Fogarasi József

Saul – a paca is képes (nagy) foltot hagyni, bárhol és bármikor … (a sorjázó további események)

2016. február 21. vasárnap

/előzmény/

 

/az előzmény folytatása/

 

… és valóban jött a csillaghullás, díjeső képében, úgy ahogyan azt előre megjósolva beharangozták, mert hiszen mi álmodó nemzet vagyunk, csupán mernünk, akarnunk és tennünk kell. Mit nekünk nagybetűs TÉNYEK, hisz mindez úgyis mellékes és megkerülhető. Akár díszletnek öltöztetve, hogy az a valóság részeként megjelenhessen, de már csak jelképesen és háttérként, foltként, elkent pacaként – a közfelháborodást elkerülvén – még úgy hasson és működjön – különösen a filmet szemlélő nézőben – mintha a VALÓSÁG még mindig jelenünk részét képezné, de már csak emlékezetünkben, ha egyáltalán ilyenünk van, s ha benne még fellelhető a mi, s a mire kérdése.

 

E „törvényszerűség” járhatóságát, példák-ellenpéldák sokasága láttatja, s igazolja vissza nekünk nap, mint nap. Akár, mi – hétköznapi emberek – magunk is szembesülhetnénk velük, amennyiben az átlagoshoz képest kicsit is jobban körbenéznénk. Gondoljunk időben vissza, az e körbe sorolható egyik ilyen eseményre, amikor is 2011-ben a Margit híd felújítási munkálatainál emberi csontmaradványokat találtak. Mivel a megvizsgált csontok némelyikén lövésre utaló (de inkább csak következtetéseken, logikai okoskodásokon, mint egzakt tényeken alapuló) nyomokat találtak, a verdikt kihirdettetett: bizonyosan igazolható, hogy a golyó ütötte nyomokat viselő csontok zsidó származású embereké, akiket nagy valószínűséggel a vészkorszak – Soa/Soá – alatt, nyilasok lőttek a Dunába.És mi van azokkal az egyszerű, „hétköznapi” csontokkal, amelyeken a golyó ütötte nyomok még mikroszkópos vizsgálattal sem igazolhatók? E csontok vajon eltemethetők-e a többi csontokkal együtt zsidó temetőkben? Hiszen sem a lövés nyomait sem az ilyeneket nem viselő csontokról ma már egyértelmű bizonyossággal nem jelenthető ki, miszerint emberi „tulajdonosai” zsidók voltak-e vagy sem.

 

Ezek a fránya csontok, de különösen az emberi gének – földi módon eléggé el nem ítélhető módon – ugyanis nem hajlandók sem a különböző földi egyházaknak, sem ezen egyházak vallási tanainak, illetve e hitbéli törvényi tételek által diktált vak, értelmezhetetlen és követhetetlen előírásainak alávetni magukat. Ráadásul a Dunában talált csontok - ott a mélyben - eddig jól megvoltak egymással, egymás társaságában, vallásoktól, hittől és hit nélkül függetlenül. A természet ugyanis nem írt a génjeinkbe, olyan törvényi szabályokat, amelyek szerint a csontoknak az ember halálát követően egymás közelségéből el kellene lökniük, taszítaniuk a hívőtől a nem hívőt, a hívők közül pedig a különböző vallási felekezetekhez tartozókat. A csontok valahogy sehogy sem akarnak azonosulni a földi élet ostobaságaival, az ember gyártotta hit egymásnak is állandóan ellentmondó álságos tételeivel és különösen nem, e tételek hamiskás szószolóival vagy éppen „bölcsen” hallgató prédikátoraival.

 

A FÖLDNEK pedig amúgy teljesen mindegy, melyik gyermekét fogadja az életből vissza, mindegyikünknek biztosít helyet, nem téve közöttünk különbséget a fogadás módja és eszköze által. Még a lebontás folyamatát is mindenkinél azonos törvényszerűségek mellett kezdi meg s fejezi be. Nem vitatkozik senkivel: az eltemetés helyéről, a temetés hogyanjáról, mikéntjéről, külsőségeiről, az ember alkotta törvények megengedhetőségi és tiltó szabályairól, no meg e szabályok ember általi értelmezéssel biztosította – szabályrontó – kivételekről. Miközben az említett csontok most már kimenekítve a vízből, az ismeretlenségből idestova öt éve, ki tudja mily módon és körülmények között, hitelvek szerint gondosan szétválogatva, avagy csak úgy „emberségesen” egymás hegyére-hátára rakva, engedelmeskednek a bölcs természet mindent lebontó vaskezének, várva tétlenül és feleslegesen az élő és földi ember önmaga eltemetéséről vitatkozó semmijére.

 

De vajon a „szortírozók” hit és szócsatájában a zsidón kívüli többi vallási felekezet miért nem hallatja hangját, hiszen lehet, hogy a csontok között olyanok is vannak, amelyek földi gazdái csupán a Margit híd felrobbantásakor kerültek véletlenszerűen a hídról a Dunába és sodródtak a golyó sértette zsidó emberek csontjaihoz, őket vajon hol, ki és milyen szertartás szerint fogják „örök nyugalomra” kísérni? Esetleges tiltakozásukra pedig vajon mely földi hatalom, milyen jogorvoslatot is fog majd biztosítani elegendő időtartamot adva a - jogi képviselő, avagy csak úgy, fránya veti módon a saját maga módján fogalmazta - kérelem benyújtására? Mily bölcs is a TERMÉSZET, amikor nekünk, ostoba élőlényeknek e kérdések megítélésébe és kivitelezésébe nem enged beleszólást!? Akarva akaratlanul is Petőfi egyik versének sorai jutottak az eszembe: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled? / Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz.”*–

 

És akkor ez az agyontámogatott alkotás egyszer csak - a semmiből előbújva - a nulla-nézettségű közönségfilmek közül a művészfilm-kategóriába átsétálva arról kezdte győzködni a nulla-számú nézősereget, hogy ő más, mint a holokauszttémában az ez idáig mindenki által megismert, lerágott csontú filmek, mivel ő egy teljesen új dimenziót és láttatási módot képviselve teszi láthatóvá és fogyaszthatóvá a holokauszt témát a jövő nemzedéke számára. Azaz olyan határeset, ahol a történész már nem történész, hanem egy új értéket létrehozó alkotóművész, aki az új, a történteket át nem élt nemzedékek számára és nyelvére lefordítva alkot hidat a régen történtek múltja és a megtörténtek jelene és jövője között. A megszületett filmalkotás azonban – a filmvásznon látottak alapján – nem támasztja alá az előbbiek szerint - előre - beharangozott alapfilozófiát és ideológiát. A filmdrámaként aposztrofált film ugyanis legfeljebb, ha melodramatikusra sikeredett, abból is a rosszabbikat, a gyengébb változatot képviselve. Hiszen e műfaj lényege szerint a jónak győzni kellene a gonosz felett. Ezzel szemben a megszületett és agyondicsért filmből mindez – bár összetett módon viszonyulva a valósághoz, a valószerűt, a múltbeli valóságot és annak eseményeit újszerűnek kikiáltva valószerűtlen figurákon és eseményeken keresztül mutatja be – mégsem köszön vissza: hiszen a „jó” (Saul) nem győzedelmeskedik a „gonosz” (a haláltábor őrei és halálgyártó munkatársai) felett, hanem csúfondárosan elbukik. Azaz, az EMBERI gyarlóság és gonoszság nem győzhető le, még egy film erejéig a filmen belül sem. Akkor e sztárfilmhez képest számomra többet érnek az egyesek által „lekicsinyelt”, korábbi holokauszt dokumentum- vagy játékfilmek, amelyek a nézőközönségnek mégis csak azt üzenik, miszerint a gonosz, kollektív erővel legyőzhető, még ha e győzelem hatalmas méretű áldozatokkal is jár!

 

Majd - a háttérben a „kitaposott” út segítségével - a babérkoszorúból megjön az első babérlevél: a Cannes-i fesztivál (2015) FIPRESCI-díját a Saul fiának ítélték oda. Aztán jött a következő babér: a Saul fia című film - 2015 májusában - elnyerte a 68. cannes-i filmfesztivál zsűri nagydíját, zengte dicshimnuszként a média és szinte az összes hírközlő szerv, az írott sajtót is beleértve (még a csapból is ezt folyatva, ez eddig soha nem tapasztalt előrelátással felépített propagandisztikus tervszerűséggel). Arról azonban – nyilván kormányzati tanácsra – már csak a háttérben szóltak a jeles tájékoztató és tudósító szervek, miszerint a film által elnyert „zsűri nagydíja” a világ legrangosabbjának(?) kikiáltott filmfesztiválján kiadható díjak rang- és díjsorában - sportnyelven szólva - csupán a dobogó második fokára való fellépéshez volt elegendő. Azaz, a Saul fia nem a fesztivál fődíját, az Arany Pálma-díjat nyerte el, s hozta haza. (Ne feledjük: az Arany Pálma-díjat magyar filmnek eddig még egyszer sem sikerült elnyernie!)

 

De mindez talán nem is lényeges. A díj hazai fogadtatása körüli felhajtás és cécó ugyanis majdnem olyan mértékű/értékű volt, mintha a film a fődíjat nyerte volna el. Az meg, hogy a magyar társadalom nagyobbik fele minderről mit gondol, és hogyan is vélekedik szinte mellékes, hiszen az egyszerű polgárok amúgy sincsenek tisztában a különböző filmfesztiválok egymás-közti rangsorával, hát még azon belül, az egyes fesztiválokon elnyerhető díjak egymáshoz viszonyított rang- és értéksorrendjével. Azt meg még a szakmában jártas „vájt-fülek” sem voltak képesek számomra érthető módon elmagyarázni, hogy miként is viszonyul a Tiszteletbeli Arany Pálma-díj az Arany Pálma-díjhoz, illetve a Saul fia által elnyert zsűri nagydíjához. Egyébként pedig az egész „verseny” tisztességtelen – fogalmazott sarkosan, költő barátom a már említett összejövetelen – mivel a megmérettetési folyamatból a filmet fogyasztó, a közönség ki van zárva, másrészt e fesztiválok az édességet a gyümölccsel, majd a gyümölcsön belül az almát a szőlővel összemérve hirdetnek - nem kis anyagiakat fialó - eredményt. S, hogy kik az igazi ítészek, s milyen háttéralkukat követően születik az „eredmény”, arról jobb nem beszélni, egyébként is örök „titkot” képez?

 

Sajnos az egyes művészeti ágak közül a filmben van a legtöbb pénz, nem véletlen, hogy ez az egyetlen művészeti ág, amely a valóságban iparszerűen alkot, s működik. Ki e biznisz-üzlet kegyeltjévé válik, az különösebb szakmai hozzáértés nélkül is csúcsra gazdagodhat, míg a többi: kuncsorgó, alamizsnáért könyörgő, „proletár” marad. Így hát e művészeti ág művelői között joggal merül fel az örök kérdés: miért csak közpénzből, nagyon sok közpénzből lehet „jó” filmet készíteni, s lehet valakiből „díjnyertes alkotót” fabrikálni? Miért szükséges fenntartani az ellenőrizhetetlen Filmalapot, amely mint mindenkitől elkülönülő, láthatatlan „főmecénás”, polipszerűen működik? Ma már a filmiparban is (nem a filmművészetben, ha e fogalom - tisztán - egyáltalán még létezik) eljutottunk odáig, mint a labdarúgásban: sok pénz, sok stadion kell, melynek eredményeként majd lesz ismét aranycsapatunk (azért nem árt néha, legalább akkor, amikor tudatunknál vagyunk, ha eszünkbe jut: sosem volt aranycsapatunk, legfeljebb csak szemünkben aranyosan csillogó csapattal bírtunk, persze ez sem kevés)! A Saul fiával azonban eljuthatunk a csúcshoz, az aranyhoz, az Oscarhoz, hiszen mindent „előkészítettünk”?!

 

Arról beszélgettünk a keramikus mesterrel, miszerint ő az összes kelléket saját pénzéből és felhajtó csapat nélkül, önmaga szerzi be, sehova nem járva sem kuncsorogni, sem támogatást kérni, igaz e szakma művészet/mesterség gyakorlóinak nem is lenne hova fordulnia, hiszen nem rendelkezik mindenható „Filmintézettel” és hozzá köthető állami mecenatúrájú közpénzekkel, amely a bürokratikus hivatal és személyzete útján pályázat vagy valamilyen egyéb más módon elosztható lenne. Nem értem, a filmesek miért nem tudnak (akarnak) saját pénzből élni és abból filmezni? Ha a szobrászok, keramikusok vagy akár az írók, költők össze tudják gyűjteni álmuk megvalósításához a szükséges anyagiakat, akkor a filmesek minderre miért képtelenek? Miért csupán az állami pénzek megcsapolását követően képesek az alkotó munkára? Hiszen ami az alkotófolyamat végén kiválóra vagy legalább jóra sikeredik az még itthon is képes alkotójára úgy a művészvilág, mint a művészetekhez értő és aggódó hétköznapi emberek figyelmét, elismerését felhívni.

 

Talán, ha előre tudnám, hogy amin éppen dolgozom az biztosan pénzt, méghozzá sok pénzt fog hozni, úgy e gondolat lehet, hogy tompítaná bennem az alkotás iránti inspirációt és törekvést az újszerűségre, a tökéletességre. Éppen ezért munka közben sosem gondolok a pénzre és arra sem, hogy munkám fog-e tetszeni bárkinek, s ha igen, vajon kinek? Mindig a saját örömömre alkotok, és nem érdekelnek a kritikusok, az esetleges mecénások kívánságai, akik csak a saját szemszögükből képesek nézni az alkotásomra. Persze a realitás azonban az, hogy valamiből élnem is kell, tehát azért fontosak a külső szemlélők és műgyűjtők, akik hisznek a művészetemben és munkám értékállóságában. De nincs mögöttem személyemből „hírességet kovácsoló” kormánybiztos és magát félmeztelenül kiállítva mutogató „feleség”, avagy személyemet pénzzel tömő vezérigazgatóság, amely helyettem intézné sikereimet, kigurítva előttem még a vörös-szőnyeget is a szónoki emelvényhez, a pénzt jelentő díj átvételéhez, a köszönöm elrebegéséhez. Mindezért, magamnak és egyedül kell megküzdenem. Így aztán előfordul, hogy maradnak kedvenc alkotásaim, amelyek csupán nekem tetszenek, egy fillért sem hozva a konyhára. Éppen ez a szép a művészetben: autonóm módon alkotok, miközben reménykedem munkám sikerében, megélhetésem jövőjében.

 

A Cannes-ban elnyert díj idehaza nem dobta fel a mozilátogatók számadatait, de a filmet június 11-től legalább itthon is elkezdték vetíteni. Ugyanakkor a Kaliforniában, különösen a Los Angelesben és a környező tengerparti településeken élő ismerőseimtől szeptember elejétől olyan visszajelzéseket kaptam, miszerint náluk már kezdetét vette a szokásos Golden Globe - gála és ruhakölteményeket felvonultató - filmfesztiválnak becézett eseményeket megelőző „beetetési hadművelet”. Véleményük szerint, valakik igen nagy összegeket befektetve a film iránti érdeklődés felkeltésbe, beindították a filmeseknél jól ismert kampánygépezetet, ami egészen másként működik, mint nálunk vagy akár Európában. Ezek a reklámok hatalmas iparágat képezve rendkívül nagy célzatossággal és precíz kivitelezésben szólítják meg - különösen - a „célközönséget”. Mindez, decemberben felerősödve, továbbfolytatódott. A kapott információk szerint a film és a Beverly Hillsben tartandó gála-show iránti érdeklődés karácsonyra a tetőfokára hágott, elsősorban a zsidó-lakosság, illetve a magyar-származású amerikaiak köréből keresték fel sokan a mozi-termeket. Legtöbbjüket az érdekelte, vajon egy olyan ország – amely élen járt a zsidó-származásúak deportálásának elősegítésében – a filmipar segítségével, mit akar még „eltussolni”, illetve a borzalom tényeit ennyi év távlatából vajon mire „emlékezve” és hogyan képes a film eszközeivel bemutatni és láttatni?

 

Az amerikaiak egyébként – az Oscaron kívül – egyetlen filmes gálát sem tekintenek jelentős eseménynek, kivéve a hozzájuk tapadó show-kat és a magándolgokról szóló bulvár pletykákat, szaftos „botrányokat”, visszautasításokat. Egyébként is, csak az általuk megszokott színvonalú, látványosságokban és extremitásokban bővelkedő – harapni és innivaló melletti – néznivalót tekintik FILMNEK. A jelölések és a díjak (díjazottak) közül is csupán az amerikai érdekeltségűeket tartják meg emlékezetükben. Nem lesz ez másként a 2016-os Golden Globe esetében sem, amely gálaeseményen a 2015-ben mozikba, vagy képernyőkre került filmek „legjobbjait”, fogják díjazni. Az „Egyéb legjobb” kategóriával (legjobb: rendező, forgatókönyv, filmzene, betétdal, animációs film) az átlag amerikai mozi-néző már nem igen tud mit kezdeni. A „legjobb idegen nyelvű filmkategóriát pedig – igaz nem sértő szándékkal, de – a „futottak még” elnevezéssel szokta illetni. Azzal azonban – talán még ők is – tisztában vannak, elsősorban a magyar-ajkúak, miszerint nekünk e kategória jelenti a tengerentúli megmérettetés egyik egyedüli lehetőségét és az esetleges dicsőséget. Hiszen, mint kint élő ismerőseim mondták, ezt a díjat eleddig magyar film nem tudta elnyerni – Gábor Zsazsa is csupán a különdíjban részesülhetett, amely díjat azonban, magától Hitchcocktól vehette át – a jelölésig is csupán két magyar film jutott el: a Redl ezredes és a Hanussen, mindkettő Szabó István filmje. Így hát nem véletlen, hogy rendkívüli a várakozás, kint és idehaza egyaránt.

 

Azonban fesztivál ide, fesztivál oda, a látványosság és a botrány-sztorik mellet is sokan vélekednek úgy, miszerint álságos ez a megmérettetési mód, hiszen a filmek tengeréből legalább olyan nehéz kihalászni egyet majd ráfogni, hogy az a „legjobb”, mint a világirodalom verstermésének egyikére rábiggyeszteni e megtisztelő címet. (Nem véletlen, hogy e művészeti kategóriában ilyen gálamegmérettetések nincsenek.) Természetesen, még nehezebb a választás, ha a kínálati termék - ráadásul - idegen nyelven íródott. Így aztán e durván minősítő jelzőt, „a legjobb”, illene már valami másra – mérhetőre – cserélni: a legdrágább, a legtöbben megnézett, a leghosszabb, a legrövidebb, a legtöbb vagy a legkevesebb szereplőt felvonultató stb. film. A döntésbe viszont illene már valamilyen egzakt tényezőt, meg persze talán magát nézőt is bevonni. A „legideálisabb” azonban az lenne, ha ezeken a fesztiválokon nem lenne „zsűri-szavazta” eredményhirdetés. És az sem lenne ördögtől való, ha a benevezett legjobbak közül a „legjobbat” nyilvános sorsolással választanák ki? Mindehhez kapcsoltan, azért e - hatalmas pénzeket megmozgató - színes csinnadratta és látványos show-műsor még megmaradhatna.

 

Végül is a hatalmas összegeket felemésztő „beetetés”, valamint Isten útjainak kifürkészhetetlenségébe vetett nemzeti hitünk, meghozta a várva-várt gyümölcsöt: a Saul fia, Nemes Jeles László filmje - a január 11-i gálán, magyarként először - elnyerte a Golden Globe díjat. Nagy volt hát a „váratlan” öröm a magyar csapatban, kint Beverly Hillsben és idehaza, egyaránt! Nézve viszont a díjátadási gálát – majd utólag, olvasva az azt követő sajtót (a bulvárt is) – alaposan ledöbbentem kinti ismerősöm hónapokkal ezelőtti valóságleírásának „hitelességét” illetően. Mint még decemberben mondotta: ezek a nagy amerikai filmgála-fesztiválok semmi másról nem szólnak csak a pénzről, a csillogásról és a NŐ-ről, illetve csak a NŐRŐL, akihez nagyon sok pénz kell, különben elmarad a csillogás és akkor férfiként te is szürkébb leszel. Egyébként gyakorta elég, ha egy eseményre csupán a NŐ-det küldöd el, amennyiben a résztvevők tudják, hogy az elküldött hölgy a te NŐ-d, úgy biztos lehetsz abban, hogy úgy tekintik, mintha az eseményen te is ott lennél élőben, teljes terjedelmedben! Tudod, a NŐ, nem csupán a lényeg, vagyis az élet adója, de egyben minden „harc és küzdelem” mi az életet fenntartja értelmi szerzője és elindítója, beleértve a szenvedést hozókat is, azaz véleményem szerint a NŐ maga Trója. Ezért hát mindenütt, hol valami történik „Cherchez la femme!” Keresd a nőt!

 

És valóban, a közvetítés alatt az operatörők szinte mást sem láttattak, mint a vörös szőnyeget és a rajta felvonuló személyeket, közülük is elsősorban a NŐT, összes látható előnyével és „picike” hibáival együtt. A „celeb kategória világhírességeiből”, három képet választottam ki illusztrációként: egyet a „pici”, rejtett hibásokból, amely hibát az ezerszámra kattogtató fotósok szúrtak ki gyilkosan leleplező szemükkel és gépükkel. A képen Jennifer Lopez látható, akinek „tökéletes” megjelenését és felhőtlen hangulatát egy picinyke izzadtságfolt** tette tönkre, örökre?

 

 

 

 

 

Majd kettőt, a legjobbak, a „legdögösebbek” címet viselő kategóriából (1. kép,*** 2. kép****) „Mondd, te kit választanál?”

 

Egy idő után aztán nem csupán a nőkből, de a látottakból is elegem lett. A hallottak - elsősorban a rengeteg közhely, amely elhangzott - pedig fárasztani és idegesíteni kezdett. Nekünk, magyaroknak azonban még várnunk kellett a sorunkra, hiszen a „futottak” kategóriájában az eredményhirdetésre csak a fesztivál legvégén került sor. De megérte! Nemes Jeles László Saul fia című filmalkotása Golden Globe díjat nyert! Gratulálunk! Volt az első megnyilatkozásom, majd a „győztes” köszönőbeszédének zárómondatára kaptam fel a fejem:

 

„A holokauszt hosszú ideig absztrakció volt, számomra azonban inkább egy emberi arc. Ne felejtsük el ezt az arcot.”

 

De kinek és annak is melyik arcát ne felejtsük el, monologizáltam magammal? A Saulét és neki vajon melyik, általa mutatott „arcát”: az alázattal „szolgálóét”, avagy az „árulóét”? De hisz, ha valaki a filmben ezt az arcot jobban megfigyeli, egyértelművé válik számára a szomorú tény: ez az arc már nem is emberi arc! Így Saul filmbeli arcából egyrészt nincs mit megjegyezni, másrészt nincs kellő okunk azt miért nem elfelejteni! Ezzel az arccal nem lehet, nincs értelme és nincs is miről kommunikálni. Talán – bátorkodom megjegyezni – nem ezt az arcot kellene az Uránia filmszínházba és más mozikba - a korábbi időszak „szovjet” filmnapjainak nézőszám növelő akcióját leutánozva - csapatostul „kivezényelt” iskoláskorúakkal megláttatni és különösen nem megjegyeztetni, illetve el nem felejthetővé tenni. De legalább e díjesőre tervezett és számító filmet végre itthon is vetíteni kezdték, vajon miért csak most, január hónapban?

 

Saul helyett viszont és inkább, az Auschwitz–birkenaui haláltábor egyik falára kiakasztott képen megörökített valamennyi „látogató” által megtekinthető hölgy - kivel eleddig háromszor is folytattam néma párbeszédet - arcát tenném felidézhetően el nem felejthetővé. Hiszen Saul arca egy olyan arc, amely az egyén sorsát a közösség sorsa fölé helyezve tükrözi vissza a valóságot. Annak a halálraítéltnek az arcát láttatja a nézővel, aki saját arcát - vélt fia eltemettetési „szertartásának” vallási megszervezését - önző és „kicsinyes” módon fontosabbként láttatja, mint a többi rab- és sorstársáét. Egyetlen emberi arc felejthetetlenné tétele miatt veszni hagyja haláltábori sorsközössége kollektív arcát. De bennem - a díjátadó gálát szemlélve - még Saul arca sem idéződött fel, vagy ha igen úgy vonásaiban csupán a pénzről, a csillogásról és az üzletről szóló „gálák arcát” sikerült felismernem!? E gálaarc azonban Saul arcát, a „holokauszt” „arcot” csupán pofává szélesíti. Mekkorává? Amekkorához már a pofa sem elég (nagy). Így válik e közvetítés által láttatott gálaest, a holokauszt arcát eltakaró és elhomályosító „monstrummá,” nagybetűs és hatalmas profitot termelő üzleti pofátlansággá.

 

Azonban nyugtassunk meg mindenkit: a poklok - a holokauszt áldozatainak nemzetközi - emléknapján, január 27-én - az Auschwitz-birkenaui haláltábor felszabadításának 71. évfordulóján - ahogy illik, az idén is, szépen felöltözve és kicsinosítva magunkat, ismét elmentünk a „templomba” lelkiismeretünkön könnyíteni (miként ezt tesszük jó keresztényként minden évben a Húsvét előtti nagyböjt alkalmával: kevesebbet eszünk, s iszunk a megszokotthoz képest)? De kellően ébren vagyunk-e, vagy ténylegesen csupán alszunk: ad-e választ az ünnepelt film e kérdésre?

 

De nincs több időnk a további évődésre, hiszen az események sem álltak le ez időre. A Saul fia ugyanis most már menthetetlenül közeledik a csúcshoz: a Saul fiát az Amerikai Filmakadémia tagjai január 14-én Oscarra jelölték (jelentették be Beverly Hillsben, nyilvánosságra hozva egyben a 88. Oscar 24 kategóriája nevezettjeit tartalmazó listát).

 

„Na, ugye!”

 

Ez is megvan, illetve meg lesz!

 

Hallottam a kurucos - akcentussal beszélő - indiánvezér csettintését, majd láttam őt készülődni Hollywoodba a külön-magán vagy más magán-külön repülőgépével. Jól értesült körökben azt is tudni vélik, miszerint a helyszínen előkelő helyen drukkolhatja majd végig a mérkőzést és talán még arra kap is lehetőséget, hogy a vörös-szőnyegre rálépve, karonfogva ő kísérhesse a nyertest a szószéki pulpitushoz, ahol az Oscar átvétele történik. Mögötte az állami apparátus képviseletében a biztosok biztosa, a létező kaszinók tulajdonosa és arája, egymásba csimpaszkodva, az aluszékony óriás-törpe, ha elaludna is menet közben legalább orra ne essen. Majd pedig, hogy amikor a várbéli csónakos az Oscart a filmrendező kezeiből - szinte az átadást követő pillanatokban - a sajátjába veszi - mintegy kupát - segíthessen neki a szobrot a helyes módon megfogni és a magasba emelni, hogy ez emelkedett, „aranyos” pillanatot a fotósok ezrei is megörökíthessék az örökkévalóság számára, ezt követően pedig szinte azonnal továbbküldhessék a szélrózsa valamennyi – helyes – irányába.

 

[A Hollywoodi jól értesültek pletykái szerint mindenki, akit az Oscarban valamilyen díjra jelöltek, izraeli luxus-utat és értékes és izgalmas ajándékcsomagot is kap. A 250 dolláros, vágynövelő Arouser nevű terméket azonban csak a női jelöltek kapják meg. Viszont valamennyi jelölt megkapja azt az 1900 dolláros mellemelő kezelést, amely által a páciens a saját vérét használva teheti melleit kerekebbé, implantátum nélkül. Hollywoodban ez most a legmenőbb módszer. Nem beszélve az 5500 dolláros lézeres bőrkezelésről. (A Saul fia stábja azonban jelezte az Indexnek, hogy a legjobb idegen nyelvű film kategória jelöltjei nem kapnak ilyen ajándékcsomagot, így Nemes Jeles László sem.)]

 

Mielőtt azonban a várható „gyönyörtől” és a hozzá kapcsolódó aranyszobrocskától – különösen annak látásbutító, csillogó aranysúlyától – teljesen elalélnánk, nem árt, ha emlékeztetjük magunkat egy nem mellékes - így figyelmen kívül sem hagyható - tényre: a Saul fia általunk agyondicsért „filmdráma” egy igen fontos megmérettetési folyamatban nem jutott fel a dobogóra, de még csak az odavezető vörös szőnyegre sem léphetett. Az amerikai rendezők céhének (Directors Guild Of America Awards, DGA) 68. alkalommal (február 6.) kiosztott, illetve a nem rég alapított „legjobb első filmes rendezés” díjazottjai között nem olvashattuk/olvashatjuk sem Nemes Jeles László nevét, sem a Saul fia film címét. De ami még ennél is fontosabb: a „holokauszt témakör” ikonja, egyik legfőbb szaktekintélyének tartott Steven Spielberg – legjobb ismereteim szerint – e filmről még nem nyilatkozott, s véleményt sem nyilvánított. Talán nem látta, esetleg hallani sem hallott a filmről? Mindenesetre szokatlan e síri csend a - az állandósult díjkiosztó gáláktól harsogóan hangos, tűzijátékos fényétől szikrázó - filmszakma „művészvilágában”.

 

Mindeközben, még most sem hagy nyugodni a filmrendezői hitvallás utolsó mondata, a holokauszt, filmbéli emberarcáról. Ne felejtsük el ezt az arcot, mondotta, sokak előtt.

 

Előttem – bármennyire is röstellem, de – Saul arca helyett, még mindig, „csupán” Somlyó György, Radnóti rondója című versének soraiban írt és el nem rejtett gondolatai idéződnek fel:

 

 

„én megneveztem gyilkosaimat

szelíden pontosan és jóelőre

(de bosszú nélkül)

mint Hölderlin a Föld virágait

(hiszen ők is e Föld virágai)

 

de ti is rájuk ismertek-e még

e mai karnevál forgatagában

a testhezálló új bőr-álruhákban

a fejre húzott harisnyák alatt 

 

szelíden pontosan és még időben

(de bosszú nélkül)”

 

 

 

Budapest, 2016. február 21.

 

 

*Petőfi Sándor: A Tisza

**Ezek a legcikibb sztárvillantások és ruhabakik - Forrás: NORTHFOTO/Chris Delmas / Visual Press Agency -

***Fotó - Zsigmond László Life.hu - álomruhák a Golden Globe-ról - Vajna Tímea tudósít a Golden Globe-ról - Life.hu exkluzív!

****A fenekét és a mellét is kitettea Golden Globe vörös szőnyegén a modell, Lady Victoria Hervey - Forrás: AFP/2016 Getty Images/Mike Windle

*****Somlyó György: Radnóti rondója - In: Uö: Palimpszeszt, Budapest, Orpheus Kiadó, 1990.