Fogarasi József

Március 15. – a kalap és a pántlika – Eperjes Károly egyetemi tanár!

2016. március 15. kedd

 

Nem szület(he)ett volna meg e véleményt nyilvánító, de sajátosan morgolódó elmélkedés, ha az Index-hírportálon: - kalasgy követés 2016.03.09. 12:56 - nem olvasom a következő - „sokat sejtető” - címet viselő - „Egyetemi tanári fokozatot kap Eperjes Károly” - írás első, felvezető mondatát: „Egyetemi tanárrá nevezi ki Eperjes Károlyt Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, áll a március 8-i Magyar Közlönyben.”. Nem is jutottam tovább az olvasásban, azonmód felkaptam a fejem és a „vizet”.

 

Megdöbbentem e sor információtartalmán, eleddig ugyanis úgy hittem: a mélyebbnél nincs lejjebb. Tévedtem, hiszen ez, hol élünk, egy entitás: egy létező (Magyar)ország! És mi – ráadásul – egyébként is mindenre képesek vagyunk, nálunk nem ritka a „farkas farkasnak embere.”*, vagy más furcsaság. Lásd az ország határaira emelt/emelendő végtelenített hosszúságúra növelt - szögesdrótkerítésnek becézett - építményleleményünket, melynek ötletéhez és kivitelezéséhez még országos nemzeti-konzultációra sem volt szükség. Hipp-hopp (védelemből?) és körbekerítettük - vagy csak bekerítettük? - önmagunkat? Most aztán – előbb-utóbb – se ki se be, de legalább félnünk sem kell, hogy elfogy a magyar. A keresztényi könyörületességnek köszönhető vasárnapi boltzár, no meg nemzeti hírességeink és nagyjainak (szónokló házelnök, Kossuth-díjas párténekesünk) megnyilatkozásainak köszönhetően - remélhetően - a nők jobbik esze is megjön, s - mivel külföldre úgysem távozhatnak - itthon lesznek kénytelenek szülni - örömmel - magyart a magyarnak, bár már e téren is vannak renitens ellenszegülők (1. kép).

 

Persze az is jó lenne, ha nagy igyekezetünkben a kapu és a sorompó építéséről sem feledkeznénk meg. Hol és hogyan? – mit szólsz mindig közbe – hát a több-száz kilométernyi drótkerítés megszakításával (ahogy több mint 70 évvel ezelőtt is illett, még a lágerokban is), vagy legalább egy Checkpoint Charlie erejéig, ha másért nem, hát a kerítésleomlás utáni idegenforgalom növelése céljából (2. kép). S legyen ott egy (Café Adler) kávéház is, amelynek ablakán, ha kihajol valaki (és a túloldalról nem lövik le) legalább e rövidke ideig szabadnak érezhesse magát (amúgy is egyre fogy, ki az említett két oldal szabadsága közti különbség feelingjéről még képes az élménybeszámolóra). Természetesen nem ingyen, mint mindenért ezért is fizetni kéne, kivéve, ha ez a CSOK-ba (Családi Otthonteremtési Kedvezmény) beszámítható!

 

De térjünk vissza az arra érdemes hagyományaink őrzéséhez, azokkal a jó gazda módján való sáfárkodás témaköréhez! Nem szabadna szó nélkül hagynunk, illetve bábként tétlenül szemlélnünk és tűrnünk a még meg lévő, illetve a már „megtisztított” értékeinknek, demokratikus vívmányainknak a „visszaértékelésére” irányuló kísérletek megvalósulását. Az e jogkörök gyakorlását biztosító jogosítványoknak a regnáló (párt)végrehajtó hatalomra történő átruházását. A rendszerváltás - 1989-es - egyik alkotmányos vívmányai közé tartozott például az egyetemi tanárok kinevezésének és felmentésének köztársasági elnöki jogkörbe utalása, illetve megtartása. Hiszen az egyetemi tanárok kinevezése az ’50-es évekig az Elnöki Tanács, majd a Minisztertanács hatáskörébe tartozott, az MTA véleménynyilvánítási joga mellett, de még ez a hatalom sem adta e jogosítványokat egyszemélyi (miniszteri) jogkörbe. De, hogy a fenébe is kerülhetett mára e jogkör - degradálva a titulus szakmai, tudományos értékét és minőségét - miniszteriális szintre, mindenféle kontroll nélkül, egyetlen személy hatalmi-politikai döntéskompetenciájába, hiszen – korábban – még a köztársasági elnök e témájú aláírása is csak a miniszteri ellenjegyzés mellett vált joghatályossá? Fogalmam nincs, minderről eddig, nem volt tudomásom! Igaz, e jelenlegi hektikus, szakmai kontrollt és az igazságügyi kormányzat ellenőrzését is nélkülöző képviselői indítványokra hajazó törvényalkotási procedúrát szakmailag - ép ésszel - már nem igen lehet (tudom) figyelemmel kísérni, minek következtében előfordulhatott, hogy e lényeges alaptörvényi módosítás is elkerülte figyelmünket/figyelmemet? És vajon mi jöhet még, meglepetés formájában?

 

Éleslátásom vajon miért éppen most hagyott cserben, amikor a köztársasági elnöki pozíció valamelyest ismét a karakterizálódás emberi ösvényére lépett? Áder János kezdi felismerni saját – önálló – szerepének súlyát és jelentőségét. Nem kíván elődje - ars poeticáját követve - nyomdokaiba lépve - „Én nem leszek a kormány, a kormányzat törvényalkotási lendületének a gátja, sőt inkább a motorja. Ellensúly végképp nem akarok lenni, a kiegyensúlyozásra törekszem” - semmilyen, mások által beindított „motor” hangja és lendülete lenni. Hatalmi kábultságából végre felébredve, szakmai és emberi lelkiismeretének hangját követve, nem engedett a politikai törvényhozás „párterőszakának” és – a Magyar Nemzeti Bankról, valamint a postai szolgáltatásokról szóló törvények módosításait, mint – a jogállam- és Alaptörvény ellenes törvényeket - a szintén szakmabéli (jogi végzettségű) házelnök hezitáló, de végül is eredménytelen aktusát sem követve - nem látta el kézjegyével. Megfontolt bölcsességet tanúsítva azonban a két megalkotott törvényt - észrevételeinek közlésével - nem alkotójának, az Országgyűlésnek küldte vissza megfontolás végett. Ehelyett, egy komolyabb lépésre szánta el magát - alaptörvény adta jogosítványával élve - az Alkotmánybírósághoz fordult (előzetes normakontrollt kérve).

 

[Az újságírók többsége azonban képtelen „haladni” a korral, de ennél is sajnálatosabb, hogy magukra nézve még az újságírással szemben támasztott - s elvárható - szakszerű és tisztességes tájékoztatás követelményét sem tekintik kötelezőnek. Talán nem véletlenül, hiszen mindez munkával járna, ehhez pedig nem igen füllik a foguk. Igazándiból csak az ingyen evés-ivással egybekötött sajtótájékoztatókat szeretik, amelyről aztán hazajövet – újságírásnak becézve – tájékoztatásként, akár zagyvaságokat is oda lehet vetni a publikumnak. (A disznóknak ... a moslék is megteszi ... ?) A silányságot – ebben az országban – már amúgy sem teszi szóvá senki. Akkor meg minek tetszik annyit kukacoskodni, hallom az ellenvetést? Mert a jogállamnak – a demokrácia követelményeként – a jog megtartásán felül, a jogról szóló tudósítások hitelességét és korrektségét is magában kell, foglalnia! A tény pedig tény: az ötödik éves születése napját ünnepelni készülő NER alapú jogdogmatika szerint, a „gránitszilárdságú” Alaptörvényben írtak - az előzetes normakontrollként emlegetett elődhöz képest - már nem csupán többet, de lényegét tekintve, mást is jelentenek: „Ha a köztársasági elnök a törvényt vagy annak valamely rendelkezését az Alaptörvénnyel ellentétesnek tartja (s nem véli! FJ.) … a törvényt az Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak megküldi.” (s nem csupán megküldheti! FJ.) Mert ugyebár aligha beszélhetünk normakontrollról ott, ahol még a norma sem létezik. A visszaküldött két törvény ugyanis csupán nevében "törvény",  jogilag azonban nem létezik, hiszen a megkövetelt érvényességi feltételek közül még a szükséges aláírást és a Magyar Közlönyben történő kihirdetést is nélkülözi!]

 

Sajnos, a Fidesz kormányzása óta/alatt a jogászi szakma elveszítve értékét a szakmák képletes rangsorában – feladva mindent, mi e szakmának alapvető gyökere – szégyenérzet nélkül, a teljes devalválódás útjára lépett. Néha úgy tűnik számomra, mintha a jogásztársadalom nagy részének a szakmáról csupán papírja, mintsem elvi és erkölcsi hitvalláson alapuló tartása lenne. Lelkiismeretük, sem jogalkotóként a parlamentben vagy a végrehajtó hatalom, különböző posztjain tevékenykedve, sem az igazságszolgáltatás felkent „papjaiként” nem szólal meg. Vagy, ha mégis, mindezt csak hangerő nélkül és csupán suttogva teszi. Kivételre azonban itt is találni példát: a Bírói Egyesület, amely, ha pénzről (a bírók fizetésemeléséről) van szó, harsogva kiabál. Igaz, a nyilvános kiállással az Emberi Méltóság Tanácsa is hadilábon áll, legfeljebb, ha „piros” pontok is járnak egy-egy politikai vetülettel bíró ügy kapcsán, avagy tapsolni is lehet valamely kitüntetés átadási ünnepségekor, akkor mindjárt van sajtóvisszhang és fotóképes nyilvánosság is. Pedig a visszamenőleges hatály, a banki tisztesség ügyében a bizonyítási teher megfordításának, az egyénre/személyre szabott törvényalkotás, a nemzeti vagyon kezelése és a közpénzekkel való gazdálkodás ellenőrizhetőségének, a közérdekű információkhoz való hozzájutás korlátozása stb. kérdései, mind, mind, szemben állnak a jogbiztonság alkotmányos alapelvével, ráadásul több, korábbi jogerős táblabírói ítélettel is. Így, az említett témák viszont már vastagon érintik az alaptörvény által védeni rendelt, mindenkit megillető emberi méltóság jogintézményét!

 

Hiszen "A jogállamot épp az teszi szilárddá, ha bármely helyzetben és bármely pillanatban mindenki tisztában lehet azzal, hogy pontosan milyen törvényi előírásoknak kell megfelelnie és milyen jogszabályok szerint kell eljárnia." olvasható az államfő, indokolást tartalmazó közleményében.

 

Tehát nem véletlen, hogy az izmosodó államfőt, s alkotmányos tettét, sem az őt megválasztó pártok, sem „elv-társai” nem éltetik egyöntetű rajongással, annál is inkább, mivel mind emberi tisztessége, mind vagyonosodása kikezdhetetlen. Így, a személye iránti társadalmi szimpátia szilárdabb lábakon áll, mint a sziklaszilárdságúnak kikiáltott, de mára már támasztékért könyörgő Alaptörvény, nem beszélve annak alaksorba taszított asztaláról. Érthető hát, ha elsősorban saját párttársai igyekeznek az államfő számára valahol – lehetőleg minél messzebb – mondjuk az ENSZ-ben egy valamire való funkciót keresni, s találni, lehetőleg még megbízatásának lejárta és a kormányzati ciklus újabb megszerzéséért vívandó harcba-indulás csatája előtt. Ugyanis szemmel látható, hogy – sótlansága ellenére – képes lenne meglepetést szolgáltatva akár „galibát” is okozni: ha mondjuk a társadalom, valamint a hatalmon lévő pártformáció elégedetlenkedőinek élére állva valódi össznemzeti nyitást is meg tudna/merne hirdetni!?

 

Mindezt megértve, de mindennek ellenére kérdezem, miért kellett az egyetemi tanárok kinevezését a stabil identitású államfő jogköréből kivenni, s gyakorlását az önmagával és még lelkiismeretével is viaskodó, helyét az állami feladatok teljesítése és a lelkészi szolgálat - „lelkészi jellege” fenntartása melletti? - szüneteltetése közötti légüres térben bolyongva folyamatosan kereső (lelkiismereti válsággal küszködő), bizonytalan személyiségű, emberi erőforrások minisztere jogkörébe utalni? Ha valaki Németországban miniszterként vendégeskedve egy klubban (a frankfurti Hayek Clubban) tartott előadása során akként vélekedik (miszerint lelkészként nehéz volt összeegyeztetnie a menekültválságot a kormány politikájával, amely szerinte összemosta az elesett, hús-vér embereket az "áradattal", illetve csupán költői kérdésként - Mi a humánusabb? Azonnal visszafordítani az érkezőt, vagy beengedni és egy-két-három év múlva kitoloncolni? - képes elmélkedni a migráns problémáról, míg nyilatkozata szerint „A „szörnyű, buta” kerítés építését úgy élte meg, hogy ebben lelkészként és miniszterként sem tud részt venni.”, az biztos, hogy sem az adott kormányzati funkcióra, de – szerény véleményem szerint – más tevékenység ellátására, vagy hivatás gyakorlására sem alkalmas. Különösen nem az esetben, ha az illető személy az államhatalmi-hierarchiában betöltendő funkciójával együtt járó feladatainak ellátásához – jog, biztonság, rend garantálásához – háborgó lelkiismeretét csitítva akként kívánja segítségként megnyerni, hogy - Janus arcú, képmutató személyként - még az ételosztók közé is képes beállni. „Én is odamentem, osztottam ételt, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet; de közben ezt el kell választani az állam feladataitól: a jog, a biztonság, a rend garantálásától.”

 

Mondhatnánk, Hofival együtt, kiakadva: „Mama, ember az ilyen?” Ha bigott vallásos lennék, sem tudnám e lelkipásztort - „lelkészi jellege” fenntartásával lelkészi szolgálatának szüneteltelését követően - lelkem egyházába visszafogadni, s őt a hitbéli gyülekezet nyájához közel engedni. Mert hát micsoda különbség van igazhitű és igazhitű között, de akár pásztor és pásztor között is, hát még lelkipásztor és lelkipásztor között? Jutott eszembe a boldog Apor Vilmos (3. kép) szeminárium egyik előadásán hallott, illetve a róla szóló brossurában olvasott néhány - tudatom mélyén szunnyadó - gondolat töredékidézete: … a keresztényi embernek tiszta kell, hogy maradjon a lelke, olyan tiszta mint a liliomok szirma …inkább százszor csapódjon be az ember, mint egyetlen rászorulót is visszautasítson … . Apor Vilmos azon lelkipásztorok közé tartozott, aki életében – nem ételosztás közben – szeretettel hajolt le a szegényekhez, s aki a rábízottakat életének hősies feláldozásával védte meg a testi-lelki veszedelemtől (4. kép), igaz nem is lett belőle miniszter, tettébe ráadásul még bele is halt! Élete során vallotta és hirdette: „… aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.” Apor Vilmos síremléke egyébként a győri Székesegyházban látható (5. kép, 6. kép, 7. kép), míg a szentté avatásáért mondandó imádság szövege a síremlék melletti márványtáblán (is) olvasható (8. kép)! Csupán epés megjegyzésként állítom: kizárt, hogy Apor Vilmos - saját elhatározásából - lelkészi szolgálatát (önként választott hivatását) akár egyetlen másodperc erejéig bárki kedvéért is szüneteltette volna! (A lehetséges válasz kialakítása legyen mindenki magánügye, miként az is, hogy a lelkészi szolgálatát szüneteltető személy, miniszteri tevékenysége jutalmaként elnyeri-e valaha is a „boldog” avagy a „szent”, egyházi minősítést?)

 

[Persze – az idő múlás során – még az is megeshet, hogy egyszer csak kiderül: az itt leírt frankfurti történetből az idézőjelek ellenére egy mondat, egy szó sem igaz? Az idézőjelek közé biggyesztett történet nem több, egy ötletes újságírói munka - hangzatos (szenzációt keltő) – „eredményénél”. Sőt, még az is meglehet, hogy e „fantáziaszülemény” szerzője azt sem tudja hol és merre keresendő Németország, Frankfurtról esetleg még csak nem is hallott? Az előadásról szóló tudósítás pedig a „szerző” által, csupán áttételek sokasága révén nyert írásba foglalást. A valóságban viszont egyáltalán nem mindegy, hogy mi a látszat (a felszín) és mi a lényeg (a valóság), azaz eszik vagy isszák a közreadott történetet? Mint ahogyan nem mindegy: „alázatos egyházi atya vagy gyalázatos fegyházi gatya”; „helyet cserélni, vagy csehet herélni”; „vidd ki a bilit, vagy idd ki a bilit.” Hamar munka ritkán jó! Életem során sajnos rengeteg ilyen - nem kevés pénz ellenében készült - „munkával” szembesültem, ezért jobb az óvatosság. Néha az sem haszontalan, ha az érintettől már jó előre elnézést kérünk, utólagos botladozásunkért!]

 

Ráadásul – „botladozás” nélkül is – egy igen kényes feladat teljesítéséről van szó: hiszen nem akárkit „kell” a szaktárca-miniszternek az aktualitást március 15-ére időzítve – ki tudja milyen külső-belső sugallat hatására – ripsz-ropsz, egyetemi tanárrá - előléptetve - kinevezni? Magáról - a 2002-ben bemutatott Hídember című filmben - a „legnagyobb magyart” alakító Eperjes Károlyról van szó, ezúttal! De hát mindez nem lesz túl zsenánt a miniszter úrnak? Hiszen köztudott: Eperjes Károly - egy évvel kinevezése után 2014-ben - lelkiismereti okokból állt fel a Nemzeti Színházban betöltött – számára nem csekélyke összeget biztosító – vezérigazgató-helyettesi posztból. A színház bizonyos produkcióival – lelkiismeretileg – nem tudott egyetérteni, s így értük, vezetőként felelősséget vállalni: véleményét nem is rejtette véka alá. Nem tetszett neki, például a Johanna a máglyán című előadás, mivel véleménye szerint túl sok volt benne „a napi politikára való kikacsintás”, amelynek következtében Szent Johanna jellemfejlődése alárendelődött e politikának, no meg sok volt benne a disznópöcs, amely miatt az előadásra diákokat sem lehetett vinni. De az Ahogy tetszik sem tetszett Eperjesnek, itt nők játszottak férfi szerepeket, ami szerinte biztosan ellenkezik Shakespeare szándékaival. Summa summarum, a tapasztalt tényeket megváltoztatni nem tudván, azokat egy idő után már nem volt hajlandó (vallásos?) lelkiismeretével összeegyeztetni.

 

Nekem azonban nem csupán miniszter úr lelkészi lelkiismeretét felülíró és elhallgattató miniszteri lelkiismeretével van problémám, hanem műveltségbeli felkészültségével és tettrekészségével is! Ugyanis nem vagyok abban biztos, hogy miniszter úr tisztában van-e a ténnyel, miszerint melyik Eperjes Károlyt is kívánja egyetemi tanárrá kinevezni: a Gróf sárvár-felsővidéki Széchényi Ferenc János Józsefet, avagy a Gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi István Mária Pétert alakítót? Hiszen miniszter úr évek óta nem képes rendet teremtve maga körül megadni és megadatni nagy magyarjainknak az őket megillető tiszteletet, még így, március idusa körül sem. Évek óta – 2012-től – többször is jeleztem a részletekre oda nem figyelő, szakmailag pedig felületesen dolgozó szakminisztérium felé a problémát: miszerint a minisztérium védőszárnyai alá tartozó országos közkönyvtár neve, helyesen írva Országos Széchényi Könyvtár és nem Országos Széchenyi Könyvtár, mégsem történt semmi, ez ügyben! Sem a szakmai igény, sem a szakmai tisztesség, de még a nagy magyarjainknak kijáró egyéni/társadalmi tisztelet sem tudta a minisztérium apparátusát rávenni a vonatkozó jogszabályhely (Kormányrendelet) - [60/1998. (III.27) Korm. rendelet 5.§ (1) és 13.§ (1) bekezdéseinek] - bemódosíttatására! Pedig e jogszabályt a minisztérium és intézményei munkatársai - ráadásul - feltehetően nap, mint nap még a kezükbe is veszik. Kérdezem hangosan: minek a kokárda, ha e jelkép szimbólumtartalmát csupán a napi aktuálpolitikának alárendelten vagyunk képesek érteni és értelmezni?

 

Ennyi dicső múlt után visszatérve a jelenbe, érdemes talán egy kicsit azon is eltűnődnünk, vajon mi szükség van arra, hogy az aktuálpolitika a tudomány életébe direkt módon beavatkozva, időről időre - követendő irányt mutatva - megmondja, ki, mikor, milyen jellegű egyetemi státust és címet is kaphasson? Pedig az Alaptörvény (X. cikk) értelmében a tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak. Ez esetben viszont a hatalom vajon miért nem képes ön megtartóztató módon kerülni a jogszabály adta előírások agresszív módú megsértését, félrerúgását? Hiszen azzal senkinek nem tesz jót – még a kedvezményezett személynek sem – ha elősegíti, hogy egyes személyek – akár lelkiismereti okok miatt is – jól fizetően pozicionált vezérigazgató-helyettesi művészeti beosztásukat otthagyva, szinte azonnal, valahol máshol, egy másfajta pozícióban vigasztalódhassanak? Mi érdeke fűződik a hatalomnak a felsőoktatás életébe beavatkozva ahhoz, hogy egyeseket megfelelő szakmai és tudományos előélet nélkül - a mások által kemény munkával megmászott lépcsőket átugortatva - egyetemi adjunktusból mindjárt egyetemi tanári pozícióba emeljen? Fel nem foghatom, ha valaki jó keresztényként (egyébként dicsérendő módon) lelkiismereti okokra hivatkozva, kellő bátorsággal és elhivatottsággal rendelkezve képes volt meglépni az általa elfogadhatatlan feladat és pozíció feladását, úgy ugyanezt miért nem képes megtenni egy, az ellátandó feladathoz fel nem készült pozíció visszautasítása tekintetében? Eperjes Károlyt kiváló színésznek (elsősorban filmszínésznek) tartom, de tollából egyetlen tudományos cikket, vagy legalább a tudományos jellegű ismeretterjesztő kategóriába besorolható szakmai elemzést, avagy véleményt megfogalmazó írást ez idáig még nem olvastam. Színikritikát úgyszintén nem! Lehet azonban, hogy mindez csupán az én hibámnak tudható be, ezért kérem azokat az e téren szerencsésnek mondható személyeket, akik olvastak, ismernek Eperjes Károlytól származó szakmai, vagy más jellegű írásokat, tájékoztassanak fellelhetőségükről.

 

Attól tartok, ezzel a kinevezéssel a művészet terén is beindult a sporthoz hasonló stílusú „egyetem-gyártás” és katedráinak - a tudományos kritériumoknak eleget tenni nem tudó személyekkel való - feltöltése. Megkezdődött tehát a tudomány nivellálása és kiüresítése, a folyamat az önálló Magyar Művészeti Akadémia, majd a sportegyetem létrehozásával kezdődött, s mindez folytatódik a filmművészeti területtel. Talán a sportegyetemnél elkövetett szarvashibák itt már nem fognak megismétlődni és nem a rektor személyének kiválasztása és székbeültetése lesz a legfontosabb feladat: ott még a rektor úgy kerülhetett az egyetem legfőbb pulpitusára, hogy sem tudományos fokozattal sem egyetemi tanári kinevezéssel nem bírt. Igaz, esetében legalább volt néhány tucat írás, amelyet védekezésként saját szerzeményeként legalább a nyilvánosság elé tárhatott, bár nem volt köztük felfedezhető olyan szintű publikáció, amely megfelelt volna az impaktfaktor vagy a Hirsch-féle (h) index kritériumnak. Ennek ellenére a sport, mint tudomány rohamos „fejlődések” indult Magyarországon, labdarúgó-akadémiák formájában, pedig e sportág nézettsége soha nem látott mélységbe zuhant az utóbbi időben, annak ellenére, hogy az idén végre sikerült kijutnunk az Európa-bajnokságra? Át nem gondolt ostobasággal és gyorsasággal épülnek az új stadionok, de vajon kinek/kiknek, hiszen ha még meg is nyernénk (sicc!) az Európa-bajnokságot akkor sem tudnánk e sportlétesítményeket az előírt műszaki és egyéb paramétereknek megfelelően működtetni és fenntartani, hiányukban viszont az amortizáció nem fog kegyelmezni a „működő magyar reformoknak köszönhető” gazdasági fejlődésünk hanyatlásának.

 

A művészeteket illetően még a sporthoz képest is gátlástalanabbak az elképzelések, különösen, ami a filmművészetet illeti. Hiszen itt minden előzetes hipotézist, mit felállítottunk – az érdekeltek és haszonélvezőik szerint – a végeredmény visszaigazolta: intézetet, alapot, közhasznúságot, pályáztatást, vezérigazgatóságot, kormánybiztost, s a mindebből jól élő „siserahadat”. Ki lenne hát az, aki mindezt az „eredményt” meg merné kérdőjelezni? A terveknek megfelelően még az Oscart is elhoztuk! Nosza, akkor most már jöhet az önálló filmegyetem, rengeteg tanszékkel és vezetővel, illetve egyetemi oktatóval, a tudományos fokozatot pedig majd kiváltják a különböző fesztiváldíjak, az Oscar és az érte járó Kossuth-díj viszont mindent überel. A rektori szék – természetesen – automatikusan a kormánybiztosé, hiszen a filmszakmában ő volt a „legbátrabb” ember, a sikerben is egyedül csak ő hitt, stabilan, a helyettesi pozíció viszont a feleséget illeti, mivel a rektor elalvós szokásait ő ismeri a legjobban, így kezelésére is csak ő képes (e két pozíció azonban hamar megszűnhet, hiszen az elalvás nem csupán illetlenség, de az előadóval szembeni nagyfokú  tiszteletlenség megnyilvánulása is, amelyet - mint tudjuk - egyik illiberális példaképünknél rakéta általi halállal szoktak "jutalmazni", már csupán az a kérdés, hogy az itteni kedves vezető, időben vajon meddig képes még tolerálni e "gaztettet"), míg a rektori hivatal vezetői posztját – esetleg – az eddigi vezérigazgató is betölthetné. A felállást követően pedig jöhet a korlátlan mértékű állami támogatás, az újabb Oscar reményében. Bár a valóságot most is jól tudja - majdnem - mindenki: ha nem egy értelmezhetetlen témájú és kivitelezésű filmmel és foltszerű ábrázolással állunk elő és azt nem nevezzük a holokauszt újszerű láttatás-módjának, amelyet elsőre még Amerika is megkajolt, úgy most - a labdarúgáshoz hasonlóan - e téren is ott állnánk a meséből (Andersen) ismert császáréhoz hasonló, új ruhában: meztelenül! De várjuk ki a végét, vajon meddig tart még e nézettségi szám-„őrület”, amelybe az eső elől fedezéket keresett, s talált, a pattogatott kukoricát mázsaszámra majszoló kötelező óraszámaikat e film megnézésével letudható középiskolás diákok is dagasztanak. Vajon ez év második felétől kezdődően e film hány filmszínházban lesz még vetítőképesen fellelhető?

 

S talán még most is rágódnék a felhozott témákon, ha egy rutinszerű ellenőrző művelet kapcsán agyam nem kérdez vissza: de ha az egyetemi tanárt most már a szaktárcát vezető miniszter nevezi ki, akkor vajon kit illet meg az előterjesztés és a kinevezés ellenjegyzésének a joga, ha és amennyiben egy megállíthatatlanul központosuló államban ilyen biztosítékokra egyáltalán még szükség van? Álljunk hát gyorsan meg, legalább egy pillanatra! Itt – most még – valami nagyon nem stimmel: elő a Magyar Közlöny vonatkozó számával, annak hiteles szövegével!

 

 

MAGYAR KÖZLÖNY 2016/032. száma, 2016. március 8. (3492. o.)

 

„A köztársasági elnök 64/2016. (III. 8.) KE határozata

egyetemi tanári kinevezésről”

 

Az Alaptörvény 9. cikk (4) bekezdés c) pontja, valamint a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény 27. § (3) bekezdése alapján – az emberi erőforrások miniszterének javaslatára – Eperjes Károlyt 2016. március 14. napjával egyetemi tanárrá kinevezem.

 

Budapest, 2016. február 29.

 

Áder János s. k.,

köztársasági elnök

 

Ellenjegyzem:

 

Budapest, 2016. március 3.

 

Balog Zoltán s. k.,

emberi erőforrások minisztere

 

KEH ügyszám: IV-3/01460-2/2016.

 

 

De hát akkor megint az újságíró bakizott (de inkább szakmailag félre tájékoztatott, velem együtt a hírt olvasó mindenkit!). Illik ezt, szabad ezt? Ha valaki már olvasni sem tud, vagy csak nem hajlandó, ott – országtól függetlenül – nagyon nagy a baj! Olvassuk mindnyájan: újságírás címén mit is tetszett írni:

 

 

 

Egyetemi tanári fokozatot kap Eperjes Károly

 

kalasgy

 

 

Egyetemi tanárrá nevezi ki Eperjes Károlyt Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere, áll a március 8-i Magyar Közlönyben.

 

Eperjes 2016. március 14-től kapja meg az egyetemi tanári fokozatot. A színész 2014-ben, egy évvel kinevezése után hagyta ott a Nemzeti Színház vezérigazgató-helyettesi posztját, amelyre Vidnyánszky Attila nevezte ki. Eperjes ezt követően lett a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán osztályvezető tanár.

 

Tisztelt Tollnok Hölgy!

 

Ha létezik szakmai tisztesség, úgy Önnek - sűrű bocsánatkérés közepette - székéből most, azonnal fel kellene állnia és az újságírásnak nevezett írást abba kellene hagynia!

 

Remélem, megteszi!

 

 

„Még magasról nézvést

Megvolna az ország,

Werbőczi-utódok

Foldozzák, toldozzák.

A Föld nem tud futni,

Csak a Földnek népe

S ezer Kinizsi sem

Térülhet elébe.”**

 

Budapest, 2016. március 15.

 

 

*Buda Ferenc – Farkasok - „Homo homini lupus“

**Ady Endre - Ülj törvényt, Werbőczi