Fogarasi József

A maszlagtól a baromságon át a hazugságig …

 

 

 

 

Nem tudok e mondat - „A magyar reformok működnek!” - mineműségével mit kezdeni. Rágom, először jobbról, aztán rágom balról, majd összevissza és egyszerre: jobbról-balra és azon nyomban balról-jobbra is, de a vég-kifejlett reménytelenül ugyanaz, eredménytelen. Az alkalmazott emésztést előkészítő műveletnek értelmét nem látván, kénytelen voltam a mondatot meditációs próbának is alávetni: hitbéli tétel, isteni vagy csupán evilági kinyilatkoztatás, tudományos kísérlet során nyert általános törvényszerűség, természeti, esetleg csak emberi igazság, sci-fi szintű tudományos fantazmagória, narkó kábítószerfüggő embereknek, közösségbutítás, tömegpszichózis, néphipnózis stb.? A rejtélyre, a meditációs próba befejeztével sem sikerült fényt derítenem, pedig a meditáció összes - nélkülözhetetlen - belső feltételének eleget tettem.

 

De hát e mondat által ki és kinek akar üzenni és vajon mi célból, rágódtam tovább, magamban? Nyilván, hogy a hatalmon lévők kívánnak üzenni valamit, a hatalom súlya alatt görnyedőknek? De mit? Mit, mit kell annyit kötözködni, hát azt, hogy vannak reformok, amelyek ráadásul magyarok. Ja, és hogy ezek a reformok még működnek is!? S vajon ki és miből finanszírozza mindezt a költséges maszlag ízű zagyvaságot? Az óriásplakátokat, a közmédiában - naponta, többször is - elhangzó hirdetéseket, reklámokat? A képlet nélkülük is minden épeszű emberi lény számára világos és tiszta (lenne), s így a hatalmon lévőkkel szembeni elvárás is természetes és ésszerű: azért vannak, s lehetnek még hatalmon, mert vannak/léteznek reformok, hisz az a feladatuk, hogy reformokat csináljanak, ezért lettek megválasztva, s kerülhettek hatalomra, merthogy azt ígérték: hatalomra kerülésük esetén lesznek reformok, s most vannak!? De ha vannak reformok, akkor minek azt bizonygatni, nem elég, ha mindezt csupán érezzük, esetleg észleljük, tapasztaljuk? S ha mindezt észleljük, miért e hajcihő, e költséges felhajtás? Hogy ebből valakiket vagyonhoz lehet/kell juttatni? Érdemtelenül? De hisz ez anyagias és roppant önző demagóg öncél, ha ugyanis a reformok - valóban - léteznek, s különösen, ha működnek is, minek ezt ennyire és ily erőszakos, szájbarágós módon bizonygatni, hogy még a felhőből és a vízcsapból is ez nedvesítsen mindent, össze?

 

Merthogy az ismétlés a tudás anyja? Ez értelmetlen baromság! Ismételni a meg tanulandó, s meg jegyzendő (tan)anyagot szükséges, hogy az ismeret legalább a vizsgáig kitarthasson. A reformok lényege azonban nem az, hogy memorizáljuk és szajkózzuk őket, ha kell, ha nem. A követelmény velük szemben, hogy működjenek, s az általuk kifejtett jótékony hatást érezzük, mindannyian, kik arra kényszerülünk, hogy igénybe vegyük őket, hatásukban pedig lubickolva élvezkedjünk. Nemde bár? Tegyünk egy próbát, s amennyiben a reformok működnek, úgy fölösleges e giccses népbutító és roppant költséges reklámhadjárat. Kik érdekében is történik ez? Vagy kik ellenében? Csak úgy önmagunknak, meg minek e tömjénfüst? Vagy mégsem bízunk a reformok működésében? Esetleg nincsenek is reformok? És mindez összefér a keresztény etikával? Miért? Hiányát, bárki is szóvá tette, vagy akárki is fellépett e népbutító reklámhadjárattal szemben?

 

És az istenadta? Ugyan már, az istenadta nép csak a kolompot figyeli, s hallja, magára hagyottan. De hol vannak vezérei, illetve a másik „hatalmi” oldal, az ellenzék üstökösei? Most nem érnek rá - talán nem is képesek - fényt és utat mutatni. Miért nem? A bársonyszékek és a vezetői posztok elosztásával vannak – ismét – elfoglalva, meg, hogy ki lehessen közülük alkotmánybíró? Egyébként farsang és Valentin napot ülnek, no meg ünnepelnek, Kunhalmi Ágnes nagyreményű ellenzéki üstökös-politikus és kulturális igehirdető sikeres nyelvvizsgáját, melyet eredménnyel bizonyított, papírt is kapott róla, s a papír felmutatásán kívül talán e nyelven még megszólalni is képes, így most már végre valahára átveheti az eleddig agyonhallgatott és csak áhított egyetemi diplomát? Hogy vannak áthallások, s mennyire tudtunk a másik oldal sikerének is örülni, amikor Deutsch Tamás vagy Deutsch-Für Tamás(?) sikeresen letette államvizsgáit, melynek köszönhetően 1999-ben végre elfoglalhatta a keresztényi ország addig üresen árválkodó ifjúsági és sportminiszteri bársonyszékét? S mit tetszenek még súgni onnan, egészen hátulról? Hogy az elmúlt években is voltak sikeres reformok? Igen voltak, hogyne lettek volna! Hiszen ennek köszönhetően válhatott 2014. szeptember 1-jével ismét önálló egyetemmé a Testnevelési Egyetem, s lehetett (dr.) Mocsai Lajos előbb rektor úr, mint doktor, sőt egyetemi tanár? Hogy mások minderre a sikerre kemény szakmai oktató és kutatómunka ellenére is több évet kénytelenek várni? Ne tessenek irigykedni, tessék tán eredményesebb és sikeresebb munkát végezni, a jobb munka mindig elnyeri (valamikor) méltó jutalmát! Ki jobban teljesít, többre is számíthat, miként az ország is, bár a nyíl még egyelőre, csak lefelé mutat!

 

 

 

 

De elég a viccből, beszéljenek inkább a tények és a tettek! „VIP” kártyámat félretéve a NÉP fiaként - egészséges és ráérős nyugdíjasként - inkognitóban jelentkeztem be az egyik kórház ambuláns szakrendelésére, kontrollvizsgálatra, majd kerestem fel – más fontosabb dolgom nem lévén – egy másik problémámban a járó-beteg szakrendelő intézetet (népszerű becenevén az SZTK-t). Mindkét találkozás maradandó, örök élményként szolgált. Éppen ezért felejteni, talán nem is akarom, de az is meglehet, hogy nem is fogom, soha.

 

Már maga az időpontkérés sem volt egyszerű művelet: a központi telefon vagy folyamatosan foglalt jelzést adott vagy a végtelenségig kicsengett-kicsengett ugyan, de a vonal másik végén a hívást - a kórház telefonközpontjában - senki nem volt hajlandó meghallani és azt - a hívó fél rendelkezésére állva - fogadni. Négynapi eredménytelen kísérletezés után megunva a modern technika biztosította „játékot” gépkocsiba ültem és személyesen kerestem fel az érintett kórházat. Mint megtudtam a kórháznak három fővonala van, de mindegyik folyamatosan agyonterhelt, így vagy állandóan foglaltat jelez, avagy bizonyos idejű kicsengés után a hívást automatikusan bontja (melyet nyilvánvalóan a hívó fél türelme és pénztárcája bánhat). Egyes – kivételezett – osztályok, bár rendelkez(het)nek városi vonallal, de azt a központos nem adhatja meg, a tudakozónál pedig e hívószámok nem publikusak.

 

Nagyjából a mobiltelefonok tekintetében is ez a helyzet: saját, személyes számukat csak maguk az orvosok adhatják meg a betegnek, az osztályon pedig a központ által kapcsolt melléket, illetve az osztály mobiltelefonját (ha netalántán ilyen lenne is) nincs, ki felvegye, mivel „titkárnővel” már nagyon régóta sem az osztályt vezető főorvos, sem maga az osztály, mint szervezeti egység nem rendelkezik. Így a hagyományos titkárnői feladatokat mindig valamelyik „ráérős” nővér kénytelen ellátni, miközben az orvosi szakasszisztenciát is biztosítania kell. Többek között: a páciens kortörténeti dokumentumait összeszedve és rendezve azt az orvos részére prezentálni, a beteget behívni, a szükséges előzetes vizsgálatokat (vérnyomásmérés, EKG-készítés stb.) megejteni, az orvos általi vizsgálatnál személyesen közreműködni, a megállapított orvosi diagnózist a javasolt terápiával egyetemben a számítógépbe bevinni, a különböző beutalókat, recepteket megírni, kinyomtatni, az orvossal aláíratni, az elvégzett vizsgálatokat a beteggel igazoltatni. Így, csak az adott beteg távozásakor van egy pillanatnyi lélektani lehetőség a „besurranásra” és az időpontkérés/egyeztetés műveletének lebonyolítására, miközben a vonalas-mellék, a mobiltelefonnal felváltva folyamatosan szól, csörög, türelmetlenül „dörömböl”.

 

Ilyenkor, gyomrod összeszorul és feszengsz, a magad javára, avagy a hívó fél vesztére. Amennyiben az idegesítően csörgő telefont ugyanis a nővér felveszi, úgy tovább kell ácsorognod és egyben most már azért drukkolnod, hogy ezen idő alatt senki (az orvos, más nővér, kolléga, mentős, a másik osztályról guruló ágyon érkező beteg) ne lépjen be a szobába, mert akkor lehet, hogy elszólítják a nővért és ugrásra készen ismét lesned kell a következő „besurranás” lehetőségét. Mindez, izgalmas és igencsak megalázó, türelmi játék, mindkét fél (beteg, asszisztensnő) számára.

 

Amennyiben szerencsés vagy félnapi/egynapi értelmetlen idő- és energiaráfordítás mellett már meg is van a két-három hónappal későbbi ambuláns kontrollidőpont. Most már nem kell mást tenned, mint a megadott időpontban a helyszínen megjelenned. És akkor szembesülsz a tényekkel: kopogással ne zavarjuk a rendelést, a mentővel érkező betegek ellátása soronkívüliséget élvez, úgyszintén a kórház másik osztályáról érkezők is, ha pedig mágnesként vonzod a problémát és ráadásul még peches ember is vagy, úgy az is előfordulhat, hogy a kórház, hol éppen várakozol, egyben ügyeletet is ellát. És mindezzel együtt még a sors kegyeltje is lehetsz, hiszen kezelőorvosodat nem hívták azonnali konzíliumra, az osztály valamelyik fekvőbetegét ért roham lecsendesítéséhez, nem látogatta meg orvosodat egy vagy két „felülről” jövő, esetleg „VIP” kártyával rendelkező soronkívüliséget élvező káder, nem volt orvosodnak magánügye, amelynek intézése megelőzött téged. Így aztán a reggel 9:00 órás időpontod ellenére örülsz, ha 14, 15 vagy 16:00 órakor végre távozhatsz is az általad felkeresett ambuláns rendelésről (persze lehet, hogy sokkal betegebben, mint érkeztél). Természetesen étlen, szomjan és szükségleted visszatartásával, hiszen nem mertél egyetlen percre sem a megadott ajtó elől eltávozni, mivel most már biztos, hogy te következel, azaz bármelyik pillanatban szólíthatnak.

 

Nem vigasztalóbb a helyzet, ha időpont nélküli rendelésre mész a már említett SZTK-ba. Igaz, ez esetben megmenekülhetsz a telefonos „türelem rózsát terem” értelmetlen és dühbegurulós közösségi játék élvezetétől. Helyette viszont el kell szenvedned a sorszámkiadást megelőző betegregisztrációval együtt járó tortúrát. Már az ablaknál megértésedet kérik: tekintettel arra, hogy a regisztráció műveletét ugyanaz a nővér/asszisztensnő látja el, mint aki a vizsgálatnál az orvosnak segédkezik, illetve a beteg kortörténete gépi megjelenítésének, az adatok egyeztetésének, a diagnózis és a terápia számítógépes adatrögzítésének, továbbá a kezelőlap, a beutalók és a receptek kiállításának a feladatait végzi, előfordulhat, hogy a rendelésre jelentkező betegnek a regisztrációs ablaknál rövidebb-hosszabb ideig várakoznia kell. Emiatt türelmüket és megértésüket kérjük, köszönjük.

 

A kisebb-nagyobb időtartamú várakozást a beteg még csak valahogy lenyeli és megérti, az viszont már felháborító és elfogadhatatlan, illetve tiltakozásra ingerlő, ha az adminisztratív és regisztrációs feladatok ellátására a tanult szakasszisztenciát késztetik akármilyen reformnak is álcázott és kiadott ostoba intézkedés, hatalmi utasítás által Ez nem csupán pazarlása és pocsékolása az emberi munkaerőnek, de még megalázó is az adott szakemberre nézve! Nem tudom, mit szólna hozzá a magát „szakembernek” tekintő politikus (törvényhozó honanya/honatya), ha bárki is felszólítaná vagy feladatul adná neki a parlamentbe belépő személyek regisztrációjának ellátását? Nagyon fel lennének háborodva! Joggal? De milyen alapon, hiszen tevékenységük aligha különb és magasztosabb, mint az egészségügyben dolgozó szakasszisztenseké? (Analóg, mindez igaz a pedagógusokra nézve is! Hova fog így jutni kis hazánk, ez a Kárpát-medencei Európát a testével védő ország? S még van „pofánk” azon csodálkozni, hogy Magyarországot a politikusok helyett miért éppen a szakemberek hagyják el, a soha vissza nem térés szándékával?) De térjünk vissza a „reformokhoz” különösen a működőkhöz! Ha végre valahára a regisztráció megtörtént és a beteg egy sorszám birtokába jutott, akkor jön a döbbenet. Ha az elektronikus számkijelzés esetleg el is romlott, vajon miért nem a sorszámok (ketteske, négyeske) kerülnek hangos beszólításra, a regisztrált személyek néven szólítása helyett? Hol marad a személyiségi jogok alaptörvényi védelme? Kicsire ne adjunk, a nagy meg amúgy sem számít (ebben az országban)! Az meg aztán végképp védhetetlen és magyarázhatatlan: ha van sorszám, akkor a beszólítás miért nem e sorszámok szerint történik, hiszen a kórtörténettel és az esetleges panaszokkal az orvos is csak a beteg bejövetelét követően ismerszik meg, azaz a betegség súlyossága vagy kevésbé súlyossága a vizsgálatot megelőző regisztrációnál még nem derült/derülhetett ki? Így aztán a 9:00 órai regisztrálásomkor kapott 4-es sorszámom ellenére is csak 14:00 órakor léphettem át a szakorvosi szoba küszöbét (ezt is csak egy hatalmas balhét követően).

 

Ezek lennének a magyar reformok, s azok közül is a működőek? De kérem szépen - maszlagot etetve a néppel - legalább belőlem ne tessenek hülyét csinálni, hiszen még képes vagyok különbséget tenni a reform és az állóvizű, bűzlő, pocsolya között, akkor is, ha e pocsolya kellőképpen zavaros? Az viszont igaz: mindez működik, szégyenünkre, s nem emelkedettségünkre! Az általam meglátogatott két egészségügyi intézménynél közel húsz év elteltével sem változott semmi: sem az épületek külsejét, sem belsejüket tekintve. Málló, foszló, beszürkésedett vakolat, belül pedig ugyanazok a régi agyon festett és javított kórház-fehér padok, székek, bejárati rendelőajtók, még ma is! Remélni szeretném, a műszerek azért (egyszer) lecserélődtek (vagy legalább kifőzést nyertek)!?

 

 

 

 

De hagyjuk a siránkozást és a panaszkodást. Ismerszik a mondás: a magyar nem imádkozik, hanem cselekszik! Elébb azonban szeretném, ha „élő nagyjaink” – pártállástól és hitvallástól függetlenül – kik a közéletben minden létező e világi és túlvilági előnyre feljogosító „VIP”- kártyával rendelkeznek, legalább egyéves időtartamra, önként, lemondanának e kártya használatáról, s a magyar valóság minden mozzanatában - különösen, hol a hirdetett állítólagos REFORMOK MŰKÖDNEK - mint köznapi polgárok nélküle vennének részt. Példát mutatva e nemes tettben az államelnök, miniszterelnök, házelnök, Kúria-elnök, legfőbb ügyész, Alkotmánybíróság elnöke, NAV-elnök, a végrehajtó-hatalom összes képviselője, a parlament tagjai és a polgármesterek által, mellettük az önkormányzati képviselőkkel, élükön haladva a főállami lelkipásztor-prédikátorral. Őt, a „nép” nevében – amennyiben e kifejezés néki is mond még valamit – külön is kérem: tessék mán néha, egy kicsit, a belső hit világából a tények világára is nyitni, s álruhában, inkognitóban – bár „elmaradhatatlan kenetteljes igehirdetésének hanghordozásáról” amúgy is mindenki felismerné – kísérő slepp nélkül az egészségügy – ha tetszik a népegészségügy – területére lépve szolgáltatásait az adott intézmény helyszínén élvezettel igénybe venni. Majd, a kezelés végén, csak a REFORMOKAT nevesítve, tételesen számba véve - különösen a MŰKÖDŐ REFORMOKAT - a nyilvánosság elé tárni! Általuk, hátha sikerül Önnek is rádöbbennie a helyzet tarthatatlanságára és felismernie a szükségest: a futballpályák számának szaporítása és a focistákat is képző Testnevelési Egyetem mellett, ma már nélkülözhetetlen e-világi követelmény, a szakmát képviselő, önálló egészségügyi tárca létrehozása (is)!

 

Borítékolom: az egy év elteltét követően valamennyi „VIP- kártya kiváltságos” arcáról - az alábbi plakáton lévőkével együtt - biztos, hogy leszárad, s eltűnik a mosoly!

 

 

 

 

Így hát javaslom: maradjon mindenki, annál a bizonyos kaptafánál vagy - a Testnevelési Egyetem analógiájára - hozzuk létre a Nemzeti Hit-, Vallás, Erkölcs- és Illemtani Minisztériumot, élére ültetve – kabáthoz szabva a gombot – a miniszternek legalkalmasabb személyt.

 

Megfelelő embert, a megfelelő helyre, jelszóval!

 

SZEGÉNY HAZÁM, KICSINYKE KIS MAGYARORSZÁG, HOVÁ (IS) JUTOTTÁL?

RÁADÁSUL, ISTEN SEGEDELMÉVEL!?

 

Budapest, 2016. február 11.

 

 

 

 

 


 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 220
a héten: a héten: 891
a hónapban: a hónapban: 3003
összesenösszesen433803
az oldalt jelenleg nézik: 5