Fogarasi József

„… a kedvencem a hagymás bab!” – egy IKON-nal ismét szegényebbek lettünk … kávéházi elmélkedés (folytatás)

2016. június 28. kedd

 

 

 

Orvos barátom, visszatéve az általa lapozgatott könyvet a kávézóasztalra, megköszönve társaságomat, egyeztetve a legközelebbi találkozás időpontját elköszönt és távozott a kávéház teraszáról. Egyedül és magamra maradtam gondolataimmal. Belelapoztam hát az általam hozott két újság közül az egyikbe és elolvastam az ominózus Lendvai Ildikó volt országgyűlési képviselő által jegyzett cikket. Az előttünk álló társadalmi problémák miatti kilátástalanság és valós alternatívát kínáló ellenzéknélküliség ismeretében tényleg szörnyűségesen langyos és semmitmondó az írás állapítottam meg, magamban. Ellenben terjedelme van, a mondanivaló azonban nem több egy önigazolást kereső körbetekintésnél, egy sehova nem látó, s mutató, a mában a tegnapon és az elmúlton rágódó, a maitól viszont a jövőt nem látó mondvacsinált iszapbirkózásnál. Stílusa szirupos, édeskés, mézes-mázos. Kimondottan szerencse és dicsérendő a cikkíró által, valamikor betöltött politikusi funkciójának, illetve párthovatartozásának rejtve maradása.

 

Magyarországon – vélekedtem – a fő problémát valóban nem a hatalmi berendezkedés mibenléte, a kialakított állami struktúra, a létrehozott egyes jogintézmények okozzák, hanem ezt az egész rendszert mozgásba hozó és működtető emberanyag: silánysága, tenni nem akarása, szakmai felkészületlensége, fegyelmezetlensége, lelketlensége, tudatlansága és műveletlensége, acsarkodó kicsinyessége, a hatalomhoz való elvtelen dörgölőzése, elvégzett munkájának ellenőrizetlen- és értékelésnélkülisége, s mindennek következménynélkülisége. Ez az ország egyedülálló módon valóban a következménynélküliségek országa! Itt mindent meg lehet csinálni, no, nem mindenkinek!

 

Minderről, sajnos eszembe jutott egy utóbbi eset. Az egyik tetszetős a turisták által az év majd-minden szakában előszeretettel látogatott kisváros fizetős parkolójában álltam meg, előre nem kiszámítható időre. Így a parkolójegyet a maximális háromórai időtartamra váltottam meg az automatából, majd azt - ahogyan kell - jól láthatóan az autó első szélvédője mögé helyeztem. Ügyintézésem nem járt sikerrel annak ellenére, hogy az általános és közzétett ügyfél-fogadási időben érkeztem, az ügyintéző szabadságra ment, hangzott az információ a számhúzást követő várakozás után az ablaknál ülő hölgytől és helyettesítő személy sincs kijelölve, ezért jöjjek el két hét múlva, félfogadási időben. Méltatlankodásomra az volt a válasz, hogy miért nem telefonáltam előbb, akkor nem ért volna ez a meglepetés. Próbáltam vele vitatkozni, miszerint a helyettesítés megoldása a közhivatal/állami hatóság feladata lenne, hiszen azért fizetek közadót, azaz kötelességemet teljesítettem most pedig várom az ellenszolgáltatást, ügyem érdemi elintézését a lehető legkisebb idő/költségráfordítás mellett, amely feltétel - az előzetes telefonálás a saját költségemen - így aligha mondható teljesítettnek. A kormányablak működtetésének és az informatika színvonalának mai állása mellett inkább az lenne a normális és az ügyfél számára is megnyugtató és elvárható megoldás, ha és amennyiben a hivatal valamelyik jogszabály által előírt tevékenysége a hivatal problémája miatt szünetel, úgy azt a hivatal a honlapján időben jelezze az ilyen és ehhez hasonló időrablón felesleges várokozás és költségokozás elkerülése végett, nemde bár?

 

És különben is – nem fogva be pörös számat, a „IUS MURMURANDI”, azaz a nép morgolódása jogán folytattam tovább – ez esetben melyik ablaknál és mennyi idejű várakozás után kaphatom vissza a feleslegesen megváltott parkolási jegyem árát? Érveltem igazam mellett egyre reménytelenebbül és eredménytelenebbül állampolgári és alaptörvényi jogaim ismeretében. Érvelésem és jogszabályismeretem a hatóság képviselőjét nem hatotta és ingatta meg igazában, és különben is a hatalom az ő oldalán állt! Ilyen előírás miszerint a szabadságon lévő ügyintézőről a lakosságot a hivatalnak tájékoztatnia kellene, nem létezik, mondta öntudatosan, majd dacosan hozzátette: ráadásul ez esetben sérülne az adott személy személyes adatainak védelméhez való alapvető joga. Ember – kaptam a fejemhez képletesen – ön féligazságok birtokában és a vonatkozó jogszabályi rendelkezések ismeretének hiányában ücsörög itt e széken az én és más adófizető polgárok költségén, de mivel eszembe jutott, miszerint most a NER alapján működő magyar hatóság egyik ügyintéző képviselője előtt állok, így teljesen értelmetlen e cselekedetem, hiszen ebben az országban igaza csak a hatalomnak lehet, így egy időre elhallgattam. Majd igazam tudatában - már csupán megszokásból is - folytattam a replikázást és megkérdeztem az illető ügyintéző hölgytől, hogy mindezt az előbb említett tevékenységet, esetleg önszorgalmat, amelyet az Alaptörvény és annak szellemisége „a nép szolgálataként” aposztrofál tiltja-e valamilyen előírás? A hatóság jeles képviselőjének arcára kiült őszinte döbbenetből azonnal megértettem, itt hiába is apellálok a NER, az Alaptörvény szabályaira, illetve az Alaptörvény szellemiségére – ezt egyébként én sem értem – a Nemzeti hitvallás írott és íratlan ethoszára akár hetekig, hónapokig tartóan is, az ügyintéző hozzáértése és felkészültségének fogyatékossága miatt úgysem nem jutnánk dűlőre.

 

Távozóban azonban - költői kérdésként házi feladatnak hagyva - az illető személyhez fordulva még megjegyeztem: vajon, ha ön a ruháján egy kitűzőt viselne, amelyen a neve és hivatali beosztása fel lenne tüntetve, sérülnének-e a személyiségi jogai? Majd szó szerint idézve, figyelmébe ajánlottam az Alaptörvény vonatkozó két passzusának elolvasását és memorizálását: „Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.” (Nemzeti hitvallás); „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni.” [Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése]

 

A hiba tényleg nem az egyes intézményekben van, hanem az ott alkalmazott/foglalkoztatott buta, ostoba és felkészületlen emberekben, akik az állampolgárok adópénzéből nyugodtan és gondtalanul ülhetnek székeikben semmittevő módon, jól megfizetetten, munkájuk, tevékenységük, szolgálatuk szakmai, emberi színvonalának ellenőrzése és számonkérése nélkül az egyre szorosabbá váló – a sötét középkort idéző – hűbéri láncolat segedelmével és védelmében, dühöngtem ki magam parkoló gépkocsimhoz való visszaérkezésem időtartama alatt.

 

A kifizetett 3 órából azonban alig telt el ¾ óra állapítottam meg, mit csináljak morfondíroztam, az igénybe nem vett időtartammal, a fel nem használt időre eső összeget az automata ugyanis nem adja vissza, ha viszont elhagyom a parkolót a hátralévő időre a felszabadult helyet a rendszer az újabb használat elől nem zárja le, így a társaság ezen időtartam tekintetében szolgáltatási teljesítés nélkül, indokolatlan módon jut jövedelemhez, méghozzá jóvoltomból! Hál Istennek nem sokáig kellett tehetetlenkednem, szembe velem a parkolóhelyre egy gépkocsi érkezett öten ültek benne, két felnőtt és három gyermek, odamentem hozzájuk kérdezve, hogy meddig parkolnának, a hölgy értetlenkedve nézett körbe majd rám, megemlítve, hogy van még üres parkolóhely a számomra is. Megmutatva a megváltott parkolójegyemet megnyugtattam a hölgyet, semmit nem akarok kérni tőlük, csupán az általam kifizetett három órából még több mint két óra lenne hátra, amelyet nem fogok felhasználni, így amennyiben ennyi ideig maradnának a parkolóban, úgy átadnám nekik a bilétát megakadályozva ezzel, hogy ezek a „hiénák” el nem végzett munka és teljesített szolgáltatás alapján is jövedelemhez juthassanak.

 

Magamban, a „hiéna” szót talán erősnek gondoltam, de nem volt időm ezen tovább elmélkedni, mivel a hölgy megköszönve a felajánlást mindjárt meg is megkérdezte, mennyit is fizessen nekem a jegyért. Közöltem, nem kérek semmit az átadandó jegyért, csupán azt szeretném ezzel elérni, hogy a parkolással foglalkozók ne gazdagodhassanak el nem végzett munkával. Alighogy mindezt kimondtam máris ott termett – az eddig rejtekéből nyilvánvalóan leselkedő – teljhatalmú parkoló ellenőr és közölte velünk miszerint, amit most csinálunk az nem csupán jogellenes, de bűncselekmény is. Így ő most jogosult azonnal fényképezni és intézkedni, amennyiben akciónk lebonyolítást nyer. Kérdeztem, hol itt a jogellenesség és miben nyilvánul meg az általa említett bűncselekmény? Kérdésemre a magyar hatalmi rendszer egyik legerősebb és megrendíthetetlenebb oszlopának képviselője összefüggően, önmagát értelmesen kifejezni nem tudva, őőzve, ötölve-hatolva, kezeivel összevissza hadonászva és mutogatva igyekezett bizonygatni a maga igazát: miszerint a kezemben lévő parkolójegy az az én gépkocsimhoz tartozik, minek következtében az újonnan érkező gépkocsi vezetője azt nem használhatja fel saját parkolásához, hanem kénytelen lesz az automatánál saját jegyet váltani vagy mobilakciót kezdeményezni és lebonyolítani! Ez idő alatt megszidtam magam, mondván: a parkolás őrei – többségükben – valóban nem hiénák, inkább tanulatlan, buta, ostoba közönséges útonállók, rablók, akiknek megvan a magukhoz való eszük, de azt nem a jóra és nem embertársaik hasznára fényesítik. Kérdésemre, megmutatná-e a bilétán az átruházhatóságot tiltó passzust, bambán nézett rám. Gondolván, nem érti e szakkifejezést megismételtem a kérdést, magyarul is: hol van a jegyen feltüntetve az a tiltás, miszerint a jegyet másnak nem lehet átadni?

 

A bambaság nehezen tűnt el az arcáról, de aztán végül is megszólalt: neki nem feladata a magyarázkodás és a kitanítás, ő itt a hatóság, aki jogosult a bilétákat és szabályszerű elhelyezésüket ellenőrizni, hiányosság esetén pedig fényképezni és bírságolási felszólítást hátrahagyni. Most is ezt fogja tenni! Aztán ha valami nem tetszik, akkor keressük meg személyesen vagy írásban az ő fő-főnökasszonyát, aki majd minket is eligazít, a kellő viselkedést és eljárást illetően és ne a kisemberekkel vitatkozzunk a „jórul” és a” rosszrul”! Válaszként mondtam neki, minden gond nélkül tegye azt, mit ilyenkor az ellenőrnek tennie kell, majd megnyugtattam a parkolóba érkezett családot, hogy a tőlem kapott parkoló jegyet a szélvédő mögött jól láthatóan nyugodtan helyezzék el, s mintha mi sem történt menjenek utukra, nem lesz semmi gond. Átnyújtottam nekik névkártyámat azzal a megjegyzéssel, ha ez ügyben szükségük lenne rám, hívjanak bármikor, állok rendelkezésükre, majd elköszöntünk egymástól. A parkoló őr morgolódva, körbekerülve a két gépkocsit nem tudta eldönteni, mit is csináljon a fényképezőgépével? Jobb híján tőle is elköszöntem, kérve adja meg az említett fő-főnökasszonya nevét és elérhetőségeit, mivel alkalomadtán tervezem őt személyesen is megkeresni. Az ellenőri írás még nehézkesebb volt, mint a beszéd, de kivártam a művet, amelyet zsebre dugva távoztam a parkolóból.

 

Otthon, kipakolva zsebeimet kezem ügyébe akadt a cetli, először félreraktam, majd megfeledkezve róla csak este néztem meg mi is van ráírva. A lélegzetem is elakadt a meglepetéstől, de hisz ez illetőt (sajnos) ismerem. Az elől és hátul dr. viszont meglepett, különösen a név közbeni dr. ilyennel ez eddig még nem találkoztam, pedig népiesen szólva már én sem vagyok naposcsibe. A név eleji dr. címen talán nincs is mit csodálkozni, itt az érdemnek nem igen van szerepe, elegendő hozzá egy csábos mosoly meg miegymás, továbbá egy gyorsan jött házasság és – amennyiben az illető személy önmaga egyediségére, illetve megismételhetetlenségére nézve nem finnyás – a doktori címet viselő férj nevét felveszi és használja. Mindez, a név aláírásakor, no meg a névjegy átadásakor, továbbá a névtábla olvasásakor válik fontossá olvasói előtt, az ostobábbak esetében a kézfogásos bemutatkozáskor is a hangsúlyt a dr.-re helyezve és megnyomva, a többit az első bemutatkozáskor már úgy sem hallja és érti senki. Ellenben a név végén, valamint a név „közepén”, azaz a dr.-rel kezdődő férji nevet követő leánykori név elején álló dr. megszerzéséhez már valami gógyira is szükség van! Az illetőnél ilyet azonban – mármint gógyit – nem tapasztaltam, még önálló gondolatai is ritkán voltak, amennyiben mégis, úgy azokat képtelen volt rendszerezve elővezetni, leírásukról és publikálásukról már nem is beszélve. Jogászok között járva-kelve és az összes férfiszemet magára csalva ragadt rá valami, igen a jogból is, és mivel képes volt (néha) okosan is hallgatni és a betanult szakszavakat a megkívánt időben és a kellő helyen elejteni, a sok buta és szakmailag félig művelt, diplomával rendelkező jogász között szakos diploma hiányában is jogászkodhatott. Mindez (majdnem senkinek) fel sem tűnt, még a „személyzetisnek” sem, mármint, hogy az illetőnek nincs jogi diplomája, s talán nem kellene olyan munkakörben foglalkoztatni, amelynek ellátása e papírhoz kötött. De hiszen olyan kedves, udvarias, bólogató (szemforgató) személyiség mondták, így aztán a pénzügynél, a havi munkabérjegyzék kiállításánál sem tűnt fel, hogy az illető hol is dr. elől, hátul vagy esetleg középen? A csodálatos a dologban, hogy az adóhatóságnál is átcsúszott az átvilágításon, pedig hány, meg hány száz, ezer ember (pityergő Nyilas Misi) bevallását küldték vissza késedelmi pótlék kiszabása terhe mellett egy-egy névbeli vessző lemaradása, vagy betű elírása miatt. A történet azonban nem ma játszódik, így a kivételezett személy sem a mában nyerte el kiváltságait, hanem már jóval régebben, a korábbi hatalom segítsége révén és persze nem a messzi Beregben, hanem Budapesten. Úgy kell nektek Szabolcsban, ma pityergő Nyilas Misik, miért nem éltetek a mi kormányzásunk ideje alatt, akkor ugyanis egyetlen Nyilas Misi sem volt, pityergő pláne! Ja, hogy a nem pityergők között azért voltak esély és egyéb más különbségek, mit számít, arról legfeljebb úgyis csak a másik, az elfogult oldal írcsongált? Ugye tetszik érteni a történetet, a zavaró áthallás ellenére is?

 

Egyébként is, minek a diploma, meg a jogszabályilag előírt iskolai végzettség, egyesek született zsenik emberi és szakmai alkalmasságuk hűbéri kötődésük alapján, ez említettek léte pedig bármely meg kívánt papírt képes pótolni, sőt, a felsoroltak adják magát a diplomát, mit kell ilyen kicsinyességeken kukacoskodni, különösen egy tábornok esetében, de ha mégis akkor majd módosítjuk a reá-vonatkozó jogszabályi passzust, a jogszabályi módosítás tervezete el is készült (abban az időben még folyt, ilyen tevékenység), nem önö(kö)n múlott - Tisztelt volt országgyűlési képviselő asszony - (hál Istennek), hogy a tervezetből nem lett jogszabály, s a tábornok nem léphetett a létra legfelsőbb fokára. Pedig ez időben is hány meg hány alkalmas és felkészült Nyilas Misi pityergett, nem csupán Szabolcsban, hanem az egész országban (észre őket nem véve)!?

 

Amennyiben van merszünk abba a bizonyos Nyilas Misi tükörbe belenéznünk úgy a visszatekintő arc alapján sajátos kettős látásunkkal és mércénkkel is szembesülhetünk. Az egyik, a mindig pityergő, míg a másik a sündörgő, hízelgő, simuló, magát kérető, de soha nem pityergő Nyilas Misit láttatja velünk. Mi, a mindenkori hatalom időszakos kegyeltjei pedig – nem is önzetlenül vagy véletlenül, az illető személy hóna alá nyúlva – mindig az utóbbi, a soha nem pityergő „Misik” közül karolunk fel valakit! Vajon miért és milyen empátia és motiváció által vezérelten választunk – az uralkodó hatalmi oldalra akasztott (bal, jobb) jelzőtől függetlenül – mindig ugyanabból a csoportból? Baka András is az önök „könyörgése” által lett elnök, majd önöktől függetlenül kegyvesztett személy, de nem pityergő Nyilas Misi. Annál is inkább, hiszen az Európai Emberi Jogi Bíróság (EEJB), volt bíráját busásan kárpótolta, viszonylag rövid időn belül, míg a háttér nélküli Nyilas Misik pityergésük mellett is minimum 4-6 évet várnak, a lelketlenül sablonos, még a magyar bíróságokénál is semmitmondóbb, – „… az ügy jogi előadójának … előterjesztése alapján … eljárva, egyesbíróként … úgy határozott, hogy elfogadhatatlannak nyilvánítja a kérelmet. … A fenti határozat végleges. Ellene nincs helye fellebbezésnek … A Hivatalnak nem áll módjában további részleteket közölni az egyesbíró határozathozataláról.” – kérelmüket elutasító válaszokra is!? Folytatva, a nem érdemeken alapuló sorban állói körből történt válogatás eredményének bemutatását, teszem fel a kérdést. Vajon melyik csoportból és ki emelte - minden bírói gyakorlat nélkül - mindjárt a Legfelsőbb Bíróság egyik trónjára azt a személyt, aki onnan egy másik színezetű oldal által – de önökkel egyazon elvek szerint mozgatott motivációs együtthatók segítségével – továbbemelve, mindjárt a magyarság egyetlen össznemzeti egyetemének rektori székébe került? Majd lehetőséget kapott az önök Országos Választási Bizottsága (OVB) által kiagyalt ”egyértelműségi tesztjének” alkalmazásával, az önök által kezdeményezett összes lényeges népszavazási kérdés „parkoló pályára” helyezésére? Így minden hátsó szándék nélkül, önkéntelenül is adódik a felvevés: „Ennél lejjebb, ezt alulmúlni talán már tényleg nem lehet.”* Ez esetben viszont van értelme a „Nyilas Misizésnek”?

 

Hiszen a recept – egyelőre és sajnos – világos. Az éppen regnáló hatalom által a nem síró Nyilas Misikből kiválasztott kiváltságosak a regnálás ideje alatt elnyerik a jogot további személyek kiválasztásához. És mit tesz Isten, e célból ők is a nem sírókat látogatják meg! És ez így ismétlődik egészen a már említett, alulmúlhatatlan lejjebb-ig. Elég csupán egy pillantást vetni a láncból is a nemzetit viselő „fő-jegyzetelőre”. Az általa közzétett nemzeti színben tündöklő életrajz hosszúságát, bogaras részletességgel cizellált tartalmát nézve adódik a kérdés: miért csak ennyi, míg a másik: és mikor dolgozott? És a további: vajon a jövő papírja lesz ilyen hosszúságú, különösen, amikor már majd dolgozni is kell? E dokumentum alapján azonban - jelenleg - az illetőből akár még államfő is lehet, csupán a plagizált publikációkat kell jól elrejtenie vagy egyszerűen száz évre - visszamenőlegesen is - titkosítania. E személyek aztán már bárkit – a nem sírókból – szakmai, hatalmi piedesztálra is emelhetnek vagy bárkiből fő-főnökasszonyt is csinálhatnak, abból is, akiből mindaz mi érték – emberi tisztesség – teljesen hiányzik. Mit számít ez, hisz ő az örök kivétel, akinek mindent szabad, és akitől semmit sem kérhetünk számon, akinek még neve sincs, mivel a név, személyes adat és így az az érdeklődő kívülálló által megtudhatatlan és megismerhetetlen. Igaz, az érinthetetlen nem közszereplő, de sokan kíváncsiskodtak iránta/felőle, ezért aztán az ijedősebb tábornokok összefogva, még a jól jövedelmező közszférából is (köztisztviselő, közalkalmazott, ahol néhány adat nem titkosítható) kimenekítették. Azok, kik az előző érában is tábornokok voltak és már akkor sem voltak szeplőtelenek és pityergősek, de talán joggal van mitől tartaniuk, ha és amennyiben kiderülnének a turpisságok. Létezik-e vagy sem a saját dr. cím, miért kötöttek vele tanulmányi szerződést munkaköre végzéséhez nem szükséges tanulmányok folytatására, távozásakor a támogatást miért nem kellett visszafizetnie, kik jártak közben távozásaikor az „áthelyezéses távozás” érdekében, az abszolutórium megszerzésének tényadatai miért nem szerepelnek a mások hasonló adatait tartalmazó közpénzen is finanszírozott nyilvános adattárakban, kik voltak az értekezés opponensei és a vizsgabizottság tagjai, a megvédett dolgozat miért nem található meg egyetlen nyilvános közkönyvtárban sem stb.? S honnan a hatalmas vagyon?

 

Még "szerencse", hogy a nem pityergő Nyilas Misik között jelentős számú a részben buta és ostoba, hiányos műveltségű, szakmailag hézagos tudású és ismeretű ember, kik hibát hibára halmoz(hat)nak, legtöbbször büntetlenül, nélkülük azonban az említett adatokhoz nem igen lehetne közelebb és közelebb kerülni. Sajnos (hál Istennek?) ilyen és hozzájuk hasonló „pedantériájú” emberek dolgoznak a köz szolgálatában is, úgy vezetői, mint beosztotti, de érdemi feladatú területeken, ennek köszönhetően: „nesze neked jogállamiság”! Az önkormányzatok címzetes főjegyzői címükre büszke, de elavult jogszabályi ismeretekkel rendelkező jegyzői mindent feltöltenek az önkormányzati honlapra – ha kell, ha nem alapon – még azon adatokat is, amelyek bizonyos tekintetben személyes adatoknak minősülnek, s így az illető személy beleegyezése nélkül nem nyerhetnének nyilvánosságot. Ennek köszönhetően, a fentiekben felsorolt adatok, amelyeket a pozícióikat féltő tábornokok tisztességes eljárásban nem voltak hajlandók kiadni, megismerhetőkké váltak, az internet segítsége révén: születési hely, idő, anyja neve, lakcíme, adóazonosítója stb. Ezeket aztán további információkat nyerhető helyek – földhivatal, telefontudakozó stb. – adataival kiegészítve lassacskán összerakhatóvá válik a mozaikdarabocskákból a kért és hiába várt kép, nem véletlenül szól a fáma: a legértékesebb fegyvert az információk birtoklása képezi! Akié az információ, annak erős a hatalma!

 

Az információk birtokában még a vagyonosodási folyamat is feltérképezhető és megkérdezhető: a köz szolgálatában álló személy, néhány év leforgása alatt vajon hogyan és miből is képes szert tenni akár a bakonyi hegyvidék, akár a pilisi dombság tulajdonlására, miközben felújította József és Dózsa téri társas-tulajdonát? Hatalomra kerülésem (nem kell ettől senkinek sem tartania) esetében valamennyi köz szolgát a szolgálatba be- és kilépésekor a legrészletesebb vagyonelszámoltatási (adás-vételi, öröklési, ajándékozási) eljárásnak vetném alá, s kinek ez kielégítő módon nem sikerülne, úgy a többletet azonnal zároltatnám, és az illető személy soha többet nem létesíthetne közszolgálati foglalkoztatási jogviszonyt. Joggal szúr szemet a „kevésbé spórolósaknak” az átlagbér szintjén tengődő százezreknek a számukra elérhetetlen játéktechnika: a kockával hogyan kell dobni ahhoz, hogy a néhány évvel ezelőtt - az adott művelési ágból kivett 900 ha, m² nagyságú - fillérekért megvásárolt területre épített házacskát ma 150-200 millióért el lehessen adni? Mindez a kíváncsiság csak fokozódik, amennyiben az illető az ingatlanközvetítőnél még az eladásra kínált portékáról készült csinos kis fotókat is megtekinti?

 

Mindez - könnyedén - még úgy sem jön össze, ha az illető személy egy parkolási társaságot is működtető „tröszt” vezérigazgatósági hivatalait összefogó titkárságának a fő-főnöke, akármilyen titulust is betöltve (keresetéhez hozzáadva a jutalékot, osztalékot, cafeteriát és a ki tudja még micsodát)? Talán nem véletlen, hogy a nevében feltüntetett három dr. „tulajdonosa” még a megkívánt mértékben nincs tisztában a parkolójegy használatának mineműségével (talán nincs is rá szüksége)?

 

„Mindebből mi a tanulság? Abszolúte semmi! Legfeljebb, hogy nem szabad / Túl hiszékenynek lenni! (Hangzik az ismert slágerszöveg néhány sora.**) De a viccet félretéve. Amíg, a kétféle Nyilas Misi típusa – a mienk a nem pityergő, a mindenkori regnáló hatalom által felkarolható, míg a másik oldalé a mindig pityergő, nehéz sorsú, éhező, elnyomott és hátrányos helyzetű – és a típushoz szervesen tapadó „misztikum” együtt jelen van társadalmunkban - a mi emberünk (a nem pityergő), „mindenhez” ért, bárhova és bármire alkalmazható, ellenben a másik oldal embere (a pityergő) nem megbízható, semmihez sem ért, mindenben kötözködő és különben is, nem a mi kutyánk kölyke - addig a társadalom egyetlen területén sem lesz képes gyökeret ereszteni a szaktudás - a hozzáértéssel, szakmai szeretettel és alázattal végzett „szakmunka” tisztességes anyagi elismertségének, tisztes erkölcsi megbecsültségének - kívánalma és követelménye. Ennek következtében, valamennyi hatalom- és kormányváltáskor továbbra is, „az ő hülyéiket a mi hülyéink váltják fel”*** szemlélet és gyakorlat fog uralkodni és érvényesülni, minek eredményeként, jelenleg

 

egyik oldalnak sincs erkölcsi alapja, a pillanatnyilag saját oldalán,

 

„Cirkuszjegy miatt pityergő Nyilas Misiről”

 

a másik oldalt hibáztatva írni és azt közzétenni,

a saját oldalán azonos színben elkötelezett

sajtóorgánumban!

(Tisztelt, volt országgyűlési képviselő asszony!)

 

 

Itt-minálunk ugyanis, a „társadalmi máskénthez” egy hatalmi kormányváltás már nem elegendő, de mindehhez egy új rendszerváltás is kevés! A jelenleg működő szemlélet és gondolkodás - hatalmi oldalaktól/tömböktől/felekezeti hovatartozástól független, objektív alapú - rendszerszintű reformjára, a humánerő-gazdálkodás teljességének társadalmi méretű megváltoztatására van szükség!

 

 

☺☺☻☺☺

 

 

Újságolvasásomat, valamint az olvasott - fentiekben már említett - cikk feletti magányos meditációmat a pincér zavarta meg. Összeszedte a távozó személyek után az asztalon maradt, általuk használt tányérokat és poharakat, ezt követően előlem is begyűjtötte a feleslegesé vált tányért, poharat és kávéscsészét, majd távozás előtt – ismerve a törzsvendégek torkossági szokásait is – megkérdezte, ajánlhatja-e figyelmembe a saját készítésű egyik specialitásukat, a most, frissiben elkészült extra-csoki fagylaltot megspékelve egy gombóc paleo-punccsal? Mivel csak ritkán vagyok képes az ilyen ajánlatoknak ellenállni kértem egy kehelybe két gombóc extra-csokit és egy gombóc paleo-puncsot, s hozzá kísérőnek egy pohár hideg ásványvizet. Mindezt jegyzetfüzetében rögzítve, a pincér a pult felé vette az irányt, én pedig reflexszerűen – önmagamat kívülről teljesen megrökönyödve nézve és hallgatva – a távozóban lévő pincér után szóltam: aztán a pisztácia se legyen belőle kispórolva! A pincér egyetlen lépést is alig téve előre, hangomra testben félig, míg fejjel teljesen visszafordult és egy másodpercre megdöbbenve, arcra teljesen megmerevedve rám nézett, majd hirtelen fázist kapva jobb kezének ujjaival csettintett egyet és vágva a lapot válaszolt: értettem főnök! Úgy lesz!

 

Nem sok időm maradt az eszmélésre, a pincér a tálcával, rajta a kehellyel - benne a három gombóc fagylalttal - már az asztalomnál volt, majd – mintha már láttam volna valahol ezt az arcot és rajta e fura vigyornak nevezhető mosolyt – kajánul megszólalt: vettem a lapot, de pisztáciánk az valóban nincs, aztán hozzáfűzte, díjazta megszólalásomat, ötletes kivitelezése volt a szórakoztató „színészóriástól” való egyéni elköszönésnek! Értetlenkedő tekintetet vágva jeleztem, nem értem a megjegyzését. Ekkor komolyra véve a szót, a pincér ismét megszólalt: azt hittem már tetszett hallani vagy olvasni a szomorú hírt, Bud Spencer. alias, Carlo Pedersoli, 2016. június 27-én 86 éves korában itt hagyott minket. De hát az újságok …  mutatott a pincér a kávéházi asztalomra, nem, ezek korábbi keltezésűek mondtam, a tegnapit és a mait sem olvastam még, de hálásan köszönöm az információt, fejeztük be a párbeszédet.

 

Ismét magamba mélyedtem, ezúttal azonban emlékképeket kutatva-keresve Bud Spencer alakjának tudatomban való képi felidézhetőségéhez és megjelenítéséhez. Természetesen, az az örök-vidám - szerintem mindenki által ismert és senkivel össze nem téveszthető - minden gyerekes csínytevésre hajlandó, állandóan éhes, kajáját védő, érte azonnal dühbe jövő és akár egy egész hadsereggel egyedül is megküzdő - a „Különben dühbe jövünk” című nagy-sikerű film folytatásából az „… és megint dühbe jövünk” címűben látott - megtermett megjelenésű színészember – hagymás-babjáért harcoló, de ettől függetlenül mindig – mosolygós tekintetű, reményt és boldogságot sugárzó arca jelent meg előttem, amely az utóbb említett filmnek köszönhetően örök időkre az emlékezetembe vésődött. Így aztán felidézése sem okozott különösebb gondot!

 

 

 

 

Kevés olyan filmet tudnék megemlíteni – talán egyet sem – amelyet (Különben dühbe jövünk) 1977-ben, fiatalságom teljében, először meglátva azt követően bármikor, nem csupán hajlandó, de aktuális hangulatomtól függetlenül is kihagyhatatlanul - vetítése közben fel nem állva - képes vagyok újra és újranézni, mindezt utólag sem bánva. Pedig hát - megvallva őszintén - miről is szólnak, mit is közvetítenek a néző felé e filmek? Magvas, elgondolkodtató, megríkató, mélyen szántó, irodalmi értéket képviselő mondanivaló helyett, csupán gyönyörűen szép tájakat, vágyakat ébresztő csodás nőket, szamba-táncos női fenekeket, luxust, pénzt, szerencsejátékot, eleganciát, néhol szerzetesi puritánságot, a nyugati kapitalizmus alig látszó rothadásnak irigylést kiváltó virágzását, az első időszak filmjeiben itthon soha nem látott autókat, hatalmas „hétvégi házaknak” látszó több úszómedencés villákat, minden kényelmi szempontot kielégítő berendezéseket és természetesen nagy-nagy kihagyhatatlan zabálásokat és ivásokat, halálos áldozatok nélküli pofonokat, verekedéseket, ütlegeléseket, lövöldözéseket, óriási „geg”-eket, vitát, kötözködést, egymás időleges meg nem értését stb. leegyszerűsítve a felsoroltakat: egyszerű – a mindennapi kisember által is megérthető – mondatokat, párbeszédeket és jeleneteket, summa summarum olyan filmalkotásokat, amelyekben a jó mindig győzedelmeskedik, legyőzi a rosszat, a gonoszt! Egyszerű, látványos, mozgalmas, soha nem unalmas, a néző figyelmét mindig felkeltő lekötő, pergő cselekményt, amely a mozilátogatót jókedvre, nevetésre, a megnézett film befogadására és megszeretésére inspirálja. Kell ennél több, kérdezhetnék? Igen is meg nem is, de a tuti választ nem tudom!

 

Persze ezekhez a filmekhez, az ott produkált hangulathoz  - a Piedone, a zsaru sorozatot leszámítva - Bud Spenceren az úszó-olimpikon, a nagy-tenyerű vízilabdázón, a sármos színészemberen kívül kellett még valami, de inkább valaki más is: Terence Hill a színésztárs, az ellen-karakter, az „ördög másik (bal vagy jobb) keze” a „bájgúnár”, aki mindig kötözködik az állandóan csak morgolódó-zsörtölődő, kajáját mindenkitől féltő, óvó, nagyra nőtt, de szeretni való óriásgyerekkel, akit azonban szemmel láthatóan nagyon szeret, s akivel nem csupán a filmvásznon, de az életben is örök barátságot kötött, haláláig, el nem hagyva őt! Miként az életben vagy inkább a mesékben, de a jelen esetben a barátság valóban kitartott Bud Spencer haláláig, ameddig az „Ikon” – mert az ikonok is emberek – akinek a filmjein két nemzedék (biztosan) felnőtt és ki tudja, még mennyi fog felnőni, el nem távozott közülünk, végérvényesen, visszajövetel nélkül, mert ez utóbbi is csak a mesékben létezik. Egy űrt hagyva maga után!

 

Nem tudnám az összes általam látott filmjét/filmjüket felsorolni, s címüket sem pontosan megnevezni, de a keletkezésük vagy megtekintésük szerinti időrendi sorrendet sem tudnám felvázolni, így csupán azokat nevesítem, amelyekre (pontatlanul ugyan, de) még emlékszem: Különben dühbe jövünk, ...és megint dühbe jövünk, Morcos misszionáriusok, Kincs, ami nincs, Nincs kettő négy nélkül, Bűnvadászok, Nyomás utána!, Az ördög jobb és bal keze és folytatása, Fordítsd oda a másik orcádat is!, Kalózok kincse, Gyémántvadászok, Titkos-ügynökök, Szuperhekusok, Bunyó karácsonyig (bár megjegyzésük, egyszerűségük és rövidségük miatt – többségük esetében – nem okozhat különösebb gondot). Ha jól emlékszem összesen 17 filmben játszottak együtt.

 

Persze nehéz elvonatkoztatni a két filmszínészt magyarul megszólaltató szinkronszínészek hangjától is. Ezt legjobban akkor érzékeltem először, amikor Bud Spencer Magyarországon járva megszólalt Friderikusz Sándor műsorában, óriási volt a különbség Bud Spencer, a tolmács és a filmekben általam hallott szinkronszínészek hangja és rám gyakorolt hatásuk között. Ugyanezt az érzékcsalódást tapasztaltam magamon, amikor külföldön járva - szinkrontolmács-hang nélkül - eredeti nyelven és saját hangján néztem/hallgattam valamelyik filmjét, illetve itthon kikölcsönzött videokazettán „eredetiben” néztem és hallgattam Bud Spencert.

 

Talán - szerintem - a szinkronizáló színészek közül Bujtor István színművész hangja passzolt a legjobban Bud Spencer személyiségéhez (hangjához, zöngéjében nem). Az azonban vitathatatlan – megjelenésében, mozdulataiban, hanghordozásában – összhatását tekintve Bujtor István tudta a leghitelesebben megjeleníteni, elhitetni és elfogadtatni a magyar nézővel a filmvásznon megjelenő Bud Spencer - magyar - mását. Azaz, nem a véletlen szülte a magyar „Csöpi” filmsorozat (Pogány Madonna, Csak semmi pánik, Zsaruvér és csigavér) megalkotását és (enyhe, közepes) fogadtatását. E filmek kiugró sikere azonban nem Bujtor István rendezésén és színészteljesítményén múlott. Hiteles produkcióként egyedül az általa nyújtottakat voltam képes elfogadni, talán ezzel is magyarázható, hogy e filmek közül kettőnél többször egyiket sem néztem meg.

 

A filmcímek felidézésén kívül azonban létezik egy ennél sokkal izgalmasabb „játék”, amelyet szinte valamennyien nap, mint nap űzünk a nap szinte minden pillanatában, kapcsolódva egy-egy apropóhoz, avagy e nélkül megszokásból, esetleg már nem is tudatosan csupán automatizmusként, jópofáskodva, heccelve a másikat idézgetünk a látott filmekben elhangzott párbeszédekből, már nem is szóról-szóra, inkább szabadon, szájhagyomány útján terjedve, miként azt a pesti viccekkel is tesszük. Néhányat az alábbiakban én is közreadok, úgy, ahogyan én hallottam, avagy megjegyeztem, emlékszem rájuk, nem megismételve a jelen írás kezdő és záró soraiban foglaltakat.

 

„Te hogyan bírod a piát? Nehezen. Az első három-négy litert még hagyján, de azt követően kötekedni kezdek, amelynek sosincs jó vége. És Te? Én már az első pohár után sem bírom visszafogni magam!”

 

Étteremben: „Tisztelt Urak javasolhatok maguknak valamit”, kérdezte a pincér finomkodva? Bud Spencer és Terence Hill együtt: „Maga ne javasolgasson, inkább hozzon valamit enni, meg egy dupla whiskyt!”

 

„Ha kicsi a tét, a kedvem sötét”

 

„Te, Bunkó nem látod, hogy ez krumplis hal?”

 

„Most szólok, egy hobó alszik a sofőrfülkédben.”

 

„Aki barátot talál, kincset talál.”

 

„Kár érte, kiváló ügynök volt. Igen, James Bond alighanem szívrohamot kapna e módszer láttán az irigységtől!”

 

Beszélgetve a szamba-táncos fenekével: „Az a tény, hogy ezt a madzaggal átkötött fenékmozgást a szamba hazájában "tangának" hívja, rögtön megmutatja, hogy mekkora nagy seggfej.”

 

Az egyetlen, amivel nem tudtam Bud Spencer esetében megbarátkozni és magamévá tenni, az a többször is hangoztatott életfilozófiája volt: „… az életet fogadjuk el olyannak, amilyen …” ”… fogadjuk el a jót, és mosollyal küzdjünk a rossz ellen." Ez utóbbival még csak-csak egyetértenék, bár gyakran képtelen vagyok mosolyogni, de az előbbi ellen módfelett tiltakozom: „… ami itt folyik, azt nem tudom és nem is akarom elfogadni, igaz tenni sem igen tudok ellene … legfeljebb írok, talán már ez is valami!?

 

 

Búcsúzzunk hát Tőle - Bud Spencer alias, Carlo Pedersolitól - az általam legjobban kedvelt és talán szó szerint még kívülről is elmondható - soha meg nem unható és heccként is mindig elsüthető - kettőjük között (Terence Hillel) lezajlott egyik filmbéli párbeszédük felidézésével:

 

 

 

 

"Te! Adj már nekem is egy tölcsért.

 

 

 

 

Tutti frutti, karamell, vanília.

Pisztácia.

A pisztácia kifogyott. Van vanília, tutti frutti, karamell, rumos dió, kávé.

Oké! Akkor legyen vanília pisztáciával.

A pisztácia kifogyott! Van vanília, karamell, tutti frutti, rumos dió és kávé!

Oké. Akkor ... Legyen, mondjuk ... Tiszta csokoládé ... egy kis pisztáciával.

Mondd, te süket vagy? A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt!

Azért ne kapd fel mindjárt a vizet. Hát, ha nincs, nincs. Szóval, akkor mi a választék?

Van vanília, tutti frutti, karamell, rumos dió és kávé!

Megjegyeztem. Akkor, ... mondjuk, legyen egy kicsi mindből. Tutti frutti, karamell, vanília, rumos dió és kávé ...

 

 

Ja, csak ne spórold ki a pisztáciát!"

(… és megint dühbe jövünk)

 

 

És íme, a magyar elme leleményességének köszönhetően a magyar közönségnek Bud Spencer - az állandóan akcióban lévő mackós mozgású, lényéből azonban derűt és vidámságot árasztó, korra, nemre tekintet nélkül mindenkit szórakoztató színésznagyság - iránt érzett szeretetének, határt és akadályt nem ismerő, tárgyiasult megnyilvánulása!

 

 

 

 

(az írás eleje)

 

 

Budapest, 2016. június 28. kedd

 

*Állítólag Eszterházy Péter mondta, a magyar labdarúgás (Fradi) láttán.

**Mi ebből a tanulság? - Zene: Szenes Iván – Tamási Zdenkó; Szöveg: Szenes Iván – Tamási Zdenkó; ének: Fenyvesi Gabi

***Mindezt állítólag Furmann Imre mondta 1995-ben egy vele folytatott interjúban?

 

 

 

 

 

„