Fogarasi József

3:0 – Hogyan? Nem a mi javunkra? Mondtam! SOKKAL TÖBB STADIONRA VAN SZÜKSÉGÜNK! (folytatás)

 

Ilyesmire azonban nem került sor, és még csak gyászba sem borult Magyarország. Ellenben ismét felülmúlta önmagát a - központból rikácsolva sugárzott és vezényelt - sportnagyhatalmi demagógideológia: „Ez csupán egy főpróba volt, az igazi cél a 2018. évi oroszországi VB-re való kijutás és dobogós szereplés”. Ennyit a realitásról, megint vak álmokat kergetünk, hatalmas összegeket felemésztve és elvesztegetve! A „fiúk” franciaországi hazaérkezésének és itthoni fogattatásának hangulata és külsőségei is a „HURRÁ OPTIMIZMUST” ontották és sugározták mindenfelé. Kár, hogy csak kevesen olvasták és ismerik, illetve emlékeznek, az 1954-es VB-ről hazaérkező un. „Aranycsapat” fogadtatásának körülményeire és külsőségeire, annak ellenére, hogy még ma - több mint 60 év elteltével - is az egész magyar sport és foci ebből az „Aranycsapat-legendából” él és táplálkozik! Pedig még ma is érdemes lenne – nem csupán patikamérlegen – az első „Aranycsapat” VB ezüstérmének és a „születendő második aranycsapat” - a nyolcad döntőbe kerülés reménye nélkül 4:0-lás ruhával - az Eb versengésben pontot sem elérő helyezés „érmének” értékét legalább a tőzsde világpiaci értékbecslése alapján összemérni. Az ’54-es csapatnak, eredménye miatt még ma sem kellene a szégyentől bujdokolnia! Annak idején pedig micsoda káprázatos győzelmi sorozat juttatta őket a világ-ranglista második helyére, míg a mostaniak legfeljebb csak azzal domboríthatnak, hogy 44 év után végre ismét sikerült az Eb-re kijutniuk! És mégis - 2016. június 27-én - micsoda – nem tudni kik által, milyen pénzügyi forrásból és mekkora összeget kitevő – pazar és érdemen felüli fogadtatásban részesültek idehaza, ráadásul a repülőtéren szivárványszínű ünnepi vízsugár várta a gépüket.

 

 

 

Fotók: Jóri András, Galántai Judit - BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság

 

 

A fővárosban pedig állam- és kormányfőknek kijáró rendőrségi motoros-egység felvezetése mellett (1. kép)* érkezhettek a Hősök terére, ahol hatalmas taps közepette, egyenként és név szerint szólították őket a több tízezres tömeg által körbevett „színpadra”, amelyen valamennyien – pályán kívül is – előadhatták magukat.

 

 

 

Forrás: MTI/Ruzsa István

 

 

Különösen Dzsudzsák Balázs csapatkapitány beszédétől hatódott meg és érzékenyült el könnyes szemmel szinte az egész ország: „A felkészülés nagyon jól sikerült. Minden meccset szerettünk volna élvezni az Eb-n, nagy ajándék volt nekünk, hogy kijutottunk az Eb-re.Nélkületek biztos, hogy nem sikerült volna. Rengeteg pozitív energiát kaptunk tőletek. … Nagyon remélem, hogy büszkék vagytok ránk, és azt kaptátok, amit vártatok. Nem lehetünk elég hálásak azért, hogy ilyen katarzist okoztatok nekünk. Nagyon sajnáljuk, hogy a támadófutballunk lett a vesztünk a belgák ellen. … Még fel sem fogjuk, hogy mi történik, hogy mennyien szerették meg a focit, hogy mit hajtottunk végre. … Nagyon reméljük, hogy ez a pozitív energia kihat az egész országra, és mostantól minden napunk ilyen lesz. … Örülünk annak, hogy a futballunkkal sikerült összekovácsolnunk ezt a nemzetet. Magyarország a legnagyobb ország lett.”**

 

Nem tudom miért, de nekem e beszédtől borsódzott a hátam (meg annak közepe): hiszen én is szerettem volna élvezni a fiúk minden meccsét, de ez mégsem sikerült maradéktalanul, és itt nem csupán a belgák elleni csúfos kudarcra gondolok … a fiuknak valóban nagy ajándék volt, hogy végre kijuthattak az Eb-re … nekünk, szurkolóknak, no meg adófizető polgároknak ez a kudarcos ajándék azonban igen sokba került … nélkülünk valóban nem jutottak volna ki, már csak az anyagiak miatt sem … hogy mindez pénzben kifejezve, vajon mennyibe is kerülhetett a nemzetnek … azt a csapat iránti szemérmesség miatt talán sosem fogjuk megtudni … azt viszont sajnáltam, hogy kimaradt a beszédből az egyháztól kapott közvetlen pozitív energia iránti köszönet, ez hálátlanság … pedig sokat imádkoztak értük … hogy büszkék vagyunk-e rájuk, én nem feltétlen, „remélem azt kaptátok, amit vártatok” … NEM, ÉN BIZTOSAN NEM, ÉN TÖBBET VÁRTAM … TŐLETEK … de hát csak ennyire futotta általatok (így közvetlenül, tegeződve) … igaz nem tudom, később futja-e még, legalább ennyire … „hogy ez a pozitív energia kihat az egész országra, és mostantól minden napunk ilyen lesz.” … erre azok tudnának őszintén válaszolni, akik a sátoros ünnepek alkalmával egy tál meleg ételért kígyózó sorokban állnak naphosszat … hónapokig egészségügyi várólistán vannak … akiket a kilakoltatási moratórium vége miatt éppen most lakoltatnak ki … akiknek nincs munkahelyük … illetve akiknek reményük sincs e társadalomban legalább a „polgári” rangsorba emelkedniük … akik meg úgy látják, hogy „… a futballotokkal sikerült volna összekovácsolnotok ezt a nemzetet" … és ettől a tettől "… Magyarország a legnagyobb ország lett.” … annak javaslom, mielőbb menjen szemorvoshoz!

 

Bernd Storck szövetségi kapitány azért ehhez a pátoszhoz képest visszafogottabban szónokolt – igaz az ő testében „csak” német szív dobog, német ésszel gondolkodik, német mentalitással dolgozik – „Nagyon köszönjük ezt a támogatást … de azt is köszönöm, hogy a selejtezőkön támogattatok bennünket. … Ez a csapat mögöttem a jövő csapata. Most egy újabb feladat vár ránk, … a világbajnoki selejtezők … .”*** Ez így igaz, de ez az újabb akadály ezzel az Eb teljesítménnyel aligha lesz megléphető!

 

E színházias örömujjongás és olvadozás közepette ismét eszembe jutottak az „Aranycsapat” fogadtatásának körülményeiről olvasott, hallott „legendák”: az Aranycsapatot hazahozó ezüstvonat a Keleti helyett a tatai pályaudvaron landolt, mivel a Keletiben a várakozó „tömeg” nem virágcsokorral és babérkoszorúkkal a kezükben várakoztak rájuk. Munkáskezüket a kudarc miatti elkeseredettség ökölbe szorította, szájuk pedig szitkok elhagyására készült. Ennek következtében a színházi fogadtatás és a név szerinti színpadra szólítás jelenetei elmaradtak. Viszont a párt és a kormány nevében Rákosi Mátyás, Tatán „ünnepi vacsorával” fogadta a fiúkat és biztosította őket, hogy a vereségnek nem lesznek következményei. (Voltak, akik ekkor kezdtek rettegni.) Majd a vacsora végeztével mindegyiküket biztonsági kíséret mellett személy-gépkocsikkal lakhelyükre szállították. Ahol nem esett bántódásuk?

 

Arról viszont nincs tudomásom, hogy a Hősök téri fogadást követően a - franciaországi Eb -ről - hazaérkezett „aranyfiú-utódok” kaptak-e vacsorát, s amennyiben igen, úgy azt hol fogyaszthatták el és a vacsorán részt vett-e az államfő, avagy a miniszterelnök-pártelnök, s tőlük kaptak-e biztosítékot arra nézve, miszerint „vereségüknek nem lesznek következményei” majd személy-gépkocsikkal lakhelyükre szállították volna őket?

 

Mindez a - fiúk által produkált eredménnyel nem kvadráló ünnepi - felhajtás azonban már nem sokáig foglalkoztathatta az ország sportsikerekre kiéhezett/kiéheztetett lakosságát, hiszen vészes gyorsasággal közeledett az újabb nemzeti sportbravúr lehetőségének – a XXXI. nyári olimpiai játékok (2016. augusztus 5-21.) – ideje, amelyre a társadalom hatalom általi beetetése, szinte - lélegzetvételnyi időt sem hagyva a lakosságnak az említett futballkudarc/bravúr egyéni baráti körökben történő mérlegre-tételére és objektív értékelésére - azonnal megkezdődött. Kezdetét vette a várható aranyeső számmisztikai latolgatása. Az óvatosabbak beérték volna 6 aranyéremmel is, a vérmesebbek azonban magasabbra tették a mércét és 10-12-vel számoltak. A licitálásba az írott sajtó is besegített, különösen az elektronikus média volt az, amely a „lódításban” nem ismert határokat, de a központi intenciók alapján fenn- és ébren kellett tartani a magyar társadalom realitást nem ismerő sporthitét és elvakultságát. Sport-nagyhatalom leszünk, s ezt a riói olimpia fogja a legpregnánsabban igazolni, amely játékokon a világ legjobbjait fogjuk megverni, illetve magunk mögé utasítani, hangzott mindennap mindenhonnan a sehova sem vezető népbutító, központilag irányított propaganda. El kellett érni, hogy az olimpia kezdetére, földrajzilag a teljes Kárpát-medence, majd az egész világ magyarsága olimpiai „aranylázban égve” - feledve életének kilátástalanságát és sikertelenségét, továbbá hétköznapjainak anyagi gondjait - semmi mással ne foglalkozzon, mint az éremtábla várható eredményével - a nálunknál jóval népesebb és gazdagabb országok várható megelőzésével - és a nekünk kijáró dicsőség bezsebelésével. Szükség is volt e hortobágyi délibábra, hiszen a – meg nem kérdezett – magyar társadalom torkán le kellett nyomni a hatalom által bevállalt 2017-es vizes VB, a 2024-es olimpia és egy várható foci VB pályázati, majd megrendezésének - egyre hatalmasabbra dagadó - több tízmilliárdra rúgó, általuk viselendő költségének tényét.

 

Hogy a hatalom és az általa elbódított nép mire is alapozta a józan realitást messze meghaladó aranyérmek darabszámát? Hát az eddig hagyományosan magyar győzelmeket hozó két vizes - az úszás és a kajak-kenu - sportág női-férfi számaira, no meg a férfi vízilabdacsapatra. Kalkulációjuk szerint az úszásnak 5-7, a kajak-kenunak 4-6 aranyérem dukált, a férfi vízilabdacsapat is aranyérmet ér és még innen-onnan is csurran-cseppen(het) egy-két-három aranyérem, amelyek összeszámlálásából simán kijön az ország vezetői által előzetesen betervezett és a magyar szívektől elvárt 10-12 aranyérem!? Ezzel szemben az érzelmek elvakultságától lecsupaszított puszta tények előzetesen is mást tükröztek: a férfi vízilabdacsapat hullámvölgyben volt és már az olimpia kezdetekor látszott, hogy szereplésükből legfeljebb csak az istenek együttes összefogása esetén születhet aranyérem; a két vizes sportágat pedig belső feszültsége miatti megosztottsága, az elavult és a modernebb felkészülési módszerek követőinek egymásnak feszülése, a sportág vezető csúcsait – matuzsálemi hosszúságú ideje – uraló dogmatikusok megújulásra nem képes hozzáállása tette látható módon önpusztítóvá. Más, korábban eredményes sportágakban – ökölvívás, súlyemelés, birkózás, atlétika, öttusa, torna – viszont legfeljebb az ostobábbja bizakodhatott aranyéremben.

 

Az olimpia első napjai még csak-csak igazolták a magyar nemzet hurráoptimizmusát, egymásután mindjárt négy aranyérem is született, Szász Emesének (1) és Hosszú Katinkának (3) köszönhetően. Ennek eredményeként, a nemzet vezetőin eluralkodó „önkívületi” állapot gerjesztésében és vírusként való terjesztésében a - valóságot már régóta nélkülöző - sajtó, erőn felül vállalt szerepkörben önmaga előtt is tetszelegve zászlóvivői feladatra vállalkozott. Ostobábbnál ostobább szalagcímeinek – „Magyarország a riói olimpia első teljes versenynapján már az éremtáblázat második helyét foglalja el …” „Magyarország aranyérmeinek számával - megelőzve az Egyesült Államokat - Ausztrália mögött a második helyen áll …!” stb. – köszönhetően, a funkcionálisan félanalfabéta magyarság egy része válogatás nélkül, nagykanállal, éhgyomorra kajolta a számára értelmezhetetlen – szenzációnak szánt, hatáskeltően megfogalmazott – szalagcímek mögött meghúzódó hírtartalmakat. Az olimpia után, a valóság miatti „kijózanodás” azonban szánalmasan borzasztóra sikeredett, bár ezt a fajta minősítést, az olimpiát követően – és az óta sem – senki nem írta le és mások előtt - még önmagának - is csak kevesen vallották meg. Nem csupán a remélt aranyérmek számának 8-ra zsugorodása, mint inkább e nyolc arany összetétele miatt. Hiszen ebből a nyolcból 6 arany egyéni számokban született (3 az úszásban, 2 a vívásban és 1 a kajak-kenu sportágban), ráadásul az úszásban mind a három aranyérem Hosszú Katinka nevéhez fűződött. A „csapatok” által elnyert kettő aranyban (kajak-2, kajak-4) pedig csapattagként a kajak egyéniben aranyérmes Kozák Danuta is részt vett. De hát hol maradt a férfi vízilabda és a többi csapatsportág, kérdezhetnénk csalódottan? Az egyetlen szívet melengető tényvalóság, miszerint a riói 8 aranyból 7 (87.5%) a „gyöngébbik” nem dicsőségét hirdeti. Persze mindez a melengető érzés csupán a nem keresztény és nem katolikus magyar szívű emberek sajátja. Ők ugyanis – keresztény-demokrata és katolikus szívvel rendelkező magyar testvéreikkel ellentétben – őszintén szeretnék, ha a nők a férfiakhoz képest azonos arányban lennének jelen a regnáló hatalom politikai (állami-, önkormányzati és társadalmi) szervezeteiben; asszonyaikat szombaton, vasárnap és ünnepnapokon pedig nem akarják hazazavarni a konyhába a főzőkanál és a háztartási gépek mellé; továbbá, automata szülőgépnek sem tekintik őket!

 

A kettős mérce szerint (a hatalom sikerként, a társadalom nagy része kudarcként) értékelt riói szereplésünk mérlege alapján a józanul gondolkodó emberek azonban joggal képzelték: a kormányzat a sportban viselt és diktált töretlen optimizmusát és propaganda-hadjáratát jelentős mértékben visszafogva - a tények ismeretében - alapvető változásokat eszközöl a sport állami irányítása és finanszírozása terén. Ráadásul a sporttörvény módosítása körüli mendemondák mindezt a várakozást nem is cáfolták. Sokan reménykedtek abban, hogy a magyar sport olimpiai kudarcáért felelős MOB és egyes szakági szervezeteinél még a módosított sporttörvény hatálybalépését megelőzően - a 2016-os évben - jelentős mértékű strukturális és személyi megújulásra kerül sor (az adott sportág és a közvélemény nyomásának megfelelően). Legalábbis a belső - a sportolók és egyes partvonalon kívülre szorult vezetők - ellentéteitől forrongó – a 2017-es vizes VB rendezésére készülő – Magyar Úszó Szövetség esetében. Bár az olimpiai aranyak száma tekintetében a két kiemelten nagyreményű, de idehaza túldimenzionált – inkább csak a múlt sikereiből élő, mint a jövő felé tekintő – sportágban, a kajak-kenu és az úszószövetség esetében ugyan történtek személycserék, mindez azonban csupán a legfelsőbb vezetői körre és ott is csak a – funkcióját örök idők óta betöltő – két „őskövület” székére kiterjedően. Mégpedig úgy, hogy a távozók legfeljebb oldallépésre „kényszerültek”, amelynek következtében meghatározó szerepük és befolyásuk - az adott sportágat tekintve - továbbra is megmaradt. A változások során azonban a vezető testületekben - a korábbiakhoz képest - nem emelkedett az adott sportágban tevékenykedő aktív sportolók száma, de a női nemet képviselőké sem. Annak ellenére, hogy a fentiekben ismertetett mini-statisztika szerint aranyérmeseink között a nők aránya 87.5%-ot, míg a férfiaké csupán 12,5%-ot képviselt! Mindebből úgy tűnik, minálunk a nők a valóságban nem csupán a politikai és az állami vezetés terén szorulnak a férfiak mögé, de a sportvezetés teljes területén is megkülönböztetett hátrányt „élveznek”. Eközben viszont alig csitult a két szövetség háza táján – Kati néni és a módszereit kritizálók, valamint Hosszú Katinka és Gyárfás Tamás között – dúló, változásokat és áldozatokat „követelők” állóháborújának harci zaja.

 

Úgy tűnt, kezd elhomályosulni a magyar sport világhatalmi hegemóniájáról felrajzolt kormányzati jövőkép. Az ellenzék (ha volt/van ilyen) ebben a homályosító akcióban azonban szinte semmi említésre méltót nem lépett. Az volt a benyomása az egyszerű embernek, mintha az egész „másik oldal” az olimpiai eseményeket követően – dolgát jól végezve – szabadságra ment volna. Részükről a riói olimpia negatív értékelésének részeként, miszerint - talán - meg kellene fontolni a 2024-es olimpiai pályázatunk felfüggesztését, esetleg visszavonását, el sem hangzott. Politikusaiban az sem merült fel, miszerint a riói tények alapján „egyszemélyessé” vált úszó élsportunkra - az ország elszegényedésére, költségvetése kímélésére - figyelemmel legalább el kellene gondolkodnunk az eredetileg 2021-re tervezett, de a mexikói Guadalajara visszalépése miatt átvállalt 2017-es vizes VB megrendezésének visszamondásán. Amelynek 2015-ös indulásakor bevállalt – Gyárfás Tamás márciusi nyilatkozata szerinti 85 millió dollárra (akkori árfolyamon 24,7 milliárd forint) becsült – teljes költségének összege, már a 100 milliárdhoz közelít, és még nem tartunk a munkák végén!

 

A lakosság soraiban - különösen értelmiségi körökben - mindez a kockázattal járó kormányzati felelőtlenség azonban már kezdett beszédtémává, morgolódássá, néhol zúgolódássá válni. A baloldali pártok mindebből szinte semmit nem vettek észre és semmit nem éreztek meg. Még mindig csak önmagukkal, valamint egymással voltak elfoglalva, értelmetlen előválasztásokról és kilátástalan összefogásról vitatkozva. Az MSZP bedugott fülekkel és bekötött szemekkel saját miniszterelnök-jelöltjének keresésével volt elfoglalva. Semmire nem emlékezve és tanulva a nemrég-múltból: képviselő-választáson utoljára meggyőző fölénnyel akkor nyertek, amikor a párt hivatalos miniszterelnök-jelölttel nem is rendelkezett [nem beszélve arról a tényről, miszerint ezt a pártok által kreált „viszketegségi titulust” egyetlen alkotmányos jogszabály sem ismeri (még az Alaptörvény sem)]!

 

A kialakulófélben lévő negatív hangulatra azonban a kormány még mindig képes volt egy rekontrát találni. Ismét elővették a szerveződő „aranycsapat” kártyát, amellyel – két vasat egy tűzben izzítva – a 2024-es olimpiai „álmu(n)kat” is igyekeztek életben tartani. Óriási - győzelmi - hangulatkeltési kampányba kezdtek a „fiúk” 2018-as oroszországi VB-re való kijutása selejtezőmérkőzéseit megelőző hetekben. Ezzel a húzásukkal őszre, mire a mérkőzések megkezdődtek, a lakosságot – rászedve és megetetve – ismét sikerült reményteli hangulatmámorba ringatniuk. Eleinte - az Eb-hez hasonlóan - a sikerek sem maradtak el, igazolva mintegy a fiúkba vetett kormányzati és társadalmi bizalom jogosságát és megérdemeltségét: szeptember 6-án Feröer-szigetek – Magyarország 0:0; majd október elején Magyarország – Svájc (idehaza, hideg-zuhanyként) 2:3; nem sokkal később javítottunk, idegenben vertük Lettországot 2:0-ra; végezetül az év utolsó selejtező mérkőzésén az itthon fogadott Andorrát leptük meg 4:0-ra. Mindennek ellenére az év zárása mégsem sikeredett fényesre: november 15-én a Groupama Arénában a svédektől barátságos mérkőzésen simán kikaptunk 0:2-re!

 

Ez időtájt viszont már érződött a lakosság körében egy sajátos hangulatváltás és tudatos szembehelyezkedés a kormányzat sportideológiájával szemben. Egyre többen merték feltenni a kérdést: kinek a megkérdezésével és igenlő támogatásával vállalta át, illetve nyújtotta be a kormányzati és a fővárosi önkormányzati hatalom a 2017-es vizes VB megrendezésének ügyét, valamint a 2024-es nyári olimpiai játékokra történt jelentkezésünket? Ráadásul december elején a fővárosban egyre többen hallottak arról a fiatalokból álló, spontán szerveződő civil mozgalmi csoportról, amely nyíltan meg merte kérdőjelezni a hatalomnak azt a kiváltságát, amelynek eredményeként a lakosság megkérdezése nélkül joga lenne/lett volna az adófizető polgárok terhére bármilyen pénzügyi kötelezettségvállalás mellett akármilyen sportvilágesemény (vizes VB, nyári olimpiai játékok, esetleg egy valamikori futball VB) megrendezésére jelentkeznie, avagy pályázatot benyújtania. És ezen időszak alatt vajon hol voltak az ellenzéki pártok, miért nem tudtak minderről és miért nem nyilatkoztak meg ezen ügyekben, kérdezhetnénk joggal? Jó dolgukban talán megérdemelt téli álmukat aludták és álmukban az államfő szeretetről szónokló - negédesen csöpögő szirupos - újévi köszöntőjének üzenetét szívták magukba szivacsként. Így aztán aligha juthatott el a tudatukig Deák Ferencnek, a haza bölcsének - az államfő által a kiegyezés méltó megemlékezése fontosságának felhívásaként tolmácsolt - üzenete: „Csak a munka fejti ki, csak az tartja fenn a testnek és léleknek erejét; csak munka tesz hasznossá magunk és polgártársainkra nézve.”**** Az alvó ellenzéki pártokkal és pártkezdeményekkel ellentétben a kormányfő a deáki idézettnek megfelelve eközben szorgosan munkálkodott. Volt is rá szüksége, hiszen az említett mozgalom célkeresztjébe vette a regnáló hatalom álmai álma megvalósításának – a 2024. évi nyári olimpiai játékok megrendezésének – megakadályozását.

 

Akkurátus elhatározással döntötte el egy személyben: felajánlja a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek (FIFA), hogy szokásos „The Best” („A Legjobb”)

 

 

 

Forrás: FIFA, com

 

 

Díjátadó gáláját 2017 januárjában Zürich helyett Magyarországon, a felcsúti „szentélyben”, a Puskás Akadémia FC hétcsillagos - ♦♦♦♦♦♦♦ - nemzetközi szálloda Pancho Aréna” aranytermében rendezze meg. Saját kezével már a meghívottak listáját is papírra vetette. A meghívottak mindegyikének – az akadémia költségén – névre szóló díszes meghívót is készíttetett, mindegyiket hamisíthatatlan sorszámmal ellátva, a 0001 sorszámút illendőségből és a házigazda jogán magának tartotta meg. Majd a FIFA-gála díjazottjaira - az év férfi játékosára; az év férfi edzőjére; az év női játékosára; az év női edzőjére; a Puskás-díj győztesére; a FIFA-szurkolói díjazottjára; a FIFA-fair play díjazottjára; a FIFA FIFPro év csapatára - tett személyi javaslatait egyben jóvá is hagyva a díjazottaknak szóló meghívókat is elkészítette. Mindebben sem jogi, sem erkölcsi kivetnivalót nem érzett, s nem is látott. Úgy gondolta, e nemes tettével nem csupán saját szerény álmait, de egyben az ország sport-nagyhatalommá, sőt sport-világhatalommá válását is szolgálva sikerül majd a FIFA-nál a lehető legközelebbi futball VB rendezési jogának elnyeréséhez vezető rögös utat kiegyengetnie, valamint egyfajta jó szándékú támogatást kicsikarnia a „fiúk” számára, az oroszországi VB-re történő biztos kijutásukhoz. A FIFA azonban nem akart - a „The Best” gála helyszínét Felcsútra helyezve - Magyarországra utazni. Ellentmondást nem tűrő döntése értelmében a gála helyszíne továbbra is Zürich maradt, időpontját pedig 2017. január 9-ére tűzte ki. Az eseményre a magyar miniszterelnök is kapott egy meghívót, melynek birtokában, érkezési sorrendben oda és a mellé a személy mellé ülhetett, akihez csak akart. Sportos helyezkedésének köszönhetően kettővel odébb a FIFA elnöke Gianni Infantino, míg közvetlen szomszédja Diego Maradona lett.

 

 

Fotó: M4 Sport