Fogarasi József

Hova jutottunk? Tényleg ez március 15. mának szóló üzenete: „a választás tétje nem a kormányzás folytatása, hanem az ország további létezése”?!

 

 

Márciusi örökségünk: lóra! Magyar-cifrába bujtatott nemzeti rettegés-büszkeség!? (FJ)

 

Elvégre büszkén mondhatnánk: végre ránk tört a „Kánaán”! Az elmúlt nyolc év alatt ugyanis a Nagy Imre újratemetésén a - szószék sámliján óriás-törpévé emelkedő, torkaszakadtából üvöltve prédikáló - falusi, félművelt siheder, véghezvitte mindazt, amelynek megvalósítására lánglelkű elődeinknek több-évszázad sem volt elegendő: a magyar családok szemünk előtti politikai szétmorzsolását, a család tagjainak - gyűlölt ellenségként - egymással való szembeállítását!

 

Mindennek „köszönhetően”, kérlelhetetlen formában, kíméletlen módon rontott a magyar társadalomra - az élővilág legmagasabb rendű képviselője az EMBER, tudtával és szervezésével - a civilizációs virtusforradalom: „Ember embernek farkasa” képében! Így, ma már a választás tétje nem a nép felhatalmazásának megszerzése - a hatalmi erők demokratikus megmérettetésével - a kormányzás legitim jogának elnyerése végett, hanem egy önmaga foglyává vált erőszakos kisebbség, szánalmas és kétségbeejtő vergődése és jajkiáltása, az ország és a környező külföld lakossága „gyengébbik” feléhez. Illetve, a jaj-kiáltók által, a segítségükre siető, megvásárolt „tömeg”, demonstratív és elrettentő célú „BÉKEMENETTÉ” szervezése, harcias felhergelése, majd „felfegyverezése”, a választási szavazás „eredményessége” céljából. Továbbá, saját kiváltságaik, valamint - forintban már nem is mérhető - vagyontömegük megvédése a magyar társadalom többségével, valamint a szent HAZÁT elpusztítani akaró aggastyán korú – de magyar állampolgársággal és Budapest díszpolgárságával rendelkező – Soros György, továbbá az - egész világot maga alá gyűrő, országok felett álló nemzetközi szervezet, az - ENSZ szabadcsapataival szemben. Ha mindez nem, akkor hát mi az, mi ennél is undorítóbb?

 

A hányinger, s annak sugárban kitörő tárgyiasult formája, válaszolt - az imént feltett kérdésemre - a mellettem sétáló (volt) egyetemi kollégám a békeidőben - üres idejükben fizetség ellenében, demagóg jelszavak kíséretében Budapestre utaztatott és harcba hívott, nyakukban méretes kereszttel - harciasan MENETELŐ, arctalan „tömeg” sorainak láttán! Tényleg ennyire ostoba a MAGYAR? Vagy csupán annak tetteti magát? Mindenesetre mindezt jól álcázva, irigylésre méltó módon csinálja: békeidőben, szabadságharc megvívására hívni-toborozni a magyar társadalmat, az amúgy békét akaró, a béke mellett tüntető menetelők segítségével!? AGYRÉM! De a „festőművész” apát ért döbbenet is ilyen lehet, amikor a MENETELŐK méretes feliratot cipelők soraiban kétségbeesve ismeri fel a fájától messzire esett gyümölcsben - a nevén és az általa biztosított anyagi egzisztencia emlőin, a CEKA-létra legmagasabb fokára, főjogászként felkapaszkodott - fiát, azok sorstársaságában, akik még MENETKÖZBEN is - az általa is épített demokratikus jogállam lerombolására - cinkos és cinikus ölelkezéssel fűzik soraikat egyre szorosabbra? E ránk tört sorscsapásból vajon mennyi az apák és mennyi a – főzőkanállal a kezében a konyhai tűz melege mellé kényszerített – gyermeküket nevelő anyák bűne?

 

De egyáltalán legyőzhető, e magát is körbekerített – rothadva foszladozó, a hatalomhoz foggal-körömmel kapaszkodva ragaszkodó, gátlástalan – egyszemélyes – mindenkitől félő-rettegő, mindenkiben csak az ellenséget látó – gigantó-cezaromán vezér által egybetartott, ildemokratikus és illiberális uralmi gépezet? A válasz több mint biztató: IGEN! De ehhez lehet, hogy „még az ördöggel is össze kell fogni”, hangzott a „varázsszó”, a csodát ígérő egyik „ünnepi” szónok szájából! „De ez nem jelenti azt, hogy ördöggé kell válni”, fejeződött be a hatásos ívű gondolatsor. Megmámorosodott önmagunkat, azért nem árt óvatosságra inteni: a falra festett ördöggel a tervezett - jogi garanciák nélküli - „összefogás” csak egy tiszavirág életű győzelemhez lesz elegendő: Igen tisztelt Nagybecsű Hazafi Úr! Hisz másnap, a győzelmi mámorból felébredve, dolgozni, „kormányozni” kell az országot, mégpedig demokratikusan, jogállami módon és eszközökkel!

 

Mindehhez viszont, az együttműködésre hívott/csábított ördöggel elébb – még a győzelmet megelőzően – kétoldalú szerződést lenne (muszáj) érdemes kötni. VÁLASZTÁSI SZERZŐDÉST! Amelynek tartalmát ráadásul - tisztességgel - a nép elé kellene tárni, hogy ő is érthesse: az ígérgető jelöltek és mögöttes erőik, mihez/mire is kérik felhatalmazását, sorsfordító – a Tisztelt Ház leendő lakói által egyébként csupán egyetlen napra igényelt –szavazatát? E SZERZŐDÉS értelmében, nevezetesen: a győzelmet követő percekben, a győztes SZÖVETSÉG, hatályon kívül helyezi, az amúgy legitimitással nem bíró, bivalybőrbe öltöztetett - a NEMZET cifra-nyomorúságával terített „asztalra” helyezett - alaptörvényt, annak összes sarkalatos törvényeivel együtt. A győztes képviselők parlamentje pedig - átmeneti törvénykezés keretében - korlátozott jogkörű, szakértőkből álló un. ügyvivő kormányt alakít, majd a Tisztelt Ház rendelkezik valamennyi közjogi méltóság és hatalmi közszereplő hivatalából történő felfüggesztéséről, ügyvivőségük idejére pedig – rövid-pórázú mozgásteret biztosítva számukra – meghatározza minimális hatáskörüket, szűkre szabott feladatköreiket. Továbbá: a „legegyszerűbb” választási törvényt megalkotva - a lehető legközelebbi napra - kitűzi a MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS tagjainak - szabad, demokratikus, törvényes - megválasztása időpontját.

 

És mi lesz a határzárral és a „cuccok” kiáramlásának megakadályozásával, szólt közbe - fejét okvetetlenkedve csóválva - az idevezényelt lengyel „szabadságharcosok kalauzolásával” megbízott, „idegenvezetői” státusú, alkalmi ismerősöm. Hát igen, sóhajtottam fel egykedvűen. Arra nem gondoltam, hogy nem csupán a betóduló „Soros-migránsoktól”, de a korruptnak, rablónak tetsző, volt hatalmasok felcuccoltan menekülő magyar hordáitól is meg kell/kellene majd védeni a HAZÁT? Ez utóbbi probléma megoldása - az előbbihez képest - azonban sokkal nagyobb és nehezebb feladat elé fogja állítani a majdan remélt győzteseket, miként a törvénytelen módon és eszközökkel összezabrált nemzeti vagyon zár alá vételnek kinyilvánítása is. Ezért talán érdemes lenne a határzár védelmi irányának megfordítását is fontolóra venni? Hiszen nagy hirtelen úgyis a bentről kifelé tódulók száma fog a többszörösére emelkedni, semmint a HAZÁNK iránt érdeklődő, befelé sétálóké? Eddig sem tolongtak tömegesen – kivételt képezve a kötvény-biznisz üzletág igénybe vevőit – e „kompország” veszteglő úszóalkalmatosságára helyet kérő, szerencsét próbáló/kereső vándorlegények. A győzelem utáni „átmeneti” időszakban pláne nem fognak tülekedni, e „kedvezményért”! A boldogulásuk végett kivándorlóknak pedig, a hátuk mögött hagyott nemzeti nyomorúságra még visszanézniük sem lesz érdemes (szabad), legfeljebb - a hátrahagyottak kedvéért - egy búcsú fohász erejéig? Hisz a kényszer itt-rekedteknek és a mozdulatlanoknak, már amúgy is annyi!

 

De vajon az „őrzők” engedelmeskednek-e majd az újsütetű parancsnak, s teljesítik-e a kapott új feladatot? Mert innen, a szónoki emelvényről könnyű, emelkedetten, érzelemtől fűtötten, pátoszosan beszélni, s a levegőbe hangzatos kijelentéseket szórva a tömeg felé kiabálva, ígérgetni. „Amennyiben engem választanak az emberek miniszterelnökké, megesküszöm, hogy nem teszek esküt Orbán Viktor nemzettagadó Alaptörvényére”. De hát Kedves, még el sem jött, de máris idejét múlt Karácsony Gergely Úr, jelenleg vajon mely törvényre tett eskü alól/mellől kikandikálva tetszik e színpadról színészkedve „miniszterelnök-ökörködni”? Vagy tán a polgármesteri tisztségről már letetszett volna mondani, avagy még mindig e pénzes szék karfájába kapaszkodva tetszik az igét hirdetve várni a választók fel/ és megmentő seregét? A mindenki által megtekinthető zuglói önkormányzati honlap azonban mást mutat: önt még mindig polgármesterként jegyzi! Avagy téves információt tartalmazna e közzétett dokumentum?

Mindennek ellenére kérem, nyugodjon meg, öntől senki nem várja el annak a bizonyos karfának az elengedését, nélküle ugyanis - egy választási fiaskó után - aligha lenne miből megélnie. Hiszen az ön részére kiadott kalibrálási bizonyítványnak - „miniszterelnök-jelölt” - nincs elégséges érvénytartalma. E „diplomát” egy ’VÁSÁRHELYI választás aligha hitelesítené. Így aztán az ördöghöz való vonzalma (talán) érthető is. A ’VÁSÁRHELYI egyházi átok kudarca után már valóban, csak az ördögi csínytevés sikerében bízhatunk. Persze a nagy-kérdés, az ön által közös miniszterelnök-jelöltként fantomizált, szövevényes pártszövetség, bonyolult szimbólumrendszerének kiszűrődő üzenetéből a választópolgárok mit is lesznek képesek majd dekódolni? Hisz a mindenki által felismerhető és érthető üzenetek szánalmasak és siralmasak: a két pártban a „legfontosabb” közös elem, hogy mindkettőnek van elnöke, ráadásul mindkettő férfi; míg a hab a tortán, hogy a parlamenti küszöböt egyiküknek sem sikerült átlépnie; a különbségek azonban még elszomorítóbbak: csak az egyik pártnak van létező személyhez köthető pártarca, igaz az legalább egy hölgyé; és csak az egyik párt dicsekedhet miniszterelnök-jelölttel. Vajon e pártkonglomerátum nem látható, a választópolgároknak szánt, általuk megfejtendő üzenetei is ennyire lelkesítők?

 

De visszatérve az ördögihez, mármint az önök által a tömegeknek szánt – feltételezhetően – vonzó és mozgósító erejű választási szlogenjükhöz: a „szociális demokrácia” programhoz. Hogy mindebből mi és mennyi a „hit” illetve a „realitás” azt döntse el mindenki maga! Rajtam, ez ígérvény hallatán mindenesetre a vallás és az ideológia viszonyát jellemző szkepticizmus vett erőt. Valahogy ekként: A vallás nem más, mint racionalizmustól mentes hit, az ideológia pedig hittől mentes racionalizmus! Persze tudom, mindez egy „marhaság”, de érdekelne, hogy a saját „szózatáról” ugyanezt, vajon ön is tudja-e? Azokat szeretném szolgálni, akiknek szolgálójuk nincsen. … Mert a szolgálat az, amiért politizálni érdemes!” Ekkora közhelyzagyvaságot utoljára az egyik, mindenáron görbülő jeggyel távozni akaró vizsgázómtól hallottam: a görbülés azonban nem jött össze, utólagos mentsége viszont, hogy – önnel szemben – nem akart politikus lenni! Erre a rövidke intermezzo-szösszenetre pedig csupán azért volt szükség, hogy felkészülhessünk az összefogásukat bővítendő, újabb - szimbolikusan csupán ördögnek becézett - lehetséges szervezet, választási szlogenjének a bemutatására, amelynek harmonizációja majd, az összefogás realizálása során, elkerülhetetlen lesz!

 

De nézzük, hogyan is hangzik e harmonizálandó szlogen? „Magyar szív, józan fej, tiszta kéz!” Hogy ez vészesen hasonlít, egy időben jóval korábbi és egyben sokkal „színesebb” gondolatvilágú és cselekvésre sem rest, „bölcselkedő” aranyköpésére? Mondhatnánk erre: na és, vagy egyszerűen csupán, hogy zagson, no és akkor mi van, avagy kit érdekel? Éppen ezért, szembesítsük magunkat e szívet-lelket melengető jelszó „jog”elődével, és idézzük azt magunk elé a maga teljességében: „A szívük meleg, a fejük hideg, a kezük pedig tiszta”. És, hogy ki e velős mondat megszülője, dédelgető-pátyolgatója? Nem más, mint maga Feliksz Dzerzsinszkij, a világ talán egyik legnagyobb hatású „teoretikus-bölcselkedője”, akinek szellemi, intellektuális termékeként maradt az utókorra, s vált szállóigévé e terjengősséggel aligha vádolható - csupán az egyértelmű lényeget tartalmazó, nem csekélyke - agyszülemény. Dzerzsinszkij – e lengyel származású, lánglelkű forradalmár, „államférfi”, majd a politikai rendőrség vezetője – cselekvő EMBERKÉNT egyébként - „elméleti szobatudósi” minőségéhez képest - sokkal kézzelfoghatóbbat, maradandóbbat, mondhatnánk azt is, hogy a társadalom számára „praktikusabb” dolgokat is alkotott, amelyek közül – sajnos – többet meg is valósít(hat)ott!

 

Például, javaslatára (még 1917 novemberében) - az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra - létrehozták a Vé-Csé-Ká-t (népszerű nevén: CSEKA), amelynek szinte azonnal – természetesen demokratikus módon – az elnökévé is választották. Ezt követően, aztán egyetlen percig sem vesztegette „drága idejét” haszontalanságokra. Az irányítása alatt tevékenykedő szervezet „tanoncképzőiben” az idézett jelszó állt a tananyagi ideológia középpontjában. Így aztán nem véletlen, hogy az iskolából kikerült képzett csekista érzelgős lényként, de hideg fejjel és „tiszta” kézzel tette a dolgát, mindenkor. Évente - mindenféle felesleges bírósági eljárás és ítélet nélkül - százával (ezrével) küldte a „máglyára” haladó szellemiségű ellenfeleit. Náluk a „tiszta kéz” azonban többet jelentett a szó puszta értelménél: egyénileg valóban nem nyúltak a lemészároltak vagyontárgyaihoz, azokat a nép nevében csupán „lefoglalták” (birtokba vették). Így emelkedhetett a fentebb idézett mondat szülőatyja, a Szovjetunióban – a rendszerváltásig – a „dicső forradalmár” alakjának szimbólumává, amelynek lényege: forradalmi tisztaság, párthoz való hűség, erkölcsi- emberi tartás.

 

Nem véletlen, hogy ’unió-szerte, számos településen, utcákat, tereket, intézményeket neveztek el róla. Sőt, Moszkvában a KGB székház előtti téren (1990-1991-ben?) még szobrot is emeltek neki, az iránta érzett „emberbaráti” tisztelet jeleként. Igaz, a szobrot később eltávolították, meggondolatlanul, hiszen népszavazási kezdeményezésre a moszkvai „önkormányzat” a szoborparkba száműzött szobrot restaurálását követően (2014-15-ben), visszaállíttatta. De hát ne okvetetlenkedjünk, mi is követ(het)ünk el (igaz, nagyon ritkán) ostobábbnál ostobább hibákat: utcákat, tereket, intézményeket nevezünk el olyanokról, akikről kiderítettjük méltatlanságukat, hogy eltávolíttatva őket, helyükre másokat helyezhessünk, akik méltatlanságát majd mások fedik fel, más „méltatlanok” elhelyezése céljából. Ezzel az ördögi kör (circulus vitiosus) be is zárul. Majd észérvek és kellő műveltség hiányában - a demagógiát büszkén viselve önmagunkban - mindent kezd(he)ünk elölről. Nem tudom, kezdenek-e már végre másokra, esetleg (véletlenül?) önmagunkra ismerni?

 

De minek is locsogok itt annyit és feleslegesen, amikor az „ördögnek”, köztünk élő rokonai is vannak/lehetnek? Akik az eredeti, kijegecesedett jelszót tovább formázták és deformálták. Saját szájízük és ízlésük szerint, alakítva! Nem kell sokat az időben visszamenni, hogy szembesülhessünk Szili Katalin - egykorvolt szocialista tótumfaktum, majdnem lett köztársasági elnök asszony egyik, 2001 februárjában, a vele készített interjú alkalmával kimondott - sokat sejtető gondolatával: „A sikeres szerepléshez hideg fejre és meleg szívre lesz szükség.”, mármint az MSZP sikeréhez! De hol marad „a tiszta kéz” követelménye? Pedig e mondás ekkor még nem minősült ördögtől valónak, talán még a személy sem!? Igaz, nem is nyertek a szocialisták, sem 2010-ben, sem 2014-ben, de tiszta kéz hiányában - csupán a „szociális demokrácia” programmal - most sem valószínű, hogy fognak. „Feledékeny”, vagyonnyilatkozatukat hibátlanul kitölteni nem képes politikusok ne is nyerhessenek és ne is üljenek/ülhessenek a törvényhozás padsoraiba. Ráadásul a „tiszta kéz” kevésbé érzelemfüggő. Megőrzéséhez ellenben a „hideg fej” és a „meleg szív” aligha elégséges. A mindenkori tiszta kézhez ugyanis egyfajta egyenes testtartásra lenne szükség, amely csupán összeborulással szintén nem produkálható, s egyetlen párt sajátjává sem válhat, automatikusan. Egyébként az ördögtől való félelmünk is inkább csak szimbolikus, mintsem valóságos. Igazából persze ezúttal sem a földöntúliaktól félünk (kell félnünk), mint leginkább a másikunktól, a jó és tisztes magyar embertől, legfőbbként pedig önmagunktól, illetve a nagybetűs EMBERTŐL! Hiszen a Soros, Brüsszel, ENSZ stb. képébe bújt ÖRDÖGÖT most is, mi magunk, teremtettük és teremtjük, mégpedig folyamatosan újra, önmagunk örömére, játékszerként! Így aztán az eredeti idézet elferdítői hiába is reménykednek, hogy mondatukért majd szobrot kapnak, mivel ők még az ördögnél is rosszabbak: se nem hitelesek, se nem következetesek! Az emberi félelmet keltő – említett – csekista legalább – élete végéig – az maradt!

 

Hogy e mai nap - mármint március 15. - az Alaptörvény J) cikk (1) bekezdés a) pontjában foglaltaknak engedelmeskedve - hivatalosan és joghatályosan - miért is nem akar ünneppé összeállni? Magyarország nemzeti ünnepeként – mégpedig piros betűs munkaszüneti napként – az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc emlékeként? Esetleg azért, mert a magyar miniszterelnök - az Országház előtti Kossuth téren rendezett ünnep szónokaként - nem e dicső eseményre emlékezve fog pátoszos szónoklatot tartani? Illetve erejéből, már csak egy gyenge eresztésű, kirohanás-tartalmú, választási kortes beszédre futja, amely nem alkalmas a valódi és tiszta nemzeti érzelmek felkeltésére? Mindezen kérdéseimre érdemi választ, az elhangzó beszéd egyidejű hallgatása során, de inkább csak a beszéd legvégén kaptam, s értettem meg! Igaz, mindennek előjátékaként már az elém tárult „színpadkép” is furcsának tűnt. Valami jelzést, égi üzenetet véltem benne felfedezni. Közel-távol sehol a megszokott társaság: a miniszterelnököt körbefogó - vagy legalább - mögötte felsorakozó kormánytagok hada, a párt- és a harcostársak, a leendő győzelmet kovácsoló stáb tagjai? Sehol senki, aki számít? A színpadon csupán a miniszterelnök állt, egyedül, magára hagyottan - a szónoki emelvény mikrofonja előtt - beszédre készen. Hatalma utolsó napjaiban – emlékeztem vissza – maga Sztálin is - despotikus hatalmát paranoiásan féltve, szinte mindenkitől - már csak egyedül állt a neki ácsolt pulpituson, senkit nem eltűrve közvetlen közelében, senkit nem engedve maga köré, de leginkább maga mellé. Végül a vesztét is e teljes bizalomhiány, a másoktól való félelem és rettegés okozta: a földön félájultan és magatehetetlenül fekvő rettegett „kedves” vezetőhöz még a legszűkebb környezete sem mert (akart) segítő kezet adva, orvost hívni.

 

„A haza minden előtt” - volt olvasható az ünnepi szónok háta mögött kifeszített óriásvásznon - vajon a „kedves” vezetőt is megelőzve?!

 

 

MTI Fotó: Kovács Tamás

 

Igen, ez már így valóban a vég! Már tényleg kifújt minden, tartalmilag is, állapítottuk meg egymással beszélgetve, többen is. Hiszen az adott ünnep köszöntésére (emlékeztetőként: március 15.) az önmagát ünneplő és lelkesítő ünnepi szónok erejéből és felkészültségéből már csupán egyetlen mondatnyi, valami - nemzeti színekbe öltöztetett, kötelező - bevezető-emlékezésfélére futotta, miszerint megvirradt és „… ismét eljött a nap, amely minden magyar ember szívét fölemeli, a nap, amikor magyar nyelven írták be a világtörténelem nagykönyvébe a szót: szabadság.” Ez esetben, a további álmodozást – igentisztelt szónok úr – valóban illenék itt és most abbahagynia. Mégpedig önként, s - korábban voltak már „szebb napok” sóhaj mellett - távoznia az ország pódiumáról. De a valóságban nem ez történt. A szónok, a bevezető ünnepi mondatot követően a lomtárba nyúlt és rövid kotorászás közepette elővette a magyarság - középkorból itt felejtett - „véres kardját” ismételt körbehordoztatása végett. Majd a téren összegyűlt tömeget, legfőbbként a Békemeneteseket, illetve az ideutaztatott - mindebből azonban mit sem értő - lengyel „harcostársakat” az „ez a harc lesz a végső” felhívás közepette, az összefogás szükségességére, a hűségeskü letételére emlékeztette. Ja, és a jelszó is kimondásra került: “Nincs okunk félni most sem, csak annyit kell mondanunk: aki magyar, velünk tart, és győzni fogunk, újra és újra győzni fogunk, mert Magyarország a magyaroké!” Ezzel a „kürtszóval”, a magyarság – nem létező ellenség ellen vívandó – permanens háborúja kezdetét is vette: az „egy a zászló” feliratú lobogó is az árbocra került majd, harci nyerítés mellett – ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk föl”… nem, nem, soha! A téren álló néma kórus csatakiáltása kíséretében. – kibontást nyert.

 

A tátott szájú „magyarságnak” azonban még levegőt sem volt ideje vennie, máris megkapta az emlékeztetőt, és hozzá a harci-folyamat következő feladatát: „sok mindent vittünk már végbe, sok nagy harcot és emlékezetes csatát vívtunk meg”, de „a legnagyobb csata még előttünk van”. Alig több mint három hét múlva választás lesz és ezen a választáson nem a négy év a tét, hanem „ismét az ország, Magyarország sorsáról kell döntenünk”. Ezúttal azonban „nem csupán egy választást kell megnyernünk, hanem a jövőnket” Most nem az a kérdés, hogy Magyarország volt, van, hanem, hogy lesz-e? És, mint a lankadatlan vízesés, csak folyt és ömlött, csak ömlött és folyt a szűnni nem akaró leckeadás: a ha-kell-ha-nem harci zaj keltése, valamint vele párhuzamban a magyar kard csörtetése. Látszott: a miniszterelnök „elmében” és ereje teljében van. Talán már nem is a népéhez beszélt, hisz e nép körén már amúgy is „felülemelkedett”, inkább csak - önnön magát lelkesítve-hergelve, eszelősen és csökönyösen - a mások által láthatatlan rémálma diktálta délibábos saját-valósága felé szólt, s közeledett. Eközben pedig - a szakítószilárdságra fittyet hányva - emelte és továbbemelte a tétet: messze még az elvégzendő munka vége, és bár a nyolc év eredményei magukért beszélnek, emlékeztetni rájuk fontos, de nem elég. Meg kell védeni az eredményeket és harcba kell szállni, hogy legyen értelme folytatni, mert „ha nem lesz magyar az ország, mi végre a csinosodás?” Fejeződött be egy rövid időre a köddel hadakozó szónoki „öldöklés”. És amikor az ember végre már azt hihette volna, hogy ez a cifra dagályosság ésszel tovább nem folytatható, folytatódott! Csak úgy, de már minden logika nélkül, csupán önmagáért, hiszen e képzavar tüneménye már amúgy is csupán a szónokló táltost volt képes elkápráztatni és elvakítani. E politikai játszma céliránya - a „mindent vagy semmit” esztelensége - azonban valóban már minden józan-képzeletet felülmúlt: „… el akarják venni az országunkat, nem egy tollvonással, mint száz éve Trianonban, … most azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk át másoknak, a más földrészről érkező idegeneknek, akik nem beszélik a nyelvünket, nem tisztelik a kultúránkat, törvényeinket és életformánkat. Ez azonban a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs nekünk másik, ezért küzdeni fogunk érte, a végsőkig, és nem adjuk föl soha!” Még mindig, nem és nem elég!? Jutottak eszembe Váci Mihály költő - minden ünnepségen elszavalható - versének – e dicső eseményre is aktualizálható – egyes sorai:

„Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket - tudni kell!”

„Nem elég - a Világért!/Több kell - a nemzetért!/Nem elég - a Hazáért!/Több kell most - a népedért!/Nem elég - Igazságért!/- Küzdj azok igazáért,/kiké a szabadság rég,/csak nem látják még,/hogy nem elég!/Még nem elég!”

 

S ha e lidérc-performansz itt véget ért volna, egyetlen perc, egyetlen mondat leírása erejéig sem fárasztom magam a méltathatatlan, kritikai „méltatására”. De nem ért véget, sőt folytatódott: mégpedig a magyartól a magyarhoz szólva, egyoldalúan és csípőből tüzelve, ráadásul elfogadhatatlan stílusban és pikírt hangnemben! Következésként, e második „felvonásban” már a tét sem a HAZÁRÓL, a HAZÁNAK a – hazára rontó aljas és briganti ellenségtől való – megvédéséről szólt! A NEMZET SZÓNOKA ugyanis - ügyes retorikai érzékkel - mollból dúrra váltva - az április 8-i választásra utalva - azokhoz intézett fenyegető politikai üzenetet, akik a regnáló hatalom jelöltjeivel szemben - személyükben és programjaikkal - alternatívát merészelnek kínálni, a választópolgároknak. A „fő táltos” köntöst váltott és egy drámai színpadképpel nyitott. Szónoki csellel felépített pátoszos, érzelmi húrokat is pengető, közvetlenül az érző-vérző magyar szívet megcélzó mondandójához, alapköveket a történelmi múltból hozatva:

 

Európa és Magyarország már most egy invázió, egy civilizációs küzdelem közepén áll, egy hatalmas méretű népvándorlással néz szembe, amelynek következményeként egy-két évtizeden belül tíz- és tízmilliók indulnak majd meg Európába Afrikából és a Közel-Keletről. Brüsszel azonban nem védi meg Európát, a bevándorlást nem megállítani, hanem támogatni és szervezni akarja. Veszélybe sodorva ezzel az élet eddigi rendjét, az emberek életmódját. Ennek következtében Európa és benne a magyarok világtörténelmi fordulóponthoz érkeztek, hiszen még sosem feszültek egymásnak ilyen nyíltan a nemzeti és a globalista erők.

 

Majd a szónok - nagyot sóhajtva, s ha lehet - még harciasabban folytatta ellentmondást nem ismerő, s nem is tűrő tanát: a magyarok azonban mindig összeszedték a bátorságukat, ha kellett, pedig sosem volt könnyű. Emlékezzünk: Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt pedig lelőtték a kommunisták. Tehát, sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig “mi győztünk”! Hiszen csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük “Gyuri bácsit” is, a hálózatával egyetemben. Aj-aj, fakadtam ki magamból: a falusi „könyvtárkörnyezetben” nevelkedett, s tanult „gyermek” - szónoki képességeihez méltatlan - csupán hézagos és hevenyészett módon magára szedett történelemismerettel rendelkezik. S bár a mentoroknak, a szónokló népvezérrel - kint tartózkodása alatt, „Soros-pénzből” - ugyan sikerült a késsel és villával evés nyelvtanának etikettjét és kulturáltságát elsajátíttatni, de a történelmi tény- és tananyagi ismeretek pótlására - e mások finanszírozta időből - már nem futotta.

 

Most, meg ni-csak, e hívő, hálatudattal és pápai áldással is rendelkező kormányfő - ellentmondást nem tűrve - „Adj szállást a magyarnak (a Tótnak)…” módon határt mutat jótevőjének. “Arra kérünk – Gyuri bácsi – menj vissza Amerikába, és boldogítsd inkább az amerikaiakat!” Na, hát miből lesz a cserebogár?! Hogy kikupálódott ez a magyar-ember, mások pénzén, mások hátán felkapaszkodva, még a királyi várba is feljutott, s talán még a császári koronát sem lenne rest a fejére tenni, ha ebben a tőle független történelmi tények meg nem akadályoznák. Hisz, ha jól tudom, magyar király ez eddig egyszer sem volt egyben császár is, így a császári korona még hiányzik a parlament „HÁZI” ékszergyűjteményéből, azt még elébb be kellene szerezni, a császárság földrajzi megteremtéséről nem is beszélve. Bár suttogni már suttogják: a V4-ek közül hárman már alapoznak, csupán a csehek kéretik magukat? De számít ez, a MAGYAR nem ismer lehetetlent, így képes akár Felcsúton lerakni a császárság alapkövét, mindjárt a fociakadémia tőszomszédságában, a kisvasút mellé. Hogy hol a hála? Arról ne beszéljünk, a hála amúgy sem illik csikós jellemünkhöz. Emlékszem, egy ortodox embert – valamikor - nekem is sikerült a kikupálódás útjára segítenem, aztán még a bejáratot is elzárta, csupán személyes tárgyaim - különösen, kedvenc amerikai íróm könyve - bánják, de legalább nem bácsizott le … és „haza” sem küldött.

 

Épp ez a bökkenő, itt e TÉREN, utálom, ha valaki, bárki is – legyen az maga a császár – otthonomban rám törve haza akar küldeni, illetve a sarokba zavarva kukoricára térdepeltet és kussolásra kényszerít, sőt meg is félemlít! Hát még, ha hazudik is: „A kontinensen csak a magyar kormány kérdezte meg az embereket, akarnak-e tömeges bevándorlást”? Ugye nem a kétes értékű és jogszerűnek sem tekinthető „NEMZETI KONZULTÁCIÓRA” tetszik/tetszenek gondolni? Amelyből, reklamálást követően sem kap(hat)ott mindenki? Legfeljebb a „megbízhatóak”?! Nem is tudom, hova is SOROL(HAT)OM magam?

 

De hagyjuk az „elszámoltatást”, április 8. még amúgy is odébb van. Inkább hallgassuk a „beszédet”, amely fülünkön át a zsigereinkig hatolhat, bénulásunkat okozva, ha nem védekezünk ellene és nem figyelünk a hangsúlyokra. „… azok az országok, amelyek a határaiknál nem akasztják meg a bevándorlást, elvesznek, felemésztik őket.” „Mindezt külső erők és nemzetközi hatalmak akarják ránk kényszeríteni – „itthoni csatlósaik segítségével” … és a küszöbön álló választást jó alkalomnak látják erre …” ugye érzik, már zsibbadunk!? „… az egyik oldalon „mi, a nemzeti érzelmű milliók” a másik oldalon a világpolgár elit áll: a nemzeti és demokratikus ellenében, a nemzetek feletti és antidemokratikus erők.” „… de mi harcolni fogunk az ellen, amit Soros György birodalma Magyarországgal tesz és tenni akar ….” Igen, hat már az idegméreg. Pedig - a perverz - Jágó még csak ármánykodik! A méreg azonban ellenállhatatlanul nyomul tovább. Egész testünket elöntve, lassan birtokba vesz minket, szőröstől-bőröstől! Érdemes hát összpontosítva, a legapróbb részletre is odafigyelni.

 

„Három hét múlva országgyűlési választások lesznek … de itt most nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy birodalommá szervezett nemzetközi hálózattal: külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott médiával, hivatásos béraktivistákkal, bajkeverő tüntetésszervezőkkel, a nemzetközi spekulánsok által fizetett NGO -k láncolatával, amit Soros György neve foglal össze és ő testesít meg! Az ellenfeleknek azonban csak úgy van esélyük, ha sikerül „a táborunkat megosztani”, ha sikerül megbontani egységünket. Ellenfeleink is tudják, most évtizedekre eldőlhet az ország sorsa. Ezért semmitől sem riadnak vissza: nem érvelnek, hanem cenzúráznak, nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak, és a gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak. Olyan ellenféllel kell harcolnunk, amely nem nyíltsisakos, hanem rejtőzködő, nem egyenes, hanem fortélyos, nem becsületes, hanem alantas, nem nemzeti, hanem nemzetközi, nem a munkában hisz, hanem pénzzel spekulál, nincs saját hazája, mert úgy érzi, övé az egész világ, és mindig a szívet támadja, különösen, ha az piros, fehér és zöld!” Itt az érzékenyebbek minimum könnyeztek, az acélozottabbak viszont - könnyek helyett - ökölbe szorítva kezüket - „A magyarok istenére …” – (belül) már fogadkoztak. Azonban ne vágjunk mindig közbe, figyeljünk a dramaturgiára, is.

 

„Mi a keresztény kultúrából nőttünk ki, így különbséget teszünk az ember és a tettei között. Sohasem gyűlöltünk és nem is fogunk gyűlölni senkit, továbbra is hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Jelöltjeiket ismerjük … vannak, akikkel tíz, vannak, akikkel harminc éve hadakozunk … akik maguk ismerték el, hogy képesek reggel, délben és este is hazudni. … végül azonban minden választókerületben egy „Soros-jelölt” áll majd szemben a mi jelöltjeinkkel …. még ha lesznek olyanok is, akik behúzott kézifékkel mennek. De lesznek, akik álruhában próbálkoznak, legutóbb is elbújtak egy függetlennek álcázott jelölt mögé …”

 

Ez azért már durva volt – mondhatnánk, keresztényhez nem illő vádaskodás – még akkor is, ha e mondatot a szónok szájából a belső indulat, végső kétségbeesése indította útjára! Hiszen e Kossuth-téri ünnepi választási ceremónia csupán „játék” a demokrácia jegyében, a választópolgárok „kegyeinek” (szavazatainak) elnyerése céljából. Még ha mindez úgy is tűnhet, hogy e játék mára/holnapra akár öldökléssé is fajulhat?! Pedig hát isteni szent bibliánk Alaptörvénye szerint: Magyarország független, demokratikus jogállam./Magyarország államformája köztársaság./A közhatalom forrása a nép./A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja./A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik./Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni [Alaptörvény B) és C) cikk]. Avagy mindez csupán az alattvalók „cirkusza és kenyere” lenne? De a rémálom ezzel még nem ért végett. A lényeg – amely a demokráciát az ildemokrácia jegyében felülírta – csak most következik:

 

“Tudjuk, mi sem vagyunk hibátlan nép, és a mi történelmünkben is akadtak sötét órák és hideg napok, de biztosak vagyunk abban is, hogy többet adtunk a világnak, mint amennyit kaptunk tőle, a magyarok nélkül szegényebb lenne a világ, fájdalmasabb volna Közép-Európa történelme.”

„Így hát nincs okunk félni … gyáva népnek nincs hazája … a magyarok most is összeszedték bátorságukat. A választási harc alaptörvénye: egységben az erő, egy a tábor, egy a zászló, és mindenkire szükség van. … csak annyit kell mondanunk: aki magyar, velünk tart, és győzni fogunk, újra és újra győzni fogunk, mert Magyarország a magyaroké.

 

Majd jött – a dramaturgia szabályai szerint szükségszerűen nem maradhatott el – a szónoki beszéd „retorikai fordulata”:

 

„Mi ugyan szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre sem az erőnket, sem az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet (…), csak Magyarország megvédésére fordítsuk az erőnket. … Már mindent megbeszéltünk. Felszerszámoztunk, felnyergeltünk és felkészültünk az előttünk álló háromhetes választási hadjáratra, már csak a Jóisten segítségét kell kérni.” „Magyarok, magasba hát a zászlókat, menjetek és harcoljatok, éljen a magyar szabadság, éljen a haza, fel, győzelemre, hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”

 

Mit mondjak, az ünnepi beszéd nem dobott fel sőt, ez utolsó fordulata undort és szégyent váltott ki belőlem, minden porcikámmal lázongtam és tiltakoztam a szónok fogalmazta, s üzente leminősítés ellen: minden választókerületben egy “Soros-jelölt” áll majd szemben a mi jelöltjeinkkel …. még ha lesznek olyanok is, akik behúzott kézifékkel mennek. De lesznek, akik álruhában próbálkoznak, legutóbb is elbújtak egy függetlennek álcázott jelölt mögé …” Ez az arcátlan merészség felháborító, még ha az illető miniszterelnök is! Ilyen beszédnek a NEMZET ünnepén nincs helye, szemétdombra való! Azért a választópolgárok többsége nem hülye, még ha ez alapjoghoz alaptörvényi joga is van. Képes kiválasztani valamennyi egyéni választókörzetben az általa legmegfelelőbbnek hitt/tekintett jelöltet. Ezért pedig őt nem illik, s nem is szabad „le-Sorosozni”, kiválasztott jelöltjeit pedig - „függetlennek álcázott jelölt”-nek titulálva - sértegetni, kigúnyolni. A legmegdöbbentőbbnek számomra azonban, a hallgatóságnak ezüsttálcán felkínált, ünnepi selyempapírba csomagoltan átnyújtott, durva és rémisztő, hatalmi fenyegetés tűnt:

 

„A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre sem az erőnket, sem az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet …”

 

(folytatás)

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 9
a héten: a héten: 9
a hónapban: a hónapban: 1071
összesenösszesen273 862
az oldalt jelenleg nézik: 28

Megosztás