Fogarasi József

BUDAPEST, EGY NEM TUDNI HOVA, MERRE TARTÓ ORSZÁG - szmog-felhő takarta, kátyúkkal tarkított, havas, latyakos, hó-kásás, pöffeszkedő kisebbség uralta s birtokolta, szomorú, letargikus, önnön "bölcsessége" alatt süllyedő - FŐVÁROSA!?

 

 

A világvárosi rangra és nemzetközi elismerésre törő főváros és legfőbb hűbérura még fel sem ocsúdhatott a szmogriadó sikertelen végrehajtásának szégyenéből, s arca másik oldalára máris kapta a következő megrendítő, tekintélyt porlasztó pofont. Ez azonban, az elsőhöz képest is szánalomkeltőbbre és megszégyenítőbbre sikeredett, hiszen a télre - közeledtével - e városvezetésnek a mindenkit lekezelő, fennhangon és hisztérikusan harsogott kiáltványán kívül: a főváros –elsősorban annak mindenhez legjobban értő és mindent legjobban tudó nagymestere– felkészült a télre más aduásza nem volt, évek óta! Ráadásul, a város vezetése mindezt a demagógiát még önmagával is elhitette. Így, a meteorológiai előrejelzések ellenére is csak ült kényelmesen, a jól fűtött irodában, ölbe tett kézzel, bambulva bénán, maga elé. A nép, a főváros - birkanyájnál is béketűrőbb - lakossága pedig elhitte – sőt, mi ennél is rosszabb, tényként kezelte – amit a városvezetés a felkészülésről összelocsogott neki. Igaz, az elmúlt években alig volt példa arra a természeti „csodára”, hogy a hideg, hóeséssel és jegesedéssel párosult volna. Ennek meg-eshetőségével – sajnos – most sem számolt senki!

 

Az országban, s fővárosában, a napok óta veszteglő szmog-takaró – amely eleddig rá se hederített a vezetés, magyar mentalitású felkészületlenségből eredő könyörgésére – Putyin elnök (két) hatalmas (1. kép, 2. kép, 3. kép*) légi-járművének – mert neki kettő is jár, egyik a másik álcázását adja – közeledtének hírére, majd érkezésének észlelésekor, szinte azonnal öntakarodót fújt. Felmentvényt adva ezzel a városvezetésnek a reá nehezedő tehetetlenség és szemrehányás következménye és lehetséges felelőssége viselése alól, hiszen probléma egy szál se: mindent megoldottunk, minden megoldódott, miért is tetszik – Tisztelt Ellenzék – minduntalan hőzöngeni? Így aztán mindenki fellélegezhetett: az ország és a főváros vezetése, hogy mégis csak képes „illendő”, azaz egészséges klímával fogadni a nagy testvért, a főváros lakossága pedig azért, mert e látogatás révén - érdemeihez képest ugyan csak igen rövid időre, de - legalább ő is „friss levegőhöz” juthat (majd). Arra viszont senki nem számított, hogy az ildemokrácia egyik legnagyobb bűvészmestere, a szmog kitakarodása segítségével nem csupán „tisztánlátással” fogja „megajándékozni” a fogadó „baráti” ország - s kerítése között a főváros - lakosságát, hanem látogatásával - a fagyos hangulat „barátivá” tételével - enyhülést és olvadást is képes lesz biztosítani (a főváros számára). Így eshetett meg, hogy e „baráti látogatás melege” nem csupán az emberek érzelmére volt képes hatni, ébredést és lelkes tenni akarást korbácsolva bennük az olimpiarendezés - egyre „mocskosabb üzlete” - elleni fővárosi tiltakozó népszavazás aláírásgyűjtési akció sikeréhez, de még a természet szívét is meglágyította: a jegessé és síkossá vált főváros területét - egy hirtelen jött olvadás előidézésével - kiterjedt, egymással összefüggő, hatalmas méretű latyaktengerré változtatva.

 

Hogy melyik a jobb és „élvezhetőbb” – a jeges, csúszós járda és úttest, avagy a mindent elnyelő mélységű kátyú: a hó-kásával, latyakkal borított járda és úttest – eldöntését bízzuk arra/azokra, a/kik mindezt átélték, megaláztatását pedig elszenvedték?! És annak megítélését is, hogy a közlekedő jármű a kátyúba hajtva - hó eltakarítás hiányában - az úttest összes sarának és szennyének az éppen ott álló személy(ek) arcába, ruhájára freccsentésével elköveti-e vagy sem ez álszent állam egyháza által felszentelt/beszentelt Alaptörvénybe (Nemzeti hitvallásába is) foglalt tételének,az emberi méltóságValljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághozmegsértését? E kérdésre a választ – az előbbiekben említettek közül – azonban csak az lesz képes objektív módon megadni, aki életében gyalog is járt-kelt már Budapest utcáin, terein, járdáin, de nem csupán a parlament előtti részen. Egyébként, az elébb említett és elszenvedett sérelmére, ténylegesen bárki, hiába is hivatkozna – akár a bíró orra alá dugva is az említett ország-biblia idézett passzusát – sebére sosem kapna írt és elégtételt. Hiszen a rendszerváltás óta működő „jogállami-igazságszolgáltatás” bírósága személyi állományának nagyobbik része, egyrészt nem rendelkezik tanult és tapasztalt ismeretekkel e jogintézmény - sem szakmai, sem emberi - lényegét illetően, másrészt a szükséges empátiának is híján van! Minek következtében a bírák, e jogintézményt a tárgyalóteremben objektíve sem elképzelni, sem megjeleníteni, sem képviselni, így döntésükbe foglalni sem képesek. Talán az sem a véletlen műve és fintora, hogy a peres felek és más, tárgyalótermi személyek emberi méltóságának súlyosabb megsértői, jelentős részben magából a bírói karból - az ügyeket tárgyaló bírósági tanácsokból, az egyes bírók közül - kerülnek ki.

 

Gondoljunk itt csupán a – szájhagyomány útján terjedő – legkirívóbb esetekre, amelyek során a bíróságok nem csak megsértik, de már meg is alázzák az adott embert, emberi méltóságában. Amikor például a tárgyalást vezető bíró, az adott ügyből, nem csupán „elfelejt” felkészülni, de még csak ismeretekkel sem rendelkezik felőle, majd mindennek sajátos pótlása végett, bírói hatalmával visszaélve, felszólítja a megjelent peres feleket álláspontjuk ismertetésére, hogy az általuk előadottak alapján legalább képbe kerülhessen, valamelyest. Avagy, amikor a bíróság egyáltalán nem figyel a peres felek előadására, mivel az elhangzottak jegyzetelésével, majd pedig azoknak magnóra diktálásával (hangrögzítésével) van elfoglalva. Ennél már csak az a durvább és megalázóbb, amikor a peres fél az írásban kézhez kapott jegyzőkönyv tartalmával szembesülve konstatálja az elképesztő tényt: mindaz mi az okiratban olvasható, köszönő viszonyban sincs a tárgyaláson a felek által elmondottakkal! De ma már az sem számít ritka esetnek – az alsóbb bíróságtól a Kúriával bezárólag – amikor a határozat hirdetésekor az illető bíró akadozva, dadogva, küszködve az értelmes beszéd követelményével, mindenféle szamárságot locsog összevissza, amelyről ráadásul később még az is kiderül, hogy e félálomban összemakogott szentenciákból az írásba foglalt ítélet szinte semmit nem tartalmaz.

 

A bírák, az említettek elkövetéséért azonban még csak erkölcsi felelősséggel sem viseltetnek egyrészt, mivel nincs is kinek, hiszen a bíróság ma már a határozatokat nem a király, a köztársaság, vagy az állam - de még csak nem is a saját maga - nevében hirdeti ki, hanem csak úgy, mintha csupán igét hirdetne! Minderre tekintettel, a jelenleg uralkodó bírói túlkapásokkal (önkénnyel) szemben - a peres felek számára - még az is nagyobb garanciát biztosítana, ha és amennyiben a bíróság a mindenkori államfő, kormányfő néven nevezett nevében, avagy legalább az élő Istenre hivatkozással hirdetne határozatot! Másrészt, a bírák még az általuk ténylegesen elkövetett hibák miatti felelősség viselése alól is mentesülnek, hiszen védekezésük közismert: szinte azonnal a mindent elnyelő és elfedő „bírói függetlenség” mögé bújnak, méghozzá szégyenérzet és lelkiismeret furdalása nélkül!

 

Így aztán a változást sürgetőknek – valamennyi jelenlegi és még előbukkanó új állam- és kormányfő önjelölt(ek)nek – lehetséges, hogy nem is a jogállam, a demokrácia, illetve a köztársaság mesébe illő idilli képének felvázolásában kellene maguknak elfoglaltságot keresni, s találniuk. Mint sokkal inkább, a mindezen idilli kép megvalósulását, működésének kiteljesedését gátló, akadályozó tényezői kiküszöbölése ellenszerének, az újsütetű emberi mentalitás mibenlétének – az ellenőrzés, számonkérés és a felelősség viselése, vállalása követelményének – felvázolásában, a mindennek megfelelni nem képes személyek lecserélése, közszolgálatból való eltávolítása lehetséges módjának és eszközeinek megtalálásában. Mindezek hiányában manapság, aligha van okunk a csodálkozásra az emberi méltóság tiszteletben tartása alaptörvényi összetevőit nem ismerő és így alkalmazni sem tudó bírói gyakorlaton, amely még csak egységes és követendő elveket sem képes e témakörben kimunkálni és felmutatni. Pedig, néhány tehetséges, gondolkodni és elmélyülni is képes „útépítővel”, már az alaptörvény megszületése előtti időkben is volt lehetőségünk találkozni, még a bírói pulpituson is. Gondolok itt arra az egri bíróra, akinek volt mersze határozatilag is kimondani - az egyik általa tárgyalt perben - egy másik BÍRÓSÁG - peres felek által támadott - tevékenységéről, hogy az megsértette a felperesek emberi méltóságát. Hiszen – okfejtése szerint – az ember emberi méltósága valahol ott kezdődik, amikor a köszönő embernek a másik visszaköszön, még ha csupán biccentés formájában is! Mindezt azonban akkortájt, sem a feudális virágkorukat élő igen mélyen tisztelt ítélőtáblák, de még csak a Legfelsőbb Bíróság hivatalban lévő bírái sem voltak képesek, sem felfogni, sem pedig megérteni. Így aztán az illető bírót a - már akkor is mindentől: jogtól és önmaguktól is - „független” bírói hivatásrend(?) nem csupán „ledarálta”, de még az önálló gondolkodástól is kedvét szegte (remélhetőleg, nem örökre!).

 

Pedig az emberi méltóság a rendszerváltást követő időkben is alkotmányos védelem alatt állt. Igaz, csupán az „Alapvető jogok és kötelességek” címet viselő és az Alkotmány végén kullogó, XII. fejezetben, s a vonatkozó norma nem is az emberi méltóság megsértéséről, hanem az attól való „megfosztásról” értekezett: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. E liberális „kegy” azonban a jogsértés bizonyítási terhét a sértettre hárította. Azaz, a sértettnek kellett bizonyítania, miszerint őt valaki, a veleszületett emberi méltóságától önkényesen megfosztotta! (Brrr!) E „közröhejnek” számító jogállami passzust – amelyhez a jelenleg is ácsingózó, újsütetű állam- és kormányfőaspiránsok közül néhányan ma is szeretnének visszatérni – később, a márványba vésett és bivalybőrbe bújtatott, Húsvétkor pedig körbeszentelt Alaptörvény állította - a megkívánt módon - a fejéről a talpára, a bizonyítási teher megfordításával együtt!

 

Többek között azzal, hogy az emberi méltóságot - a NER és az új rendszer alapeszméjeként - a Nemzeti hitvallásból levezetve indítja útjára: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.”. Vagyis, ezt az „ajándékot” mindenki, aki embernek születik, az élettől - és nem valami holmi hatalmi intézménytől - mintegy hamuba sült pogácsaként, soha el nem idegeníthető, mindent megelőző prioritásként kapja. Élve születése „tanúsítványaként”! Azaz, erről a „méltóságáról” életében joghatályosan senki nem mondhat le, de e láthatatlan „bélyeget” tőle, senki el sem veheti, mivel ez a méltóság, az EMBERI LÉT ALAPJA! Majd ez elvet a jogalkotó (reményem szerint tudatosan) továbbfejtegetve, az Alaptörvény elejére hozott „SZABADSÁG ÉS FELELŐSSÉG” címmel ellátott – az ALAPVETÉS után következő – második szerkezeti egységben, egyértelmű megfogalmazásban ki is nyilvánítja: AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.„Az emberi méltóság SÉRTHETETLEN.”

 

A lényeg, az idézett mondat ez utolsó kitételből vezethető és értelmezhető tovább. Nevezetesen: amennyiben az emberi méltóság egy olyan alapvető jog, amely az emberi lét alapja, s amelyet tiszteletben kell tartani – még ha az alaptörvény az alanyt (MINDENKINEK) nem is nevesíti – védelme pedig - (MINDENKINEK) - az állam elsőrendű kötelessége - hiszen az emberi méltóság sérthetetlen - úgy mindebből objektíve és logikusan következik, a hozzákötődő eljárási evidencia is! A BIZONYÍTÁSI TEHER nem a sértett terhére - bizonygatva sérelmét - hanem a „méltóság” megnevezett megsértőjére esik. Vagyis, a „sértőnek” kell bizonyítania, hogy az Alaptörvény előírása szerint eljárva, tiszteletben tartotta az emberi méltósága megsértésére hivatkozó személy emberi méltóságának és sérthetetlenségének Alaptörvényben foglalt elvét (követelményét!)! Micsoda óriási különbség van az említett két alkotmányos tétel tartalma és szemlélete között!

 

Mindezt a lényegi különbséget azonban a bírói kar és hivatásrend az Alaptörvény hatálybalépése óta (2012.01.01.) nem képes felfogni és ítélkezése gyakorlatává tenni. A megcsontosodott, az új szemléletet és értelmezését befogadni, s magává tenni nem képes ítélkező igazságszolgáltatás ez emberi méltósággal összefüggő ügyekben még mindig emlékezetére hagyatkozva, a régmúlt idők beidegződéseitől vezérelten gondolkodik, tárgyal és cselekszik, illetve ítélkezik! Támaszkodva és pótszerként meghivatkozva az Alkotmánybíróság témába vágó, de – a NER és az Alaptörvény (s Nemzeti hitvallása) szellemiségét nem tükröző – a taláros testület által tartalmilag még nem korrigált - a korábbi alkotmányok és eszmeiségén nyugvó - határozatait. Pedig az Alaptörvény vonatkozó előírása egyértelmű eligazítást ad a teendőket illetően, még az önálló gondolkodáshoz és cselekvéshez nem szokott – sült-galambra váró – bírói jogalkalmazók számára, is: Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Tehát, tessenek már végre - mankók nélkül - önállóan, az új és megváltozott normák szerint merni, gondolkodni és - annak megfelelően – talán, cselekedni is!

 

De sajnos, van ennél lejjebb is: ezt az - említett bírókénál - alacsonyabb értelmezési szintet és álláspontot már csak néhány (ügyvéd, jogtanácsos) jogvédő képviseli, akik szerint az Alaptörvény rendelkezései az egyes jogviszonyokban közvetlenül nem alkalmazhatók, amennyiben mégis, úgy az, csupán a közjogias jellegűekben lehetséges, hiszen a magánjogiakra ott van az új Ptk.! (Hogy az ilyeneket miért nem nyeli el a mélytengeri áramlat? Mindjárt magamhoz nyúlok … idéződik fel bennem Hofi méltatlankodó „műfelháborodása”, de aztán az isteni intelem langyos vizére evezve megnyugszom: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”, ismételgetem magamban a vonatkozó evangéliumi tétel 3. sorát, folyamatosan, többször is!)

 

E fenti kitérőre csupán azért volt szükség, hogy kellő ürügyet teremtsünk a meditálásra. Többek között: a kormány és az új rendszerváltók önnön hangoskodásaiból kitetsző üzenetek, az egyes állami tisztségekre jelölt személyek által kiizzadt és kinyilatkoztatott idilli látomások – az akárhányadik köztársaság megálmodása, az igazi demokrácia, a korrupció nélküli jogállam, az újra visszatért feudális hűbériség megszüntetése, egyes képviselők vagyonbevallásában olvasható nincstelenség és a „való világ” ennek ellenkezőjét visszaigazoló milliárdos tapasztalati tények közötti összefüggések – megfejtésén és értelmezésén! Azokról a tényekről, amelyek legtöbbször mind-mind arról a tanúskodnak, miszerint a mostani „álmodozók” korábban is ott áll(hat)tak azok között, akiknek akkori álmaik eredményeit most ugyanők, legújabb ígért álmaikkal igyekez(né)nek lebontani!? Hát nem érdekes ez az álmodozói körforgás? Vagy tán „emberanyagban” tényleg ennyire „szegény” lenne ez az ország, hogy az álmodozók körét még az eltelt két évezred sem volt képes lecserélni, vagy legalább frissíteni? Hiszen az e személyi kört szemlélő számára ma is úgy tűnik, mintha a főálmodozók mindig ugyanazok lennének, avagy legalábbis ugyanabból az álmodozói hatalmi körből kerül(het)nének (csak) ki? De hát hol vannak az új álmodozók, akik a korábbi álmodozókat félretéve – az álmodozás és vagyoni gyarapodás mételyével még be nem szennyezett – új személyeket kiállítva és megnyerve ügyükhöz, képesek egy tényleges minőségi változás produkálására? Mert higgyük el, a hiba legtöbbször nem az üres formában, vagy csupán a struktúrában leledzik, mint inkább a feladathoz kiválasztott, a formát tartalommal megtöltő, a struktúrát lendületbehozó – az önmagukat már lejáratott személyek által kiválasztott – homo sapiens alkalmasságában, rátermettségében, tettrekészségében, illetve hiányosságaiban keresendő!

 

Hiszen valljuk be őszintén, az eddigi magyar demokratikus jogállami berendezkedések egyik legszebb álma volt az, amelyet az emberi méltóság sérthetetlenségéről álmodtunk, majd kinyilatkoztattunk: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.” „Az emberi méltóság SÉRTHETETLEN.” Csak hát ennek tartalmi és kivitelezendő lényegét sem a tágabb jogalkalmazói kör, sem pedig – legnagyobb sajnálatunkra – a szűkebb, az igazságszolgáltatást gyakorló - bírói, ügyészi, közjegyzői, bírósági végrehajtói - szervezeti rendszer személyi állománya nem volt képes ez eddig felfogni, vele azonosulni és/vagy kivitelezni, illetve e tételnek gyakorlati érvényt szerezni. Az előbbiekben nevén nevezett álom azonban azt is bizonyítja, miszerint nem biztos, hogy a most kritizált jogállami eszme, struktúra és intézményrendszer minden tekintetben a teljes átalakítását igényelné, azaz, hogy e téren vissza kellene mennünk a nullára! Természetesen az nem képez vitát, miszerint a - NER-ből levezetett eszmei, tartalmi felfogásra épített intézményrendszer - jelenleg működő jogállam, említett államszervezési tételeken nyugvó gondolkodási és cselekvési személyi és szervezeti egységei igénylik a felülvizsgálatot, a lényegi változtatást. Azonban mindennél nagyobb és jóval bonyolultabb az a feladat, amelyet mindezen változtatás előzményeként - elengedhetetlenül - szükséges megcselekedni. Gondolok itt az - 1989-es rendszerváltó fordulatkor - igazságszolgáltatás, majd a közigazgatás teljes személyi állományának elmaradt „infúzióra” kötéses felfrissítésére, és ezzel egy időben soraikból, a megkövült, begyepesedett gondolkodású, a szakma és az informatika modern ismereteit nélkülöző, vagy alkalmazni nem tudó, a jogállami tevékenységet szolgálatként felfogni és végezni nem képes személyek kiszűrésére, más - társadalmilag hasznos - tevékenységre történő átirányítására.

 

E megújuló folyamat részeként azonban mielőbb meg kell találni és ki kell dolgozni a közpénzből finanszírozott közszolgák – az előbbiekben megnevezett igazságszolgáltatási és közigazgatási feladatokat ellátó személyi állományt is ideértve – teljes körére kiterjedő - a felelősség vizsgálatát és a megállapított felelősséggel együtt járó szankciókat is magában foglaló - ellenőrzés komplex rendszerét. Olyan rendszert, amely alkalmas a durva szakmai és etikai hibákat elkövető, korrupt és az elvtelen kapcsolatokból, személyi összefonódásokból vagyongyarapodáshoz jutó személyek - említett közszolgálati körből való - kiszűrésére is.

 

Ebbe a feladatkörbe sorolódik - a bírói függetlenség elvének tiszteletben tartása mellett - annak megakadályozása is, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozó, hatalmaskodásukkal, szubjektív fellépésükkel, szakmai hibáikkal jogsértést megvalósító, anyagi kárt (is) okozó, hivatásrendi személyek, felelősségük megállapítása elől ne menekülhessenek a „bírói függetlenség” védőernyője alá, illetve e „magasztos” elv ne nyújthasson és biztosíthasson védelmet a bírói kar egyetlen elvtelenségéhez sem.

 

További feladat, hogy a leendő - akárhányadik sorszámozású - magyar köztársaságban, a jogszakos egyetemi (főiskolai) hallgatók esetében - a korábbiakhoz képest - jóval nagyobb figyelem és anyagi támogatás helyeződjön az idegen nyelvtudásra, valamint a szakmai-gyakorlati ismeretek minőségi oktatására, majd számonkérésére. (Azaz, semmi esetben se kerülhessen a felsőoktatásba olyan hallgató vagy oktató, aki legalább egy idegen nyelven kommunikálni nem képes. Szakos diplomát pedig csak az a hallgató vehessen kézhez, aki az EU valamelyik tagországának - a tanult szaknak megfelelő - egyetemén legalább egy félévet igazoltan végighallgatott, s tárgyaiból eredménnyel levizsgázott. Mindennek következtében egyetlen kormány se rendelkezhessen jogszerű felhatalmazással „diplomamentési akció” meghirdetésére és/vagy levezénylésére!)

 

A közigazgatási szakemberképzés terén viszont azonnal vissza kell állítani a képzés korábbi, civil jellegét, belátva a közszolgálatra létrehozott, házilag összebarkácsolt egyetemi struktúra és képzés elhibázott eszmeiségét, eredményességének kudarcát, középpontba állítva ismét - az államtudományi jelleg helyett - a közigazgatás-tudomány elméletének és gyakorlatának oktatását. A tévedésüket fel nem ismerő, be nem látó vezetőktől és oktatóktól pedig - könnyes búcsú nélkül, de - mielőbb el kell köszönnünk.

 

A hatalom megszerzése céljából - tisztánlátás hiányában, programhirdetés nélkül - kétségbeesett módon (és eszközökkel) egymásnak feszülő erőknek, valamint az új köztársaság és jogállam mély-alvásából még fel nem ébredt állam- és kormányfő önjelöltjeinek pedig üzenjük meg:

 

eljött az ébredés ideje!

 

Az általuk hirdetett, demokratikus jogállam megvalósítására csábító mozgósítási „hívószám” nem a - demokráciáról és a jogállamról megálmodottaknak a „spontán” módon összeverbuvált hallgatóság előtt, emelkedett - pátosszal átitatva elmondott szónoklatinak hittételeiből rekrutálódik. Sokkal inkább a polgárok - a mindennapi hétköznapok valóságában, ügyeik intézése során, a hatalom gyakorlóiról, az állam és szervezeteinek polgárral szemben tanúsított magatartásáról, viselkedéséről, kulturáltságáról, ügyeik intézési folyamatáról alkotott véleményének, tapasztalatainak, elégedettségi mutatóinak - egymás közti beszélgetéseik során kicserélt és nyilvánosságra hozott vélekedéseikből ismerszik meg!

 

Aki mindezzel nincs tisztában és nincs az említett vélekedések birtokában,

az ne áhítozzon, s főleg ne vállaljon

közéleti tisztségre történő jelöltséget!

 

Most, hogy már nagyjából értjük, jelen írásommal mit is szeretnék üzenni, s mire is szeretnék kilyukadni – hiszen soha nem a betűket csupán felismerni vélő, az egymás mellé rakott szavakat, mondatokat legfeljebb összeolvasni tudó emberekhez igyekeztem szólni, mint inkább a leírtakat értő, azokat továbbgondolni képes, véleményüknek pedig merészen hangot is adó, cselekvésre kész személyekhez, így – illő a szájbarágást abbahagyva témánk elejéhez visszakanyarodnom. Nevezetesen, - az EMBERI MÉLTÓSÁG emelkedettsége „mámorából” felocsúdva - a fővárosban - a kátyúkat, az úttesteket, járdákat, tereket, tömegközlekedési megállóhelyeket elöntő - az olvadó jég és hó keverékéből képződött latyak okozta káosz miatti jogos emberi felháborodás hétköznapi megnyilvánulási eseteinek „megénekléséhez”.

 

A legtöbb érdekes, méltatásra is érdemes város rendelkezik valamilyen, a külföldi turisták által rábiggyesztett sármos jelzővel, mint például: Párizs a fények városa, Prága a száztornyú város, Bécs a muzsika városa, Szentpétervár Észak Velencéje stb. ez Budapest esetében „az ezer kátyú világvárosa” titulusban ölt testet. Hogy e ránk aggatott címmel lehet-e, érdemes-e kurucos hévvel pöffeszkedve büszkélkedni, döntse el mindenki saját maga. Minden esetre a tény az tény, mely tény ráadásul évek óta, makacsul tartja magát. A tél végének közeledtével e kátyúk miatt Budapesten személy-gépkocsival még a jelentősebb kerületek kiemeltnek számító útjain is kínszenvedés közlekedni; gépkocsit rongáló, tördelő - kikerülésük pedig vezetés közbeni mérgelődő - zötykölődő „szórakozást” biztosító tevékenység.

 

Néhány évvel ezelőtt, de még a NER időszaka alatt, azaz a jelenlegi dölyfös, mindenkinek odamondogató, hózentrágeres főpolgármester regnálása idején – önszántamból – körülbelül 500-700 darab fényképfelvételt készítettem a főváros különböző kerületeinek útjain található jelentősebb és kevésbé jelentősebb méretű, esetleg tankcsapda nagyságú és mélységű kátyúiról. E képeket aztán – isten tudja mi okból és célból – a tervezett kommentek hozzáfűzése nélkül, valahova archiváltam. Most, közülük néhányat, akár mementóként, avagy okulásként talán „nyilvánosságra” is hozhattam volna, de mivel változásukat idő hiányában, illetve az őket elfedő latyak miatt nem volt lehetőségem ellenőrizni, így tisztességből, a probléma érzékeltetéseként csupán az erzsébetvárosi Bajza utcában találhatók közül mutatok be egyet, kettőt. (Teszem ezt azzal az epés megjegyzéssel, hogy ha e fővárosrész exhibicionista polgármestere fizimiskájának és pózolásainak bemutatására áldozott jelentős hasábterjedelmet képviselő „Erzsébetváros” címen havonta megjelenő helyi lap kiadásának, valamint a szokásos sátoros ünnepek alkalmából – ki tudja mely pénzeken – küldött polgármesteri üdvözlőlapok költségeit az önkormányzat a kerületben található és újraéledő kátyúk szakszerű kikezelésére fordítaná, úgy most, e képek sem nyerhettek volna közzétételt. A képeken látható kátyúkat - elhelyezkedésüket, kiterjedésüket, mélységüket illetően - álmomból felriadva sem tudnám más kerületek kátyúival összetéveszteni, létezésüket pedig – hazugságként beállítva – tagadni.)

 

 

        

 

 

        

 

 

 

Keddről szerdára virradóra aztán – az égieknek is köszönhetően – hirtelen nagyot fordult e sokat szidott kátyúrendszer állampolgári megítélése. Az említett időszakban ugyanis Budapest bármelyik bérházából kilépve – egyik pillanatról a másikra – talpáról a fenekére került az időjárás változásáról mit sem sejtő, korán kelő, dolgára siető állampolgár. Tekintve, hogy a keddi ónos szitálás következtében nedvessé és egyben csúszóssá vált utak, járdák teljes felületét a szerda reggeli fagyos hideg egybefüggő jégpáncéllá változtatta. Így fordulhatott elő, hogy a balesetveszélyes és sokat szidott kátyúrendszer egyik pillanatról a másikra – mindenféle hatósági engedély és közreműködés nélkül – áldásos és közlekedést segítő eszközzé változhatott. Hiszen az utakat és járdákat hirtelen befedő hatalmas kiterjedésű korcsolyapályán a korcsolyázni és csúszás közben egyensúlyozni nem tudók számára az egyetlen kapaszkodást és talpon maradást biztosító reményt már csak e kátyúk jelentették, amelyek érdes szélű egyenetlen mélyedésükkel, eltérő nagyságú szigeteket képezve, meg-megszakították a főváros közterületein kialakult, végeláthatatlan jégmezőt.

 

Természetesen – ahogy ez magyar honban lenni szokott – vész és feladat idején ameddig a szem ellátott egyetlen segítő hó-jégmunkás, vagy közterületet karbantartani akaró gépi eszköz nem bukkant fel. De legalább a kerékbilincs alkalmazása biztosította elvtelen és tisztességtelen hasznot hozó munkálatok is szüneteltek. Némi öröm, a főváros adta és biztosította ürömben, állapították meg a csúszkálók közül többen is. Mindeközben, a Budapest „rendjére” ügyelő, éles szemmel és füllel őrködő, összes illetékes hatóság és közpénzen jól fizetett munkatársi gárda – a 2024-es olimpiai játékok akaróit kivéve – behúzott nyakkal és füllel, intézkedési impotenciában szenvedve, búvóhelyén rejtőzködve kémlelte az eget és kiguvadt szemmel olvasta az időjárási viszonyokról tudósító híreket. Előbújni azonban egyetlen intézkedni tudó és akaró rendőr vagy közterületes sem akart, igaz ehhez az akcióhoz még a társasházak fizetett járdatakarítóinak sem fül-lőtt a foguk, ők a jég majd a hó teljes elolvadásáig és felszáradásáig szerszámot sem vettek a kezükbe, nehogy megkérgesedjen.

 

Mindenki - a sült galambra várva - a Putyin hozta „enyhülésben” reménykedett. A főváros tehetetlenségtől szenvedő városvezetői, de még az un. ellenzék is, sőt még a tettrekészségükről oly híres békemenetesek is békésen békén maradtak. Az írni és tudósítani tudó zsurnaliszták pedig undorral néztek pénzt és megélhetést biztosító pennájukra: mintha valamennyien egyszerre kaptak volna kezükbe merevgörcsöt!? Mindez a - főváros tömeg- és személyközlekedését is lebénító - „természeti katasztrófa” sokkolta városvezetési tehetetlenség, még a - főváros vezetője által néhány nappal korábban elrendelt - szmogriadó betartását ellenőrző hatóság „szívtelen” intézkedésének könnyfakasztó történetét megéneklő lantművészt sem tudta „munkára” csábítani. Közel-távol sehol egy felelősséget firtató cikk, egy ellenzéki megmozdulás, de még a „volt országgyűlési képviselő” titulusát feltüntető, hetente legalább egyszer (de minek?) jelentkező Lendvai Ildikó sem érzett küldetést e szörnyű, felháborító és elfogadhatatlan fővárosi és ország-állapot szakszerű „ostorozására”. Igaz, miért is jött volna lázba, s lendületbe, hiszen ez ügyben - regnálásuk alatt - ők sem értek el jobb eredményt?! (Megjegyzem: az ő idejükben - szerencséjükre - ilyenfajta „természeti katasztrófa” nem is állt elő. Ez esetben viszont illenék csendben maradni és a közlésre szánt langyos tartalmú meséket az újság nyilvánossága helyett – előle – inkább a „volt országgyűlési képviselő” íróasztalfiókjának mélyére csúsztatva elrejteni, hiszen „e mesék” a „hogyan tovább, mi legyen” kérdésekre adott válaszként sem értelmezhetők. Akkor közlésük vajon mi célt is szolgálnak, mire is biztosítanak gyógyírt, a megélhetésre, miként anno, a „volt országgyűlési képviselőség” is?!)

 

S valóban, az orosz elnök érkezése hírére – a korábbi testvéri barátság jótékony hatására emlékezve – az idő „önmagától” is enyhülni kezdett. Az olvadó jégpáncél - szerda délutántól csütörtök reggelre virradóan - sár és latyaktengerré változtatta a járdákat, tereket, utcákat és még a gyalogosátkelő (4. kép) helyeket (például az V. kerületi Alkotmány utcában) is. Majd követve a példát, a kátyúkat kitöltő, olvadásnak indult jég is örömmel adott helyet a közcsatornák által el nem nyelt undorító sárnak, latyaknak és a járdákról az úttestre lapátolt hókásának. Mindez, a természet nyújtotta „csoda” pedig lehetőséget biztosított a - csupán saját emberi méltóságukat ismerő és tisztelő - magyar autóvezetők számára, gyermekien játékos kedvük kiéléseként, a kátyúk tartalmának a járókelők arcába, nyakába, ruházatára történő zúdítására, egyházi „szenteltvíz” hintése gyanánt. De legalább e „játékban” a - gyalogosan közlekedő - polgárok számára megadatott a valódi választás lehetősége: megadóan elviselik e rájuk zúduló játékos kedvű hideg-zuhanyt, avagy a dolgot menekülésre fogva térdig süllyednek a mindent elborító latyaktengerben.