Fogarasi József

Szégyen, vagy csupán dicsőség – a százhalombattai uszoda még mindig Kiss László nevét viseli

2016. május 07. szombat

 

„… a tágasabb világba indultam, hogy

egy isten háta mögötti,

mocskos határállomásra érkezzem,

ahol itthon,

nyomorúságosan, végzetesen,

halálosan itthon vagyok.”*

 

 

Fotó: Polyák Attila - Origo2016.05.07. 18:20301

 

 

Álmodom, vagy csak megint itthon vagyok, e Magyarországnak nevezett földrajzi helyen, ahol – szégyellem megvallani, de – egyre kevésbé érzem jól és otthon magam. E gondolatokkal vívódva ültem le többedmagammal a televízió készüléke elé, várakozva az RTL Klub által - néhány nappal ezelőtt - szenzációként beharangozott - Életben van Kiss Lászlóék egykori áldozata, akiről a botrány kirobbanása után az terjedt el, hogy már meghalt. Nyilatkozott is az RTL Klubnak. - exkluzív interjú megkezdésére. Utálom a szenzációt, abból ugyanis egyesek – szinte mindig, érdemtelenül – tetemesen meggazdagodnak, ráadásul legtöbbször azok, akik nem is azonosak az adott téma közvetlenül érintett alanyaival. Persze a kereskedelmi csatornákat sem kultiválom, az általuk sugárzott műsorok minden egyes másodperce a pénzről és a még több pénzről szól. Reklám, reklámot követ - amelyek közül egyik ostobább, mint a másik - tizedmásodpercre pontosan megtervezve, megszakítva általa az éppen folyó műsorszámot, a legizgalmasabb epizódnál, harsányan, dupla hangerővel ajánlva a figyelmembe az adott akármit, egyetlen másodpercet sem hagyva a nézőnek elbóbiskolása zavartalan folytatásához.

 

Az ominózus interjút magában foglaló Fókusz Plusz kezdési időpontja – szombaton – 18:55-re volt jelezve, óra 50-kor azonban szemeinket már a képernyőre szegeztük, de még csak a reklám volt adásban, 55-kor aztán végre következett a Fókusz Plusz felkonferálása - tartalmi ismertető nélkül, egyedül a nagy-csinnadrattával előre beharangozott interjúra fókuszálva - fokozva felcsigázottságunkat, majd lehűtésként jött a reklám, aztán ismét az ajánlás, de még mindig sehol a várt műsorszám. Kezdését megelőzte egy súlyon alul született kisbaba csodával határos módon történt életben tartása és egészséges felcseperedésének élőképpel is dokumentált, szívet melengető története, majd ismét reklám és az exkluzív interjúra való másodszori figyelemfelhívás. De még mindig nem lélegezhettünk fel. Okát nem adva – hiszen a tragikus esemény aktualitásának dátuma csak május 8. lett volna – a Móri bankrablás és mészárlás mindenkit megrázó archív filmkocka-dokumentumai kerültek adásba, semmitmondó és hevenyészett módon megfogalmazott összekötőszöveggel. Ezért - a nézői érdeklődés erőltetett és indokolatlan felspannolása miatt - utálom az RTL Klubot, melynek adásait már kb. három éve egyáltalán nem nézem, műsorai gyenge, limonádé ízű, katyvasz minőségűek, fűztem hozzá félhangosan, megjegyzésként. Ráadásul az említett csatorna szerkesztői a nézőt emberi mivoltában folyamatosan megsértik, a sugárzott műsorszámokat minduntalan feldaraboló, élvezhetőségük folyamatát meg-megszakító reklámjaikkal.

 

Megjegyzésemet követően azonban kiderült, alkalmi társaságom nem mindegyik tagja osztja véleményemet sőt, közülük az egyik még védelmébe is vette az adó – általa nézett – egyes műsorait: szerinte a Story, az Astro-Show, a Fókusz, a Story Extra, a Teleshop, a Top Shop és természetesen a Fókusz Plusz is igen színvonalas és szórakoztató műsornak tekinthető. Az utóbb említett műsor pedig, azért tűnik ezúttal a szokásoshoz képest vontatottabbnak, mivel az egész ország feszülten várja az úszósport utóbbi idők gyomrot forgató ocsmány ügyének és vezetői által egyoldalúan védett szereplőinek/főszereplőjének nyilatkozatait követően az eddig halottnak hit másik oldal, az áldozat megszólalását. Így érthető a nézői türelmetlenség, hiszen mindenki csupán e fő attrakcióra vár és kevésbé kíváncsi a teljes műsorra, mint például te is, zárult a szónoklat. Ketten azonban „védelmükbe” vettek és lesújtóan nyilatkoztak az Éjjel-Nappal Budapest, a Farm és a Barátok közt sorozatműsorokról. Vitánknak a műsorvezető megjelenése vetett végett, aki 19:25-kor - mindannyiunk fellélegzésére - végre felkonferálta a várva várt műsorszámot: az 55 évvel ezelőtt megerőszakolt áldozat életben van, és nyilatkozott az RTL-nek; következik az exkluzív interjú Takáts Zsuzsannával.

 

- * - * - * -

 

És ekkor, valamennyiünk megdöbbenésére – néhányunk kételkedő hitetlenségére – az élet által agyongyötört, megtört, egészségileg megrokkant, kezeit idegesen tördelő, gondolatait nehézkesen összeszedő, akadozva beszélő, beesett arcán ráncokat viselő - magunk elé képzelt - 73 éves „öregasszony” helyett, egy 50 évesnél többnek aligha mondható, megjelenésében kellemes, bizalomgerjesztő, vidám, életrevaló mozgású, ápolt hajú, esztétikus - férfiszemmel tetszetős - arcú, frissen, értelmesen gondolkodó, logikusan és érthető fogalmazásban megnyilatkozó, megnyerő modorú, higgadt és talpraesett, értelmiségi státusú hölgy tekintett ránk a televízió képernyőjéről, akit halálhírének keltése - szemmel láthatóan - egy cseppet nem viselt meg.

 

 

Takáts Zsuzsanna - halálhírét is keltették, most jelentkezett, © Screenshot / RTL Klub

 

 

A halálhíre ellenére élő áldozat, Takáts Zsuzsanna megszólalásakor első reakcióként undor és émelygés fogott el, milyen társadalomban is élek, de inkább vagyok kénytelen élni, ahol egy életerős embernek – jogilag és erkölcsileg is büntetlenül – a halálhíre kelthető? Hogyan lehetséges mindez egy keresztényi mentalitással átitatott, erkölcsöt és hittant tanító, prédikáló hatalmi kurzus szellemisége mellett? Itt, ma, Magyarországon, a NER és a gránitszilárdságúként megáldott és megszentelt Alaptörvény égisze alatt? Vajon a rendszerváltás óta hogyan, milyen tényezők közrejátszásával süllyedhetett egy adott ország – Magyarország – írott és elektronikus médiarendszerének teljessége, mind szakmailag, mind morálisan, mind emberileg ekkora mélységbe? És e mélység gőzölgő bűze okozta sokkból legalább e nyilatkozattételt követően vajon miért is nem sikerült mind a mai napig egyetlen sajtóorgánumnak, vagy legalább magát írástudó újságírónak tituláló személynek magához térnie, hogy önmagán bátorságot véve, az emberi méltóságában durván megsértett, de inkább megalázott Takáts Zsuzsannát megkövesse, illetve a média egész intézményrendszere, valamint összes munkatársa nevében a legszélesebb nyilvánosság előtt – hivatástudatról és hivatásszeretetről tanúbizonyságot adva – bocsánatért esedezzen?

 

Érthetetlen és megmagyarázhatatlan a tény: hova és miért tűnt el a médiából a tisztesség és a kötelességtudat, helyére pedig hogyan fészkelhette be magát a felületes hányavetiség és szakmai igénytelenség? Melynek eredményeként, egy önmaga kontrolljáról megfeledkező, öntelten pöffeszkedő - korábban média guru, ma már - magát mindenhatónak képzelő vizes cézár kinyilatkoztatását – miszerint az áldozat "könnyen kapható", de a nő, mint állította, „már nem is él” – a sajtó úgy kaphatta szájára és kürtölhette járványt okozó fertőző baktériumként szerte az ország határain belül és azon kívül, mindenféle felelősségérzet nélkül (talán a korábbi sajtó mogul iránt érzett „tiszteletből”, esetleg „hálából”?), hogy mindeközben szemernyi kétség sem merült fel benne, miszerint a szárnyra kapott információ valóságtartalmát, terjesztése előtt, talán ellenőrizni illene/kellene?! Pedig a médiarendszer egészének feladata és kötelessége törvényileg adott: hiteles, gyors, pontos tájékoztatás a Magyarország polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, ügyekről, vitatott kérdésekről.

 

Ha e szomorú és a magyar társadalom morális állapotáról, az emberi méltóság – különösen a női nem – iránt érzett és viselt tiszteletéről mérhetetlenül lesújtó képet elénk táró helyzet alkalmas lenne a „viccelődésre” még azt is mondhatnánk, idézve a népi szólás-mondást: „Kinek halál hirét költik, az sokáig fog még élni.” Természetesen e jópofáskodást azonnal félretéve, kívánom - a számomra igen megnyerő fellépésű és szimpatikus megszólalású - Takáts Zsuzsannának, hogy még – e történtek után is – éljen igen sokáig „békében, egészségben és emelt fejjel. Nem törődve és fittyet hányva a szomorú és emberhez méltatlan tényre: ez idáig, sem az elkövetők, sem a média, sem a férfitársadalom részéről senki nem kért Öntől bocsánatot, nem halálhíre keltése miatt, hanem az 55 évvel ezelőtt elkövetett, megtörténhetett cselekményért, amelynek áldozatként való meghurcoltatási folyamata még napjainkban is zajlik anélkül, hogy ezért akárki is bűnösnek és felelősnek érezné magát! Hogy kinek is kellene cselekednie? A három elkövetőnek mindenképpen! A társadalom, a médiaintézmény és az egész férfi-soviniszta úszótársadalom nevében és részéről nem tudom, csupán sugallom a lehetséges szereplőket: a kormányfő, esetleg maga a köztársasági elnök; a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) elnöke; a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) avagy a magyar vizes-sportok szövetségének (amennyiben van ilyen szervezet) elnöke?

 

Én azonban, ezennel és máris megkövetem Önt, amiért - felülve halálhírét keltőinek szárnyaló szekerére - átvéve a felelőtlenül nyilatkozók híresztelését mindezt, egyik legutóbbi írásomban, - „E statisztikai kimutatás – ugyebár – önmagáért beszél?!” alcímet követő ötödik bekezdési szövegegységben - tényként kezelve, rögzítettem. Mentségemül szolgáljon, hogy ezúttal – miként a szegény ember vízzel főz – csupán „hozott anyagból” dolgoztam. Manapság pedig a sajtó által hozott anyag, ilyen minőségű: szégyenteljesen felületes, csupán a szenzációra hajazó, szinte senkit és semmit nem tisztelő, a tényeket ellenőrizetlenül elferdítő és sarkosító, egyoldalú és részrehajló, szakmai és emberi tisztesség helyett - anyagi és egyéb juttatásokért cserébe - a hatalom és a pártok uszályában utazó - oldalvizein evező - haszonleső és az „uralkodót” kritikátlanul kiszolgáló.

 

- * - * - * -

 

Ez ügynek azonban a halálhírkeltés népi vonzatú - előbbiekben idézett - megítélésén felül van egy sokkal komolyabb és elgondolkodtatóbb, jogi (normatív) vetülete is! Ugyanis – tudta vagy nem tudta az illető – a halottnak is vannak jogai, ezeket kegyeleti jognak hívják, amelyek az elhunyt személy emlékét őrzőket, jogszabályok alapján illetnek meg, és amelyeket jogszabályi rendelkezések védenek, megsértésüket pedig szankcionálják. Még akkor is, ha az illető a női nemhez tartozik. Mindennek következtében e jogok tiszteletben tartásával igencsak csínján kellene bánni, abban az esetben is, ha az ominózus szavak, mondatok, kijelentések, megjegyzések a férfi nemhez tartozók szájából hangzottak el vagy tollából íródtak le. Gondolok itt a média, különböző válfajai által megörökített és nevesített személyekre és megszólalásuk tartalmára:

 

-        Kiss László – „… koholt vádak alapján, koncepciós perben született meg az a döntés, amelyet utóbb ártó és lejárató szándékkal tettek közzé rólam". „… az ítéletben foglaltak valótlanságának bizonyítása érdekében megtettem a szükséges lépéseket …”;

-     Gyárfás Tamás – a MÚSZ elnöke az ATV Egyenes beszéd című műsorában megjegyezte „… Zsuzsanna, aki már nem él, … egy tekintélyes ember lánya volt … könnyen kapható … később az esetet úgy állította be, hogy megerőszakolták…” Igaz az elnök arról is beszélt, hogy szerinte „… nem a szakember, hanem az a nő az áldozat, aki ezt az egészet elszenvedte, és egyébként már nem él. Szerinte erkölcsi szempontból rosszul döntöttek azok, akik az eset után hagyták dolgozni Kiss Lászlót.” Továbbá, még azt is mondta, „ha ez a saját lányával történik, '62-ben "kitekeri az elkövető nyakát", és utána nem engedi tovább edzősködni.”;

-      Aczél Endre újságíró nyilvános Facebook oldalán azt írta, "… egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban nemi erőszak történt, nem csak a sportuszodában megszokott napi rendszerességű szex", majd azt is írta: "egy szülőnek nem épp élmény, hogy a lányuk szeret, hogy is mondjam, kefélni". és ismeretei szerint „… nem bizonyosodott be, hogy lefogták volna, és csak szülei nyomására tett feljelentést …”. Az újságíró azonban később, bocsánatot kért írásért. (A Népszabadság szerkesztősége viszont ilyen könnyen nem lépett túl az eseten, azt nyilatkozta: a jövőben nem kér Aczél Endre írásaiból.) (Korrekt és követendő cselekedet! FJ.);

-       Friderikusz Sándor finom hangolta a történteket – „… azok hárman …” „ifjúkori hevületükben elkövettek egy botlást”;

-      Csapó Gábor a női megerőszakolás „lehető/lehetetlen-ségéről” – az általa valamikor tanultakat – botrányosan primitív poharas példával szemléltette a televízió nyilvánossága előtt. (Ostobaságáért utólag ő is bocsánatot kért.)

 

Bár a halottnak hitt személy hál Istennek él és egészséges, a fentiekre is figyelemmel – a hasonló esetek jövőbeli elkerülése végett – talán nem haszontalan időtöltés, ha és amennyiben nagyon röviden jogilag is körbejárjuk a kegyeleti jog idevágó téziseit.

 

A hatályos Ptk. (2013. évi V. törvény) erről az alábbiakat tartalmazza: 2:50. § [Kegyeleti jog] (1) Meghalt ember emlékének megsértése miatt bírósághoz fordulhat a hozzátartozó vagy az, akit az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített.

 

A kegyelet jogi szabályozásának alapja az elhunyt iránti kegyelet érzése. Azaz, az elhunyt személy személyiségjegyeinek, tetteinek, emlékének „tiszta” megőrzését jelenti, amelyet a köznyelv a hétköznapokban a latin - „De mortuis nil nisi bene.”- idézetet tévesen vagy inkább „elnézően” fordítva - a „Halottakról jól (vagyis az igazat) vagy semmit.” helyett a „Halottakról jót vagy semmit.” - fejezi ki és használja. Leegyszerűsítve, a kegyeleti jog nem más, mint a halottat túlélő személyek személyiségi joga abban az értelemben, hogy az elhunyt emlékét - amely bennük továbbél - mindenki tartsa tiszteletben. E körbe tartoznak az elhunyt személy személyiségi - többek között a becsülethez és jó-hírnévhez; az üzleti titokhoz; a képmáshoz és a hangfelvételhez; a névviseléshez való - jogai, valamint a végtisztesség megadásához, a halott földi maradványainak tiszteletben tartásához való jogok, melyek megsértésétől mindenkinek tartózkodnia kell. Magyarán szólva: minden olyan cselekedet, magatartás, tevékenység stb. sérti a kegyeleti jogot, amely sértené az elhunyt személy személyiségi jogait, amennyiben még élne.

 

Tekintettel arra, hogy a halott már nem tudja magát megvédeni a jogsértésekkel, a hamis vádakkal stb. szemben, logikusan következik, hogy a kegyeleti jog csak élő személyt illethet meg, azokat a személyeket, akik az elhunyt hozzátartozói, akiket az elhunyt végrendeleti juttatásban részesített, továbbá akikben él az elhunyt emléke. Említettek, amennyiben úgy érzik, hogy kegyeleti jogaik sérültek, bírósághoz fordulva követelhetik: a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását, a jogsértés abbahagyását, a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől, a jogsértő által saját költségén megfelelő nyilvánosság biztosítását, a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását és a jogsértéssel előállított dolog megsemmisítését vagy jogsértő mivoltától való megfosztását, valamint sérelemdíjat vagy akár kártérítést is.

 

Mivel a Kiss-ügyben a sértettről, a megerőszakolt áldozatról kiderült, hogy életben van, így a kegyeleti joggal - esetünkben - a továbbiakban nincs miért foglalkoznunk. Az ügy más jellegű jogi vetületeinek érdemi fejtegetéseivel viszont, kellő ismeret és információ hiányában nincs lehetőségünk és jogunk elmélkedni. Ráadásul ma már jogalkotás helyet futószalagszerű selejtes anyagú joggyártás folyik, jogbiztonság helyett a visszamenőleges hatály teremtette jogbizonytalanság uralkodik, tisztességes igazságszolgáltatás helyett pedig nagyobbrészt a bíró szubjektív belátásán alapuló és a háttérben levajazott döntések születnek, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a tárgyalóteremben elhangzottakkal, az utólag elkészített jegyzőkönyvben rögzítettekkel és az ítélet kihirdetésekor a bíró által érthetetlen módon, értelmetlen mondatokban kioktatás-szerűen előadott indokolással.

 

- * - * - * -

 

Akkor vajon mit lehet e fenti „okvetetlenkedés” végén, epilógusként elmondani? Nem sokat! Ezért itt, beszéd és írás helyett, csupán egy hatalmas erejű és mély-hangú JAJKIÁLTÁS hangozzék el! Hátha meghallja valaki és felfigyelve az itt leírtakra felrázza tespedtségből a változtatás lehetőségében kételkedőket, a fejüket a földbe dugva mannára váró értelmiséget, a nem létező városi polgárságot, az értelmes munkájuktól és földjeiktől megfosztott földművelőket és állattartókat, az adósrabszolgaságba taszított alkalmi munkából tengődőket, a jobbágy- zsellér és cselédsorsra juttatott munkanélkülieket, a temetőkbe saját sírjuk megásására és önmaguk elhantolására kényszerített magukat ellátni már nem tudó öregeket, a halálos kórban szenvedő betegeket, a magányukkal és tehetetlenségükkel egyedül küszködő szép korúnak becézett véneket, az utcára kilökött hajléktalanokat és az elfekvő otthonokba bedugott magatehetetleneket. Ember segíts, magadon! Ez esetben (ha van és létezik, talán) az Isten is megsegít! Hangzik a mondás. Annyi azonban bizonyos: az a sokat emlegetett galamb, magától még sosem sült meg, és nem is repült senki szájába!

 

Akkor pedig tessenek már végre felébredni, fellázadni és cselekedni! Igen – a fenti ügy kapcsán – Önökről, NŐK -ről, ANYÁK -ról van szó! Akik többségi létszámuk ellenére, első szentkirályunk óta jajszó és tettek nélkül tetszenek tűrni a hím soviniszta létszámkisebbség boltzár-terror képében életben tartott, a NER alapján továbbfejlesztett középkori félfeudális patriarchális állam női testet-lelket-gondolkodást-érvényesülést elnyomók uralmát, Aranybulla biztosította előjogait, amelyekről önként lemondani képtelenek (legfeljebb, ha kényszerítik őket). Mindeközben, e nemzet földesurai, parlamenti üléshelyeikről, szónoki emelvényekről, egyházi hittestvéreik pedig a templomok szószékeiről, kettős mércét alkalmazva hirdetik az új Aranybulla gránitszilárdságú lapjaiba vésett – az ember egyenjogúságáról szóló – nemzeti szózatot:

 

Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.

Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.

Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.

Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.

Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.

Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.

Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.

Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.

Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.

Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.

Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.

Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák.

Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.

Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy rátermettségének, képzettségének és szakmai tudásának megfelelően közhivatalt viseljen.

 

A nők és a férfiak egyenjogúak.

 

Az interjút követően vitafórummá alakult néhány fős társaságom nem hagyta, hogy rámutathassak napjaink jogának – nemek közötti egyenjogúsága megvalósulását akadályozó – Alaptörvényben írva vagyon (fentiekben kiemelt) és a mindennapok gyakorlatában megnyilvánuló ellentmondásaira. Továbbá, e különbségek durva, tartalmi hibáira, fenntartásuk hatalmi szempontú indokolásának álságosságára, illetve azokra a konkrét (hitvallási és normatív) tételekre, amelyek az e jogokkal való nyílt visszaélést jogszerűvé teszik, a férfi és a női nem közötti különböztetést legitimálják, a kettős mérce húsbavágó – nem is palástolt – alkalmazását biztosítják. De azokra a párhuzamosságokra sem voltak kíváncsiak, amelyek (a múlt), a történelmi (feudális, patriarchális) Magyarország és napjaink Magyarországa szellemi, hatalmi, intézményi, emberi - alárendeltségi - viszonyaiban is felfedezhetők, megőrzendősége pedig a jövőre nézve - normatív - célkitűzés: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” (Alaptörvény – Nemzeti hitvallás)

 

Mint mondták, mindennek felfedezése és értelmezése, az ellenük való fellépés, küzdelem meghirdetése és kivitelezése, legyen a társadalom női (többségi) felének problémája és célkitűzött feladata, amennyiben erre igényt tartanak, megvalósításukhoz pedig felnőttnek érzik magukat. Költői kérdésként fogalmazódott meg: egyáltalán akarja-e – a ius primae noctis kivételével – a női társadalom ezt a fajta férfielnyomás alóli „felszabadulást”? E patriarchális viszonyok – a pater familias biztosította és vezényelte járom és iga – nélkül (hiányában) képes lenne-e az önálló önmegvalósításra, a társadalom irányításában (vezetésében) való közreműködésre, netán önálló vezetésére? Hiszen sok minden „jel” ennek éppen az ellenkezőjét mutatja: megfélemlítve hallgatnak, vagy csak nem képesek megszólalni, mivel nincs közöttük vezéregyéniség [mint például: Isabel Perón (Argentína); Dilma Rousseff (Brazília); Mari Kiviniemi (Finnország); Indira Gandhi (India); Golda Meir (Izrael); Margaret Thatcher (Nagy-Britannia); Angela Merkel (Németország); avagy Hillary Clinton és sorolta volna tovább a példákat politológus barátom, ha le nem intettük volna)], aki mögé felszerveződve, potenciális erőt mutatva, jelentős pozíciókat tudnának kivívni maguknak. De még csak jelentősebb szervezettséget képviselő civil szervezetekkel sem rendelkeznek. Így aztán nem a véletlenek tragikus összejátszásának következménye, hogy az Alaptörvény által nevesített közfunkciókban (lásd a legfőbb közméltóságok és intézményvezetők kiválasztásában a férfi nem szerepe … homogenizáltan túlreprezentált, alcím alattiakat) jelenleg, egyetlen hölgy sem található, de például az MTA, az MMA, a parlamenti pártok elnökei, a parlament frakcióvezetői, illetve a MOB vagy a jelentősebb sportszövetségek első számú vezetői, valamint az írott sajtó főszerkesztői között sem (igen) fedezhető fel képviseletük. Nyitott kapukat egyedül a szakszervezeteknél találnak. Mindez, vajon mivel magyarázható? Esetleg, valóban csupán a hátrányos megkülönböztetés ördöge az, amely csúfot űz velük? Aligha!

 

Ilyen és ehhez hasonló kétségek között gyötrődve tettük fel a kérdést – mint férfi a férfinek – egymásnak, s önmagunknak: vajon mivel magyarázható (indokolható, védhető) az elkövető, elkövetők „faragatlansága”, a társadalom által elvárt, a lovagiasság szabályai szerint pedig megkövetelt – legalább utólagos (55 év elteltét követő) – bocsánatkérés és gesztusaként az „áldozatnak” átnyújtandó virágcsokor elmaradása? Ha már a „megkövetés” szóba sem jöhet? Ha máskor nem, hát esetleg, amikor kiderült és közismertté vált a tény: az illető hölgy – szégyenteljesen és felelőtlenül keltett – halálhíre ellenére él sőt, kiváló egészségnek örvend? Az érintett három férfi közül mindezt a „protokollt”, legalább az egyik, miért nem volt képes megcselekedni? Esetleg az exkluzív interjút követően – uram bocsáss meg nekik, az interjú közben – hiszen időpontja ismert volt? E cselekedettel – minden bizonnyal – elkerülhető lett volna a média keltette (provokálta?), mindenkihez méltatlan „meghurcoltatás”, amelyért részükről a felelősséget, valakinek még vállalnia kell/kellene?

 

E kérdés megnyugtató megválaszolása nem is olyan egyszerű, szólalt meg hangosan egyikünkben a védőügyvéd, természetesen férfiként! Amennyiben mindhárman beállnak a bocsánatkérők sorába, úgy nincs többé „ügy” – nincs min a médiának csámcsognia, majd kérődznie, önmagának és önmaga előtt tetszelegnie? Azaz nincs koholt vádak alapján koncepciós eljárásban meghozott, valótlanságokat tartalmazó büntetőítélet, melynek következtében vajmi kevés esély lenne – akár az Alaptörvény Nemzeti hitvallási tételére is alapítva, miszerint az 1949. évi kommunista alkotmány, egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét – egy perújrafelvétel (perújítás) elindítására. Ha pedig csupán egyikük cselekszi meg az említett nemes gesztust, úgy minden valószínűséggel az elkövetett „balhé” egyes egyedül az ő nyakába zuhanna.

 

Ugyan már – szólt közbe valamelyikünk – hisz mindnyájan jól tudjuk/tudjátok: korábban és mostanság is, az „igazsághoz” csupán „jó” ügyvédre és egy „még jobb” összetételű bírósági tanácsra van „szükség”. Az meg aligha kétséges előttünk, hogy a három elkövető közül, melyikük képesebb a „jó ügyvéd” előteremtésére (aki nyilvánvalóan a szakma olyan „sztárja” - és férfi - lesz, aki egyben a megfelelő „kapcsolati” háttérrel is rendelkezik)? Majd még hozzáfűzte „viccesen”: de az „ideális” bírósági tanács összetétele tekintetében se tápláljunk magunkban illúziókat! Felesleges ide a „jó” drága ügyvéd szólt közbe a társaság „sport-szakértője”: magyar atyafiak között elegendő a két „hites” tanú is, akik „eskü és a biblia” terhe alatt egybehangzóan tanúsítják, miszerint ők az ominózus időben és helyen kukkolóként, közösen – az első sorból – követték figyelemmel az eseményeket. E mondat elhangzásakor – az éles késként belém hasító fájdalomtól – felszisszenve idéződött fel bennem a - Nobel-díjas írónk magán is tapasztalta, de általam is többször átélt - magyar valóság: „Egy szőke bajszos alvámos most az alábbi kijelentést teszi: ’Tanú vagyok; én ott voltam, amikor figyelmeztetted.’ Kijelentése nem lep meg, de most már határozott hányingerrel küzdök. Futólag megjegyzem, hogy tanú, az ősidők pereitől a legkorszerűbbekig, mindig, mindenre akadt.”**

 

Jó, jó, de a sértettet - akiben az 55 évvel ezelőtti események soha el nem múló nyomokat hagy(hat)tak - ki fogja majd megvédeni, az említett „hites tanúkkal” és a nemzet – érmekkel és stadionokkal mért – „sikerembereivel” szemben? És miből fog neki majd telni a saját maga választotta „sztárügyvéd” gázsijára? És vajon találni-e ma Magyarországon nőnemű sztárügyvéde(ke)t, mert én csak hímneműekről hallottam, olvastam? Kérdéseimre nem igen vártam választ, de az egyik megjegyzésen meglepődtem, körünkben is működött a férfi sovinizmus és az irigység: „miből-miből, hát a gázsiból, Krisztus koporsóját se őrizték ingyen! - és a nézettség is az egekig ugrott, nem gondolod? Másrészt ne izgulj, ez a seszínű, se-szagú, kaméleonszerűen hatásvadász és gerinctelenül ide-oda dörgölődző MÉDIA, nem a sértett, csupán a távozó és az új, valamint az elnök skalpjára vadászik. A távozó esetében pedig nem elégszik majd meg a puszta távozással, a megfosztást is követelni fogja: apanázstól, alpolgármesteri tisztségtől, kitüntetésektől, uszoda-elnevezéstől. Ha csak az érintettek - a meghurcoltatást megelőzve - minderről le nem mondanak? Így aztán a kettős-mércéjű médiaocsmányság eredményeként azok, kik a távozók mellett harsányan harsogó szavazással kiálltak – bár mindenről tudtak, kakaskukorékolásra visszavonulót fújva – továbbra is a helyükön maradhatnak, s élvezhetik kiváltságaikat. Soraikban viszont továbbra is nagyítóval kell majd keresni a nőnemű személyeket! Vagyis, az ÁLDOZAT, TOVÁBBRA IS ÁLDOZAT MARAD!

 

 - * - * - * -

 

Estére, magamra maradva, már csak két kérdésen meditáltam: az egyik a MÉDIA, ügyben tanúsított – az elvártakhoz képest – jó néhány szakmai követelményt alulmúló, önmagához képest is méltatlan és kritikátlan magatartásán; másrészt a társadalom feminin tagjainak mélységes hallgatásba burkolózásán; az először elhunytnak hitt, majd bátran a nyilvánosság elé álló sértett (áldozat) melletti nyílt kiállás (melléállás) – teljes? – hiányán; a társadalom nőtagjainak teljes mellőzöttségének (ezáltal emberi méltósága megsértésének) beletörődéses elfogadásán; a mai magyar társadalomban még jelenleg is teljes erővel működő áldozathibáztatási szemlélet tudomásulvételén, miszerint a társadalom (ideértve az egyház intézményét is) feladata még ma is „… a nemi erőszak áldozatainak a helyes viselkedésre, mintsem a fiúknak a nőkkel szemben elvárható („lovagias”) magatartás tanúsításának megtanítása …”; az ügyben a megnyilatkozott férfiak véleményeiben a női nemre (lányokra, nőkre, asszonyokra, feleségekre, anyákra) irányult sértő és megalázó, megjegyzéseinek szó nélkül hagyásán.

 

Mert hát milyen is az a társadalom, amely eltűri, hogy a média munkatársai egy „nagyképűen” megnyilvánuló, magát mindenhatónak gondoló személy által tett kijelentést - Zsuzsanna, aki már nem él, … egy tekintélyes ember lánya volt … - tényként elfogadva, annak ellenkezőjéről meg nem meggyőződve – ellenőrizetlenül – továbbhíresztelve átvegyenek? Majd mikor a tényként híreszteltről a valótlanság kiderül – a halálhírét keltett hölgy életben van – mintha mi sem történt volna, hátratekintés nélkül, gyáván és gyarló módon, korrigálás és méltó elégtételadás nélkül, megfutamodva, modortalanul továbboson! Milyen moralitású az a média, amelyik egyoldalú, szubjektív kritikátlansággal, az egyik - az elkövetői - oldalt és különösen annak egyik tagját a földbe döngöli, de – szakmai felkészületlensége, emberi tiszteletlensége következtében – azt, hogy az adott elkövető, korábbi vádlói és mindenki más előtt is, jogilag teljesen „tiszta”, elkövetett cselekményéről pedig már nem köteles számot adni, tudomásul venni nem hajlandó. De azt sem, miszerint mindezzel szemben, mindenki másnak (a médiának is) a történtek kiteregetésétől való tartózkodás jogszabályi kötelessége lenne.

 

Milyen az a média, amely a tájékoztatással szembeni hitelesség és kiegyensúlyozottság követelményével nem törődve, szinte semmit nem tesz az áldozati/sértetti oldal neme szerinti szakmai, civil szervezetek képviselőinek, társadalmi presztízzsel rendelkező hölgytagjainak „felkutatása” és megszólaltatása végett? Továbbá nem szúr szemet neki, miszerint az elkövetői oldal védelmében csupán a férfitársadalom reprezentánsai nyilatkoznak meg és sorakoznak fel (Edzőbizottság, Elnökség, Halhatatlanok Klubja stb.), - a MÚSZ nem tette meg azt a szívességet, hogy ... alcímet követő bekezdés - s ennek okát nem kutatja? Milyen felkészültségű, a társadalmi problémák iránt milyen érzékenységű, az a média, amelyik a kérdés gyökereihez történő ásás helyett, csupán a felszínt kapargatja és nem képes az ügy mögött a társadalom évtizedes, évszázados (évezredes) megoldatlan problémáját észrevenni és azt a széles nyilvánosság előtt elemezve tárgyalni? Ha ugyanis a társadalom nagyobbik számarányát a nők képezik, úgy ezzel, vajon miért fordítottan és hátrányosan arányos a nők részvétele a különböző közéleti vezetői tisztségekben, a társadalom meghatározó intézményeinek vezetésében, és mondjuk, a különböző sportszövetségek szervezeteiben? De az „ügy” kapcsán, szakemberek bevonása segítségével ismét adva volt a lehetőség az elemzésre: vajon milyen okokra vezethető vissza, hogy a társadalom nemi erőszakhoz való viszonyulásában egy tapodtat sem lépett előbbre és még mindig csupán az „áldozathibáztatás” stádiumában toporog? Avagy, a vasárnapi boltbezárás erőszakos fenntartása – a jövőre nézve – hozott-e volna érdemi előbbre lépést a kérdéskörben?

 

És ,… akkor, másodikként, jöjjön - ismét - az ázsiai attitűdöket viselő társadalmunk nemek közötti egyenlőtlenségének feloldatlansága. Vajon a francia társadalom és pártszolidaritás a szexbotrányaitól elhíresült és megtépázott tekintélyű Dominique Gaston André Strauss-Kahn - egyszerűen csupán DSK - politikus, közgazdász és jogász professzor szakembert - annak ellenére, hogy az ellene felhozott vádpontok alól végülis felmentették - miért volt képes ejteni (törölni) a minden jelentősebb pozícióra pályázók listájáról? Míg nálunk egy ilyen „tekintélyű” minden posztra alkalmas „férfisportembert” legfeljebb a helyesírási vagy eltúlzott mértékű másolási hibái ránthatják – nem a mélybe – csupán eggyel lejjebbi, de a korábbival azonos nagyságú anyagiakat biztosító lépcsőfokra? Miért nincsenek nálunk, a női nemnek – ezúttal Takáts Zsuzsanna mellett, a nyilvánosság előtt is teljes (mell)szélességgel kiálló – társadalmilag ismert és elismert szónokai (szószolói, politikusai, „harcostársai”)? Miért nincs országos méretű aláírásgyűjtés, tiltakozó felvonulás az ügyben megnyilvánult és harsányan az elkövető(k) mellett kiálló sportvezetők távozását követelő petícióbenyújtás, hiszen amennyiben saját gyereküket érte volna anno egy hasonló atrocitás, úgy egészen másképpen – például ahogyan Gyárfás úr nyilatkozott erről: „ha ez a saját lányával történik, '62-ben "kitekeri az elkövető nyakát" – reagáltak és szavaztak volna? Miért e kettős mércéjű férfisovinizmus, ha és amennyiben az atrocitás „csupán másnak” a gyerekét érte, akkor az elkövető akár még piedesztálra is emelhető a lemondót maradásra bírók által? Vajon nőtársadalmunk miért éri be egyetlen – na, mondjuk még egy – férfifejnek a porba hullásával? Miért nem követeli a – a százhalombattai uszoda és sportkomplexum nevének átkeresztelését – a különböző sportszervezetek vezetése összetételében az adott sportágban leigazolt nőnemű versenyzők számarányához igazodó tükröződést? És miért elégszik meg - székében hátradőlve - a társadalmi morál álságos állapotáról is árulkodó probléma, vihar egy pohár vízben (vagy népiesen szólva egy biliben) alapú, ismételt szőnyeg alá seprésével, egyúttal önmaga tehetetlenségéről „magas osztályzatú” bizonyítványt kiállítva ország és világ nyilvánossága előtt? Lemondva egyben a férfitársadalom részéről történő megkövetés legmagasabb szintű és nyilvánosságú megvalósulásáról?

 

Hiszen a mózesi kőtábla, s rajta a nemzeti együttműködés parancsa - jól láthatóan - mindenki számára olvasható és egyértelmű, ráadásul nemzetünk egén a napnál is világosabban ragyog!

 

 

„A nők és a férfiak egyenjogúak.”

 

 

Fentiek valóságát ismerve, személyemben is vallom -

 

„… roppant nehéz lesz elhitetni ezzel az országgal, [népével, polgáraival – FJ.]

hogy SZABAD.”***

 

Mert hát nyerhet-e otthont e társadalomban az, ki - annak többségét adva - neme alapján csupán látensen szabad?

 

Persze azt sem szabad elfeledni, miszerint a szabadság sokirányú, sokrétű és sokszínű, de tartalma és terjedelme ma egy kettős mércével mérő hatalom kénye-kedvének van kiszolgáltatva, miközben e súlyos probléma révén szétszakadó társadalomban a két (KDNP, MSZP) világnézeti „fő”párt - a szabadságot degradálva - a boltzár kérdésben vív egymásnak feszülve élethalálharcot.

 

Így aztán aligha elítélhető, ki Kertész Imrét „követve” vele egyetértően, keserűséggel nyilatkozik:

 

„Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne címkézzen engem Magyarországhoz."****

 

Budapest, 2016. május 7. 

    

     

*Kertész Imre: Jegyzőkönyv, Magvető, Budapest, 2009. p. 36.

** Kertész Imre: Jegyzőkönyv, Magvető, Budapest, 2009. p. 34-35.

***Kertész Imre: Jegyzőkönyv, Magvető, Budapest, 2009. p. 35.

****lásd Kertész Imrének a német Die Weltnek 2009-ben adott nyilatkozatát.