Fogarasi József

3:0 – Hogyan? Nem a mi javunkra? Mondtam! SOKKAL TÖBB STADIONRA VAN SZÜKSÉGÜNK!

2017. március 31. péntek

„Nem az írni, olvasni tudókhoz,

a cselekedni akarókhoz szólok …”

Magyarország sportnemzet!

Magyarország sportnagyhatalom!

Magyarország sportvilághatalom!

Valaki! Végre magyarázza el, melyik, mit jelent? Ennek az őrültnek (is)?!

Jobb szeretném, ha Magyarország csupán a TUDÁS és az EGÉSZSÉG nemzete lenne – hatalom nélkül!

TÁRSADALMI KÓRKÉP

(vagy csupán látlelet)

A felkészülés során baljós előjelként nehezedett a „fiúkra” (a szerveződő aranycsapatra) a lehetséges tény, miszerint az ország első számú drukkere és „futballszentje” esetleg – az előzetes tervektől eltérően – mégsem lesz/lehet majd ott Portugáliában, a 2017. március 25-ei portugál-magyar VB selejtező mérkőzésen. Pedig hát, a saját-kézből szotyolázó „szent”, díszpáholyi jelenléte mára - körötte a majdnem száztagú „kísérő-zenekarral”, amelyből bárki, bármikor a másikat félrelökve, önként és azonnal vállalkozna a szotyolát a vezérnek saját markából kínáló szerepkörre - már majdhogynem a labdarúgásnak nevezett szórakoztató intézmény nélkülözhetetlen kellékévé emelkedett, úgy az európai, mint a világ - magyar részvételt sem igénylő - jelentősebb futballmérkőzéseinek történetében. Olyanná, mint mondjuk a spanyol labdarúgás szimbóluma, a spanyol labdarúgó-válogatott tiszteletbeli - mindenkor a 12-es számot viselő - játékosa, Manolo (alias Manuel Caceres Artesero, avagy Manolo el del Bombo)?

 

 

Manolo a Bass dobos

(képarchívum)

Manolo, akiről a világon mindenki tudja: ő az a kivételes személyiség, az élő legenda, aki – a róla terjedő híresztelés szerint, 1982 óta – a spanyol nemzeti színeket magára öltve, mellén a 12-es számot viselve, sötét színű svájcisapkával a fején, nyakában a hatalmas méretű lábdobbal (1. kép – Forrás: internet )  - kísérve a spanyol válogatottat - járja a labdarúgás világeseményű „színpadait”.

Nélküle/hiányában - a fámának megfelelően - nem jön/jöhet össze spanyol tornagyőzelem! Mindezt, tények is igazolják: példaként említhetjük a 2008-as és a 2012-es Labdarúgó- Európa-bajnokságot, amelyekről a spanyol válogatott valóban torna-győztesként távozhatott. De, a „jövendölés” negatív előjelű változata is bizonyítást nyert: a 2016-os franciaországi Eb-én, a spanyolok még a nyolcad-döntőbe sem voltak képesek bejutni. Nem véletlenül, hiszen – beteljesülve a mágikus mítosz – Manolo ez utóbbi tornán – kilenc VB és hét Eb után – egészségi állapota miatt már nem volt jelen. A spanyol nemzeti keret erre az Eb-re – az ellenfelek és szurkolói által is tisztelt és szeretett – Manolo nélkül volt kénytelen elutazni, szállodai szállását pedig elfoglalni. Manolo hiánya – bár üzenete szerint „amennyiben elődöntőbe jut a csapat akkor bárki bármit is mondjon, elindulok a helyszínre” – mit is tagadjuk, jelentős pszichikai traumát okozhatott a spanyol „fiúknál”. Így, nem csoda, hogy nem ment nekik a játék és az elvárt színvonal alatt teljesítettek. Mindennek következményeként - a két egymást követő Eb győzelem birtokában - a sorban következő, a harmadik Eb megnyerésének reménye nélkül, leszegett fejjel, idő előtt voltak kénytelenek távozni Franciaországból, az Eb helyszínéről. Most már, legfeljebb csak azért szurkolhatnak, hogyha az övék - a harmadik egymás utáni Eb győzelem - nem is, de Manolo – nyilatkozati – álma, talán még teljesülhet: „Megismertem a királyt, a trónörököst, nagyon sok emberrel találkozhattam, ám csak akkor mondhatom, hogy minden vágyam teljesült, és mindent elértem az életben, ha már a római pápával is találkoztam.  Nagyon remélem, hogy az idén, jövőre vagy valamikor a közeljövőben összejön ez a találkozó.”

Persze, nem csak a szotyolázgató, még a VIP páholyban is szemetelő - a fiúk teljesítményét azonban fokozó, szuggesztív hatással bíró - „focifélisten”, illetve Manolo hiánya okozhat bármely „nemzeti 11-nél” lelki depressziót, játéktudást jelentősen alulmúló nemzeti összprodukciót. Mindez, másként - a Manolo féle lábdob hangerejét megtöbbszöröző, egyéb más nemzeti csodahangszerek bevetésével - is elérhető. Hiszen a szurkolók, a meccsekre magukkal vitt és ott működésbe hozott, saját nemzeti hangeszközeik - mint például a dob, a síp vagy a kereplő - révén, azok tömeges és együttes megszólaltatásával - a fülnek kellemetlen, avagy elviselhetetlen - akár 100-120 decibeles hangerősséget is képesek előidézni. Ez esetben viszont már nem csupán a szurkolók, de a pályán lévő játékosok sem hallhatják meg egymás szavát, de - ami ennél is katasztrofálisabb - még a játékvezetői sípszó sem lesz „fogható”, senki által. Annak állítása pedig, miszerint a bírói sípszó elnyomása miatti aggodalmunk alaptalan, mivel az említett „hangszereknek” az állandó és folyamatos, azonos decibelerősségen történő együttes megszólaltatása/megszólalása csupán elméletileg lehetséges, nem több mint öröm az ürömben.

Azonban, még a fenti információk birtokában sincs okunk az önfeledt örvendezésre. HHiszen, az előbbiekben említett „hangszerek” hangzáserejét jóval felülmúló, újfajta „nemzeti” eredetű zajkeltő eszközök, mint a vuvuzela (2. kép – Forrás: internet) - vagy más néven dél-afrikai darázskürt - míg

 

 

(Forrás: internet)

 

(Forrás: internet)

 

2010-ben csupán elvétve, majd az azt követő években már folyamatosan is jelen volt a nemzetközi labdarúgótornákon, elsősorban a dél-afrikai futballcsapatok összecsapásain, illetve a Konföderációs Kupán. E hangszerek keltette hangprodukció stadionbeli hangereje azonban már ténylegesen is elérhette a 120-as decibelértéket, több-tízezres szurkolói létszám esetén pedig azt akár meg is haladhatta. Állítólag, a jelentősebb érdeklődéssel kísért mérkőzéseken még a 127-es decibelértéket is túllépő hangerő sem ment ritkaságszámba. E „zajérték” mellett viszont a bírói sípszó már valóban nem, vagy csak alig volt hallható. Szenvedni tőle azonban a „mi fiaink” legfeljebb csak a 2010-es Dél-afrikai Köztársaságban megrendezett VB alatt „szenvedhettek” volna és akkor is csak otthon - hideg sörrel a kezükben a kényelmes fotelben ülve, s nézve a közvetített mérkőzéseket - a tv-n keresztül, hiszen nemhogy a fejfájást okozó „darázskürt” keltette hangzavar helyszínein nem lehettek jelen, de még csak a selejtezőkön sem sikerült túljutniuk. E hangszerek tömeges megszólalása – a televízió-közvetítés, szokásos „zajszűrője” ellenére – európai fülnek valóban zavarónak, hosszabb időn keresztül pedig elviselhetetlen hatásúnak bizonyult. Folyamatos hallgatása során a nézőben olyan érzés támadt, mintha a feje feletti teret egy örvénylő méhraj szűnni nem akaró zümmögő-zsongása töltötte volna ki. Mindez a zajegyveleg ellenben a dél-afrikai szurkolókat látható módon egy cseppet sem zavarta a játék élvezetében. Míg, az európai országok focimeccsein meghonosodott dobok, trombiták, kereplők és sípok keltette hangzavart esetleg elutasították volna. Mondván, most ők vannak otthon, s mi vagyunk a vendégek, tehát alkalmazkodjunk mi az ő szurkolói szokásaikhoz, hangszereik keltette atmoszférához. Alkalmazkodtunk is - mi európaiak - hiszen a negyeddöntőbe - a három európai nemzeti válogatott mellett - csupán az egyik dél-amerikai országnak (Uruguay) sikerült bekerülnie, a döntőt azonban már két európai ország, Hollandia és Spanyolország vívta, amely végül a spanyoloknak kedvezett, ők lettek a világbajnokok. Természetesen az említett hangzavar a magyar „fiúkban” nem vitásan - kinn létük esetén - eredményezhetett volna aggodalomra okot adó pszichés-, sőt fizikai teljesítménykáoszt, amelyet esetleg még az oly híres magyar szívnek sem sikerült volna leküzdenie. De, hálát adva a mindenhatónak, erre a csúfságra – a már ismert tények miatt – nem kerül(hetet)t sor.

Ellenben, a televízió-társaságok tiltakozásai miatt (is) joggal bizakodhattunk: a rendezők e hangzavaregyveleget a 2014-es VB-nek otthont adó Brazíliába nem fogják beengedni, így mindez az európai fülnek szokatlan zenebona - kint létük esetén - a „fiúkra” (a szerveződő aranycsapatunkra) már aligha fog bénítóan hatni. Bár a „fiúk”, idehaza – kénytelen vagyok magunkat emlékeztetni – még a több-tízezres szurkolói létszám keltette hangzavarhoz sem szokhattak hozzá. Mindez azonban nem vethető a „fiúk” szemére, hiszen nem az ő hibájuk, hogy nem rendelkezünk százezres szurkolótábort egyszerre befogadni képes egyetlen stadionnal - még Budapesten, és mutatóban - sem!? Így aztán a „fiúk”, mindenféle zavaró momentum nélkül kezdhettek hozzá a sajátosan magyarra sikeredett felkészülési szisztéma begyakorlásához.

Mindennek köszönhetően a 2014-es VB-re történő felkészülésünk alatt „gondtalanul” telt-múlt az idő, mígnem egy szép napon, derült égből villámcsapásként érkezett a lesújtó hír. Az itthoni üres lelátok zajtalanságához szokott „Puskás-utódoknak” Brazíliában, a - korábbi testre, lélekre egyaránt káros és még maradandó halláskárosodással is együtt járó - vuvuzela helyett egy másik, de ugyancsak nemzeti védelmet élvező hangszer okozhat majd – ha fülsiketítőnek nem is mondható, de – kellemetlen pereceket, folyamatosan sziszegő-zizegő-rezegő hangzásorkánja pedig idegtépő őrületet. E hangszert idehaza, caxirola (kásirola) néven ismerhették meg úgy a játékosok, mint a szurkolók. Működtetésének elsajátítása, azt is

 

(Forrás: internet)

mondhatnánk, hogy szinte mindenki számára pofonegyszerű volt: a különböző élénk-színűre festett harang-alakú apró fémrészecskékkel töltött dobozkával semmi mást nem kellett csinálni, mint - az itthon is jól ismert rumbatökhöz hasonlóan - ütemesen és folyamatosan rázni vagy egymáshoz veregetni, rendkívül látványos és hatásos mozgásmutatványokkal fűszerezve. E „hangszer” - vuvuzelával szembeni (egyetlen) - „előnye”, hogy a több-tízezres darabszámú zajkeltőnek azonos ütemű, folyamatos ütögetésével vagy rázásával is legfeljebb csak 80-90 decibel erősségű, „zümmögő” hangzás volt produkálható.

Mire a „fiúkat” - a mindegyikükhöz külön-külön kirendelt mesterpszichológusok segítségével - végre sikerült az új népi hangszer tömeges hangzása által kelthető lelki teher elviselésére felkészítenünk, jött a jó hír, miszerint a FIFA e hangszernek a világbajnokság mérkőzéseire történő bevitelét megtiltotta. No, nem a caxirolával kiváltható hangzavarra tekintettel, hanem annak balesetveszélyes voltára hivatkozva. Tette mindezt annak ellenére, hogy e hangszerbe és megszólaltatásába akkorra már Brazília elnök-asszonya – Dilma Rousseff – (3. kép – Forrás: internet, Fotó: Reuters) -  - is beleszeretett. Mint kiderült, kitiltásuk okát az adta, hogy a szurkolók e kicsi hangszert a nézőtérről - mérges, dühös vagy csupán játékos kedvükben, Brazília szerte - előszeretettel dobálták be a pályára, célba véve velük a játékosokat, a szövetségi kapitányokat, avagy a bírót és a partjelzőket is. Ráadásul, ezen esetekben, a történtek miatt - a pálya kitakarítása idejére (4. kép – Forrás: internet) még a mérkőzést is félbe kellett szakítani. De hiába volt az örömhír és történt meg - reá figyelemmel - a játékosok lelkiállapotának sikeres „visszaállítása”, ha mind-e „jóra” egy megváltoztathatatlan másik tény viszont fekete árnyékot vetett: a brazíliai világbajnokságra való kijutásunk esélye addigra - még a szokásos matematikai latolgatás mellett is - nullára zsugorodott!

Hogy a nemzetet a szégyentől meg lehessen menteni, nem volt mit tenni, mint - hosszas, nemzeti színű könyörgések közepette - a „foci- és szurkolófélistent” rávenni a lehetetlenre: fáradtságtól és költségektől nem kímélve önmagát, repüljön mán el Brazíliába. Ott pedig, a Maracana Stadion VIP páholyában – bár szotyolázásról szó nem lehetett – fiával együtt, más állam- és kormányfők és egyéb illusztris személyiségek társaságában (5. kép – Forrás: AFP-Pedro Ugarte) – bele-belekotyogva mások magánbeszélgetésébe –

 

(Forrás: AFP-Pedro Ugarte)

úgymond - egy lehetséges magyar rendezésű VB-hez - tapasztalatszerzés céljából, de egyben a magyar színeket is képviselve – kényszeredetten – nézze és szurkolja végig a világbajnoki cím elnyerése végett vívandó Németország-Argentína összecsapást! Az eredmény köztudott: a döntőt a németek nyerték (1-0), a hosszabbítás második részében lőtt góljukkal. A szőlő – felidézve a Puskás legendát – még most is savanyúnak bizonyult.

A vállalt „önfeláldozás” azonban nem volt hiábavaló! A világbajnoki trófea átadását követő ünnepségen/fogadáson a „mágust” ugyanis váratlan megvilágosodás érte: miért is ne rendezhetnénk önállóan, mi magyarok is, akár vizes VB-t, sőt olimpiát, illetve labdarúgó-világbajnokságot, s kerülhetnénk így - a rendező jogán - selejtező mérkőzések nélkül, mindjárt a legjobb 16 közé? Beleszeretve e váratlan - angyalok sugallta - kihívásba, azonnal hazarepült és összehívta a kamarilla legtitkosabb ülését. Majd magához rendelte a békemenetelők útközben is állni képes vezérkarát és legfőbb jogászát, aki - a mennyi is az annyi - latolgató-számolgató technikájával a leggyakrabban szokott magából - a széles nyilvánosság előtt - hülyét csinálni. Ezúttal azonban különleges agytornára kérte az apjánál jóval kisebb kaliberű fő-tudort: a valószínűség számítás módszerével, keresse meg azt a számértéket, amely a visszaérkezett nemzeti konzultációs kérdőívek esetében visszamenőleges hatállyal is übereli a népszavazás kötelező kiírásához szükséges választópolgári aláírások számszerűségét. A megoldandó feladat teljesen világosnak és egyszerűnek látszott: mit, azt pedig hogyan kell tennie a commandantenak, hogy népe ne csak elfogadja grandiózus terveit, de - beléjük szeretve, vakon, minden kétely és ellenállás nélkül - azok megvalósításába bele is fogjon? Így aztán a NEMZET kórházi ágyának kórlapján, mint ajánlott terápia - a jelszavak demagóg nyilai révén - az emberi szív érzelmi birtokbavétele, majd segítségével, a gondolkodó agy rózsaszín köd általi lebénítása szerepelt.

A jelszavak adva voltak: „a magyar reformok működnek” (6. kép, 7. kép, 8. kép, 9. kép, 10. kép), „Magyarország erősödik” (11. kép), „Magyarország jobban teljesít” (12. kép), „a magyar ember megérdemli” (stb.). Már csak a generálszósz hiányzott a bűvészmutatványhoz. Amellyel - a nyilak hegyét bevonva - találat esetén szinte valamennyi magyar ember szíve azonos ütemben és egyként kezd majd dobogni. A csodaszert, mint mágiát – amely rózsaszín ködként körbevéve még a gondolkodó elmét is képes lebénítani, ezúttal is – a sport és azon belül a labdarúgás – népies nyelven szólva a foci – szolgáltatta. Segítségével a nemzetstratégia is kirajzolódott. A nemzet sportjának irányítását egyetlen kézben összpontosítva, meg kell keresni és találni a mindennapi feladat végrehajtására és végrehajtatására a legalkalmasabban alkalmas szakembert. Azt a személyiséget, aki a pályán lézengő és majdhogynem még a pálya egyszeri végigfutásától is azonnal összerogyó, sztárallűrökkel rendelkező, teljesítménytől nem függő „minimálbér” többszörösével kipárnázott „fiúkákból” képes technikailag legalább az NB II. színvonalát megütő, fizikumilag pedig a 2x45 percet az esetleges hosszabbításokkal együtt talpon kibíró – akár balta segítségével is – annyi labdarúgót faragni, amennyiből legalább egy csapatra való kitelik. Majd, a követelménypróbát kibíró és teljesítő emberekből játékosféléket varázsolva, megtanítani és elhitetni velük, hogy csapatként működve, a megbeszélt és begyakorolt taktikát a pályán gondolkodva és fegyelmezetten végrehajtva akár egy-egy győzelemre is van/lehet reményük és esélyük. Az így megszenvedett/kiküzdött győzelmek ízét megízlelve aztán/talán bizton megjön majd az akarat és az étvágy, a nagyobb célok sikeres megvalósításához is. Amely „étvágy” segítségével az Eb kijutás álmából, akár valóság is lehet! Mindehhez azonban olyan emberre van szükség, aki szakítva a magyar foci posványságával, korrupciós uram-bátyám hűbér-láncolatával, a kívülről mindenbe belepofázók meghallgatásával, német alapossággal, kitartással és stratégiával rendelkezve dolgozik és dolgoztat, célt mutat, munkát számon kér, „büntet és jutalmaz”, hitet, önbizalmat, tartást ad és képes a játékosok számára emberi légkört, teljesítésre inspiráló csapathangulatot varázsolni úgy a pályán, mint azon kívül!

De hogyan lelhetjük fel ezt az embert, s ha megtaláltuk vajon mivel, milyen hűbér-ígéretekkel és adományokkal láncolhatnánk majd magunkhoz, különösen a NEMZET szotyolázós éceszgéberéhez? Hangzott a kérdés, százfelől. A feladatra – minden gondolkodás és önkontroll nélkül – szinte azonnal jelentkeztek a már ismert és eddig minden közbeszerzési pályázatot elnyert zsúrpubikák és tinta-seggnyalókák. A vezér ezúttal azonban - „természetes” emberi ösztöne folytán - érezte, hogy az eddig alkalmazottakhoz képest más kiválasztási módszert kell találnia és követnie, mivel a jelenlegiekkel legfeljebb csak az anyagiak szokásos lenyúlási módjai lennének biztosíthatók, viszont az eredmény garantáltan elmaradna. Lángelméje tudatta vele: a korábban, általa ellenségként elzavart mai, keleti, despota barátaitól, ezúttal nem számíthat segítségre. Nem csupán a „magyar szív” hiánya miatt, de a labdarúgás mienkhez hasonló színvonalú minősége, valamint a körülötte uralkodó állami korrupció mérete és kiterjedtsége miatt sem. Így hát – gyúlt agyában világosság – a megvetett nyugati szomszédoknál kell körbenéznie. Ott ahol a „szív” helyett az ész gondolkodik és a jövő pilléreinek alapjait nem a múlt homályában elvesző régi „dicsőség” leporolt romjaira építik, hanem, ahol az eredményt pontos és precíz teljesítményben mérik, ahol a NÉP a „sportnemzet”, a „sportnagyhatalom”, avagy a „sportvilághatalom” demagóg jelszavainak hangoztatásától nem butul el, s el sem butítható. Ahol tisztában vannak a ténnyel: vizes VB, nyári-, téli olimpia, labdarúgó VB sikeres rendezéséhez néhány ember agyréme és pénzéhsége nem elegendő, de az előd aranycsapatokra történő üres hivatkozás sem hozhat kézzelfogható eredményt, pedig ők aztán ténylegesen is (1954, 1974, 1990, 2014) nyertek világbajnoki tornát. Míg nekünk, legfeljebb (1938, 1954) az elnyert ezüstérem napfényben aranynak tűnő csillogó ragyogása nyújtotta sovány vigasz jutott, s ez láttatja velünk - az óta is – aranycsapatként, a ténylegesen csupán „aranyos” csapatnak nevezhető „fiúkat”.

A „mágus”, emlékezetében végiglapozva a felcsúti Labdarúgó-világakadémia - Nagymester-szakán diplomát, majd PhD fokozatot szerzett, megszólalni magyar nyelven is képes - hallgatók nevét és arcképét tartalmazó éves almanachját, szeme megakadt egy keménykötésű, férfias kiállású, ugyanakkor jóvágású, gondolkodni tudásról is árulkodó arcon. A képhez fűzött nacionáléból kiderült, hogy az illető személy – aki annak idején még a magyar válogatott mezét is (legalább 61-szer) magára ölthette – ereiben eredeti magyar vér csörgedezik és ráadásul e véráramlat folyamatos és egyenletes keringtetéséről - a messzi földön is oly híres és legendás - igazi magyar szív gondoskodik. A „mester” keze által elégedett mozdulatok révén kerültek vissza - könyvespolc adta helyeikre - az egyes évkönyvek, nem volt hiábavaló a fáradozás örvendezett mindenki. Végre, a NER-alapú demokratikus személykiválasztás új módszere segítségével megtaláltuk - a nemzeti válogatott élére - a legmegfelelőbb embert. Most már csak „megnyerése” van hátra: csettintett nagyot ujjaival - az öntelt mosolyra nyúlt szájból ki-kicsúszó nyelve hegyével szája jobb csücskének nyaldosása mellett - a legfőbb „személyzetis”. Az egyetlen szálka a magyar erdőben csupán az, hogy az illető – magyar vér ide, magyar szív oda – fejben német módon gondolkodik és általa vezérelten német mentalitással cselekszik, amelynek következtében nehéz lesz belőle magyar hűbérurat faragni. Nem is sikerült!

De keze alatt legalább jöttek a régóta áhítozva várt és remélt eredmények: elsőként tízmillió magyar futballistából kiválasztott egy keretre való játékosállományt, majd belőlük - megszabadítva őket a lustaság és elkényeztetettség túlsúlyától - állóképes, technikailag a minimális szintet megütő, a pályán is látó és gondolkodó, a labdát a játékostárshoz eljuttatni tudó, a megbeszélt taktikát pedig végrehajtani képes, 11 fős, kollektíven küzdő-cselekvő csapatot kovácsolt. Aztán a tétmeccsek is sorban bejöttek: a 2016-os Eb kijutás reményében 2014 októberében - 33 év után - Bukarestben pontot raboltunk Romániától (1:1); idegenben Feröer ellen nyertünk (0:1); itthon (novemberben) a finneket is sikerült (1:0) legyőznünk. És bár az évet záró barátságos mérkőzésen Oroszországtól (2:1) kikaptunk a 2015-ös év is biztatóan indult: idehaza 0:0 a görögök, majd barátságos mérkőzésen 4:0 a litvánok és Eb-selejtezőmérkőzésen a reménynél is többet adó 1:0 Helsinkiben, a finn válogatott ellen, 2015. június 13-án. Ekkor azonban el kellett köszönnünk a magyar szívvel rendelkező, de németként gondolkodó és cselekvő trénertől. Helyét egy ízig, vérig német mentalitású – szívű és gondolkodású – szakember vette át, aki ráadásul a játékosokkal még magyarul sem tudott kommunikálni. Így hatni se lehetett rá, „kívülről” sem, igaz nem is szotyolázott együtt senkivel, egyetlen VIP páholyban sem!

Vezetésével – szövetségi kapitányként – a magyar válogatott továbbra is sikerrel vette az Eb-kijutás akadályait: 2015 szeptemberében idehaza 0:0 Románia, Belfastban 1:1 Észak-Írország ellen; idehaza győzelem (2:1) Feröerrel szemben, majd októberben, Pireuszban (4:3) vereség a görögöktől. De aztán az év végén, novemberben – ismét minden jóra fordult – a pótselejtező mindkét mérkőzésén sikerült (Oslóban 0:1, idehaza 2:1) legyőznünk a norvégokat. E fegyvertény egyben azt jelentette számunkra, hogy 44 évnyi kudarc után a magyar labdarúgó-válogatott ismét ott lehet az Európa-bajnokságon: azaz sikerrel kvalifikáltattuk magunkat a 2016-os Eb-re! És bár az időjárás ekkor már nálunk is téliesre fordult, eredményeink alapján a napfény ízéhez is kezdtünk kissé hozzászokni. Különösen az ország vezetői. Az álomeszmét – ismét lesz egy aranycsapat – markukat dörzsölgetve, polgári-keresztényi pártideológiaként magukba sulykolva - a békemenetesek segítségével - társadalmi méretű cselekvést generáló felhajtóerőt sejtve mögötte, lehetséges valóságként értelmezték. Nincs szükség semmi másra – mondogatták egymás közt – csak egy kicsivel több magyar virtusra és kijutunk a 2016-os Eb-re, majd ott egy kis szerencsével – a papság szokásos szenteltvíz-hintésével és szószéki buzdításával – a tornát akár (még) meg is nyerhetjük? És akkor, utcára tódulva a magyar, egymás nyakába borulva, „életét és vérét” ajánlva a regnáló hatalomnak, egységes nemzetet mutatva a világnak, elnyerhetjük a 2024-es olimpia rendezési jogát, megspékelve mindezt a képtelenséget a 2017-es – anyagiak tekintetében egekbe szökő – vizes VB-el, valamint a 2022-es foci VB egyedüli megrendezésére való bejelentkezésünkkel.

Vagyis, Magyarország a sportdiplomácia bevetésével - sporthatalmi eszközök segítségével - sport-világhatalommá válva, nem csupán Brüsszelnek, de az USA-nak, sőt az egész arab-világnak is megmutathatná, hogyan válhat a sport révén egy kicsinyke, de hatalmas teljesítményre képes, lelkes szívű ország meghatározó tényezővé a világpolitikában. Hogy eközben a lakosság 2/3-a belehal a szegénységbe, a társadalom - adófizetőinek pénzén - kiművelt emberfői pedig elhagyják az országot, kit érdekel? Hiszen e tömény demagógiával szemben úgy az egymással marakodó ellenzék, mint a családtagjaikat - érdemeikre hivatkozva közpénzből kiharapott „jussuk” segítségével - külföldre „kiajánló-kimenekítő” értelmiség képtelen e népbutító sportdemagógiával szembeszállva értelmes és szerethető jövőképet láttatni az ország nyomorgó többségével. Míg a lejárt szavatosságú Majtényik, Botkák, Molnárok, Hillerek, Szanyik, Újhelyik, Kunhalmik és a többi, akadályt képező törpeszerveződések szónokai, no meg a mindenbe belekotnyeleskedő Lendvaik stb. egyrészt ködbe vesző akárhányadik köztársaságot, jogállamiságot, korrupciómentességet, minőségi közoktatást, hálapénz-, és várólista-mentes egészségügyet, értékálló nyugdíjat, a szegénység felszámolását, a gazdagok jelentősebb megadóztatását stb. ígérve, olyan nyelven szólnak a választókhoz, amelyen azok nem értik a hozzájuk intézett üzeneteket. Másrészt, közéleti jelenlétükkel rátelepszenek a felszínre törő, a jelenlegi pártokkal együttműködni nem akaró új kezdeményezőkre/kezdeményezésekre, a „véletlenül” itthon maradó gondolkodók levegőjéből pedig irigységből még az oxigént is kiszívják.

Mindeközben, a kezdeti sikerektől megrészegült hatalom propagandagépezete - ötödik sebességbe kapcsolva - ontotta magából a demagógia legfelsőbb minőségi szintjét megütő - népbutító, tömény „bűbájmérget” tartalmazó - szólamait és hittételeit: az országnak egy olyan sikertörténetre van szüksége, amelynek eufóriája hitet, lelket és reményt adva a magyarnak, összehozza és kivezeti e népet évezredes nemzeti pesszimizmusából - „ Szánd meg Isten a´ Magyart/Kit vészek hányának,/Nyújts feléje védő kart/Tengerén kinjának./Bal sors a´ kit régen tép,/Hozz rá víg esztendőt,/Megbünhödte már e´ nép/A´ múltat ´s jövendőt!”* - és új nemzettudatot, nemzeti hazafiságot adva neki, meggyőző erővel mozgósítja majd őket - az elkövetkező évtizedekben - az „emberarcú” Nemzeti Együttműködési Rendszer „mágiáját” követve „Magyarország jövőjének megváltoztatására.”.

Pénz, paripa, fegyver és a feladattól magát nem kímélő hűséges személyi állomány csak úgy - számolatlanul - ömlött/özönlött a nemzet sportjának bőségszarujába. Jogot, erkölcsi tételt, hitbéli dogmákat sem kímélve, igyekeztünk mindenkit megvásárolni vagy legalább a magyar állampolgárság gyorsított ütemű megszerzésének biztosításával magunkhoz láncolni, a várható sportsikerek reményében. A „fiúk”, ez idő alatt, a „német” irányításával és felügyelete mellett a siker „bányájában” keményen dolgoztak évtizedes lemaradásuk, fizikai, technikai hiányosságuk pótlása, az európai labdarúgásnak legalább a középmezőnyéhez való felzárkózásuk végett.

A 2016-os franciaországi (15.) Európa-bajnokság – amelyen először vehetett részt 24 csapat – kezdetére (június 10. és július 10. között) idehaza, valamennyi vendéglátó egység kiterjeszkedve az utcára, többszörösére bővítette ülő- és álló-fogyasztóhelyeinek számát, illetve a vendégek kedvében járva több, az asztaloktól jól látható helyre hatalmas méretű kivetítőket is felszerelt. Az önkormányzatok pedig – költségvetési pénzekből – tereiken és közparkjaikon ideiglenes nézőteret létesítve, óriási méretű kivetítőkön, állandó üzemmódra kapcsolva, teljes hangerőn közvetítették az Eb meccseit. A munkahelyeken a magyar fiúk mérkőzéseinek idejére átlagfizetést biztosítva mindenkinek elnézték a munka önkéntes szüneteltetését, szabotázsát. Sőt, olyan munkahelyek is akadtak, ahol a magyar mérkőzéseket követően – különösen győzelem esetén – még arra is adtak lehetőséget, hogy az egyes akciókat (gólokat) visszanézve, a jelenlévők - professzionális tudásuk birtokában - akár elemezhessék és meg is vitathassák a jelentősebb akciók részleteit. De még arra is volt példa, hogy e viták idején, egyes munkahelyeken – a közösen megtermelt nyereség terhére elszámolva – ingyen sört és virslit is felszolgáltak.

Mindezen körülmények ellenére mindenki visszafogott lélegzettel, belső szorongással, azonos ütemre lüktető egyetlen magyar szívben egyesülve várta az „új aranyfiúk” „F” csoportjának első – Ausztria-Magyarország – tétmérkőzését (2016. június 14. 18:00). E mérkőzés idejére idehaza kiürültek az utcák, terek, de még a hajléktalan szállások is, a közterület éber őrei pedig - ez időre - felfüggesztették „mikuláscsomagjaik” önkéntes osztogatását. A hatalmas méretű együtt-szorítás eredménye sikert hozott, a „fiúk” az ősi „ellenfelet” fölényes játékkal 2:0-ra verték. A meccs után Magyarországot euforikus hangulat árasztotta el, mindenki, mindenkinek a nyakába borulva, barátként emlékezett a régi szép focis idők örömmámoraira. E hangulatban sokan még Orbán Viktort is dicsérni kezdték: „na, ugye, megmondta a Viktor, ha lesznek stadionok közönség is lesz, és ha van közönség, akkor a csapat sem fog hiányozni…” „mások már éljenezték is a vezért: nem kell ide nekünk málészájú másik oldal, elég nekünk a Vezér, aki megvéd minket és megmondja nekünk mi a jó és mi a rossz.” Mindezt, hát-borzongva éltem meg Budapest egyik meghatározó jelentőségű terén felállított alkalmi kivetítő vásznára meredő nézőközönsége körében, ahol ülve és hallgatva a vitatkozókat úgy tűnt számomra, hogy e társaság az egyetlen igazi közös értékmérőt és értékrendet az egypólusú NER bornírt ideologikusságában, megtalálta. Mindezzel szemben, a következő mérkőzésen június 18-án, az izlandiak 11-esből lőtt vezető gólját követő - országos méretű - dermedt csendben még a légy zümmögését is meglehetett hallani. Senki nem akarta tényként elkönyvelni, miszerint a „jégszigetiek” hálójába képtelenek lennénk egyetlen, icike-picike gólt lőni. Aztán a 90. perc környékén óriási vulkánkitörés kíséretében megtört a „jégsziget” stabilitása, végre sikerült egyenlítenünk (az igazság kedvéért azonban tegyük hozzá, csupán öngóllal). De ez is gól, méghozzá pontot érő gól, így továbbra is megmaradt az esélyünk, hogy a legjobb 16 csapat közé kerülve a nyolcad-döntőben is szerepelhessünk.

Csoportunk harmadik mérkőzésére 2016. június 22. 18:00 órai kezdettel került sor Lyonban, a portugálok ellen. Ezen a napon idehaza már kora délután kiürültek a munkahelyek és csak sorszám ellenében lehetett egy-egy jobb minőséget képviselő hatalmas kivetítővel rendelkező köztéri „fogyasztós” ülőhelyre bejutni. Ismerőseimmel, Újpesten a tanácsháza melletti téren néztem (a fenét, izgulva fészkeltem) végig a mérkőzést. A közvetítő szpíker hangját azonban csak foszlányokban sikerült innen-onnan összeszednem, ugyanis valamennyi jelenlévőnek volt legalább egy „bekiabált” jó tanácsa a játékosok felé, hogy hogyan is kellene helyezkednie és mit is kellene a labdával kezdenie. Így aztán az egymás mellett ülők sem értették tisztán a másik szavát nemhogy a mérkőzést közvetítő mondatait. Óriási volt az üvöltés, amikor megszereztük a vezetést, majd jóval szerényebbre fogtuk magunkat az első félidő vége előtt bekapott gólnál (1:1). A szünetben jobbnál-jobb tanácsokkal láttuk el a kapitányt, amelyeket jó, hogy nem hallhatott meg! Megbolondult volna tőle! Mint kiderült, neki jobb ötletei voltak, melynek köszönhetően már a második félidő első perceiben ismét vezethettünk (2:1 a javunkra). Mindennek azonban nem sokáig örülhettünk, egy kevéske idő elteltével Ronaldótól jött a hideg-zuhany (2:2), igaz – hosszú évek óta először – nem ijedtünk meg és kétségbe sem estünk, már ez is valami, gondoltam és igazam volt, mert néhány perc elmúltával Dzsudzsák jóvoltából ismét vezettünk (3:2). Ez viszont nem esett jól a portugáloknak, hiszen ezzel veszélybe került a továbbjutásuk, így hát játszottak tovább, méghozzá elegánsan és „sajnos” eredményesen, következményeként a második félidő első harmadának végén ismét Ronaldo talált a kapunkba, klasszishoz méltó módon (3:3), majd félórát követő játék után ez lett a végeredmény is. Ezzel mindketten továbbjutottunk, mi csoportelsőként. Ez lett volna a vesztünk? Nem tudom, talán csoport-másodikként elkerülhettük volna a belgákat? Talán, talán, talán? Nem érdemes ezen meditálni, jól játszani és az ellenfélnél több gólt lőni, ez az egyetlen követendő jelszó, ami eredményre segíthet mindenkit!

A mérkőzés végén szinte senki nem akarta elhagyni a teret, sokan latolgatták a magyar csapat további lehetőségeit. A vérmesebbek már favoritnak kiáltották ki a fiúkat. Esélyesek vagyunk az első három hely egyikére, de kisebb szerencse mellett akár meg is nyerhetjük az Eb-t, mondogatták többen, először csak lelkesedéssel, majd egyre nagyobb meggyőződéssel. A sport összehozta az egész országot, a meccs után olyanok voltunk, mint egy nagycsalád, hajtogatták az „eszelősebbek”, így most már végig ki kell tartanunk a fiúk mellett, hiszen mindent megtettek a kijutásért és a továbbjutásért. Még az egyház is „bedobta” magát - szólalt meg hátulról egy érces férfihang - kiküldte Lyonba egyik magas rangú püspökét misét celebrálni a csapatért, no meg a szurkolók lelki üdvéért. Talán ez is segítette a fiúkat lelkileg a küzdelemben.

E megjegyzés azonban nem mindenki tetszésével találkozott. Az egyház hallatán - „jóindulatára” - többen indulattal reflektáltak: „az egyház minek üti bele az orrát mindenbe…?”, „miért csak a katolikus egyház misézett, a többi vajon miért tétlenkedett ez ügyben?”, „a püspök miért nem ökumenikus misét tartott?”, „állítólag a csapatot Balog Zoltán lelkész-miniszter is elkísérte, az adófizetők pénzén, ez esetben miért nem ő gondoskodott a fiúk lelki üdvének frissítéséről?”, „nem tiszteletlenség, vagy udvariatlanság a magyar egyház részéről egy másik ország, másik városának templomában misét tartani, hiszen erre az ottani plébános is felkérhető lett volna, akár Balog miniszter által is…?”,”nem kell úgy elolvadni mindezen, hiszen a püspök nem volt beöltözve és az oltár elé sem állhatott, csupán inkognitóban, a padsorok előtt rebeghetett el egy imát néhány ember jelenlétében, a fiúknak felajánlva …” „… és különben is a templom tök üres volt, egy-két turista lézengett csak ott … meg kell nézni az internetre feltett képeket és akkor senki nem fog az egészen elalélni, vagy fennakadni…” stb.

Bár az előbbi „összeszólalkozás” szinte a fejem felett zajlott, mégsem kívántam fogadatlan prókátorként egy általam alig ismert tényinformáció megvitatásába bekapcsolódni. Persze nem tagadom, a felvetett téma nagyon is felkeltette a figyelmemet, de úgy döntöttem, előbb odahaza az interneten tájékozódom ez ügyben és csak azt követően mondok véleményt. Így a körülöttem ülők, állók véleményéhez, miszerint a magyar csapat e portugálok elleni „harci tettel” titkos favorittá lépett elő az Eb aranyéremért vívandó csatában, emlékeztetőként csupán arra hívtam fel a magyar fiúk nyújtotta teljesítménytől teljesen elvakult néhány „vad-magyar” szurkoló figyelmét, hogy próbáljanak visszaemlékezni az 1966-ban Angliában rendezett VB-n történtekre is. Ahol a csoportmérkőzések során ugyan legyőztük (3:1) a nagy favoritot, Brazíliát és ekkor szintén mindenki titkos esélyesnek kiáltotta ki Magyarországot, de néhány napra rá, az egyenes kieséses rendszerben simán kikaptunk a Szovjetuniótól 2:1-re. Azaz, mielőtt még farkast kiáltanánk, egyrészt aludjunk egyet, másrészt várjuk meg az egyenes kieséses rendszerben vívandó következő mérkőzésünk eredményét és csak azt követően fogjunk hozzá az esélylatolgatás műveletéhez! Ezt követően - megjegyzésemre választ nem várva - felálltam és távoztam a térről. Mivel az említett egyházi „színjátszás” körülményei tekintetében furdalt a kíváncsiság, hazafelé indultam, hogy mielőbb megnézhessem az interneten a témában közzétett és még elérhető fotókat.

Otthon aztán - érkezett üzeneteimet elolvasva - erőt vet rajtam a kétségbeesés, valóban ennyire ostoba, szűk-látókörű, elvakult és funkcionálisan analfabéta lenne a magyar ember (jelentős része)? A hatalom a sport, de különösen a futball révén - hülyét csinálva belőlük - tényleg ennyire el tudja őket kábítani? Ha a „fiúk” győznek akkor a magyar ember az őt körbevevő társadalom negatív objektív valóságából valóban képes semmit észre nem venni, vagy érzékelni? De hát ez borzasztó, hiszen ez esetben az ország néhány sportolója által elért jelentősebb sporteredménnyel minden létező és fájó problémáról el lehet terelni a nép figyelmét? Pedig a „sport” ugyanúgy, mint minden más foglalkozás elsősorban az illető sportoló magánügye (kellene, hogy legyen), amelynek eredményétől nem lesz jobb az ország gazdasági, tudományos, kulturális stb. megítélése sem idehaza, sem külföldön, s a szegénység sem fog csökkenni, de még csak az orvosi-, oktatási-, kommunális- stb. ellátás színvonala sem fog emelkedni és országunk sem lesz élhetőbb vagy legalább szerethetőbb!? Akkor meg mi célja van e tömény demagógia és könnyfacsaró szemfényvesztésnek? Több beérkezett üzenet tartalma ugyanis arról szólt, miszerint a magyar-portugál mérkőzésen a magyar csapat által nyújtott teljesítmény színvonalát és „szépségét” értékelve az Eb rendezői tiszteletünkre nemzeti színekbe „öltöztették” az Eiffel-tornyot. Ennek tényéről még képmellékletet is kaptam, észre nem véve a küldők által, hogy a csatolt kép nem több mint „instagram”.

 

(Forrás: MLSZ Instagram)

Ezzel szemben az igazi – a hiteles – képen az Eiffel-torony a portugál csapat nemzeti színeiben tündökölt. Nem véletlenül, hiszen az Orange nevű cég által az Eb idejére meghirdetett játék szabályai szerint mindennap, azon ország nemzeti színeivel világítják meg az Eiffel-tornyot, amelynek nevét a játékban részt vevő szavazók a legtöbbször említik. A mérés szerint azonban a játékban mi magyarok lemaradtunk a portugálok mögött, így a kérdéses napon Párizs örök szimbóluma Portugália nemzeti színeit ölthette magára!

 

(a szavazatok megoszlása: POR-43,5%, HUN-23,8%, AUT-19,2%)

Ugyanilyen népbutító vakságként lehetett értékelni a „fiúk” lelki üdvéért celebrált katolikus miséről szóló híreszteléseket és a velük összefüggésben a világhálón fellelt fotók által látottakat is. Ez, a legfeljebb egy lábjegyzetnyi figyelmet érdemlő hír a „tömegmédia” jóvoltából, szenzációként lett beállítva és az interneten megfuttatva. Az általam megtalált képeken ugyan valóban látható egy templombelső a mise celebrálására alkalmas oltárral a két oldalán elhelyezett egy-egy méretes festménnyel, de hogy e templom egyáltalán Lyonban van-e vagy sem azt a fotó alapján nem tudtam megállapítani.

 

(Fotó: 24.hu Kaufmann Balázs)

Továbbá, hogy az alábbi, másik képen látható személyek közül az egyikben (talán) Balog fő-miniszter és csapattábori lelkész kontúrja azonosítható-e, illetve hogy a mellette álló két férfi kicsoda és hogy egyikük esetleg Rigó püspök lenne, abban már nem voltam biztos. Mindenesetre ők hárman, háttal az oltárnak a hívők ülőhelyeiként fenntartott padokkal pedig szemben állva úgy tűnik, mintha közülük valamelyikük valóban a padokban ülő néhány „hívőhöz” szólna (beszélne), de hogy mindezt nem miseruhában és nem az oltár előtt teszi, az tagadhatatlan. „Beállásuk” gyerekkorom templomi hittanórái képeinek egyikét idézték fel bennem.

 

(Fotó: 24.hu Kaufmann Balázs)

Persze az is igaz, annak idején a hittanórákra - de azon kívül is - aligha „mertem” volna a helyhez nem illő, tiszteletlen öltözékben – zakó nélkül, rövid szárú turista-, illetve strandgatyában és papucsban – a templomba belépni, nemhogy az oltár akárcsak közelébe is férkőzni, avagy a padok soraiban helyet foglalni. De hát változnak az idők és a mai magyar keresztényi tömegkultúra az ilyen etiketti apróságokkal már nem igen törődik! Bár az igazat megvallva kíváncsi lennék, vajon Rigó püspök úr miként cselekedne, ha a fennhatósága alatt lévő templomok egyikébe, jelenléte mellett, a hölgyek fedetlen vállal, nyáriasan hiányos felső ruházatban, forró nadrágban, avagy sortban, míg a férfiak izmaikat nem takaró atlétában, rövid-szárú nadrágban és az út pora lepte lábfejeiket nem takaró strandpapucsban mennének templom- és oltárnézőbe? Pedig a tiszteletadás fontos követelmény egy polgári társadalommá ágaskodó formációban, különösen, ha és amennyiben csupán vendégként kívánunk oda belépni! (Mindezt a kívánalmat ismerve, valamint a magyar emberek iránti tiszteletem jeleként illusztrációként, a rendelkezésemre állt több képből egy olyat választottam ki, amelyen nem voltak láthatók azonosítható arcok!)

 

(Fotó: 24.hu Kaufmann Balázs)

De térjünk vissza témánk eredeti fonalához a focihoz és azon belül is a 2016-os Eb vendéglátó országába, Franciaországba, most már azonban ne a Magyarország-Portugália összecsapásnak helyet biztosított Lyonba, hanem a következő francia városba Toulouse-be, a Magyarország-Belgium egyenes kiesésben vívandó mérkőzés helyszínére. Az öltözőből történt kifutásunk, majd a két csapat játékosainak himnuszok alatti kamerai pásztázása, a játékvezetői pénzfeldobás és a két csapatkapitány általi kéz-fogások eseménye - 2016. június 26-án este 21:00 órai kezdetkor is - ugyanolyan külsőségek mellett bonyolódott le, mint ahogyan azt a korábbi mérkőzéseinken láttuk és megszoktuk. Eddig minden rendben lenne, állapíthattuk meg nyugodtan a televízió képernyője előtt ülve. Aztán a játékvezető sípszavára elkezdődött a 2x45 perc első része. Nem igazán volt tetszetős, de még csak magabiztos sem az általunk produkált játék, kapkodtunk és úgy tűnt mintha helyünket nem igazán találva csupán összevissza futkosnánk a pályán. Bal-sejtésem beigazolódott, első 10 perc elteltével – miheztartás végett – kaptunk is mindjárt egy gólt a belgáktól. Nem baj, nincs semmi baj, majd összeszedik magukat a fiúk, nyugtatgattam magam. Aztán az első félidő végéig részünkről alig történt valami érdemleges. Nem vagyunk a belgákkal egy súlycsoportban állapítottam meg rossz előérzettel. Esetleg az öltözőben azonban a kapitány képes lesz a második félidőre felvillanyozni a csapatot, s talán – ha ott van még – a püspök úr is tud valami csodát művelni a lelki üdvükkel, mélyültem el gondolataimban. Nem sikerült! A belgák a pályán azt csinálhattak velünk, amit csak akartak, alárendelt szerepben voltunk, mintha egy klub első csapata a másodikkal játszott volna egy barátságos edzőmérkőzést. Ráadásul a mérkőzés végére még el is fáradtunk, eredményeként kaptunk is az utolsó 10 percben az első gól mellé egy mesterhármast, KO! Rendesen kiütöttek minket (0:4), mintha a pályán sem lettünk volna, nesze neked „sportvilághatalom”, nesze neked „aranycsapat-vágyálom”! Talán itt lenne az ideje végre felébrednünk és kijózanodva reálisan megítélnünk saját magunkat, demagógia nélkül, csupán a realitások talaján állva!? Hm!

 

 

 *Kölcsey Ferenc: Himnusz

 

(folytatás)