Fogarasi József

„… a kedvencem a hagymás bab!” – egy IKON-nal ismét szegényebbek lettünk … kávéházi elmélkedés

 

A barátod ez a bohóc?

Nincsenek barátaim!

Hmmm …  jó szaga van … hagymás bab …

… én is szeretem a hagymás babot …

ha nem haragszol ez az enyém!

Csimm bumm jaj bumm jaj csimm jaj …

a kedvencem a hagymás bab!”

(… és megint dühbe jövünk)

 

 

Újlipótvárosi kedvenc kávéházam teraszán üldögélve várakozom a többiekre. Korábban érkeztem a megbeszélt időponthoz képest. Semmi baj. Így legalább zavartalanul élvezhetem a nyár kora délelőtti kellemes napsütésének jótékony hatását, a madarak önfeledt csicsergésének, valamint a szemben lévő hatalmas parkból kihallatszó gyermekzsivaj andalító egyvelegét. Amennyiben ennyi elég az önfeledt boldogsághoz, úgy most annak kell lennem. A magammal hozott könyvet és a két újságot ki sem nyitom. Behunyt szemmel arcomat a nap sugarai felé fordítva csupán elmélkedem magamban.

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem időszakonként egyes helyszínekre – ma már egyre gyakrabban – visszavonzanak életem meghatározó gyökerei: Angyalföld – számunkra – kényszer szülte „prolinegyede”; Újpest „véletlen adta” középiskolás korom és táncórám helyszíne; Újlipótváros Duna-partja, Szt. István parkja, „Kávéháza” és a felejthetetlen hangulatú Bosch Klub, valamint a Városliget hatalmas méretű környezete és veretes nevezetességei. E sorsomat alakító helyszínek egyéni bája és sajátosságai mellett, sajnos vannak valamennyiben megtalálható közös „bélyegek” is. A közvetlen szomszéd, a gangon átkiabáló lakótárs, a lakóbizottság, a házmester, a sarki fűszeres, a szemközti ház és utca ismeretlenje, a másikat figyelő, jelentő, besúgó ember, az örök „proli”, az engedelmeskedő, a hatalomgyakorló színeváltozásait önként, folyamatosan lihegve leső, a megfelelő színösszetételű zászló- és jelképcserélő. Azaz, a felülről vezényeltségre mind a mai napig demagóg módon, nyájként engedelmeskedő és békemenetbe kényszeríthető - rettenetes tudatlansága és műveletlensége miatt - önálló gondolkodásra és cselekvésre alig képes - de nem is akaró - emberekből álló, tömegként viselkedő embermassza, akivel szemben belső védelmet és lelki nyugalmat, már csupán e kávéház falai és miliője képes számomra nyújtani.

 

Önálló tanulóhely és íróasztal hiányában e kávéház egyik emeleti „törzsasztala” szolgáltatta a tanulószobai funkciót az érettségire, a felvételikre és az egyetemi vizsgákra való felkészüléseimhez, míg az inspiráló háttérmontázst az esti élőzene, a szünetek közti gépzene és a kávéházi vendégek egymást túlharsogó csacsogó csevegésének keveréke biztosította. A ki nem kölcsönözhető könyvek esetében azonban maradt a szokásos - a léptek zaját elnyelő - könyvtári csend és „magány” a BM, a HM és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár olvasó vagy kutató szobáiban és asztalainál. Ekkor még módfelett zavart, sőt idegesített e – lélegzet zaját is elnyelő – művi csend. Így, ha csak lehetett menekültem tőle vissza a kávéházi zsongás természetes „magáncsendjébe”. Ma fordított a helyzet: az értelmetlen kutyaugatás és a tömény butaság „csendjén” kívül, minden más megnyugtat. Úgy tűnik, a természet megváltoztathatatlan rendje mindenkit kellő időben felkészít a végső nagy csendre, különösen azt, ki - az egyház tanaiban kételkedve - még az idilli örömzsongást nyújtó mennyország létezését is tagadja sőt, taszítja magától.

 

 

☺☺☺☺

 

 

E mennyországi émelygést kiváltó felhőtlen és angyali boldogság-hangulatérzésemnek megérkező ismerősöm basszusosan dallamos mély-hangú üdvözlése vetett végett. Majd az asztalon heverő napilapra nézve szemrehányó hangon, de barátian vont kérdőre: te még mindig ezt az álbaloldali napilapot olvasva tudsz csak férfiként ébren maradni? Majd legyintve fűzte hozzá: ez számodra bizonyára olyan, mint a narkotikum, se vele se nélküle, hiánya pedig elvonási tünetekkel járna, de azért remélem, csupán hordozod magamutogatásként, de olvasni már nem olvasod? Az igazat megvallva, elő már nem fizetem, de nagy néha még megveszem és olvasom, no, nem végig, mert egyes cikkei hányingerre gerjesztenek, míg mások az írástudás hiánya miatt felbosszantanak, viszont más baloldali napilapot nem ismerek, fűztem hozzá egykedvűen. Miért, szerinted még van baloldal, folytatta mondandóját bosszantóan ős fideszes stílusban, de már nem, mint a párt tagja, csupán, mint támogató szimpatizáns, de még mindig megbízható, stabil szavazóként. Nektek a baloldal olyan, mint a hortobágyi délibáb - csak szivárványszínűben - avagy mint a tihanyi visszhang. Inkább csak tudjátok, mint látjátok, hogy van és létezik. Nézd meg, kiket választottak „új” és megváltó üstökösként vezetőiknek, pedig - legalább egyszer - már mindegyikük - saját párttársai előtt is - bizonyította alkalmatlanságát, nagyobbrészt bukott és tehetségtelen emberek, közülük az egyik - a minden lehetséges képviselői cím betöltése mellett - az akkori miniszterelnök megbízásából ráadásként a főváros felett a külön felügyeleti főintendáns szerepkört is elvállalta, csoda, hogy a nap végeztével még képes volt emlékezni hazaváró lakhelyére.

 

Persze a párttömörülésnek nevezett másik alakulat sasorrú és pápaszemes „tűzszerésze” se sokkal különb, de ő legalább a hallgatóságát képes tűzbe hozni, igaz, hogy aztán el is oltja a maga gerjesztette lángokat azzal, hogy mániákusan valahova mindig vissza akar térni. 2010-hez, a rendszerváltás káoszához, avagy az ősrobbanáshoz, a kommunisták földalatti szervezkedésének és mozgalmának kiindulási pontjához, miközben nem veszi észre, hogy - a lámpással a kezében vezérelt - hívei már feljutottak a felszínre és ott már számukra a nap természetes fénye biztosítja az állandó világosságot a lámpás bizonytalanul ingadozó lángja helyett. Így aztán ez az egész másik oldal - miközben keresve az elhagyott „régi” kapaszkodókat - a visszatérés gondolatától akadályozottan képtelen meglátni és láttatni a várható jövőt.

 

Miért ti mit csináltok, szóltam közbe kissé ingerülten? Ti nem csupán keresitek a múltat, hanem azt nem találva egy helyen megálltatok és ott - ráadásul összekeverve az egyes időszakok „építészeti” stílusait - eszeveszett gyorsasággal és pénzköltés mellett - egy kellő műveltséggel nem rendelkező ember emlékeit követve - nyomban a múlt felépítésébe is fogtatok. Múlt nélkül a jövőt sem lehet építeni, hangzott a válasz! Ez mind igaz, de hátrafordulva és ott megállva magától a jövő sem fog soha előjönni és felépülni mondtam, nem hagyva magam. Hiszen – folytatva eszmefuttatásomat – az eddigi hatéves jövőképetek is csupán a múltról szól: a nőknek nincs helyük a politikában, de a közéletben sem, ők csupán szüljenek, és - gyerekeket nevelve - maradjanak otthon, vasárnap pedig minden legyen zárva, kivéve a templomokat, ahol a család boldog és szeretetteljes szimbiózisban, ájtatosan együtt-énekelve elhiszi majd, hogy e hazába beszökött a mennyek országa. Így aztán valóban elérhető és biztosítható, hogy a „zemberek” a bölcsődétől az egyetemekig - rengeteg óraszámban - a hittan és az erkölcstan legkülönfélébb irányzatait és tanait magukba szíva a visszakívánt múlt - Nagy-magyarországi - örök „boldogságában” élve soha ne tekintsenek a jövő - a demokrácia - felé. Ráadásul mindannyiunknak e múltban a követendőt egy a marxista foxi-maxin felemelkedett, de a felnövekvő fejlődésben megállásra kényszerült szüfrazsett és egy, a kijelentéseiben a szezont a fazonnal összekeverve hadováló - lelkészi jellegének fenntartása mellett lelkészi szolgálatát szüneteltető - „szentember” - akarja megmondani, de nem csupán az övéinek, hanem még nekünk is. Miközben a regnáló hatalom – az egyházzal kart karba öltve – a hazugságtól és a korrupciótól fuldokolva – az utóbb említettek még a pedofíliával is reménytelenül küszködve – a fallal és szögesdróttal körbekerített társadalmat még a reménytől is meg szeretné fosztani. Vagy talán nem erről szól a hatalom hűbéresei által minden akadály vételéhez zöld utat kapott - aljas hátterű és értelmezhetetlen mondatú - népszavazásotok? Esetleg tévednék? Fejeztem be szónoklatomat, lehetőséget adva ezzel ismerősömnek a visszavágásra.

 

Ahogy gondoltam, nem kellett sokat várni a szóözönre, jött, mint egy zuhatag, igaz, nem minden logika nélkül. Nagyjából ezekért hagytam ott a pártot közel négy évvel ezelőtt, kezdte egyelőre szelíden. Megelégeltem az egyetlen ember köré épülő és egyre csak erősödő hűbéri centralizmust, no meg az ál keresztényeket, akik hazugsággal és kiskapukon keresztül eljutva vették körbe a pártvezetőt egyre feljebb haladva a közéleti ranglétrán, miközben bort ittak, de vizet prédikáltak. Hogy helyesen cselekedtem azt a boltbezárással összefüggő törvénykezés során követett eljárási bohózat igazolta vissza. Ez lenne a kormány országépítési programjának leglényegesebb pontja, tettem fel magamban a kérdést? Akkor, amikor mindenki szeme-láttára egyre kisebb létszámú embercsoportok egyre nagyobb mértékű vagyont sikkasztanak el a nemzet tulajdonából, kimenekítve ez értékeket a hazából az offshore-paradicsomokba? Igen, ez nagy hiba: a kormányfő mindebből szinte semmit nem vesz észre és nem vág rendet saját hatalmi környezetében. De ami a múlt értékeinek megőrzését, a rend, a béke és a belső lelki egyensúly megteremtését és ápolását illeti, azt szinte mindenki megelégedésére jól csináljuk. Ettől a végszótól aztán kitört belőlem az eleddig visszafogott, de most igen gúnyosra sikeredett hangos röhögés (de az is lehet, hogy a kívülálló számára ez már nyerítésnek tűnt).

 

Egyrészt, ami a múlt értékei megőrzésének dicséretét illeti abból a körből engem tessék kihagyni, mondtam ezt a „kihagyni” szó nyomatékosításával. Nem azért, mintha közömbös lennék a múlt és értékei iránt, de tevőleges ápolása előtt szeretném tudni, hogy a múlt mely időszakát kívánjuk előtérbe állítani: a honfoglalásét, az államalapításét, a tatárjárásét, a török uralomét, a Habsburg monarchiáét, a kiegyezését, a Tanácsköztársaságét, a Horthy korszakét, a Rákosi vagy a Kádár korszakét vagy esetleg a rendszerváltás időszakáét? Mindez számomra, részvételem intenzitása tekintetében egyáltalán nem mindegy! Jelenleg ugyanis csupán a hatalomgyakorlás centrumainak – a parlament és a vár, valamint környékének – „múltbéli értékmentése” folyik, nem kis történelmi csalással, illetve hamisítással. Ezekben nyilvánvaló, hogy nem kívánok részt venni!

 

Másrészt, a rend, a béke és a belső lelki egyensúly megteremtését és ápolását tekintve csak a hülye és a vak nem látja, miszerint jelenleg a „REND” érvényesülésének legfőbb akadályát maga a hatalom megszemélyesítői és megjelenítői, valamint a hatalmi struktúra nevesíthető intézményei képezik: a kormányzó pártok és az Alaptörvény intézményei (különösen a kormány és végrehajtó szervei, az Alkotmánybíróság és a tágan értelmezett igazságszolgáltatás). A „békét” illetően pedig nemhogy az egyensúly megteremtése felé haladnánk, hanem éppen ellenkezőleg, annak szinte teljes szétesése kezd a társadalmon úrrá lenni. A társadalom egyre nagyobb részének a megélhetési gondokkal küszködők közé süllyedése, az egyre vagyonosabbak és az egyre nagyobb nyomorban élők közötti ollórésnek hatalmas méretű szakadékká szélesedése, az értelmes és megélhetést biztosító munka hiánya, a szakmailag felkészült és nyelvet(ket) is beszélő munkaképes fiatalok hadának külföldre távozása, a betegek és az öregek számának gyors növekedése, az üzengetéses formát öltő és állandósulni látszó mindenkivel szemben vívandó szabadságharcunk, az önmagunk foglyává válását előidéző kerítés- és szögesdrót építési akcióink, az idegen-ajkúak elleni gyűlölet szítása, az Unión kívül is és belül is lenni akarásunk kettős mércéje által kiváltott bizonytalanság, az október 2-ára kitűzött kvóta-népszavazás nép által érthetetlen és követhetetlen cél és érvrendszere, mind-mind a társadalom belső, a határokon belüli béke megteremtése és érvényesülése ellen hat!

 

Belső lelki egyensúlyom megteremtése és ápolása kérdésében pedig engedtessék meg nekem, hogy miattuk csupán egyedül minden külső segítség nélkül magam aggódhassak, nem igényelve hozzá a hatalom kétkulacsos arroganciáját, és különösen nem az egyház és papjainak álszent és hozzá nem értő közreműködését! Hiszen az idehaza uralkodó egyház és szolgái mit sem tudnak az egyén és családja belső lelki békéjét mozgató és egyensúlyban tartó rugók – szerelem és szex – természetrajzáról, amelynek élményt adó hatása nélkül nincs házasság, család és gyermekáldás. Így aztán akit mindennek szele és ténye még nem csapott meg, s e széljárást még nem élte át, az nekem ne papoljon szeretetről, családról, gyermekáldásról és a lélek belső békéjéről vagy egyensúlyáról. Éppen ezért kérem és javaslom: gyakorlati ismeret hiányában csupán elméleti felkészültség birtokában tessenek inkább a templomok és az imahelyek falai közé visszavonulni és ott igét hirdetni a bent lévőknek, távozva és szabadon hagyva ezzel a politika és az állami élet és intézményei területeit és pozícióit. Felhagyva, az egyházi intézmények (tanintézmények) vezetőposztjainak – jogi és etikai összeférhetetlenséget is generáló – állami, alkotmánybírói tisztségekkel történő összeboronálásával (példának okáért: Zlinszky János 1995-1998 PPKE dékán és alkotmánybíró; Varga Zs. András 2013-2016 PPKE dékán, 2014-től alkotmánybíró is). A kvóta-népszavazást pedig a kormánynak mielőbb vissza kellene vonnia … és mégis milyen alapon, szólt közbe váratlanul vitázó ismerősöm? A feltett kérdés érthetetlensége és - esetleges eredményessége esetén annak - végrehajthatatlansága miatt, válaszoltam, ja és mert árának csengése Júdáspénzre emlékeztet!

 

De hát korábban is ti erőltettétek az értelmetlen népszavazásokat, vágott vissza vitapartnerem! Ez így nagyon nem igaz sőt, már inkább az igaztalan vádaskodás kategóriájába sorolható, amely azonban sehova nem vezet, hangzott röviden a válaszom. Egyrészt a népszavazás, mint a demokrácia egyik jogintézménye soha nem lehet értelmetlen, csupán a feltett és megválaszolandó kérdés lehet az! Másrészt, rövid az emlékezeted, pedig akkor – kemény és támadó pártkatona voltál, sőt eszelősen – még te is a népszavazás mellett kampányoltál, össze is vesztünk miatta, annak idején! Emlékezzél, 2008-ra, ekkor került sor a ma már csak szociális népszavazásként emlegetett három igenes akciótokra, a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj ügyére, no meg az utcák, terek – mostanihoz is nagyon hasonló – demagóg kampányjelszavakat tartalmazó plakátokkal való elárasztására: A jövő 3 igennel kezdődik!” Nem mintha a kormányoldalé veretesebbre sikeredett volna: „Népszavazás a szocializmusról” (SZDSZ),

 

 

„Józan ész nevében” (MSZP). Egyedül az MDF látta tisztán a helyzetet, nem is vett részt a népszavazási küzdelemben, mondván (józanul) a népszavazás intézménye nem ilyen és ezekhez hasonló kérdések megvitatására és eldöntésére való.

 

A kormány azonban nem érzékelve a felhergelt nép haragját – ostoba módon – a végsőkig kitartott elképzelése mellett, bele is bukott a három „igen” elsöprő győzelmébe. Az eredményt követően - időben nem sokkal később - vereségét elismerve, vissza is vonatta az érintett törvényeket. Ellenben e cirkuszi játék egyedüli vesztese - a kormányzó hatalom színétől függetlenül, természetesen (már akkor is) maga - a NÉP lett, a pártok ugyanis nem csupán bohócot csináltak belőle, de még az általuk megrendelt „zenészek” számláját is vele fizettették meg, potom 4,5 milliárd forintot. Ennek a szűklátókörűségnek és csiki-csuki koalíciós marakodásnak köszönhetitek, hogy hatalomra kerül(het)tetek, és hogy még most is ott lehettek! Mindez, október 2-án könnyen megismétlődhet, de ezúttal (remélhetően) ti lesztek a vesztesei. Bár az is igaz, hogy a mostani kérdés annyira értelmetlen és érthetetlen, hogy eredményes népszavazás esetén sem lehet majd vele mit kezdeni, de eredménytelenség, sőt érvénytelenség esetén sem. Így aztán az igazi vesztes ezúttal is ugyanaz lesz: a NÉP, és mindezt – meghunyászkodását, csendben maradását – ismét a zsebe fogja bánni, csekélyke 5 milliárd elvesztésével! Nem tudom, hogy e – kormányai és egyházai miatt – balsorsú nép balgán meddig tűri még a leigázottság és megalázottság béklyóit, ahelyett, hogy elseperve valamennyi - kormányzásra alkalmatlan - pártot és önjelölt vezetőjét maga venné kezébe sorsának és jövőjének megtervezését, a társadalom egyes intézmény-rendszereinek létrehozását és tiszta múltú emberekkel való „feltöltését”? Ha pedig e népszavazás eredményeként még „törvény” is fog születni, az már – a visszamenőleges hatály és a személyre szabott törvények megalkotása miatt, nem először – az egész jogásztársadalom közös szégyene és felelőssége lesz, amelyet nem szabadna következmények nélkül megúsznia!

 

 

☺☺☺☺

 

 

Fejtegetéseimre ezúttal elmaradt a szokásos rám olvasó riposzt, tekintettel arra, hogy bár jelentős késéssel, de megérkezett asztaltársaságunk harmadik tagja, aki ránk pillantva rögvest közölte, amennyiben a szokásos se eleje, se vége politizálgató „műsorunkat” akarjuk folytatni, úgy – közösséget nem vállalva velünk – tüntetően átül egy másik asztalhoz. E kijelentéssel – ellentmondást nem tűrően – belénk is fojtotta a szót. Mit volt mit tennünk, kérve a korábban már megrendelt kávénkat elcsendesedve magunkba mélyedtünk.

 

Kis csapatunk késve érkezett tagja régi ismerősünk és kávéházi társunk, szintén nyugdíjas, de kiegészítésként még „tanácsadó” orvos leánya magánrendelőjében, egyébként pedig utálja a politikát, és ha csak lehet, kerüli a találkozást annak minden lehetséges megnyilvánulási formájával legyen az újság, rádió, televízió, avagy társasági fórum, összejövetel. Utóbb említett esetekbe csöppenve - mint akinek a hagyma valamennyi lehetséges tálalási formája könnyeket előcsalva csípi a szemét - észrevétlen módon, roppant kulturáltan és illedelmesen igyekszik tisztes távolságú fedezékbe vonulni, hogy még véletlenül se kelljen meghallania az ott elhangzottakat, de leginkább, megszólalnia és véleményt nyilvánítania. Mindennek ellenére határozott állásponttal rendelkezik társadalmunk szinte valamennyi lényeges kérdéséről és bajáról, amelyek forrásait leginkább a pártok és vezetőinek mérhetetlen kapzsiságára, a másik oldallal szembeni kiengesztelhetetlen gyűlöletére, az állam és szervezeteinek egyre növekvő és már nem is köntörfalazott korrupciójára, valamint az emberi mivoltához tapadó hitnek és lelki motivációknak a vallásos hittel és lelkülettel való tudatos és félrevezető összekeverésére szokta visszavezetni. Szerinte a magyarországi pártok az ország legnagyobb haszonlesői és haszonélvezői, amelyek közül jelenleg egyik sem alkalmas az ország és társadalma demokratikus vezetésére, mivel legtöbbjük nem a társadalom szervezését és vezetését, hanem a felette való uralom megszerzését, a hatalom kisajátítását tekinti – nyíltan ugyan még ki nem mondott – céljának. Információinak nagy részét betegeinek választ nem igénylő kifakadásaiból, egy-egy éppen aktuális témában kérdezés nélkül történt megnyilatkozásaiból meríti, amelyeket aztán mozaikszerűen összerakva szokta saját – néha hajmeresztő, véleménynél erősebb fajsúlyt képviselő – kijelentéseit számunkra megfogalmazni. Miként ezt tette legutóbb is: bár tisztában vagyok a népi szólásmondás jelentőségével, miszerint még véletlenül sem szabadna a tyúkól őrzését akár szelídített rókára is bízni, ennek ellenére az az érzésem, hogy most ezt a lehetőséget is meg kellene lépni. Mivel civil társadalmunk megszervezésére majd irányítására az önmagára oly büszke és érzékeny lelkületű értelmiségünk jelenleg (is) képtelen, így – jobb híján – mindezt a munkát egy tisztes koalíció mellett az eleddig kormányzati lehetőséget nem kapott, de ideológiájában ma már letisztulni látszó Jobbik vezetőjére kellene bízni? Ráadásul nekem ez idáig az összes párt összes választási jelszava közül az övöké tetszett a legjobban: „Győzzön a Jobbik!” (Egyszerű, érthető, buzdító és még sajátosan ötletes is.) Az egyetlen „tyúkólbeli” problémámat csupán az okozza, hogy jelenleg nem is titkolt céljuk országunk EU-ból való kivezetése! E gondolatsor – kérés nélküli – elhangzását követően a már említett fideszes barátommal önkéntelenül és elképedve néztünk egymásra kérdően: mi a fene történhetett a „dokival” az eltelt időszak alatt? A meglepetéstől és a megrökönyödéstől pedig – szó szerint értve – köpni-nyelni nem tudtunk, nemhogy megszólalni és reflektálni e képtelenségre. Azt követően meg nem volt kellő alkalom a „tetemrehívásra”. Így a téma - eddig - nem került ismét a terítékre.

 

Közben megérkezett a kávé, részemre a cappuccino, hozzákezdtünk hát - a ki-ki megszokott szertartása szerinti - fogyasztásához, társaságunk utóbb érkezett tagjának szemei alig titkolható módon, az asztalon szétnyitva heverő általam hozott újság egyikére esett, restellve ugyan a szándékot, de látszott a tekintetén, nem fogja tudni megállni, hogy érte ne nyúljon, úgy is lett, látott valamit a nyitva hagyott oldalon. Kézébe vette, majd röviden beleolvasva indulatosan visszahelyezte az asztalra. E tettet hosszas szóbeli monológ követte, ezért utálom a politikát, a pártokat, elsősorban azok képmutató politikusait, hiszen nélkülük a pártok sem léteznének, nem tudják abbahagyni, még akkor sem, ha az idő érthető módon jelez nekik, az élet nem csupán korukat, de nézeteiket tekintve is eljárt felettük, egyszerűen túllépett rajtuk, de ezt ők nem képesek maguktól sem észrevenni, sem megérteni, különösen nem belenyugodni. Ha mondandójához pódiumot nem kap, hát ír és vannak újságok, amelyek ezeket az írásokat visszatérő módon helyet adva le is közlik. Ráadásul rendszeres időközönként, mintha az illetőnek bérlete lenne, az adott mennyiségű szöveg megírására az érte járó ki tudja mekkora összegű gázsi felvételére nyugdíja kiegészítéseként, nehogy éhen haljon a több évtizednyi eredménytelen, a mai állapotokhoz vezetett tevékenysége „jutalmaként”. Sőt, szinte táplálja a kérdéses napilap az ilyen tollforgatókat, erőt adva nekik a még több, hasonló színvonalú és értetlenkedő cikk megírásához.

 

Lásd, a „Cirkuszjegy Nyilas Misinek” című cikket, amelyben mint egy általános iskolai zárthelyi dolgozatban vagy házi feladványban, van bevezető tárgyalás és még befejezés is csupán a téma és különösen a kivitelezés avítt poros dohos, mesterkélt tudálékoskodó és okoskodó, mintha írója egy kisiskolás pedagógus néni lenne, aki az eltelt évtizedek alatt az általa tanított nebulók szellemi színvonalához süllyedve, mára ott is rekedt volna. „Kétségbeesett pedagógus írta: a kitűnő tanulóknak a KLIK cirkuszjegyet küldött ajándékba … de csak a gyerekeknek … névre szólóan … a szülőknek nem … A Fővárosi Nagycirkuszba. Ennyi szabad pénze … vonatra, s mi-egyébre … a családnak … Szabolcsban  … azonban szinte senkinek nincs.Nem tudom, hány gyerek pityergett a bizonyítványosztás után otthon. Nem a bukottak, hanem a legjobbak. … De hát a központosított iskolaügyben nem lehet minden egyéni nyavalyára odafigyelni. Itt egyenirányítás van, amelyik egyengyerekeket képzel el. Úgy kell annak, aki kilóg. Pláne lefele. … A távolság nagyobb. „Ingyencirkusszal” nem lehet áthidalni.” Ennyire elvakult „ostoba” és bugyuta okvetetlenkedést egyetlen glosszába sűrítve rég olvastam. Mintha a korábbi „demokrata” kormányok és pártjaik, beleértve vezetőiket és jól-fizetett tanácsadóikat is nem ugyanekkora áthidalhatatlan hátrányt hoztak volna létre eszelős minden településnek legyen saját iskolája jelszavukkal, nem törődve, hogy ezzel a hátrányos helyzet hatványozott újratermelését idézték elő, ráadásul úgy hogy minden tehetősebb szülő a gyermekét - a jelszóval ellentétben - leküzdve a távolságokat a helyi iskola helyett a korszerűbb eszközökkel rendelkező és színvonalasabb oktatás nyújtására is képes iskolába íratta be. Hiszen a saját iskolához mindenáron ragaszkodó település nem volt képes a kor követelményének megfelelő oktatás biztosítására. Így a vaskályha és a palatábla mellett egy és ugyanazon személy látta el a fűtő, a pedellus, a gondnoki és az összes tantárgy oktatási feladatait úgy az alsó, mint a felső tagozaton. Miközben e cikk írójának pártja azt sem volt képes megakadályozni, hogy saját, a jövőt nem látó miniszter-nagyasszonya az iskolabuszoztatást megoldani képes kistérségi szerveződés intézményesülését legalább létrejötte és kipróbálása előtt ne verje szét. Ennyit a másik oldal pártpolitikusairól. Nem véletlen, hogy az illető a neve mellett kiegészítő jelzőként korábbi pártpolitikusi titulusainak egyikét sem nevesítette! Ezért is egyre szimpatikusabbak számomra azok, akik eddig a korrupció, az állami pénzek lenyúlása és az offshore botrányok viharaitól mentesek tudtak maradni, s akik még nem kaptak lehetőséget elképzeléseik társadalmi szintű megvalósításához?

 

Mindezzel nehéz vitatkozni - ragadtam meg a lehetőséget a pillanatnyi szünet kihasználásával, s - fűztem tovább a gondolatot. Számomra mégis az a legérthetetlenebb, hogy a „baloldal” miért elfáradt, megöregedett, újat mondani már nem képes, csupán a múlton merengő rágódó, a múltba visszatekintő, a valahova még most is visszamenni akaró volt - és itt a „volt” szón a hangsúly - szószolóit engedi megnyilatkozni ahelyett, hogy fiatalítana és az elképzelt jövő felvázolásával, érthetővé tételével foglalkozva igyekezne minél több támogatót szerezni és megnyerni politikájához? Vagy talán véletlen, hogy egyes a politika és a közélet színpadairól már letűnt múzeumi polcokra vitrinekbe érett „politikusok” közszereplők még mindig görcsösen ragaszkodva múltjuk egy-egy elmúlt szeletének létéhez nem tudnak megelégedni és beletörődni „nyugdíjazásukba”, s ha másként nem hát írásaik végén nevük feltüntetésével meg nem elégedve elvárják – ha mástól nem hát – maguktól korábbi funkcióikra emlékezve azok feltüntetését is? Miként a kalap is az őt megillető, díszítőpántlika odatűzését. Persze az is sok mindent elárul az illető személy személyiségjegyeinek összetételéről, ha a nevet követően nem a volt (MSZMP KB, KISZ KB, MSZP elnök, frakcióvezető stb.) pártfunkciók, hanem az államiak kerülnek csupán „volt országgyűlési képviselő” nevesítve feltüntetésre. Igaz az előbbiekben említett görcsösség még ez esetben is érezhetően jelen van az illetőben, még akkor is, ha e „volt” szó már inkább csak a múltra, az elmúltra, a régen voltra, esetleg a feledhetőre (is) utal, hiszen az ezekhez kötődő emlékek értelmesebb körökben már inkább csak az emlékiratokban szoktak ismét életre kelni. Ma még azonban nem ritka az egészségesnek nem mondható exhibicionizmus fel-felbukkanása egyes letűnt közszereplőinknél, például a következők szerint: jegyző, volt belügyminiszter; jegyző, volt közigazgatási hivatalvezető; nyugdíjas, volt címzetes főjegyző, avagy a legújabb divat: a jegyzői funkció elhagyása és csupán a pántlika - címzetes főjegyző - feltüntetése! Minderről, Horn Gyula – anélkül, hogy odatenném a volt miniszterelnök titulust mindenki tudja, hogy kiről is van szó – egyik epésen találó szurka-piszkája jut eszembe, amelyet egy újságíró Petrasovits Annával kapcsolatban feltett kérdésére – csípőből – válaszolva adott: „Azt hiszem, senki sem kétli, hogy Annuska nem egy Kéthly.” E finom cizellált szójáték talán valamennyi, előbbiekben említett személy esetében is felvethető lehet!? Így aztán nekem szimpatikusabbak azok a „volt” politikusok, közéleti szereplők, akik csupán nevükkel - esetleg azt követően legfeljebb jelenlegi tevékenységükre utalva - jegyzik írásaikat: példának okáért, „Herényi Károly” - (máskor "Herényi Károly közíró") - pedig szintén volt országgyűlési képviselő (nem is kevés ideig 1998-2010 között) sőt pártja frakcióvezetői tisztét is betöltötte. Mégis, mennyivel elegánsabb és tisztességesebb, így, minden „volt cafrang” nélkül! Hiszen, ha a név önmagában már amúgy nem mond semmit, célszerű a funkciót is vele együtt elfed(tet)ni! És mi legyen a mindezt nem követőkkel? E romantizáló önírókat azzal kellene jutalmazni, hogy saját, élvezhetetlen és izzadság illatú írásaikat naponta legalább háromszor hangosan olvassák fel önmaguknak, önmaguk előtt egészen addig, amíg következő borzadványukat valamelyik sajtóorgánum le nem közli, majd az addigi, korábbi olvasnivalót ezzel kiegészítve lehetne az egész felolvasó folyamatot elölről kezdeni.

 

És ekkor a Fideszt „képviselő” asztaltársaságunk tagja kihasználva a kínálkozó alkalmat, mint egy oroszlán a kiszemelt zsákmányára „vetette” magát nyugdíjas orvos szónokunkra. Ki szerette volna ugrasztani a nyulat a korábbi téma bokrából, így ellenkezésre és menekülésre lehetőséget nem adva tette fel kérdését: te és „szimpatizánsaid” amennyiben a kezetekbe kerülne a hatalom, milyen intézkedéseket hoznátok, avagy mit csinálnátok másként, mint az eddigiek?

 

Kérdezettünk - meglepetésemre - egyetlen pillanatra sem esett kétségbe a kérdés kapcsán, sőt, mintha készült volna rá és megkönnyebbülést érzett volna, hogy a témát nem neki kell ismét konspirált módon előhoznia? Nem vagyok jogász és talán kellő jogi érzékkel sem rendelkezem – mondta óvatosan – de abban biztos vagyok, hogy azonnal kivennénk az alkotmányozás jogkörét a pártok által uralt és terrorizált törvényhozás kezéből, az államelnököt pedig közvetlenül a nép választaná, 6 vagy 7 évre. Az Alkotmánybíróságot megszüntetnénk vagy beépítenénk a Kúriába önálló 7 fős tanácsként, elvéve tőlük az összevissza-locsogásukat biztosító külön, önálló, párhuzamos, csatlakozó, s - talán még isten sem tudja, hogy milyen - egyéb más néven nevezett álindokolási lehetőségeiket. Személyüket a parlament arra illetékes bizottsága(i), a hivatásos bírák képviseleti szerve és az állampolgárokat védő új szervezetként létrehozandó autonóm testület által javasolt 5-5-5 főből az államelnök sorsolással kiválasztva bízná meg életfogytig tartóan minden más kereső és pénzügyi tevékenység folytatásának megtiltása mellett. Továbbá, nem lenne jogkörük az alkotmányellenes vagy törvényellenes szabályok megsemmisítésére, hanem csak azok alkalmazásának felfüggesztésére és a jogalkotót, sem a jogsértés megszüntetése sem pedig a hiányzó jogszabályok megalkotása végett jogszabályalkotásra nem utasíthatnák.

 

Az ügyészség megszűnne önálló hatalmi tényező lenni, csupán a vádképviselet ellátásával foglalkozna a kormánynak alárendelten. Az igazságszolgáltatás valamennyi érdemi résztvevője tevékenységéhez igazodó összegű kötelező felelősségbiztosítással rendelkezne, amely keret „elfogyasztása” esetén visszakerülhetetlenül távoznia kellene az igazságszolgáltatás istennője bűvköréből. A polgárok állampolgári jogainak és érdekeinek védelmét a végrehajtó-hatalomtól teljesen független autonóm testület látná el, amelynek elnökét meghatározott szervezetek által ajánlott személyek közül az államelnök kérné fel feladatainak ellátására 4-5 esetleg 6 évre szólóan. A köz szolgálatát ellátó személyek juttatásait és értékállóságát (beleértve az állam által az illető élete végéig garantált nyugdíjat is) az állami költségvetés finanszírozná, illetve biztosítaná. Cserébe, a köz szolgái más költségvetési forrásból juttatást nem vehetnének kézhez, háromévenként pedig kötelező vagyongyarapodási bevallást kellene készíteniük, amelyhez teljes nyilvánosság párosulna. Korrupció vagy offshore érintettség a közszolgálati státusz azonnali és végleges, soha vissza nem térő elvesztésével járna.

 

Az adózás mértéke értékhatárhoz kötve többsávos lenne. Meghatározott értékhatár felett pedig a vagyon megtartás/gyarapodás, eredetének szigorú elszámoltatáshoz lenne kötve, míg ennek eredménytelensége, illetve a korrupció vagy az offshore kötődés a vagyon azonnali zárolását és államosítását eredményezné. Magasan meghatározott értékhatár felett a vagyon öröklése eltörlésre kerülne. A folyók, tavak partjainak területét 10-15 méteres sávban azonnal államosítanánk mindenféle kártalanítás nélkül, kimondva, hogy a jövőben e területek magáncélra forgalomképtelenek, illetve elidegeníthetetlenek és elbirtokolhatatlanok. A vagyonnal összefüggő jogerős ítéletek esetében az elkövető(k) vagyona 10-15 éves vagyonmozgást figyelembe véve … a mondat azonban nem nyerhetett befejezést, mivel Fideszes elkötelezettségű asztaltársunk telefonja megszólalt, majd rövid beszélgetést követően közölte, hogy bármennyire is sajnálja, de egy rendkívüli esemény miatt azonnal távoznia kell és így a téma további kifejtését amennyiben lehetséges a következő találkozásunkig el kellene halasztani. Elköszönve tőlünk elindult a kijárat felé, néhány lépést követően azonban váratlanul megfordult és visszajött hozzánk. Egy kérdést intézett a doki felé: tényleg azt hiszed, hogy egy Jobbikos miniszterelnök vagy kormánytöbbség ezek közül akármit is magáévá téve hajlandó lenne azokból bármit is megvalósítani? Nem! Hangzott a szomorú és rezignáltan lesújtó válasz.

 

 

☺☺☺☺

 

 

Utálom a mobiltelefonokat, társaságban történő felvételüket pedig egyenesen a jelenlévőkkel szembeni durva udvariatlanságnak tekintem. Amíg csupán a huzalos telefon létezett senkit nem zavart, ha evés, ivás, beszélgetés és az illemhely használata közben senki nem hívta és az illetőnek sem kellett hívnia senkit, mégis mindenki felnőtt és teljes értékű emberré vált? Én ma is ehhez az ósdi szokáshoz tartom magam és amennyiben megyek valakihez vagy találkozom valakivel, megtisztelem azzal, hogy előtte telefonomat kikapcsolom, ugyanígy cselekszem a színházban, moziban, operában, kiállításon és még a hangversenyen is!

 

Mit volt mit tennünk, alkalmazkodva a kényszer szülte helyzethez a témával összefüggő csevegésünket a következő összejövetelünkre halasztva másról kezdtünk társalogni. Miről, másról, mint korunkkal összefüggésben az egészségügyről, annak tragikus állapotáról, az orvos-elvándorlásról, no meg a magyar társadalmat megszégyenítő fizetésekről, az állítólagos és valamennyi eddigi kormány által népbutítóan harsogott ingyenes orvosi ellátásról és ennek kapcsán a morálisan senkit sem „felemelő”, nem is kötelező, hanem – többszörösen aláhúzottan – csak „adható” hálapénzről. A húsba-vágó kérdés ellenére beszélgetésünket még önmagunk számára sem sikerült érdekfeszítővé tenni. Így aztán néhány közhelyszerű egyetértő megállapításon túl – miszerint bárki is kerül kormányra, az egészségügy hátizsákját tovább már nem cipelheti, a hátizsákba a betekintés mellett bele is kell nyúlnia, hogy néhány súlyosabb kérdést megoldva annak további cipelésétől magunkat és szívünket is megkíméljük – hamar témát váltottunk.

 

Orvos barátom volt a kezdeményezőbb, az asztalon heverő - általam hozott - könyvre tekintve Szentendrére terelte a beszélgetést. Oda, ahol annak idején - a Múzeum Cukrászdában (1. kép, 2. kép) -megismerkedtünk és megcsodáltuk a cukrászda hangulatos és - talán belsőépítész által felügyelten - ízlésesen berendezett (3. kép, 4. kép) földszinti, emeleti termeit (patyolattisztaságú illemhelyiségét), továbbá a fénylőn csillogó tisztaságú üvegborítású pultokban elhelyezett szemet gyönyörködtető, fogyasztásukra ellenállhatatlan módon csábító finomságokat (5. kép, 6. kép). Mindketten, külföldi vendégekkel voltunk. Jelezve fizetési szándékomat kértem a számlát, hozzátéve hogy mindezt a műveletet bankkártyával szeretném megejteni. Rövid idő elteltével megérkezett a pincérhölgy kezében a terminállal, melybe a fizetendő összeg már be is volt ütve, majd a gépet felmutatva megkérdezte, elfogadom-e az összeget, mire mondtam tegyen hozzá még 300 forintot. A hölgy, kérésemet teljesítve, az átadott kártyát a terminálhoz érintve a fizetési akciót le is bonyolította. A visszakapott bankkártyám és a kártyatulajdonost megillető nyugta ellenére is úgy éreztem, mintha még valami hiányozna a fizetési aktusból. Hát persze – kaptam képletesen a homlokomhoz – a kért számla, amelyen a fogyasztott tételek részletezve is fel vannak sorolva. A reklamálásomra kapott válasz szerint, mivel a fizetési szándékom jelzésekor nem említettem, hogy számlát is fogok kérni, ezért ő, látva hogy vendégekkel vagyok és sietnénk tovább, leegyszerűsítve és felgyorsítva a folyamatot csupán a terminált hozta magával, de természetesen mindjárt visszamegy a pulthoz és a számlát is átadja nekem. Ez meg is történt.

 

Ránézve a tételes elszámolásra azonban mindjárt érthetővé vált számomra az előzékenység és szolgálatkészség mögé bújtatott „turpisság”. A terminálba beütött és a pincérnő által felmutatott összeg ugyanis már a szervízdíjat is magában foglalta, méghozzá 15%-os mértékkel számolva. Így – félrevezetetten – ehhez tettem hozzá még 300-Ft-ot. Mint a vitából kiderült a pincér mindezért a malőrért nem hibáztatható, hiszen a gépbe ütött összeget kérés nélkül felmutatta nekem, sőt még azt is megkérdezte tőlem, hogy elfogadom-e, és csak ezt követően érintette kártyámat a terminálhoz? Mindez – kezdve magam a vendégek előtt már kellemetlenül érezni – ugyan igaz, válaszoltam, de amennyiben a részletezőt is látom, úgy biztos, hogy a felmutatott összeget nem tetéztem volna meg további 300 forinttal. Persze az is lehet, hogy e taktika a mozgatórugója az alkalmazott - pofátlan módú - nyerészkedést takaró előzékenységnek és udvariasságnak? Ekkor a szomszédos asztaltól felállt és odajött hozzám egy úr, aki mint mondta nemrég ő is „átesett” e „tortúrán”, de akkor, igaz rossz szájízzel – vendégeire való tekintettel – túltette magát az eseményen, de most, amennyiben úgy ítélem meg és cselekedni szeretnék, szívesen tanúskodik ez ügyben mellettem. Megtudva, hogy a segítőkész úriember társaságában lévő személyek is először járnak Szentendrén, megköszöntem az udvarias – bátor és Magyarországon ritkaságnak számító – felajánlkozást és javasoltam, kivételesen borítsunk fátylat az egészre, majd meghívtam őket a szomszédban lévő marcipánmúzeum (7. kép) kiállításának (8. kép, 9. kép, 10. kép, 11. kép, 12. kép, 13. kép, 14. kép, 15. kép, 16. kép, 17. kép, 18. kép, 19. kép, 20. kép, 21. kép, 22. kép,  23. kép) megtekintésére.

 

Kijövet nagy volt felém a hálálkodás, megkérdezték csatlakozhatnának-e hozzánk és vállalnám-e a közös idegenvezetést látva, hogy otthonosan mozgok e városban, mint mondták ne féljünk, nem lesznek terhünkre, ellentételezésként pedig, úgy 12:00-14:00 óra magasságában nagyon szívesen meghívnának minket az egyik általam ajánlott itteni étteremben egy ebédre. Megegyeztünk! Mivel nem idegenvezetésre készültem csupán saját külföldi ismerőseimnek szerettem volna néhány, számomra kedves helyszínt megmutatni javaslatot tettem, a most már közös társaságnak. Mielőtt spontán módon, de mégiscsak az én ízlésem szerint haladva ismerkednénk e gyöngyszem-város nevezetességeivel és szépségeivel keressük fel az innen nem messze található Információs Irodát, ahol feltehetően beszerezhető lesz a város – az egyes nevezetességek fellelhetősége helyét is jelölő – térképe, majd ezzel, s az érdeklődésünket felkeltett, az Irodában közösen kiválogatott látnivalókat bemutató szórólapokkal (rövid ismertetőkkel) felvértezve folytassuk tovább utunkat. Az elhangzott javaslatot egyetértés és nyomban tett is követte.

 

Akciónkat azonban nem koronázta siker, az Iroda (24. kép)

 


 

zárva volt, mint megtudtuk csupán főidényben - június 1-től augusztus 31-ig - tart nyitva, a mi naptárunk azonban még csak márciust mutatott. Pedig hát – állítólag – az ország gazdaságának fő húzó és toló ágazatát a feltörekvő és egyre jelentősebb bevételeket produkáló idegen(turista)forgalom képezi, morogtam magamban. S mindez, talán még a város költségvetése szempontjából sem lehet egy mellékes tényező, hiszen ismereteim szerint télen-nyáron özönlenek ide a turisták, jelentős összegeket itt hagyva az önkormányzat zsebében? Ennek következtében talán az is megérné, ha az Iroda működtetését akár az önkormányzat venné saját kézébe gondoskodva egyben a személyzet - szükséges mennyiségű - helyi térképekkel és szórólapokkal történő folyamatos ellátásáról? Nem érdemes bosszankodni, nyugtatgatott az egyik segítségünkre sietett helybéli polgár, az itt „uralkodók” közül mindenki csak a lenyúlásban érdekelt, amennyiben nyitva tartjuk a szemünket és fülünket mi is fogunk még más, hasonló jellegű meglepetésekkel találkozni. Persze 2024-ig, a magyar nemzet által megrendezendő olimpia időpontjáig minden probléma rendeződni fog, amennyiben lesz elegendő – lenyúlható – pénze az országnak, tette hozzá az illető sokat sejtető szemhunyorgatások közepette.

 

E sikertelenséget követően utunkat az - általam ismert egyik legjelentősebb és szerintem elbűvölően sajátos alkotói bájt magán viselő műveket bemutató helyi nevezetességű, de - országosan és messzi földön is ismert, kivételes értéket képviselő gyűjteményű múzeum helyszíne felé vettük. Kis csoportunk tagjainak előzetesen el nem árulva, hogy hova is megyünk és mit is szeretnénk megtekinteni arról kezdtem félrevezető módon és sokat sejtetően mesélni, miszerint az illető művésztől még életében - a 70-es években, nejem jóvoltából - sikerült egy, a saját kezeivel készített műalkotására szert tennem, amelyet az óta is - mindkettőjükre emlékezve - kitüntetett helyen becses darabként őrzök otthonomban. Ugyanakkor a művész több alkotása egynéhány budapesti ház falán még ma is megtalálható és megszemlélhető. A mester alkotásait ihlető motivációk között pedig – aki járatos a témában – akár a mitológia, a mesék vagy a mondák ismert alakjait is sikerrel fedezheti fel és azonosíthatja. Odaértünkkor aztán megdöbbenten olvastuk a kapura kiragasztott tájékoztatót (25. kép), miszerint a kiállítás zárva tart. Néhány nappal ezelőtt – egy kicsit készülve e látogatásra – mindez az információ még nem volt olvasható, sem az UTAZZITTHON.hu, sem a szentendre.utisugo.hu című honlapon. De hát manapság kinek is áll érdekében, hogy a városba látogató külföldiek (és belföldiek) naprakész információval rendelkezzenek, hiszen itthon, még a tájékoztatás is magyarosan, spontán módon és mindenféle „közérdekűséget” nélkülözve, egyoldalúan történik? (Megjegyzem: a hiteles és naprakész informálást még az adott múzeumi egység sem tekinti mindennapi feladatának, ellenkező esetben e zárva tartás legalább a múzeum saját honlapján feltüntetést nyert volna!) Így aztán a Kovács Margit gyűjtemény helyett, alkotásai közül közösen, csupán a ház falába beépített kerámiát (26. kép, 27. kép) és a – szemléltetésként – magammal hozott képen látható egyik művét (28. kép) tekinthettük meg.

 

Mindennek ellenére – őrülten és szinte már eszelősen – nem voltam hajlandó beletörődni a majdnem megfellebbezhetetlen ténybe, miszerint Szentendre város kizárólagos törekvése és mindenható érdeke, hogy jó néhány más művészeti érték léte és őrzése ellenére a városba látogató turista, csupán a marcipánfigurák megtekintésének élményével induljon haza. Így aztán - elképzelésemből nem engedve - hogy a marcipán művészethez képest, emelkedettebb és akadémikusabb művészi/művészeti értéket képviselő kiállítást is láthassunk, az irányt - visszafelé fordítva - először a Barcsay Jenő Gyűjtemény, majd a Kmetty Múzeum helyszínéhez igazítottuk. A Barcsay Jenő Gyűjteményt - mi természetesebb - szintén zárva találtuk, mint a táblán írtakból kiderült a Gyűjtemény évente csupán (04.01. - 10.01.) azaz április 1. és október 1. között áll a látogatók rendelkezésére (29. kép), míg a Kmetty Múzeum (30. kép, 31. kép) csak (10.01. - 03.14.) október 1 és március 14. között fogad vendégeket, hogy mindezt a szisztémát józan-ésszel bárki is képes lenne felfogni, erősen kétlem! Hiszen Szentendre nem egy Balaton körüli település, amelyet az emberek csupán az időjárástól függően és akkor is csak a nyári időszakban keresnek fel? Mindezt a tényt nem csupán a már említett józan-ész, de az olvasható idegenforgalmi statisztikai adatok is alátámasztják. Mindennek a magyar szervezésnek köszönhetően – amely állítólag a honlapon is olvasható és eddig még senki nem kifogásolta, hangzott a feltett kérdésemre az egyik „illetékestől” kapott válasz – két kiállítási élménnyel szegényebbek maradtunk! Érdekes módon, külföldi barátaink a történteken nem igen csodálkoztak, ez irányú, érdeklődő kérdésemre adott válaszaik szerint a hazánkban uralkodó „rendetlenségről” otthon szerzett előzetes információik az itt tapasztaltakkal, nagyjából megegyeznek.

 

Ennyi kudarc után gondoltam jöjjön egy lelket melengető és biztosan mindenkit érdeklő és feldobó kiállítás - a Hubay Ház - megtekintése! (Csak zárójelben jegyzem meg: a rengeteg templomot felvonultató - némelyiknek még az indokoltnál is terjedelmesebb figyelmet szentelő szentendre.utisugo.hu - helyi jellegű honlap e nevezetességről még csak említést sem tesz!?) A valódi karácsonyi hangulatot árasztó - 2010-ben megnyílt - Hubay Ház kiállításának megtekintésétől ténylegesen is mindenki feldobódott (32. kép, 33. kép, 34. kép). Itt aztán minden volt mi a karácsonyi szem-szájnak ingere: jászol (35. kép), karácsonyfa és diótörő (36. kép), csengettyűk, csillagok, különböző ünnepi díszek és kellékek (37. kép, 38. kép, 39. kép), koboldok (40. kép), mikulások (41. kép, 42. kép, 43. kép). E karácsonyi hangulat megtette jótékony hatását, már senki nem akart panaszkodni a szoborparkba történő séta várható hosszúsága miatt. Nyugodtra véve hát a tempót, elindultunk az egyik kanyargós utcán, amelynek két oldalán jó néhány „bódé” és utcára történő kirakodás (44. kép) jelezte, itt bizony „harc” folyik a látogatóért, a turistáért, főleg a külföldiért, de különösen a vásárlóért, a fizetőképes vevőért. Láttunk itt mindent, mi állítólag hungarikumnak, népművészetnek, kézművességnek nevezi önmagát, de e sok eladásra kínált portéka nagyobbrészt inkább volt népművészeti köntösbe bebugyolált magyarkodó giccs, „csillogó-villogó” csecsebecse, egyedi kézművesi terméknek álcázott futószalagon gyártott vásárfia, falusi búcsúkon vagy vándorcirkuszi lövöldékben elnyerhető szörnyűség, mint pénzért megvásárolni és szuvenírként, esetleg ajándék gyanánt hazavinni érdemes - akárcsak szubjektív értéket is megtestesítő - termék (45. kép, 46. kép, 47. kép). Közös kis társaságunkból nem is vásárolt itt senki, még a hölgyek közül sem!

 

Elérve az Ady Endre úti célállomást, megpillantottuk a honlap szerint „állandóan látogatható szoborparknak” nevezett, egyenetlen magasságban fűvel benőtt és az utóbbi néhány évben kertészt aligha látott, göröngyös talajú, néhol még szeméttel is tarkított „grundot”. Területén, minden koncepciót nélkülözve, egymástól szétszórtan, összevissza távolságban elhelyezkedve emelkedtek a „magasba” a különböző méretű és alkotási stílust képviselő szobrok (48. kép, 49. kép, 50. kép, 51. kép, 52. kép), amelyek egyedileg - a magas fűben, nem látva, hogy hova is lépsz - elsősorban a szoboréhségük miatt teljesen nekikeseredettek számára voltak csak „élvezhetően” megközelíthetőek. De, ha közelebb is ment hozzájuk az érdeklődő, se a szobor címét, se alkotójának nevét nem sikerült megtudnia (mivel vagy eredetileg sem volt mindez feltüntetve, vagy látható- és olvashatóságát már elmosta az idő). Csupán egyetlen szobor állt még a civilizáció által kitüntetett környezetben, de az is árván a (szobor)parkot kettészelő út szemközti oldalán (53. kép, 54. kép), de az legalább még magán viselte megnevezését és alkotója nevét: Czóbel Béla festőművész, Varga Imre szobrászművész alkotása. Pedig anno, megboldogult ifjúkoromban, e nagyméretű park még boldogabb időket is látott, volt itt játszótér, homokozóval (igaz játszótér most is van, sőt ez az egyetlen létesítmény a dzsungelesben, amely még rendben is van tartva), és padok is voltak járható és gondozott utakkal összekötve. Talán még randevúztam is itt, hogy ki, vagy kik is jöhetnének szóba arra már nem emlékeztem, mint ahogyan már az sem rémlett, merre is lehetett az akkori idők egyetlen, látványt és szórakozást is biztosító kuriózuma, az autósmozi, amelyet többen - kik autóval rendelkeztek köréjük verődve - előszeretettel látogattunk, akkoriban ez volt az egyetlen mozi, ahol vetítés közben is lehetett járkálni és még fogyasztani is. Erről jutott eszembe, az itteni látványtól elillant karácsonyi feelinget megpróbálva pótolni meghívnám a társaságot egy ebéd előtti kávéra, de rápillantva a szoborpavilon külső, de inkább az üvegfalon át látható belső, rendezetlen állapotára (55. kép) elálltam e szándékomtól. Körbenézve, ez ügyben még a közeliben magasodó, a régi Művésztelepnek – melyet annak idején többször is látogattam – emléket állító óriásplakát (56. kép) sem sugallt használható megoldást, annál is inkább mivel e telep már régóta nem látogatható.

 

E szomorú tény ismeretében kávézás nélkül folytattuk városnéző utunkat utolsó célállomásunk felé. Külföldi ismerőseimtől nyert információk szerint mi rólunk, magyarokról az a sztereotip világkép van terjedőben, miszerint mi vendégszerető, vidáman, sőt tivornyázva, a szabad ég alatt élő, sátorban alvó, s az érdemi munka helyett egész nap a szilaj lovat megülve összevissza száguldozó, eszem-iszom a nőket sem megvető, ostort pattintgató rafináltan csavaros észjárású hirtelen indulatba jövő, ha kell, ha nem harciasan kardot rántó kurucosan viselkedő zabolázhatatlan nép vagyunk. Így aztán nem a véletlen műve, hogy érdemi és hasznos tevékenység helyett meglévő romjainkból nem felújított új célt és funkciót megfogalmazó és betöltő épületeket hozunk létre, hanem a meglévő romokon, azokon belül hírünket tovább öregbítő messzi földön híres romkocsmákat építünk, amelyekben már nappal is a szokásos esti életünket élhetjük. Mindennek cáfolandó eloszlatására terveztem sétánk utolsó állomásaként az ipari műemlékromból (57. kép) - a volt fűrészmalom felújításával - létrehozott, lifttel is ellátott többfunkciós kulturális intézménynek, valamint a falai között kialakított és otthont adó színes programok közül az éppen aktuális kiállítás anyagának a megtekintését. Szerencsénkre, a kívül belül ízlésesen kivitelezett intézmény (58. kép, 59. kép) és időszakos kiállítása (60. kép) nyitva és megtekinthető (61. kép, 62. kép, 63. kép, 64. kép) volt. Társaságunk körében nem csupán az ötletem, de maga az épület és a kiállítás is egyöntetű sikert aratott! Az időszaki kiállítás a Barcsay-díj 25 éves történéseibe engedett betekinteni, illetve az ez idő alatt díjazott művészek alkotásaiból nyújtott át a megtekintőnek egy csokorra valót.

 

A pénztárnál egy felülírhatatlanul szigorú biztonsági követelmény érvényesülésével is szembesültünk: nem is akármilyen helyen vagyunk, gondoltam, a ruhatárban ugyanis mindent le kellett adnunk, miként az az ismert világhírű képtárakban elengedhetetlen látogatási feltétel. A fényképező, videó és a mobilkészülékeket pedig alvó állapotra kellett állítani; még az evés, ivás, telefonálás, rádióhallgatás, a kiállított tárgyak érintése is tiltva volt, mindannak ellenére, hogy e tilalmakat tábla sehol nem jelezte. Kerekedett is mindebből egy elkeseredett hangú kalamajka két kínai, japán, koreai (?) pár és a kiállítás morc és mogorva cerberusa között, aki hajthatatlan maradt a szabályok betartatása terén: nem, nem, nem és nem lehet a kiállítótermekben filmezni, fényképezni hajtogatta fennhangon önmagát többször is ismételve magyarul, amelyet az említett látogatók még a megemelt hangerő ellenére sem értettek. De hát ők mindenütt fotóznak, ez a hobbijuk és ezt itt semmi nem tiltja, a bejáratnál sincsenek tiltó táblák elhelyezve, és e tilalmakat még a múzeum honlapja sem tartalmazza, mondták angolul, melyből viszont a felvigyázó nem értett egy kukkot sem. Társaságunk egyik hölgy tagja, aki okos-telefonja működtetésével segített nekem eligazodni a város utcái között és az angol mellett valamennyire magyarul is beszélt, de inkább csak értett – a vitában elhangzottak alapján – kikereste és az akadékoskodó hölgy elé tárta a múzeum honlapját, amelyen az általa előadott tilalmak valóban nem szerepeltek. Ennek ellenére egy jottányit sem engedett az általa magyarul felsoroltakból: a szabály, az szabály, azt mindenkinek be kell tartania, akár ért magyarul az illető akár nem! (Punktum! Ezt csupán én fűztem hozzá a vita lezárásaként, de csak magamban és hang nélkül.)

 

A díjazottak (65. kép) között meglepődve, de örömmel fedeztem fel egyik igen régi ismerősöm nevét, díjazásáról nem volt tudomásom, bár azonos klubnak voltunk tagjai hosszú éveken keresztül, ahol sörözés közben minden szóba került, még a lányok és a hölgyek is, különösen az egyik testvérpárról mesélt néhány érdekes dolgot, hozzájuk szorosabban is kötődött, aztán telt múlt az idő és megöregedtünk, ma már csupán legfeljebb, ha nagy néha véletlenül itt-ott összefutunk, az ismert régi törzshelyeink egyikén-másikán. Tetszett a kiállítás, bár jobb lett volna Barcsayról többet tudnom, de hát a Barcsay-gyűjtemény zárva volt, előre meg nem készültem fel belőle. Az udvaron és a kiállítási előtérben lehetett fotózkodni, így készülhettek el az itt közzétett képek is. A kiállítótermekbe felvezető lépcső és folyosó előtti falon volt látható a nálam volt – kölcsönkapott – könyv, bekeretezett fedőlapja (66. kép) is, amely könyvet érkezésemkor a kávéházi asztalra tettem, s amely aztán elindította közöttünk e beszélgetést, megismerkedésünk helyszínéről, Szentendréről. Ideérve a kávézgatás közbeni beszélgetésben mindketten megjegyeztük: néhány hónap távlatában mindketten ismét, de nem egyazon időben újra felkerestük e kiállítási centrumot, igaz előzetesen nem kellően (?) tájékozódva az intézmény „hogylétéről”, így aztán nem is nagyon csodálkoztunk, hogy e hatalmas méretű nevezetességet teljes terjedelmében zárva találtuk (67. kép, 68. kép, 69. kép). Micsoda luxus és értékpocsékolás, no meg hitelvesztés a spontánul idelátogatók tekintetében! De hát a „működő reformok” igaz hazájában vagyunk és élünk! (Sajnos! Ezt már csupán én fűztem hozzá beszélgetésünkhöz.) Egyébként a múzeum saját honlapjának utolsó frissítési dátuma: 2012. március 27-ét mutatott – 70. kép – (azóta csupán majdnem három év telt el életünkből????)

 

Összevárva a nézelődő, szemlélődő társaságot elindultunk az általam kinézett étterem felé. A magyarul is értő francia egyetemista hölgy kérte, hogy ha netán arrafelé haladnánk, akkor ejtsük útba, mert szeretné megnézni Ráby Mátyás házát, bár a róla szóló Jókai regényt nem olvasta és magát Jókai Mórt sem igen ismeri, de egy-két regénye tartalmáról van fogalma tartalomismertetők révén és az általa most megtekintett honlap szerinti szöveg alapján a ház egész évben látható. Mi sem egyszerűbb e kérés teljesítésénél – válaszoltam – hiszen egy kis kitérővel simán útba ejthető, amely ellen a társaság nyilván nem fog tömegesen tiltakozni. Így is történt, nem sokára már ott is voltunk a kérdéses háznál. Újdonsült - „védelmemre kelt” - ismerősömmel cinikusan összekacsintottunk a házhoz érkezésünkkor (71. kép, 72. kép, 73. kép): egész évben látható, hm, hm, tehát csupán nézni szabad, hiszen érintésre nyomban össze is dőlne, nem véletlen, hogy a ház csupán látható és nem látogatható, bár e tényt tábla nem jelzi, igaz a kapu zárva és nem is úgy néz ki, mintha néha akár ki is nyílna, ráadásul eladó, de ki fogja ezt megvenni, ebben az állapotban? Majd javasoltam, mindenki nézze meg a fa gyökérzetét és fantáziájára támaszkodva nevezze meg, hogy ott mit is lát (74. kép): én három alvó kutyára tippeltem, egy anyaállatra középen és két kölyökre, amelyből az egyik az anya fejénél, míg a másik a faránál alszik. Szinte mindenki látni vélt valamit, de hogy mit abban jelentős volt közöttük az eltérés, végül az általam látottak képezték a közös nevezőt.

 

A Ráby házat abszolválva javasoltam - mivel e háztól időben már nincs messze - „másszuk meg” a Templomdombot, amelynek tetején magasodik a város legrégebbi épülete, a Keresztelő Szent János plébániatemplom (75. kép, 76. kép, 77. kép), amelyet ugyan még sosem sikerült belülről megtekintenem, mivel érkezésemkor mindig zárva volt és majdnem biztos, hogy most is zárva lesz, ellenben a templomot körbeölelő térről nyílik a városra a legpazarabb panorámás kilátás, amely élményt vétek lenne kihagyni. Majd – folytattam reményt keltően a csüggedőknek – e magaslatról hangulatos és zegzugos, de lejtős utcácskákon át (78. kép, 79. kép, 80. kép, 81. kép) a Fő térre jutunk (82. kép), ahol már „vár” miket az általam kiszemelt étterem (83. kép, 84. kép). Minderre azonban a tervezett délutáni 14:00 óra helyett csupán 15:00 órakor kerülhetett sor, amikor is már az éhségtől kopogó szemeinkkel, a fáradtságtól pedig kimerülten, teljes súlyunkkal - szinte szó szerint - rázuhantunk a rusztikus hangulatot árasztó étterem belső termének asztalai előtti, keményfából készült székeinkre.

 

A csend, az ellazulás, a bágyadtság, az önmagunkkal való foglalkozás – szomjunk azonnali oltása, kiszáradt torkunk nedvesítése, folyó ügyeink intézése, sajgó lábaink masszírozása és kényelembe helyezése, a hölgyeknél a smink rendbehozatala stb. – percei következtek, majd jöhetett az étlapban való elmerülés, az egyes gasztronómiai kifejezések ügyes-bajos lefordítása és érthetővé tétele, a magyaros specialitások mibenlétének elmagyarázása. A kis létszámú társaság hangulata és beszélőkéje csak a leves és az italok elfogyasztását követően kezdett lassan oldódni, majd intenzívvé és soknyelvűvé válni. Fogalmam sincs ki kinek és milyen nyelvből mely nyelvre és vissza, fordított, de egy idő után úgy tűnt, a nyelviségek nem képeznek igazi akadályokat gondolataink megfogalmazást és továbbadását illetően. Az első és teljesen egyértelmű közös megnyilatkozás felém irányult, hála és köszönet formájában, alig tudtam a dicséreteket hárítani, majd leküzdve pillanatnyi zavaromat egy közhellyel zártam a témát: jó és együttműködő csapatot mindig könnyű és élvezet vezetni. Ezen mindenki jót nevetett, de többet e kérdés már nem vetődött fel. Az első és igazán fajsúlyos kérdés felém irányult: e város élhető (is) vagy csupán gyönyörködtető és lenyűgöző? Érdemben nem tudtam e kérdéssel mit kezdeni, nem lakom itt és kellő információval sem rendelkezem, hangzott védekezésem, de miért merül fel e kérdés, kérdeztem nem illően vissza?

 

Ezt követően azonban sok minden elhangzott, amelyből már kezdett a lényeg kibontakozni és kikristályosodni. Eklektikus a látott városkép. Ideérkezéskor a HÉV és a busz-pályaudvar látványa lehangoló, vidékies, jellegtelen képet tükröz. A nyugodt átkelést akadályozó, de inkább lehetetlenné tevő aluljáró a mozgásukban korlátozottak, az öregek és a kisgyerekesek, illetve a tolószékben és babakocsikkal közlekedők számára leküzdhetetlen akadályt jelent, megkerülése pedig jelentős időveszteséget okoz az érintett személyeknek, sem mozgólépcső sem akadálymentesítő rámpa nem épült a lépcsők mellé. A tömegközlekedési eszközök végállomásainál szinte semmi nem könnyíti meg az ide látogató, magyar nyelvet nem beszélő ember városban való eligazodását. Az információs pontok nem működnek, a kulturális és vendéglátóhelyek pedig nem rendelkeznek egyszerű eligazodást nyújtó, az utcanevekben is áttekintést biztosító várostérképekkel. Nincs egy központi hely, ahol a város nevezetességeinek rövid leírását adó szórólapok beszerezhetők lennének, az egyes nevezetességek helyszínein pedig csupán vaskos és aránytalanul drága könyvek kaphatók és azok is leginkább magyar nyelven íródtak. Nincsenek riksák, fiákerek, elektromos kisautók, lábbal hajtott triciklisek, amelyek az idősebb, mozgásban akadályozott látogatókat az utcák girbegurba hézagos és nehezen járható kövezetén az egyik helyszínről a másikra „fuvaroznák”.

 

A várost bemutató honlapok egymást ütik vagy egymásnak is ellentmondóak, frissítésük nélkülözi a naprakészséget, egyes esetekben pedig évekkel vannak elmaradva a tényleges időszámítástól, amelynek következtében előre, biztonsággal nem lehet belőlük megtudni, hogy az adott intézmény, mely időszakban, mettől meddig lesz nyitva. A feltüntetett telefonszámok nem működnek (nem élnek), vagy a telefont nem veszik fel, kezelőik sokszor még a saját rendezvényeik esetében is tájékozatlanok, bizonytalanok, idegen nyelven megszólalni vagy információt adni nem képesek. A város - utcái, terei, épületei, műemlékei - csupán messziről, madártávlatból tűnnek ékszerminőségűnek, épületei közelről nézve málló, elszíneződött vakolatúak, parkjai és zöldterületei kommunális állapotukat tekintve elhanyagoltak. A település összképileg, átgondolt idegenforgalmi koncepciót, biztató jövőképet nélkülöző, spontán fejlődő egység benyomását kelti az idelátogatóban. Úgy tűnik – fogalmazták meg többen véleményként – mintha a városnak nem lenne vezetése, illetve hozzáértő, szakemberhiánnyal küzdene? Itt azonban megakadtunk az összegzést illetően, hiszen a településnek, mint köztudott van vezetése, a baj inkább az, hogy „gazdája” nincs! E tekintetben végül a jog dogmatikáját segítségül híva sikerült a közös nevezőt megtalálnunk, miszerint a „jó gazda” hiányzik, nincs aki a település értékeivel a „jó gazda módján felelősséggel” sáfárkodna. Mindez – fogalmaztak többen – talán összefüggésben állhat az Információs Irodánál velünk szóba elegyedett, véleményt nyilvánított személy által is említett egyre növekvő mértékű korrupcióval (is)? De mit kell érteni az illetőnek a 2024-es olimpiára történt utalása alatt? Hogy akkor majd jobb lesz? Kérdezték tőlem többen. Igazából nem tudom, mire is vonatkozhatott az utalás - mondtam - de tény, ami tény! Egy ideje, a magyar állam, a kormány, a főváros és néhány a realitásokat nem ismerő és megismerni sem akaró politikus, üzletember, örök-álmot alvó polgár stb. abban a fantazmagóriában szenved, miszerint Magyarországra is betörhet a Kánaán, ha és amennyiben sikerülne a 2024-es nyári olimpiai és paralimpiai játékok, sőt esetleg még a téli olimpia megrendezési jogát is megszereznünk, majd a játékokat megrendeznünk. Sokan hiszik azt, hogy ebben az esetben a fővárost 50-100 kilométeres távolságra övező települések (így Szentendre) is lecsíphetnek valamicskét a pénzcsapok tortájából és akkor nekik is felvirágzik majd a Kánaán? És ennek van realitása, hiszen – mint mondták – ismereteik szerint Magyarország gazdaságilag szerény teljesítőképességű, forráshiányos, nyersanyagban szegény, GDP mutatóit tekintve pedig Európában az utolsó harmadban kullogó, elszegényedő országnak minősül? Kérem, reménykedni azért lehet, a magyar ember, politikusai és vezetői által arra van szocializálódva, hogy „tessék merészet álmodni és akkor minden lehetséges”, és ez elegendő? Véleményem szerint, NEM! De akkor … mi … lesz? Elő kell venni és alkalmazni kell a hármas követelményt: Hit, Remény, Szeretet! Ennek lényege, körülbelül: ha hiszel, az Isten megsegít, ha ehhez remény párosul, már csupán egymás szeretetére van szükség, s ha mindezt begyűjtötted, úgy bármi is megtörténhet. De hisz ez enyhén szólva is marhaság? IGEN, AZ! De mi tudjuk – és keményen hisszük is – a remény hal meg utoljára.

 

Feltűnt a társaságnak a templomok - általuk az eddig tapasztaltakhoz képest - igen magas számszerűsége. Mindez, azzal együtt is szeget ütött a fejükben, hogy tisztában voltak a vallási felekezetek eltérőségével és a nemzetiségek településen belüli sokszínűségével. Indokolt-e ennyi templom egy viszonylag nem nagy területű és lélekszámú településen? E kérdésre nyilvánvalóan halandó ember aligha képes érdemi választ adni. Van-e annyi hívő a városban, hogy megtöltsön ennyi templomot? Ma már általában – egy-egy jelentősebb egyházi ünnepet, eseményt kivéve – nem szoktak az emberek tolongani a templomok bejáratai előtt, ráadásul elég magas azon templomok száma, amelyekben egyházi élet rendszeresen nem folyik, illetve csupán muzeális értékként vannak jelen (nyitva) a településen. Hogy el tud-e tartani ennyi egyházi közreműködőt a település vagy sem, a válasz viszonylag egyszerű: a magyar népesség a történelem során mindig kellő mértékben megfizette az egyházat megillető adókat (dézsma), ma is ezt teszi, kétszeresen is egyrészt az állami adókból juttatva részükre, másrészt adakozás formájában. Mert hát a „kényszer” különösen, ha lelki formában van jelen igen nagyúr! Ez körülbelül olyan, mint az ingyenes orvosi ellátás és a hálapénz egymáshoz való viszonya, nem kötelező adnod, de saját érdeked miatt szükséges, még akkor is, ha mindezt ma már az emberek jelentős része a mindennapi betevő falatját csökkentve termeli meg. Az egyházi befolyást firtató kérdés is érdekes formában és többféle aspektusban vetődött fel: rendelkezik-e az egyház ma nálunk országos, illetve helyi befolyással; mindez a világi, avagy a lelki folyamtokkal összefüggésben érzékelhető-e; hatalmi tényező-e az egyház, van-e befolyása a hatalomra, azon belül közvetlen vagy közvetett (rejtett) formában, s mindez megmarad-e az egyház falai között csupán a hívőket érintve, avagy az állami életben az állami feladatok ellátásában is tetten érhető? A vallás és intézménye az egyház, elősegítője vagy hátráltatója az emberi nem, az emberi együttélés, az emberi társadalom fejlődésének, haladásának, fennmaradásának, létezésének?

 

A válaszokat ketten próbáltuk összeszedni és összerakni, ki-ki saját habitusa, meggyőződése, családi neveltetése, mai világnézete, értékítélete szerint. A vallás és az egyház, de leginkább megszemélyesítői ismét keresik helyüket (a kiskapukat) – nem is eredménytelenül – az állami szférában való jelenlétükhöz. Az egyház világias jellege napjainkban sajnos egyre jelentősebb szerephez jut – intézményein kívül – a társadalom életében, különösen, ami a katolikus egyházat illeti, bár a „nagy magyarság” kérdésének felvetéséből, gondolatának ébrentartásából szinte valamennyi vallási felekezet kiveszi a részét, összekacsintva az állami hatalommal. Ráadásul a katolikus egyház álszent és kenetteljes módon olyan társadalmi kérdésekben is beleszólást vindikál magának, mint a férfi és nő közötti házasság, a gyermekáldás, a családegység intézménye, amelyben nézeteihez, ideológiájához, tanításaihoz gyakorlati élettapasztalattal nem rendelkezik, legfeljebb csak az ördögtől eredően ez esetben viszont szigorúan titkoltan és rejtegetve. Hiszen a katolikus egyház az említettek mindennapos mozgatórugói közül a szerelemet, a testi örömöt, a szexet (a pedofíliával összefüggőeket kivéve) természetellenes módon tagadja, gyakorlását pedig önmegtagadó módon elhárítja magától. Tessenek már végre felfogni és megérteni: a szeretet és a szerelem nem egy és ugyanazon műfaj, közibük nem lehet egyenlőségjelet tenni! A gyermekáldás a szerelem és a szex közös gyümölcse, azaz nem a szereteté! A szeplőtelen fogantatás meg csupán a hitelvekben és a hitéletben létezik, mindezt a „csodát” ugyanis a természet törvényei (még) nem igazolták vissza!

 

Persze az egész vallási-lelki fejlődési folyamatnak - Magyarországon - vannak ocsmány mutációi is, mint például a „keresztény-demokratikus” embertípus: SE NEM KERESZTÉNY, SE NEM DEMOKRATA! S hogy „A vallás és intézménye az egyház, elősegítője vagy hátráltatója-e az emberi nem, az emberi együttélés, az emberi társadalom fejlődésének, haladásának, fennmaradásának vagy csupán létezésének?” kérdésre a válasz, számomra egyértelmű: NEM! Mindezt a NEM-et az a szimbolika láttatja és érteti meg a „kívülálló” számára (is) a legjobban, amely az Alföldi Róbert által rendezett és Szegeden bemutatott István, a király rockoperában került a színpadon a néző előtt teátrális természetességgel a darab végén megjelenítésre. A keresztény egyház fejétől a pápától, az Európába vezető szabadság áraként, „ajándékba” kapott korona hatalmas tehertételként - az ősi magyarság pogány volta miatti szükséges kiirtásának és a kereszténység felvételének - kétségeként nehezedve István fejére a koronázási ünnep végére, népére/népünkre börtöncellák rácsaként lezuhanva és körbevéve a rácson belül rekedt magyarságot, megfosztva őket ez által testi-lelki szabadságuktól. Az egyedüli szabad-ember, a rácsokon és kerítéseken kívül lévő temetőből előlépő Géza, első, illetve mindenki felett álló nagyfejedelem, aki magához térve, rémülten tekint megvalósult álmának szörnyűséges látványára: az egyház által a kereszténység felvételéért cserébe nyújtotta „szabadságra”. Mindezt az üzenetet azonban Európa nyugati felének társadalmai és keresztény egyházai, valamint hívői időben megértették, míg a keletiek – vezéreik által – tovább demagógizálódva, még ma sem akarják érteni! Pedig a katolikus világ és egyház rendelkezik egy kivételes tehetséggel megáldott - a realitásokat látó és érzékelő - az embert is értő empátiájú Ferenc pápával, aki szerencsénkre (még) itt, Európában székel.

 

(folytatás)

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 148
a héten: a héten: 819
a hónapban: a hónapban: 2931
összesenösszesen433731
az oldalt jelenleg nézik: 1