Fogarasi József

Richard Clayderman: ha nem jön ide, hozzá, nem mentem volna …

2016. január 31. vasárnap

 

E csodálatos ország, még csodálatosabb fővárosa ezúttal is „szenzációt” produkált: a Hegyalja út - Jagelló út irányába tartó gépkocsiforgalma - időjárási viszontagság hiányában és még szombat este 19:00 órakor is képes volt a bedugulásra. Bár a közlekedési lámpák működtek, s baleset sem gördített akadályt, a Pest felől érkező gépkocsik sorsa mégis megpecsételődött: az Avar utcai kereszteződéshez érve lassításra, araszolásra, meg-megállásra, majd leállásra kényszerültek. A közlekedést irányító technika csődöt mondott a lejtőről lezúduló gépkocsi-áradat és az Alkotás utca mindkét irányából érkező, a lámpák jelzéseit azonban figyelmen kívül hagyó, maguknak erőszakos módon elsőbbséget követelő vagy - annak az erősebb jogán - önkényesen érvényt is szerző, gépkocsi-őrület láttán. A NER megkövetelése végett, a „rend” betartatása okán, egyetlen, magát önfeláldozó módon szolgálatba helyező rendőr - közel-távol - nem akadt. De még csak a mindig oly segítő- és szolgálatkész békemenetesek sem tűntek fel, sehol? Így aztán a kereszteződésben - műsorvezető és zsűri nélkül is - kezdetét vették az ország legnépszerűbb televíziós vetélkedői: a ki-mit-tud, a ki-miben-tudós, a csillag születik, a maradj talpon, az X-Faktor és a mega-sztár. Természetesen autós módú átirat és szabályismeret mellett.

 

Baljós előérzetem támadt, hiszen a Budapest Kongresszusi Központtal - a 2015. április 16-i, Zsüti 100 gála alkalmából - már meggyűlt a „bajom”, pedig akkor az Alkotás u. - Jagelló út kereszteződésén - 19:30 órakor legalább - már túljutottam. Aztán csak hirtelen, valahonnan a semmiből, de nem a NER és a „fenti”, a még ennél is fentebbi hierarchiából, hanem oldalról jött a váratlan meglepetés, csoda formájában: a mellettem araszoló kocsisorban az egyik személygépkocsiból kikiáltott hozzám valaki, amennyiben a sorom elindul, vágjak a gépkocsija elébe és hajtsak a baloldali benzinkúthoz, ahol majd várjam be. Halálfélelmet érezvén, de így cselekedtem. A benzinkútnál megállva megizzadtan fújtam ki magam. Az ismerős jóvoltából viszont otthagyhattam a gépkocsimat, aminek köszönhetően időben érkeztem a ruhatárhoz.

 

Az előtér lépcsőin lefelé haladva, a műsor leendő közönségének „szürkesége” - ruházatának koszlott, agyontisztítás miatt kifakult színe, ízlés és választék nélküli összetétele, a férficipők pucolatlansága, a női cipők sarkainak deformáltsága/letaposottsága láttán - elszomorodtam. Úgy látszik, Magyarország e kultúraszegletében „a reformok még nem működnek vagy még nem éreztetik hatásukat”? Egyre megy, állapítottam meg magamnak: a TÉNY ettől, TÉNY marad, még akkor is, ha az uralkodó-osztály tagjai és a még mindig nem létező polgárság (jobb szeretem e helyett a városlakó kifejezést használni) képviselői mindezt sem látni sem hallani nem képesek, vagy inkább nem akarják?

 

A közönség korösszetétele, de úgy az egész nézősereg en bloc, a mindenünnen összejöttek, összegyűltek látszatbenyomását keltették, bennem. Ha mindehhez még a köztudott tényt is hozzászámítjuk, miszerint a Kongresszusi Központban fellépni, szerepelni, előadást tartani nem „rang”, elsősorban a terem akusztikája, belső terének jellegtelensége miatt, úgy máris kézenfekvő a minősítés: az ide szorult, itt helyet kapó előadások, csupán „másodlagos” „B” kategóriás besorolásúak lehetnek. Jelentősebb, szólóhangszeres előadás e falak közötti megtartására, illetve meglátogatására talán emiatt sem igen emlékszem. Persze a nézőtér befogadóképessége sem lehet mellékes szempont, hiszen a meghívó félnek, vagy a rendezőnek egy-egy világhíresebb nagy-együttes fellépéséért - honorárium gyanánt - akár egy kisebb vagyont is ki kell fizetnie.

 

Mire e napra sikerült magamat szabaddá tennem, a jobb helyek – zongoráról lévén szó, a nézőtér balközép sorai – már elfogytak és 15.000- Ft körüli összeget kóstáltak. Mérgelődtem is magammal, tehetetlenségemet okolva, mivel csak a jobbközép oldali helyek közül válogathattam. A nézőtér az ideiglenesen betett pótszékek miatt eklektikus képet mutatott. A pótsor pótszékeire felrakott öntapadós számok nagy része pedig – nem bírva a gyűrődést – leesett helyéről, így aztán sokan még az előadás megkezdését követően is helyük keresésével voltak elfoglalva, a már ülők és székükön kényelmesen elhelyezkedett nézők legnagyobb „örömére”. De az sem kizárt, hogy e személyek jelentős része a kialakult közlekedési dugó miatt érkezett késve a terembe? Legnagyobb csodálkozásomra a nézőtér - az első részt követő felállásomkor és – körbetekintésemkor, igencsak foghíjas képet láttatott. Nagyjából fél ház előtt játszhatott a beharangozott/harsogott/reklámozott zongora-virtuóz (1. kép). Többen a szünetben távoztak a hangversenyről. Megértem, őket (is).

 

Aztán, egyszer csak, minden felesleges ceremónia nélkül, a zenekar elfoglalta helyét a színpadon. Meglepődtem a vonósok számszerűsége láttán, azt hittem a művész a teljes „apparátussal” érkezik, s lép majd fel, de hát hol vannak a várt dallamok előcsalogatását segítő és felerősítő fúvósok, s hol maradtak az ütős zenészek és hangszereik? Mindezen, nem volt sok időm tépelődni, mivel színpadra lépett a „mester” és - nem hagyva magát hosszas tapsolással ünnepeltetni - nyomban a zongorához ült és játszani kezdett.

 

 

 

 

Felem egyike, a méltatlankodó, kissé megnyugodott: ugyanis a színpad közepére kifeszített vetítővásznon hirtelen láthatóvá vált a zongora teljes klaviatúrája és a rajta játszó művész briliáns kéz- és ujjtechnikája. Clayderman zongorajátéka valóban virtuóz, állapítottam meg elégedetten: kezei és ujjai minden agyi-gondolati rezdülést pillanatok alatt és hibátlanul voltak képesek a billentyűk leütése által visszaigazolni. Már nem bánkódtam a balközép oldal helyeinek elmulasztása miatt, a kivetítés révén ugyanis mindent jobban láttam, mint remélni is mertem volna, akár a legjobb ülőhelyről is nézve a színpadot.

 

Az élményért és minőségéért felelős másik felem azonban aggodalmaskodni kezdett: de hát itt valami nem stimmel, a zongorajátékot kísérő zenében ugyanis a vonósokon kívül, más hangszerek játéka is felismerhető. Ez esetben durva csúsztatásról van szó - kezdtem mérgelődni - amelyről a publikum nem kapott tájékoztatást, én biztosan nem, hiszen ez esetben nem jöttem volna el a hangversenyre. Egy otthoni CD - a Kongresszusi Központban elhangzott hangminőséghez képest - minden valószínűséggel élvezhetőbb zenei élményben részesített volna, vélekedtem magamban, majd kezdtem jobban odafigyelni az egyes számok zenei hangzására és zenei környezetére. Igen, most már egészen biztos, erősítettem meg belső meggyőződésemet: a helyszínen ülő és játszó vonósok játéka - a felhangzott, egyes ismert zeneszámoknál - a „háttérben” támogatásban részesül, mégpedig akusztikus erővel. Vagyis, a zenei anyag nagy része a keverőpult segítségével gépről, azaz playback-ről prezentálódik! Mindez, különösen akkor vált feltűnővé és zavaróvá, amikor a „zenélést” a gép a lekeverés révén mintegy „átadta” az élőzenének, a helyszínen játszó muzsikusoknak. Az elkövetett technikai hibák következtében a hangerő és a hangzásdinamika ugyanis jelentős mértékben (egynéhány tizednyi decibellel) visszaesett. Ráadásul - a terem rendkívül rossz akusztikája miatt - a gépi zene finom sercegése is erőteljesebben volt hallható, míg más esetben - egyes szólamoknál - a színpadon helyet foglaló vonósoknak, a gépzene ritmusához történt lelassúbbodása, ütemvesztése okozott élményzavart a fül számára, de az élőzenészek gépi zene diktálta ütemhez képest viszonyított eltérő kézmozdulatainak látványa sem volt szemet-gyönyörködtető látvány. Azt hiszem, egyedül Clayderman zongorajátéka képviselte mindvégig - a hangverseny teljes időtartama alatt - az „élő” zenét?

 

Bár Clayderman zongorajátéka nem vitásan virtuóz és lenyűgöző, a műsorban elhangzott „szerzemények”, műsorszámok ennek ellenére nélkülözték azt a fajta lázba- és tűzbehozó, karakteres dinamizmust, amely ténylegesen is képes az egykedvű hallgatóságban - a dagály és az apály közötti időszak állóvizét felkorbácsolva - vad hullámokat gerjeszteni. Az előadóművész műsoron elhangzott szerzeményeinek zenei stílusa, amely ötvözte ugyan a populáris és a klasszikus zene - az érzelgős és az andalító romantika mélységek és magasságok nélkül hömpölygő - lírikus irányzatait, izgalom helyett azonban inkább csak szeszélyes álmosságot és érdektelenséget hozott rám, mindannak ellenére, hogy a megszólaló hangszerek tengerében – személyemet elkényeztető módon – a zongora kapta a központi és a meghatározó szerepet. A zongora mellett - a szerzőnek köszönhetően - még a vonós-hangszerek is megkülönböztetett figyelemben részesültek. Amennyiben a műsort – röviden összefoglalva – jellemeznem kellene, úgy ezt az andalítóan unalmas – sok pénzért előadott – muszáj, produkció cím alatt vezetném fel. Hogy a színpadi „műsor” (inkább csak eseménysor) - helyet kérve a nézőtéren, leülve a hallgatóság soraiba - nem feneklett meg, az egyrészt a kivetítő-vászonra „varázsolt” képi ötleteknek, valamint a filmbéli párizsi „körsétának”, másrészt Clayderman - itt-ott ugyan izzadtságszagú gegeknek is elsőbbséget adó, de lényegében - charme-os kiállásához stílusosan hozzáigazított, showmanosan kivitelezett, sajátos „műsorvezetésének” is köszönhető volt.

 

Majdnem tökéletes kiejtéssel, magyarul üdvözölte a közönséget; a zongorán megszólaltatott egyes zeneszámok végén, a nézőtér első sorához lépve, a kottát a hozzá legközelebb ülőnek, később, az odasereglett nézők valamelyikének ajándékozta; és a sarat is kellően, férfiasan állta: a kottákat, a feléje nyújtott CD, DVD-ket, belépőjegyeket stb. más dokumentumokat roppant türelemmel és udvariassággal még dedikálta is (eljátszva többször, a szokásos trükköt, miszerint nincs íróeszköze, amivel az aláírás dömpinget folytathatná); a kották el-fogytával, úgy tűnt, hogy a zongoraszéket is képes lenne - dedikálást követően - valamelyik nézőnek odaajándékozni (sőt, talán, ha valaki igén szépen kéri, lehet, hogy - szuvenírként - még a zongorát is hazavihette volna?). Jól időzítve, a műsor első részének vége felé pedig a nézőtérről valaki – kerülve az ilyenkor szokásosan elvárt teatralitást – egy igen díszes virágcsokrot nyújtott át a művésznek, mintegy megköszönve a műsort és a személyes fellépést (mindez a „művelet” még a MÜPA-ban – de a Zeneakadémián – is, igen kínos perceket szerezve átadónak és átvevőnek, sem szokott elegánsan sikeredni). Majd az egyik műsorszám végén, előbb a fejében, aztán a zsebeiben is lázasan keresve valamit, végül a farzsebében rátalálva diadalittasan húzott elő egy cetlit, amelyről rengeteg időt elpazarolva erőltetett nehézkességgel, de végül sikeresen olvasta/konferálta fel a következő műsorszámot: a PAUZA következik. (Ezt már nem kellett volna bevállalni, kiáltottam fel magamban!) Ez utóbbi, „gegnek” álcázott borzalom, szinte földig rombolta bennem a korábbi manírok által felépített sikerszikrákat: felidézve előttem azokat a showmankodáshoz nem szokott magyar „virtuóz-művészeket” is, akik – a pénz és a még több pénz kedvéért? – saját, természetes közegükből kilépve, önmaguk és a közönség előtti tetszelgés síkos talajára lépve, előszeretettel nyúltak az elmúlt időszakban e kétes értékű idegen tollakhoz színpadi produkcióik áhított sikere végett. Legtöbbször sikertelenül, visszatetszést keltve. Gondolok itt mindenekelőtt: Mága Zoltán dagályos és cikornyás összekötőszövegeire; Szentpéteri Csilla tartalom-nélküli legyeskedő show-műsoraira; Horgas Eszter bohózatba illő, beszédes ruhakölteményeire; Varnus Xavér riportalanyaival folytatott idegesítően semmitmondó párbeszédeire.

 

Mindezt valamelyest, képes volt velem feledtetni, a színpad közepére kifeszített mozivásznon megjelenített Titanic című film két főszereplőjének a tragédia eseménysorait arcvonásváltozásai segítségével láttatott állóképkockái; a novemberi terrortámadás okozta sokkot is eszembe juttató tragédia mellett, Párizs nevezetességeit megjelenítő, Párizs – és a világ – élni akarásáról tanúskodó, vidámságot árasztó, turistacsalogató mozgófilmje; valamint a párizsi éjszakai életet reprezentáló két, világhírű - Moulin Rouge, Folies Bergère - mulatóhely belső hangulatát a fergeteges kánkánnal felvillantó mozgóképkockái.

 

Summa summarum: ha Clayderman nem jön ide, hozzánk – biztos, hogy nem mentem volna utána. Most meg már pláne!

 

Budapest, 2016. január 31.