Fogarasi József

A zongora bűvöletében: Boris Berezovsky – művész, virtuóz? Fenomén! (folytatás)

2017. október 19. csütörtök

 

 

Berezovsky virtuozitására baráti társaságom egyik - konzervatóriumot végzett - tagja hívta fel a figyelmemet: amennyiben Horowitz és Richter után ismét szeretnél orosz virtuóz zongoraművészt hallani, látni, akkor a világhálón Berezovsky koncertjeit keressed. Megtettem, szuggesztív, erőt és egyben lenyűgöző harmóniát sugárzó játékába, egyszerű, sztárallűröktől mentes - számomra szimpatikus - egyéniségébe könnyen beleszerettem. Aztán néhány évvel ezelőtt, Európán belül, Párizsban (2012.?) volt egy számomra időben is elérhető koncertje a párizsi Champs-Elysees Színházban, ahol a telt-házas előadásra még a „szokotthoz” képest is jobb helyre – a nézőtér baloldali, első emeleti páholyának első sorába – sikerült jegyet szereznem, ahonnan a színpadra lenézve olyan virtuóz kéz- és újmozgás-látványban volt részem amelyet - míg élek - nem okoz gondot, bármikor felidéznem. Hát igen, ez a virtuozitás - mondogattam magamban - amikor a zongorista azt csinál a zongora billentyűzetén, amit csak akar, vagy csupán gondol. Amikor a művész számára a zongora már nem egy megszólaltat(andó)ható tárgy, hanem a mester minden gondolatát híven szolgáló, kezeinek és ujjainak alázattal engedelmeskedő hangszer. Ez az a tudás és képesség, amelyet, ha örökké élek s gyakorlok - szorgalmasan és lelkesen - akkor sem lettem volna képes elsajátítani, volt a bátor vallomásom (önmagam felé).

 

Magyarországon, Berezovsky lenyűgöző játékában először a MÜPA-ban egy telt-házas szólókoncerten gyönyörködhettem. A zongora szempontjából a szokott „helyemen” ülve – földszint baloldal 6-11. sor 4-8. szék – vártam a hangverseny kezdetét. Időben pontosan nyílt ki a színpad baloldali ajtaja, s lépett a pódiumra Berezovsky. Bejövetelében, közönség előtti meghajlásában, illetve a zongorához történt leülésében semmiféle teatralitást vagy sajátos pózolást nem vettem észre. Mindezen cselekvéssor egyetlen mozdulati eleme sem emlékeztetett az ismerősöm által korábban megnevezett – Vladimir Horowitz, Szvjatoszlav Richter – nagy orosz elődökére. Horowitz, alacsony, törékeny, öreges, de ugyanakkor szapora járású mozgása, nehézkes meghajlása, majd leülését követően a zongoraszék beállításán végzett korrekciói, tenyerének és ujjainak a zongora billentyűzetére történő leheletfinomságú - „igéző” - ráhelyezése, de inkább megpihentetése, mind-mind az említett művész olyan ismertetőjegye, amelyek - bár Horowitzot látni csak felvételekről volt lehetőségem - fel nem ismerése képtelenség lenne. Míg Richter, valami hasonló, de teljesen más karakteres jegyek alapján mutatható be. Szálfa – mint aki karót nyelt – egyenességű, arisztokrata megjelenésű, megfontoltan kimért lépésű, megtervezett meghajlású, szfinxszerű testtartású, a zongora billentyűzetét engedelmességre, a legyet pedig csendre parancsoló szuggesztív – azt is mondhatnám, hogy pozőr – egyéniség, akinek budapesti szólókoncertjét kétszer is volt szerencsém látni és hallani. Mindezzel szemben Berezovsky egy – előre meg nem komponált – mackós mozgású, lezser – de talán inkább slampos – megjelenésű, egyszerű - kissé kopottas kinézetű - öltönyt - a kor „divatja” szerint - nyakánál be nem gombolt világos színű inget viselő, nyakkendőt nem ismerő, robusztus alkatú, szimpatikus nagy orosz medvéhez hasonlítható ember, aki a hallgatóság nem különösebben koreografált üdvözlését követően nem sokat laca-facázva ül le a zongorához és szinte azonnal a lényegre térve kezd játszani. Párizsban - az erkély takarása miatt - Berezovsky személyiségének mindezen apró mozaikkockáit sajnos nem volt lehetőségem megfigyelni és elraktározni.

 

Az említett MÜPA-beli hangversenyen Berezovsky robusztus, virtuóz játékának a zongora egyes húrjainak szakítószilárdsága azonban nem volt képes - végig - ellenállni. Ennek következtében, történt ami – egy jól felkészített zongora esetében szinte sosem fordulhat elő, mégis – megtörtént: Berezovsky villámgyors, de jelentős erőt is képviselő ujjleütései alatt a zongoraklaviatúra valamelyik billentyűje, olyan lendületbe hozta a hangszekrényben kifeszített fémhúrok egyikére ütést mérő kalapácsot, hogy annak erejétől a húr elpattant. Mivel az ezt követő néhány másodperces disszonanciát csak kevesen érzékelték, a többség meglepetten konstatálta a művész zongora mellőli felállását és az általa tartott szemléltető bemutatót: az elpattantan árválkodó „bűnös” húrnak a felmutatását. Aztán a mester a legtermészetesebb módon és léptekkel elhagyta a pódiumot. A közönség jelentős része rosszullétre gyanakodott, de mire a mindig jól értesültektől a bizalmas válasz a nézőtéren elterjedve rábírta volna a hallgatóságot a büfé és a mosdók meglátogatására, kis kézitáskájával a színpadra érkezett a „hangszerdoktor” és három-négy virtuóz mesterfogással a szükséges műtétet elvégezve a „beteget” gyógyultan talpra állította. Berezovsky pedig – mintha misem történt volna – módon ismét helyet foglalt a zongoránál és a művet elölről kezdte játszani. Murphy azonban résen volt, törvényei pedig ezúttal is hibátlanul működtek: ami egyszer elromolhat, az meg is ismétlődhet. Így történt! A bűnös húr azonban most már szégyenkezett a közönség előtt. A hangszerorvos ismét a színpadra jött, de ezúttal kicserélte a betegeskedő húrt, amely ambuláns akcióért a távozó „szakorvost” a közönség hálapénz helyett elismerő tapssal jutalmazta. A műsor viszont ezúttal ott folytatódott, ahol a húr elpattanásakor abbamaradt.

 

A következő találkozás a zongora orosz nagymesterével már nem volt ennyire „tragikus”. Igaz a helyszín is változott: a hangversenynek a MÜPA helyett a jóval kisebb befogadóképességű Zeneakadémia adott otthont (2017. február 18.). E helyszínváltozásból az egyik előre levont következtetés a zenekar elhelyezhetőségével függött össze. Ha kisebb a pódium a zenekar létszámát kell szűkebbre szabni, vagy a zenészek mozgásterét. Az elhangzó mű hangzásminősége szempontjából azonban egyik sem nélkülözhető. A nagyzenekarra írt zenemű, hangzást és teret igényel, nem beszélve a másik, ugyancsak nem mellékes tényezőről: a szólista kényelméről. Így aztán nagyot csodálkoztam (magyarul mondva: pofára estem), amikor helyem elfoglalása végett a nagyterembe léptem. A pódiumon a zongora nem a szokásos alakzatban volt elhelyezve. Azaz, a hangszer billentyűzete és az előtte helyet foglaló zongorista nem a terem baloldalán volt látható, hanem a pódium közepén, mégpedig akként, hogy a zongora fara nézett farkasszemet a közönséggel, aminek következtében a szólista szinte minden arcrezdülése – amennyiben a karmester mozgása el nem takarta – ugyan látható volt, de a billentyűzet és a művész kezeinek játéka legnagyobb fájdalmamra nem. Ellentétben azokkal a jól értesült szerencsésebbekkel, akik az orgonaülésre vettek és kaptak jegyet. Pedig mennyit vesződtem a jegyvásárláskor, hogy a szokásos szeszélyem teljesülhessen. Így aztán a hangverseny ideje alatt a zongorán játszó művész kezeinek és ujjainak játéka helyett teljes figyelmemmel csakis a mű hangzására és annak atmoszférájára koncentrálhattam, magam elé képzelve a virtuóz zongoraművész Párizsban és a MÜPA-ban látott kéz- és ujj játékát.

 

Rachmaninov III. (d-moll) zongoraversenye nem sorolható a szokványos, könnyen lejátszható művek közé – bár ismerősöm szerint Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének több technikai buktatója van – de hát ez ad igazi kihívást egy – különösen orosz – művész számára. Nem csoda, hogy a művet megszületését követően senki nem akarta hangversenyszerűen eljátszani, végül a bemutatón maga a szerző, Rachmaninov kényszerült a zongorához ülni, és amit alkotott, saját intenciói figyelembevétele mellett megszólaltatni. A siker óriási volt. A bemutatót követően aztán a darabot már több óriás egyéniség is műsorára tűzte, közülük állítólag, Horowitzé a legsikerültebb. (Bár az említett művész játékát lemezen kétféle változatban is hallottam – a tárgyilagos véleményalkotáshoz – más művészekkel szükséges kellő összevetési alappal nem rendelkezem.) E napon azonban a szólista remek formában volt, ahol kellett leheletfinom bánt a billentyűzettel, ahol pedig a szerző mást kívánt ott nem kímélte a hangszert. Előadása egyszerre volt romantikus és szenvedélyes, technikai kivitelezése pedig erőteljes (robusztus) és színesen könnyed. Természetesen a Keller András alapos igényességgel vezényelte Concerto Budapest is kitett magáért. A zongora és a zenekar közötti összhang azonban - talán a zenekar összepréseltsége, avagy a zongora számomra újszerű elhelyezkedése miatt - egy-egy pillanatra, mintha néhol szétcsúszott volna, illetve időnként – érzésem szerint – a zenekari megszólalásnak sikerült elnyomnia a zongora hangját. Mindennek ellenére a produkált előadás – a közönség szűnni nem akaró vastapsából is ítélve – sikeres volt. Így aztán Berezovsky nem sokat kérette magát, másodszori pódiumi visszajövetelekor azonnal a zongorához ült és minden előzetes intenció nélkül ráadásként, az eljátszott mű harmadik tételének megismétlésbe kezdett olyan vehemenciával, mintha abban a pillanatban ért volna oda a mű első megszólaltatásakor. A zenekar tagjai fejüket kapkodták és kérdően néztek a karmesterre, aki a partitúrát zavartan lapozgatva kereste a belépéshez szükséges motívumot. Elsőként a zenekarnak sikerült a zongora adta fonalat felvennie, majd néhány másodperccel később Keller is megtalálta a kottában. Az eredményt Berezovsky mindkét esetben fejbiccentéssel és elismerő mosollyal nyugtázta.

 

E visszaemlékező merengéseim alatt – szinte észrevétlen módon – a Zeneakadémia Nagyterme 2017.10.15-én is telt-házassá vált. A közönség soraiban - a legeslegfiatalabbakat kivéve - valamennyi korosztály képviseltette magát. Mellettem, kétoldalt, korombéliek vettek körbe, míg mögöttem a fiatalabb generáció, előttem pedig egy össze-összeboruló szerelmes pár foglalt helyet. E páros hölgytagja, a kezében tartott okos-telefon képernyőjén - mindkét kezével - folyamatosan zongorázott. Lelkesedését látva, attól tartottam képtelen lesz majd e játékot abbahagyni. Kezdtem magam már előre felhúzni, minek jön az ilyen hangversenyre, ezzel a sminkkel, de különösen ezzel az ingerlően „lenge” öltözékkel talán otthon és az ágyban kellett volna maradnia, különösen az összebújás láttán, filozofálgattam így? Aztán a hangosbemondó megoldotta az egyik problémát: kérte a mobiltelefonok kikapcsolását, majd keményen figyelmeztetett mindenkit a kép- és hangrögzítés tilalmára; a másikat, a mellettem ülő házaspár hölgytagja rendezte le határozott illedelmességgel: emlékeztetve az előttünk helyet foglaló párt az összebújás hangverseny-termi illetlenségére. Lassan kezdtem megnyugodni, amikor - a bevonuló zenekar láttán - a közönség tapsára felkaptam fejem, s tekintetemmel megpillantottam a pódiumon elhelyezett zongorát: a látványtól pánikba esve ledermedtem. Mit keres a zongora – már megint – a pódium közepén, ráadásul farral a nézők felé fordítva, hangzott önmagam felé a kérdés? Hiszen azért szoktam direkt a nézőtér baloldalának a középső felébe jegyet venni, hogy ne csupán a megszólaló hangszer muzsikáját hallhassam jól, de - a zongorán kívül - a zongorát megszólaltató művész kezeit és ujjainak játékát is láthassam. Így azonban - e zenekari felállás miatt - mindez a látvány nem csupán a mozgó karmester, de az egy-helyben álló zongora miatt is takarva lesz.

 

Ekkor viszont derült égből villámcsapásként ért a felocsúdás, de hiszen ez év februárjában (2017.02.18.) is - szintén a Zeneakadémián – így váltam saját csapdám foglyává. Akkor is rögeszmés ragaszkodásom miatt - nem kis bravúr mellett - szinte egy az egyben ugyanerre a helyre sikerült jegyet szereznem, majd az előadáson „pofára esve” csupán a párizsi és MÜPA-beli emlékeimre hagyatkozva voltam kénytelen a kezek és az ujjak virtuóz összjátékát, ha csupán virtuálisan is, de - önmagamnak felidézve - láthatóvá tenni. Mit volt mit tenni, mint jópofát vágva a tényekhez egyrészt, Berezovsky bravúros kéz- és ujjtechnikáját emlékeimben ismét felidézni, másrészt a megszólaló zenekar és zongora produkálta összhang szárnyalásán ülve átadni magam a várható felhőtlen élvezetnek.

 

A mű, Csajkovszkij II. (G-dúr) zongoraversenye ezúttal is kemény feladat elé állította megszólaltatóját: nem csupán nagy-hírű orosz elődeit, de szárnyaló önmagát is felül kellett múlnia, igazolva a róla szóló méltatásokat, miszerint minden valószínűséggel ő tekinthető a korábbi rendhagyó orosz zongoratradíciók egyetlen követő folytatójának. Zongoraértő ismerősöm szerint a G-dúr zongoraverseny nem annyira lírikus és nosztalgikus, mint Csajkovszkij b-mollja, viszont annál, jóval nagyobb technikai elvárást, sőt virtuóz játékbravúrt támaszt előadójával szemben.

 

E zongoraművet igen régen hallottam, lemezről, így érthető kíváncsisággal vártam Berezovsky megszólaltatását. Már az első tétel is szenzációsra sikeredett, amelyen belül a zenekar elhalkulása, majd szünetelése alatt a versenymű tételének mintegy zárásaként a szólista bemutathatta - zenekari kíséret nélküli - a mű dallamára kötetlen parafrázissal alkotott („rögtönzött”) technikai tudását (kéz és ujj játékának bravúrjait). Műélvezeti álmodozásomat a zenekari tétel végén az előttem ülő, s „doromboló” szerelmespár zene iránt nem igen érdeklő hölgytagja, fület irritáló bájgúnár csicsergése zavarta meg, amellyel tudatta párjával a felháborító hírt: képzeljed, a Csiri most küldött egy üzenetet, amelyben azt írja, hogy az egész postahivatal fel van háborodva, amiért az Orbán utasításba adta, hogy a konzultációs kérdéseket a hivatalon belül minden más küldeménytől elkülönítve kell kezelni, listázni, gyűjteni és továbbítani, ami miatt naponta túlórázniuk kell, de ez időt nekik senki nem fizeti meg. E szenvelgő közléstől agyam majd eldurrant, hogy az ilyen miért jár hangversenyre, átkozódtam magamban, miközben elképedtem a közvetlen kézi-vezérlés e merészségén. Hogy egyes vezetők, mit meg nem engednek maguknak, ellenzéki ellenőrzés nélküli hatalmuk birtokában? De hát a jelenlegi hatalomnak nincs is igazi ellenzéki tábora, legfeljebb miniszterelnök-jelölttel rendelkező ellen-képződményei, amőbaszerű sejt-mutációi, mint amilyen példának okáért a Momentum is, aki a kórház lépcsőjére kitett inkubátorba helyezve hagyta cserben a népszavazást kezdeményező ívet aláíró több mint 266.000 választópolgárból álló „csecsemőcsomagját”, azért, hogy könnyebben ellenzéki törpepárttá alakulhasson és miniszterelnök-jelöltjévé nevezhesse az újdonsült, tojáshéjas pártvezért? Micsoda időket élünk? S mindebből vajon miként jön majd össze a rendszer/hatalom/kormányváltás? Az az érzésem, hogy sehogy, legyintettem magamban!

 

A második tételben a zongora mellett - a zenekarból szinte kiválva - önálló szólószerephez jutva a hegedű és a cselló is megszólalt. A hegedű egy lírai hangvételű szólóval vezette fel a zenekart, amelybe később a cselló is bekapcsolódott, majd néhány percnyi hallgatás után követte őket a zongora, egy merengő, kitárulkozó – Csajkovszkijra jellemző – érzelmes melódiával. A befejező tétel a zongoristától erőt és virtuóz játékot követelt: gyorsan és tüzesen szól a szerző utasítása. Végül a zenekar és a zongora összjátékából igazi orosz hangvételű „zajos” zárás következett. Majd, a karmesteri pálca letételét szinte meg sem várva, a közönség azonnal hosszan-tartó tapssal jutalmazta Boris Berezovsky szólójátékát és a Keller András karmester dirigálta Concerto Budapest zenekar teljesítményét. Berezovsky ezúttal is a taps megköszönését követően – formabontó módon a zenekari pódiumot a baloldalon elhagyva, majd onnan visszaérkezve – szokásához híven azonnal a zongorához ült és játszani kezdett, most azonban a zenekarnak három ujjának felmutatásával jelezte, miszerint a mű harmadik tételét fogja megismételni. Az ismétlés fergeteges játéka és atmoszférája, minőségben szinte semmiben nem különbözött a már eljátszott műtől.

 

A szünetben, a büfében ismerősömmel arról beszélgettünk, hogy ez a 49 éves, „slampos eleganciájú”, mackós mozgású, robusztus játékstílusú zongoristazseni, és virtuóz ember, játéktudásban valóban nem marad el az orosz konzervatív játékfelfogást képviselt nagy-hírű elődeitől (V. Horowitz; Sz. Richter; E. Gilelsz, ez utóbbi zongoraművész játékát, valamikor a ’70-’80-as években láttam, halottam az Erkel Színházban). Egyben mindketten elragadtatással emlékeztünk vissza Berezovsky fentebb már említett zongorahúrt szaggató előadására, amelynek során a zseni nem jött zavarba, a zongora mellől felállt, a nézőknek felmutatta az elárvult húrmaradványt, majd távozott a pódiumról. Viszont a MÜPA-t dicséri, hogy azonnal „kéznél” volt a zongoraszerelő, aki először a hibát csupán megjavította, majd másodszori bekövetkeztekor már a húrt is kicserélte. Ellenben az erről folytatott eszmecserénkben az érdekes momentumot az képezte, hogy az adott hangversenyen bár mindketten jelen voltunk, de - mint a büfében folytatott beszélgetésünkből kiderült - az ominózus húrjavító és húrcsere eseményére ennek ellenére nem egyformán emlékszünk. Míg szerintem, a húrjavítás/csere ideje alatt nem volt szünet, addig ismerősöm váltig állította, hogy a húrcserére csak a szünetben került sor. Mindezen rövidke intermezzón azonban hamar túlléptünk és már a konzervatív iskola képviselőivel szemben az egészen más játékfelfogást, játékstílust követő – Magyarországon, nevezetesen a MÜPA-ban is fellépett – ifjabb nemzedék trónkövetelőiről kezdtünk eszmecserét folytatni.

 

Például a Berezovskynál alig egy évvel fiatalabb Fazil Say török zongoraművészről, akinek zongora előtti testmozgásának, illetve az éppen nem a zongora billentyűit leütő kezével a levegőbe rajzolt pantomim víziós, avagy a zongorából a kalapácsok által a húrokra mért ütések erejétől szikraként kipattanó hangok után nyúló és azokat egyenként a zongoraszekrénybe visszahozó kézmozdulatos produkciói, amelyek a közönségnek a mesteri zongorajáték mellett szintén felejthetetlen élményt biztosítottak. Fazil Say azonban sokkal több, mint egy klasszikus értelemben vett zongoraművész. Játékában, amelyet inkább neveznék zongorával kísért egyéni színpadi produkciónak, turmixszerűen van jelen a konzervatív zongoraművészi, a jazz zenészi és a zeneszerzői attitűd. Mindez igen magas szintű és minőségi követelményeknek engedelmeskedve, egyszerre volt jelen Fazil Say 2017. február 23-i zeneakadémiai produkciója műsorában: Mozart: A-dúr zongoraszonáta; Debussy: 6 prelűd; Bach-Busoni: Chaconne; Wagner-Liszt: Izolda szerelmi halála; Gershwin-Say: Summertime variációk; Paganini-Say: Paganini variációk; Mozart-Say: Török induló. Különösen az utóbb említett három mű improvizációs értelmezésében. Ismerősöm minderre figyelemmel jegyezte meg kissé rosszmájúan, miszerint Fazil Say-nek a Berezovsky zongorajátékán elpattanó zongorahúr visszatessékeléséhez nem lett volna szüksége zongoraszerelőre.

 

Avagy az 1982-ben született kínai Lang Lang zongoraművészről, akinek játékát szó szerint áhítattal hallgattuk és csodáltuk a MÜPA-ban tavaly november 14-én. Aki alig több mint 35 éves és máris szinte tökéletes játéktudással és technikával rendelkezik, lenyűgöző játékát pedig fiatalos lendület és magával ragadó előadásmód jellemezte. Akinek zongora előtti testmozgása, arcmimikája, levegőbe emelt majd a másik pillanatban a zongora billentyűzetére leheletfinoman rásimuló kézmozdulatai már-már olyan hatást keltettek a nézőben/hallgatóban, mintha nem is egy virtuóz zongoraművész, hanem „csupán” egy zongoraművészt utánzó showman ülne a zongora előtt, s aki számára mozdulatai koreográfiájának közönségre gyakorolt hatása sokkal fontosabb, mint zongorajátékának hallgatóságot elbűvölő ereje. MÜPA-beli műsorából külön ki kell emelni Debussy: Ballade; Liszt: h-moll szonáta és De Falla: Tűztánc című, egyéni stílusban és értelmezésben előadott műveit, amelyek igen nagy tetszést arattak a közönség körében. Egyébként a közönséget – aki hangversenyteremben hasonlót még nem látott – igencsak meglepte a művész, szokásoktól eltérő, formabontó, szokatlan és sznob-pukkasztó attrakciója: a koncert végén ugyanis a MÜPA pódiumáról nem a kijárat irányába, hanem a pódiumhoz sereglő és ott autogramért, kézfogásért nyújtózkodó fiatalok felé vette útját, s fogadta közvetlen köszöntésüket, gratulációjukat.

 

A szünet végének és a hangverseny folytatódásának jelzésére a közönség szép lassan visszavonult a Zeneakadémia Nagytermébe, ahol mindenki - velünk együtt - elfoglalta szünet előtti helyét, átadva magát a Keller András dirigálta Concerto Budapest hangversenyzenekar által előadandó mű: Schubert: IX. (C-dúr) szimfóniájától várt, zenei élvezetnek. A hangversenyterem ajtóinak becsukását követően örömmel konstatáltam a – számomra főnyereménnyel felérő – tényt: az előttem lévő két ülőhely üresen maradt. Talán e megnyugvásnak is hathatós szerepe lehetett abban, hogy a Schumanntól származtatott elnevezésű „Mennyei hosszúságú” szimfónia első, kürtszóval indult tétele hangulati színeinek köszönhetően - a szüneti beszélgetés során szóba-hozott ifjabb és nem a konzervatív iskola zongoraszabályait követő külföldi zongoraművészek apropóján, a helyzet hazai vonatkozásain révedezve - elmerültem gondolataimban.

 

Nekünk is vannak idehaza „maradt” és itthon érvényesülő – talán meg is fizetett – zongoraművészeink, némelyikre még a virtuóz minősítés is ráhúzható, de akkor vajon miért nem „sorolják” őket a virtuóz kategóriába, tettem fel magamban a kérdést? Nézzük azokat, akiknek zongorajátékát a közelmúltban hallottam és láttam, a szokott helyemről. Itt van, mindjárt Várjon Dénes, aki annyi idős, mint Boris Berezovsky, de úgy a saját, mint a zongorához értő ismerőseim véleménye szerint is csak nagy jóindulat mellet lehetne a virtuóz címmel illetni, és akkor is csupán idehaza. Ugyan mi lehet a háttérben a probléma, hiszen az általam hallott fellépésein a „művész” titulust az általa nyújtott teljesítmény alapján minden esetben gond nélkül átnyújthattam volna neki. Ráadásul szimpatikus megjelenésű, kellemes modorú és még a pozőr jelzővel sem lehetne megbélyegezni. A modorosság azonban - kezének lejtésekor - egyre gyakrabban figyelhető meg nála. Ráadásul nem is áll jól neki a már említett Lang Lang, avagy Fazil Say mozdulatainak utánzása, hiszen esetükben mindez a show-szerű mutatvány egy alaposan begyakorolt, belsőleg pedig átélt koreográfiának a részeként jelenik meg zongorajátékuk kísérő jelenségeként.

 

A probléma forrása talán ott keresendő, miszerint egy zongora-virtuóznak kell, hogy legyen igényes szakmai tartása, egyrészt az általa előadandó művek kiválasztása, másrészt a felvállalt művek mennyisége tekintetében. Továbbá, a zongora-virtuóznak egyéni arca is van, azaz, mely szerzők, mely műveinek specialistája, virtuóz módú megszólaltatója. Valamint kell, hogy rendelkezzen (szereplési, pénzszerzési) étvágymohóságot csökkentő önkontrollal. Nem lehet egy este két fellépésre való mennyiséget minőséggel eljátszani. Különösen nem szabadna, egyetlen este - akár szünet előtt, akár utána - két azonos fajsúlyú, műfajilag ráadásul más-más technikai és belső érzelmi ráhangolódást igénylő versenyműnek a nagyközönség előtti eljátszására vállalkozni. Várjon Dénes pedig legutóbb – a 2017. szeptember 24-i zeneakadémiai fellépése során – ezt tette: az esti hangverseny első részében egy szuszra játszotta el Mozart: (D-dúr) zongoraversenyét, majd egy tapsnyi lélegzetvételnyi szünetet követően Bartók: III. zongoraversenyét. Az akció, az eljátszás ténye tekintetében ugyan sikeres volt, hiszen mindkét mű elhangzását követően felhangzott a közönség tapsa, de ez nagyobbrészt a zongoraművész személyének és az elhangzás tényének, mint az előadás minőségének szólt. Egy sikeresen megkomponált és a pódiumon előadott Mozart mű után – ráadásul szünet nélkül – képtelenség egy teljesen más atmoszférájú és előadásmódot igénylő Bartók művet eljátszani. Fizikálisan, ez természetesen nem teljesíthetetlen attrakció, de a ráhangolódás, a mű mondanivalójával történő belső azonosulás szempontjából már nem vagyok benne olyan biztos, hogy művészileg megoldható? Mind két mű az előadótól az egyszerű zongoraművészi teljesítményhez képest többet követel: virtuozitást! Ez utóbbi viszont elmaradt a zongorajátékból, azaz a lecke felmondása, a feladat teljesítése ugyan jelesre sikeredett, de a közönség szegényebb maradt egy (el)várt élménnyel, pedig (talán) megérdemelte volna? Nem véletlen, hogy az igazi nagy művészek, a virtuózok pedig csak igen ritkán (soha) nem vállalják túl magukat, egy estére, pláne egy „félidőre” nem vállalnak be két zenekari versenyművet, még a pénz „kedvéért” sem! Talán nem lenne haszontalan vállalkozás ezekről a kérdésekről külföldi, de inkább a magyar művészkollégákkal véleményt cserélni?

 

Persze vannak más, „sikeresebb” példák is, különösen magyar viszonylatban. Azt is lehetne mondani, hogy az ismert zongoraművész, Hegedűs Endre ebben már szinte „világspecialistának” számít. E „műfajban” sorozatot is hirdetett: több éve vállalkozik arra, hogy egy este egy vagy két büfészünettel játszik el kettő vagy három, más-más lelki átélést, sőt zongorajátszási technikát igénylő versenyművet. Állóképesség szempontjából ez egy 63 éves művésztől bravúros és irigylésre méltó teljesítmény, de az elhangzott művek minőségét értékelve már nem biztos, hogy mindez ennyire elismerésre méltó, különösen nem egy Kossuth-díjas (2014) zongoraművész tekintetében. Néhány évvel ezelőtt, az említett „exkluzív” sorozatból egyetlen egy előadást voltam hajlandó fizető nézőként meghallgatni. Ekkor a Kossuth-díjas művész a MÜPA-ban egy este, kettő szünet tartásával három, egyemberes versenymű produkálására vállalkozott. Ezt az estét a közönségen kívül a köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével. Hegedűs Endre külön meghajlással és még szóban (név szerint) is köszöntötte őt, majd arra is volt ereje, hogy a közönségnek a mikrofonon át (így a mondandót legalább mindenki halhatta és érthette) néhány gondolatot is tolmácsoljon az előadást illetően. Külföldi vendégeim közül ketten is elfáradtak a harmadik „felvonásra”, kérdezték, miért kell egy előadóestet ilyen hosszúra nyújtani, hogy nálunk ez csupán „divat”, avagy bevett szokás, esetleg financiális okai vannak? Minderről legfeljebb a művész úr tudna hitelesen nyilatkozni, hangzott rövidre fogott válaszom. Az előadás végén azonban volt taps is, vendégeim is részt vettek benne, a kapott élmény után érdeklődve viszont elárulták véleményüket: a feladat teljesítve lett, kipipálható és lehet a pénztárhoz menni, a művészi teljesítményt illetően azonban a Kossut-díjas zongoraművésztől többet vártak, talán a kevesebb minőségileg jobbat eredményezett volna?

 

Ennél már csak a 2017. július 15-én a Magyar Állami Operaházban rendezett Mága Zoltán – Hegedűvel a világ körül – Jubileumi „50” gálakoncert bosszantott fel jobban. Kint, rekord meleg kánikulai idő volt, bent az Operaházban a 20:00 órai kezdéssel meghirdetett műsorra, azonban a kezdés előtti szokásos félóra helyett csak 19:45 után lehetett a nézőtérre lépni, a miértre a válasz csak annyi volt, hogy ez a nézők érdeke, mivel előhűtik a nézőteret. Így aztán az előterekben és a büfében nagy volt a tolongás, amelyhez az emberi izzadtság, meg a vele szembeni „védekezésként” használt különböző parfümillat keverékként párosult. Mire 19:50-kor végre helyeinket elfoglalhattuk már mindenkiről mindenütt folyt az izzadtság (a hölgyek sminkje pedig olvadni kezdett). A nézőtér azonban valóban kellemesen hűs volt. Egy ideig, mivel az előadás kezdése előbb csak félórát, majd egy teljes órát csúszott, így az előhűtött nézőteret az emberi leheletek felfűtött teremmé változtatták. Információt természetesen - magyar módra - senki nem szolgáltatott, sem a hangosbemondón, sem a színpad feletti feliratos táblán. A várakozás értelmesebbé tétele végett szerettünk volna legalább a várható műsorról megtudni valamit, kik lépnek fel, lesz-e szünet, amennyiben igen akkor, mikor és a gálakoncert előrevárhatóan meddig tart? Rengeteg kérdés, válasz azonban egyikre sem érkezett. A jegyvásárláskor a műsorról csak annyit mondtak, hogy folyamatosan alakul a külföldi elfoglaltságok és a különböző menetrendi időpont-egyeztetések miatt, ezért bővebb információhoz időben később, a médián keresztül juthatunk. De ez is legfeljebb 90%-os állapotú lesz, a véglegeset a helyszínen, szórólap formájában vehetjük majd kézbe. Egyik sem történt meg, pedig a jegyárak már a nyugati árszínvonalat képviselték (15- és 50 ezer HUF között mozogtak). A jegyszedők is csupán annyi információval tudtak szolgálni, miszerint a műsor még most is alakul. De meddig kérdeztem vissza ingerülten, hiszen lehet, hogy jegyet sem veszek, ha időben megismerem a fellépőket, majd megkérdeztem: Mága Zoltán egyáltalán jelen lesz-e vagy csupán vetített képen fogja üdvözölni szeretett közönségét?

 

Vendégem e kérdés kapcsán ledermedt, mivel ő Berlinből direkt e jubileumi koncert miatt érkezett Budapestre és azért fogadta örömmel meghívásomat, hogy végre pódiumon - és nem is akármelyiken, hanem a Magyar Operaházén - láthassa és hallhassa Mága Zoltánt, koncertszerűen hegedülni. Állítása szerint a műsor is így lett meghirdetve: Mága Zoltán hegedűgála a Magyar Állami Operaházban. Megsajnáltam őt, de említett vágyáról, nekem - amikor vendégül hívtam erre a show-műsorra - említést sem tett, különben felvilágosítottam volna, miszerint ennek a műsornak nem volt célja Mága Zoltán önálló hegedű-koncertfellépéséhez az előkelő pódium biztosítása. E rendezvény csupán egyike a - Budapesti Újévi Koncerthez hasonló - a magyar kultúra hirdetése és terjesztése végett a világot hétmérföldes csizmával járó - Mága Zoltán által szervezett gálasorozatoknak, ahol a hegedű mellett minden más hangszer és zenéhez értő művész is fellépési lehetőséget kap, aki a Mága-körhöz tartozik és a magyar színeket sem szégyelli magára- teríteni, illetve benne megfürödni. Ennek megfelelően a mai gálaesten, amennyiben végre valamikor majd elkezdődik, vendégem közvetlenül is megtapasztalhatja, milyen is az, amikor a magyarkodó érzelem nemzeti színeket öltve, a színpadról csöpögő szirupként indul el és hömpölygő folyamként teríti be az egész nézőteret. Egyébként csalódott ismerősömet igyekeztem megnyugtatni: idehaza egész estét betöltő önálló Mága Zoltán koncertet ez eddig még nekem sem sikerült elcsípnem, pedig virtuóznak kikiáltott hegedűtehetségének nagyon-nagyon szeretnék élő fültanúja lenni (mint ahogyan Edvin Marton és Lajkó Félix koncerttermi virtuozitását is szívesen megtapasztalnám).

 

Beszélgetésünket az Operaház nézőterének fokozatosan halványodó fényei szakították félbe jelezvén, hogy több mint egyórás ismeretlen ok miatti csúszást követően az előadás végre a nézők számára is elkezdődik. A műsorban valóban mindenki felléphetett és szinte valamennyi ismert hangszer is szóhoz jutott, természetesen a hegedű főszereplésével. Mága Zoltán pedig vitézkedhetett népszerű magyar melódiák megszólaltatásával, terjesztve idehaza is a kárpát-medencei egyetemes igaz-magyar kultúrát. Mivel az operaházi kijelző nem működött és a műsornak csak később lett saját konferansza nem tudtuk, hogy éppen ki van színpadon és mit is ad elő önállón, avagy neves társak közreműködésével. Egyébként a műsor a szünettel együtt nagyon elhúzódott. Amikor viszont már azt hittük, hogy végre vége ennek a „gála-kavalkádnak” és már a műfajnélküliséget a magyarkodás tekintetében sem lehetséges überelni akkor jött a meglepetés: a torta csúcsát borító habtetőre emelt, nemzetiszínbe öltöztetett, egy szem cseresznyebefőttként. Nem véletlen a mondás: a magyar, csavaros észjárású, magát legyőzni nem hagyó, nemzetfaj.

 

A gálaműsor végén még Vásáry Tamás is felkonferálásra került, de nem, mint Kossuth-díjas zongoraművész, hanem mint világhírű karmester, akinek - a gálaesten közreműködő zenekar élén és a „lovak” közé csapott - karmesteri pálcájának intésére felhangzott a magyar fülnek ismerős és édes szerzemény, a meglepetések meglepetésének szánt Berlioz: Rákóczi-induló. Igen ez hiányzott, erre volt kiéhezve a nyári turistaszezonban, a külföldre szakadt, - (migráns, üldözött vagy csupán itthon megélni nem tudó és emiatt kivándorolt), de nosztalgiából visszalátogató, szavazati joggal is rendelkező - az Operaház nézőterén ellenben megfőtt ősmagyar. Akinek eleddig elfojtott vagy jól álcázott magyarsága óriási szökőár szerű lelkes tapsviharban tört fel. Még szerencse, hogy a fellelkesült külföldön élő magyarság nem kezdett hozzá a Himnusz teli torokból való elüvöltéséhez, majd ráadásként a Székely Himnuszhoz. Hát nincs új a nap alatt – dünnyögtem magamban – cirkusz és kenyér ez kell a kiéheztetett népnek! Szinte azonnal Las Vegasban az MGM egyik szuper show-műsorán éreztem magam, ahol a világháborúban győztes hatalmak élén az amerikai hadsereg egyik - amerikai zászlót lengető - tankja a német tigristank tetején állva elfoglalja és felszabadítja a legyőzött fasiszta Németország fővárosát, Berlint! Ki ez az ember, kérdezte a lelkesedés zaja miatt hangosan a fülembe ordítva, berlini vendégem? Vásáry Tamás „világhírű” karmester, de véleményem szerint leginkább híres Kossuth-díjas (1998) zongoraművész, volt az egyszerű válaszom. Érdekes, nem emlékszem rá, hogy hallottam volna a nevét? Pedig hát a Berlini Filharmonikusokat is vezényelte nálatok, egypárszor. Meglehet, de itt ez az ember csupán önmaga árnyéka, aki még a lábán megállni is alig képes, nemhogy dirigálni. Hány éves lehet? Nyolcvan (egynéhány), válaszoltam. Majd folytatta megállapításait: lehet, hogy világhírű karmester az illető, de hogy most a zenekar nem az intései szerint játssza a művet az holtbiztos, hangzott a szakmai kritika (vendégem egyébként szintén karnagyként keresi a kenyerét, valamelyik kevésbé híres berlini együttes élén). Nem mindegy? Válaszoltam, hiszen a bécsi újévi koncerten sem a karnagy intéseinek üteme szerint hangzik el utolsó ráadásként az id. Johann Strauss által komponált Radetzky-Marsch! Ez így igaz, de ott mindez a mutatvány egy teljesen egybefüggő műsor részét képezi, amelyet egy, a zenekar által választott és meghívott világhírű karmester dirigál végig és csupán a műsor zárásaként, a közönségnek imponálva, kvázi újévi kedveskedésként és tradícióként hangzik el show-szerűen a Radetzky induló, amelynél a karmesterre csupán azért van szükség, hogy a közönségnek beintse a közreműködés, a vastaps felhangzásának lehetőségét. Micsoda különbség, tette hozzá! Itt viszont kicsit szánalmasan fanyar íze és pénzillata van az egész produkciónak, fejezte be ismerősöm megkezdett mondatát. Sajnos, e megjegyzéssel kénytelen voltam egyetérteni: való igaz, szerencsésebb lenne, ha a zeneélvező közönség - magamat is beleértve - egy híres zongoraművész ereje teljében nyújtott teljesítményét az akkori produkció élménye szerint őrizhetné meg emlékei között, amelyet később nem árnyal(hat)na be egy-egy, jól megfizetett, de minőségileg kifogásolható mutatvány.

 

E hangulati ”intermezzóból” a schuberti IX. szimfónia egyik dallammotívuma rázott fel és zökkentett vissza a Zeneakadémia hangversenyi jelenébe. Egy pillanatra ugyanis az volt az érzésem, mintha a schuberti IX. helyett, a beethoveni IX. szimfónia egyes motívumait hallottam volna. Hirtelen megrémültem, hiszen révedezésemből teljesen még nem sikerült visszatérnem, a magam jelenidejéhez. Ennek következményeként pedig azt hittem, hogy a Concerto Budapest esetleg már a ráadást játssza. Én pedig Schubert teljes IX. szimfóniáját - gondolataimban elmerülve - esetleg „átaludtam” volna? De hát ez teljes képtelenség - tértem hirtelen valóban magamhoz - hiszen ez egy olyan hosszúságú és „zajos” mű, amelyen egyszerűen lehetetlenség agyilag végig „kikapcsolva” maradni. Akkor viszont milyen „félrehallásnak” lettem az áldozata? Majd hirtelen minden rendeződött bennem: nem hallottam félre semmit - jutottak eszembe a műről korábban olvasottak - csupán Schubert néhány zenei motívumot, hangzáselemet „kölcsönvett” a beethoveni Örömódából. Mindettől megnyugodva még a Mága-gála feletti dohogásom is alábbhagyott. Gondolataim pedig más irányt véve, az 1950-es évek elején született magyar - Kossuth-díjas - zongoraművész triász két, eddig nem említett tagjának elmúlt évi, számomra felejthetetlen produkcióit kezdték képekbe szedni. Kedvenc zeneszerzőim közé tartozik Mozart, különösen néhány dallamos, lüktető, gyakran játékos hangvételű műve. Érzésem szerint egy ilyen karakterű mű az A-dúr zongoraverseny is. Amennyiben e mű az általam jegyzett hazai zenekarok közül valamelyiknek a műsorán szerepel és időben, illetve megközelíthetőségben elérhető számomra, meghallgatását általában nem szoktam kihagyni, pláne ha a szólista olyan veretes karakterű művész, mint Ránki Dezső. Szerencsém volt, Ázsiát magam mögött hagyva már éppen idehaza voltam, amikor csöngött a telefonom és kaptam a jó hírt, van számomra félretett jegy a 2016. december 6-i Nemzeti Filharmonikusok MÜPA-beli hangversenyére, amelynek szünet előtti műsorszáma Mozart A-dúr zongoraversenye és a szólista nem más, mint az általam régen hallott és kedvelt stílusú Ránki Dezső. Naná, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek és minden egyéb mást félretéve, ott voltam a MÜPA-ban. A műsor második felében a szinte emészthetetlen és végigülhetetlen öttételes mű: Mahler I. (Titán) szimfóniája szerepelt, az est karnagya pedig az általam kevésbé ismert Cristian Mandeal volt. Mozartban természetesen nem lehetett csalódni, és Ránkiban sem.

 

A zongoraverseny során az hangzott el, ami a kottában írva vagyon és a korábban hallottakhoz képest, fülem sem érzékelt jelentősebb változtatást sem a zenekar, sem a karmester felfogását illetően. Ránki azonban – a szokotthoz képest – másabb volt. Az első tétel interpretálásával még csak-csak meg voltam elégedve, bár a megszólaló vonós, fúvós hangszerek és a zongora, szerző által egyenrangúnak megírt szerepeiben – érzésem szerint – a zongora a lehetségeshez (kívánatoshoz) képest halványabb és színtelenebb volt. Az említett három hangszer párbeszédében ugyanis a zongora kevésbé volt vállalkozó, pedig a főtéma variálását, lüktetésének részletezését Mozart reá bízta. A második téma zongorajátéka viszont eltért az általam megszokottól, „magányos monológja” sötétebb tónust kapott, üteme is lassúbbra és szomorúbbra váltott, a szerző utasításait szabadon értelmezve úgy tűnt nekem, mintha a zongorán játszó művész egy kitérőt téve játékával, egy láthatatlan tárgyi emléket emelt volna a nemrég elveszített pályatársnak. Majd még az is meglehet, hogy a harmadik tétel rondója is – emlékezetemhez képest – visszafogottabb lendületben került eljátszásra. Ellenben Ránki kezeinek levegőbe emelt mozgásában – számomra ijesztő módon – mintha a fentiekben már említett két ázsiai zongorazsonglőr mutatványának egy-egy elemét véltem volna felfedezni. Borzasztó volt e beleérzés, hiszen mindez, Ránki karakterével, eddig képviselt játékstílusával ellenkezik. Ránki ugyanis – véleményem szerint – közelebb áll a játék közben szinte mozdulatlan testtartást, kimértebb mozgást követelő konzervatív iskolához, mint a mutatványos, játék közben izgő-mozgó, showman stílushoz. Megmondom őszintén, a mű végén nem tudtam mit kezdeni ezzel a kissé fanyar, kesernyés ízű, búskomorra sikeredett zongora-előadással, úgy tűnt, hogy a közönség sem, bár a minőségi zongorajátéknak kijáró taps nem maradt el, de a lelkesedés kisebb mértékű volt, lehet, hogy a ráadás is ezért maradt el. Mindenesetre a taps után a pódiumról távozó Ránki – bennem – gondterhelt, lelkiekben megviselt és fáradt mozgású ember benyomást keltette. Így aztán Mahlert a szokásosnál is többet fészkelődve ültem, s hallgattam végig.

 

S végül, a zongorán játszó művész/virtuóz/fenomén (EMBER) és a zongora - mint számomra sokat jelentő hangszer - előtti tisztelgésem jeleként, a fenti (elmélkedés) emlékezés fejeződjön be azzal az eseménnyel, amely az elmúlt másfél évben számomra a legemlékezetesebb és legcsodálatosabb élményt nyújtotta. A Nemzeti Filharmonikusok a 2016/17. évi - hangversenysorozat MÜPA-ban tartott (2016. szeptember 25.) - nyitókoncertjén Bartók Béla előtti emlékezésként a zeneszerző-zongoraművész műveinek műsorra tűzésével adózott. A zenei estén: Bartók Béla: Két kép; III. zongoraverseny; majd Négy zenekari darab és a Táncszvit hangzott el, Kocsis Zoltán vezényletével és Ránki Dezső zongoraművész közreműködésével. A meghirdetett, Bartók Bélának szentelt est, már önmagában is sokat ígérőnek mutatkozott, de számomra az est savát-borsát a virtuóz triász két (Kocsis Zoltán, Ránki Dezső) itthon élő tagjának egy pódiumon való fellépése képezte, különös tekintettel arra, hogy a két Kossuth-díjas művész feladata és szerepköre ez esetben más és más volt. A pályatársak közül Ránki Dezső ült a zongoránál, míg Kocsis Zoltán a karmesteri dobogóra állt. Az egész este káprázatos volt, az élményt azonban – számomra – a III. Zongoraverseny tette felejthetetlenné, amelyet Ránki mesterien szólaltatott meg. Ebben a műben Bartók korábbi munkáihoz képest – szokatlan módon – a lírai hangvételé volt a meghatározó szerep. A mű első tételében a zenekar és a zongora a természet vízfolyásos és erdőzsongásos idilli képét vizionálta a hallgatóság elé, emlékeztetve mindenkit a természet folyamatos újjászületésének objektív törvényszerűségére, képletesen utalva az élet és a halál elválaszthatatlanságára. A második tétel zenei hangulata - a zongora által felerősítve - a gyógyulás, az életben maradás reményét intonálta. Míg a harmadik tétel rondója és üstdobja - lerántva a fátylat a reménykedésről - megmutatta, mindaz mi láttatik, csupán illúzió. A saját víziómban a két művész – zongorista és karnagy – egymás kezét fogva indította a zenekari estet, majd az egyik személy keze a másik személy kezét segítve, egymást közösen repítették a természet idilljén át a reménybe, ahol végül mindketten „elhinni akarták”, hogy hallhatatlanok, pedig az orvosi diagnózis ekkor már közismert volt …

 

A hangverseny óriási közönségsikerrel zárult. Számomra azonban a zongoraverseny jelentette a kivételes élményt, de akkor még csupán „látni véltem” a két virtuóz-művész által produkált víziót, megértenem, időben csak később sikerült.

 

A 2016-os év októberről novemberre forduló időszakában, Sanghajban tartózkodtam, ott szembesültem a ténnyel miszerint II. világháborús ismereteim kiegészítésre szorulnak. Az ottani Zsidó Menekültek Múzeumában – természetesen magyar nyelvű ismertető alapján, majd később – magyarul tudó egyetemisták segítségével ismerkedtem a múzeum magyar vonatkozásaival, a sanghaji zsidó-közösség létrejöttének és városi beilleszkedésének történeti tényeivel. Miszerint Sanghaj, mint gyorsan fejlődő kereskedelmi központ már az 1800-as évek közepén felkeltette a zsidó családok érdeklődését. Főleg az arab országokból, de Indiából is sokan jöttek Sanghajba, ahol aztán gyorsan kialakultak a város első zsidó telepeseinek közösségei. Az 1930-as évek elején azonban felgyorsult ez a folyamat, de megváltozott az érkezés iránya is, különösen a német fasizmus hatalomra jutását követően, amely időszakban csupán Európából kb. 20.000 zsidó érkezett menekültként (hangsúlyozták az idegenvezetők, ezek az emberek nem migránsok voltak, akik között megbújtak a terroristák, hanem életüket, családjukat féltő dolgozni, élni akaró rendes emberek). E menekültek jelentős részét a sanghaji családok befogadták, szállást és munkát adtak nekik maguknál. A mindennapok során - szó szerint - együtt élt a kétféle náció, amely egyben segítséget is jelentett a távolról érkezett zsidók sanghaji beilleszkedésében.

 

Az 1938-as eviani konferencia - amelyet Roosevelt amerikai elnök javaslatára hívtak össze annak megvitatására, hogy a hitleri Németország üldöztetései elől menekülni kényszerülő zsidókat hogyan lehetne más országokban elhelyezni - súlyos kudarccal zárult: a 31 résztvevő ország közül ugyanis egyedül az alig 50.000 km² területű Karib-tengeri ország, a Dominikai Köztársaság ajánlotta fel segítségként mintegy 100.000 zsidó menekült befogadását, míg a jelentősebb európai országok (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia), valamint az USA, Kanada, Ausztrália és a latin-amerikai országok mind, hisztérikusan elzárkóztak a befogadástól. Végül a Dominikai Köztársaságba is csupán néhány száz, illetve ezer zsidó menekült jutott el. Pedig távozásukat maga Hitler is segítette volna – „Mi, a magunk részéről készen állunk, hogy mindezeket a bűnözőket ezen az országok rendelkezésére bocsássuk, minden rendelkezésünkre álló eszközzel, akár luxushajókkal is.” – bár ő a zsidó menekülteket „bűnözőknek” tekintette. Így a magyart értő, de nehezen beszélő múzeumkalauzaink roppant módon csodálkoztak országunk menekültekhez való viszonyulásán és a minden menekülőben terroristát látó szemléletmódunkon. Alig győztem a magyarázkodást, de álláspontunk helyességéről egyiket sem sikerült meggyőznöm!

 

E múzeumi séta közben szólt a telefonom: hazulról hívtak és tudatták a számomra hihetetlen és szomorú hírt: Kocsis Zoltán 2016. november 6-án elhunyt. Nehezen tértem magamhoz. Ekkor azonban megfoghatóvá vált számomra a Bartók-hangverseny közben látott vízióm materiális üzenete: Kocsis Zoltán tudatában volt betegségének súlyosságával - amiként a III. zongorahangverseny születésekor Bartók Béla is, hiszen a művet már nem tudta befejezni - míg Ránki György, hinni akart az illúzióban.

 

Mit is mondhatnék, e nagy veszteség kapcsán? Kocsis Zoltán emlékét és a vele kapcsolatos koncertélményeimet a jelen írásom elején említett nagyok (Fischer Annie és Cziffra György) mellett és velük együtt fogom őrizni.

 

 

 

Kocsis fotó Fejér Gábor

  

(az írás eleje)

 

Budapest, 2017. október 19.