KERTESI INGRID dalestje – Szép versek

Főmenü

KERTESI INGRID dalestje – Szép versek – Bel canto

: 2016. február 19. péntek

Ha bárki is, e rövidke írás olvasásához azzal a szándékkal kezdene hozzá, miszerint e sorokban - esetleg közöttük - kimondva vagy kimondatlanul, de a címben nevesített műfajokat illetően valamilyenfajta műkritikához juthat, hát nagyot fog csalódni, ezért javaslom: most azonnal, lapozzon tovább. Ráadásul elfogult vagyok, természetesen a művésznő javára, másrészt nem vagyok sem művész, sem tudós, de még csak zenész, operaénekes sőt, író, költő sem. Így hát - etikailag - hozzáértő, szakmai kritika írásához nincs is jogom. Hogy mások mindezt nap, mint nap mégis megteszik? Ez legyen az ő problémájuk. Ártó jellegű hozzá nem értésükért, adjanak majd ők számot.

Természetesen a zene-, az irodalom- vagy más tudomány tudósának sem tekintem magam. Nem úgy, mint teszik ezt mások: kik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) közpénzen, bármely szaktémában képesek – még csak nem is titkolva – lektori véleményt írni (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket ezúttal dr. kisssándoroknak, hisz az egyetem vezetése név szerint is ismeri őket), s azt kezükből kiadni, hogy felhasználásuk segítségével egyesek, sehol fel nem lelhető könyveket, tankönyveket, jegyzeteket publikálhassanak, vagy az értük járó kreditpontok „beváltásával” - a doktori iskolában - abszolutóriumra, esetleg tudományos fokozatra tehessenek szert. Így aztán, hivatásos esztétának sem vallhatom magam, aki a saját maga teremtette elefántcsonttornyában üldögélve s nagy néha onnan kikandikálva a semmibe, képes megmondani a műről, az alkotásról, a produkcióról a tutit, a tévedhetetlent, a minőséget, a zsinórmértéket. Persze vannak kevés kivételek, akik velük-született érzékeny szeizmográfjuk segítségével – mások csodálatát és elismerését kivívva – minderre képesek. Így, személyemet legfeljebb a szépet, a minőséget értékelő műélvezők közé sorolom. Ezzel, még a hátam mögött sem válhatok Woody Allen idézetté: „Aki nem tudja csinálni, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár.” („Aki meg semmihez sem értett, gondolom az jött hozzánk, tanítani.”)

A zenét azonban szeretem – egy szintig, azt hiszem értem is – különösen a hangszeres, illetve a zenekar által előadott műveket, e szeretem/kedvelem kategóriába azonban a szólóműfajt is beleértem. Tehát nem véletlen, hogy e műsor híre, s reklámja hozzám is eljutott:

2016. február 18. – Kertesi Ingrid dalestje a Vigadóban

„A Magyar Művészeti Akadémia Szó – Szín – Játék sorozatának Kertesi Ingrid opera-énekesnő, Liszt Ferenc-, Bartók–Pásztory-díjas, kiváló és érdemes művész lesz a vendége február 18-án 19.30 órakor a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon, a Pesti Vigadóban. A klasszikus és modern irodalom remekeiből összeállított repertoárt Donizetti- és Bellini-dalok egészítik ki.

Műsorában többek között Paul Verlaine, Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Weöres Sándor művei hangzanak el, Franz Schubert, Gabriel Fauré és Kocsár Miklós megzenésítésében.

Zongorán kísér: Virág Emese Liszt Ferenc-díjas zongoraművész.

A dalok „lecsengéseként” versek hangzanak el Gy. Szabó András előadóművész tolmácsolásában.

Az est második részében egy kerekasztal-beszélgetés lesz a művészvendégekkel, Nagy Gábor költő vezetésével.”

*****

A felújítás és az épületegyüttesnek az új tulajdonosok általi birtokbavétele óta nem jártam a Pesti Vigadóban, amelynek rendezvényeit, műsorait, kiállításait korábban, oly előszeretettel látogattam. Még ma is felejthetetlen élményeim közé sorolom: Cziffra György, Szvjatoszlav Richter és Kovács Dénes előadóművészekkel történt találkozásaimat. Mivel az épület felújított belső tere is érdekelt, no meg szeretek a vendégek között elvegyülve nézelődni, figyelni, hallgatni, mindent mi „megszólal vagy valamit is jelez”, továbbá, az ott lévőkkel – amennyiben hajlandók rá – szóba elegyedni, így az előadás kezdetét több mint ½ órával megelőzve a helyszínen voltam. Már a földszinten és a ruhatárnál is tetten érhető volt a fény és a pénz szülte „ragyogás”. Vajon kiérdemelte - a Műcsarnok mellett - e patinás palota forintban aligha mérhető építmény tulajdonjogát a 2011-ben oly hirtelen és sebtében köztestületté alakult Magyar Művészeti Akadémia (MMA)?

Mi több, tényleg társadalmi szükség/igény volt az MTA mellett egy másik akadémia létrehozására, kívánkozott ki a kérdés az e „palota” belső szépségében gyönyörködőből? S mindezt miért közpénzből finanszírozottan? Ha ugyanis történelmi ismereteim nem hagynak cserben – ez esetben kérném a hatalmon lévők kisegítését, különösen a fő házi-lelkipásztor- és gyóntató atyára gondolva – úgy emlékszem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) létrehozását a kor tehetős nagyurainak magánvagyoni hazafias felajánlásaiból összegyűlt nem csekélyke összeg tette lehetővé. A következő mondat, a Rákosi féle diktatúra időszakában – amely az „urakat” nem igen tisztelte – az általános iskola által kötelezően és szó szerint megtanított és visszamondását megkövetelt ismereteknek köszönhetően őrizte meg felidézhetőségét: gróf Széchenyi István volt, ki az alapítás ötletét felvetve mindjárt minden birtoka egyévi jövedelmét is felajánlotta „a nemzetiség és a nyelv erősítésének, terjesztésének és pallérozásának szent céljára”. (Mai gondolkodás mellett azt is mondhatnánk, hogy a „nagy-magyar” mindezt nem más fa…al verve a csalánt produkálta, pedig ez az összeg - 60.000 forint - még ma sem tűnik megvetendőnek!) Majd követték őt a többiek: Károlyi György gróf (40.000-Ft-al), Andrássy György gróf (10.000-Ft-al), József nádor (10.000-Ft-al), és Vay Ádám (8.000 vagy 10.000-Ft-al). Később, a székház felépítésére országos gyűjtést – ha tetszik közadakozást – szerveztek.

Arról viszont nincs tudomásom, miszerint az MMA létrehozásához a regnáló hatalom pénznagyurai magánvagyonukból akár egy Péterfillért is felajánlottak volna? De arról sincs ismeretem, hogy e székház (Pesti Vigadó) felújítását, közülük bárki, bármekkora összeggel is támogatta volna? Ez a - nekem - hiányzó adatsor, megkérése esetén, nyilvánvalóan – a jellemző kereszténydemokratai álszemérem diktálta büszkeségből vagy hazafiúi érzülettől átitatva – közérdekből a nyilvánosság elől (100 évre) elzárt adatnak minősülne!? Ezek szerint az említett ’48-as nagyurak nem voltak demokraták, esetleg keresztények vagy talán még magyarok sem? Álljunk meg végre, legalább egyetlen pillanatra és a zsákmányszerzésen kívül kezdjünk el gondolkodni is, még akkor is, ha ez a művelet a mai nagyurak számára fájdalommal (is) jár!

Azaz, miről is tetszenek a köznépnek éjt nappallá téve összevissza papolni? Hisz ebben az országban még jelenleg is mindenki csak a markát tartja (vannak, akik mindkettőt és egyszerre), ha a közjavakból részesedni lehet; míg a perselybe, még a bigott vallású kereszténydemokraták nagyobbik és tehetősebb fele is csupán aprópénzt ejt (ezt is reszkető kézzel és úgy cselekszi, hogy az adomány nagysága - csengése által más számára - még véletlenül se szolgálhasson támpontot a megmérhetőséghez).

Igen, gyönyörű, sőt csodálatos, az emeletre vezető lépcsősor csakúgy, mint környezetének helyreállított falfestményei. Az egész épület – mondhatnánk – visszanyerte régi elegáns megjelenésű méltóságát, ismételgették az alkalmi nézelődő csoport tagjai félhangosan, egymás között és egymásnak is, megjegyzéseikre választ nem várva. Az alkalmi csoport élére állt önkéntes műértő idegenvezetőnk azonban némileg lelohasztotta a lelkesedést: mint mondta, nem minden pompázik a Vigadóban az eredeti szépségében, mivel a mennyezeti freskókat és néhány szobrot már nem lehetett hibátlanul restaurálni, illetőleg rekonstruálni. Ellenben, új értéke e belső térnek az V. emeleti előadó- és kiállító terem, valamint a VI. emeleti panoráma-kilátást biztosító tetőterasz. Mindezek valóságtartalmáról azonban személyesen nem tudtunk meggyőződni, mivel az említettek többsége még a dalest közönségének kedvéért sem volt látogatható, sőt a IV. emelet kivételével a többi emeletnél a liftből kiszállni sem lehetett. Az ember azt hinné e „kívánság”, egy közpénzből felújított és fenntartott középület esetében közérdek vagy talán közkívánalom? Idéződött fel bennem azonnal ellenpéldaként is felhozhatóan néhány emlékkép legutóbbi külföldi útjaimról: mint például a világhírű New York-i koncertterem, a Carnegie Hall, avagy a közismert rövidítésű Met (Metropolitan Opera), de említhetném akár a Szingapúri Legfelsőbb Bíróság ufóra emlékeztető épületét is (1. kép), amelynek szinte valamennyi terme (a tárgyalótermeket is beleértve) - a bírói dolgozószobák kivételével - még munkaidő után is látogatható volt? Legfelső emelete ráadásul panoráma-kilátóként (2. kép, 3. kép) is funkcionál(t) a városba látogatók legnagyobb örömére.

*****

Ne csodálkozzunk mindezen, ébredtem fel álmodozásomból önkéntes idegenvezetőnk férfiasan erős orgánumára: ez itt egy szeletke Magyarország, mégpedig az „urizáló” típusból. De még ezt a mentalitást sem sikerült pontosan leutánoznunk, fűztem hozzá az elhangzottakhoz, magamban. Az épületi külső és belső pompa ugyan megvolna, de ez nem több mint öröklött adottság, amelyet szinte változtatás nélkül csupán magunkévá kellett tennünk, azaz csak el kellett fogadnunk, naná, hogy elfogadtuk. Ellenben nézzük meg az előterekben elhelyezett ülőalkalmatosságokat vagy az ideiglenes „emeleti büfé” kinézetét. Ízléstelenségükkel az említett öröklött pompa mértékét nemhogy továbbnövelnünk, de még megőriznünk sem sikerült. Az e falak közé költözött újsütetű szemlélet pedig már említésre sem méltó: valóban, csupán az „urizálást” fényezi és tükrözi vissza, alpári minőségben.

Ugyan, hol és mikor is hallottam a közelmúltban az „urizálás” kifejezést ebben a kontextusban, törtem a fejem? E feladat megoldásában az egyik mellettem álló és egymásba karoló pár - de ebben a műveletben inkább a férfi „ragaszkodása” a nő érintéséhez, sőt nevezzük néven a látottakat: a nőnek nőként való megfogása volt mi feltűnt nekem - férfi tagja segített. A nagyothallók, avagy a fél-süketek hangerősségével magyarázta hölgypartnerének az „urizálás” bonyolult emberi, belső-lélektani, de külsőleg is látható és felismerhető összetevőinek jeleit, amikor is beszédéből ellopva egy nevet (Pokorni Zoltánét) megoldódott bennem a rejtély. Igen, e kifejezésre anno, a sajátos alanyi körrel való összefüggése miatt figyeltem fel. Majd kísértem nyomon az általa kiváltott polémiát: az adok-kapok válaszokat, a vita hömpölygését, egyre gyorsuló hullámzását, s végül az egyik fideszes politikus műveletlenül ostoba válaszától felkorbácsolódott politikai közélet cunami hullámai okozta káoszt, amelynek következtében - a mélyből a felszínre kerülve - mindenki számára megismerhetővé és mérhetővé vált uralkodó elitünk nemesként urizáló tagjainak (polgártársainknak) magas minőségű analfabetizmusa.

Pokorni Zoltán volt, aki egyik nyilatkozatában vagy általa ez időtájt adott egyik interjúja alkalmával - a nyilvánosság elé terelve a korrupció problémáját - párttársaival összefüggésben, de nem dicséretként használta e kifejezést: „nem engedheti meg magának egy felelős kormánytag, vezető politikus sem ezt a fajta urizálást, ami lehet, hogy korábban elment.” E mondat elhangzását követően (2014.12.01.) aztán a - karácsonyi ünnepkör és a farsangi időszak - politika „posványos” állóvizében szinte stafétaszerűen, egyik okos nyilatkozat követte a másikat a tekintetben, vajon ki mit is ért/tart „urizálás” alatt. Még ezen „emberi” nyilatkozatok egyfajta rövidített összefoglalóját is dög unalom végighallgatni, kivéve, ha valaki mindezt azért teszi, hogy maga győződhessen meg a mai uralkodói elit és köre – büszkeségre okot nem adó – műveltségi és tájékozottsági szintjének minőségi emelkedettségéről, függetlenül attól, hogy az illető rendelkezik-e iskolai végzettséggel vagy sem (egy, a mindennapok során használt köznapi kifejezéssel összefüggésben). Megtettem, valósága lesújtó volt számomra!

De érdekes a köznapi ember okoskodása is: aki tolakszik, az tol, aki huzakszik az húz, aki urizál, az uraskodik, méghozzá dologtalanul, úr módján él, úrként viselkedve, nagyzolva, előkelősködve. Azt hiszem, ez utóbbin van a hangsúly: úr módján él, úrként viselkedve, nagyzolva és előkelősködve! Azaz, mai uralkodó elitünk nélkülözi az „úr” ki-téttel/jelzővel együtt járó emberi attitűdök nagy részét: az elegáns nagyvonalúságot, a mértéktartó közmecénáskodást, az ország/a nemzet javára történő kulturális adakozást, felajánlást, a nemzetközileg is elismert széleskörű műveltséget és látásmódot, a több-nyelven történő hibátlan kiejtésű megszólalást és társalgást, amely felsoroltak többsége a történelmi magyar uraknak és elődeinek azért mindig is a sajátja volt! Elmondottak – mármint, hogy valaki úrként él/létezik vagy csupán a vagyona alapján urizál – a mai „luxus” és „jólét” fogalmak adta különbségekkel aligha magyarázható vagy lefedhető. A felvetett problémának az a fajta megközelítése, megoldásának elhárítása viszont, miszerint „Urizálni a szó szoros értelmében az úri gyerekek tudnak, de én parasztgyerek vagyok, sajnos annak születtem, így urizálni sem tudok.”, legfeljebb az iskolába ugyan járt, de ott az ismeretekből csak keveset felszedett/megszerzett ember összevissza zagyváló okoskodásának (ha) minősül.

Hiszen az urizál, definíciója szerint az urizál szóhasználatnak nem feltétele, hogy az illető személy, kire e kifejezést használjuk ténylegesen is úr legyen, csupán az szükséges, hogy úrként viselkedjen. „Vagyis e szót elsősorban akkor használjuk, ha valaki nem úr, nem előkelő, mégis akként igyekszik viselkedni. Ha tehát valaki parasztgyereknek tartja magát, akkor ezzel éppen azt támasztja alá, hogy urizálhat: mert, ha úri gyerek lenne, akkor ezt kevésbé lenne képes megtenni.”Szellemes és elegáns volt számomra az e témát csokorba szedő – fentiekben már meghivatkozott – összefoglaló is: „ahogyan nem csak basa basáskodhat, úgy nem csak úr urizálhat.”*

*****

A tudásra vágyó, önkéntes, kis létszámú csoport elindult tovább, a díszes lépcsősoron felfelé. Én csak ekkor vettem észre, hogy a mindvégig mellettem álló párból a hölgy, kinek az érzékien belekaroló férfi az urizálás kifejezés jelentéstanát magyarázta vak, szemei – mivel szemüveget nem viselt, láthatók voltak – üvegesen áttetsző világos-kékes tekintettel meredtek előre, a semmibe. Megdöbbentem, vajon mindezt a nem mellékes „részletet” eddig miért nem voltam képes észrevenni? E magamnak meg nem bocsátható mulasztást igyekeztem is gyorsan pótolni: és a – most már talán érthető okból is, de – változatlanul egymásba karoló párt alaposabban is szemügyre vettem. A hölgy, szőke hajú középmagas, sovány testalkatú személy volt. Divatosnak is mondható öltözéke nőies kinézetet biztosított számára és így látatta őt, a személyét nőként végigpásztázóknak is. Cipőjét, testszínű harisnyáját és rátarti kiállását tekintve, NŐ volt a szó legnemesebb értelmében. Nem csoda, hogy a férfi nem csupán „szükséges” kísérőként van mellette – állapítottam meg – amely lényegi minőség viszont már a hölgybekarolás első pillanatában is feltűnt nekem. A hölgy, az őt fizikálisan „szorongató” támadó testiség ellen, látható módon nem tiltakozott, sőt mindezt a férfiközeledést nőként, mintha még bátorította volna is: a másik keze keze fejének a belekaroló férfi, karoló alkarjára történt finom ráhelyezésével.

A férfi – talán erőszakosnak és türelmetlennek látszó/tetsző nyomulása miatt – nem nyerte el tetszésemet. Ráadásul, körülbelül másfél fejjel volt alacsonyabb és sacra, legalább 10-15 évvel idősebb, az általa „gardírozott” hölgynél. Természetesen mindez nem baj, de a szokásos, ostoba kérdés így is feltehető: vajon a hölgy belső képzeletvilágának látómezejében a belekarolva őt kalauzoló férfi elnyer(het)te-e tetszésindexét, s ha igen, mi módon, mi - tapintás, hallás és más érzékelés, esetleg a szeretkezés, avagy valamelyik látó, ismerőse által adott személyleírás - alapján? Bár öltözékében nem volt semmi kivetnivaló, ennek ellenére külső megjelenése - több éve a kitüntetett alkalmakra a szekrényben gondosan őrzött sötétkék-színű öltönyt, fehér inget és nyakában régimódi nagyságú nyakkendőt viselt, amely az új hóbortnak megfelelően laza megkötésben, míg a nyakkendőcsomó nyakra nem erősített módon, divatosnak tűnve mellközépig lógott - a szemlélőben egy rendezetlen, „ápolatlan”, s így kevésbé vonzó személyiség látszatát keltette. Közelebb kerülvén hozzá derült ki, hogy ő is valamilyenfajta látássérülésben szenvedhet, mivel igencsak vastag üvegű szemüveget hordott, orra közepéig lecsúsztatva.

A Vigadó - Sinkovits Imre - Kamaraszínpada termének ajtaja a Dalest kezdete előtt, egy-negyedórával előbb tárult fel. A teremben az érkezési – bejutási – sorrendnek megfelelően, mindenki oda ült ahova csak akart, illetve ahol volt szabad hely. Az elsők között érkezők kiváltságaként, így még válogathattam a szabad ülőhelyek között. Ennek köszönhetően a megszokott „látványt” biztosító helyet - a terem első sorai közül a negyedik sor balközép ülőhelyeinek egyikét - választva - ahonnan a zongorista keze-játéka és a helyét, a színpad jobbközepén a zongorához közel felállított kottaállvány mögött elfoglaló művésznő arcjátéka és teljes fizikuma is még belefér a néző látóképébe - ülhettem le a kiszemelt székre. A kb. 150-200 fő befogadóképességű kamaraterem külsőségét és berendezési tárgyait tekintve – beleértve a színpadot és a nézőteret is – az érkező és a helyet foglaló vendégnek, ízléses (nem hivalkodó) kivitelben mutatkozott be. Úgy tűnt – a mögöttem, mellettem és előttem ülők beszédhangjának hallatán – az akusztikával sem lesz különösebb probléma.

A hallgatóság szép lassan - az ajtó előtt egyes sorban rendeződve - folyamatosan érkezve, a kezdésre megtöltötte a termet. A műsor ingyenes volt, a részvétel lehetősége – jó ötletnek bizonyulva – csupán előzetes regisztrációhoz volt kötve (két nappal az előadás előtt a regisztrációs honlap azonban már nem fogadott el új jelentkezőt). Szemlélve az érkezőket – akik közül arcra többen ismerősnek tűntek Kertesi Ingrid más fellépéseinek közönségéből – szomorú tényszerűséggel voltam kénytelen megerősíteni a publikált és ismert statisztikák eredményeit: a férfiak körében - általában és korosztályos tekintetben is - a halandóság jóval nagyobb, mint a nőknél! Így aztán nem a véletlen művének volt tekinthető, hogy az idősebb – saját – korosztályhoz tartozó nézők között sokkal nagyobb számot képviselt a női nem. Persze, fiatalok is érkeztek a terembe, nagyobbik részük nyilvánvalóan a művésznő tanítványai közül kerültek ki. Mindent összevetve, jóleső érzés volt látni, hogy egy, a magyar operaszínpad által állandóan már nem foglalkoztatott operaénekes-művész még mindig mekkora rajongói táborral bír (ha egy dalest erejéig is). Viszont, elszoruló szívvel gondoltam vissza: talán, ha a művésznő anno, egyetlen percet sem gondolkodva elhagyja Magyarországot, ma világszerte ünnepelt és híres énekes-operaénekes lenne/lehetne. Elszomorító, de egyúttal elgondolkodtató is, ez az évszázadokra visszanyúló, de áldozatait ma is szedő, „terméspusztító” ősi, nagy-magyar átok itthon tapasztalható tény- és látványszerűsége! S mindezzel szemben még a vödörből is folyamatosan működő reformokról prédikáló polgári-keresztény államot építő kurzus is tehetetlenül cselekvőképtelen. Azonban jól tudják: e tény nyilvánosság előtti be/elismerése varázserejük azonnali szertefoszlásához vezetne!

Mint már mondottam a terem akusztikai adottsága jónak, sőt kiválónak tűnt. Az előttem ülők, egymással folytatott, egymás szavába vágó kommunikációjából szinte minden mondatot értettem. Három egymás mellett ülő idősebb hölgy locsogott össze vissza néha még a fülnek is zavaró hangerővel. A témát a lélek és a test párbeszéde képezte közöttük, egyikük szerint a testi betegségek mindig visszavezethetők a lélek sérülésére, még akkor is, ha ezeket a test az ész, a tudat segítségével nem képes észlelni. Hiszen - vágott közbe az egyik szakavatott témaértő - már ahhoz is, hogy a lélek belseje felé irányuló folyamatokat akár csak felismerhessük, jelentős tudásra, testünk egészének alapos ismeretére van szükségünk, az ennél mélyebb ismeretek pedig már a miszticizmusban való jártasságot is igénylik. Mindez azonban - nagyobbrészt - csak a beavatottak számára elérhető. Mint a beszélgetésükből megtudtam mindhárman rendszeresen járnak (ugyanahhoz, vagy más-más személyhez, nem sikerült kiderítenem) lélek-elemző tapasztalatcsere beszélgetésre vagy terápiára (ezt sem sikerült megtudnom), amelynek lényege, hogy ott, egymásnak segítenek a gyógyuláshoz vezető út materiális feltárásában, megtalálásban. A gyógyulás egyik elengedhetetlen előfeltétele az önmagunkon való segítő változtatás, azaz a pozitív gondolkodás útjainak megtalálása és követése mivel, ha gondolataink letértek a helyes útról, úgy kibillenünk testi egyensúlyunkból, aminek következtében testünk energiáinak áramlási irányai is megváltoznak. A helyes irány megtalálásához, az ahhoz való visszatéréshez, céljaink esetleges újrafogalmazásához nyújt nélkülözhetetlen segítséget a pozitív gondolkodás, amelynek segítő eszköze a már említett csoportos foglalkozás(?).

A számomra nem túl érdekfeszítő beszélgetésre történő „feszültebb” odafigyelésből, a soromban - a baloldalamon - üresen maradt négy helyre érkezők billentettek ki. A vak hölgy érkezett az őt „kísérő” férfivel. Kezével kitapogatta az üresen maradt helyeket, majd közvetlenül a mellettem lévő szék ülőkéjét lehajtva (ezek szerint járatos a hasonló ülőalkalmatosságok önálló kezelésében, állapítottam meg) nőre jellemző mozdulattal helyet foglalt rajta. A leülést követően azonban – női rátartisággal – a leüléskor combközépig felcsúszott szoknyájának végét szinte azonnal húzkodni kezdte. Mit mondjak, férfiszemmel nézve a hölgynek jó lábai (combjai) voltak. A művelet eredménye: 1-2 centi plusz, térd közeli irányba, de csak nyugalmi állapotban, mihelyst a szoknya viselője a széken elmozdult, kezdődhetett minden elölről és e gyakorlat folyamatosan ismétlődött a műsor egész időtartama alatt, egy kicsinyke kiegészítéssel. Amikor ugyanis a problémát a hölgy partnere észrevette, nyomban a megoldást is felkínálta: a szoknya lejjebb-húzogatásos műveletének befejezését követően a női ruhadarabnak megálljt intve jobb kezének férfias tenyerét a hölgy bal combja közepére a felcsúszó szoknya végére helyezte, majd tettét követően feszült izgalommal várt az alkalmazott megoldás megerősítésére, avagy elvetésére. A hölgy, női fifikával kivárt egy darabig, de aztán bal kezének tenyerét a bal combján pihenő férfikézre - mintegy - az akció szentesítéseként, leheletfinoman ráeresztette. Ezzel a művelettel kettejük esetében az égi boldogság valóban a földre szállt és egyben a hely adta lehetőségekhez képest a legteljesebb mértékben materializálódott is. S e „földi boldogság” minden egyes előadóművészi attrakciót követő – ki nem maradható – tapsoláskor megismétlődött számukra.

Mire figyelmemet e hősi tettről ismét az előttem ülők beszédtémájára terelhettem volna, fülemet a mögöttem lévő sorban (sorokban) ülők közötti félhangos diskurzus ütötte meg. E téma nemcsak valóságosabb, de izgalmasabb is volt az előbbinél: a néhány nappal ezelőtti hatalmas méretű pedagógus megmozdulásról szólt. Így hát füleimet és hátsó szemeimet a hátam mögötti beszélgetőkre hegyeztem. Szerintük, február 13-án soha nem látott méretű pedagógustömeg töltötte meg a parlament előtti Kossuth teret, amely egyszerre volt méltóságteljes, de egyben mindenre elszánt, szakmai erődemonstráció is. Mellette - szervezettségét és fegyelmezettségét tekintve - minden eddigi felutaztatásos békemenet-jövés-menés csupán laca-faca volt. Mindebből úgy tűnt számomra, hogy a beszélgetők egy része közvetlen résztvevője lehetett az általuk tárgyalt eseménynek. Az egyik hölgy keményen fogalmazott: ennek a kormánynak most már meg kellene értenie, de legalább éreznie, hogy ezúttal igen nagy a baj és a problémát már nem lehet csupán egy Hoffman Rózsa féle politikus, avagy a Palkovics államtitkár beáldozásával megoldani. Gyorsan be kellene ismernie – míg van menekülési lehetőségük – a Klik és a tiszteletes úr oktatás és köznevelés reformpolitikája csupán egy rossz álom volt, amelyből mára felébredtünk és tévedésüket pedig azonnal korrigálni fogjuk. Ehelyett, a kormány – vágott közbe valaki – sunyi és alattomos módon vagdalkozik, és csak arra futja tehetségéből, hogy hazugságot állítson: miszerint a tüntető pedagógusokat a háttérben valakik (hazai pártszervezetek vagy külföldi mágnások) hergelik. Pedig ha valakinek, hát a miniszter úrnak legalább illene felismernie a tényt: ha a nemzet napszámosai elkeseredettségükben odáig jutottak, hogy képesek önmagukat megszervezni és magukból tüntető tömeget kovácsolni, maguk mellé állítva a szülőket, a diákokat és más szakma közeli szervezeteket, úgy ebből nagy baj is lehet, például kormánytakarodó, sőt talán még rendszertakarodó, bár jelenleg nincs, ki a kormányrudat értelmes és világos célok felé lenne képes elfordítani.

Nekem nagyon tetszett a megoldás, ahogyan Gallóné a - kintről, pökhendi módon üzenő - miniszterelnököt egyik korábbi ostoba idézetének fejére olvasásával lefegyverezve kényszerítette a legendai fehér lóról a földre, hogy végre az álomkóros uralkodó is szembesülhessen a magyar föld valóságával: ha döglött lovon ülsz, szállj le róla! Hiszen a király meztelen és ezt – a miniszterelnökön kívül – már mindenki látja is: a magyar oktatási és köznevelési rendszer romokban hever, s mindezért a kormányt terheli a társadalmi felelősség. Azt is mondhatnánk, vágott hévvel közbe az egyik vitatkozó: „Király, te tetted ezt!” (Így, nem szó szerinti az idézet, állapítottam meg.) Mindenesetre – erősítettem meg a végkövetkeztetést – a szakszervezeti vezető által kimondott igazság cáfolhatatlan: „a köznevelés állatorvosi lova megdöglött, ideje lovat cserélni”. Ezt követően – a helyszínen jelen volt egyik beszélgető szerint – a céltudatosan demonstráló tömeg elénekelte a Szózatot, majd a „fekete-ruhás” nővér felkérésének eleget téve néma csendben állt a téren öt percig, hogy megmutassa, nem balhézni jött ide, de elhatározása megtörhetetlen. Aztán a tömeg „Isten áldjon, Magyarország!” fohász kíséretében, a térről elindult és békésen feloszlott.

Hát igen, a némán, egy helyben álló tömegnek nem csupán méltósága, de mozgósító szuggesztivitása is van, idéződtek fel előttem az internetes adózás kormányzati ötlete ellen tiltakozó, spontán módon összeverbuválódott, legalább százezres nagyságú civil tömeg képei. Persze az is igaz, hogy ez a tömeg nem volt néma és nem is volt mozgástalan, de figyelembe veendő és tisztelendő erőt mutatott. Így, békésen, azt is mondhatnám, hogy vidám, lufis hangulatban - gyerekeket/gyermekeket kézen fogó (babakocsit maguk előtt toló) fiatal szülőket is magában foglalva - baráti csevegés közepette vonultak Budáról az Erzsébet hídon át Pestre. Ez igen, állapítottam meg magamban, akkor elégedetten. Ilyen lehet, az un. működő néphatalom, amikor a hatalom forrása, vonulásával még csupán emlékezteti a reá telepedett élősdivé vált hatalom birtoklóit, bitorlóit: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”**A Kossuth téren ezúttal azonban, valami egészen más történt. Itt a tömeg – amely ugyan nem volt százezres nagyságú – a zuhogó esőben a színes esernyők alatt öt percig valóban némán állva maradt. Nem csinált semmit, csupán szembenézett a parlamenttel, de ennek e nézésnek az előbbi Petőfi idézethez képest erősebb, keményebb és elszántabb üzenete volt. A nemzet napszámosai nézésükkel, életükben először – remélhetően nem utoljára – Adyt idézték meg: „Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni / Kaszás népemmel, mert a Nyár heves. / … Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz? / Rablóváraitokból merre fut / Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel / Lecsukjuk a kaput?”***

Az egymás között vitatkozók egyike - akár benyújtandó petícióként - megjegyezte: nem vitatva Balog professzor úr - lelkipásztorként is - veleszületett jóindulatát, e demonstrációt követően azonban egy mélyen magába néző gondolkodás eredményként professzor úrnak rá kellene végre ébrednie a valóságra. Eljött az idő és vissza kellene térnie eredeti foglalkozásához, a hitbéli ténykedéshez. Ott, hívei között, lelkipásztorként minden valószínűség szerint otthonosan mozogva, kevesebb kárt és pusztítást lenne képes okozni, mint ahogyan ezt a tények anyagi világában óvatosan lépdelve elefántként jelenleg is teszi.A hátam mögötti beszélgetésben ez volt az a pillanat, amikor nem bírván mozdulatlan maradni hátrafordultam és az elmondottakat szertettem volna a magam részéről megerősíteni, miszerint az illető személy szívemből szólott, de a megszólalásra már nem volt lehetőségem, a nézőtér fényei kihunytak és az előadás megkezdődött (semmi baj, nyugtattam magam, majd a szünetben minden bizonnyal lesz erre még lehetőségem).

{Annyi azonban való igaz, miniszter úr az e világi problémákhoz vajmi kevés affinitással közeledik, sőt azok jelentős részét még csak nem is érzékeli, avagy csupán nem kellően művelt, esetleg saját apparátusa súlyként nehezedve rá visszahúzza? Sajnos, miniszter úr a valóságot - valamilyen megmagyarázhatatlan csökönyösséggel - valóban taszítja magától. Többször – írásban – is jeleztem felé, hivatalával egyetemben: a várbéli országos könyvtárnak, Országos Széchényi Könyvtár a BECSÜLETES és HIVATALOS NEVE és nem Országos Széchenyi Könyvtár, mint ahogyan ez a jogszabályban [60/1998.(III. 27.) Korm. rendelet 5.§ (1) és 13.§ (1) bekezdése], mind a mai napig írva vagyon. Leveleim, írásaim azonban süket fülekre találtak, pedig ismét közeledik március idusa és a magyar történelmi nagyokról való megemlékezés ünnepe! Reményeim szerint azonban miniszter úr addigra (talán) már nem lesz hivatalban!?}

*****

A terem elsötétülésével a közönség sorainak elcsendesedésével székemben elhelyezkedve elégedetten állapítottam meg: idejében történt érkezésemnek köszönhetően a lehető legjobb helyről szemlélhetem és hallgathatom a műsort. E gondolatsor végére sem értem, amikor a színpad baloldalán megjelent egy öltönybe öltözött férfi és minden fel- és bevezető nélkül a közönség felé fordulva beszélni (előadni?) kezdett, hogy miről azt az első jó néhány percben nem tudtam megfejteni. Ettől zavarba jöttem, a letölthető műsorismertető ugyanis az est lefolyásának vázlatos bemutatásaként nem foglalta magában - az igényesebb látogató által szokásosan elvárt minimumkövetelményt - a „tartalomjegyzéket”. Így hát okoskodásra kényszerültem: amennyiben a színpadra kijött személy lenne a házigazda, esetleg a sorozat (szó – szín – játék) ötletgazdája talán szerkesztője, avagy a mai műsor moderátora, úgy illet volna akármilyen „furfangos” módon is, de bemutatkoznia? Nem tette. Akkor talán már maga a beígért műsor kezdődött volna el, mindenféle fölösleges bevezető nélkül, értetlenkedtem tovább? Elképzelhető! Bár az általam letöltött szórólapon Kertesi Ingrid operaénekes arcképén és nevén kívül más szereplő képe nem látható, neve a főhelyen nem olvasható. Igaz, amennyiben figyelmesen szemléljük a kinyomtatott szórólapot, úgy a lap legalján, a közreműködők között találhatunk egy férfinevet: Szabó András előadóművész (4. kép), de ő, legjobb ismereteim szerint, Gy. Szabó András névre hallgat? [Persze lehet, hogy „Legenda ez is(Irodalmi tanulmányok, esszék), s e név csupán a művész úr írói álneve?] Avagy mindez az oda nem figyelés csupán a hely szelleme sugallta „urizáló” feledékenységre, tartalmi felszínességre, netán hiányosságra, esetleg otromba nemtörődömségre lenne fogható? Ezúttal azonban ennél az „apróságnál” - legalábbis számomra úgy tűnik - nagyobb (lehet) a „baj”!?

„Szép versek – Bel canto Kertesi Ingrid dalestje” adja hírül a plakát. Ez esetben az est kezdési joga valóban a vers- és prózamondó előadóművészt – Szabó Andrást – illeti/né meg, de akkor az ő neve a szórólapon miért nem a „főhelyen” Kertesi Ingrid neve mellett szerepel, miért csupán a „közreműködik” gyűjtőfelsorolásban? Persze, a meghirdetett est tartalmilag úgy is értelmezhető miszerint Kertesi Ingrid operaénekes a műsorban, megzenésített szép verseket fog előadni bel canto módon/stílusban (azaz megzenésített szép verseket szép éneklésben fogunk hallani). Rendben van, ezt az értelmezést is hajlandó vagyok elfogadni, de akkor ki ez a személy a színpadon, ki az, aki beszél, beszél, de inkább előad, verset vagy prózát mond? Nem tudom, és azt sem, hogy kiknek a szerzeményét is hallom vagy mely művekből hallok részleteket, mivel sem a szerző, sem az adott mű címe nem került felkonferálásra. Jobban odafigyelve azonban a stílus és a szerkezet, illetve a beszéd ritmusa (verselési módja) alapján az elhangzottakban, mintha Shakespeare valamelyik versének vagy szonettjének sorait vagy csupán hangulatát véltem volna felfedezni? (Tévedtem vagy sem, nem valószínű, hogy megtudom?)

Majd következett az est fénypontja, Kertesi Ingrid operaénekes. Valóban fénypont volt, nem csupán fizikális színpadi jelenségként, hanem előadóművészként is. Jó volt nézni és hallgatni. Kiegyensúlyozottnak tűnt, vagy – művészhez illően – sikerült minden problémáját ezúttal (is) a nézőket/hallgatókat szolgálva a daléneklés művészetének teljes mértékben alárendelnie. A színpadon jól - csinos, érdekes külsejű „vonzó” nőként - nézett ki. Öltözéke, mind formáját, mind stílusát tekintve, de színében és kivitelezésében is nem csupán egyéniségéhez illeszkedett, hanem esztétikusan és ízlésesen simult a kamaraterem belső adottságához, hangulatához, atmoszférájához is. Előadásmódja pedig így, – minden operai sminket és korabeli öltözéket mellőzve – a kamarai szólóműfaj nézőközelségének kitetten is csodálatos, sőt talán még csodálatosabb volt. Életem során kevés énekest hallottam – a komoly vagy akár az un. könnyűműfajban – úgy (magyarul) megszólalni, hogy énekének szinte minden szava, mondata és ezek hajlításai nem csupán külön-külön, hanem együttvéve is érthető és élvezhető lett volna!

(Mindeközben szánalommal gondoltam a „könnyű-műfaj” azon sztárjaira, akik előadóművészként hirdetve magukat playback technika nélkül megszólalni sem tudnak, illetve művészetük nélküle élvezhetetlen és egyben fogyaszthatatlan is. Például a szépséges Zséda: mikrofon és zenei montázs-aláfestés nélkül, saját hangján szinte hangtalan, és a színpadon is legtöbbször csupán egy helyben, mint egy kétségbeesett szfinx áll, mozdulatlanul; amikor meg a mozgással megpróbálkozik, kezeinek hadonászása, lábainak, testének billegése antidepresszánsként hat a nézőre. Radics Gigi: Zsédához képest mozgása egy villám, a színpadon cikázva, össze-vissza mozog, ha kell, ha nem; önálló hangja és hangereje azonban van, stílusa viszont kevésbé. Édeskésen modoros, egyes énekszavainak kiejtése pedig csöpögősen szirupos. Janza Kata: a musical specialista, aki azt hiszi magáról, hogy üvöltés hiányában őt a néző sem hallani, sem élvezni nem képes. Énekének és mozgásának modorossága - ellenben - az utóbbi időben sokat csiszolódott, előnyére. Színpadi megjelenésében, színészi alakításában már igazi nővé formálódott, például legutóbb, az általam látott Amerikai komédiában, a kőkemény üzletasszony szerepének alakításában.)

Ingrid, mindeközben csodálatosan énekelt, kedvesen, bájosan, az átélést nem túljátszva, mosolyát és arcmimikáját azonban alárendelve a dal hangulatának, de lehet, hogy még a dal szövegét író/költő alkotóihletének is. Mindig is tetszett e hangszín, az énektudásnak e mesterfoka, de így egészen közelről egy kamaraterem kicsiny színpadával szemben ülve és csak az éneklő művészt figyelve-nézve, látva arcmimikájának szinte valamennyi rezdülését, érezve nem látható idegszálainak megfeszülését: őszintén megvallva produktumtól ennyire még nem voltam meghatva és elragadtatva. Lenyűgözött, és még a taps ideje alatt is e hatás rabja maradtam. Majd színpadra jött - ismét - a másik előadóművész, nem volt vele semmi bajom, „dolgozott” tisztességesen és még csak nem is erőlködött, tette, mit tennie kellett, illetve momentán mit tenni tudott, de a két produkció között fényévnyi volt a különbség, az egyik a minőség mennyiségét, míg a másik a minőség hatványát nyújtotta, ettől azonban megdőlt a színpad, derékszöget produkálva! Mindennek köszönhetően az est produkciójának összhatása szétesett és romokban hevert, melyről azonban nem a fellépett művészek tehettek, ezt a rendezőnek kellett volna előre látnia, vagy ha vak legalább megéreznie.

Miként ez történt – emlékeztem vissza ismét egy produkcióra – a Szent István Bazilikában, a Zséda – Kertesi Ingrid esten, ahol a könnyű-műfaj felépített „gigasztárját” nem csupán a hely hatalmas mérete és fennköltsége nyomta szinte agyon, de emellett még az operaműfaj e csodás-hangú énekes-sztárjához, Kertesei Ingridhez is fel kellet - volna - nőnie, nem sikerült! Az itteni színpad egyensúlyához azonban nem csupán a művésznővel azonos „kiállású” férfi-előadóművészre lett volna szükség, hanem a színjátszás művészetében is azonos minőséget képviselő színművészre, miként ez megadatott a zuglói Kassai templomépületben megtartott est hallgatóságának, tavaly valamikor, a Keresztény Kulturális Akadémia Cornelius-díj elnyerésének megköszönésekor, amely esten akkor, Kertesi Ingrid „partnere” a Cornelius-Életműdíjjal jutalmazott Mécs Károly színművész volt. A két művész művészminőséget nyújtott a templom hallgatóságának, melynek élvezetéből csupán a templom kedvezőtlen akusztikája, a hangosítás némi hiányossága, no meg a hőmérséklet alacsonyabb foka volt képes csak valamicskét lecsípni.

Itt, a Pesti Vigadó Sinkovits Imre kamaratermében mindez azonban nem adatott meg a nézőnek/hallgatónak. Sőt, volt még lejjebb is: a dalest utolsó része előtti, viszonylag hosszabb - függönyök mögötti - szünetet „valaki” a nézőtérről - a két szereplőhöz és a hely méltóságához nem illő „vagány” szerelésben - a színpadra „ugorva” moderátori minőségben ugyan megpróbálta egyfajta magánműsorral kitölteni, de nem nagy eredménnyel. Az est nézői/hallgatói viszont utólag, legalább megismerhették a dalest struktúráját és a műsorra tűzött művek címét és szerzőit, különösen, ami az elhangzott verseket/prózákat illette. E módon viszont sikerült azt is megtudni, miszerint most már a műsor harmadik egysége következik, Kertesi Ingrid szereplésével, majd azt követően már csak annyi szünet lesz, amennyit a nézők és a beszélgetés előadóművész résztvevői a teremváltáshoz igényelnek, hogy a beharangozott, Nagy Gábor költő vezette kerekasztal-beszélgetésre, a másik terembe átmehessenek, és ott helyet foglalhassanak.

Mindezen eljáráson meglepődtem, úgy gondolom, e jelentős közpénzből működő/működtetett intézménynek kellene annyit – anyagilag és szakmailag is – áldoznia egy műsorra, hogy az akár meghirdetésében (plakát, szórólap), akár színpadi kivitelezésében, megjelenítésében a hallgatóságban képes legyen legalább annak látszatát keltenie, mintha a műsort – még ha az ingyenes is – szakmailag hozzáértő, profi személyek hozták és rakták volna össze. Ellenkező esetben a szakmai hozzáértés hiánya miatt - a kiváló szereplők ellenére is - a közönség a „minőség” helyett, az „urizálás” bélyegzőlenyomatot fogja az általa látott/hallott műsorra ráütni. Tegyük hozzá, nem igaztalanul.

*****

Így hát szomorúan, de kénytelen voltam a hátam mögött ülőkkel tervezett beszélgetésemről lemondani, egy részük már amúgy is elindult a ruhatárhoz, néhányuk viszont még hezitált a beszélgetésen való részvétel lehetőségén. Én is a ruhatár felé vettem az irányt. A kijáratnál aztán ismét meghallottam az egyik mögöttem ült személy már ismerősen csengő hangját. Esernyőjüket kinyitva, búcsúzkodtak egymástól: szia, szia, akkor március 15-én találkozunk a demonstráción, még nem tudom, majd meglátom, gyere el, hiszen a szervezés folyik és amennyiben sikerül az egészségügyieket is megnyernünk, no meg az internetadó ellen tüntetetteket is el tudjuk érni a facebook segítségével, úgy nagy „eseményre” lehet számítani. Miért, Józsué intésére a nép kiáltani fog, s Jerikó falai leomlanak, tette fel - válaszra talán nem is váró - kérdését? Lehet, még ez is megtörténhet, hangzott a nem várt, sokat sejtető, rejtélyes válasz.

Minderről viszont nekem egy - nálam már félig feledésbe merült - Ady vers**** néhány sora jutott az eszembe, roppant nagy pontatlansággal. Hazaérve azonban gyorsan fellapoztam saját Ady-kötetemet és pontosítottam (bizony volt, mit) a magamban ott csak nagyjából felidézett sorokat:

„Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,

Tespedt tavat mely fenékig zavar?

Alázását ki oly bűnösen tűrte,

Lázad hát már az Élet alágyűrtje,

A tanító, a legrababb magyar?” …

„S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,

Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.

Lelkünknek fényét ezer éve orzák,

Kapja meg végtén szegény Magyarország

A szabadító magyar tanítót.”

Budapest, 2016. február 19.

*Fejes László, 2014. december 18.