Fogarasi József

A férfiúi sovinizmus homogenitása a magyar társadalom morális kétszínűségének kovásza

 

Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.

Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.

Az emberi méltóság sérthetetlen.

A nők és a férfiak egyenjogúak.

(Magyarország Alaptörvényéből)

 

 

Vajon, ha távozik a kapitány, a hajó mehet-e tovább? Mintha mi sem történt volna? Jogilag, talán igen, hiszen a kormányzást majd jogszerűen átveszi a másodkapitány, a már régen kiszemelt utód? Akinek még a hajó haladási irányával sem kell bíbelődnie: irány az olimpia, helyszíne Rió. A kitűzött cél is közismert: a magyar (sport)reformok működésének igazoló bizonyítása (stadionépítési program, önálló sportegyetem - amelynek szárnyalását így a létező egészségügy alultápláltsága sem képes már visszahúzni - a sporttudomány elkülönítése az akadémiai tudományterületektől, az újdonsült rektor által a sporttudomány saját tudományos fokozatszerzési eljárásának kidolgozása és mindennek gigantikus betetőzéseként 2024-ben a nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezése), illetve 2016-ban, minden eddigihez képest sokkal több érem begyűjtése. Mindez, elvárhatósági követelmény. Különösen a vízi sportok indulóival szemben. Hisz a feltételek adottak: a hajót az új kapitány is a korábbi hajónapló és a tengerészszellemiség fútta széljárás szerint kormányozza, s viszi tovább. Az állami dotáció pedig – az adófizető polgárok „egyetértő” támogatásának köszönhetően – még mindig feneketlen. És még, „a mindent a sportnak, mindent a sportba”, nemzeti jelszó sem változott! A 2016-os esztendő a mienk, MAGYAROKÉ! De hát a cél, szentesítheti-e az eszközt!? A válasz – a kereszténység álruhájába bújtatva, a kereszténydemokrácia látszatjogállamának hatalmi erejére támaszkodva – jelenleg, igenlőnek tűnik. Vagy tán mégsem? Hiszen a csendet – igaz csak egy-egy esethez kapcsoltan – a félve megszólaló szirénhangok azért, időnként csak-csak megtörik. Nem is sikertelenül!

 

Óhatatlanul is adódik hát a kérdés: a hajó is süllyed vagy csak a távozni kényszerült kapitány lába alól tűnt el – remélhetően végleg – a már régóta süppedő talaj? Méghozzá az őt körbevevő „sporttársak” folyamatos tudta és észlelése mellett, illetve a mindehhez tétlenül asszisztáló - soviniszta cinkossággal összekacsintó - és cinikusan hallgató, az eset kapcsán viszont megdöbbenést színlelő magyar (sport)férfinem, szeme láttára? Pedig a nemzeti sport és az adott sportág elvtelenségeinek résein már régóta szivárog a korrupciótól sem mentes, bűzlő, ömlemény. E repedések és azokon a szenny hajótestbejutásának tényét az egyik úszónő, könyvében - Én, a szexmániás - majd nemrég, az „aranyos” sportoló, a színvonalas felkészülést biztosító feltételek hiányával összefüggésben, valamint a megalázó szponzori szerződések kapcsán – az adott szerződés alá nem írásával, illetve a szerződéstervezet széttépésével, tevőlegesen és fizikálisan – nem csupán jelezte, de látványosan, a széles nyilvánosság előtt – tehát nem titokban és nem csupán „egymás között” – szemléltette is!

 

Minderre, a kritikai „jelzéssel” érintettek válasza, meglepően brutális és összehangolt volt! A visszacsapásként alkalmazott nyers férfierő mindent, mit az alaptörvény jelmondatként nevesít - a kereszténység nemzetmegtartó szerepe, az emberi lét alapja az emberi méltóság, az emberi méltóság sérthetetlen, a nők és a férfiak egyenjogúak - nélkülözött. A sportági szövetség vezetésének összes férfitagja (mintha hölgy a vezetésben nem is lenne?) keresztény emberhez méltatlan módon és eszközzel, össztüzet zúdítva próbálta a ”gyengébbik” nem, önálló véleménymondásra „vetemedett” tagját meghátrálásra késztetni. Hál istennek, sikertelenül! Pedig – ahogyan ez magyar szokás, és ráadásul alkalmazott nyomásgyakorlási mód is – még a nemtelen eszközök (doppingra utaló jelek) is elő- és megszellőztetésre kerültek. Mindezek ellenére, a kapitány kényszerült meghátrálásra és lemondásra. A költségvetésből támogatott zsíros és húsos falatról azonban nehéz - végleg - lemondani, így a kapitányi szék a lemondás folytán még kis em hűlhetett, amikor korábbi gazdája újra visszatalált hozzá. No, nem teljesen önszántából.

 

A kapitány ugyanis

- miként ezt annak idején Baka András a másodszori főbírói jelölésekor tette -

látványosan hagyta magát kéretni, nem is akárkitől:

a férfitársadalom jeles tagjától, Orbán Viktor miniszterelnöktől.

 

Akinek véleménye szerint „az úszóknak szükségük van” Kiss Lászlóra,de még arra is vállalkozott a miniszterelnök, hogy "jószolgálati köveként segítene" Hosszú Katinka és az úszószövetség közti vita elsimításában. Csak mondják meg, miben segíthet, és megteszi. mondotta a rádióban.

 

Említett előzmények kapcsán, két tényen azonban érdemes mélyebben is elgondolkodni: az úszónőt szókimondása miatt ért „támadások” során vajon miért is hallgatott a magyar társadalom női fele, a sport- és úszótársnők, a nő- és jogvédő szervezetek, a barátok, az ismerősök? Mert esetleg féltek/félnek? Mindenki? De kitől, vagy kiktől? Hát a magyar közélet és közpolitika Janus-arcú kedvezményezettjeitől: a keresztény erkölcsi elveket valló és hirdető - de a gondolkodásukban és cselekedeteikben visszamaradott - patriarchális társadalom tagjainak uralmi-hatalmi „bosszújától”, esetleg saját nőtársai ujjal mutogatóitól és kárörvendőitől? Ezek szerint „ázsiai” gyermekbetegségeinket még mindig nem nőttük volna ki? Ennyi idő elteltével sem? Akkor meg mire a nagy virtuskodás: itt, a keresztényi Európa közepén? S vajon mit takarhat - közszereplése során - a miniszterelnök által a német kancellárnak adott kézcsókban testet öltött teatralitás (nem beszélve a hozzá párosult nagyképű lovagi mentalitásról)?

 

Az általam gondolkodásra és elmélyülésre ajánlott második tény azonban mindennél sokkal súlyosabb következtetések levonására is alkalmas: ami nem csupán az erkölcsi és morális, de a jogi felelősség kérdését is felvetheti/felveti!

 

Amennyiben ugyanis igaz, amit Gyárfás Tamás,

a Magyar Úszószövetség elnöke

az ATV Egyenes Beszéd című műsorában

a Kiss László-ügyről mondott, miszerint

"Mindenki tudott róla, de senki sem beszélt"

úgy az elnököt, ki nem védhető felelősség terheli.

 

Hogy miért? Mert a miniszterelnök urat a lemondott kapitánnyal történt személyes - a lemondás visszavonására bíró - telefonbeszélgetése előtt nem tájékoztatta a kapitányi „csínytevés”, általa ismert történetéről. E tettével - mármint némaságával - az elnök úr a miniszterelnök urat - akaratán kívül - az ügy „cinkosává” tette, hiszen a tények ismeretében nem valószínű, hogy sor került volna a miniszterelnök úr által kezdeményezett telefonbeszélgetésre és általa a kapitány maradásra bírására! Már csak azért sem, mivel közismert a miniszterelnök úr keresztényerkölcsi elvek iránti mély elkötelezettsége. Avagy a "Mindenki tudott róla … ”, Gyárfási kinyilatkoztatás, a legfőbb sportépítőre és sportrajongóra is kiterjeszthető? Nem valószínű!

 

Persze, ami a miniszterelnöki felelősség kérdését illeti - az említett körön kívül ugyan, de vele összefüggésben azért - egy összetettebb kontextusban, felvethető és vizsgálható.

 

Ugyanis ebben a csak kirakatában, morális társadalomban

– amelyben jelenleg élni kényszerülünk –

a moralitás kérdése

csak az elvek és az Alaptörvény szintjén ragadható meg.

 

Ehhez a kívánalomhoz képest, maga a társadalmi valóság - a megvalósulás gyakorlatát illetően - azonban mélyen kétszínű és amorális. Különösen az emberi méltóság sérthetetlensége, valamint a nők és a férfiak egyenjogúsága tekintetében. És itt lép be a pártelnök-miniszterelnök felelősségkérdésének felvetési lehetősége: a hatalomgyakorlás oldaláról megközelítve. A keresztényi hitvallás, továbbá az Alaptörvény deklarálta elvek, és az un keresztényi polgári társadalom, hatalom általi kényszerépítésében – a polgárokra erőszakoltan – követett és megvalósuló gyakorlata összevetése révén. A miniszterelnöki gyakorlatban a nők és a férfiak egyenjogúsága terén az elvek és a tettek „összhangja” – számokba szedve – csupán a saját családi kötelékén belül mutatható ki, a női nem „javára” (a családon belül a női nem képviselete – az öt gyermekből négyet és a feleséget számba véve – öt a kettőhöz). Az igazság kedvéért azonban e tényhez egy megjegyzést is hozzá kell fűznünk: mindezen számszerűség alakulására a miniszterelnöki hatalomgyakorlás korlátozatlan erőssége - ma még (!) - hatástalannak tekinthető.

 

Talán éppen ez az otthoni - kényszer szülte - kisebbségbe kerülési (bosszantó) tehetetlenségi nyomaték (komplexus) az, amely a miniszterelnököt pártelnöki, kormányfői és „sportmecénási” hatalmi tevékenységének gyakorlása során, a hatalom- és a közélet főszereplőinek kiválasztásakor - a pozícióviselés kérdésében - a férfinem egyedüli alkalmasságának - ki nem mondott - szószolójává, élharcosává emeli. Mindennek következtében - tetteivel - viszont, letagadhatatlanul szembekerül, egyrészt saját – a remélhetően nem csupán a sátoros ünnepekkor vallott – belső, keresztényi meggyőződésével - miszerint Isten az embert saját képmására, férfinak és nőnek teremtette… a közös eredetnek köszönhetően pedig az emberi nem egységet alkot … minek következtében ember közéjük „bűnös” különbséget nem emelhet … - másrészt, az alaptörvényi „szentírás” normatív tételével is: a nők és a férfiak egyenjogúak, minek következtében Magyarország az alapvető jogokat – mint például a közhivatal viselés jogát – mindkét nem számára, bármely megkülönböztetés szerinti különbségtétel nélkül biztosítja”. Így aztán nem a véletlen műve, hogy Magyarország jelenlegi hatalmi-uralmi berendezkedésének legfontosabb közintézményi rendszere arról tanúskodik, miszerint a

 

legfőbb közméltóságok és intézményvezetők kiválasztásában

a férfi nem szerepe

az indokolhatatlan és védhetetlen sovinizmus révén

- valós érdemek nélkül –

homogenizáltan túlreprezentált.

 

Állításunk alátámasztásaként ezúttal – az egyszerű áttekinthetőség végett – csupán az Alaptörvény által nevesített közfunkciókat betöltő személyeket (22 fő) említsük meg:

 

Köztársasági elnök: Áder János (férfi),

Országgyűlés elnöke: Kövér László (férfi),

Miniszterelnök: Orbán Viktor (férfi),

Miniszterek:

-          miniszterelnök-helyettes, tárca nélküli miniszter: Dr. Semjén Zsolt (férfi),

-          belügyminiszter: Dr. Pintér Sándor (férfi),

-          emberi erőforrások minisztere: Balog Zoltán (férfi),

-          földművelésügyi miniszter: Dr. Fazekas Sándor (férfi),

-          honvédelmi miniszter: Dr. Simicskó István (férfi),

-          igazságügyi miniszter: Trócsányi László (férfi),

-          külgazdasági és külügyminiszter: Szijjártó Péter (férfi),

-          miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter: Rogán Antal (férfi),

-          miniszterelnökséget vezető miniszter: Lázár János (férfi),

-          nemzetgazdasági miniszter: Varga Mihály (férfi),

-          nemzeti fejlesztési miniszter: Dr. Seszták Miklós (férfi),

Alkotmánybíróság, elnök: Dr. Lenkovics Barnabás (férfi),

Kúria, elnök: Dr. Darák Péter (férfi),

Legfőbb ügyész: Dr. Polt Péter (férfi),

Alapvető jogok biztosa: Dr. Székely László (férfi),

Magyar Nemzeti Bank, elnök: Dr. Matolcsy György (férfi),

Állami Számvevőszék, elnök: Domokos László (férfi),

Költségvetési Tanács, elnök: Dr. Kovács Árpád (férfi),

Honvédelmi Tanács, elnöke: a köztársasági elnök, Áder János (férfi)

 

E statisztikai kimutatás – ugyebár – önmagáért beszél?!

 

Mindez a kép, az uralkodó pártszövetség elnökei és a hatalmon lévő miniszterelnök tudta és hozzájárulása nélkül azonban nem állhatott volna (így) össze. Ha mindemellett még azt is tudni véljük, miszerint a kormányzó pártszövetség kisebbik tagjánál (KDNP) mind a hét választott alelnöki posztot, valamint a parlamenti frakcióvezetői tisztet is férfi tölti be, és ez az arány a pártszövetség meghatározó erejű tagjánál (a fidesz-nél a négy alelnök közül csupán egy a nő, míg a frakcióvezető szintén férfi) sem sokkal jobb, úgy joggal merül fel az egyik alapvető kérdés. Lelkiismeretében (ha van ilyenje?) hogyan képes a kormányzó pártszövetség – különösen a KDNP – a fenti tények tanúsította égbekiáltó ellentmondást összeegyeztetni: egyrészt vallott keresztényi hitelveivel, másrészt az Alaptörvény fogalmazta normatív követelményekkel? Szégyelljük-e magunkat – legalább egy csöppnyit – amiatt, hogy hirdetett elveink és tanúsított tetteink nem csupán hazugok, de ütve egymást, még ellentétes irányban is mozognak? Mintha a bor vedelése közben, vizet tetszenének prédikálni (pofátlanul és büntetlenül)? Mindezek tükrében vajon elvárható-e, hogy a társadalom higgye és kövesse az Alaptörvényben megfogalmazott, s csupán a parlamenti képviselők kétharmada által elfogadott „eszményeket”?

 

-       Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.

-       Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.

-       Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.

-      A nők és a férfiak egyenjogúak.

 

A kereszténység hitelvi ideológiája – amennyiben követni tudjuk Ferenc pápa szóbeli kinyilatkoztatásait – ma már nem az elmaradott feudális társadalom patriarchális viszonyai visszaállításának szükségességét hirdeti, de beszédeiből, a nők családnak nevezett ketrecbe zárása, szülésre kényszerítése és még a vasárnapi boltbezárás szükségességének követelménye sem olvasható ki. Annak ellenére sem, hogy az új kottából a házelnök és a párt előénekese is csupán a régi szólam hangjegyeit képes felismerni?

 

Azaz, miközben morális társadalomépítésről tetszenek papolni, aközben a valóságban, az európai értelemtől már idegen, amorális hatalmi struktúra alapkövein a régi, elavult szerkezetű válaszfalak kezdenek magasodni,

 

amelyben az egyes építőelemeket összekötő habarcsot,

az egyre mélyülő és társadalmi méretűvé terebélyesedő

korrupció,

az urambátyám és atyafiság elvtelensége, valamint

a kéz kezet mos alapú vesztegetés ténye helyettesíti.

 

Miért nem tetszenek hát végre észrevenni és megérteni: a múlt szekerét – időben – már régen megelőztük, s a visszaútra - az Unió tagjaként - már nem lehet jegyet váltani! Befogott szemekkel, bedugaszolt fülekkel az ige sem értelmezhető: a személyek, kultúrák, népek virágzó sokfélesége nem kizárja, hanem lehetővé teszi, hogy minden ember a testvérünk lehessen. Hogyan fogunk túllépni a migránsok okozta zavarodásunkon, ha saját társadalmunk nőnemű tagjait sem vagyunk képesek testvérként kezelve, egyenlő mércével mérni?

 

Mindezek ismeretében, talán már nem is olyan egyértelmű a miniszterelnök úr „ártatlansági szeplőtelensége” a lemondott kapitány „csínytevő” múltjának ismeretét és a sportvezetőkkel való huncut összekacsintását illetően? Bár való igaz, az ügy megítélése jogilag egyértelmű: elévült, az illető mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, volt tetteiről már nem köteles számot adni, sőt a kegyelem folytán tiszta erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezik. Tán még makulátlan is? Ez utóbbi (s)óhaj azonban, minden bizonnyal túlzónak mondható, hiszen ami megtörtént az megtörtént és így az érintett, jogilag ugyan „ártatlan” lehet, de makulátlan semmi esetre sem. Még akkor sem, ha a jogerős ítélet esetleg, a gyerekekkel való foglalkozás eltiltását valóban, mellékbüntetésként sem tartalmazza.

 

Ám azt se felejtsük el, hogy a 60-as évek uralkodó politikai-hatalmi ideológiájának és intézményrendszere alakításában, állami rangra emelt szereppel és jogosítványokkal sem a pártosodott kereszténydemokrácia, sem az egyházak nem rendelkeztek. De a keresztény hitelvek sem kaptak alkotmányi normativitást. Így aztán érthetetlen, hogy e tiszta lelkű kapitány, ártatlanságának bizonyosságát „nem követte el, amiért elítélték” – miért csak most, az „átkos” rendszer bukása után 27, az elkövetést követő 55 év elteltével – ráadásul kivárva a cselekményben érintett hölgy elhalálozását – kezdi firtatni? Pedig mindehhez, a kedvező ”hátszél” a 2010-es polgári-keresztény hatalmi kurzusváltással, majd a 2012-es hitvallásos Alaptörvénnyel – „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” – adva és biztosított volt!?

 

(Annyit azonban engedtessék meg nekem – vállalva az egyéni felelősséget e kitérő megjegyzésért – miszerint

 

az „átkosban” sem volt szokás és „divat”,

bárkit is nemi erőszakért „ártatlanul” elítélni,

 

legalábbis a megismerhető információk szerint. Ilyenért ugyanis eleddig még senki nem kérte a rehabilitálását, különösen nem 55 év távlatából!? Másrészt, esetünkben

 

a híradások „csoportos nemi erőszakról” szólnak”, amelyet

- ismereteim szerint - véletlenül, gondatlanul,

 

csupán UNALOMŰZÉSBŐL, NEM, CSAK SZÁNDÉKOSAN lehet elkövetni!

 

Ráadásul itt a szándék nem egy pillanat műve, hanem egy ideig tartó folyamatot képez, amelyben bármely elkövető saját akaratából, akár „menet közben” is dönthet az elállásról, a többieket pedig akár még le is beszélheti tettük véghezviteléről, befejezéséről. Mindezt nem csupán a szakmai tisztesség, de az áldozat és családja iránt érzett tisztelet mondatja velem, amikor egy elkövetett cselekmény súlyát „valakik” az átkos adta körülményekre mutogatva, bagatellizálni próbálják!)

 

Ja, hogy minderre – a „meseszövésre” – az illetőnek eddig nem volt szüksége, mivel a férfisovinizmus biztosította homogén macsószellem összetartó ereje elrettentette és megfélemlítette e "Mindenki tudott róla, de senki sem beszélt" amorális hittételű védőpajzs kikezdőit, a frontális támadások indításaitól? A krach meg csak most csapott be, süllyesztő mennykőként, hatalmas rést ütve a visszaélésektől sem mentes hajótesten? Melyen – sokak szerint – még a „Kicsi bácsi néven” elhíresült botrány ütötte lékből spriccelő szennyvizet – a rendőrségi nyomozás elévülés miatti lezárása ellenére – sem sikerült lokalizálni? Mindennek ellenére – ráadásul széles társadalmi nyilvánosság előtt – megtetszett kapni az erkölcsi jellegű biztatást és támogatást „ártatlansága” bizonyításának felvetéséhez. Kitől, mástól is, mint leendő utódjától, aki természetesen szintén a férfinemhez tartozik? Legalább mi, MACSÓK, tartsunk össze, nem igaz?

 

Hargitay András reméli, hogy Kiss László be tudja bizonyítani ártatlanságát "Pedig Kiss László … nekem is és többeknek elmondta, hogy 1961-ben nem az történt, amit a perirat rögzített. Véleménye szerint egy koncepciós per egyik áldozata volt, mert bizony abban az időszakban ilyenek is zajlottak, de ő igenis be fogja bizonyítani, valójában mi történt. Kijelenthetem, hogy a MÚSZ mindenfajta erőszakot elítél, de – érthető módon – nem zárja ki, hogy a bizonyságát is megkapjuk annak, amit Kiss László állít". Persze az is igaz, hogy e folyamat végig viteléhez nem csupán hibátlan egészség, de kemény-bőrű pofa és természetesen mélyen érző keresztényi lelkület is szükségeltetik, nemde bár?

 

Ugyanakkor nem árt ha tisztázzuk: az, hogy valaki jogilag büntetlen előéletet tud igazolni és így erkölcsi bizonyítvánnyal is rendelkezhet, általa az élettől és a társadalomtól kapva egy – történelmi – „új esélyt”, amellyel lehet élni, nem egyenértékű azzal a társadalmi felfogással, miszerint „árnyékolt erkölcsiségű” személy foglalkoztatása - még ha sporteredményei oly kiemelkedőek is - a keresztényi hitelvek szerint orientált társadalomban, presztízsjelentőségű, a költségvetés által is jelentősen dotált, „bújtatott állami” munkakörben - ráadásul gyerekek „kezeire” bízásával - szükséges, illetve kívánatos lenne? És így már szóba sem jöhet az a „tévhit”, hogy aki egyszer tettéért jogilag már megbűnhődött, az ezt követően bármilyen területen, bárhol, bármilyen tevékenységi körben, mérlegelés és gondolkodás nélkül alkalmazható is lenne! Azaz még a demagóg – mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy teljesítményével, helytállásával feledtesse bűnét”; „történt, ami történt, Kiss László bizonyította: méltó erre a pozícióra, így van-e jogalapunk azt mondani, miután sikert sikerre halmozott, hogy alkalmatlan erre a szerepkörre” – érvelések során sem kellene, vagy legalább nem illene, a szezont a fazonnal összekeverni: soviniszta férfikörökben sem! Esetünkben ugyanis az alkalmasság/alkalmatlanság kérdésének a felvetése és általa a felelősség elől való elbújása tudatosan vállalt, hamis eredményre vezet, amelynek megítélésében a mérleg nyelvét nem a sikernek sikerre halmozása képezi!

 

Az alkalmasság/alkalmatlanság kérdésének a felvetése ugyanis nem csupán szakmai megítélést jelent, hanem emberi, erkölcsi értékelést is, aminek következtében az adott tevékenységre, feladatra a szakmailag alkalmas személy morális, emberi vonatkozásait tekintve még simán lehet „alkalmatlan”. Így érthetetlen és értelmezhetetlen a felelőssége tudatában nyilatkozó - a döntést hozókra pedig pszichikai nyomást sugalló - sportguru érvelése: „Van-e erkölcsi alapunk arra, hogy miután 55 évig bizalmat adtak, adtunk neki, most elítéljük? Szerintem ennyi idő után így dönteni abszurd volna. Pláne, hogy ezzel azt mondanánk, nem lehet megjavulni, holott még jogilag is mentesült időközben a büntetés következményei alól, nem számít már büntetett előéletűnek.” Igen, Méltóságos Guru Úr: ön nincs tisztában sem nyilatkozatának, sem felelősségének teljes súlyával: ugyanis ön és a szövetség valamennyi döntésre – kiállásra – jogosult szervezete, a kérdéses személy alkalmasságát, már csak (hangsúlyozom: CSAK!) erkölcsi alapon mérlegelhette és ítélhette volna meg/el! Ez viszont, elmaradhatatlan kötelességük lett volna! Mivel önök ennek nem tettek eleget, önöket (jogi?) erkölcsi felelősség terheli!

 

A siker és az érmek száma viszont, a megítélés során nem minősül/het mérőeszköznek, így az adott személy számára felmentést sem biztosíthat az általa elkövetett cselekmény erkölcsi súlyának viselése, illetve következményeinek vállalása alól. Ellenkező esetben, a fenti tartalmú nyilatkozatával a nyilatkozó önmagával is ellentmondásba kerülne sőt, általa akár nevetségessé is válhatna: hiszen senki sem akar a gyereke közelében tudni valakit, akit nemi erőszakért elítéltek.”De hát mi változott ez ügyben, a 60-as évek tényeihez képest, amely alapján ön és az ön sugallatára a szövetség valamennyi szervezete, a kapitányt - a mellette való egyöntetű kiállás és bizalom kinyilvánításával (de inkább harsogásával) - marasztalásra serkentette és bírta? Sőt, a tényekről lopakodva settenkedő ismeret birtokában mi késztette önöket arra, hogy szótlan és tétlen részeseivé váljanak a százhalombattai uszoda Kiss Lászlóról való elnevezése folyamatának? Ilyen melléfogást tisztességes helyzetértékelés mellett csak sumákolással vagy cinkos összekacsintás mellett lehet elkövetni. Hiszen lelkünk – ha van ilyenünk – mélyén mindannyian tisztában vagyunk a leckével: a siker önmagában senkinek nem adhat felmentést … ” (Csupán zárójelben jegyzem meg: két tisztességben megőszült volt államelnökünk – Göncz Árpád és Mádl Ferenc – biztosan nem hagyták volna, hogy magukról életükben, bármit is elnevezzenek!) Sóhajtva kérdem: milyen lelkületű lehet az a halandó személy, aki a tények birtokában mindezt az aktust mosolyogva elvárja és elviseli, illetve akik mindezt hallgatólagosan tudomásul veszik?

 

És akkor itt térünk vissza a miniszterelnöki felelősség fentebb feszegetett kérdésére: vajon tudomással bírhatott-e vagy sem Kiss László múltjának, morálisan soha el nem évülő árnyalatairól? Saját, személyes elképzelésem szerint, aki élete során gyermeket – nem is keveset, eddig ötöt – nevel, vagy már felnevelt az tudja és érzékeli a tényt: nem csupán a család, de a társadalom számára is a legfontosabb emberi érték a gyermek! Közüle pedig, különösen a gyengébbik nemhez tartozót kell védeni, serdülését folyamatosan figyelemmel kísérni, ha emberi méltóságának nemi sérülhetőségétől meg akarjuk őt óvni! Így aztán - mindebből az eszmefuttatásból kiindulva - nem tudom feltételezni, miszerint a miniszterelnök Kiss László múltjának kifejezett ismerete mellett, felemelte volna a telefont, hogy a Hosszú Katinka ügy kapcsán lemondó kapitányt egy ország miniszterelnökeként, az ország nevében(?) és súlyával ránehezedve, maradásra bírja?

 

Következésképpen az elsődleges felelősség

az úszószövetség elnökét terheli,

 

egyrészt mivel az ügy ismereteiről mindenki előtt cinkosként hallgatott – hiszen úgy is tud róla mindenki? – másrészt kapva az alkalmon, nem hatott a kapitányra, hogy éljen a „tiszta” lehetőséggel, és a Hosszú Katinka ügy miatt távozzon - végleg - az úszómedencék világából (talán még felemelt fejjel). Harmadrészt, amiért – és ez adja felelőssége súlyát – az úszószövetség szerveire hatást gyakorolva - „csitítás” helyett - a kapitány melletti „erkölcsi” (hiszen bizonyította alkalmasságát?) kiállásukat szorgalmazta, amelynek eredményén felbuzdulva, támogatóan más szervezetek is – „prókátorként” – (Halhatatlanok Klubja) kényszer-szólaltak: „bajnak” bagatellizálva egy sportág morális züllését, amely a mélybe húzva a nemzeti sport egészét, beárnyékolja az ország vezetésének és társadalmának morális bel- és külföldi megítélését. Hiszen minálunk a sport, s eredményei - mint az emberek hangulatát alakító, befolyásoló, megnyugtató (figyelmüket a társadalom valós problémáiról elterelő) tényező - a hatalmat gyakorló ország-vezetés számára elsődleges - „minden felett álló” - politikai súlyt képez.

 

Éppen ezért – egyfajta sanda jellegű hátsó szándék nélkül – aligha magyarázható, s érthető a miniszterelnök - kérésére, a távozását visszavonó kapitány körül kirobbant újabb, de ezúttal morálisan már nem vállalható - e második botrányt követő, hallgatása? Ugyanakkor, nyilvánvaló, hogy a kormányfő hallgatásának logikus és „fegyelmezett” következménye a téma szakminiszterének - arcán ülő, belső mosolyú - némasága is. E némaság miatti felelősség morális vetülete azonban vele szemben - a jogihoz képest - sokkal súlyosabb kérdéseket is felvet. Személye ugyanis nem csupán a kormány minisztereinek egyikeként értékelendő, hiszen egyházi kötődését - saját bevallása szerint - sem számolta fel. Korábbi, lelkészi hivatása (a lelkészi szolgálat) a kormánytagság, a miniszterség kedvéért csupán „szünetel”, mivel személye „lelkészi jellegét” továbbra is fenntartotta: „meghívás, felkérés esetén igehirdetői és egyéb szolgálat végzésére” irányuló tevékenységet „továbbra is hajlandó” vagyok végezni, „hirdeti” saját honlapján! Így, mindez a furcsa kettősség a sajátos - jogi jellegű - összeférhetetlenségen felül (kívánatos-e az egyház ilyen jellegű közvetlen, de normatív módon nem szabályozott részvétele, képviselete a kormányban vagy sem?), egy jogos, de másik, morális alapú társadalmi elvárást is keletkeztet.

 

Nevezetesen: az ilyen és hasonló témájú és tartalmú társadalmi jelentőségű kérdésekben a kormány tagjai közül, ha másnak nem, de neki ismerni és értenie kellene az írást: "Kelj fel és menj/Ninivébe, kiálts a város ellen!/Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:/szennyes habjai szent lábaimat mossák."/. Meg az e témában, 2014-ben, az UNICEF Magyar Bizottsága gyermekjogi szempontú vizsgálatának - a magyar gyerekek tapasztalatairól a sportban - „intő, figyelmeztető” eredményeit is. A jelentésbe 886 válaszadó adata illetve 858 személyes történet, beszámoló került, és ezek voltak a legfőbb megállapításai: az esetek 73 százalékában fordult elő érzelmi bántalmazás, 39 százalékban fizikai erőszak, 31 százalékban szexuális zaklatás és 15 százalékban beavatási szertartás. A válaszok tanúsága szerint az úszás és a vizes sportok különösen magas kockázatot jelentenek a gyerekek szempontjából az áldozattá válásra. De a ma hatályos szabályozás sem lenne részéről figyelmen kívül hagyható, amely szerint a gyerek sérelmére elkövetett szexuális erőszak cselekmény miatti büntetettség tényét

 

az erkölcsi bizonyítványnak

a mentesülési időn túl is tartalmaznia kell, amely

azt hivatott szolgálni, hogy gyerekekkel, ne kerülhessenek olyanok kapcsolatba,

akik ilyet elkövettek.

 

(A fentebb meghivatkozott UNICEF vizsgálat szerint ez egy 2013 óta élő szabály: egyfajta „szexuális elkövetői regiszter”-ként funkcionál.)

 

Mindezek alapján nagyon úgy tűnik, miniszter úr aligha lesz képes Babits Mihály "Jónás könyve" című versében írt egyik sorának aktualizálhatósága alól presztízs- és morális veszteség nélkül kimenekülni: mert vétkesek közt cinkos aki néma." Pedig a tények tanúsága szerint az úszószövetség háza táján nagy lehet a baj, s mindez, mi napvilágot látott talán csak a jéghegy csúcsa. Így hát elkelt volna a miniszteri megszólalás és a mindenoldalú vizsgálattartás elrendelése vagy legalább kezdeményezése. Az ilyen jellegű problémák általában akkor szokták „biliszerűen” a biztosítékot kiverni, amikor a történetben a pénznek is jelentős szerepe van! Tudvalevő, hogy a magyar úszósport az idei olimpiától függetlenül 2017-ben hatalmas nemzetközi esemény – az úszó-világbajnokság – átvállalásos megrendezésére vállalkozott, amelynek köszönhetően – szinte számolatlanul és ellenőrizetlenül – dől (majd?) a pénz a szövetség kasszájába, amelyből sokan (nagyon sokan) szeretnének busásan részesedni. Ehhez azonban helyezkedésre és pozíciók szerzésére van szükség! Mindez – különösen Magyarországon – csak felállításokkal, felmentésekkel, kirúgásokkal, bemártásokkal, könyöklésekkel, taposásokkal stb. érhető el.

 

Egyébként pedig köztudott: a korrupció egyik melegágya maga a sport – ismertek e téren a nemzetközi szervezetek és szövetségek „siker sztorijai” – amelyből hazánk sem képez kivételt, különösen, ha azt is tudjuk, miszerint „Magyarország a - Transparency International (TI) által készített - Korrupció Érzékelési Indexen (CPI) 2015-ben 51 pontot ért el, ami három ponttal múlja alul az ország egy évvel korábbi eredményét. Magyarország azonban a korrupciós világranglista helyezésén is három helyet rontott - jelenleg a vizsgált 168 ország közül az 50. helyen található - de nem vagyunk jobbak az európai uniós összehasonlításban sem: itt is tovább romlott a teljesítményünk: tavaly a 28 tagállam közül holtversenyben a 22-24. helyen végeztünk. Ráadásul nálunk, a korrupciónak az egyik legradikálisabb formája – a központosított korrupció – épült ki és vált rendszerszerűvé. Fontos eleme a közpénzek magánpénzzé alakítása jogi eszközökkel, melyben a haveri kapitalizmus továbbra is részben a magyar és az európai uniós adófizetők pénzéből, a polgárok kárára épül,” állítja a TI.

 

Így aztán alig csodálkozhatunk, hogy az eset kapcsán a teljes kormány szótlan maradt! Egyrészt,

 

nálunk a SPORT elsődlegesen nemzeti, politikai és hatalmi kérdés

 

– gazdasági eredményességeinket is az érmek számának fényében mérjük – másrészt

 

a KORMÁNY (is) kizárólag MACSÓ FÉRFIAKBÓL ÁLL,

 

akik hermetikusan összezárva egyetlen nőt sem engednek maguk közé! E tényt pedig, maga

 

a – kereszténynek titulált – társadalom, szótlanul és tettek nélkül

– birkák módjára – eltűri!

 

Mindezt a szakminiszteri hallgatást azért is érdemes alaposabban körbejárni, mert ha tegyük fel az eset pedagógus körökben, mondjuk egy iskolában, egy testnevelő-tanárral összefüggésben merült volna fel, úgy biztos, hogy az egész ország már napok óta lincshangulatban égne, s a szakminiszterrel az élen követelné az érintett tanár azonnali kirúgását, az igazgató felmentését, valamint a tantestület átvilágítását és feloszlatását! De hát mindezt a sportban eltussolni bocsánatos bűnnek számít és az érintett maradásáért nyílt szívvel – szégyenkezés nélkül – ki lehet állni, hiszen a SPORT az más, az elé oda lehet biggyeszteni a NEMZETI jelzőt és akkor, mint nemzeti ereklye a sport védjegyként funkcionál, s ez számára és az e körben ténykedőknek minden alól, bekeretezett elő-felmentvényt biztosít (korlátlan időre)?

 

Másrészt, azért sem szabad szó nélkül hagyni e szakminiszteri némaságot, mivel az illető személy – lelkészi hivatás ide, lelkészi hivatás oda – a háttér információk alapján, a jövőt illetően, államfői babérokra tör, amellyel szembeni averziónkat kell kifejezni, mégpedig társadalmi szinten. Ennek eredményessége megszervezéséhez viszont kellő időre van szükség. Így, ebbéli ellenérzésünket már jó előre meg kell tudnunk fogalmazni és azt a széles nyilvánosság elé tárni. Még Magyarországon se válhasson mindenki államfővé! Ennél a lehetőségnél még „mindenki Pali bácsija” is jobb választás volt, egyrészt, mint az ország „motorja”, másrészt ő legalább letett valamit az asztalra, a sportban! Harmadrészt az sem mindegy, hogy egy egyházi kötődésű, vagy egy világi személyben testesül-e meg az Alaptörvényben foglalt elvárás: „kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.”

 

És hol voltak - „lapultak” - ez ügyben a PÁRTOK?

 

Nagyon, ezen sincs mit csodálkoznunk, hiszen a pártok eltérő nagyságrendben ugyan, de képviselőik révén mindig is jelen és „érdekelve” voltak a sportban, méghozzá (fizetett?) vezető pozíciókat, választott tisztségeket is értve alatta, busás hasznot húzva belőle? Így talán „érthető”(?), ha e botrány kapcsán, pártszinten nem tiltakoztak az adott sportszövetségben történtek, a különböző „férfitestületek” álságos és egyöntetű kiállásai miatt. Azon viszont már fel kell háborodni – a lehető legszélesebb körben – hogy a keresztényi értékrend társadalmi hirdetői, képviselői és élharcosai a kereszténydemokraták, vajon keresztényekhez és demokratákhoz sem méltó módon miért is húzódtak e kérdés kapcsán árnyékba és bújtak el a nyíltszíni kiállás elől, a köpönyegforgató „spanyolfal” mögé? Vagy számukra még mindig a vasárnapi boltbezárás képezi a családi értékrend zálogát? A gyermeki identitás nyugalma az mindehhez képest csupán smafu?

 

Egyedül a DK viselkedett korrekt módon,

közzé tette állásfoglalását:

 

A DK lemondásra szólította fel Gyárfás Tamást: mert részt vett Kiss László volt szövetségi kapitány „bűnének relativizálásában”, illetve „előbb hétköznapias természetességgel vallotta be", hogy ismerte Kiss László múltját, majd úgy tett, mintha mindenkinek ismernie kellett volna azt, továbbá jogi elévülésre hivatkozott, valamint az áldozatot is hibáztatta.

 

Nekem – személy szerint – azonban legjobban a pártok - különösen a parlamentbe is bejutottak - nőképviselőinek meghunyászkodó és megnémult viselkedése fájt/fáj, mind a mai napig: mintha egytől-egyig nem lettek volna anyaként, leányként, de leginkább nőnemileg – akár közvetlen módon is – megszólítva? Hiszen gyerekeket is érintő ügyben, a nőnemet megalázó módon, kihagyva és mellőzve, érzéketlen apaként és soviniszta férfifalkaként döntöttek az egyes testületek, sportszervezetek, ráadásul „EGYHANGÚAN”! És talán még utólag sem szégyellik emiatt magukat! A kormány legalább fülét-farkát behúzva hallgatott, mellőzve a testületi férfidemonstrációt. Nem mintha ez lovagias tettnek minősülne, melyet a férfiasság zászlajára lehetne tűzni, pántlikaként! Csak úgy kapásból, ahogyan a nevek eszembe jutnak, intézem e jeles nőszemélyekhez a költőinek szánt kérdést: hol, mely légüres tájon tetszettek tartózkodni az elmúlt időszakban? Pelczné Gáll Ildikó, a hang- és tett nélküli alelnök; Hoffmann Rózsa, a marxista ideológián csiszolódott keresztényi morál tantermi élharcosa; Kunhalmi Ágnes, a nyelvvizsga hiányában, diploma nélkül is fő párt-tudológus; Lendvai Ildikó, a mindenről hangyaszorgalommal honorárium nélkül írogató nyugdíjas képviselő; Dúró Dóra, a magyar mente divatdiktátora; Gy. Németh Erzsébet, az örök visszalépő és tenort köszöntő; Szabó Tímea, az egészségügyi intézményekben uralkodó förtelmes állapotokat csak álruhában észrevevő VIP páholyú politikus; Szél Bernadett, a kicsit mindenbe belekapó lehet más is a politikus; Vadai Ágnes, a „matróna” kiállású szabadságharcos?

 

Az egyetlen pozitív és biztató elem ez ocsmány történetben az eset felplankolása és a belterjes sportszövetségen kívüli világ nyilvánossága elé tárása annak ellenére, hogy az ügyről állítólag, legalább is a szövetség elnökének nyilatkozata szerint „mindenki tudott, csak nem beszélt róla”. Engem viszont mélységesen sért e fejedelmi többesben történt általánosítás, ezért kikérem magamnak és visszautasítom ezt a pofátlan módú megvádolást, miszerint minderről nekem - mint egyszerű adófizető polgárnak - is tudomásom lett volna és az én igenlésemmel maradhatott volna mindenki változatlan nyugalommal a helyén, milliós közpénzek bezsebelése mellett. De, ha már elnök úr - így sommásan - név nélkül ugyan, de mégis besározva, rám is ujjal mutatott, hadd fogalmazzak konkrétan: remélem, ön és az összes társa közül mindenki, akik az ügyről tudomással bírtak gondolkodás nélkül felállnak és távoznak e sportszövetség területeiről, ha pedig ezt önként mégsem tennék meg, úgy a politikai hatalom, a demokratikus államrend, a pártok és a jó érzésű civilszervezetek, a sérelmeket szenvedtek, a gyereküket féltő anyák és apák,

 

a társadalom női felének nyomása

– akármennyi érem is a tét –

elsöpri önöket.

 

Higgyék el, bár „mindenkinek joga van méltó módon beilleszkedni,” azonban a beilleszkedésnek is vannak fokozatai és határai. Mivel a társadalomnak is van önvédelmi igénye - különösen a gyerekeiket féltő szülőknek - arra, hogy tudjanak az ilyen esetekről és ennek ismeretében dönthessék el, belefér-e a tűrőképességükbe, ha gyerekük olyan edzőhöz jár, aki korábban szexuális erőszakot követett el? Kereszténység ide, kereszténység oda, ezt a természetes és egészséges igényt még ennek a félfeudális és soviniszta férfi(sport)társadalomnak is tudomásul kell vennie!

 

E kívánalom teljesüléséhez azonban a társadalomnak még fel kell nőnie, ehhez viszont nélkülözhetetlen a sajtó szerepe, különösen, ami a nyilvánosságot illeti. Ebben szerzett ezúttal múlhatatlan érdemeket a privatkopo.hu oknyomozó újságírása és a feltárásban részt vett újságírói. Teljesítményükhöz - a magam részéről - csak gratulálni tudok. Több ilyen sajtóorgánumra és újságíróra lenne szükség, akik mindenféle „ellen-terror” és hatalmi nyomás ellenére is felmerik vállalni az eltussolt ügyek nyilvánosság elé tárását, mert csak ettől remélhető e korrupt társadalom egyfajta megtisztulása. [Ha lenne szabad kapacitás tudnék más területekről is ügyeket említeni, s dokumentumokkal előállni, ahol elkelne a szisztematikus oknyomozás és tényfeltárás. Például a felsőoktatás egyes intézményeiben, ahol a doktori iskolák olyan PhD témákat hagynak jóvá, amelyekre az akkreditációjuk nem terjed ki, az általuk kijelölt témavezetők pedig az adott témában egyetlen közzétett publikációval sem rendelkeznek, s mindennek nyoma sincs az Országos Doktori Tanács által vezetett és közzétett központi nyilvántartásban, pedig mindezt a tevékenységet a tagegyetemek finanszírozzák az állami költségvetésből, tagdíj gyanánt (Nemzeti Közszolgálati Egyetem). Ennek ellenére a nyilvántartás hitelességét és naprakészségét dokumentáltan alig ellenőrzik. De van más téma is, például a kifizetett, túlárazott, de soha el nem készült tankönyvek, jegyzetek, tanulmányok, avagy a kézzelfogható eredménnyel nem rendelkező álltanulmányok, publikációk és ezek lektori munkálatai, amely dokumentumok az adott egyetem irattárában ráadásul fel sem lelhetők, nem beszélve az ellenőrizetlen plagizálásokról és a kifizetett dokumentumok elérhetetlenségéről.]

 

Természetesen nem a telhetetlenség és az elégedetlenség beszél belőlem, amikor hangot adok azon véleményemnek, miszerint a privatkopo.hu oknyomozói a téma szereplőivel szemben lehettek volna „kíméletlenebbek” is. Különösen azt követően, hogy napvilágot láttak a különböző sporttestületek kapitány melletti „egyöntetű” kiállásairól szóló nyilatkozatok. Gondolok itt annak firtatására, hogy név szerint (olvashatóan és nem csupán az olvashatatlan aláírások – 1. sz. kép – által) ténylegesen, kik is ezeknek a szervezeteknek a tagjai, a vélemény megfogalmazásakor kik voltak jelen az ülésen és a „szavazás” megejtésekor, illetve mi akadálya volt a titkos szavazás elrendelésének és lebonyolításának, volt-e tartózkodás a szavazás során és akik nem voltak jelen az ülésen azoktól a szervezet hogyan, milyen módon szerezte be szavazataikat? Hiszen

 

a MÚSZ nem tette meg azt a szívességet, hogy

a támogató kiállást megfogalmazó szervezetek tagnévsorát

- akárcsak a saját honlapján - hivatalos formában közzétette volna.

 

Ennek köszönhetően, az érintett szervezetek különböző számszerűséggel és összetételben keringtek az éterben. A sumákolásnak és a közvélemény félrevezetésének ezen megoldási módja azonban árnyat vet a MÚSZ egészére, de különösen annak emblematikus és nyilatkozó arcaira, s rajtuk keresztül, a sport tisztességesebb területeire és szereplőire, képviselőire is. Az általam olvasottak alapján, a két támogató szervezet összetételét az alábbi két variációban teszem közzé, a következő megjegyzéssel: a nálam jobban értesültek és tájékozottabbak az általuk felfedezett hiányosságokat, pontatlanságokat és párhuzamosságokat kérem, ne szándékolt cselekedetemként értékeljék.

 

Edzőbizottság:

 

„A” variáció: Bernhardt Károly, dr. Egressy János, Gellért Gábor, Güttler Károly, Horváth Péter, Horváth Tamás, Lőrinczi György, Kiss László, Ludmány László, Molnár Ákos, Lakatos Roland, Plagányi Zsolt, Polgár Sándor, Sárdi Ákos, Selmeci Attila, Tóth Ramón, Tőrös Károly, Turi György, Virth Balázs ????

 

„B” variáció: Farkas András, Kiss László, Magyarovits Zoltán, Nagy Péter, Sántics Béla, Törös Károly, Turi György, Dr. Verrasztó Zoltán, Virth Balázs ????

 

Elnökség:

 

„A” variáció: Gyárfás Tamás (elnök), Szántó Éva (főtitkár), Cseh László, Güttler Károly, Hargitay András, Dr. Sós Csaba, Tóth Ákos, Törös Károly, Wladár Sándor ????

 

„B” variáció: Gyárfás Tamás (elnök), Szántó Éva (főtitkár), Becsky András, Cseh László, Fodor Szabolcs, Güttler Károly, Hargitay András, Sass Katalin, Dr. Sós Csaba, Tóth Ákos, Törös Károly, Vizi Csaba, Wladár Sándor ????

 

               

Azt viszont, hogy a Halhatatlanok Klubja nevében történő „kiállás” kinyilvánítása – azaz a csizma hogyan került az asztalra – miként hozható összefüggésbe az úszósporttal nem tudtam kideríteni, miként azt sem, hogy a nevükben nyilatkozó Kárpáti György elnök, miért nem hozta nyilvánosságra egyrészt a Klub tagjainak, másrészt az ülésen megjelent és a kiállás mellett szavazó tagok névsorát? De az sem teljesen világos az elnöki nyilatkozatból - A Halhatatlanok Klubja a bajban is kiáll Kiss László mellett - vajon az olvasó halandónak, mit is kell „bajnak” tekintenie, avagy „bajként” értékelnie? Hiszen esetünkben nem Kiss László került „bajba”, hanem a mellette kiálló és őt maradásra bíró sporttestületek – a Halhatatlanok Klubjával egyetemben – váltak súlytalanná és hiteltelenné, „kierőszakolt” állásfoglalásukkal. Az ugyanis morális, lelkiismereti kérdés, hogy a szexuális bűnelkövetőket a társadalom - értve alatta a sporttársadalmat is - ráengedi-e azokra a területekre, foglalkozásokra, ahol gyermekek, különösen leánygyermekek is jelen vannak? Mindezt a hiányosságot Kárpáti György (az ország Gyurikájának) második gyerekkori, játékos elevenségének vagyok kénytelen betudni.

             

Az általam olvasottak alapján, a Halhatatlanok Klub tagságának névsorát is két variációban teszem közzé (a nálam jobban értesültek és tájékozottabbak az általuk felfedezett hiányosságokat, pontatlanságokat és párhuzamosságokat kérem, ne szándékolt cselekedetemként értékeljék).

 

 

Halhatatlanok Klub tagsága:

 

„A” variáció: dr. Kárpáti György elnök; Vaskuti István, dr. Török Ferenc alelnök; dr. Fenyvesi Csaba, Wichmann Tamás tag;

 

„B” variáció: dr. Kárpáti György elnök; Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Faragó Tamás, Fenyvesi Csaba, Földi Imre, Gyulay Zsolt, Hegedűs Csaba, Kamuti Jenő, Kásás Tamás, Keleti Ágnes, Kulcsár Győző, Magyar Zoltán, Nagy Tímea, Polgár Judit, Rejtő Ildikó, Székely Éva, Török Ferenc, Vaskuti István, Wichmann Tamás és, tagok.

 

 

És itt lett volna (van) még feladata a privatkopo.hu - oknyomozó - újságíróinak: egyrészt „kierőszakolni” a MÚSZ-tól a kapitányi kiállást megfogalmazó és azt aláíró döntés hiteles „jegyzőkönyvének” nyilvánosságra hozatalát a megjelentek, a távol-maradtak és a szavazók (tartózkodók) hiteles névsorával együtt. Ennek – akár utólagos – megtörténte több mint „becsületbeli” ügy, hiszen a sportszövetség jelentős állami támogatás mellett működik. Ugyanez mondható el a Halhatatlanok Klubja esetében is, azzal a különbséggel, hogy esetükben az állami támogatás talán nem létezik, vagy jelentéktelen. Másrészt célszerű lett volna felkeresni a szavazó férfitagokat és megkérdezni tőlük, voltak-e apák, s van-e gyermekük, esetleg leánygyermekük és a kapitány bűncselekményének tényleges ismeretében is a maradása mellet szavaztak volna, illetve a kezeire bíznák-e leánygyermekeiket, s amennyiben nem, úgy mi vitte rá őket a kiállás melletti igen szavazatra? Ennél már csak az igennel szavazó nőtagok, hasonló kérdésekre adott válaszai lennének izgalmasabbak, nyugodt lelkiismerettel rábíznák-e lányaikat a hasonló múlttal rendelkező edzőkre, sportvezetőkre? Avagy létezik az e körbe tartozók között egy „érvényesen megköttetett vérszerződés”, miszerint egymás gyermekeihez nem "nyúlunk" (mert annak következményei beláthatatlanok az illetőre nézve)? E kérdések tisztázása, válaszainak feldolgozása, valamint közzététele, még a privatkopo.hu-ra vár!

 

Ami ismerőseimmel együtt azonban engem is megdöbbentett ez ügyben, az a jelen társadalmának, az ország közméltóságainak, a pártok, az egyházak - akik minden más esetben szükségét érzik a szószékről agitálni - a civil, a jog és nővédő szervezetek, de leginkább a női nem képviseletében megszólaló polgárok teljes hiánya és síri csendje. Valóban ennyire meg vagyunk félemlítve, vagy csupán már közömbössé váltunk, de hát a gyerekeink lelki és testi sérthetetlen és érinthetetlensége a tét, amelyért még az állatok is harcba szállnak a náluknál jóval erősebbekkel is?

 

A témában csupán két komoly megszólalást és

véleménynyilvánítást olvastam,

 

ezek is szakértőktől származtak:

 

Gyurkó Szilvia gyerekjogi aktivistáét, szerinte „a szexuális erőszak ugyan lehet, hogy jogilag elévül, de a következményei egy életre szólnak. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Úszószövetség egy korábbi rossz döntéséhez gyártott utólag egy ideológiát, amivel el akar menekülni a felelősség elől. Kiss László ügye gyerekjogi szempontból mindenképpen aggályos, de megkérdőjelezhető azoknak a vezetőknek az alkalmassága is, akik – miközben tudtak a múltjáról – hagyták, hogy gyerekekkel foglalkozzon az úszóedző. Pedig más megoldás is adódhatott volna: például felnőtt edző vagy sportmenedzser, de gyerekekkel foglalkozó szakember nem. Az olimpiai aranyérmeknél ugyanis fontosabb a gyerekek biztonsága, így a közösség és az elkövető felelősségét semmiféle siker nem teheti idézőjelbe. Sajnos a hazai sportot jellemzi az átszövő macsóhangulat, ami miatt szinte teljesen elfogadott a szexuális és a fizikai erőszak.” és

 

Kárpáti Róbert sportpszichiáterét, aki szerint „a hazai sportéletben és általában a társadalomban is elterjedt az a nézet, hogy nem egyenrangúak a nemi szerepek, a nőknek kevesebb joguk van, és tűrniük kell az őket ért atrocitásokat.” „Én nem küldeném a gyerekemet egy olyan közegbe, ahol egy ilyen eset retorziók nélkül maradhat, és egy ilyen szakembert tekintenek ikonnak."

 

Így aztán – a téma zárásaként – földobott labdaként adódik a kérdés: milyen demokratikusnak nevezett társadalom az, ahol a nőkért, a nők emberi méltóságáért, egyenjogúságáért, a nők nem mernek, a férfiak pedig nem állnak ki a nyilvánosság előtt? Ahol e témában az ige hirdetése és megvalósuló gyakorlata között a távolság több fényévnyi és ahol a nők társadalmi közéleti, kormányzati közfunkció szerepvállalásának mellőzöttsége az egyetlen etalon, ami a férfitársadalom egységét maximálisan biztosítja? Fejlődés ez vagy hanyatlás - az elmúlt tíz évhez képest - amely folyamatban a társadalom hittérítőinek segítségével az emberi méltóság hanyatló lejtőjén morálisan, a korrupció biztosította síkosítás segítségével, biztosan csúszunk, egyre lejjebb és lejjebb?

 

Igazuk lehet azoknak, akik averzióval szemlélik az egynemű felsőbbrendűségben szenvedő egyházak igehirdetőit, akik a teremtett emberi lény másik nemét – s így a családot, a gyermekvállalást – nem ismerve, önös szemlélettel hirdetik az igét, olyan társadalmi, emberi intézményekről, mint a házasság, a család, vagy a gyermeknevelés és féltés. S vajon e „hittérítők és hitmagyarázók” milyen jellegű lelki vigaszt képesek nyújtani a női nem „szenvedőinek”, ha és amennyiben az élet gondjait és problémáit komplex módon még szemlélni sem képesek? Mindennek következtében, milyen szellemű nevelést tudnak biztosítani az államtól átvett - különösen az oktatási - intézményekben, ha a másik nem szocializációs problémáit és annak megoldási módozatait csupán és legfeljebb elméleti szinten képesek átélni és átérezni, miközben folyamatos küzdelemben állnak – a másik nemtől való elzárkózás lelki parancsa miatt – saját nemük közösségi homogenitása miatt elő-előbújó pedofíliájukkal?

 

 

Lehet-e, egy ilyen feudális szerkezetű,

patriarchális viszonyokat teremtő,

morálisan amortizálódó,

korrupt társadalom,

a polgár számára élhető, szerethető és csábító?

 

 

Budapest, 2016. április 11.

 


Megkövetés a sajtó által felelőtlenül híresztelt halálhírkeltés átvételéért;  lásd: a Szégyen, vagy csupán dicsőség - a százhalombattai uszoda még mindig Kiss László nevét viseli” című írásom második blokkjának utolsó bekezdésében foglaltakat.

 

Budapest, 2016. május 7.

 

 

 

 

 


 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 166
a héten: a héten: 837
a hónapban: a hónapban: 2949
összesenösszesen433749
az oldalt jelenleg nézik: 1