Fogarasi József

A zongora bűvöletében: Boris Berezovsky – művész, virtuóz? Fenomén!

 

 

Még ifjúgyerek voltam, amikor anyai ágú rokonlátogatásunk alkalmával a vendéglátók részéről először - majd a későbbiekben máskor is - elhangzott irányunkban a számomra akkor értelmetlennek/érthetetlennek tűnt anyai óvó/tiltó/gondoskodó kinyilatkoztatás: a gyerekek most nem érnek rá játszani, az egyik gyakorol, a másik meg játszik! Fel nem foghattam: azért mert valaki gyakorol a zongorán, miért ne hagyhatná azt abba és jöhetne velünk játszani? Hiszen túl gyakran nem látogattuk egymást. Mert, hogy a másik „játszik”, az más - gondoltam gyermekfejjel - a játszást csak úgy, nem lehet abbahagyni, egy másik játék kedvéért sem. Akkor még nem voltam képes értelmezni a két cselekvés közötti különbséget: mást jelent a zongorán gyakorolni és ehhez képest egészen mást: „játszani” rajta. Napi hat-nyolc-tízórás kötelező gyakorlás volt a „belépő” a zongorán való két-három órás „játszáshoz”. Időben csak jóval később - a hallban ülve, a zongorának, mint hangszernek, a zárt szobaajtón kiszűrődő tiszta hangzásának élvezete által - döbbentem rá a korábban hallott kifejezések tartalmi eltérőségére és a közöttük lappangó különbség minőségére.

 

A zongorán gyakorolni nem jelent mást, mint a hangszert használni, hétköznapi értelemben szólva, a billentyűzetet ütni verni vágni, a „jobb” hangzás kicsikarása végett. Az ennél magasabb fokot - a „zongorázás”-t - csak többéves kemény gyakorlómunka eredményeként lehet elérni. A zongorán „játszani” - a fejlődési folyamat, következő állomásának - minőségével pedig már csak kevesen büszkélkedhetnek. Ezért a minősítésért - szó szerint értve - meg kell szenvedni. Ez a szint egy-két évtizednyi kínkeserves gyakorlás és „zongorázgatás” eredményének a beérett gyümölcse. Szerénységemnek, nyolcévi iskolaszintű tanulás és két évig tartó „könnyű-műfajban” tett kalandozás után, csupán a második lépcsőfokra – a „zongorázgatásra” – sikerült felkapaszkodnia. Az egyetemi tanulmány és a zongorán való gyakorlás folyamatossága ugyanis már nem fért össze időben. Így aztán a zongorán való „játszás” lehetősége helyett kénytelen vagyok beérni s gyönyörködni mások zongoraművészetének hallgatásával, illetve e művészet magasabb (virtuóz) és a még magasabb (fenomén) fokú játéktudást képviselőinek csodálatával.

 

Az említett rokongyerekeknél a „szülői-terror” azonban meghozta az eredményt, mindketten zongoraművészként végeztek. Az idősebb - az akkori Nyugat-Németországban - karnagyként futott be művészkarriert, míg a másik - a szocialista Varsóban - Chopin specialistává képezte magát. Itthoni vendégfellépései - a volt Filharmónia Székház előadó-, illetve a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ/Lengyel Intézet konferenciatermében - eseményszámba mentek, nem volt ritka, hogy már csak állóhely jutott számomra. Műsorában Liszt és Chopin művei szinte állandó elemet képeztek. Közülük - belső élvezetként - fülem még ma is őrzi a legsikerültebbeket, amelyek néha csupán ráadásként hangzottak el, a közönség vastapsa által kikényszerítve. Mint például Liszt: Szerelmi álmok cím alatt ismert három darabból álló zongoraciklusának – amely valójában egy dalciklus zongorakíséreteként készült – az érett szerelemről szóló - Szeress, amíg csak tudsz - harmadik része; illetve Chopin: Asz-dúr poloneze, H-moll keringője, avagy a Forradalmi etűd; valamint Bartók: Gyermekeknek, nemes egyszerűséggel megkomponált, de intelligens előadói játéktudást igénylő egy-egy rövidke villanásképei.

 

Hogy elfogultsággal senki ne vádolhasson, sietve hozzáteszem: kései - a ’60-as-’70-es- 80-as évekbeli - siheder- majd ifjúfelnőtt-koromban sem, az említett rokonsági produktum jelentette számomra a pódiumszerű zongorajáték egyedüli csúcsát. Hiszen az élet kegyes volt hozzám - amennyiben jól emlékszem - többször is láthattam, hallhattam Fischer Annie zenekari koncert- és szólóhangversenyét, amelyet a múló idő ellenére sem lehet feledni. Egy ifjú hölgy – mesélték odahaza – aki még a 20. évén sem lépett túl, 1933-ban egyszer csak megnyeri a Budapesten rendezett I. Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt. Micsoda szenzáció, egy NŐ, abban a gátlástalan férfi-orientált társadalomban, „vette a bátorságot” magának, és nem csupán bejelentkezett a versenyre, de „pimasz” módon – két férfi elől elorozva az első helyet – a versenyt még meg is nyerte. Ezt követően sikert sikerre halmozott. Mindent tudott, amit egy zongoraművésznek tudnia kell. Itthon – nagy szó volt ez abban az időben (is) – de külföldön sem adta lejjebb: a világhírig vitte. Akkor ez volt az egyetlen és egyben a legrangosabb elismerési forma. A sztárság (giga, mega) és a hozzá tapadó allűrök, „olcsó” titulusok, jelzők – díva, virtuóz, fenomén stb. – még nem léteztek. Ellenben a világhírért akkor – televízió, internet hiányában – nagyon meg kellett dolgozni.

 

Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy az ünnepelt magyar művésznőt - zsidósága felett szemet hunyva - a vitézkedő, cifra magyarban pöffeszkedő Horthy-rendszer és a mindenbe belekotnyeleskedő katolikus klérus megvédje, az ébredő és izmosodó sátáni gonosztól: a német és a magyar fasizmustól. Persze az is igaz, hogy az-időben a kereszténydemokrácia – amennyiben egyáltalán létezett – még nem ismerte fel a sátánnal szemben vívandó harc egyetlen hathatós és eredményes ellenszerében a - rózsafüzér morzsolásban – rejtőzködő, csodatévő erőt. Ennek következtében fordulhatott elő, hogy szülőhazájából, a Szt. István által a Boldogságos Szűz Máriának felajánlott és oltalma alá helyezett magyar királyság „itthoni otthonából” – férjével együtt – menekülnie kellett a távoli Svédországba, ahol – kerítés hiányában – minden egyházi és állami feltétel támasztása nélkül (migránsként, menekültként?) befogadták. Igaz, akkortájt a gyűlölt „Soros-tervet” még senki nem ismerte.

 

Hatévnyi otthonlétet biztosító svéd kint lét után, 1946-ban „visszatértek” (azt nem lehet mondani, hogy haza-tértek, mivel egy hazug országba nem lehet „haza-, csak visszatérni” FJ.) Ennek ellenére, a dicsőséges Horthy-rendszert leváltó „kommunista rezsim” - Rákosival az élén - beengedte az országba, s később sem üldözte el, illetve közvetett eszközökkel sem kényszerítette az ország elhagyására – ideértve a Kádár-korszakot is – (már ez sem semmi!), sőt nem csupán hagyták őt művészként dolgozni és külföldön is fellépni, de kimagasló művészi tevékenységét elismerve háromszor is (1949, 1955, 1965) Kossuth-díjban részesítették. S mindezért, nőként sem kellett semmiféle „szolgálatot” tennie (sem másnak, sem a „Hazának”)! Irigyei azonban még ma is somolyogva teszik hozzá: „könnyű volt neki, hiszen még szinte gyermekkorában (23 évesen) ment férjhez egy nálánál jóval (16 évvel) idősebb és elismert zenetudós (Tóth Aladár) férfihez, akit a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter visszatérésüket követően szinte azonnal az Operaház igazgatói székébe ültetett. Másrészt, Fischer Annie egy született tehetség volt és nem voltak vetélytársai …”. Szerintem nem csupán tehetség, mint inkább zseni volt, de ezért a minősített magaslatért és megtartásért dolgozni is kellett: gyakorolni, „zongorázni” és rengeteget „játszani” a zongorán, no meg fellépni és művészként bizonyítani, itthon és külföldön, egyaránt!

 

Az „igazságosan” ítélkező „jó magyar átlagember” a munkát azonban nem szokta értékelni, átsiklik felette, a sikert viszont irigykedve és kétkedve fogadja. A művészetet egyébként - átlagosnál alacsonyabb műveltsége folytán - nem is igen érti, leginkább azonban nem ismeri. A múzeumban – ha be is téved – a kiállított tárgyakat, festményeket, szobrokat ugyan megnézi és talán meg is megcsodálja, a zenénél azonban a kotta csodálata és lapozgatása még nem azonos az abban rögzített mű megszólal(tat)ásával, hallásával, élvezetével. A kottába „zárt” kéziratból viszont csak akkor lesz „mű”, ha a kottában írt „zenei gondolatokat” a hozzáértő művész - kilépve a pódiumra, az adott hangszer nyelvén - nem csak megszólaltatni, de - a zeneszerző elképzelései és útmutatásai alapján - a hallgatóság számára élvezhető (nem csupán fogyasztható) módon interpretálni is képes. „Az elődadó-művész ugyanis a médium, a szerző és a közönség között.” Közönség nélkül viszont nincs „visszajelzett (a taps mértékével osztályozott értékelt) minősítés”. E „zsűrizett” minősítés azonban előfeltétele a – zeneszerzői és előadóművészi – zeneművészetnek.

 

Természetesen az előadóművész is élő, érző-érzékelő ember. Neki is lehetnek/vannak jó, kevésbé jó, esetleg gyenge, avagy rossz napjai. S lehet, hogy ez utóbbi esetekben is pódiumra kell lépnie és játszania, szerepelnie kell, mégpedig a közönséget/hallgatóságot szórakoztató, elbűvölő, lenyűgöző módon. Az igazi nagy művész ezeket a hangulati ingadozásokat (talán) képes kiküszöbölni, vagy legalább, hatalmas belső szenvedések és verejtékezés árán áthidalni. Ennek árnyalati különbségeit a közönség soraiban helyet foglaló zeneszerető, zeneértő és zeneélvező emberek közül csupán a vájt fülekkel rendelkező/megáldott személyek képesek kiszűrni vagy felfedezni, esetleg még azok, akik az adott művet valamilyen oknál fogva „nagyon” ismerik. Azonban hangsúlyozni kell: ezen esetekben nem hibákról, melléütésekről, durva elkalandozásokról van szó, hiszen a művész a feladatot hibátlanul teljesítette, hétköznapi módon szólva: a leckét csillagos ötösre „felmondja”, és így az előadás sikeres és „fogyasztható”. Csupán a játék egyéni színe, könnyedsége, hajlékonysága, érzelemvilága, virtuozitása, a művésztől megszokott (elvárt) „kötelező” interpretálás sikeredik haloványabbra, élettelenebbre, egysíkúra.

 

Aztán, később – valamikor a ’70-es évek elején, végén? – a hangversenyek szüneteiben, az előtérben, a büfé előtt, az egymással beszélgető sorban állóktól, a „hozzáértőktől” hallottam: Annie már nem a régi … a párt- és kormányzati politika agresszív fordulatvétele (a magyar hadsereg hadüzenet nélküli bevonulása egy szuverén ország területére) majd férje viszonylagosan váratlan halála (1968) megviselte szívós, de törékeny női fizikumát, belső tartását, kemény és határozott, de érző lelkivilágát … a pódiumtól vissza is vonult … elképzelése szerint talán végleg, de barátai, ismerősei, rajongói e döntésébe nem nyugodtak bele és ismét színpadra „csalták”… Ez időben láttam, hallottam ismét. Könnyed játékát, briliáns ujjtechnikáját továbbra is élvezettel hallgattam, csodálattal figyeltem. Számomra még ez időben is ünnepi eseményszámba ment Mozart A-dúr, Schumann a-moll vagy Beethoven C-dúr zongoraversenyének elmélyült és igényesen interpretált előadásai. Chopin értelmezésével azonban sosem tudtam megbarátkozni. Frazírozásában hiányoltam a chopini érzések és szenvedélyek hullámzását, időnkénti vad összecsapását, az értelmet elnyomó érzelem intenzív megnyilatkozását. A művésznő e téren nem tudta felülmúlni a chopini lelkületet és érzelemvilágot Varsóban magába szívó zongoraművész rokonom játékát.

 

Fischer Annie játék és érzelem- ízlésvilága – általam – észrevehetően talán a ’70-es évek vége felé vett fordulatot: előadásában a virtuozitás mellé felsorakozott a magába mélyedés, az elvonatkoztatott értelmezés, amelyben már a fájdalom érzésvilága is megjelent, játékstílusa azonban a kortárs nagyjainak művészetét követte/folytatta/őrizte. Különösen akkor szembesültem ezzel a sajátos érzéssel, amikor a felnövekvő fiatal és igencsak felkészült/tehetséges ifjú nemzedéket képviselő Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Schiff András fellépéseit is látogatni kezdtem, akik már egy teljesen új stílus és hangzásvilágot, valamint előadásmódot képviseltek.

 

Fischer Anniról szóló elmélkedésemet itt akár le is zárhatnám, amennyiben nem duruzsolna fülemben a közelmúltban összejött baráti társaság egyik tagja által a nyelve(ke)t beszélő értelmiség és a képzett szakmunkások országunkat elhagyó számszerűségének növekedéséhez fűzött sommás megjegyzése: ebből az álságosan demokratikus (de inkább csak ildemokratikus) kereszténynek álcázott feudális nyomor-diktatúrából, ahol a félművelt szabadkőműves hűbéri rend mindenható uralkodója veszi a bátorságot az egyház és annak legfőbb vezetői által végzett egyházi szolgálat minőségének, teológiai, egyházjogi tudományos munkásságuk értékelésére és ez alapján alattvalóként történő állami kitüntetésben részesítésére, onnan még a szociális-kommunizmustól sokat szenvedő, de szülőhazáját soha el nem hagyó (†1994) Fischer Annie is gondolkodás nélkül elmenekülne. Az igazat megvallva, figyelmemet és elmémet e véleményből elsősorban - nem Fischer Annie nevének szerintem rossz példaként történt megemlítése, mint inkább - az egyházi vezetők „lekenyerezésének” sajátságos és újszerű formájára és módozatára tett megjegyzés keltette fel és mozgatta meg.

 

Mert való igaz – gondolkodtam el a mondottak tényszerűségén – az egyház gerincgörbítéséhez ma már nem elégséges az állami hatalom által részükre juttatott költségvetési támogatás összegszerűségének folyamatos emelése, vagy a különböző egyéb (a nyilvánosság elől elrejtett), más módokon és csatornákon keresztül történő számolatlan osztogatása. Annál is inkább, mivel az 1%-ot felajánló adófizetők száma, s ennek következtében a felajánlott összegek nagysága is csökkenő tendenciát mutat. Természetesen mindez a folyamat, egyrészt a hívők számának gyors-ütemű fogyatkozására, másrészt – anyagi helyzetük, megélhetésük rosszabbodása miatti – adakozó kedvük és lehetőségük elapadására is hűen rámutat. Emiatt a hazai „tömegegyházak” a regnáló hatalom előtt gyáva és megalázkodási magatartás tanúsítására kényszerülnek. Önmagában mindez talán még nem is érdemelne különösebb figyelmet, hiszen a hazai „főegyházak” eddig sem átallottak (nyíltan, vagy titokban) alamizsnát kérni, s elfogadni. Most azonban már erkölcsi tartásuk is görbületet vehet azáltal, hogy a papság egyházat szolgáló, illetve teológiai és más egyháztudományi tevékenysége, munkássága állami értékelésen nyugvó állami kitüntetés adományozásának alapjául is szolgálhat. Az állam és az egyház – csupán hangoztatott elkülönülésük ellenére – ebben a középkori gondolkodású országban - ahol a nép a III. jobbágyság műveltségi elmaradottságában él és tengeti mindennapi életét - a különös kölcsönösség és függőség mellett, több szállal is kötődve, egymás szolgai támogatására vannak utalva. Az egyház – különösen a katolikus egyház – számára létfontosságú – működéséhez és fennmaradásához, a főpapság jólétének, magas szintű életvitelének biztosításához – az állami apanázs összegszerűsége és értékállósága, de - az említetteken kívül - az állami élet mindennapjaiban történő megjelenést, a különböző ceremoniális eseményeken való közreműködő részvételt, a közéleti közszereplést sem nélkülözheti. Már amennyiben a papsággal szembeni negatív társadalmi értékítélet terjedésének, valamint a hívők számaránya folyamatosan csökkenő tendenciájának a megállítása továbbra is a célkitűzései között szerepel. Így aztán kénytelen elfogadni (viselni és róla számot adni) a hitélettel összefüggő tevékenységének állam általi értékelésen alapuló egyéb elismerési formákat, kitüntetéseket (is). Talán még egyszer azt is megéljük, amikor a NER-el teljes elégedettségben azonosuló egyházak, általuk alapított kitüntetéseket, rendjeleket adományoznak a számukra kedves állami vezetőknek, lojalitásuk elnyerése végett.

 

Merthogy a jelenleg regnáló állami-politikai hatalom ténykedése – kihasználva a vallásos emberek egyházhoz és papságához fűződő kötődését – nem nélkülözheti a papság népbutító, tömjénfüsttel illatosított ceremóniáit, mindez jól ismert és köztudott tény. Ugyanakkor a hatalomnak - oktatási, egészségügyi és szociális ellátás-elképzelései megvalósításához - szüksége van a papság szószéki agitációjára is. Különösen, a választási és hatalommegtartási szempontból jelentős, - egyben jól jövedelmező, ördögűző, demagóg alapon működő - mozgósító propaganda-hadjáratainak sikeréhez. Hiszen az egyházi intézmények hallgatólagos egyetértése hiányában, hatalmi támogatottsága mértékének újra és újra demonstrálását tükröző - a más emberek (befogadása) ellen agresszivitást és gyűlöletet szító - óriásplakátjaival aligha szórhatná tele az egész országot, illetve tehetné folyamatosan intézményesülő gyakorlattá az alkotmányellenes, jogsértő és rendkívül költséges – ugyanakkor egyoldalú, minden normatív alapot és külső kontrollehetőséget nélkülöző – nemzeti konzultációit. Pedig hát tudniuk – de legalábbis sejteniük – kell: hatalmi „leköszönésüket” követően – egyház és papság ide vagy oda, de – az említett tevékenységek politikai értékelését, majd felelősségük megállapítását aligha kerülhetik el.

 

Ennyi kitérő után azonban térjünk vissza ismét a zene, konkrétabban a zongoramuzsika világához. Fiatal éveimben a másik, általam csodált és virtuóznak tekintett zongoraművésznek, Ciffra Györgynek (1921) nem adatott meg a Fischer Annie-hoz hasonló, boldog és „felhőtlen” ifjú, majd fiatalkor. Idehaza, „csupán” cigány származása és a szülőktől „hozott” zenetehetsége miatt részesült hátrányban és megkülönböztetésben. Az „előkelő” magyar művészvilág nem fogadta soraiba a született autodidakta tehetséget. Csupán az éjszaka is nyitva tartó kávéházak, lokálok közönsége részesülhetett zongorajátékának csodálatában. Tette mindezt – nem jószántából, hanem – hogy megélhetést biztosítson magának és családjának. Majd Ő is 1946-ban tért „haza”, de nem az otthont adó Svédországból, hanem csak innen, a „szomszédból”, az orosz fogságból. A zongoracsodának - hogy „jobb körökben” is érvényesülhessen élet adta tehetségével - a zeneművészet írott szabályait is meg kellett tanulnia, el kellett sajátítania. Zenetanulmányait azonban nem volt miből fedeznie, ezért ismét az éjszaka világába kényszerült, majd - mivel ez a magyar haza itthon nem nyújtott neki otthont - disszidálni próbált. Nem volt szerencséje, elfogták, és ez az Isteni Haza – szeretetének és hálájának jeleként – csupán kényszermunkatáborba zárta, ahol kezeinek kímélése végett kőművesmunkát végeztettek vele. De szabadulása után (1953) sem tudott itthon, otthonra lelni, ismét az éjszaka világába kényszerült menekülni és az itt szerzett bevételeiből képezni magát. Majd az ’56-os határ- és „kerítésnyitás” - Mária Országából - menekülést biztosított számára. Ausztriából Franciaországba érkezett, francia állampolgárságot, Párizsban pedig új hazát kapott, ahol végre valódi otthonra lelt. Ettől kezdve szinte megnyílt előtte a világ, amelynek számos híres hangversenytermében fellépett, sikert sikerre halmozva, világhírű zongoraművésszé avanzsálva. Ez időben zongorajátékát – hangversenytermen kívül – csupán lemezről, illetve hangszalagról hallgathattam, s élvezhettem. Minden vágyam az volt, hogy egyszer zongorajátékának hallgatása mellett kezeinek és ujjainak játéktechnikáját is láthassam, mindez azonban a ’60-as, ’70-es években reménytelennek tűnt. Törvényesen ugyanis nyugati útlevélhez, vízumhoz és valutához csak a kiváltságosok jutottak. Bár akkor is sok volt belőlük, nem tartoztam közibük (most sem).

 

Aztán hirtelen bombaként robbant a (hihetetlen hír) csoda: valakinek/kiknek a ’70-es évek elején sikerült Cziffra Györgyöt hazahívnia. Családon belül ez eseményt számomra úgy „fordították”, miszerint a zongoraművész önkéntes emigrációjából csupán látogatást tett/látogatóba jött szülőhazájában/ba. Nem érdekeltek a politika által átitatott különböző hazatérési/látogatási interpretációk, egyetlen dolog motivált, mielőbb élőben látni és hallani Cziffra György zongorajátékát! Legnagyobb sajnálatomra mindez az álom talán csak négyszer, vagy ötször teljesülhetett. Az időpontokra már nem emlékezve, egyszer Sopronban és Keszthelyen, majd többször Budapesten. Az említett hangversenyeken átélt élmény azonban fenomenális volt! Cziffra György játéka túlnőtt a virtuozitáson, különösen a Liszt művek esetében. Liszt műveinek - a zeneszerző útmutatásai szerinti - „lejátszása”, valamint a zeneszerző ihlette káprázatos Cziffra-improvizációk („átiratok”), elképesztő (csontok nélküli) kéz- és ujj játéka, ámulatba ejtett, addig ugyanis, ilyen gumiszerűen rugalmas játszótechnikát nem láttam. Schumann, Ravel, Rachmaninov (különösen ez utóbbi) szerző műveinek megszólaltatása mind-mind ünnepként hatottak rám. Liszt műveinek bravúros bemutatása mellett azonban muszáj a híres (hírhedt?) Dongó, Cziffra által, - oktávozós értelmezésben - virtuóz módon kivitelezett előadásról külön is szót ejteni, amely akár ráadásként hangzott is el, mindig ovációt váltott ki a közönségből. Persze ahhoz, hogy a hangversenyteremben helyet foglaló publikum e művet és a zongorajáték által a terembe idézett, folyamatosan zümmögve a fejek felett körbe-körbe, repkedő Dongót, ne csupán hallhassa, de virtuálisan láthassa, közelségét pedig érezhesse is, elengedhetetlen feltétel lett volna, ha a „mese” történetét is ismeri. Ez esetben, a zongorajáték által, nem csupán egy művet hallott volna, hanem a zene ívének – a kezdetektől a befejezésig – atmoszférája, a zongorajáték dinamikája révén, a történetet át is élhette volna, illetve részesévé válhatott volna – ráismerve (találkozva) és érzelmileg azonosulva – a mese, zene általi megoldása révén hűen visszatükrözött konklúziónak. A hattyú segítségével a dongóvá változtatott királyfi apja előtt fellebbenti az igazság fátylát, melynek köszönhetően a jó, győzedelmeskedik a gonosz felett, de a jó végül – jóhoz illően – megkegyelmez a gonosz képviselőinek.

 

Természetesen ezt az országot nem nevezhetnék Magyarországnak, az embereket pedig magyarnak, amennyiben Cziffra György zongorajátékáról, különösen pedig egyes művek (Liszt) előadóművészi tolmácsolásáról mindenki elragadtatással szólt volna. A „neves”, de inkább csak sznob publikum az előadóművész megjelenési, színpadra jöveteli, játszás közbeni testtartása, test- és kézmozgásának stb. (az ostobaságokat felesleges tovább sorjázni és részletezni) „eleganciáját” (hogy ez alatt mit is kell érteni, az nem derült ki e kritikákból) kifogásolták!? E megjegyzésekkel a finnyáskodók, esetleg(?) a származás és a megélhetést biztosító lokálok, nem úriembert faragó láthatatlan hatásaira céloztak? Nem tudni! Az viszont tény: a Recsken eltöltött „táborévek” pusztító hatásait e fennkölt kritikát megfogalmazók nem igen tették szóvá és számon sem kérték, senkitől (a volt hatalom képviselőitől). De a „szakma” sem ölelte keblére a „honnak” világhírnevet szerező magyar mestert. Sőt, amikor „haza(t)ért?”, a vele szembeni „szakmai” kritikák felerősödtek, irigyeinek/irigykedőinek száma (világhírnév, francia állampolgárság és elismertség, francia becsületrend kiérdemlése, a Cziffra-alapítvány létrehozása, az évről-évre általa megrendezett keszthelyi mesterkurzusok stb. miatt?) hirtelen megnövekedett.

 

De kik is voltak ezek a szakmai irigykedők: nagy többségük olyanok, akik a virtuozitásról talán, ha olvastak valamit, illetve a Cziffra György által előadott műveket pódiumon, legfeljebb csupán blattolni lettek volna képesek, akik egyébként jó, becsületes és igazhívő magyar emberként tartották számon önmagukat. De egyikük sem irigyelte a hányattatott angyalföldi (tripoliszi) gyermekkort, a munkatábort, a megélhetést biztosító éjszakai bárzongorázást, az állandó gyakorlást és készségfejlesztést igénylő kemény munkát! Nem is kapott TŐLÜNK Kossuth-díjat! Fia, 1981-ben bekövetkezett halálát azonban már nem volt képes feldolgozni, nagyjából visszavonult a nyilvános, zenekari szereplésektől, csupán mesterkurzusokat vezetett a keszthelyi Helikon Zenei Fesztiválokon. Nem ITTHON, halt meg (1994), s nem is idehaza temették el. Nevét és emlékét mesterkurzusok, zenei fesztiválok őrzik, no meg egy – posztumusz – (2013/2014/2015?) nevét viselő park Angyalföldön, a Tripoliszban.

 

Milyen érdekes is az élet kiszámíthatatlan objektív/szubjektív igazsága/igazságtalansága? Két – mai szóhasználattal élve – szuper-tehetség (Fischer Annie, Cziffra György), aki szinte azonos időt (1914-1995; 1921-1994) élt, s karriert futott idehaza és a világ különböző országaiban, mégis mennyire más objektív/szubjektív körülmények között élte le életét. Ugyan mindketten – származásuk miatt (is) – menekülésre kényszerültek, majd visszatértek szülőhazájukba, idehaza mégis eltérő „művész-szakmai” és politikai-hatalmi fogadtatásban és értékelésben részesültek. Az egyik háromszor is kapott Kossuth-díjat, játékát csodálták mind itthon, mind külföldön, s bár voltak egyéni tragédiái, emberi, szakmai irigyei, értetlenkedői, mindennek ellenére otthont itthon találva, s karriert befutva, itthon halt meg. Míg a másik, Kossuth-díjat nem kapott (posztumusz sem), játékát mind itthon, mind külföldön csodálták, megélhetést és karriert azonban csupán a külföld biztosított számára, neki is voltak egyéni tragédiái, szakmai irigyei, s értetlenkedői, de származása és bárzongorista múltja miatt az itthoni értelmiség és szakmai elit nem tekintette magáénak, így aztán nem véletlen, hogy disszidálásra kényszerült, s bár haza (vissza) jött, itthon otthonra mégsem talált, külföldön halt meg, ott is temették el.

 

Hogy a két „szupersztár” ismerte egymást, ténykérdés. Szerette, kedvelte, csodálta, elismerte-e egyik a másikat vagy, hogy rivalizáltak volna egymással? A választ csupán a pletykák és anekdoták szintjén ismerem. A családom körében hallott egyiket – a tetszetősebbet, itt is – közreadom. ”… valamikor Fischer Annie Párizsban lépett volna fel … Cziffra György erről tudomást szerezve barátaival összebeszélve heccből a fellépti hely összes jegyét megvásárolták, de erről nem beszéltek senkinek … Fischer Annie minderről mit sem sejtve lépett a pódiumra, ahol meglepetten látta, hogy a nézőtéren csupán néhány ember ül, az első sorban pedig egymagában Cziffra György … Annie vette a „lapot” és az előre meghirdetett programot végigjátszotta, majd az előadás végén az egynéhány tenyér összecsapódását szinte meg sem várva azonnal visszaült a zongorához és két ráadást adott.

 

Igaz, nem igaz, nem tudom? Én mindenesetre hálás vagyok a sorsnak, hogy szerencsém volt mindkettő játékát koncerten hallani, s látni!

 

De lépjünk tovább, hiszen a tehetséges zongoraművészek számát tekintve – legalábbis Európában – nagyhatalomnak számítunk. A már említett kettő „ikon” mellett ott vannak a fiatalok, az ’50-es években született triász: Ránki Dezső (’51), Kocsis Zoltán (’52) és Schiff András (’53). Az előbbiek mellett – amennyiben tanácsait kérték – Fischer Annie is szívesen „bábáskodott”. A ’70-es években én is sokat-ígérően hallgattam őket, de már új ösvényeket tapostak. Szakítva a klasszikus konzervatív stílussal és játékmóddal, dinamizmusuk merészebb és vállalkozóbb volt. Hozzám, a három tehetség közül Schiff András műértelmezése és kéztechnikája állt közelebb, számomra ő tűnt tehetségesebbnek. Viselkedési stílusa, nyeglesége, megjegyzései, a „hétköznapi” emberek „lekezelése miatt azonban számomra nem volt szimpatikus. A művésznek készülő zongorista – vallottam – megnyilatkozásaiban szorítkozzon a hangszerére és kerülje a különböző irritáló megszólalásokat, véleménynyilvánításokat (rokonom esetében is mindez hasznosabb lett volna). Aztán kezdtem észrevenni közöttük a különbségeket is, amelyek alapján önálló egyéniséggé fejlődtek/váltak. Schiff András virtuozitása, Ránki Dezső magabiztossága és eleganciája, Kocsis Zoltán részletező alapossága miatt vált figyelemreméltóvá. Majd Schiff András a ’70-es évek végén – számomra váratlanul – elhagyta az országot.

 

Ezt követően játékát csupán adathordozókról hallhattam vissza. E felvételek alapján úgy éreztem zongorajátéka, intellektualitása, interpretációjának egyéni hangvétele sokat fejlődött. Játéka, Mozart, Schubert és Bartók műveinek megszólaltatása révén került hozzám közel. Kossuth-díja 1996-ban azonban meglepett, hiszen játékát az itthoni közönség túl gyakran nem láthatta, hallhatta. Koncertjei idehaza – esetemben pedig – elérhetetlenné váltak. Így aztán az említett két másik zongoraművész fellépéseit kezdtem figyelemmel kísérni és látogatni, majd egyre inkább Kocsis Zoltán karmesteri tevékenysége kötötte le érdeklődésemet. Eközben Schiff András külföldön, a zenei tevékenység mellett aktív közéleti szerepvállalásaival is felhívta magára a közvélemény figyelmét. Szavát többször is felemelte az antiszemitizmus és az idegengyűlölet ellen. Ezzel a magatartásával sok ember ellenszenvét, haragját is magára vonta. Nem restellte a magyarországi hatalmi, kormányzati viszonyokat is kritikával illetni, különösen az itthoni gyűlöletkeltés, a magyar emberek egymásnak ugrasztása aggasztotta. Mígnem egy önmagát író, gondolkodó és felvilágosult embernek valló „trá…domb” írott nyilatkozatban mondta el üzenetét, miszerint a ’19-es fehérterror alatt nem nyírtak ki elég – név szerint is megnevezett – baloldalit (és zsidót). Schiff András azonban nem „izélte” össze magát, sőt visszaüzent a „tollbajnoknak”: Nem reszketek … e nyilvánvaló, de egyelőre jelképes fenyegetéstől … azonban komolyan veszem, mert aki mondta komolyan gondolta … tudomásul veszem, hogy Magyarországon nemkívánatos személy lettem … Nem hiszem, hogy valaha is újra fel fogok lépni Magyarországon, vagy akárcsak beutazom az országba. Elvégre nem vagyok hős." Majd valamennyi magyarországi koncertjét lemondta.

 

Mit volt mit tennem? A világháló segítségével áttekintettem Schiff András 2011.-2012.-2013. évre tervezett koncertjeinek helyét és dátumait, a tengerentúliak kivételével, mígnem 2013. február 1-jére a „randevút” sikerült összehoznom, Bécsben: csakazértis! Az újévi koncerteknek helyet adó Musikverein Aranytermében egy szabad állóhely sem volt már. A totál-telt-házas koncerten azonban nem voltam egyedül, mármint magyarként, nagyon sok idehaza ismert (közéleti) személlyel is találkoztam, ámulatomra még egynéhány keresztény-konzervatív őstulok sem volt rest Bécsbe kirándulni. A koncertnek fergeteges sikere volt. Schiff András valóban óriási zongoraművész, nem csupán neve van, de játéka is virtuóz, vallottam meg önmagamnak. Aztán a szünetben sok minden pletykát is hallottam: a művész inkább vallja magát brit állampolgárnak, mint magyarnak … ha Magyarországról kérdezik, válaszként rendre csak annyit felel: onnan származom … Talán nem véletlen! Gondoltam magamban. S persze az sem, hogy a brit uralkodó, II. Erzsébet 2014-ben „a zeneművészetért kifejtett tevékenységéért” lovagi címmel tüntette ki, s a „Sir” előnév viselésére jogosította fel!

 

Még most is csak szörnyülködni tudok, micsoda egy társadalom a mienk: még ki sem léptünk a cifra-magyarosan szánalmas múltunkból, kisstílű irigységeinkből, de máris visszavágyunk a rózsafüzért morzsoló, álságosan keresztény és emberbarát, féltudású, félművelt, demagóg nyomorúságunkba.

 

 

(folytatás)

 

 

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 4
a héten: a héten: 214
a hónapban: a hónapban: 859
összesenösszesen260 888
az oldalt jelenleg nézik: 3

Megosztás