Fogarasi József

„Itt élned, halnod kell” – múltunk, jelenünk, szégyenünk? Egy város, kegyeleti mentalitás nélkül! Szegény, Magyarország!

2016. október 13. csütörtök

 

Nem az idilli megemlékezés okozza a problémát, hanem azok, akik – „pesti srác”-ként – a hatvan-évvel ezelőtti forradalomban most akarnak részt-venni.

Magyarország nemzeti ünnepei:

október 23. napja,

az 1956. évi forradalom és szabadságharc

emlékére.

[Alaptörvény J) cikk (1) bekezdés c) pont]

„Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,”

(Petőfi Sándor: Nemzeti dal)

 

 

 

A történet ez év, tavaszodó márciusa borúsabb napjainak valamelyikén kezdődik. Szokásos sétautam végéhez közeledvén – a Csónakázó tó mögötti Vajdahunyad-várkapun kijövet, a hídon – megszólított egy nálamnál (jóval?) idősebb házaspár, sajátosan vegyítve az akcentusos magyart a tört angollal. Tudom-e, hol található az 56-osok tere, s amennyiben igen, lennék-e szíves őket útbaigazítani? A Keleti-pályaudvar környéki szállodájuk – hangzott a nem nekem szánt szemrehányás – ugyanis nem tudott számukra olyan térképet prezentálni, amely a Városliget és környékét - néven nevezve rajta a Ligetben található utakat, tereket, a megtekinthető nevezetességeket, fellelhetőségi helyük megjelölésével - ábrázolta volna. De még a belváros kinagyított utcatérképével sem rendelkeztek. Pedig az ehhez hasonló – nem luxus – igényük ez eddig, bárhol is jártak a világban, a nagy és még a kisebb városok szállodáiban is – az adott várost illetően – mindig kielégítést nyert.

A recepciós azonban nagyon szolgálatkész volt és a hazulról hozott egyik régi térképükön bejelölte a tér és az emlékmű helyét sőt, vázlat formájában még a tér - szállodától való - megközelíthetőségének irányát, valamint az arra közlekedő troli és autóbuszjáratok számát és megállóhelyeit is odaskiccelte. Ennek ellenére – szólt tovább a történet – a tér nevének hallatán az adott megállóban hiába szálltunk le a járműről és jártuk be a környező utcák környékét, az 56-osok tere elnevezésű utca/tértáblát nem leltük fel. Így aztán, kellő támpont hiányában – mivel egyetlen irányban sem mertünk nagyobb távolságot megtenni, jobb híján – visszamentünk a leszállóhely adta kiindulóponthoz a Károli Gáspár Egyetem Bölcsészkara előtt lévő buszmegállóhoz. Ott, a járókelők közül senki nem tudta megmondani, honnan is kezdődik, és hol végződik az 56-osok tere. Mígnem valaki azt tanácsolta, szálljunk fel ismét a 30-as buszra és a Hősök terénél leszállva keressük meg a Csónakázó tavat - szomszédságában a Műcsarnokkal és - mivel ott ér végett a Hősök tere, nagy-valószínűséggel valahol ott kell kezdődnie az 56-osok terének is. Csupán – vette át a szót a tisztább magyarsággal beszélő hölgy a férfitől – a teret szerettük volna körbejárni és az állítólagos monumentális emlékművet megtekinteni, ezzel is tisztelegve a valamikori 56 - és általunk itt hagyott - emléke előtt. Pedig a Vajdahunyad várat már kétszer is megkerültük, de hiába, sem a tér kezdetét jelző táblára, sem az emlékműre nem bukkantunk rá.

Ami a tér kezdetét és végét jelző táblát illeti – kezdtem a válaszomhoz – azzal kapcsolatban én sem tudnék hiteles útbaigazítással szolgálni, pedig a környéket jól ismerem. Sétáim során ugyanis az 56-osok terét jelző utcatáblával, ez eddig egyszer sem találkoztam, persze az is megeshet, hogy ilyen tábla nem is létezik, esetleg kihelyezése – magyar módra – még jelenleg is „folyamatban” van, ellenben ami az emlékművet illeti – ha saját fogalmaim szerint monumentálisnak nem is nevezném – könnyen megtalálható. Amennyiben velem jönnek, szívesen odakalauzolom Önöket, ajánlottam fel e szívességet, hiszen amúgy is arra felé mennék haza. Felajánlásomat elfogadva, együtt indultunk a „felfedező” útra.

Az elhangzott méltatlankodásnak jócskán van igazságtartalma, gondoltam magamban végig a történetet, némi szégyenkezéssel. Még akkor is, ha a házaspár által szorongatott térképmetszet (amelyhez hasonlót - 1. kép - később csak az - interneten - sikerült találnom) régen készülhetett – igaz, már a rendszerváltás utáni évek valamelyikében, de biztos, hogy még az emlékmű felállítását (2006) megelőzően – így aztán készítőjét aligha érheti szemrehányás az 56-osok tere és az 56-osok emlékmű feltüntetésének hiánya miatt. Persze a messziről jött idegen az újabban készült térképek némelyikével (2. kép) sem menne sokkal többre, még akkor sem, ha azok egyikén-másikán az említett tér (Ötvenhatosok tere) jelölve lenne, többségük ugyanis az emlékmű helyét ennek ellenére sem tünteti fel. Sajnos, még ennél is nagyobb tortúrára számíthatnak azok a hazánkba látogató „idegenek”, akik – miként az általam kalauzolt idős házaspár is – az említett teret és az ott emelkedő emlékművet, kellő helyismeret hiányában - a fővárosi tömegközlekedés eszközeire és információs-rendszerére hagyatkozva - szeretnék majd felkeresni.

Hiszen, házaspárunk is hiába követte a szállodában kapott jó tanácsot és szállt fel - a Keleti pályaudvarnál - a Hősök tere irányában közlekedő 30-as buszra, s leste, várta az ominózus tér nevének kijelzését, illetve elhangzását. A buszról leszállva, a keresett tér nevét - Ötvenhatosok tere (3. kép) - ugyan örömmel olvashatta a buszmegálló tábláján, de e név az utca sarkához érve - a ház oldalfalán lévő utcatáblán - már Dózsa György útra (4. kép) „szelídült”. De az Ötvenhatosok tere névtáblát az említett (Dózsa György)út sarkán jobbra fordulva is hiába keresték. Nem sikerült meglelniük! A sarokház eme oldalán – utcatábla nem lévén – továbbhaladva, a számmal ellátott első ház kapujára kihelyezett számtáblán ugyanis - megdöbbenésükre - egy újabb név - Ajtósi Dürer sor (5. kép) - szerepelt. E ház kapujától - a néhány méterrel odébb található - a Hungária krt. felé közlekedő 75-ös trolibuszmegálló táblája (6. kép) viszont ismét az Ötvenhatosok tere feliratot viselte. Mindennek ellenére a keresett tér – vigasztalásukként – csak nem akart előbukkanni, s számukra is láthatóvá válni. Az sem segített nekik, hogy az elébb említett trolibusz-megálló tábla megszemlélését követően – ha szabálytalanul is, de – átmentek az Ajtósi Dürer sor másik, a Városligettel határos oldalára. Ott ugyanis még utcanév-táblát sem találtak. Teljes elbizonytalanodásuk némileg akkor oldódott, amikor a tér vonalával párhuzamosan, a térképen (lásd a 2. sz. képet) az Asztana utcaként feltüntetett belső, összekötő úton - a Hősök tere irányában - gyalogolva, ráakadtak a Hősök tere felé közlekedő (75-ös, 79-es és 74-es) trolibuszok közös megállótáblájára, amelyen szintén az Ötvenhatosok tere felirat szerepelt (7. kép, 8. kép). Mindennek ellenére az Ötvenhatosok terét jelző köztéri, vagy legalább az Ötvenhatosok emlékmű irányát jelző táblát csak nem sikerült észrevenniük. Ebben a „játékban” – hangzott a szemrehányó panasz – még az e célra rendelt barna-színű, un. útbaigazító táblák (9. kép) sem voltak segítségükre. Azokon ugyanis egyik, általuk keresett célpont sem szerepelt. A céltalan és számukra reménytelennek tetsző, további kereséssel akkor hagytak fel, amikor a térnek az említett megálló melletti bokros részében felfedezett emlékkövön (10. kép) a számukra ismerős, de ősrégi „Aréna” nevet olvasták, majd néhány méterrel odébb, az Ocskay László út feliratú közúti táblába (11. kép) ütköztek. Ekkor döntöttek úgy, hogy visszamennek a „kályhához” és - megfogadva a járókelő korábban adott útbaigazítását - a 30-as busszal elmennek a Hősök teréig, majd onnan próbálnak ismét szerencsét.

Jól tették, helyeseltem szóban, s bólogattam is mellé, igenlően! A főváros és az érintett kerület városvezetése – ha az említettek ilyennel egyáltalán rendelkeznek – ostobaságának köszönhetően az Ötvenhatosok tere nevet viselő tömegközlekedési megállóhelyek oda lettek kiépítve és kaptak - a megállóhelyet jelző táblák - elhelyezést, ahonnan – leszállva az adott tömegközlekedési eszközről – az érdeklődőnek a nevezett tér eléréséig (úgy esőben, mint hóesésében) még igen sokat kell kutyagolnia. Ezzel szemben, a 30-as busz, következő megállója – amely már tőszomszédságban van az Ötvenhatosok terével – a Damjanich utca-Dózsa György út (12. kép) elnevezésre hallgat. Ráadásul, az – említett ostobaságnak és a hozzá párosuló – szubjektív szűklátókörűségnek köszönhetően, az Ötvenhatosok tere (vélhető) határa közvetlen közelségében lévő – a Hősök tere felé közlekedő (előbbiekben már említett) a Városliget területét hosszanti irányban átszelő – 75-ös és 79-es, valamint a Városligetet keresztbe metsző (a Damjanich utca felől az Erzsébet királyné aluljáróig, majd onnan vissza, a Damjanich utcához érkező) 70-es trolibuszok („kifelé” közös, „visszafelé” csak a 70-es troli) megállóját jelző táblán („félrevezető” és eléggé el nem ítélhető módon) a Dvorák sétány utcanév (13. kép, 14. kép) virít. (Kapaszkodóként, a 2. képen látható térképet ismét célszerű megnézni.)

Visszafele, - a Hősök terétől a Keleti pályaudvar irányában közlekedve - a keresett teret illetően - a megállóhelyi táblák nyújtotta információk által - még nagyobb lesz az eligazodási káosz. Ismereteim szerint az annak idején kiírt pályázat, az emlékmű felállításának helyéül - a Városligeti fasorral szemben - az egykori Sztálin szobor és talapzati emelvénye (15. kép – Wikipédia), (16. kép – Wikimédia) alapterületét jelölte ki. E feltétel – vélhetően – mérnöki pontossággal teljesült is. A tér (meghatározhatatlan és látható módon ki nem jelölt területe) azonban – amennyiben emlékezetem nem csal – csupán az emlékmű megépítését és átadását (2006) követően „nyerte el” az Ötvenhatosok tere nevet. Ennek következtében a tér körüli tömegközlekedési járművek megállóhelyeit, illetve a megmaradó megállóhelyek tábláin az adott megállóhely nevét - legalább utólag - célszerű lett volna az új tér - Ötvenhatosok tere - nevé(re)hez hangolni. Minderre, az elmúlt tíz év azonban kevésnek bizonyult. E „fejetlenség” talán nem is a véletlen műve, hiszen ezzel az eseménnyel, a rendszerváltást követően – évről-évre – egyre inkább nem tudunk mit kezdeni. Nem is csoda, hiszen ’56 mártír miniszterelnöke „győzelme” esetére sem tervezte a jobboldal kedve szerinti Horthy-féle félfeudális demokrácia visszaállítást, de a „haladó gondolkodású” baloldalnak sem akart volna kedvezni a „szoclib” jogállami demokrácia alapkövének letételével. Így aztán, az évforduló emléknapja inkább alkalom az egymással szemben-álló és egymásnak feszülő erők - értelmesnek aligha mondható - acsarkodására és sárdobálására, mint a csendes, tisztelet- és méltóságteljes főhajtásra. Mindennek köszönhetően a történelmi esemény szimbólumai az eltelt évtizedek alatt - szemünk láttára - egy színházi díszlet szimpla kellékévé kezdtek silányodni. A megemlékezés szónokait hallgatva – akik felszínes mondanivalójukhoz ma már csupán a történelemkönyvekből, avagy a lexikonok tömör megfogalmazásaiból képesek csak apropó-kapaszkodót merítgetni – még a verbuvált békemenet-forradalmárok is - a megemlékezés végén - véleményüknek (ha van nekik) legfeljebb csettintve egy nagyot adnak hangot, majd csendben hozzáteszik: ezen is túl vagyunk. Míg mások, legszívesebben már az egészet elfelejtenék, vagy ereklyévé merevítve és vitrinbe zárva múzeumban őriztetnék, és csupán egy-egy sátoros ünnep alkalmával vinnék (féltve a „néptől”) a „nép” közé.

Persze az is meglehet, hogy a tér, a közelgő jubileumi évfordulót követő szürke hétköznapok egyikén - nevét veszítve - az éj leple alatt, a várbéli mennybemenetel eseményével egy időben, váratlanul – ahogyan jött, úgy – el is tűnik majd a láthatárról, a Liget-projekt álomködébe burkolódzva. S akkor, már felesleges lesz azon - élcelődve - elmélkedni, vajon a Hősök tere irányából a Keleti pályaudvar felé közlekedő troli- és autóbuszjáratoknak az Ötvenhatosok teréhez legközelebb eső megállója, az Ötvenhatosok tere neve helyett – holott a megálló még a Délibáb utcához is közelebb van – miért a Benczúr utca (17. kép) nevet viseli? Illetve ez a megálló miért nem a Dózsa György út-Városligeti fasor kereszteződésénél - az Ötvenhatosok terével közvetlenül szemben - került elhelyezésre, önálló nevű megállót állítva ezzel az Ötvenhatosok emlékének. Sajnos, a kellő tisztelet által „elvárt” megoldást a jól fűtött irodában, a kényelmes íróasztal melletti fotelben ülve történt - hosszas töprengést követő - városvezetői agyalás sem kínálta fel: az Ötvenhatosok teréhez még látótávolságban lévő - a Benczúr utcai megálló utáni - legközelebbi következő megállóhely táblája - amelyen még mindig a Damjanich utca/Dózsa György út (18. kép) név virít – névcserével, az Ötvenhatosok tere feliratot viselhesse. Persze, e művészi színvonalú „bohózat” folytatásának igazi, tapsviharos csattanója, az lehetett volna, ha és amennyiben a Keleti pályaudvar felé tartó tömegközlekedési járművek sorban következő megállóján – véletlenül – a Dembinszky utca (19. kép) nevet az Ötvenhatosok tere név váltotta volna fel. Erre a végső megoldási „színvonalra” azonban a városvezetés - szakmailag, de különösen politikailag - jól felkészült „szakembereinek” – folyamatos továbbképzésük ellenére – a mai napig sem sikerült felkapaszkodniuk. Bár ami az „ötletelést” illeti, abban még voltak/vannak bőven tartalékok. Ennek köszönhetően - viszont - a „történelmi útkeresés” kálváriája - nagy „bölcsen” - ott és azzal záródhatott, ahol, és amellyel elmélkedésünk elkezdődött. Azaz, az Ötvenhatosok terét, de már a Városliget határát sőt, az István utcai (20. kép) kereszteződést is elhagyó Dózsa György út (21. kép) következő megállójának neve (22. kép, 23. kép) – ugyan vaslogikát tükrözve, de – legalább megegyezik az utca szemközti oldalán a – történetünk elején, támpontként megemlített – Károli Gáspár Egyetem Bölcsészkara (24. kép) előtt, a Hősök tere irányában közlekedő buszok részére elhelyezett megállót jelző táblán (is) olvasható névvel: Ötvenhatosok tere (25. kép). Amennyiben még emlékszünk rá, az idős házaspár - a szállodában kapott útbaigazítást követve - ugyanis itt szállt le a 30-as autóbuszról, melynek következtében városlátogatási kálváriájuk is innen datálódik.

A következő két megjegyzést ellenben tekintsük egyszerűen „kötekedésnek” vagy csupán rosszindulatú és ünneprontó hangulatkeltésnek. Vajon, milyen városépítési és közlekedésszervezési logikára vezethető vissza az a megoldási mód, amelynek köszönhetően - a Nagykörút irányából szemlélve - a Dózsa György útra merőlegesen ráfutó és ott végződő, tömegközlekedést is lebonyolító, két (István és Damjanich) utca közül az egyiknek a Dózsa György úthoz közel eső megállója viselheti az Ötvenhatosok tere nevet (26. kép). Míg a másik, a Damjanich utca – amelyik szintén a térrel szemben fut rá a Dózsa György útra és ráadásul mindkét (27. kép - Dózsa Gy. útra ráfutó - 28. kép - Dózsa Gy. utat elhagyó) közlekedési irányban kiépített megállója még gyalogútban mérve is közelebb van a térhez – minderre nem jogosult? Pedig, aki a környéken helyismerettel nem rendelkezik és az Ötvenhatosok tere (István utca) megállónál leszáll a 74-es, illetve a 79-es trolibuszról, az segítség nélkül soha nem fog az Ötvenhatosok teréhez odatalálni. Hiszen a tér egyrészt, közvetlenül nem érintkezik az István utcával másrészt, a megálló még a Dózsa György úthoz képest is távol van (29. kép, 30. kép) ahhoz, hogy a keresett tér körvonalai a Városliget takarásából kihámozhatók legyenek. Az meg már végképp csak cizellálás lenne, ha megtudhatnánk, milyen szabályt (elvet) követve kerül a megállótáblán az egyik utca neve a felső, míg a másik, a felső alatti sorba, avagy mi annak az oka, ha egyes megállótáblákon egyetlen út/utca/tér neve (31. kép) sem olvasható?

[Azaz, a tárgyaltakat alapul véve: amelyik utat/utcát/teret a közlekedési jármű keresztezi, az van/lenne a felső sorban megnevezve, és amelyiken halad, az lenne az alsóban olvasható? Véleményem szerint ez lenne a logikus és egyben a praktikus is, hiszen az utas azt az utat, amelyiken a járműve halad az utcatáblák alapján könnyebben figyelemmel tudja kísérni, mint a keresztező utcákat, amelyekbe nem igen lát(hat) be, ennek következtében az első, kapott információnak erről - a keresztező utcáról - kellene szólnia. Mindez, persze csupán vágyálom, mindaddig, amíg egységes elvek hiányában az említett sorrend akár járat-útvonalanként (is) változ(hat)ik. (Például: ha a táblán a kiírási sorrend függetlenül attól, hogy a járat a Dózsa György úton haladva a Damjanich utcát - 32. kép - avagy a Damjanich utcán haladva a Dózsa György utat - 33. kép - keresztezi, változatlan maradhat.) Továbbá, a megállóhelytáblán csupán egyetlen név (34. kép, 35. kép, 36. kép, 37. kép) szerepel, vagy esetleg ennyi sem. Illetve az utas, a megállók nevéről kellő információt sem a járaton, sem hangosbemondó útján, sem kijelzés alapján nem szerezhet. A többnyelvűséget – mint igényt és követelményt – már meg sem merem említeni! Igaz, a 2024-es olimpia még odébb van!] (Az érthetőség és az emészthetőség, illetve a kellő eligazodás végett - a fentiek olvasása közben - talán nem felesleges időtöltés a 2. számú képpel előhívható, egyszerűsített térképre is egy-egy pillantást vetni.)

A néha „kihangosított” monológomat az általam kalauzolt házaspár érdeklődéssel hallgatta, bár kétlem, hogy tartalmi összefüggéseinek részleteit meg is értette volna. Mindenesetre annyi érzékelhető volt számomra, hogy nem untatom őket. Sőt, a pár hölgy tagja – aki végig kommunikatívabb volt, igaz jobban is beszélte és értette a magyar nyelvet, illetve az általam használt kifejezéseket – gyakran kapta fel a fejét egy-egy néven nevezett utca elhangzásakor: Dózsa György, Benczúr, Damjanich, Dembinszky. Iskolai tanulmányiból még emlékezett a Dózsa féle parasztháború sztorijára, Benczúr Gyula festőművészre, valamint a Kis Puttó rózsákkal és gitárral című festményére (mivel e „találatban” nem voltam biztos úgy tettem, mintha megjegyzését nem is hallottam volna, utólag azonban kalapot emeltem memóriája előtt). Az Aradon mártírhalált halt tábornokok neveit is hiba nélkül tudta prezentálni. Ellenben a Városligeti fasor nem csengett számára ismerősnek, Gorkij fasorként „fordítva” azonban beugrott és azonosítani tudta. Már az Olof Palme sétányon - a Műcsarnok és a Városligeti tó, illetve a Jégpálya közötti szakaszon - jártunk, amikor kedve szottyant egy sajátos játékhoz: az általam néven nevezett utcák elhangzásakor kezével az általa vélt irányba mutatott. Egyszer sem tévedett. Jót mulatva e játékon beszédesebbé vált, bemutatkoztunk egymásnak, nem értettem a nevét, másodszorra sem, kisegített, azt mondta szólítsam csupán Charlotte-nak, majd hangot adott az utcákkal, s Budapest közlekedésével, valamint eddigi itt tartózkodása alatt depresszióként rátelepedett „rossz-érzésével” kapcsolatos véleményének.

Szerinte – kezdte váratlan vehemenciával – egy ország, egy település vérnyomása, életképessége, útjainak mennyiségére és minőségére érzékeny a leginkább, mégpedig egyenes arányban, míg az adott település élhetősége, szerethetősége, megtartó képessége, közösségi közlekedésének műszaki állapotával, általános megbízhatóságával, kulturáltságával, szolgáló jellegének mindennapi érezhetőségével vethető össze. Ferihegy 2 - tizenöt évvel ezelőtti állapotához képest - úgy kívülről nézve, mint belül körbeszemlélve, még mindig impozáns benyomást kelt az utazóban, bár viszonylag szűknek tetszik más fővárosok repülőtereivel összehasonlítva, persze az is igaz, hogy – a Malév tönkremenetele óta – az innen induló és az ide érkező járatok száma ma már elenyésző a korábbi időszakhoz képest. Ami viszont ma is érthetetlen számunkra – nyomta meg a hangsúlyt az „érthetetlen” szón – hogy e repülőtér tervezője és kivitelezője vajon milyen repülőterek mintáját követve hozta ide vissza a máshol jól bevált mozgólépcső ellenében a hagyományos lépcsőzetet, amelyek az érkező repülőgéphez illesztett kiszálló-csápokon át kézipoggyászokkal távozó – különösen a magunkfajta öregedő, de még inkább a mozgásukban korlátozott – utasokat kimerítő fizikai teljesítmény kifejtésére késztetik. Tudom, ismerem - hiszen legutóbbi észrevételünkre megkaptuk - a szemrehányó választ: ott a személyfelvonó, miért nem vettük igénybe? Mindebből a lekezelő bánásmódból azonban az is nyilvánvalóvá vált számunkra, miszerint a választ adó személy még egyszer sem állt e lift előtt, érkezésére reménytelenül várva, miközben az átszállás idejének homokórája megállíthatatlanul pereg. Persze mindezért a leginkább felelős, aki e létesítményt működésre, szolgáltatásra alkalmasnak minősítve, az ország, a főváros lakossága nevében átvette! Büntetésként – a mozgólépcsők megépítéséig – naponta legalább hússzor megjáratnám vele e lépcsőket le és fel egyaránt. Most már csak arra lennék kíváncsi – mondta mély lélegzetet véve és körbenézve, nem hallja-e valaki – hogy az ország és a főváros közlekedésfejlesztésére kapott uniós pénzek millióiból mindeddig miért nem sikerült e problémát megoldani?

E mondat után néhány másodpercre megállva és kifújva magunkat szemrevételeztük a nemrég felújított Műjégpálya tetszetős – nem tudom milyen építészeti stílust képviselő – épületegyüttesét, majd Charlotte kisebb intenzitás mellett továbbfolytatta a Liszt Ferenc nevét viselő nemzetközi repülőtér magyar honpolgárok által már kívülről ismert és „felejthetetlennek” tűnő hiányosságai okozta bosszúságok sorát (amelyet a géniusz, ha látna, biztosan tiltakozna az engedélye nélkül történt névfelvétel miatt). A poggyász érkezésének és kijelzésének késedelmességét; az árusított étkek és italok – külföldiek számára is – elképesztő magasságot képviselő, rablásnak is minősíthető árfekvését; no meg az örök problémát, a vizes helyiségek áldatlan állapotát. Az egyetlen pozitív irányú változást mutató jelenséget a férj kezdte (volna?) ecsetelni, de motyogását, keveréknyelven előadott megfogalmazásait többszöri visszakérdezésem ellenére sem tudtam értelmezni. (Úgy látszik már nem csupán rosszul látok, de kezdek süket is lenni, állapítottam meg e tényt magamban, de az „igaztalan”? „vád”? ellen tiltakozásul szinte azonnal felmentő körülményt is kreáltam. Bizonyára – és minden valószínűséggel – a női elnyomás alatt, csendes és halk szavúvá szocializálódott férjet a kettőnk közötti távolságot kitöltő – általunk, férfiak által kétoldalt kísért – jóval, erősebb orgánummal és harsányabb temperamentummal rendelkező „asszonyság” miatt nem hallom és nem értem.) Természetesen a problémát ismét a női nem képviselője oldotta meg és tette érthetővé. Férje akadozó és körülményeskedő előadása közibe vágva (de inkább Zrínyiként rontva) a lehetséges mondanivaló lényegét ragadta meg: az egyetlen érdeminek mondható pozitív változást a repülőtérről kijövet a taxi-rendelést és a taxik érkező-induló sorrendjét egyetlen kézbe-fogott, rendezett irányításuk megoldása képezi, a korábbi áldatlan és az utast nem kímélő hiéna-viselkedéssel szemben! Majd azonnal egy újabb, de lényeglátásáról tanúskodó történetbe kezdett.

E pozitív hatást ellenben - szinte nyomban - porrá is rombolja a taxiból - a repülőtérről a város belsejébe vezető út két oldalán - látott városkép, lehangoló látványa. Poros, koszos, a szél által szanaszét terelt gazdátlanul hagyott (papír, műanyag flakon), szeméttel tarkított útszélek; az idő borzalmas múlása által szürkére festett, a történelmi háborús múltra emlékeztető, funkció nélkül maradt régi gyár- és épületfalak, rajtuk a gazdátlanságot aláhúzó graffiti-rajzművészek szörnyűségeivel; a gyorsforgalmi út elképesztő lassúsága miatt a lassabban haladókat életveszélyes módon ide-oda cikázva kikerülő bravúros ügyességgel vezető taxisok mind-mind – panaszolta – először csupán érthetetlen szorongást, majd erősödő félelemérzetet keltettek benne. Felidézve emlékezetében a múlt szörnyű nyomorát és megjelenítve előtte Los Angeles, illetve New York feketék lakta nyomornegyedeinek látványát. Mindez a hatalmába kerítette fura, máshol eddig nem igen tapasztalt szorongás még most sem oldódott benne, pedig már lassan tizedik napja, hogy Budapesten vannak és csatangolnak össze-vissza az emlékek nyomában. Sőt, e félelem keltette rossz-érzés annyira eluralkodott rajta, hogy amikor a Bajza utcát - a Podmaniczky utca torkolatában - a vasúti sínek alatt a másik oldalon lévő Bulcsú utcával összekötő, félelmetes hangulatot árasztó aluljárón (38. kép, 39. kép)* – gyerekkori emlékeket követve – szerettek volna átmenni, ösztönei heves tiltakozása következtében képtelenné vált e tett „elkövetésére”. Mint mondotta: az emlékezés nosztalgia festette szépségét, a tapasztalt valóság, mindinkább felülírja. Budapest - a 15 évvel ezelőtt, általa tapasztaltakhoz képest - mélyebbre süllyedt, avagy megállt felette az idő, vagy csak elfelejtett fejlődni!? Így aztán egyre inkább berzenkedem tőle.

Mindezt a lehangoló benyomást csak tovább erősíti bennem - folytatta Charlotte saját, hangos elmélkedését, de most már nekem is szánva - a közlekedés elmaradottsága és kulturálatlansága. Bár az új és hosszúra nyúlt villamosok a körúton és még más néhány helyen, impozáns látványt nyújtanak. Ugyancsak a fejlődés erőtlen nyomait tükrözik még a légkondicionált, belső kijelzős és hangosbemondós utas-tájékoztatókkal ellátott villamosok, trolibuszok és autóbuszok is. Ennek ellenére sok helyen még mindig a régi, korszerűtlen és utas-barátnak nem nevezhető, magas-lépcsős, mozgássérült által igénybe nem vehető járművek közlekednek, pedig az általa ismert információk szerint Budapest közlekedésének gyorsabb ütemű fejlesztése céljából euró milliók áramlanak az unióból. Az aluljárók többsége – köztük a metrót megközelíthetőké is – mozgólépcsővel vagy a tolókocsi, babakocsi, bicikli stb. le vitelét megkönnyítő rámpával nem rendelkezik, míg az aluljárót kikerülő és lámpával is védett gyalogosátkelők az aluljárótól igen messze vannak. Mindez a hiányosság még a Keleti pályaudvar aluljárójából a pályaudvarra felvezető sok egységet számláló lépcsősor esetében is igaz, pedig a 4-es metrót információi szerint időben nem is olyan régen adták át a forgalomnak. De találkozott az egyik metróvonalon olyan szörnyűséges állapotban lévő, még közlekedő metró-kocsikkal is, amelyeket véleménye szerint csupán a rozsda védi a széteséstől. A különböző közlekedési eszközökön az utasok jelentős többségének nem illata, hanem az ápolatlanság, a tisztálkodás hiányára utaló szaga van. Ruházatuk rendetlen, illetve nagyfokú nemtörődömségre, vagy az anyagi eszközök hiánya miatti mélyszegénységre utal. Míg közlekedési morálunk terén az udvariatlanság, a csordaszellemből fakadó durvaság a domináló. Charlotte itt megállt egy pillanatra, körülnézett, vett egy kis friss levegőt, majd folytatta tovább rosszallásait.

Mindez a kép, állapítottuk meg a férjemmel arra enged következtetni, mintha e városnak nem lenne vezetése, vagy vezetője? Erre a megjegyzésre viszont már kénytelen voltam reagálni: e következtetés nem féltétlen igaz mondtam, majd folytattam véleményemet. Ennek a városnak, de országának is demokratikus értelemben vett vezetése valóban nincs, vezetője azonban van, őt viszont ma már - szolidan szólva is - uralkodónak, diktátornak, vagy cézárnak illik becézni, akinek e város, pöffeszkedő - sokak szerint „tirpákosodó, a nőket a konyhába küldő szépfiú” - vezetője teljesen ki van szolgáltatva. Az ennél is nagyobb baj viszont, hogy sem az országnak, sem e városnak, „gazdája” nincs, aki a rábízottak szolgálásáért a „jó gazda” módján nem csupán jogilag, de erkölcsileg is felelősséget viselne, s érezne. Ami pedig az uniós pénzek millióit illeti, azok mihelyt az országba beérkeznek a hűbéri függés madzagjai által vezérelve nyomban el is tűnnek … gondolatomat azonban nem tudtam befejezni, mivel Charlotte valami olyan látnivalót fedezett fel, amelyen nyomban megrökönyödött. Ez vajon mi lehet, mutatott rá az általunk idő közben megközelített építményre, valóban az, aminek hirdeti magát, avagy csupán valami művész alkotta köztéri műtárgy (40. kép)? Nem műtárgy, kommentáltam mosolygósra fogva a látványt, ez azokat az irányokat jelzi, amelyek felé azok a bizonyos illemhelyiségek - amennyiben nyitva vannak és működnek is - keresendők és találhatók.

Nyomban, mind a négyet felkerestük és meg is szemléltük. Ebből kettő (41. kép, 42. kép) – ki tudja mióta – háborítatlanul aludta Csipkerózsika álmát, köztük az is, amelyiket a mozgássérültek is igénybe vehettek volna (43. kép). A harmadikban egy égő villany - a dolgát sürgősen elvégezni akaróban - ugyan kelthette a használhatóság illúzióját, de a levezető lépcső korlátja zárva volt (44. kép), hogy meddig, az kideríthetetlennek bizonyult. A negyedikhez érve, amely nyitva is volt (45. kép) Charlotte rettentő csúnyát akart mondani, de magyar szókincséből a vonatkozó szó nem jutott eszébe, így megelégedett a szelídebb változattal. Ki volt az a tinó, aki e helyiséget a mélybe tervezte és kivitelezte, hiszen oda, mire az ember lemászik el is felejti, hogy miért is ment le, illetve ha sikerült is lemennie már nem biztos, hogy maradt még ereje a vissza-felmászáshoz, mondta őszinte és életszagú haragra gerjedve. Majd megkérdezte tőlem: vajon ekkora – egyéni és csoportos – idegenforgalmat lebonyolító hely igényét, mint a Hősök tere és a Városliget, ki tudja e szolgálni a 4 WC, amelyből 2-3 szinte állandóan zárva van? Nem, válaszoltam a kérdésre lakonikusan. De e tényekre miért nem figyel fel senki, s tesz intézkedést? Erre és a sok száz más és hasonló, Budapestet sújtó megoldatlan problémára próbáltam célozni, amikor arra utaltam, miszerint e városnak lehet, hogy vezetője van, de gazdája egészen biztosan nincs, fejeztem be félbe maradt korábbi mondatomat, majd kérésére segítettem megtalálni az előbbiekben elhangzott jelzőnél a szituációt életszerűbben illusztráló, megfelelő „magyar” szó előbányászásában: ökör, barom, marha.

A nem túl örömteli WC-s helyet elhagyva, rövid sétát követően, kijutottunk a Felvonulási térre, majd megérkeztünk az Időkerékhez (46. kép). A házaspár még sosem látta ezt a műtárgyat, így hát megkérdezték, vajon ez egy modern képzőművészeti alkotás-e, avagy valami más csodabogár, amely lépegetni vagy esetleg gurulni is tud? Charlotte fantáziája ismét remekül működött, őt e tárgy az Egri csillagokban olvasott Bornemissza Gergely-féle Tűzkerékre emlékeztette, így hát arra volt kíváncsi, hogy az itt látható kerék tud-e tüzet okádni vagy nagyokat durranni, esetleg tűzijátékszerűen petárdákat kilövellve szikrázni? A férj viszont azt olvasta valahol (esetleg hallotta valakitől), miszerint a kereket alkotója Kínában szerette volna felállítani, de ezt a 2004-es uniós csatlakozás előtt az akkor kormányon levő baloldal - elsősorban a vaskalapos kommunisták - megakadályozták. Arra hivatkozással, hogy ez a műtárgy, mint az uniós csatlakozás örök emlékének szimbóluma legyen a magyar népnek ajándék. Így aztán a kerék nem ment sehova, de itthon maradásának sem volt köszönete, hiszen ma már mozogni sem képes és talán már nem is működik. Pedig az ötletgazda elképzelése szerint az Időkerék innen, a Műcsarnok mögül elindulva az időmúlását látványosan mutatva egy év alatt a Felvonulási téren végiggurulva elérte volna a Városliget végét, majd Szilveszter/Újév 00:00 órás fordulójakor visszaindult volna ide, műcsarnoki kiindulópontjához. A pártok azonban, mivel az ötlet nem tőlük származott megvalósítását nem karolták fel, a jó magyar hazafiak pedig irigykedni kezdtek a ki/feltalálóra, sőt a különböző pártbeliek egymásra is acsarkodtak a „mi legyen a sorsa” kérdés kapcsán. Így aztán e műtárgy idegenforgalmat vonzó látványosság helyett rozsdásodó torzóként, árválkodva várja a végítélet döntését.

Nem bírtam tudomással e különböző „mendemondákról”, annyi azonban bizonyos, hiszen ténykérdésként látszik is – vettem át a szót a házaspártól – e műtárgy - amelynek magyar- és idegen nyelvű ismertetője a fénytörés miatt olvashatatlan (47. kép, 48. kép), - se nem gurul, se nem lépeget, de még csak nem is szikrázik. Turisztikai látványosság helyett magára maradva a bánat rozsdaként emészti, kívül és talán belül is. Belsejében pedig a homokszemek pergése ma már az idő múlását sem képes mutatni szemlélőjének sőt, mivel senki nem védi-óvja, s nem is őrzik, előbb vagy utóbb szétlopva, darabjaira hullik (49. kép, 50. kép, 51. kép), vagy váratlanul nekiindul - innen az emelkedőről - a szemközti házak felé. Mindenesetre való igaz: az elmúlt 12 év alatt – kormányoktól függetlenül – ezzel a magyar elméből kipattant szikrával (szégyenünkre) nem tudtunk (mivel nem pártok izzadták ki) nem is akartunk vele mit kezdeni! És még az egyház sem tekintette felszentelésre méltónak!

*http://belvaros.blogspot.hu/2010/08/budapest-rektum-alagut-sinek-alatt.html

(folytatás)