Fogarasi József

A MAGYAR MODELL! Egy csoda, hogy - de sajnos - működik és erősödik! Másnak, azonban ne ajánljuk, - dühünkben sem - még, „Brüsszelnek” se!

2017. január 18. szerda

  

"Most, hogy végre

együtt vagyunk,

már sokkal jobb”*

 

Szeretek színházba járni! Szeretem a „nehéz” darabokat! Amelyekért érdemes a színházba el- és bemenni. A nézőtéren helyet foglalni. A színpad történéseit nézni, hallgatni, esetleg kíváncsian figyelni, a kijövetelkor pedig még - mindig - emlékezni a bent látottakra, hallottakra. Sőt, hazafelé tűnődni az egészen, az elhangzottakon, de inkább rágódni a darab üzenetén, ha egyáltalán volt neki ilyenje? S ha igen, úgy azon, hogy az hiánytalanul eljutott-e hozzánk/hozzám? Megszólított, megérintett-e, s minderre felfigyeltem, értettem, megértettem-e? S vajon az egészet vagy csupán egyes részleteit, esetleg néhány mondatot belőle? Avagy csak hangokat, emberi párbeszédeket hallottam, s így az is lehet, hogy az egész előadás nem volt több egy kávéházi zsongásnál, elmémet nem zavaró színészek közötti színpadi háttér-beszélgetésnél? Élmény vagy csalódás ért, feledhető szórakozásnak vagy csupán kellemes időtöltésnek volt jó, az egész?

 

Szeretem, ha egy rendező nem jobb-, vagy baloldali, s nem visel színeket, és ilyeneket még ráaggatni sem lehet. Mind e helyett inkább gondolkodik és alkot, nem csupán szájbarágósakat, asszociációi azonban megfejthetetlenek se legyenek. Ne csupán folyjék belőle a szó, hanem mondjon is valamit, de ne ő, mint inkább az általa rendezett mű, amelyben a szereplők nem csak beszélő és játszadozó bábok, hanem a színdarab mondanivalóját saját egyéniségük révén életre keltő művészek, akik a rendező elképzeléseit követve az adott figurát nem csupán „hitelesen” megjelenítik, de a néző számára érthetővé, be/elfogadhatóvá (fogyaszthatóvá; brrr.) is teszik.

 

Az elmúlt öt évben kevés ilyennel találkoztam, persze az is lehet, hogy bennem a baj, sznob, telhetetlen, esetleg morgolódó, mindenben silányságot látó vénember lettem, ki elégedjen meg a Való Világ nyújtotta ocsmányság - keresztényi mázzal leöntött és elfedett - mindennapjaival. Vagy ennek emelt szintjeként - esetleg - az Orbánság közvetítette, s harsányan harsogta plakátdemagógiáival. Nem! Míg élek, s eszemnél vagyok, ezt biztosan nem kérem, s nem teszem!

 

Ez év elején ajánlottak egy ilyen, „nehéz” darabot, de januárra már nem volt jegy, sőt februárra sem. Ismerősöm felajánlotta, szerez egyet. Nem, nem fogadhatom el, utasítottam vissza az ajánlatot, különben is kettő kellett volna, s nem pót-, vagy a büféből bevitt „tábori” székre szóló. Majd megszerzem, mondtam, legfeljebb márciusra!

 

A színház honlapja azonban nem árulta el, hogy a márciusi online jegyárusítás, mely napon és melyik óra/perctől indul. Érdeklődésemre, azt az információt kaptam, miszerint mindig az adott hónapot két hónappal megelőző hónap 15. napjától. Ez a válasz ugye teljesen világos és egyértelmű? Már csupán alkalmazni kell! Megpróbáltam: január 15-én reggel 9:00 órától ráültem a számítógépre! Se kép, se hang. A márciusi műsor és jegyvásárlási lehetősége csak nem akart megjelenni a képernyőn. A játékot déli 12:00 óráig, negyedórás időközönként megismételtem, eredménytelenül! Gondoltam e jegyvásárlási bosszantósdi kezdési időpontja esetleg hozzá van igazítva a színház jegypénztárának vasárnapi nyitva tartásához (14:00-21:00). Így hát 14:00 órától ismét játékba lendültem, miközben telefonomon a színház jegypénztárát is hívtam, folyamatosan, reménytelenül, a kagylót senki nem vette fel. Kitartásomat azonban, úgy 17:00 óra magasságában, „siker” koronázta, a vonal másik végén valakitől azt a lerázós gyors-információt kaptam, miszerint amennyiben a 15. nap vasárnapra esik, úgy a havi műsor és a jegyvásárlási lehetőség csak másnap, hétfőn lesz online módon elérhető. Hogy hány órától azt már nem tudtam meg, mivel (udvariasan) letették a telefont. És mindez az információ vajon miért nincs fenn a honlapon - talán nem érdeke a színháznak az egyértelműség - dünnyögtem magamban? Mit volt mit tenni, hétfői felébredésemig elhalasztottam az akciót. Reggel 7:00 órakor azonban szörnyen pofára estem: az adott színdarab márciusi előadásaira sem volt már egyetlen vásárolható jegy (még „hamisított” sem)! Felháborodtam, majd ebben az állapotban felkerestem a színház jegyértékesítési részlegét. Mint kiderült már mások is reklamáltak: az értékesítők ártatlanok, mindenben, hangzott az egyöntetű válasz, az informatikus nem tudván ellenállni a „nyomásnak” és félreértve valamit, már vasárnap, kora-este lehetővé tette az online jegyvásárlást. Nem értettem a „nagy volt a nyomás” kijelentést – hiszen sehol sem az informatikust szokták ostromolni a jegyvásárlók naponta százszor-ezerszer; vagy talán „valakit, valakiket” ezzel a „csalafinta” módszerrel lehetett csak úgy jegy(ek)hez juttatni, esetleg „megajándékozni”, hogy a mundér becsületén se essék csorba – majd megkérdeztem, miért nincs valamiféle összhang vagy szolidáris együttműködés a jegyértékesítők és az informatikus között? Reklamálásomra a kérdezett jelenlévők némán, két karjuk széttárásával válaszoltak.

 

Nem értettem, mindez az egyszerű művelet az elmúlt öt év távlatában New York, Bécs, Párizs, Milánó, Barcelona, Los Angeles, Szingapúr és Sanghaj esetében - innen, Budapestről - miért sikerült, minden gond és személyes, uram-bátyám kapcsolat nélkül is?

 

Aztán a fülembe süvített az elmúlt hetek demagóg és ostoba, de mindent megmagyarázó jelmondata:

 

 

 

 

Igen, most még csupán erősödik, de inkább csak - alig láthatóan - erősödget. Ezzel a hozzáállási sebességfokozattal azonban aligha lesz valaha is erős:

 

legfeljebb fizikumában, agyilag és szellemileg soha!

 

Budapest, 2017. január 18.

 

 

*Wajdi Mouawad: Futótűz