeszéltük a „szereplésemet”, finoman értékelt, de hosszú idő elteltét követően sem nyilatkozott, így a lehetőség elúszott, maradtam a bürokratikus és bonyolult, gyakorta változó, igazgatásjogi témánál. Vele azonban nem sikerült barátságot kötnöm, változásait nem voltam képes figyelemmel kísérni, egyeseket pedig befogadni, hát még „megemészteni”! Frusztrált az egész folyamat, különösen az előadásokra kellett méltánytalan módon sokat készülnöm, ennek ellenére gyakorta, szorongás és félelem vett rajtam erőt, melynek eredményeként - magam szerint - gyengén teljesítettem. Védekezésként, az általam nem „szeretett” témákban a szemináriumi foglalkozások megtartására – zsebből fizetve – „külsős” szakembereket kértem fel, igaz, a szabadidő is kellett, hiszen ez idő tájt építkeztem, e két „foglalatosságot” pedig időben máshol nem tudtam volna „összehozni”, hát még a munkahelyi vezetőkkel „elfogadtatni”, csak itt, a világ leglazább és lezserebb munkahelyén, a felsőoktatásban, ahol mindenki, akinek a „neve” szükséges az intézményi önállósághoz - a száz-kilométernyi távolság ellenére is - képes volt egyszerre és egy-időben, akár több egyetemen foglalkozást tartani, avagy/és ügyvédkedni, ügyészkedni, (alkotmány)bíráskodni, miniszterként, államtitkárként is megjelenni, sőt azonos napon külföldi és itthoni konferencián részt venni, ha másként nem hát mondanivalóját videóként elküldve, természetesen nem lemondva a mindegyikért külön-külön járó anyagi ellentételezésről.

 

Ahol viszont mindenki mindenkit helyettesít és mindenki mindenkivel folyamatosan foglalkozási-órát cserél, ott természetes módon megnő az ilyen emberek közötti kollegiális „megértés” és az egymás iránti „elnézés” toleranciája, hisz panaszt a hallgatók úgysem tesznek, ők – az órákat egyébként sem látogatva – csupán a vizsgákon szeretnének minél előbb és zökkenőmentesebben túlesni. A mókuskerék érintettjeitől pedig, a másik feladása – az egyszer te, másszor én elv, következtében – erkölcsi alap hiányában nem volt elvárható. Így, annak az egy-kettő – fehér hollóként – kicsinyeskedő és irigykedő kollégának, aki e közös „játékba” játékosként - szakmai tisztességét hangoztatva - némi huzavona ellenére sem volt hajlandó bekapcsolódni, a „játékos többség” megkülönböztető jelzőként előbb, vagy utóbb úgyis a homlokára süttette az - „összeférhetetlen”, „árulkodó”, „besúgó”, „perlekedő” stb. - „alkalmatlan” kitételű Káin bélyeget. Mindezzel szemben az érintettek hiába is fordultak védelemért az intézmény vezetéséhez. Hisz e díszes társaság tagjai - ha másként nem - „cserejátékosként” szintén részesei voltak e „társasjátéknak”. Minek következtében hivatalból és automatikusan - ráadásul írásos dokumentumok hiányában - amúgy is a „játékosok” igazát lettek volna „kénytelenek” védeni, s osztani.

 

A sors szeszélye folytán azonban – sajnos – én is „belebotlottam” egy fent említett „hithű”, perlekedő kollégába, egymás életét meg is keserítettük. Sikeremmel – másokkal ellentétben – nem volt képes megbarátkozni, folyton a „nyomomban” járt. Pedig tőlem, a vizsgáról, majdnem mindenki elégedetten távozott: amit nem igen tudott a hallgató, arról nem faggattam, amely témát viszont kellően én nem ismertem, a vele összefüggő kérdéseket a húzható tételek közül, ügyesen kivettem. Olyan akartam lenni - mint példaképem, a volt köztársasági elnök, nem kerékkötő, hanem motor - aki a hallgatói „tündöklésnek” nem gátja, hanem lendítője. A sorozatos „ütközések” viszont kikészítettek, depressziós lettem, hosszabb időre betegállományba kényszerültem, melyből munkára – bosszúból, direkt – csak a nyári szabadságom kezdete előtt, egyetlen nappal jelentkeztem, felgyógyulásomat pedig egy afrikai körúttól reméltem.

 

„Az élet nem habostorta, Pelikán” idéződött fel bennem egy pillanat erejéig Virág elvtárs bonyolult szóösszefüggés-rendszerének egyik, máig igaznak tűnő, elmés mondata. Majd egy másik is előbukkant: „Menet közben kell az önbizalmat megszerezni!” Ugyanis nem akartam már régi munkahelyemre visszatérni, csak még nem ismertem kivitelezése módját. Új kihívások felé szerettem volna kacsintgatni, ahol nem ismernek és ahol egy „délszaki”, még sütkérezve tündökölhet. Az irányt, az egyenruha mutatta, amellyel ismertségi viszonyba a sors jóvoltából kerültem. Vezérlőm, a szerencsecsillagom volt, és ismét a „sport”, csak most nem a ló, hanem a vadászpuska. Nem kell megijedni, a puskához nem nyúltam. A társaság érdekelt. Sok-sok érdekes személyiség, akik „civil” foglalkozásukat csak lassan és óvatosan fedték fel, előttem. Főhivatalnok, orvos, bíró, nyomozó, ügyész és egy-két tábornok, no meg a közéletben kisebb-nagyobb jelentőségű szerepkörrel, illetve befolyásrendszerrel rendelkező politikacsinálók, „alsó-felsőházi” képviselők, és „kísérőik”, akik csupán az elejtett „zsákmány” ünnepi elfogyasztásakor váltak láthatóvá és megismerhetővé. Ezekre az alkalmakra - „rejtekhelyéről” - már a másik nem is „előbújhatott”, hiszen a vadászat elsősorban - „soviniszta” - férfi „foglalatosság”, ahova hölgy csak egészen kivételes esetben kaphat hivatalos „belépőt”. Pedig a korábbi – sokak által visszaváró – időkben, az uraságok vadászatain - a férfiakkal azonos státust képviselve - szép számban magas-rangú hölgyek is megjelentek, puskával kezükben, zsákmányt is ejtve.

 

Ellenben, az igazi úri-murit a már említett „lakomák” képezték. Evés közben jön meg az étvágy, vallja a népi bölcsesség, amelyet a gyakorlat szinte kivétel nélkül vissza is igazol. A „messziről” jött ember itt aztán szabadon - mindent - mesélhet, annak ellenkezőjét is. Ennyi meg annyi nyulat, fácánt, fajdot, avagy ilyen meg olyan agancsú szarvast, agyarú vaddisznót stb. lőttem. Medvével azonban csak a külföldet is megjártak „mertek” dicsekedni, míg az egzotikus állattokkal inkább a vacsora vége felé, a boros-kupakok többes körei után jöttek elő a macsó férfiak, hacsak az illető mindjárt nem a vacsora elején érezte magát Széchenyi Zsigmondnak. Arról viszont sosem szólt a fáma, hogy ezeket a vadászzsákmányokat vajon – esetleg a mesélők helyett – kik is lőtték ki, illetve volt-e tömeges vadterelés, a siker érdekében. Amikor aztán már megtisztult az asztal a tányéroktól és az evőeszközöktől, s csupán az ivópoharak, kupák képezték díszét, a cigaretta és szivarfüstben a fényképek és a „titkos” szelfik is előkerültek, különböző „pózokban” bemutatva a zsákmányt és ejtőjét. Volt köztük minden, és még más is. Egyes esetekben a vízipipa és a „tüsszentőpor” kábulatában néhány vadászház belső terébe is bepillantást nyerhettem, igaz, csak a mutatott képek által. Volt, hogy a látottak felett tágra nyílt szemmel csodálkoztam, mivel azok - méretüket tekintve - inkább hasonlítottak kastélyhoz, mintsem házhoz. Naivitásomat látva, egy-két esetben - egyeztetett időpontra - a valóság megbizonyosodása végett még személyre szóló meghívást is kaptam.

 

Aztán amikor az idő már az estébe nyúlt, a „vendégek” közül többen, a terhes nő térfogatát meghaladó pocakkal rendelkező „nagyfőnök” lezser „slendriánságán” is mertek élcelődni. Még jó, hogy csak a foci a kedvelt időtöltése és így csak a stadionok vannak kitéve szotyizós köpködésének …. mi lenne a vadászházakkal, ha a vadászathoz is kedvet kapna … akkor a csontok és mócsingok is a padlóra kerülnének … vihogtak többen, de előbb körbe néztek … Persze a magyar birodalmi fővadász sem úszta meg, ő is megkapta a magáét: egy vadkacsáért miért kellett neki olyan messzire utaznia, hiszen ebből a „madárból” itthon is van, bőven … ugyan mán, károgtak néhányan rosszmájúan, hisz csak később, amikor közelebb ment a lelőtt vadhoz, látta, hogy vadkacsa helyett szarvast lőtt … és micsoda agancsa volt … de csak a leltárba vételkor derült ki, hogy védett állatot, rénszarvast puffantott le … amely trófeával csak az este beálltakor, settenkedve távozhatott … a tőle tisztes távolságban reá várakozó helikopterrel. Azért közös is van bennük, tromfoltak mások, hiszen mindkettő mer - egyre nagyobbat - álmodni … képzeletükben, területileg, már nem is Nagy-Magyarország, hanem európai méretű birodalom jelenik meg álomképként … amely földrészen egyikük a birodalmi fő-futball- és sportvezető, míg a másik a birodalmi fővadász és keresztényvédelmező cím örökletes birtokosa. De a fővadásznak legalább van egyházvezetőktől ellesett (tanult) „kulturált” tartása és pocak-nélküli kiállása … és nem Patyizza le a vendéglátó házigazdát, zsebre dugott kézzel, aminek láttán és hallatán legalább a - rektor nyakában lógó - méltóságszimbólum elvörösödött, és minden bizonnyal szégyellte is magát, valamennyi rektor képviseletében.

 

E sok ékesen hangzó, értelmetlen locsogás és vihogás hangörvényén szárnyalva, andalító magasságokba emelkedtem, ahol a nürnbergi Igazságpalotában látottak és hallottak, illetve olvasottak alkotta vízióképek törtek rám. Egyikében, a kiállítóterem emeleti falfelületén, az egymás alatt/felett elhelyezett képekből kihajolva, a két birodalmi fővadász replikázott, a kiállítás rendezőjével: melyiküket is illeti meg a kiállító-terem „főhelye”?

 

 


a magyar nemzet (birodalmi) fővadásza

(a megálmodott nagy-magyar birodalom fővadásza cím aspiránsa)

 

 

                  

                              

 volt német birodalmi fővadász                               a Birodalmi Vadászati Törvény

előterjesztője

 

Az alsó két kép ábrázoltja volt az erőszakosabb és egyben a határozottabb is, nem beszélve az általa igénybe vett hangerő decibel-nagyságáról. Nem tudott beletörődni a kiállítóterem magassági hierarchiájának alacsonyabb szintjén történt elhelyezésébe. Mondván, az ő vadászterülete anno, sokkal nagyobb kiterjedésű volt a most felette „térdeplőéjénél”. És különben is, korban ő az idősebb, így hát kijár neki a tisztelet. Ha pedig csupán az elejtett két állat méretét, nyilvántartott - származási - pedigréjét hasonlítjuk össze, már ez alapján is vitathatatlan, hogy kit illet a „pálma”! Ráadásul neki senki nem segített a zsákmány és a trófea „hazacipelésében”, míg a fölötte lévő képen - a távolság ellenére is - jól kivehető a várakozó helikopter sziluettje. Ruházatán – folytatta tovább meggyőződését – az általa viselt vadászati rendjelek/szimbólumok pedig előírás-szerűen utalnak a fővadászi cím jogosságára és protokolljának megtartására, amelyet még a nürnbergi bíróság sem tudott jogilag vitatni. Sőt, a főbíró – életutam bemutatásakor, fűzte tovább a szónok gondolatát – az általam betöltött 32 cím és funkció közül az első helyek egyikén emlékezett meg erről a civil főtisztségemről, valamint ennek birodalmi főerdészi bővítményéről, aminek következtében én voltam a birodalom legfőbb természetvédője is. A szellemében és koncepciójában még ma is hatályos Szövetségi Vadászati Törvényt is az előterjesztésem alapján fogadták el. Sportteljesítményi csúcsaimért még a „főnököm” is felnézett rám, és sosem pályázott volna a helyemre. Igaz, nem is tehette, hiszen még egy pisztollyal sem volt képes a legközelebbről sem célba találni, nemhogy egy vadászpuskával bármely vadállatot leteríteni! Fordítva mindez, aligha állná ki a gyakorlat próbáját! Mondja, hogy nem így van, „bájgúnárként” mosolygó lelkészem? Bár azt elismerem, a tudományos fokozatot - a „zaklatott” körülmények és a birodalom, illetve népem ügyeinek intézése miatt - már nem volt időm zsákmányul ejtenem.

 

Sajnos, a válasznak már csak a foszlányai jutottak el hozzám, mivel a dajdajozva mellém ülő - „civilben” tábornoki ranggal rendelkező - személy, hogylétem és foglakozásom iránt kezdett érdeklődni. Pedig tartalmilag biztosan érdekes és tanulságos lehetett a parlamenti expozéként indult, teljes magyar-monológ. Mindezt kellőképpen érzékelteti, hogy a szónok megszólaláskor a kiállítótér összes terme elcsendesült, még a tolmácsfülhallgatók is elnémultak. A jelenvolt csoportkísérő tolmácsok pedig szinkrontolmácsnak felcsapva szinte a világ összes nyelvén azonnal fordítani kezdték az általuk hallottakat. Már az első gondolati kör magával ragadta a hallgatóságot, a megszólaló szónoki képessége pedig méltó elismerést aratott. A képen, a földön térdeplő fővadász először a talpára állt, majd gerincét kiegyenesítve, méltóságteljes magyar papi retorikával utasította vissza az imént elhangzott cinikus és sokat sejtető csúsztatást tartalmazó „utalást”, mondván, nála mindennel szemben és mindig elsőbbsége volt a nemzet ügyei intézésének és csak ezt követhette a vadászi tevékenységnek hódoló foglalatosság, de mindemellett is volt ideje saját elméje formálására, műveltsége gyarapítására, a tudomány eredményeinek figyelemmel kísérésére. Így tehát nem a véletlen műve, és nem a zsákmányszerzés eredménye a folyamatos képzéssel megszerzett két egyetemi diploma, majd ezek betudhatóságaként a tudományos fokozat elnyerése. Azonban, mindennek ellenére is tudtam végtelen szerény lenni és maradni - váltott gyorsan egyes szám  első személyre - hiszen ez eddig és jelenleg sem használom a „dr.” és/vagy a „PhD” címet, és ezek akármelyikének a nevem mellé írását sem követeltem/követelem meg senkitől, még a tollamból származó saját írásaim meghivatkozásai esetében sem. Majd rátért az európai történelem egyes sorsfordító eseményeinek és azok következményeinek ecsetelésére. Szavait a hallgatóság tátott szájjal és néma megilletődéssel itta magába.

 

Első kézből - a történelemtudomány szakavatott képviselőjétől - tudhatta meg a hallgatóság a magyarok Kárpát-medencébe történt bevándorlásának, migrációs betörésének okát. Nevezetesen, hogy „csatangoló kalandozásaikkal” rámutathassanak a német területek katonai sebezhetőségeire, amellyel elősegítették a német egység létrejöttét, a lovagi várak építési, a kis-királyságok védelmi rendszerének korszerűsítési, illetve egy központi hadsereg megszervezési folyamatának felgyorsítását. A németek tulajdonképpen e folyamatok eredményének, valamint a magyarok kurucos harci tetteinek köszönhetik, hogy a tatároknak már nem volt erejük a határaikig eljutni és így üres zsebbel voltak kénytelenek - szégyenszemre Mongóliába - örökre visszavonulni. Aztán időben – egynéhány-száz évvel – később, a megerősödött magyarság már nem csupán a németeket, de a teljes Nyugat- és Észak-Európát, valamint az európai kereszténységet védte és védelmezte a törökkel szemben. Ma pedig az Európát ért migránsáradat megállításával juttatjuk lélegzetvételhez a megroggyant német szociál- liberális parlamenti demokráciát. A beszéd zárótételeinek és az egészért kijáró állva tapsolás fülsiketítő zajának álomképét már nem volt lehetőségem átélni a személyemet nagyon szimpatikusnak találó vadásztag mellém ülésének köszönhetően.

 

Kérdésére elmondtam, jelenleg adjunktusként okítok az egyik egyetemen és a tantárgyat is megneveztem. Komor képet vágott, majd hosszabb ideig tartó töprengést követően - kérdést feltéve - ismételten megszólalt: nincs-e kedvem egy egész népet okítani ön- és közvédelemre? Nem középiskolás fokon, fűztem tovább az ajánlatot, „jól értesültségeimet” fitogtatva. Döbbent és értetlen arcára nézve az volt a benyomásom, hogy az általa öntudatlanul indított, majd általam befejezett idézetsor irodalomtörténeti azonosításával aligha járhatott sikerrel. A nyomaték kedvéért - huncut mosoly közepette - azért hozzáfűzte: ő – nevén nevezve – az egyetemre gondolt. Végül abban állapodtunk meg, hogy Pesten, majd egy mindkettőnknek alkalmas időpontban találkozunk és személyesen beszélünk az ajánlatáról. Ezzel számomra a kínos „nagyjelenet” véget is ért, aznapra.

 

Aztán, időben jóval később – mikor részemről már majdnem teljesen feledésbe merült az ajánlat – csöngött a tanszéki külön telefon, engem kerestek, a tábornok titkárnője közvetítette felém a személyes találkozásként szóba jöhető időpontokat, amelyek közül választhattam. Megegyeztünk. Teljes tábornoki „harci díszben” fogadott, kávéval és üdítővel kínált, de a beszélgetést nem a fotelban, mint két egyenrangú fél, hanem a tárgyalóasztalhoz ülve folytattuk le. Mint mondta, az elmúlt néhány „vadász-összejövetelen” figyelt fel rám, aztán érdeklődött felőlem a háttérben is, amelynek eredményeként elnyertem a szimpátiáját. Majd folytatta. „Fentről” kapott pénzt és engedélyt – saját témájában – egy önálló kutató-oktató, oktató-kutató csapat „verbuválására”, az egyik posztot illetően rám gondolt, még a szakmámat és eddigi kutatási eredményeimet is tudnám hasznosítani és kamatoztatni, csupán pályáznom kellene az egyik kiírt doktori témára, majd azt elnyerve beiratkozni a doktori iskolába… jó, jó vágtam itt gyorsan a szavába, szinte fuldokolva, kapkodva a levegőért. Ez a tempó – egyelőre – azonban kissé gyors nekem, hisz még azt sem tudom, mi a kiírt téma címe és a pályázat benyújtására mennyi gondolkodási és felkészülési időm lenne? Nem hagyott további lehetőséget kételyeim sorjázására, a szót ismét magához ragadva következetesen folytatta lehengerlésemet. A szóban forgó VIP téma, amelynek pályázati feltételei önre lesznek szabva - és így azt csak ön nyerheti el - „A bolygóközi űrállomások hullócsillagokkal szembeni védelem modelljei és doktrínái” címre hallgat. Szent Isten, hol a repülő-sóm, kiáltoztam ájuldozva magamban. Elfehéredésemet és magamba roskadásomat látva, szelídebbre fogta szárnyalását és türelmesebb tempóra váltott.

 

Nem kell halálra rémülnie, minderre csupán azért van szükség, mivel a „csapatba jutás” egyetlen megfelelési kritériuma a PhD fokozat megléte, vagy legalább a doktori iskolába történt sikeres felvételi. Ezt követően mindenben segítünk (ahogy ezt másoknál is tenni szoktuk, tette hozzá magabiztosan). Ezzel a mondatvégei ponttal végre én is szóhoz jutottam és hangot adhattam bizonytalanságomnak: de hát én űrállomásokkal és hullócsillagokkal soha életemben nem foglalkoztam, még álmomban sem, tettem hozzá kétségbeesetten, így pedig hogyan is tudnám a kiírt pályázatot megírni, a doktori iskola felvételi bizottsága előtt megfelelni, nem is beszélve az iskola eredményes elvégzéséről és a PhD fokozat megszerzéséről? És hát végül is – lendültem védekezésből támadásba – van egy munkahelyem, amelyik e pályázat benyújtásához nem járulna hozzá, az iskola elvégzéséhez pedig nem biztosítana szabadidőt? Adtam elő mindezt, elég hatásosan. Nincs ok semmi aggodalomra, fűzte tovább – egyoldalú – beszélgetésünk fonalát. A legfőbb vezetéssel már megbeszéltem a részleteket, áldásukat adva a tervre, mindenben közreműködnek majd!

 

A pályázat benyújtására van négy napja, holnapután bejön a kollégáimhoz, ön kitölti az adatlap általános, személyes részét, a többit, a szakmai részeket ők megfogalmazzák, az ön elolvasó jóváhagyását követően ráviszik a formanyomtatványra és a kívánt példányszámban kinyomtatják, azzal máris mehet a főtitkárságra, ahol átveszik majd a pályázatot. A doktori iskola felvételi „beszélgetésére” tíz nap múlva kerül sor. Fog kapni egy értesítést, a konkrét hely és az időpont feltüntetésével. A bizottság öttagú, elnöke én leszek, egyben a „beszélgetés” vezetője is. Amennyiben többen jelentkeztek a pályázatra és pályázatuk megfelel a kiírásnak, úgy mindenkivel külön-külön fogunk foglalkozni, körülbelül fél-félóra időtartam erejéig. Önnel, kávézással egybekötött „alkalmassági” társalgásra kerül majd sor, amelynek keretében általános közéleti, közpolitikai kérdésekről cserélünk véleményt, egymással. A felvételi bizottság döntéséről írásos formában értesítjük, amelynek kézhezvételét követően intézményünkben személyesen megjelenve be kell majd iratkoznia. Ezt követően, a beiratkozást igazoló dokumentum alapján, munkahelyén kötnek önnel egy tanulmányi szerződést, amelyben vállalják a doktori iskolával együtt járó költségeket. És … kezdtem volna bele „akadékoskodásomba”, de nem hagyott szóhoz jutni … folytatta „hivatalos” tájékoztatásomat. A két rektor a részleteket egymás között majd megbeszéli és lerendezi, amennyiben a lehetőség engedi, igénybe veszi a féléves oktatói-kutatói szabadságát, ha ez nem sikerülne és a helyi körülmények akadályoznák az iskola látogatását, esetleg le is „betegedhet” ezen időszakra, az első év sikeres elvégzését követően pedig, jövő év július 1-jétől már a mi alkalmazásunkban fog állni. De én, vágtam közbe, nem szeretném, ha a munkaviszonyom felmondással szűnne meg … nem tudtam befejezni a gondolatot … nem is fog … áthelyeztetjük … de a két intézmény között nincs áthelyezési kényszer replikáztam tovább … nem kényszer, hozzájárulás lesz és még a tandíjat sem kell majd visszafizetnie. Remélem most már minden világos, vitte le mondókájában a hangsúlyt … van még kérdése, fogta magát sürgetőre … mert nekem most már mennem kellene. Nincs, minden világos! Volt a válaszom.

 

Ezt követően az események valóban az előre „megírt” és a velem korábban közölt terv szerint alakultak, egyet kivéve, a féléves alkotói szabadságot nem kaptam meg, így ahhoz, hogy a doktori iskolába eljárhassak az óráimat meghatározott napokra kellett ütemeznem, ez a kollégáimmal való súrlódásokhoz, némely esetben ütközéshez vezetett, ezek egyike során a vezetésnek is közbe kellett lépnie, hogy az általa kötött tanulmányi szerződésben vállalt feltételek teljesülhessenek. Ekkor szivároghatott ki a tanulmányi szerződés ténye, majd később az adott doktori iskola neve és az általam megpályázott témacím. Igazán, ez utóbbi verte ki a biztosítékot a munkahelyemen: a kollégák állítása szerint ez a cím még csak köszönő viszonyban sincs az általam jelenleg oktatott és kutatott témák egyikével sem. A megszerzett információkon felbuzdulva pedig, mások is igényt formáltak a tanulmányi szerződésre, miszerint ők nálamnál sokkal régebben vannak az intézménynél, oktatói státusban alkalmazva, a vezetés azonban „pénz hiányára” hivatkozva egyikükkel sem kötött szerződést. A bajt csak tetézte, hogy az elvállalt tankönyvi fejezetírási munkálatokkal sem kellő ütemben haladtam, valamint a saját egyéni vizsgáim időpontjainak egyeztetése is sokkal fontosabb volt számomra, mint a munkahelyi vizsgáké. Továbbá, a rám osztott szakdolgozatok konzulensi és bírálati véleményeit sem tudtam határidőre elkészíteni, ezzel több kolléga időbeosztását is sikerült „felrúgnom”. Az a bizonyos cérna ekkor szakadt el nálam, ráadásul a depresszióm is kiújult, minek következtében hosszabb időre betegállományba kényszerültem, amelyből munkahelyemre már csupán június utolsó napjaiban térhettem vissza. Viszont július 1-jén – minden létező problémát hátrahagyva – már, mint másodéves doktoranduszhallgató - áthelyezéssel - az új munkahelyemmel álltam alkalmazásban, az „okítást” ellenben - az oktatói nyári szabadság kivételét követően - csak szeptemberben kellett megkezdenem.

 

Fogadtatásom szívélyes volt, úgy éreztem, minden fenntartás nélkül maguk közé engedtek, jó volt ebben az új környezetben a munkát felvenni. Főnököm először testhezálló feladatokkal bízott meg, igazgatási jellegű munkákat kaptam. Oktattunk, kutattunk, publikáltunk; jegyzeteket, tankönyveket, tansegédleteket írtunk, készítettünk; gyakran lektoráltunk, akár egymás munkáját is, így került hozzám korábbi főnököm több tankönyvi kézirata is. Munka tehát volt bőven, igaz, értük tisztes gázsit is kaptunk, e munkák többsége azonban sehol nem jelent meg, ISBN, ISSN számot nem kaptak és a jogszabályilag előírt könyvtárakhoz a köteles példány sem jutott el. Belső anyagként, kézirat gyanánt kerültek hasznosításra, ezért viszont a kredit pont, hivatalosan nem járt. Kezdtem aggódni, hogyan is fog így összejönni az előírt publikációs munkák után a szükséges kreditpontszám, amely nélkül nincs abszolutórium és benyújtható értekezés sem. Megnyugtattak, náluk másként számítódik a kreditpont, itt a „belső” nem nyilvános „irományokért” un. „belső kreditpontok” képződnek, amelynek van egy átszámítási trendje. Megnyugodtam! Bár némi aggodalom azért még maradt bennem, ugyanis a doktori iskola által mellém kijelölt témavezetőnek a tudományos címe mellett ugyan rangfokozata volt, de az igazgatás terén dokumentáltan semmiféle – elméleti, gyakorlati, kutatói, oktatói – munkásságot nem tudott felmutatni. Óvatos érdeklődésemre azt a választ kaptam, miszerint erre nincs is semmi szükség.

 

Érdekes volt, de tanulsággal is szolgált az „egyenruhások” között civilként ténykedni. Így szabadabban mozoghattam, irányomban még a protokoll sem volt annyira részletező. Ennek is köszönhetően, többeknek kedvence lettem, néhányan viszont irigykedtek rám. De a nyilvánosság előtt, az ebből fakadó élcelődéseknek, illetve „somfordálásoknak”, minden esetben a rangi hierarchia képmutató tisztelete, megálljt parancsolt. Szerencsére azt, hogy ki is a mentorom, mindenki észben tudta tartani.

 

Az a kérdés, hogy az egyes „írásművek” esetében ki-kivel is alkot(hat) szerzői párt, avagy szerzői kollektívát, mindig a vezetés szervezeti és/vagy rangfokozati hierarchiájának felső körén belül dőlt el. Ennek egyenes következménye volt, hogy a műveken, a szerzők nevének feltüntetési sorrendjét sem a szokásos (illendőségi) ABC-rend, hanem a ranglétra, illetve az adott személyek belső-külső politikai kapcsolatrendszerének erőssége határozta meg. Nem volt „szokás”, (követelmény?) a művön belül az egyes szerkezeti/fejezeti részek szerzőinek nevesítése sem. Ezzel szemben az egyes képek, ábrák, grafikonok, diagramok stb. készítője nevének feltüntetése nem maradhatott el. Mindezért az alkotót ugyanis külön „belső” kreditpont illette meg. Több szerző esetén a „közös” mű után az egyes szerzőtársakra eső kreditpontszám kiszámítása is a már említett sajátos „szabályokon” alapult. „Természetesen” a szerezők, a többi szerzőtárssal megkötött szerződés adattartalmát nem ismerték (ismerhették meg). Mindezek és egyéb, más „sajátosságok” ellenére, de még a valamivel több bér, csábító vonzásával sem sikerült a „vezetésnek” rávennie az uniformis felöltésére. Ezen intézményben mindvégig civil maradtam!

 

Talán ennek is betudható, hogy az idő múlásával – hál istennek – mégiscsak sikerült a tábornokkal ígéretét beváltatnom, segítségével pedig a doktori iskola által meghirdetett és általam elnyert pályázati témacímet módosíttatni. A doktori tanács új kutatási témámként a javasolt, szűkített változatot fogadta el. Így, a tanácsi határozat jóvoltából a korábbi téma helyébe „Az ön- és közvédelem jogi szabályozottságának alakulása 1990-2010 között.” című téma került, amelynek köszönhetően a „modellek és doktrínák” elemzését a „szabályozás” fejlődéstörténetiségének bemutatása válthatta fel. E módosítás azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését, mondván, ez esetben már nem módosításról, hanem témaváltoztatásról van szó, amelyre a doktori tanácsnak talán nincs is felhatalmazása. A polémia feloldásaként egy társ-témavezetőt is kaptam a korábbi mellé, persze a „jogi szabályozás” tekintetében e személy sem rendelkezett az elvárt szakmai, tudományos felkészültséggel. A doktori iskolából még hátralévő idő rövidsége miatt viszont fel kellett gyorsítanom az új témához kapcsolható szakmai publikációs tevékenységemet. Minden új írás, de inkább elhelyezhetősége és megjelenése külön jelentőséggel bírt, a társszerzőségeim után járó pontokat is egyre gyakrabban kezdtem számolgatni, valamint egyéb, más, a témához kapcsolható korábbi publikációimra is számítottam, csak hát ezek nem voltak kéznél … Aztán, lóhalálában ugyan, de beértem a célegyenesbe, a doktori iskola pedig elfogadta a kreditpontok általam számított végösszegét. Átvehettem az abszolutóriumot. Ezt követően a doktori szigorlatokat is lettem, majd bejelentkeztem a doktori fokozatszerzésre.

 

E folyamat közben mentoromat, sőt „szárnysegédjét” is, hirtelen nyugdíjazták, munkahelyükre már be sem kellett menniük. Murphy törvényei érvényesülni kezdtek, a baj pedig nem járt egyedül … visszakerültem korábbi munkahelyemre, ahol volt miniszterek, államtitkárok, és egyéb „elcsapott” nagykutyák átmeneti „szállást” kaptak, pénz volt – számukra – dögivel, dolgozni azonban nem szerettek, még munkahelyükre bejárni sem, így aztán helyettük is dolgoznom kellett (volna). A doktori tanács ugyan megerősítette fokozatszerzési eljárásra bocsátásomat, de egy teljesen új témavezetőt is kijelölt mellém, akivel nem igen értettük meg egymást. Időben nem sokkal később pedig - „váratlanul” - mindenki „Pali” bácsiját is a nemzet törölközőjének bedobására késztették (bár a sporttörténelemben ez soha nem eshetett meg vele). Körülöttem is megsokasodott a jó tanácsokat suttogva osztogatók száma, egyre több jóakarómnak kezdett - irigykedve - nem tetszeni fokozatszerzésem lehetséges ténye. Kiborultam, és ismét betegállományba kényszerültem, amelyből a tanév végéig vissza sem jöttem. E betegállomány alatt azonban a fodrásznál összefutottam korábbi megmérettetésem cenzorával, aki miután megtudta, hogy már nem oktatok, elárulta - anno - ki nem nyilvánított véleményét: személyemet/személyiségemet ismeretátadásra nem tartotta alkalmasnak, de miután már alkalmazást nyertem, véleményével nem akart előállni és bonyodalmat okozni. E vallomás – amellyel lelkem mélyén bár/talán egyet is értettem – kesernyés ízű nyomot hagyott bennem, de egyben a végső lökést is megadta, hogy mielőbb távozzak e területről. De hova, néztem előbb az égre, majd magam elé. Aztán egyik ismerősömnek – hiányoztam és – eszébe jutottam. Egy szemrevaló kisváros önkormányzata vezérigazgatója mellé kerestek szakmai főtanácsadót, de hogy biztosra mehessenek szükségem lett volna egy „hibátlan”, vagy legalább egy „előkelőség” által írt ajánlólevélre, de nem „tornatanártól”, fűzte hozzá, rám kacsintva, viccesen. A filmes szakma egyik exkluzív összejövetele segített rajtam, ahol összetalálkoztam régi ismerős-barátommal, az ötödik kontinens Észak-Európa egyik országába akkreditált volt nagykövetével, akinek hosszú ideig a közigazgatási szakértő-tanácsadója voltam. Ennek köszönhetően aztán az oktatói szabadságot követő ősz elejétől már – amely területen pályafutásomat kezdtem – ismét a közigazgatásban mozoghattam (tündökölve).

 

Mindezek ellenére, a fejem feletti felhők mégsem oszladoztak, sőt inkább sűrűsödtek. Árnyékukat, fokozatszerzési eljárásomra kezdték kiterjeszteni. Többen az előzmények nyilvánosságának hiányát feszegették. Miért nincs nyoma a doktori iskolába történt felvételemnek, a doktori tanács által jóváhagyott témacímnek és a kijelölt témavezető személyének az ODT honlapján közzétett összesítésben? Hiszen e doktori iskola is tagja az Országos Doktori Tanácsnak, az intézmény pedig még a tagdíjat is fizeti? A kijelölt témavezető vajon miért nem rendelkezett a témával összefüggő több – a nyilvánosság számra is hozzáférhető – kutatási eredménnyel, és szakmai lapokban közzétett publikációval? Mindemellett különös „érdeklődést” a témamódosítás körülményei váltottak ki. Álláspontjuk szerint az új téma kijelölése nem a módosítás, hanem az új témaválasztás engedélyezésének kategóriájába sorolandó, amelyhez azonban ennek a doktori iskolának nem volt jogosítványa, hiszen programjában sem a „jogi szabályozás”, sem a „történetiség” tekintetében jóváhagyott kompetenciával, illetve akkreditációval nem rendelkezett (jelenleg sem rendelkezik). A módosítással egyazon időben a témához kijelölt társ-témavezető személye is a kitüntetett figyelem középpontjába került, ugyanis nála sem volt felfedezhető a témában való elméleti, avagy gyakorlati „jártasság” kellő dokumentálása.

 

Sőt, mi több, az abszolutóriumot megalapozó publikációs kreditpontszámom elegendősége és megfelelősége is terítékre került, mondván, a dokumentumok nem nyilvánosak, így nem is ellenőrizhetők azon publikációk szabályossága (pl. a társszerzők nyilatkozatai a szerzőség ívterjedelmét illetően), amelyeknél társszerző voltam, illetve az „elszámolt” publikációk az engedélyezett, különösen a jóváhagyott új/módosított témával mennyire vannak szoros összefüggésben? Meg hát, olyan publikációk is fellelhetők szerzőségemnek tulajdoníthatóan, amelyek címüket tekintve ugyan különböznek egymástól, de a tartalom tekintetében 70-90%-os szó szerinti egyezőség tapasztalható. És a letett szigorlati vizsgák is megkérdőjeleződhetnek, bár a tekinteteben, hogy azokat időben, mikor lehet, kell – a meddiget kivéve – letenni, nincsenek direkt szabályok, a vizsgák nyilvánosságára nézve azonban már találhatók szabályzati rendelkezések. Egy vizsgálat esetében az is előállhat, hogy a vizsgabizottság „összeválogatásának” szak- és elvszerűsége sem találtatik megfelelőnek? Felsoroltak következtében lehet, hogy még a fokozatszerzési eljárásra történt bejelentkezésem, illetve a fokozatszerzési eljárásra bocsátásom doktori tanács általi megerősítése is felülvizsgálatot igényelne? Mindezen „híresztelések” hallatán véglegesen döntöttem: igazamat illetően nem kívánok „perlekedni”, senkivel, inkább érdemleges cselekvés nélkül, kivárom a 2 év elteltét, amikor is hivatalból kerülhet sor a doktorjelöltek nyilvántartásából való törlésemre, doktorjelölti jogviszonyom megszüntetésére. Imigyen cselekedtem, átadva ezzel teljes magamat a közigazgatás művelésének és gyakorlásának, a köztisztviselők érdekében történő érdemi fellépésnek. Persze ma már az is felötlik bennem, nem lenne-e hasznos, ha az abszolutórium és a szigorlati vizsgák nyilvántartásából való törlésemet magam kérném, a tisztelt doktori tanácstól?

 

(az írás folytatása)

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 88
a héten: a héten: 283
a hónapban: a hónapban: 924
összesenösszesen287 634
az oldalt jelenleg nézik: 5

Megosztás