Fogarasi József

Csaba „testvér” megszólalt! – Jobb lett volna, ha nem teszi?

2015. szeptember 16. szerda

 

Nemrég, az egyik „nyugdíjas imakörben” tett látogatásom alkalmával jutottam a „rendkívüli” információhoz: Böjte atya ismét megnyilatkozott sőt, kinyilatkoztatást tett.

 

Ifjúkori „pálfordulásom” óta nem járok szent- és kegyhelyekre, egyházi eseményre és rendezvényre, igehirdetésre és közös áhítatra, nem hajlongok és borulok le mások előtt, nem érintem számmal senki lábát, kezét, szentképét, keresztjét vagy rózsafüzérjét; nem gyónok, nem áldozok, de még csak templomot látva keresztet sem vetek. Igen, azt hiszem - vallási értelemben - reménytelenül hitetlen vagyok.

 

Az igazi hit ugyanis – vallom – belül maradva dolgozik, nem igényli sem a reflektorfényt, sem a kirakatot, sem a magamutogatást; szerény, ugyanakkor kőkemény; hitelességéhez nincs szükség szócsőre, hírnökre, agitátorra. Belső magánügy! Megvallására senki nem kötelezhető.

 

Ugyanakkor mások átszellemült megnyilatkozásaira, fennkölt, lélekemelő kinyilatkoztatásaira nem vagyok kíváncsi, nem érdekelnek, mit kezdeni velük nem tudok. E „műfaj” csendes vagy hangos, kéretlen hirdetőit, képviselőit megmosolygom, de sem nem szánom, sem nem bántom, amíg megmaradnak sajátságos intézményeik falain belül, „katedrájuk” adta keretei között. „Pásztorait” nem keresem, nem hallgatom és nem is olvasom. Harsogásukra nem figyelek, ha „belém kötnek”, szó nélkül nem hagyom!

 

Persze nemcsak a lélek kegyhelyeitől viszolygok. A test, szenvedő és nyughelyeit sem kedvelem. Így nem megyek menhelyre, kórházba, börtönbe, zárt intézetbe. Látogatóba sem. A temetőket is kerülöm. A jövőben, a „nyugdíjas imaköröket” is!

 

A teremben – nevezzük társalgónak – az „imakör” tagjai, mint a gyerekek – csak sokkal lassúbban és kevésbé hatékonyan – egymással „játszadoztak” - mozgásuk hevességét koruk és állapotuk csillapította - vagy csupán az asztaloknál kártyáztak, sakkoztak, dominóztak, malmoztak, társasoztak, avagy beszélgettek, esetleg a terem csendesebb zugába húzódva a fotelben vagy a széken ülve, olvastak. Egyikük másikuk - miként anya a gyermekét - egymást etette, itatta, a látogatók által hozott hazai finomságokkal. Beléptemkor, az általam elképzelt boldog, gyermeki kacaj, óvodászsivaj és vidámság sokszínűsége helyett, a második gyermekkorukat élő szép korúak megszelídült gyermekdedségük lehangoló látványa fogadott. Inamba szállt az előzetesen magamra erőltetett bátorság. Mit keresek itt, estem pánikba? De hát nem kell sokáig maradnod, nyugtatgattam magam belül. Nem! Önszántamból, életem legvégén sem fogok ebbe az „előszobába” lépni, fogadkoztam ezúttal is, szinte kéltségbe esve. A látvány, kívülről nézve borzasztó volt, hát még milyen lehet belülről? Néztem körbe riadtan, keresve látogatásom célját. Tőlem kissé távolabb, az egyik hatalmas méretű ablaknál ülő és csevegő asszonysági koszorúban meg is találtam. Szemmel láthatóan gondtalanul cseverészett az őt körbevevő társaságban. Mindenki mondta a magáét, s talán egyikük sem figyelt a másikra, nekem legalább is úgy tűnt. A lényeg az elfoglaltság – gondoltam – annak érzése és látszata, hogy a beszélőnek szüksége van a másikra, hogy az hallja-e, s érti-e mit mond, talán már nem is fontos számára. Mint később megtudtam, némelyikük nagyothalló.

 

Érkezésem nem okozott zavart, helyet szorítva maguk között, leülve melléjük, hallgatva csatlakoztam a diskurzushoz. Erdély, a Tündérkert, a magyarság drágaköve, gyöngyszeme volt a téma. A mesélő onnan származott, hosszabb rokonlátogatás után nemrégen jött vissza, egyszer sem kimondva, hogy haza. Hazája ott van, ez itt csupán egy kényszer szülte állapot, bár tisztában van véglegességével, ennek ellenére azt szeretné, ha otthon földelnék el. Az ottaniak – mint mondotta – egyre inkább nem értik az itteni magyarok cselekedeteit, azok okát, miértjét. A kivagyiságot és ezt az állandó torzsalkodást, amelynek eredményeként lassan mindenki az ellenségünk lesz. Rossz irányba haladunk – s minderről az itteniek közül, az ottaniak véleményére senki nem kíváncsi – egyoldalú és ellentmondást nem tűrő a viszony az erdélyi magyarság és Magyarország között. Ma már nem akarnának csatlakozni hozzánk, egy ilyen népszavazáson egészen biztos, hogy nagy-többséggel nemet mondanának. Itt van például ez a mostani, az októberi referendum, odahaza erről is faggatták őt, mondja meg miről is szól a kérdés, és mi lenne vele az elérendő cél? De hát hogyan magyarázzam el – fakadt ki őszinte kétségbeeséssel – ha én sem értem a feltett kérdést? És nincs, aki megmagyarázná nekem. A plakátok és a pártok, egymást gyűlölve mást és mást sugallnak és mondanak: elmenni, otthon maradni; igennel, nemmel szavazni, esetleg mindkettővel, hogy a leadott szavazat érvénytelen legyen? Ki érti ezt? Így aztán nem véletlen, hogy az otthoniak közül - bár regisztráltatták magukat - egyre többen döntenek úgy, hogy nem élnek a szavazás – magyarság – adta lehetőségével.

 

Az ő családja, rokonsága, kezdte, majd táskája után nyúlva elővett abból egy befőttes gumival többször is átkötött noteszt (telefon és határidős füzetecskét), amelynek tartalmából – rövid keresgélést követően – egy fényképet húzott elő. Azt hittem gyerekeit, unkáit, esetleg szüleit vagy valamelyik rokonát akarja nekünk megmutatni. Ehelyett – megrökönyödésemre – a noteszkötegből az általa „szentként” tisztelt Böjte atya képe került az asztal közepére, megtekintés végett. A kép őrzője szerint – odahaza, Hunyad-megyében – ő az egyedüli, aki megmondja az ott élőknek a helyeset, a cselekedőt, s mi igyekszünk követni őt, tette hozzá. Ebből, a kolompot követő önkéntes, de őszinte nyájbéli megszólalásból a „megmondja” szó hallatán belém nyilallt egy hasogató fájdalom, igen, sóhajtottam nagyot, nekünk, magyaroknak – éljünk is bárhol – még mindig szükségünk van – sőt, talán igényünk is – arra, hogy „valaki” folyamatosan megmondja számunkra a tutit, a követendőt. Talán ezért is maradhatnak nálunk – különösebb erőlködés nélkül – ilyen hosszú ideig mozdíthatatlanul a helyükön az egyes kormányok, futott át agyamon e hevenyészett formában megfogalmazott kérdés?

 

 

 

 

Keze-munkája nyomán, segítsége révén folytatta a dicsérő/dicsőítő „ömlengést” az asztalnál ülő szóvivő - az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány - otthonaiban több száz befogadott árva-gyermek kap helyet és részesül olyan neveltetésben, amelynek eredményeként az illető gyermek majd képes lesz a tisztességes, emberi életre. Olyan volt ez a mondat, mint egy ünnepség nyitóbeszéde suhant át fejemben a gondolat. A „befogadott” szó elhangzásakor azonban megint kényelmetlenül kezdtem érezni magam az együtt-ülők között, de hisz ez a csodaember ennek éppen az ellenkezőjét cselekszi hónapok óta, és jelenleg is a menekültek tekintetében, s ennek követésére hívja fel az őt dicsőítő híveket is, csattantam fel magamban hallgatásom elleni belső tiltakozásom jeleként, amely indulat nyilvánvalóan arcom redőinek sokaságával jelezhette a társaság tagjai felé hallgatásom fogadalmi kényszerét!

 

Így hát kénytelen voltam figyelmemet nyugodtabb vizekre terelve másba „belekapaszkodva” ültön és csendben maradni. Nem kellett sokáig az állóvízben evickélnem. A noteszben történt keresgélés, majd annak eredményeként az előkerült kép látványa felidézte bennem vallásos neveltetésem gyökereinek - az általános-iskolás időszakomra eső - egyik emléktöredékét. Anyánk, minden iskolaév kezdete előtt - augusztus hó utolsó hetében - a kor jogi és szokáskövetelményeinek megfelelően, valamennyi könyvünket és füzetünket bekötötte az akkor forgalomban volt egyetlen, üzletekben kapható, mélykék-színű védőborítóval, az ellenőrző füzetet - az oda nem illő foltoktól és ujjlenyomatoktól megvédve - még cellofánnal is ellátta. Így aztán a védőborító és a cellofánréteg között, az „intőkönyv” első és utolsó, kemény-lapos oldalán, képződött egy kis tasak, amely lehetőséget adott akár egy naptár, egy kisebb méretű emlékeztető, fénykép, avagy egyéb más, például rövidített puska elrejtésére, jogszerű és korlátlan hozzáférhetőséget biztosítva általa a nebulónak a tanórák ideje alatt. Hiszen az ellenőrzőfüzetet, valamennyi óra kezdetéig amúgy is kötelező volt az ülőpad jobb vagy bal felső sarkában, jól látható módon elhelyezni egyrészt, hogy a tanító/tanár azt bármikor magához rendelhesse egy-egy általa megejtendő bejegyzés megtétele végett, másrészt hogy a felelésre kiszólított diáknak ne legyen lehetősége az időhúzásra, „intőkönyve” táskában való lassított ütemű - a külső szemlélő számára reménytelennek tűnő - keresgélésére. Ebbe a tasakban lett - még otthon - „elrejtve” egy Szűz-Máriát, esetleg a keresztre feszített Jézust (még véletlenül sem a szülőket, nagyszülőket) ábrázoló kép, mondván legyen, aki megvédjen és vigyázzon rám. Hogy kitől? Arra sosem kaptam választ, de nyilvánvaló volt, hogy az emberektől, csak ők lehetnek rosszak, félni csak tőlük kell. Egy-egy ötösnél rosszabb osztályzat miatt én is féltem, otthon ugyanis kitört a botrány és jött a kérdőre vonás: rátekintettem-e az ellenőrzőbe rejtett „Jótevőre és vigyázóra”? Sosem vallottam meg: az intőkönyv kihelyezése előtt kivettem belőle az említett képeket, egyrészt a tanárok amúgy sem nézték volna jó szemmel az ilyen vagy hozzá hasonló kegytárgyakat (némelyikük megjegyzést is tett volna rá, vagy akár el is kobozta volna), másrészt iskolatársaim sem tolerálták vallásos neveltetésemet, amúgy állandó „kitűnőségemet” sem díjazták. Bár, az utóbbival együtt járó olvasottságomat és műveltségemet szerették, meséimet tátott szájjal hallgatták a tízperces szünetekben, illetve az elmaradt tanórák csendben maradása alatt. Egyébként pedig – vagyok kénytelen megjegyezni – soha, egyetlen szent sem védett meg, semmitől, még a feleltetések és a kapott osztályzat szigorától sem. Szinte mindig, csak magamra számíthattam! Nincs is ezzel baj, soha nem panaszkodtam miatta, most sem ezt teszem!

 

Ám az elővett kép, és különösen a hozzákapcsolt áhítatáradat indulatokat gerjesztett bennem. Önmagában már e „szentember” – „atya”-ként való – megszólítása is ingerlő volt. Azt az érzetet keltette a kívülállóban, mintha a megszólító a megszólítottban egy sajátos, földöntúli felsőbbséget látna, aki – minden felelősség és következmény nélkül – földi kinyilatkoztatásokra is jogosult. Pedig e világi botlásaiért még „egyenruhába” bújva - az égi, a végleges bűnbocsánat elnyerésének megelőlegezéseként - sem részesítheti önnönmagát feloldozásban. Bár eddigi életem során sokat hallottam és tapasztaltam, e szó (atya) - ha érzésvilágomban egyáltalán létezik - csak igen kivételes esetekben és helyzetekben jött/jön a nyelvemre, s hagyja el számat. Mindezzel együtt a „testvérem” – Csaba testvér – megszólítást még az előbbinél is álszentebbnek tartanám, mivel a „testvér” szó számomra a megszólító és megszólított között egy valóságosan létező, családi kötelék fennállását jelzi, egyébként e megszólítással még soha nem éltem. E szó (testvérem) hallatán azonban – Bud Spencer és Terence Hill egyik filmbéli párbeszédére emlékezve – majdnem mindig röhöghetnékem támad: Tobias: - Békesség, testvérek! Bambino: - Tőled tudják, hogy testvérek vagyunk?! Trinity: - Tőlem ugyan nem! A „tiszteletes” szónak konkrét névhez kapcsolása (Böjte tiszteletes) viszont biztos, hogy felháborítana, hiszen akárki is ő, legutóbbi – ország-világ előtti – színpadias fellépése és szerepalakítása miatt, egyáltalán nem biztos, hogy méltóvá teszi a tiszteletre. Aki ugyanis szerzetesi „egyenruhája” ellenére, különösebb szégyenérzet és averzió nélkül – exhibicionizmusának kiélése végett – még az „ördöggel” is képes (volt) – a várható támogatás reményében – „üzletet” kötni, az megítélésem szerint jogos igényt mások tényleges tiszteletére aligha alapíthat.

 

Hiszen a hatalom szándéka előre kiszámítható volt: előbb vagy utóbb szüksége lesz egy emblematikus „figurára”, aki - áldozati ostyaként felmutatható és aki - a külvilág előtt és számára is legitimálhatja és hitelesítheti a kormányzat külhoni magyar kérelmezőinek magyar állampolgársághoz juttatásának ideológiáját, politikai praktikumát. A „bárány”, Böjte Csaba – a magyar nemzetiségű dévai illetőségű ferences rendi szerzetes, a (2002-ben alapított, Magyarországon bejegyzett) erdélyi Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, az erdélyi ferencesek által fenntartott gyermekvédelmi szervezetek, iskolák, óvodák, napközi-otthonok támogatására létrejött intézmény vezetője - személyében adva és kéznél volt. Már csak az ünnepi ceremónia időpontjának kellő szenzációt garantáló időzítése és a magyar állampolgársághoz juttatott kérelmezők kellő elismerést kiváltó számszerűségének meghatározása, „bekövetkeztének” bevárása, valamint a magyar közjogi méltóságok programjának az esemény időpontjához „fésülése” volt hátra. A lottó öt számjegyét könnyebb eltalálni, mint e ceremónia és külsőségei lélekemelő ünnepélyességének (polgármester-anyakönyvezető, díszasztal, szószék és szóállvány stb.), továbbá az összes állami közméltóság (államelnök, kormányelnök, házelnök és a legfontosabb, a hit- és lélek-főminiszter) helyettesítés nélküli jelenlétének biztosítását hibátlanul megoldani. Nekünk, magyaroknak ezúttal ez (is) sikerült!

 

Az időpont kiválasztása - a hatalom számára - nem okozhatott különösebb fejtörést. A gyűlölet és a – kedvezményes magyar állampolgárság megszerzése végett 2004. december 5-ére kiírt – valóban szégyenteljes eredménytelenséggel zárult népszavazás kilencedik évfordulójának ideje (2013.december 5.) – a 2014-es választások közelségére is figyelemmel – szinte felkínáltan adva volt. Vélhetően, Böjte Csaba sem tett ellenvetést programjának ezen időponthoz igazítása miatt. Így már csak a honosítási kérelmek számszerűségét kellett meghatározni. Az 500.000 szépen hangzott, mindez félmillióként, az 500.001. pedig már közel az egymillióhoz volt felkonferálható. Ebben maradtak, ez lett az bűvös szám. Ezt sikerült teljesen „véletlenszerűen” Böjte Csabának a szénakazalból mágneses kezével kikapnia, azaz csak az ezt követő 500.001.-et, mivel a mindenben jól értesültek szerint az atya a bűvös számot (500.000.) édesanyjának Böjte Juliannának tulajdonította. Igaz vagy nem igaz, mit volt mit tenni, mint hivatalosan a széles nyilvánosság előtt mindezt a tényt elhallgatni és a jubileumi számszerűséget mindkettőjük jelenlétében, de Böjte Csaba szónoklata mellett megrendezve végigcsinálni.

 

A ceremónia alatt senki nem szólta el magát. Most meg már mit számít? A beérkezett kérelmek hivatalos – utólagos – ellenőrzésére amúgy sincs lehetőség, egyébként meg mire is lenne jó, hiszen az atya a két kérelmet személyesen vitte be a hivatalba, az iktatást pedig nem digitális berendezés végezte, követve és rögzítve az összes beérkező irat esetében az idő múlásának ezredrészét is. A kézi vezérlésű iktatásnál pedig jól ismert és bevált trükk egy-egy „ablak” elrejtett nyitva hagyása. E közigazgatási módszert alkalmazzák a bíróságok is, aminek következtében teljesen felesleges az eljárás elhúzódása/szabálytalansága miatti kérelmek megírásával és beadásával bíbelődni. Azok ugyanis a bírósághoz érkezésükkor már okafogyottá váltak/válnak, mivel az irat beérkezésekor a hiányosságról tudomást szerző bíró a kérelemben foglalt hiányosságot utólag „pótló” bírósági intézkedését a már említett, nyitva hagyott ablakba fogja könyveli, mégpedig a kérelem érkezését megelőző napok egyikére dátumozva (tolvajnyelven ezt a műveletet vissza-dátumozásnak nevezik). Mindez a megdönthetetlen tény aztán annullálja és okafogyottá teszi a kérelemben foglalt szabálytalanság kivizsgálását, a mulasztó/jogsértést elkövető bíró felelősségének megállapítását. És mintha mi sem történt volna, minden mehet tovább a középkor kikövezett és begyepesedett útjain. A bejelentő/kifogást tevő pedig még örülhet is, hogy „rosszhiszeműsége” miatt nem sóznak a nyakába több ezres – az objektivitást és a tisztességes eljárás követelményeit nem ismerő bíró által akár százezres – nagyságrendű bírságot?

 

De csupán mindezért nem is lenne érdemes ismét szóba-hozni e történetet, hiszen annak-idején az eseményről elég részletesen „beszámoltam”. A formánál, a kereteknél azonban fontosabb a tartalom fel- vagy visszaidézése: azaz anno mit is mondott, üzent - „hálaadó” köszönőbeszédében - Böjte Csaba? Csak a legfontosabbakra emlékezzünk: büszke arra, hogy az elmúlt húsz év alatt közel ötezer gyereket fogadott be, nevelt fel és juttatott szakmához, álláshoz, ma pedig legalább kétezer-háromszáz fiatalt gondoz az az alapítványi szervezet, amelynek ő az irányítója, majd a korona előtti ceremónia során a következőket mondta biztatva mindenkit minél több gyermek befogadására (Igen, BEFOGADÁSÁRA!), … hiszen életem minden értéke ezekből az igenekből fakad, és mint mondotta „… hiszem, hogy az aranykor, a Kárpát-medence tündérkertje az igenekből fog megszületni, abból, hogy egymás mellett élünk, bízunk egymásban, és hisszük azt, hogy együtt, közösen minden könnyebb lesz …".

 

Minderről ismét, néhány gyerekkori emléktöredék idéződött fel bennem. Különösen a templomban tartott hittanórákkal összefüggésben, azok rideg hűvösségéről, ájtatosan misztikus merevségéről. Arról, hogy az előadó atya nem volt képes az összes gyerek figyelmét lekötni, néhány illetlenül viselkedő gyerekkel pedig „emberileg” nem tudott mit kezdeni. Így aztán az sem ment ritkaságszámba, ha az atya egy-két nebulót a hittanóráról való távozásra szólított fel (e gyerekekkel aztán többet nem is találkoztam a templomi órákon)! Életem során azonban többször is felmerült bennem a kétség: milyen erkölcsi alaptól vezérelve mer az egyház azon pásztora gyerekekkel foglalkozni, aki e téren gyakorlati tapasztalattal nem rendelkezik. Sem családja sem gyereke, még csak stresszt gerjesztő munkahellyel sem rendelkezik. Mindezek hiányában aligha képzelhető el, hogy e személy - még ha az egyház pásztoraként az "atya„ vagy a „testvér” megszólításra igényt is tarthat - képes lenne az általa befogadott gyerekek életre nevelésére, családalapításra, avagy valamilyen szakma, állás választására felelősséggel felkészíteni? Még akkor sem, ha mindebben a folyamatban csupán, mint az adott intézmény szervező-irányítója vesz részt. De hagyjuk a további – értelmetlennek tűnő – meditálást, inkább térjünk vissza a Böjte atya fényképét az asztal közepére kihelyezett asztaltársaság tagjai között folyó diskurzus további hallgatásához.

 

Ott hagytuk veszni a fonalat, amikor az Erdélyből visszaérkezett hölgy arról beszélt, miszerint „… odahaza, Hunyad-megyében – Böjte atya az egyedüli, aki megmondja az ott élőknek a helyeset, a cselekedőt, melyet aztán mi, igyekszünk is követni.” Nos, ez a szentéletű, gyermekek befogadására buzdító, róluk önzetlenül gondoskodó szerzetes – mint megtudtam – a mi napokban, ismét a nyilvánosság elé lépve, reverendáját levetve és félretéve, korábbi - a magyar állampolgárság átvételétől átszellemült - nyilatkozatával szembemenve a széles nyilvánosság elé tárta az október 2-i kvóta-népszavazás során tanúsítandó szavazói magatartásának lényegét: nemmel fog szavazni! Majd indokolásként hozzáfűzte:

 

„Igen, meg vagyok győződve, egy szabad ország számba kell, hogy vegye a határain belépő embereket, és emberségesen számon is kell, tartsa őket, ki honnan jött, hogy halad, hogy boldogul a nem mindig egyszerű mindennapi életben! Éppen ezért én, kit szintén befogadott és számon is tart a MAGYAR KÖZTÁRSASÁG, nemmel szavazok minden erőszakra, a lakosság akarata elleni kényszer-betelepítésre!" – közölte Böjte Csaba atya. A ferences rendi szerzetes hozzátette: „a „kitaposott utat", „a magyar parlament által elfogadott törvényes letelepedési modellt tartja az egyetlen járható, békés útnak.”

 

E nyilatkozat után most már egészen biztos vagyok abban, hogy személyemben Böjte atyára egyetlen gyermek befogadását, neveltetését, az ÉLETRE való felkészítését sem bíznám: a sajátomét pedig végképpen NEM! És nem csupán a korábban tanúsított és vallott nézetét - „az aranykor, a Kárpát-medence tündérkertje az igenekből fog megszületni, abból, hogy egymás mellett élünk, bízunk egymásban, és hisszük azt, hogy együtt, közösen minden könnyebb lesz …" - megfordító és kifordító pálfordulása miatt. Véleményem szerint ugyanis egy szerzetesnek, de bárkinek, aki emberekkel, - különösen aki - gyermekek nevelésével, fejlődésével, „útra bocsátásával” foglalkozik, annak – a hétköznapi emberekhez képest – az ismeretek szintjén – Böjte atyánál – sokkal felkészültebbnek és körültekintőbbnek kell lennie. Aki szerzetesként, magyar állampolgárként – követése igényével – kíván szólni a rábízott magyar „nyájhoz” annak legalább azon ország nevét - amelytől az állampolgárságát 500.000.-ként országos jellegű ceremónia közepette kapta - illenék ismerni, megjegyezni, felidézni tudni! Az ország neve, ahol a Dévai Szent Ferenc Alapítványt bejegyezték: MAGYARORSZÁG, mégpedig 2012. január 1. óta. S ez nem változott a magyar állampolgárság átvételekor (2013. december 5-én) letett esküt követően sem! Ma pedig már 2016. szeptember közepén járunk!

 

Bár az is igaz – vélekedtem magamban – a lelki és testi útravaló megsütésében és felszolgálásában – Böjte atya mellett – a magyar pártok sem jeleskedtek. Az útravaló elkészítésének hozzávalóihoz: a Fidesz-KDNP az érthetetlen és megfejthetetlen tartalmú-üzenetű kérdésével; az MSZP az egymásnak is ellentmondó nyilatkozataival (a kormányt támogatjuk, de ne menjünk el szavazni); a DK az elméleti számítgatásokra alapított manipulatív biztatásával (maradjunk otthon); míg a Liberális Párt - mindezekkel szemben - egy karakteres és emberi lehetőséggel (Szavazzunk bátran, szavazzunk igennel!) járult hozzá. A sütésfőzés eredménye: Orbán Viktor – miként egy rafinált hölgy – megérzéseire támaszkodva a „hamuba sült pogácsát a tarisznyájába téve”, már most elindulhat Brüsszelbe.

 

Mielőtt azonban a kialakult Böjte mítosz Magyarországon (is?) kultusszá válna, javaslom mindenkinek, vessen egy pillantást az alábbi képre, amelyen egy vértől maszatos arcú magára hagyott ötéves kisfiú látható, akinek fotója az internet jóvoltából szinte pillanatok alatt járta be a nagyvilágot. Kétségbeesett tekintete akár az alábbi kérdéseket is magában rejtheti:

 

Engem sem fogadtok be?

Én is terrorista vagyok?

 

 

Böjte „akárki” bácsi – én még nem tudok kérelmet írni – velem sem tesztek kivételt?

Akkor hol keressem azt a híres szerzetesi könyörületességet?

 

 

Megvalljam-e vagy sem, az asztaltársaság előtt a magamban kifejtett - a fentiekben azonban le is írt - véleményemet, fontolgattam fejemben a lehetőséget? A kérdést azonban nem dönthettem el, valami leküzdhetetlen belső erő számat némává téve azt súgta fülembe: ne tegyed, ne szólalj meg, elég teher szegénynek, hogy Erdélyben élő gazdag és életerős magyar gyermekei ellenére e „menhelyen” kell élnie, s bevégeznie! Hát hallgattam, s köszöntem el a társaságtól.

 

Budapest, 2016. szeptember 16.