Fogarasi József

Tokody 40 – Operaház: ünnep vagy valami más!?

 

„Bizony mondom nektek

egy próféta sem kedves az ő hazájában"

(Lk.4.21)


… semmire sem viszed,

ha itthon maradsz …

(a magyar változat)

 

 

 

 

Ünnepelni és szórakozni mentem (volna) az Operaházba. Ünnepelni azt az operaénekesnőt, aki az elmúlt 40 év alatt tehetségével - hangjával, színpadi játékával - megfejthetetlen rejtélyes mosolyával, bájos egyéniségével és - nem utolsósorban - a „gyengébbik nem” született és - ritkaságszámba menő - színpadra termett szépségével, úgy az itthoni, mint a - mívességre ugyancsak sokat adó - külföldi operarajongók többségét is meghódította. Azt a talentumot szerettem volna nézni, hallgatni, csodálni az Operaház színpadán egy - jubileumi - hangversenyszerű előadás keretében, akinek itthoni operaszínpadi fellépte elé - a kezdeti hazai, majd a szárnyaló világsiker ellenére - az Operaház adminisztratív vezetése az elmúlt tíz évben – szereptévesztő nimbuszát önmagától is féltve – embert, művészt megalázó - a magyar nemzeti mentalitást viszont megtestesítő - szorgalmas hálátlansággal, folyamatosan görgette az akadályokat.

 

Pedig hát, Tokody Ilona az opera világában a magyar nemzetnek, a magyar hazának – uram bocsát – Magyarország számára, egymaga is szerzett legalább annyi sikert, elismerést és dicsőséget, mint – senkit nem bántó szándékkal megnevezve – az összes, legutóbbi olimpikon, vagy az önfényezett, a politikai vezetés által agyonajnározott és érdemein felül fizetett „aranylábú fiú” együttvéve. Ja, hogy a művésznő fellépte után, tiszteletére semelyik operaházban nem hangzott fel a magyar himnusz és nem vonták fel a színpadi árbocra a nemzeti lobogót, avagy a teljesítményéért kijáró nézőtéri vastapsot és hangos ovációt fogadva a - tiszteletére többször is felgördülő - színpadi függöny előtti színpadrészen állva, „jelmezként” egyszer sem tekerte maga köré a magyar zászlót? De hát kérem, ez egy ilyen műfaj. Ez a művészeti produkció még „szolgál”, és egyben képes kellő alázatot is tanúsítani mind a néző/hallgató, mind a szerző, a rendező és a zenekar irányában. Ugyanakkor kerüli a cirkuszba illő külsőségeket, az „értelmetlen” teatralitásokat és még a költséges rendőrségi, karhatalmi attrakciókat, a gumibotos felvonulást és feloszlatást, a petárdák és a tüzet okozó robbanószerkezetek miatti tűzoltási-technika jelenlétét sem igényli. Ráadásul, e műfaj szereplői - az említett „cirkuszmutatványosokhoz” képest - még a jóval szerényebb összegű gázsival is beérik. De azt se feledjük, az operajátszás körüli korrupció – az olimpiákhoz és a labdarúgótornákhoz képest – még nemzeti szinten is alig mérhető!

 

Ellenben, az említett művészeti ág világában - a világsiker mellett - alapkövetelmény a jó értelemben vett „szerénység” és önbecsülés, amelynek következtében az érintettek milliárdos vagyon és fellépti díj ígérvényéért cserébe sem adják arcukat mindenféle kétes értékű, vagy levitézlett politikai, üzleti vállalkozás reklám-hadjáratához. Még óriásplakátilag sem „megvesztegethetők”, egy esetleges – nem lebecsülendő anyagiakkal is kecsegtető – „operaolimpia” vagy „operajáték-nemzeti/világbajnokság” rendezése céljából! E műfaj képviselői beérik a sallangmentes hírnévvel és az egyszerű dicsőséggel. Nem úgy, mint a „könnyű-műfaj” szereplői, akiknek nevesítésekor az illető személy által elvárt - és az ezért fizetett bulvárzsurnaliszták jóvoltából kijár - a mega, giga, díva, sztár, popsztár, király stb. jelzőtitulus megemlítése is. Pedig hát micsoda óriási a különbség - a megkövetelt és a produkált teljesítmény minősége tekintetében is - a két műfaj művelői között, mind az ének-, mind a színpadi játéktudást illetően. Elképzelni sem merem, vajon mit is kezdene a Magyar Állami Operaház vagy - csak úgy kiragadva és nevesítve egyet, kettőt a világ, híresebb opera-, és hangversenyszínpadai közül - például a Teatro Colon, a Deutsche Oper, a Staatsoper, a Metropolitan Opera, esetleg a Carnegie Hall színpadán a kézi „csodamikrofonjával” a hangerő és hangszín-nélküli – de még az egy-helyben-járás és topogás színpadi-mozgás kultúrát is alig ismerő – Zséda. Vagy a csodatehén kérődző mozgását leutánozó, a lágyabb hangok képzésére és kibocsátására pedig képtelen Király Linda? Avagy az éneklést visításként és üvöltésként értelmező Radics Gigi? Továbbá a sikerét a történelmi múltból merítő Janza Kata, akinél a kezdetek kezdetén az éneklési hangerő egyet jelentett a decibeleknek az üvöltés szintjére történő emelésével. (Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az említett, „nadrágot viselő” őrmesteri kiállású énekes-hölgynek - a katonás tisztelgés és vigyázzban állás keménysége mellett - Pintér Tibor oldalán az éneklés lírai és kifinomultabb változatával is sikerült megismerkednie. Mindennek jelentős tanúbizonysága az 1999-ben „Miénk a pálya” címen kiadott közös CD-lemezük.) Így aztán a könnyűzenei paletta egynéhány szereplője teljesítményének ismeretében talán már nem is olyan merész a kijelentés: reprezentánsainak többsége az operaszínpadok közönsége előtt még a playback-technika bevetésével is csúnyán elvérezne.

 

Tehát az operajátszás, művelőitől - a könnyűzenéhez képest - minőségi többletet követel! Igényli a tökéletes énektudást, a magas fokú színpadi mozgáskultúrát, a hibátlan kontaktust a többi szereplővel, továbbá a példaértékű együttműködést a karmesterrel és az általa vezényelt zenekarral. Azonban mindez együtt is, legfeljebb csak a sztársághoz vezető út rálépéséhez (ha) elegendő. Ahhoz, hogy az opera színpadára lépő művész a néző számára ne csupán „fogyasztható”, hanem „élvezhető” is lehessen, kellő intelligenciájú egyéniséggé kell válnia (gének nélkül ez viszont lehetetlen). De még a gének megléte esetében sem garantált e műfajban a „világhírnév”, vagy a sztárság. Ennek eléréséhez – a különböző kultúrák közönségének meghódításához, s különösen a meghódítottak megtartásához – egy életen át, „küzdeni” kell. E folyamatos „szenvedés” lényege: az operaénekes állandó küzdelme önmagával avégett, hogy az adott szerep - minőségi - eljátszása mellett, az adott „figura” emberi személyiségének átélő/beleélő színpadi megjelenítésében is sikeres legyen. Azaz, a művésznek a nézővel sikerüljön elhitetnie, hogy a színpadon megjelenő „alak” nem más, mint Puccini Pillangókisasszonya, Otello Desdemonája, Bánk bán Melindája, a Bohémélet Mimije, A végzet hatalma Leonórája, Puccini Toscája, Verdi Aidája, avagy Erzsébet a Don Carlosból, Amelia Az álarcosbálból stb. Nekem e csoda megadatott. Az előbbiekben nevesített operák nézése és hallgatása közben ténylegesen is úgy éreztem, mintha - Tokody Ilona énekhangján - az adott operák valódi címszereplői szóltak volna hozzám, a nézőhöz. Ugyanakkor e magasztos érzés, az említett címszerepeknek más művészek által történt megszólaltatásakor szinte soha, vagy legfeljebb csak igen ritkán kerített a hatalmába, esetleg csupán elkápráztatott. Azonban tényként kell megjegyeznem: számomra, Bánk bán Melindájának egyetlen és egyedüli hiteles megszólaltatója Kertesi Ingrid művésznő. Persze az sem tagadható, hogy ezen értékítélet kialakításában a művésznő iránt vallott, szubjektív elkötelezettségem is jelentős szerepet játszik. A másik tényvallomásom is szubjektív indíttatású, ráadásul egy személyes katarzishoz kötődik: a Tokody Ilona – Ilosfalvy Róbert kettős neve által fémjelzett Aidánál megrendítőbb és szuggesztívebb előadással eleddig sem a hazai sem a külföldi operaszínpadokon nem találkoztam (ráadásul Tokody Ilonát a lírai-, és nem a drámai szoprán „kultúrában” nyújtott alakításai repítették a halhatatlanok közé).

 

E gondolatok közepette léptem be az Operaház pénztári előterébe. Bár a 19:30-ra meghirdetett kezdési időponthoz képest még korán volt, ennek ellenére szokatlanul sokan várakoztak a nézőtérre vezető lépcsők és bejáratok előtt. Egyfajta jóleső, ünnepi hangulat érlelődött a levegőben. Az eseményhez illően – pedig mindez ma már ódivatú jelenségnek számít – többen ünneplőt öltöttek. Néhányan még virágcsokrot is pátyolgattak maguk előtt, amelyet kabátjaikkal együtt nem adtak be a ruhatárba. A nézőtéri bejáratoknál ingyenes műsorfüzethez is hozzá lehetett jutni. A színpadi díszlet pedig – a megszokottakkal ellentétben – ezúttal harmonizált a gálaműsor várható hangulatával. Számomra, a zenekar színpadi elhelyezkedése is szellősebbnek tűnt. A zenekari felállás hátsó soraiban megpillantott ütős hangszerek sokféleségéből, valamint a baloldalon „árválkodó” hárfák számszerűségéből, már a megelőlegezett siker sugárzott a színpadi pódiumról a nézőtérre. Ugyanakkor az elém tárult színpadkép látványa - végre - zsúfoltságérzetet sem keltett bennem, amely az operaházi koncertek velejárójaként eleddig súlyos tehertételként nehezedett a színpadra, felettébb zavaró hatást keltve nézőben/hallgatóban, egyaránt. Még a zenekar háta mögött, feje feletti magasságban elhelyezett, ízlésesen kivitelezett kivetítő vászon is a színpadi kép, kedvező benyomását szolgálta, amely ráadásul nyugalmi állapotban sem a szokásos üres fehérséggel meredt a nézőre: felületéről, a gálaest ünnepelt sztárja mosolygott és kacsintott sokat sejtetően a nézők sokasága felé, hirdetve az ünnepi alkalom aktuáltényét – TOKODY 40!

 

A folyamatosan érkező közönség számszerűsége – „buszoztatás” nélkül – is a biztos telt-házat ígérte. Soraikban azonban - az operarajongókhoz képest - az „ünnepelők” többségét véltem felfedezni. E személyes benyomáson alapuló tény mellett egy másik dolog is feltűnt és elgondolkodásra késztetett: a közelgő nemzeti ünnep, Március 15. ellenére is csupán a nézők elenyésző százaléka viselt a ruházatán kokárdát. De e kevés számú jelkép is - az általam látottak mindegyike - (méretét, anyagát, kitűzését tekintve) csak az elfogadható illendőség keretei között maradva „vallott” viselője nemzeti érzéséről, büszkeségéről. Már ez sem semmi gondoltam magamban. Ellenben a márciusi ifjúság lelkes és tüzes hangulata nem parázslott a nézőtéren! Megkeseredetten, de találóan fogalmazott az egyik előttem ülő, korombéli férfi, mondatát a - balján helyet foglaló - vele egykorú hölgynek szánva: a mai „ifjúság”, legszebb és legromantikusabb ünnepeinek egyikét – képviselőit a rendőri/karhatalmi kordon által egyre kisebb és zártabb térbe kényszerítve – ismét elveszíteni látszik!

 

Az előadás pontosan kezdődött. A művésznő által összeállított műsort tartalmazó füzetben, a köszöntő(k) és a meglepetésnek szánt más esemény/személy azonban nem volt benne nevesítve. Így a néző számára is csak az előadás kezdetével egy időben vált ismertté az éppen színpadra lépő, a közönséggel kommunikálni akaró személy kiléte. Amennyiben emlékezetem nem csal, először a gálaműsor kiadványában, rendezőként feltüntetett Aczél András jelent meg a színpadon, aki néhány felvezető mondatot követően, mellőzve a különösebb protokollt, bekonferálta és a színpadra szólította Ókovács Szilvesztert, az Operaház főigazgatóját. A hívó szóra a háttérből a színpadra lépő személy látványképe - legalábbis számomra - a meglepetés erejével hatott, nem mintha Ókovács Szilvesztert, az operaénekest, korábbról nem ismertem volna. A meglepetést ezúttal a színpadon termett személy megjelenése, kiállása, színpadi „helyelfoglalása” szolgáltatta. A „produkció” ugyanis, képileg - összhatását tekintve - szánalmasra sikeredett. Enyhén fogalmazva: a fődirektori „elegancia” mintha az öltözőben felejtődött volna, azaz a király meztelenné (sebezhetővé) vált. A mindenkor nagy-tekintélynek számító Operaházi direktort megtestesítő Ókovács - megjelenésében - még korábbi, operaénekesi karakterét sem volt képes színpadra varázsolni, mit varázsolni, cipelni? E jelenetet szemlélve az volt a benyomásom: tévedésből, a főigazgatói poszt megszemélyesítője helyett, talán a kormánybiztosi feladat ellátásával megbízott személy érkezett a színpadra, valamilyen társulatot érintő kérdés megbeszélése céljából. Az említett személy megjelenésével az ünnepi hangulat szinte azonnal ridegre váltott. Mit mondjak, a direktor a színpadon még csak a helyét sem találta. Tulajdonképpen mit is keresek itt, árulkodott a szerep, a szereplő helyett? Persze, ha nincsenek gének, beszerzésük utóbb (szinte) reménytelen, hiányuk ugyan, kellő szorgalmú tanulással – valamelyest – talán enyhíthető? Reménykedjünk? Van – kell, hogy legyen – hozzá elég időnk?

 

Ráadásul az ünnepinek szánt beszéd üresnek, érzelem-nélküliként hatott, s bár beszédét a szónok nem olvasta, tartalmával és hangvételével még a kívülállót sem volt képes megragadni, nemhogy megnyerni. Nem tudom, bosszúságomban nem figyeltem a színpad feletti kivetítőt, vajon az „ünnepi” köszöntőt fordította-e valaki a külföldiek számára? Egyébként, a szónoklat „kelletlenségének” megérzéséhez a vájt-fülnél jobb tolmácsra aligha volt szüksége bárkinek is? Hiszen a beszédet mondó személy száját elhagyó „méltatás” – mondatai és szavai – nem szívből, csupán belülről jöttek, így aztán az ünnepinek szánt köszöntőnek se színe, se illata nem volt, még az egyszerű un. kollegiális szeretet-megnyilvánulás is hiányzott belőle, nem beszélve a sikeres (világsikeres) pályatárs iránt - legalább illendőségből - tanúsítandó elismerés, csodálat vagy elragadtatás elmaradásáról. Pedig elismerő, dicsérő szavakból nem volt hiány. Egy társulati értekezlet is oldottabb légkörben zajlik az itt és most produkáltaknál … fogalmazott hangosan a hátam mögött ülő nézők valamelyike. Sehol egy csokor virág, egy valamire való társulati ajándék, az „ünnepelt” személyes megölelése, vagy legalább a nézőknek szánt gesztusként egy direktori puszi, esetleg egy kézcsók?! És különben is, hol maradt az ünnepelt - az említettek megejthetősége végett - miért is nincs a színpadon? Ekkor (mi nézők) még nem tudtuk: mindez a „szégyen” a gála végén is meg fog ismétlődni! De hát kik és hol is vagyunk? Művésztársak, „emberek” vagyunk-e az operajátszás művészetének fellegvárában, avagy csupán fizetett „hűbéresek” a NER egyik politikai műintézményében? Tettem fel a kérdést önmagamban önmagamnak, választ nem várva? Emberileg és kollégaként is, talán tisztességesebb lett volna e „kötelező” penzumot nem elvállalni – gondolkodtam imigyen – sőt, a gálán meg sem jelenni, még inkognitóban sem? Viszont érdekelne a pletyka: az „épület” igénybevételének volt-e díjszabása? Igenlő válasz esetén pedig vajon mekkora összeget tett ki a fődirektor által megállapított kedvezményes tarifa?

 

Hát igen, az emberi méltóság, az egymás iránti tisztelet, a másik megbecsülése, illetve az őszinteség, a megbízhatóság és a szolidaritás terén, Európán belül (is) igen mélyre süllyedtünk, azon a bizonyos képzeletbeli létrán. Kikecmergésünk e mélységből, az akárhányadik köztársaság megvalósításának puszta hangoztatásával, illetve e kívánt minőségnek csupán az alkotmányba „nyalásával”, Tisztelt - önjelölt funkció- és hatalomhajhászó - politizálgató hölgyeim és uraim, aligha fog sikerülni!? Mindez a művelet, önmagában, a - nép fülének üresen csengő - jogállami demokrácia és a bírói függetlenség fetisizálása mellett sem hozhat eredményt. És, az alkotmánybírósági – felesleges és kellően át nem gondolt – intézményrendszer hatáskörének (tekintélyének) vissza(hova?)állításának tényével sem kerülnénk előbbre. De a hittan és valláserkölcstan oktatásának valamennyi – a bölcsődétől az egyetemekig – oktatási intézményben történő kötelező bevezetése, a templomba járás általánossá tétele, vallási ünnepnapjaink számszerű szaporítása, az üzletek vasárnapi zárva-tartása, az egyház farizeus embereinek állami (kormány, miniszteriális, alkotmány- és igazságszolgáltatási stb.) intézményekbe emelése és állami költségvetési pénzekből történő finanszírozása elavult szellemiségű filozófiája mentén sincs esélyünk, a felszínre törésre!

 

Az említettek helyett, társadalmi méretű, valamennyi államilag finanszírozott intézményre és közpénzből támogatott tevékenységre kiterjedő, általános-, rendszerjellegű „kultúraváltásra” van - sürgős - szükségünk! Olyan nemzeti humán-környezet megteremtése és működtetése (lenne) a követelmény, amelynek szellemiségében, mindennapi gyakorlatában, az ember keltette és szította ember-ember elleni gyűlölet, a másik ember kirekesztése és megaláz(tat)ása, a szemérmetlen és büntetlenül maradó lopás, hazudozás, személyes szívességeken alapuló előnyszerzés, valamint a kettős és többes-mércék írmagja sem ismerhető fel! E követelmény alapkívánalma: a hatalmat „kiszolgáló” közszolgálatnak a társadalom egészét szolgáló, ”humán közkultúrává” alakítása!Amelyben a sajtó-, a szólás és véleménynyilvánítás szabad gyakorlása, mindenki számára egyformán adatik meg! Sajnos, a felsoroltak megvalósítása/magvalósulása terén elmaradásunk, csak fényévekben mérhető. De akár azt is mondhatnák: elérhetőségük – a ma csak uralmat, esetleg funkcionáriusokat is váltó pártoligarchák hatalomra segítésének ténye esetén is – legfeljebb, társadalmi vágyálom, népiesen szólva: délibábos illúzió!

 

És addig? Addig el kell viselnünk, bele kell törődnünk, esetleg el is kell(ene) fogadnunk, a józan ésszel össze nem férő, de ennek ellenére tényként működő/működtetett jelenlegi gyakorlatot? Miszerint: a különböző tisztségekre, pozíciókra, beosztásokba, jól fizetett állásokba stb. a személykiválasztásnak és alkalmazásnak az egyetlen és legfőbb, s talán megkérdőjelezhetetlen kritériuma (ismét) - a szakmai hozzáértés, emberi alkalmasság és rátermettség helyett - a hatalom iránti lojalitás exponenciálisan növekvő nagysága, az akármelyik (regnáló) párthoz való hűség elfogyhatatlansága, a hűbéri ranglétra magasabbik foka lenne? Esetleg mindez megspékelve a pofátlan seggnyalással, az emberi tisztesség fogyatékával, netán teljes hiányával és az illető személy szervilis dilettantizmusával? De hát hol vagyunk, vagy hova jutottunk, avagy a civilizált Európa - István keresztényi örökségével büntetve minket - már magunkra is hagyott volna? Nem kérve, a nevében és a reá hivatkozva épített és építendő kurucos szilajságú védelmünkből, nomád kultúránkból? Meglehet! Éppen ezért kellene mielőbb lezárni és felejteni, e gyűlöletre épülő-építő - a teljes médiában és az óriásplakátok felületein is terjesztett, arrogánsan terpeszkedő - önmagára beszűkült hatalom uralkodási korszakát! Félek a prófécia igazságától: a társadalmi méretű gyűlölet, ha jól szervezett, valóságot hoz létre.* Pedig a gyűlöletben feszülő energia akár egy másik valóságot is teremthetne, a szeretetét!* E tényt azonban ma, sem a regnáló, sem a regnálásra készülő erők, nem ismerik fel! A bajt csak tetézi, hogy mindezen lehetséges „jóra” az itthoni egyházak is érzéketlenek, a katolikus egyházat is beleértve!

 

Pedig ha nem vagyunk résen, a jelen társadalmi folyamtok katasztrófával is végződhetnek. A korábbi „Soros-bérencek” – ugyanis – hazatérve, heródesi félelmükben, keresve az új „Soros-bérenceket”, mindent mit „kint” – nem saját pénzüket áldozva – láttak, tanultak, most igyekeznek – önmagukat kivéve – felszámolni, megsemmisíteni, egy korábbi, pusztulást és nyomort eredményező „nemzetállam” NER-nek nevezett idillje megvalósítása érdekében. (Ugyan morbid az asszociáció, de gondolatilag nem végigvihetetlen: „… Auschwitz lehetséges volt ugyan, de erre az egyedülálló bűntettre való egyedülálló válasz: a katarzis, nem volt lehetséges. És éppen a realitás tette lehetetlenné, mindennapi valóságunk, az életünk, ahogyan azt éljük – vagyis, ami Auschwitzot lehetővé tette.”*. Így jár az ember, ha és többet olvas a kelleténél, esetleg a kívánatosnál, és olvasás közben gondolatai és az olvasott sorok között még párhuzamot is talál, vagy von!?)

 

Mert a hatalom, dilettáns hűbéreseit nem csupán a politizálás, a végrehajtás és a tágan vett igazságszolgáltatás intézményeiben és közhivatalaiban juttatja pozíciókhoz, hanem a kultúra, a művészet és a tudomány fellegváraiban is, nem beszélve a sportról, ezen belül is kiemelt megkülönböztetésben részesítve az „egyetlen igaz” sportágat, a labdarúgást. Korábban - az „átkosban” - ha mégoly kedves is volt a „diktátor” számára az előre „kiválasztott” „elvtárs” személye, szakmai kvalitás, kellő tudományos felkészültség és produktum hiányában, kevés lehetőség adódott a „turbósításra”. Még ha kedvenc sakkpartner, esetleg olimpiai bajnok, sportszövetségi kapitány, „délceggé” avanzsált szín- vagy előadóművész, minden bírói grádicsot átugró főbíró is volt az illető személy. Csupán – az illető részére, négyzetes arányban adományozott – kitüntetéseinek számszerűsége, főiskolai-egyetemi diplomamunkáinak összefésülése, doktori, kandidátusi fokozatának PhD-vé egyenértékesítése a „kiválasztott” számára, automatikusan még nem eredményezett címzetes, főiskolai-, egyetemi tanári kinevezést, majd – mindezt az adományt esetleg meg sem várva – a hatalom által hűbérbirtokként létesített egyetemen a rektori székre elfoglalhatóságot. Még abban az esetben sem, ha az adott személy az egyetem rettegett tanszékvezető – docensi besorolású – oktatója, s egyben az egyetem teljhatalmú pártbizottsági titkára is volt.

 

A rektori minőség ugyanis nem pusztán funkció, beosztás, szék, hűbéri birtok, mint sokkal inkább a tudomány képviselőjének, „alázatos” szolgálójának kijáró, közmegbecsülést eredményező cím, rang, méltóság kérdése. Így, talán nem a véletlen kiszámíthatatlan szeszélyének betudhatóan hiányzik az e körben szóba jöhető egyetemek nevéből a „tudományra” – mint az elvárt minőségre – utaló jelző!? Persze az is igaz, ha a „tudományra” történő utalás, mint elvárt követelmény-kötelezettség hiányzik az adott intézmény nevéből, úgy é téren a rektorral szembeni számonkérés még a lehetőség szintjén sem vetődhet fel. Ha ugyanis nincs feladati követelmény, a teljesítés/nem teljesítés ellenőrzése értelmezhetetlen kérdéssé válik. A rektori cím azonban mindennek ellentmond, hiszen e cím kizárólag a tudomány által nyer tartalmat. Mindebből fakadóan a rektori cím betöltőjének az adott egyetem tudományterülete képviseletében és irányításában végzett tevékenységéről szóló elszámoltatása nem ördögtől való! Ennek következtében a rektor is köteles számot adni munkaideje és feladatteljesítése kitöltéséről, annak eredményességéről. A számadása során feltárt jogi, anyagi, erkölcsi összeférhetetlenségek, illetve a rektori cím méltóságát, tisztességét csorbító hiányosságok pedig, akár a rektori felelősség megállapítását is igényelhetik(nék).

 

Annál is inkább, mivel az állami egyetemek finanszírozásáról az állami költségvetés gondoskodik. Ennek következtében, a költségvetési finanszírozás eredményessége és ésszerűsége tekintetében az sem lehet közömbös szempont, hogy az adott rektor, rektori munkaidejének mekkora részét fordítja egyéb, saját anyagi gyarapodását szolgáló, más tevékenységek ellátására. Továbbá, a rektori „szék” elnyeréséért cserébe – politikai hűbéri kiszolgáltatottságának betudhatóan – még milyen és mekkora időráfordítást igénylő, a rektori tevékenység tisztességével össze nem függő/egyeztethető, a rektori intézmény tekintélyét csorbító, a tudományterület objektivitását és függetlenséget sértő, hátrányosan befolyásoló, egyéb más jellegű feladat és tevékenység ellátására kényszerül? E kérdések, az egyházi intézmények esetében is jelentős problémát, feszültséget okoznak, méghozzá halmozottan, azzal a különbözőséggel, hogy náluk a külső, politikai összefonódások mellett/helyett elsősorban a belső, a családi, rokoni szálak és kapcsolatok elvtelensége, valamint a pedofília, romboló hatásának növekedése ad okot az aggodalomra. Ellenben, az említett világi és egyházi intézmények nemkívánatos jelenségeinek kárvallotti köre mindkettőnél ugyanaz: elsősorban az adott intézmény diákkollektívája, a tanári/oktatói kar tagjai, az intézmény munkatársai és végső-sorban az egész társadalom. E tarthatatlan, emberi méltóságot sértő, feudális-hűbéri szintre süllyedő kiválasztási mód azonban nem csupán az egyetemi életben érhető nyomon. Ma már szinte alig akad olyan munka-, tevékenységpozíció, amely esetében nem e tisztességtelen, a legsötétebb pártállami időszakra emlékeztető – a párthoz való hűség dominanciájától függő – kicsinyes és legtöbbször a gyűlöletet sem nélkülöző, szubjektív indíttatású kiválasztási „technika” szolgáltatja az egyedül üdvözítő megoldást.

 

Operaházi direktorként talán nem tekintélyt romboló, ha az illető személy egy kicsit ért a zenéhez, elfogadható szinten játszik valamilyen hangszeren, tanult balettet, színpadi táncot, netán a színpadra még operaénekesként is kiállhatna, esetleg járatos az operaműfaj által nélkülözhetetlen más mesterségek – rendező, díszlettervező, karmester stb. – vitelében. Nem kétséges, ezek az ismeretek, mind-mind segíthetik és akár eredményesebbé is tehetik az igazgatói posztot betöltő (viselő) személy funkcionálását, ellenben semmiképpen sem helyettesíthetik, illetve pótolhatják azon kvalitások hiányát, amelyek megléte nélkülözhetetlen e „csapat(operaházi)vezetői” poszt betöltéséhez. De a szükséges kvalitások mellett is csak az a személy lesz képes a csapat összehozására; munkájának, tevékenységének, produkciójának segítésére, irányítására; a „csapat” sikerre juttatására; egyben tartására, aki az „egészséges és egységes” csapatmunka és csapatszellem funkcionálása érdekében félre tudja tenni kicsinyes önhittségét, sértődöttségből fakadó egyéni szubjektivizmusát. Azaz, akinek személyiségében ott rejlik az a fajta pozitív empátia, amelynek jótékony hatásával az empátia hordozója - megszólalása, áradozó és ömlengő beszéde nélkül - pusztán színre-lépésével, háttérben szerényen meghúzódó, csendes jelenlétével is képes éreztetni a másik személlyel az irányában megnyilvánuló direktori tiszteletet, megbecsülést, emberi szeretetet, amely nélkül össztársulati siker és eredményes főigazgatói ténykedés nem lehetséges.

 

Sajnos, az est folyamán és a köszöntő során a - gálaműsor keretében színpadra lépő - fődirektor nem volt képes az elvártak produkálására. A fellépési „produkcióból” nem tükröződött vissza az ünnepelt pályatárs iráni „lelkesedés”, az odaadó „csodálat” és az őszinte elismerés. Ennek betudhatóan, az ünnepelt művésznő pályaútjának méltatása személytelenné válva brosúra-ízűre sikeredett. Az élőbeszédben elhangzott bakik a fagyossá vált hangulatot még tovább hűtötték. A szónoknak kétszer, még a művésznő nevét sem sikerült hiba nélkül kiejtenie. Talán elegánsabb lett volna, ha a direktor élőbeszéd helyett inkább énekben köszönti az ünnepeltet. Persze az sem lenne helyénvaló, ha a pozíció és a szerep akármikor is, de felcserélődhetne? Hiszen míg az énekesnél már szinte megszokott tény a magyar szöveg éneklésének nem érthetősége, addig a direktori cím viselőitől, elvárt követelmény az értelmes megszólalás, a beszélt szöveg érthetősége, a bakiktól mentes beszédtechnika, másrészt a kellő felkészültség, az objektív hangvétel, a mondanivaló érzelmileg semleges tolmácsolása, a közönséget megtisztelő többnyelvű megszólalás.

 

Mindennek következményeként az eddigi talány - sokunk számára - így ténnyé válhatott! Az idő közben a hatalmi politikával átitatott kormánybiztosi funkcióból az Operaház fődirektorává avanzsált Ókovács Szilveszter több mint négy év távlatában sem volt képes megemészteni és feledni a 2012-es év rendkívüli évadzáró társulati ülését. Azt az ülést, ahol az értekezlet záróakkordjaként a Csillagóra-díjak átadását követően az Operaház színpadán felállított „vezetői” munkaasztal mögött ülő öt főméltóságú férfi – sorukban a miniszter, Balog Zoltán – megrökönyödésére, a nézőtéri mélységből egyszer csak Tokody Ilona, egy HÖLGY! az Operaénekesek Egyesületének elnöke szólításuk és engedélyük nélkül - sőt tiltakozásuk dacára - a színpadra lépve nem énekelni, hanem beszélni kezdett, méghozzá érthetően. Beszédében szót emelt a vezetés által - önkényesen, minden egyeztetés nélkül - megszüntetett opera-társulati tagság visszaállításának szükségességéért és az Operaház művészeinek emberi méltóságáért! Bátor kiállását, beszédének tartalmát a nézőtéren helyet foglaló művésztársak hatalmas tapssal jutalmazták. Gratulálni azonban csak titokban mertek a pályatársak, féltek a szabad ország vezetőinek retorziójától? Talán nem véletlenül, hiszen Tokody Ilona sem úszta meg „az előre be nem jelentett fellépését” következmények nélkül: a tudósítások szerint elvették tőle a következő szezon szerepeit, majd munkanélkülivé vált és még írásbeli figyelmeztetésben is részesült, mivel „tettével”  megszegte közalkalmazotti jogviszonyából fakadó kötelezettségeit”. A regnáló hatalom részéről azonban senki nem sietett a művésznő segítségére, kedvéért senki nem létesített egyetemet, de még csak a meglévő Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektori székét sem ajánlották fel számára. Sőt a Zeneakadémia egyik tanszékének vezetésére sem kapott meghívást, mondván, ott még csak nem is taníthat, mivel nincs megfelelő képesítése. Többen kritizálták is, mondván hangja már nem a régi, hangszíne erősen megkopott, esetleg szerezzen diplomát, hogy taníthasson. Hogy mindez ma már emberileg és szakmailag is megalázó lenne, olyan énektanárok vizsgáztatnák, akiknél a művésznő sokkal többet tud, mindez kit érdekel? Pedig hívták külföldre, a madridi Királyi Zeneakadémiára, tanszékvezetőnek, ott elég lett volna csupán a neve, valamint eddigi pályafutásának teljesítménye és eredménye is!

 

És vajon mit tett az asztalra Ókovács Szilveszter, tettem fel magamnak a kérdést? Megpróbáltam kideríteni, ám sem a saját honlapjával, de még csak az - interneten is elérhető önmaga által közzétett - (ön)életrajzával nem találkoztam. Így, az általa produkáltak tekintetében csupán az énekemlékeimre hagyatkozhattam: mit mondjak, a jegyzeteimben, hozzákapcsolt szuper-élményről szóló bejegyzéssel nem találkoztam. Ellenben a keresés közben az egyik újság jóvoltából elolvashattam a művésznőre – az ominózus társulati ülésen történt fellépte miatt – tett, választékosságát tekintve úri szalonokba aligha dicsérendő megjegyzését: Erről az egészről az jut eszembe, amikor a focimeccseket megzavarja egy meztelenül berohangáló férfi. El kellett volna venni a hangot, nem szabad teret adni annak, hogy Tokody „meghekkelve" a rendezvényt, elrontsa mások ünnepét…”. Hmm! Micsoda elmés és határozott hangvételű kormánybiztosi kiállás! Eközben persze eszembe jutottak a már említett hűbérrendi rektorok is, ők vajon miért nem ültek be az iskolapadba tanulni, illetve ők miért is nem tettek tudományos fokozat viselésére is feljogosító vizsgát/kat? Ugyan mán, hányféle mércével is mérünk, tisztelt hatalmon lévő és hatalomra ácsingózó párt(fő)méltóságok?

 

Mindezen előzményekről és a még be nem gyógyult - férfiúi-kormánybiztosi - sebekről, amelyet egy ünnepelt és világhíres operaénekesnő ejtett operafőhősünk szívében-lelkében egyaránt, a gálaműsor rendezőjének lehetett némi tudomása, melyre tekintettel döntött úgy, hogy az Operaház kétszeresen volt fődirektorát is a színpadra „engedi”, néhány szó erejéig. E tett igazi klasszis-csapatkapitányi cselekedetnek minősült: a pályára engedett „cserejátékos” - játéktudásával és eleganciájával, empatikus kiállásával, szónoki képességével, a művészek iránt táplált szeretetével - szinte azonnal oldottá varázsolta az addigra fagyossá merevedett és görcsbe rándult nézőtéri hangulatot. Nem tudom, hogy a nem magyar ajkú néző mit is érthetett, illetve érezhetett meg a cizellált finomsággal felépített és baki nélkül kivitelezett „tanár úri” köszöntőből, de azt biztosan merem állítani, hogy az elhangzó beszéd mondatait, szavait értő és a sorközökben visszhangzó zöngére is érzékeny fülű magyarul értő közönség az előadót és beszédét is azonnal a szívébe zárta. Az ünnepi hangulatot a sírból visszavarázsló mester, intő módon emlékeztetett mindenkit a le nem tagadható és el nem tüntethető tényekre: ez, a közönséget - és ez alkalommal minket is - befogadó gyönyörű és a maga nemében szinte egyedülálló operacsarnok nem csupán egymásra rakott téglákból, és abból épített falakból, súlyra is jelentékeny tömeget képviselő aranyból, festékből és más csillogó díszítőelemből áll, hanem mindettől, elválaszthatatlan módon magában foglalja az eltelt időszak valamennyi előadásának sikerre vivőit, világhírű szereplőit, rendezőit, és közreműködőit, akik - közül néhányukat szobor, festmény, rajz és fénykép által megörökített formában még láthatunk is - e ház falai között mindannyian, általunk, szellemi örökösök által is érezhető módon, folyamatosan közöttünk vannak, és akiknek szellemi hagyatékát óvni, gondozni és fenntartani az utókornak, valamennyiünknek kötelessége, fejezte be - minden felesleges teatralitás nélkül - kellemes orgánumú, nagy hatást, óriási tapsot kiváltó ünnepi köszöntőjét a volt direktor, Szinetár Miklós. Azt hiszem, nem lenne felesleges időtöltés az elhangzottakon való elgondolkodás egyetlen volt vagy leendő kormánybiztos számára sem.

 

Ezt követően kezdetét vette a művésznő elgondolását tükröző, maga szerkesztette, két részre tagolt gálaműsor:

 

I.                    Rész

 

Mozart: Vado, ma dove? K. 583 – Tokody Ilona

Mozart: Don Giovanni – Nyitány

Verdi: Otello – Ave Maria – Tokody Ilona

Verdi: A lombardok – Oronte áriája a II. felvonásból – (’La mia letizia infondere’) – Muskát András

Verdi: Simon Boccanegra – Boccanegra és Amelia duettje az I. felvonásból (’Orfanella il tetto umile… Figlia! A tal nome palpito’) – Tokody Ilona, Alexandru Agache

Bellini: Norma – Nyitány

Verdi: Aida – Aida és Radamès duettje a IV. felvonásból (’O terra, addio’) – Tokody Ilona, Muskát András

 

II.                  Rész

 

Cilea: Adriana Lecouvreur – Adriana áriája az I. felvonásból – (’Ecco, respiro appena’) – Tokody Ilona

Giordano: Andrea Chénier – Gérard áriája a III. felvonásból – (’Nemico della Patria’) – Alexandru Agache

Rossini: A tolvaj szarka – Nyitány

Meyerbeer: Az afrikai nő – Vasco da Gama áriája a IV. felvonásból – (’Pays merveilleux… O Paradis…’) – Muskát András

Puccini: Bohémélet – Mimì áriája a III. felvonásból – (’Donde lieta usci’) – Tokody Ilona

Verdi: Aida – Előjáték

Puccini: Tosca – Tosca és Cavaradossi duettje az I. felvonásból – (’Qual occhio al mondo…’) – Tokody Ilona, Muskát András

 

amelynek rendezője Aczél András, közreműködője pedig Ács János karmester vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekara volt.

 

Hogy, ki, hogyan és a gazdag repertoárból mit kiválogatva állította volna össze az ünnepi „menüt”, az - ezúttal - legyen magunkba rejtett magánügyünk, személyemet is beleértve! Elégedjünk meg azzal a ténnyel, miszerint ezen alkalomból, nekünk, nézőknek és hallgatóknak, rajongóknak ezzel az összeállítással kívánt kedveskedni és örömet okozni az ünnepelt, ezért fogadjuk hát el és érezzük megtiszteltetése jeleként a minekünk készített és általa személyesen átnyújtandó/átnyújtott ajándékcsokrot!

 

A műsor – hiba nélkül – ment, folyt a maga rendezett útján, mint egy jól sikerült karikacsapás. A nézősereg pedig minden egyes szám után, a tapsvihar közepette, magához is ölelhette kedvenc, világhírű énekesnőjét, Tokody Ilonát. Én, külön a szívembe zártam Alexandru Agache nagyszerűre sikeredett két produkcióját is. A koncertet vezénylő Ács János – akiről nem árt tudni, hogy a Három Tenor koncertet is rendszeresen dirigálta – most is elemében volt, nem csupán a zenekarnak intett be, de karmesteri pálcájával még a színpadra lépő művészeknek - Tokody Ilonának - is megmutatta, hogy a kellő összhatás végett hova is kell(ene) állniuk. A Három tenor közül, a még élő kettő - José Carreras és Plácido Domingo - világhírű énekes, videón keresztül köszöntötte a művésznőt, amelyet ügyes rendezéssel a nézők számára nem csupán kivetítettek, de szövegét a színpadra kiálló előadóművész magyar nyelvű, míves tolmácsolása által érthetővé is tettek. Az élők sorából már eltávozott, de hallhatatlannak számító Luciano Pavarotti egyik - Tokody Ilonával alakított - fellépésük jelenetének bejátszásával emlékeztethette a nézőket korábbi közös sikereikre. Barátként - szintén videóról - Mécs Károly színművész köszöntötte a jubileumi gála ünnepeltjét, ügyes rendezői fogás keretében: a kivetítőről a színművész köszöntője angol nyelven volt olvasható, míg a színművész levele a narrátor tolmácsolása révén magyarul hangzott el.

 

Az ünnepi gálán, az egyik elhangzott műsorszámot követően, Tokody Ilona valamilyen exkluzív Díjat vehetett át egy általam nem ismert és nem is hallott nevű alapítványtól(?). Ez esemény, egyedüli említésre méltó érdekessége abban nyilvánult meg, hogy a Díjat átadó személy - az igen rövidre fogott magyar nyelven elmondott méltatást és indoklást követően azonnal - nyelvet váltva, mondókáját papír nélkül, fejből, csupán emlékezetére hagyatkozva angolul is megismételte. Tette mindezt - a színpadra jövetele előtt kapott „felkérésnek” eleget téve, amelyet - a kezében lévő mikrofonba is elmondott, mintegy beavatva az attrakcióba a meglepett közönséget. Ezzel viszont az is nyilvánvalóvá vált, miszerint e Díjátadási esemény megtörténhetősége annyira az utolsó pillanatban dőlhetett el, hogy már nem maradt idő az átadó angol nyelven leírt mondóka videóra, vételére. De legalább – kis hazánkban – végre akadt egy ember, aki képes volt néhány mondatnyi szöveg után a magyar nyelvről angolra váltva a korábban általa elmondottakat, mindenféle segítség nélkül ismét elmondani, a nagyérdemű bizton „ámulatára”!

 

A műsorfüzetben, az utolsóként nevesített Tosca és Cavaradossi - Tokody Ilona, Muskát András – duett elhangzását követően a színpadra érkezett Aczél András és - hogy kinek a nevében és képviseletében az nem derült ki - a művésznőnek legalább 40 szál - sárga színű, vágott - virágból álló csokrot adott át. Majd a közönség soraiból, a színpadhoz „siető” rokonok, ismerősök, rajongók következtek, virágjaikkal elárasztva Tokody Ilonát, aki a meghatódottságtól, örömkönnyeivel küszködve egyenként vette át és köszönte meg a felé nyújtott csokrokat. A folyamatossá vált taps és megköszönése végett többször is a színpadra érkező művésznő „színpadias” jelenete okán a gála leült és vontatottá vált, melynek következtében az a fura benyomásom támadt mintha, valamilyen oknál fogva, valamire/valakire várva az előadás nem tudna befejeződni és hamarosan talán még ráadás sem lesz? Aztán a színpad egyszer csak elsötétült, a rendezők sokasága pedig a zenekar székeinek átrendezésébe fogott, majd egy zongora begördítésére is sor került. Ez esemény alatt – ügyetlen megoldásként – a színpadi kivetítő-vásznon Tokody Ilona-Polgár László előadásában az általam nagyon kedvelt - Rossini: Cat duet - Macskaduett dallama csendült fel, nagy sikert aratva a nézők soraiban. Most már mindenki biztos volt: lesz ráadás! A zongorához ülő karmester Ács János zongorakísérete mellett ráadásként olasz dalok következtek, Tokody Ilona – Muskát András önálló és közös előadásában. A harmadik vagy a negyedik dalt követően aztán, a vastaps ellenére sem hangzott el több ráadás. Az ünnepelt és közönsége egymással „farkasszemet nézve” igencsak nem akarta egymást hazaengedni. Bár még mindig hiányzott valami az „ünnepi tortáról” pedig a levegőben már a búcsú utolsó pillanata is érződött. Végül, a körülöttem ülőkkel közösön sikerült megfejtenünk mit is hiányolunk az „örömből”: a gálaműsor végén sem az Operaház regnáló főigazgatója, sem a pályatársak nevében/képviseletében senki nem köszöntötte Tokody Ilonát. Mindez, a főigazgató részéről – egy csokor virág és a pályatársi puszi erejéig – talán illendőségi elvárhatóság, sőt kollegiális kötelesség lett volna!? Úgy tűnik, mi magyarok – kétezer év múltával sem – nem igazán (akarunk) tudunk örülni a másik sikerének!

 

Majd, még az előbb említett rövidke, egymás-közti diskurzussal is kénytelenek voltunk felhagyni, mivel az egy „bolond százat csinál” játék mintájára - mintegy gongütéses vezényszóra - egymás után ugrottak fel ülőhelyeikről az emberek és kezdtek ütemes tapsolásba. Utálom, ha egy „beültetett” valaki hülyeségét tömegesen utánozzák! Ráadásul a felállók elveszik a látás örömét az ülve maradók elől. Többek között, van egy rossz szokásom is: még non-verbális, metakommunikatív vezényszóra sem vagyok hajlandó senki miatt/előtt felállni és ütemesen lelkendezve tapsolásba vagy csápolásba kezdeni (ez utóbbi, még véletlenül sem történhetne meg velem)! E tett eredménye, mármint a fölém tornyosuló emberi magasság látványa - ülve maradásom okán - szorongást, félelmet, riadalmat kelt bennem, hátha valamit rosszul csináltam és ezért majd később felelnem, szégyenkeznem kell. Pedig hát semmi más nem történt, mint e tömeges felugrálás hatására felidéződtek bennem a régen látott, hallott, tapasztalt és átélt – még véletlenül se jöjjön vissza – „élmények” egyike-másika. Például, Rákosi elvtárs 60. születésnapja megünneplésére elrendelt különböző ünnepi eseményekről vetített filmkockák bénító látványa. Mely, közel egyéves ünnepségsorozat éppen itt, az Operában 65 évvel ezelőtt - 1952. március 9-én - hágott a tetőpontjára, a közönség mindegy szálig, helyéről felugorva, merev, vigyázzban álló testtartást felvéve, hosszú ideig tartó, szűnni nem akaró vastapssal éltette a „Pajtásvezért” (érette még a katolikus püspöki kar is istenhez fohászkodott „béke iránti” törekvéseinek siker koronázása végett). De rémálomként jutott eszembe egy, az - előbbiekben említettnél - időben jóval később bekövetkezett esemény is, amelyen a reményteli jövő felé fordulva, feledvén a múltat alapállásban (talán a 2009-ben?) megtartott MSZP kongresszus záróeseményeként a zsigerekből kipattanó múlt parancsszavának ellenállni nem tudó/nem akaró, magáról (is) megfeledkező ülést levezető elnök (Havas Szófia) „elkurjantására” Énekeljük el az Internacionálét, a résztvevő párt uraságok és uraságnők egyként felugorva a múlt felé visszafordulva és az elmúltra vetve tekintetüket, hangos és lelkes éneklésbe kezdtek.

 

Így hát borzasztó érzés volt látni, amint itt és most, - az Operaházban - a NER-t hirdető hatalom égisze alatt, a Kádár-világ és az azelőtti értékrend életre kel és olajozott működésbe kezd, méghozzá szinte automatikusan, és talán már azoktól is teljesen függetlenül, akik ezt az egészet újraélesztve ismét működtetni kezdték. Riasztó volt a felállók cselekedetében a kettős gondolkodás térnyerésének látványa, s annak érzése, hogy a fentről vezényelt diktátumot ismét, semmiféle privát meggyőződés vagy magánvélemény nem lesz képes megingatni. Azt a hatalmat, amely igazi mintaképének „a Horthy-féle tekintélyelvű, negédes, lélekgyilkos, félfeudális, féleurópai, militarista, a jóvágású diktátor mellényzsebéből kormányozott engedelmes és züllött társadalmat tekinti."*

 

E láttatott sötétségben, az egyetlen biztató reménysugarat csupán - az előttem felállt, élő függönyt alkotó embererdő közötti egyik résen át pillanthattam meg - a gálaest közönségétől búcsúzó, egymást gyengéden átkaroló művészházaspár férji szerepét betöltő Muskát András messzi távolba, a Parnasszosz hegyére meredő, míg a feleség szerepében Tokody Ilona a mellette álló férjére emelt tekintetében – a művészet és a szerelem zabolázhatatlan szabadságának eggyé váló üzenetében – véltem felfedezni.

 

Budapest, 2017. március 14.

 

 

*E gondolatok inspiráló háttereként Kertész Imre: K. dosszié. Budapest, Magvető, 2006. 261 p. könyve szolgált.

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 75
a héten: a héten: 746
a hónapban: a hónapban: 2858
összesenösszesen433658
az oldalt jelenleg nézik: 26