Fogarasi József

Saul – a paca is képes (nagy) foltot hagyni, bárhol és bármikor … (folytatás)

2016. január 10. vasárnap

 

/az előzményt lásd, itt/

 

A film megtekintését követően mindketten, bár más-más okokra visszavezethetően, de csalódottan hagytuk el a nézőteret. E film alapján kellene nekem Európa és az értelmes világ egyik legnagyobb gaztettét, ember-ember ellen elkövetett gyalázatos és mérhetetlenül undorító fajirtását átéreznem és megértenem, fakadt ki - arcán őszinte kétségbeeséssel - ifjú, érettségire és egyben egyetemi felvételire készülő hölgyismerősöm?

Való igaz – értettem vele egyet – talán könnyebb egy ma élőnek az első (egyes tudósok interpretációja szerint), a „kis holokauszt” miértjét/mikéntjét megemészteni, történetét érettségi tételként „megértve” megtanulni, mint ez utóbbi, másodikat: az időben hozzánk (még) közelebb állót, a minket - (egyeseket, ezreket, tízezreket) a közeli-távoli rokonság, ismerősök emléke okán érzelmileg - esetleg közvetlenül érinthetőt. Hiszen az idősorrendben, az elsőről - a több száz évvel ezelőtti (1480-1500) eseményűről, értelemszerűen - nem készültek, nem készülhettek mindenki által megszemlélhető, az érzelmekre és/vagy az értelemre (is) ható, a nagyközönség körében sikert (kasszasikert) arató un. közönség, de csupán a vájt-szemeknek/füleknek/értelműeknek szánt (senki által meg nem nézett, dobozban maradó) un szakmai, művészfilmek sem. Pedig (talán) nem lenne érdektelen és haszontalan munka. a két holokauszt közötti párhuzamokat és/vagy különbségeket összeszedve, esetleg össze is hasonlítva, bármely tudományterület, művészeti ág látószögéből nézve, megközelítve bemutatni? Megtörténtében ugyanis egyik - tagadhatatlan - esemény sem könnyen cipelhető és/vagy magyarázható, emészthető tehertétel, különösen nem a keresztény/keresztyén-katolikus egyház(ak) számára, hiszen mindkettő - ma már történelmi - véres folyamatban, teljes szellemi-anyagi-emberi-pásztori kapacitással (tehetetlenül/tétlenül/tevőlegesen?) mindvégig jelen voltak! Már csak éppen ezért is, tisztítószerű feldolgozásuk és bemutatásuk biztosan/esetleg megérne egy ökumenikus „misét”?

Az első, (becézve?) a „kis holokauszt” eszmei szerzője, kimunkálója, szervezője és végrehajtója (főinkvizítora) nem kisebb személyiség, mint maga Torquemada, a nagyanyai ágon kikeresztelkedett zsidó (marrán) származású Domonkos-rendi (fő)pap, aki szinte egész életét Hispánia (Spanyolország) muszlim és zsidó hittől és hívőitől történő teljes megtisztításának szentelte. Nem titkoltan is vallotta: az „Egy ország, egy nép, egy vallás", ma is ismerősen és egyre felerősödve, aggodalomra is okot adóan csengő állami/politikai-egyházi/vallási hitelvet. Személyéhez kapcsolható a rendelet (1492) megszületése és betűinek való érvényszerzés cselekvő folyamattá tétele is. Spanyolország területéről a teljes zsidóságot (a kikeresztelkedetteket is) ki kell űzni (áttérésük, kikeresztelkedésük veszélyforrás az országra, a hatalomra nézve, e cselekményük ugyanis nem teszi meg nem történtté etnikai hovatartozásuk tényét). Pedig a „zsidóság” (már) akkor is igyekezett minden (anyagit is beleértve) tőle telhetőt megtenni szabadsága megvédése, üldöztetésük beszüntetése, gyermekeik életének megóvása végett: képviselőjük által - az egyházzal szemben - az állami hatalomnak, a királynak felajánlották a háború miatt kiürült államkincstár „teljes feltöltését” (általa mintegy megvásárolva életüket, meg/maradásukat).

Az egyház azonban már akkor (is) Janus-arcú, ember és ember között (származása hitelve alapján) különbséget tevő (bort ivó, vizet prédikáló) ideológiát (ha kellett nyíltan, ha érdeke azt kívánta burkoltan?) vallott és képviselt. Torquemada, a királyi (állami) hatalom részéről történő (tervezett) cselekedet véghezvitelét – mármint a „megváltás” elfogadását és cserébe a zsidóság Hispánia földjén való maradhatóságát – elismerve ugyan, hogy az mind összegében, mind (spanyol) „birodalmi” hatásában, össze nem hasonlítható az általa ellenérvként felhozott példával, szimbolikájában viszont - Júdás, az Úrnak harminc ezüstpénzért történt el-feladása tényétől - attól, mit sem különbözik. Mindennek következtében – ez esetre történt hivatkozással – a zsidóság által felajánlott kollektív „alku” király általi megköttetését mind a maga, mind egyháza(?) által, teljes mellszélességgel ellenezte! A világi hatalom (ezúttal is?), meghátrált az egyház(hatalom) közvetlen és direkt beavatkozása ténye miatt.

Így aztán – mit volt, mit tennie – Ferdinánd hozzáfogott a zsidóság Spanyolországból való kiűzetése végrehajtásához, a zsidók alig négy hónapot kaptak, hogy elhagyják az országot. De hová: Európa északi, nyugati területrészeire? Több mint százezren Portugáliába menekültek, sokuknak azonban már csupán az afrikai földrész partjainál lévő szigetek maradtak. Az ide száműzöttek többsége el is pusztult. A maradás mellett - Torquemada és egyháza miatt - csak nagyon kevesen dönthettek: az egyházi ideológia – világi, királyi támogatás nélkül is – mindent megtett, hogy - bármilyen fellelhető dokumentum alapján, bármi áron - felkutattassa azokat a személyeket, akik legalább egy muzulmán vagy zsidó felmenővel rendelkeznek. A hivatalos álláspont szerint ugyanis – amely már akkor kimerítette és megvalósította a ténylegesen még nem is ismert faji megkülönböztetés tilalma jogi tényállás definícióját – a bűn eleve a zsidók vérében van, amely így az utódokra is átterjed, azaz az áttértek hiába is gyakorolják új, keresztény vallásukat – mivel őseik zsidók voltak – mindvégig bűnös emberek maradnak! (Úgy kell neked, tízparancsolat: Atyádat és anyádat tiszteld! Ebből azonban úgy tűnik, mintha mindez a távolabbi felmenőkre már nem vonatkozna: így hát érdemes elmélkedni Torquemada ténytételén?)

Kávézgatás közben többször is az volt az érzésem, sőt meggyőződésem, mintha ifjú beszélgetőpartnerem a témában (annak történelmi előzményeiben és tényadataiban) tanultabb és járatosabb lenne, mint jómagam, így az is előfordul(hatot)t, hogy a beszélgetés során a (már tudó és a tudni akaró/óhajtó) szerepek és szereplőik is felcserélődhettek. Mindez, különösen igaz volt esetemben a holokauszt (teljesen elégő/elégett áldozat) szó jelentéstartalmi ismerete, és nagyjából az egy és ugyanazon cselekménynek az egyes nyelvterületeken más-más szóhasználattal történt megnevezése, elterjedése, meghonosodása okai tekintetében is. Tudáskockáim azonban - e témában - ezúttal is finomodva kerül(het)tek vissza, polcukra. Tovább cizellálódott bennem a holokauszt szó görög: „teljesen elégett áldozat” és zsidó megfelelője, a soa: „teljes pusztulás, kiirtás” közötti összefüggés, illetve e cselekményeknek más-más szóhasználattal történt nyelvterületi elterjedése okának és lehetséges körülményeinek története. (A „holokauszt” elnevezés-használat Szent Jeromos latin bibliafordításának köszönhetően az angolszász nyelvterületeken, míg mindezen cselekedet a német nyelvterületeken - hagyományosan idesorolandó a magyar is - Luther Márton fordításainak köszönhetően, „égőáldozat” elnevezéssel.) A kétféle szóhasználatot borzalommá és rémálommá Adolf Hitler változtatta. Regnálása alatt a holokauszt egyet jelentett a zsidóságnak a német nemzetiszocialista kormány által központilag eltervezett, irányított és kivitelezett szisztematikus kiirtásával, elpusztításával, teljes fizikai megsemmisítésével (az iszonytató végeredmény: a különböző fogalomhasználat és becsléseik ellenére is 10-15 millió európai zsidó elpusztulásával egyenlő).

- * - * -

És, hogy miről is szól a látott film, a Saul fia, nem tudom, de talán kifejezőbb, ha azt mondom, fogalmam nincs, válaszoltam a túlzottan meglepettnek nem látszódó kérdezőmnek? De nem is érdekel: mindezt tudományosan megalapozva talán (egyszer) majd elárulja a rendező, vagy a tévedhetetlen alaposságú, a filmről kritikát író kritikus, az esztéták, a hivatásos és kevésbé hozzáértő, de jól-fizetett megmagyarázók, illetve a filmet meg sem néző, de ettől még azt mindenféle oldalról tudálékosan, de akár csak ösztönösen – minden tudást nélkülözve – is megközelíteni képes tollnokok, zsurnaliszták. Egyet azonban felelősséggel kijelenthetek: a film biztosan nem a holokausztról szól, a film a fentiekben tárgyalt holokausztnak csupán apropója, elhomályosított és lebutított háttere, langyos és löttyösített light változata, de nem érdemi témája. Ez a film egy kísérleti átmenet a holokauszt-thriller és a holokauszt-horror műfaja között, amelyet a holokausztról szinte semmit sem tudó (Európán-kívüli) néző zabálni fogja, míg a holokausztról kellő ismerettel (netalántán fizikális tapasztalattal is) rendelkező szemlélőt felbutítja, esetleg összekavarva-összezavarva felbőszíti majd (joggal). Európainak szerintem nem elég holokausztos, amerikainak viszont nem elég thrilleres, illetve horrorisztikus. Igazi művészfilm, amely kellő szakmai és műfaji ravaszsággal párosulva, minden lehetséges díj bezsebelésére képes és érdemes (hiszen tudjuk, jól: a díjat legtöbbször szavazással vagy a nélkül „csupán” odaítélik és ritkán, az esetek kisebbik százalékában, ha ki is érdemlik).

A Saul fia, holokauszt thrillernek – véleményem szerint – azonban nem elég „hátborzongató”. Többször is jártam az Auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor-együttes mindkét [Auschwitz I., Auschwitz II.- (Birkenau)] felében, illetve többször, más koncentrációs táborokban is megfordultam, de (jelentem) mindegyikben, már a belépéskor megborzongatott az élet és az emberi kegyetlenség találékonyságának végtelenje, amely folyamatban a végső eszköz a halál bekövetkezte, az illető számára már valóban a megkönnyebbüléssel volt egyenlő. Ezzel szemben e film nézése közben inkább csak dühöngtem, mint borzongtam: a ki nem tisztuló képek (arcok, háttér) és imitációi, az elfoltosodó, elmosódó-, homályosodó háttér láttán, az artikulálatlan hangeffektusok hallatán, az értelmetlennek látszó(?) ide-oda rohangálásai, fontoskodó sietései miatt. És mire az alkotás megkívánta katarzis, a meghökkentő feszültség kialakulhatott volna bennem, a film véget is ért (hál istennek?). Mindezt, az általam látott több Hitchcock film kapcsán vajon miért nem hiányoltam? Akkor talán tévedtem volna a műfajt illetően és a Saul fia inkább holokauszt-horror, mint thriller? Nem valószínű, a horror ugyanis közelebb áll az öldökléshez és a patakokban ömlő vérfolyamhoz, mint az említett thriller, ráadásul a két műfaj közötti leegyszerűsített különbség lényege abban is megmutatkozik, miszerint ez utóbbi eseménye/cselekménye már (egyszer legalább) megtörtént, illetve akármikor ismét megtörténhet és ráadásul a nézők bármelyikével. Ezzel szemben a horror cselekménye kitalált, esetleg megtörtént eseményen alapuló kitaláció, amely a nézőtéren helyet foglaló személlyel gyakorlatilag nem, elméletileg pedig legfeljebb, ha megeshet. A Saul fia azonban bármennyire is csupán „apropó”, de megtörtént, rengeteg még ma is élő ember által közvetlenül átélt eseményen alapszik! Akkor hát, hol a buktató?

A tutit, a biztosat nem tudom! Azt azonban vallom, amennyiben ez a filmalkotás nem kizárólag – esetleg díjakkal büszkélkedő – múzeumi polcokon, vitrinekben porosodó kiállított és látogatható, akadémiai magaslatokba emelkedő, az átlaglátogató számára azonban elérhetetlen/megérthetetlen tárgynak készült, úgy arra is nagy szükség lenne, hogy ez az alkotás a nézőhöz is érthető módon – azaz tolmács nélkül – szóljon. Sőt, neveljen és elgondolkodtasson az adott filmbéli cselekményen, ha másért nem, hát azért, hogy az adott esemény soha többé, sehol és senkivel, meg ne történhessen/ismétlődhessen! Különben az adott filmnek a holokauszthoz az égvilágon semmi köze nincs (még a szimbolika igen bonyolult és szövevényes útvesztőit végigjárva sem). Mindezen mondanivaló illusztrálására P. Picasso Guernica című világhírű alkotását hoznám fel:

ki e spanyol (baszk) város, Guernica bombázásáról azonban semmit nem olvasott, vagy semmit nem hallott, annak Picasso, e város - spanyol polgárháborúban (1937 áprilisában) történt - bombázásának szörnyűségeit szimbolikus formában megjelenítő világhírű, múzeumban kiállított és őrzött, monumentális festménye – a külön tolmácsolás ellenére – semmit nem fog mondani, de jelenteni sem. Így hát nagyon, de nagyon nem szeretném, ha a Saul fia erre a sorsra jutna (akárhány díjjal is átpántlikázva). Pedig a folyamat szemlátomást efelé halad: a szekér az alkotással a „halhatatlanság” felé kezd rohanni. Néhány év elteltével azonban az európai holokauszt tragédiája általa aligha lesz megértethető az akkori ifjúsággal: hiszen közvetlen módon még a film címe sem utal a II. világháborús események közepette megtörtént - holokauszt - „eseményre”, mint ahogy ez legalább megtörténik az előbbiekben példaként felhozott Guernica esetében. Mindezekre (is) tekintettel szinte tuti biztos, hogy a filmvásznon csíkos rabruhában eszelősen és értelmetlenül ide-oda futkosó rab a – zsidó vallás útvesztőit nem ismerő, ezért abban eligazodni sem képes – nézőben a holokausztnak még csak az illúzióját sem lesz képes kelteni. Avval együtt se, hogy e rabot Saulnak hívják és - a borzalmakat a filmvásznon imitáló környezet közepette is - egyetlen végcélja a vállán cipelt fiának hitt halott gyereknek a tisztes és a zsidó szertartás szerint történő eltemettetése.

Számomra, a filmben rohanó „rab” „eszelős vesszőfutása” szimbolikát hordoz magában: az egyetlen áhított és üdvözítő cél - az összes létező szobor elnyerése és magához ölelhetősége - érdekében minden eszközt bevetve össze-visszafutkosó és mindenhova kapkodó rendező szenvedésének majd mindennek jutalmaként az elnyert díjak adta földi boldogság és örömök közepette eljövendő megdicsőülésnek a heroikus küzdelmét megjelenítve. De a záró képben a földi dicsőség mulandósága is megjelenik előttem: az átszellemült főhős a földi valóságot - szinte már észre sem véve - maga mögött hagyva, elfoglalja helyét a Valhallában. A mozgás két biztos pont, a filmkészítés és az érte járó díjak átvétele között manifesztálódik. A főhőst belső átszellemültsége következtében még az anyagiak sem érdeklik: sem a végzett munka, sem a díjak ellenértéke. Mindez a külső szemlélő számára talán még szimpatikus is lehet, ha és amennyiben figyelmen kívül hagyja a műtől elvárt mindenki számára érthető mondanivaló követelményét, amely ez esetben csupán szimbolikájában van jelen. Ezen azonban nincs is mit csodálkoznunk, a sokak számára embertelenül embertelen világunkban még - ma is - a díjátadók is csupán a pénzről, az üzletről, a még több pénzről és a még nagyobb üzleti haszonról szólnak és tudósítanak.

Az Oscari vörös szőnyeg valósága is erről szól: csak ki végigvonulhat rajta az – s méregdrága ruhakölteményének szerzője és kivitelezője – részesedhet a dicsőségből, pedig a reflektorfény biztosításában hány százan ezren tízezren működtek közre? S mindez a „főhősök esetében is – anyagi, erkölcsi értelemben – talán egy évig, ha kitart. S aztán kezdődhet minden elölről, megint, az „értelmetlen” vesszőfutás, melynek végén ismét csak a győztes az első helyezett emelkedhet a magasba, esetleg ezúttal az előzőhöz képest sokkal több, még több pénzért (az elismerés erkölcsi mértéke ugyanis nem emelkedhet, mivelhogy eszközökkel nem mérhető). Nem tudom, jobb filmeket eredményezne, ha nem lennének díjak, vagy helyezések, csupán annyi, hogy tetszett vagy nem tetszett, a közönségnek, s nem csupán a kevés tagot számláló sznob részének? Hiszen a többség azért tudja vagy legalább sejti, hogy e DÍJ-GYÁR–nak és az általa adományozott díjaknak kevés a hitelessége, a tisztessége ennél is kevesebb. Gondoljunk például a sportra, az elején csak önmaguk dicsőségéért, legfeljebb a babérkoszorú elnyeréséért folytak a játékok, de mára már a sportot és a sportolókat is a rettegés uralta el. Folyamatosan a doppingellenőrzés rendelkezésére kell állniuk, talán még haláluk után is, hiszen a mintákat sokáig őrzik, s ha kiderül a turpisság a díj és az érem még a halál után is visszavonható. Igaz ennek következtében viszont mások, esetleg szintén haláluk után előbbre is léphetnek. Vajon hova tűnt a versengés „nemessége”? S ugyan ki hiszi el, hogy a filmvilágban és díjainál nincs/nem lehet szerepe a „doppingnak”, s ezt miért nem zárják fiolákba? A filmvilágban a doppingot más néven nevezik: hatalmas üzleti felhajtásnak. Ja hogy a Forma 1-ben is van felhajtás? Igen, de ott verseny is van, amely az egyszerű ember által is mérhető és érthető. A filmnél mindez hiányzik. De a művészeti ágak közül miért csak a filmek „versengenek”, a versek, a regények, a novellák, a szobrok és kisplasztikák, a kerámiák és szőttesek, az épületek, a fényképek és zeneművek stb. vajon miért nem? Illetve a filmesek miért nem (csak) a saját maguk teremtette vállalkozásaikból készítenek filmeket?

- * - * -

Most már egészen biztos, rejtett darázsfészekbe „nyúltam” – tértem, térített a valóság magamhoz – úgy kell annak, ki a vendégségbe invitálókról csak bulvár életrajzukból tájékozódik, az adott személyek pouvoir-járól mesélő részeket pedig átlapozza. De hisz, ki rávett az egész „látogatásra” azt mondta, hogy mindegyikük rendes, Istenfélő kereszténydemokrata. Na, igen, mint kiderült: az „Istenfélők” egy része csupán a Nagyvezírtől tart, másik részének egyik fele pedig csak akkor keresztény, ha a „sátort” követően vonulhat és a templomban a televízióból is látható első sorokban kap helyet, míg a másik, demokrata fele csupán akkor keresztény, ha ennek a pénztárnál is van hozadéka?

Úgy jártam ezúttal (is), mint ifjúkoromban az egyik futballmeccsen, de még az-időben, amikor a drukker a pénzéért cserébe nem csupán belépőjegyet kapott egy üres lelátójú stadionnak nevezett építménybe, hanem játékot és hozzá még izgalmat is. A lelátón 2x45 perc erejéig végigizgulhatta a két csapat játékosainak a labda megszerzéséért és megtartásáéért, illetve hálóba juttatásáért - a szó nemesebb értelmében vett - egymás ellen vívott harcát, küzdelmét, csatáját. Öröm volt mérkőzésre járni, különösen, ha kettős rangadóra került sor. Az ember nem nézett még se jobbra, se balra, csak igyekezett helyét a nézőtéren elfoglalni. Így fordulhatott elő, hogy az egyik MTK-Ferencváros rangadón – tábla és kordon vagy nagyméretű transzparensek még nem jelezvén az egyes „táborok” teljes elkülönülését – az MTK-s szurkolótábor kellős közepén találtam magam. Hangosan és lelkendezve örültem a második Fradi-gólnak. Mindezt, valaki a hátam mögött megsokallva, vállamat megkocogtatva „illedelmesen” figyelmeztetett a vendégjogra: vendégségben illik csendben maradni, vagy halkan, alig észrevehetően távozni. A harmadik gólnál a vállkocogtatás helyett már kokival jutalmazott az illető, majd hátrafordulva kaptam tőle egy nyaklevest, sallert, tockost, taslit, maflást, fülest, pofont (tessék válogatni és az önnek legtetszetősebbet kiválasztani, hiszen mindennek abban az időben még nem volt miniszterelnöki asszociációja). A lényeg: magam védelméről magamnak kellett gondoskodnom, miként most is, itt, e vendégségben!

Nem tudok mit kezdeni e hangzatos, a filmet védelmébe vevő, ámde – ha jól emlékszem – valamelyik hivatásos tollnoktól származó - nevének idézése nélkül kölcsönvett - frázisszerű mondatának az idézésével, mondtam - a képletesen kokit adó - egyik „vendéglátó(m)” szemébe. Mindez, – folytattam – bár jól hangzik egy kortes beszéd, nyitó vagy zárógondolataként – „Amennyiben Auschwitz az emberiség rémálma, úgy a Saul fia jelenti azt a bizonyos ébredést!?”* – itt és most azonban, érzésem szerint egészen másról van szó. A holokauszt ugyanis nem álom, de leginkább nem rémálom, amelyből csupán fel kell ébredni, ÉS ANNYI! A holokauszt sajnos, ennél sokkal több! A holokauszt az EMBERISÉG létezetten-létező valósága, amely, ha nem vigyázunk, bármikor visszatérhet! Így hát az e témájú, az e témát csak érintő, avagy vele csupán „apropó” szintű kapcsolatba kerülő filmnek is kutya kötelessége e borzalmat legalább néven neveznie. Másrészt, arról is gondoskodnia, hogy a filmet megnéző személy a holokausztot, az EMBERISÉG e szörnyűségét még véletlenül se moshassa össze (vagy helyettesíthesse) egy – ugyan borzalmas és embertelen környezetben, artikulálatlanul ordító és tényleges emberarcokkal nem rendelkező „foltszemélyekkel” viaskodó – a körülmények miatt eszelőssé vált zsidó rab - fiának hitt, meggyilkolt gyermeknek a zsidó szertartás szerinti eltemettetéséért folytatott - emberfeletti küzdelemével!

Azaz a holokauszt nem egy pillanat, vagy egy-két óra, nap, hét, hónap, esetleg néhány év. Éppen ezért egyetlen művészi alkotásban sem zárható időkorlátok közé, de artikulálatlan, üvöltő, ordító hangként, eszelős ide-oda rohanásként, üldözők elöli pánikszerű menekülésként sem aposztrofálható, sőt egy bárhol és bármikor is foltot hagyó „pacaként” sem értelmezhető, hiszen a „folt” tisztítással, legvégsőbb esetben fizikai eszközökkel, de eltávolítható (valamikor?). A holokauszt azonban ez említettektől lényegében különbözik: az emberiség eme szégyenfoltja - a nyomot viselő entitásról/ból - soha és semmilyen eszközzel nem tüntethető el, örök-idejű, MEMENTÓ!

Mindezen tényt (állítást) az általatok felhozott filmek közül talán Szabó István 1982-ben Oscar-díjat nyert filmje a Mephistó érzékelteti a leghűebben: egy jelentéktelen tehetségű ember, magas rangú barátai és támogatói révén, a politika és egyéb más érdekek vezérelte házassága segítségével - megtagadva saját múltját, elárulva régi barátait és társait - felülve a német nemzetiszocialista párt hatalmi szekerére, már nem tart igényt korábbi kapcsolataira. Feltartozhatatlan karrierje „csúcsra-járatásához” az is elegendő, ha behódol az alakuló és egyre erősödő náci hatalomnak. E történelmi környezetben tehát a holokauszt, fizikai tényként még nincs jelen, szellemisége azonban már kiszabadult a palackból. A film mindezt a folyamatot, sőt várható eredményét is és nem csak a kevesek által érthető szimbolika révén, hanem a mindenki által érzékelhető és megérthető fizikális valóság segítségével meg is mutatja, és értésünkre adja: amennyiben hagyjuk, ellene semmit nem teszünk az „úthenger” magától nem fog megállni!

A másik, itt szóba jött - ahogy, mint mondtátok: inkább már, sőt, igazi holokauszt-western - film, a Sorstalanság, amely Kertész Imre Nobel-díjas író regénye alapján készült 2005-ben, s Koltai Lajos rendezte (hatalmas összegű költségvetési támogatásból). E filmmel a legnagyobb problémám, hogy köszönő viszonyban sincs a témát és a filmcímet adó regénnyel, hiszen a regény, műfajilag nem holokauszt-mű. Igaz, a regény főszereplője (Köves Gyuri) ténylegesen megjárja Auschwitzot, sőt a buchenwaldi lágert is, az írónak azonban e „sétával” mégsem az a célja, hogy vele, általa láttassa a zsidóság ellen elkövetett bűn emberi méltánytalanságát, s szerezze meg hozzá az olvasó együttérzését, az e borzalom elkövetőinek megvetését. Az író nem egy jól berendezett kirakatot akar láttatni, hanem – ki olvasta közületek a regényt, az most belül biztosan érti is, mit korábban mondtam, s amellyel kivívtam „haragotokat” – csupán a külvilág, a mások elől, általunk, a legféltettebb módon eltakart, elrejtett mélyünkbe igyekszik behatolni, hogy szembesítsen minket az ott őrzöttekkel, „emberi” mivoltunk hiányosságával, de leginkább hitványságunkkal. A mű szépsége az írói eszköz, amelynek segítségével „megnyugtat” minket, szemrehányás és számonkérés nélkül: azaz, belül, mint emberek mindnyájan, egyformán érezzük az esemény során produkált „együttműködő” tevőlegességünket, a tényleges cselekvés hiányát, a tevés elégtelen voltát, de mindez az érzés a mélyből már egyéniségünk arcát viselve más-más módon és formában tör a felszínre és teszi láthatóvá önnön arcunkat önmagunk és közelebbi-távolabbi környezetünk számára. Azaz, új összefüggésbe helyez minket és a magunkban hordozottakat, az általunk „bevallottakat” vagyis mindazt, amelyet magunkban már elrendeztünk, lerendeztünk, irattárba helyeztünk. E móddal – ellenünkre – azonban újra mozgásba hozza, felébreszti lelkiismeretünket: hátha mindazt mit lezártunk - tévedhetőségünk szem előtt tartásával - ismét át kellene gondolnunk?!

Koltai filmje azonban nem erről szól, nem e képet vetíti a néző elé, hanem megnyugtat és együttérzést kelt, további igazolást ad számunkra, nem mi, hanem ők a felelősek, de ezt egyszer már amúgy is lezártuk. Félre azonban az álságokkal, mondjuk már végre ki: elég, ne tovább! A kialakult/kialakított képet (inkább festményt?) már nem szabad továbbcizellálva finomítani: az élénk színeket foltosítani, a látható részeket árnyasítani, majd a száradást követően a múzeum falára, polcára helyezni, s vele valónak láttatni/nézetni(csodáltatni brrr-r) az utókorral azt mi, minden lehet csak igaz nem! Mindezek miatt a film „pocsék”, díjakra váró/leső langyolat, nem véletlen, hogy mind a díjeső, mind a remélt és várt nézősereg is elmaradt (talán már a film is dobozba zárva, a múzeum polcán hever)?

Egy alkotó számára a remélt és vágyott Oscar elmaradásánál már csak a „Mester” kritikája a borzalmasabb és elviselhetetlenebb. Nem tudom, hogy a film láttán Kertész Imre valóban mondta-e vagy sem, mindenesetre jól hangzik: „EZ a tábor már nem AZ a tábor, annak csupán halovány, önmegnyugtató, feledhető másolata.” Én is így gondolom: ha már senki nem lesz a túlélők közül, ki e csinálmánytól a hitelesítést megtagadja, már csak „akciófilmként” remélhet sikereket (őszintén remélem, így sem!). De hát mindennek éppen az ellenkezője lenne a követelmény: olyan élő MEMENTÓT állítani a néző elé, amely egyszerre hitelesítő és hirdető: a holokauszt ugyan megtörtént, de soha nem ismétlődhet meg!

De akkor a bemutatott (2015) Saul fiával meg mi a bajod – hangzott szinte egyszerre többek kérdése felém – hiszen e film még csak nem is szájbarágós, nem olyat akar rád erőltetni, mit egyébként is mindenki ismer, lerágott csontként meg már un is, és a „szépet” sem teszi, és nem is urizál. Igaz abszurdnak tagadhatatlanul abszurd, mit mutatni kéne, azt elrejti vagy elmaszatolja, mit rejteni kellene azt viszont folyamatosan premier plánban idegesítően és talán zavaróan tárja eléd. A borzalmak idő-végtelenét egy soha véget nem érő másfél napba sűríti, melyben a holokauszt csupán „háttér”, de ez benne az új, a nóvum, a rendkívüli. A néző, a tábor „életét”, az őröknek rabokkal, a raboknak rabokkal szembeni kegyetlenkedéseit, egyetlen szereplő, Saul, cél-nélküli, értelmetlen jövés-menéséből, „hátáról” és arcáról, arcmimikájáról leolvasva ismerheti meg, ráadásul olyan közvetlen közelről, amelynek során nem csupán izzadtsága „illatát”, de leheletének bűzét is érezheti. Megszállott eszelősségének egyetlen célja és értelme: a fiának hitt halott fiú testét megmenteni az elhamvasztástól és egy zsidó rabbival kaddist mondatva, a végtisztességet a hagyományoknak megfelelően megadni számára. Miközben mindenről, valóban mindenről, még rabtársainak segítéséről sőt, saját meneküléséről is megfeledkezik.

Nos – vágtam közbe kérdésként, megszakítva az áradozó ömlengést – ez lenne a katarzis? De hisz éppen ez az, amitől teljes mellszélességgel berzenkedem, amely miatt e film számomra nem csupán érthetetlen, de elfogadhatatlan is. Ha ugyanis a film, de leginkább csak a műalkotás alkotógárdája - az áhított díjözön reményében, annak alárendelten, mi több neki kiszolgáltatva - alkotandó művükből, minden eleddig megszokottat, megismertet; a rendező elődök által kreált és beállított ábrázolást, érzékeltetési módot porosnak tekintve, az alkotás folyamatából majd a végeredményből is letörölve kiszórnak és sutba dobnak úgy, a megszületett MŰ ugyan válhat - minden eddigit felülmúlva - újszerűvé, ellenben maga az ESEMÉNY, amelyről a mű - már amúgy is csupán asszociatív módon - tudósít és szól, előbb-utóbb elhomályosodik és ködbe vész. Ezáltal viszont a holokauszt thrilleres, horrorisztikus esemény- és cselekvésfolyamattá degradálódik, a vér és kegyetlenség - művelőikkel együtt - az alkotók extravagáns kifejezésmódja miatt hallucinált háttérré, pacává, a láger pedig csupán borzalmas körülményeket láttató guantánamói fogolytáborrá változik. Úgy hiszem - véleményem szerint - a filmalkotás, mint csupasz művészet, nemsokára a „végső ponthoz” is eljut, vagy már el is jutott - amelyben a holokauszt már csak az „apropót”jelenti - az ilyen is volt, ilyen is lehetett volna, stb. azaz a „bagatell” ábrázolásmódhoz. És ekkor Auschwitz, mint élő, hitelesen tanúskodó MEMENTÓ – a többi koncentrációs táborral együtt – a földfelszínről, akár már el is tűnhet: helyt adva az apropóknak és bagatelleknek. Szabadon játszva a szavakkal, mondatokkal, filmcímekkel: Ez Auschwitz!? Ez is, Auschwitz!? Ez még Auschwitz? És miért és hova tűnt mindebből a holokauszt?

Hát ezért aktuális még ma is és van kétségbevonhatatlan létjogosultsága – bár nem tudom, hogy valójában elhangzott-e, s ha igen, Ő mondta-e, s ott mondta-e, s kikhez szólva, majd címezve mondta, de mindenesetre ott – az auschwitzi haláltábor bejáratához vezető út két oldalán elhelyezett vitrintablók egyikében - valamelyik kép alatti sorokban - olvasható, Eisenhower tábornok intő-figyelmeztető mondatának:

“Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.”

- * - * -

Kapva a jelenlévőktől hideget és meleget, szúrósat és csípőset, durvát és illedelmeskedőt, de mindez nem zavart, igaz különösebben nem is érdekelt. Csupán annyit szerettem volna körükben elérni miszerint attól, hogy valami újszerű, meglepő, vagy csak annak tűnik, esetleg olyannak látszik, még nem feltétlen szükséges előtte - kinyúlva és elterülve - úgy hasra esni, hogy eszünket és ítélőképességünket veszítve, felpattanva vezényszóra, még ütemesen tapsoljunk is neki: egy olyan alkotás előtt, amelyet kellően még nem emésztettünk/nem emészthettünk meg! Akkor és ott úgy éreztem, célomat valamelyest elértem, bár ehhez - kérésükre - elő kellett állnom auschwitzi ars poeticámmal.

Aki érdemben kíván a holokauszt témához hozzászólni – kezdtem hitvallásomat – nem árt, ha valamelyik múzeumként is látogatható haláltáborról közvetlenül szerzett, személyes élménnyel, tapasztalattal is rendelkezik. Amennyiben vitatkozni is szeretne, úgy az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor és múzeum alapos megtekintése egyenesen feltétel!

Ez említett tábor-együttest többször is felkerestem, s - emlékezetem ápolása végett - minden bizonnyal lesz még késztetésem további ismétlésre is. Az egyik ilyen alkalommal a táborkapu feliratát lelkesen fényképező ázsiai arcvonású úr, gépének fókuszálása közben társaihoz odaszólt megjegyzését nem tudtam szó nélkül hagyni: „megyek, megyek már, de előbb még ebből a szögből is készítek néhány felvételt erről az épületről … e sorompón túli komor és merev téglaépület sajátos méltósága megragadott…”. Elképedtem az elhangzottakon. Így hát a „szónok” közelébe férkőzve rákérdeztem: valóban a velünk szembeálló épülettel összefüggésben és ténylegesen is a „méltóság” jelzős szerkezetet használta-e, avagy csupán én hallottam, esetleg fordítottam félre a hallottakat?

 

A válasz és maga az ember is, választékos és udvarias volt: nem, nem értettem félre, de miért ez érdeklődés, kérdezett vissza? Mert szerintem, egy épület esetében - külsejét tekintve - legfeljebb, ha esztétikus megjelenése, mi önálló említésre méltó vagy érdemes, „méltósága”, aligha. Egy adott épület „méltósága” különben is – véleményem szerint – csupán az emberrel összefüggésben, ha egyáltalán szóba hozható és értelmezhető. Az imént - kettőnk által - beazonosított épület azonban - az emberrel összefüggésbe hozva - kizárt, hogy – bárki által is – a „méltóság” szóval illethető legyen! Ahhoz, hogy ez esetlegesen és véletlenül megtörténhessen, el kellene tekintenünk a szóban forgó épület egykor ténylegesen viselt és betöltött funkciójától. E funkció ugyanis a halálgyártásban, a táborba behurcolt emberek fizikai megsemmisítésében nyert értelmet. Azaz, ki e „tábor” kapuját anno átlépte - emberi méltóságát veszítve - e funkciónak rendelődött alá: szinte teljes többségük a halálgyártás tárgyaként, elenyésző kisebbségük pedig e halálgyártás alanyaként, a halálgyártás tárgyainak megsemmisítőiként. A táborkapu feliratában elhelyezett „munka” szó, a „szabaddá tesz” szavakkal összeolvasva tehát eltérő sorsot jelölt ki és biztosított a táboron belül foglalatoskodóknak: mást a raboknak és mást az őröknek, a tábort üzemeltetőknek. Az elsőként említetteket, az általuk végzett „munka” - a feliratban ígértek ellenére - nem tette „szabaddá”, azt csak halálukkal nyerték „vissza” (többségük, felszabadítóikat sem meglátva). Az utóbbi körbe soroltak - táborba való belépésükkel - pedig nem csupán emberi méltóságukat, de emberi mivoltukat is elveszítették. Hiszen az általuk végzett munka - emberi értelemben - nem, hogy „munkának” minősíthető, de még csak annak nevezhető sem volt. Ennek következtében nem volt mi „szabaddá”, tegye/tehesse őket, a rájuk váró/viselendő külső-belső teher-felelősségével szemben. Még akkor sem, ha egyesek ezt a képet érveléseikkel - azóta is - árnyékolni igyekeznek: nem volt mit tenniük, hiszen nagy volt a munkanélküliség; egyébként pedig parancsra végezték: közmunkaként, a köz érdekében, a köz szolgálataként, közszolgálati tisztviselőként (Kttv.)?

Így aztán óriási és időtlen (lesz) a felelőssége (a jövőben, pláne) mindazoknak, kik a köz érdekében, a köz szolgálatában, a köz pénzéből finanszírozottan joghatályosan végzik/végezték a közszolgálati tevékenységet, elárulva (általa) az európai léptékű jogállamiságot. Remélem, az új alapokon (bármelyik demokratikus erő által is vezényelten) építendő jogállamiság intézménye, az ilyen személy tettét - légyen az illető akár népfelkelést hangoztató polihisztor és hivatásos „szabadságharcos”, ablakon át integető köztársasági elnök, színét váltó házelnök, a népet szájára vevő kormányfő-kormánytag, polgármester/főpolgármester, tudományos felkészültség nélkül (korábban a tisztelt házban miniszterként képviselt, majd jelenleg annak ellenkezőjét hirdető/tanító) egyetemi oktató, vagy „csak” választott (nép)képviselő - „bűnössége” megállapítása mellett, a közösség ügyeit, közpénzért intézők köréből, örök időkre szóló kizárással/kitiltással fogja „jutalmazni”!

Beszélgetésünk végére a tábor bejárati sorompója mögötti emeletes téglaépületnek „méltóságot” tulajdonító ázsiai arcú, gépét szorgalmasan kattintgató férfi őszintén megvallotta: e táborban még soha nem járt és a múzeumi kiállításokat is magukba foglaló barakkokat sem látta még, csupán hallott, olvasott az itt történt szörnyűségekről. Lehetősége azonban csak most adódott arra, hogy - vállalva a hosszú repülőgépes utazást - ellátogathasson ide, a helyszínre, hogy személyesen is körbenézhessen. Így aztán lehetséges, – mint mondta – megjegyzése illetlenre sikeredett, vagy nem volt helyénvaló, s - ugyan nem szándékosan, de - megsértette mások kegyeleti jogát, érzését, amelyért azonban most úgy tőlem, mint mindenki mástól, ki e táborban raboskodott bocsánatot kér és elégtételt szolgáltat. E szavakat követően a férfi, először velem, azután az épülettel szembefordulva, tenyereit imádkozás szerűen összetéve s arca elé emelve, derékból kiindulva, egymásután háromszor, meghajolt, majd barátian megölelt. Az őszinte megbánás kinyilatkoztatásának e formájával még nem találkozván egy pillanatra meglepődtem, talán még el is érzékenyültem, s az jutott eszembe, hogy ilyet egy igazi, kutyabőrrel is rendelkező, kárpát-medencei, kurucos hús-vér magyar ember, önszántából, soha nem fog produkálni, akár látják mások, akár nem! Búcsúzásként tanácsoltam az illetőnek: a látogatásból semmiképpen se maradjon ki a vetítőtermi dokumentumfilm, továbbá az egyes nemzeti barakkok belső kiállításainak és a szörnyűségek tömegességét is kellően érzékeltető hatalmas vitrinek megtekintése, valamint a visszafogottan monumentális emlékmű (1. kép). Az emberiség soha el nem múló szégyene csak így ivódhat bele, a látogató génjein keresztül tudatába és tudatalattijába, ahonnan aztán szükség esetén, ha cselekedni kell, hívás nélkül is előjöhet!

- * - * -

Számomra, a holokauszt és Auschwitz–Birkenau kitörölhetetlen emlékű szimbólumává az a - lábait maga elé húzó, térdeit két kezével átkarolva ülő, valamilyen orvosi „szemlére” várakozó 30-as éveiben járó meztelenre „vetkőzött” - hölgy emelkedett, akinek fél-testméretű, bekeretezett és védőüveggel ellátott fotója az egyik barakk hosszanti falára akasztva lógott. Meglátva egymást, hosszú-ideig nem csináltunk mást, mint a másik szemébe nézve csak hallgattunk. Túl volt már az összes embertársi megaláztatáson, nem rettegett, de még csak félni sem félt, tekintetében szemrehányás sem volt felfedezhető. No, mit nézel, törte meg a csendet, szemével? Nem kell megijedned, s félned sem, nem kérek tőled semmit, szívességet, sajnálatot sem, a részvétet meg egyenesen visszautasítom. Ugye nem vagyok egy üdítő látvány, nyugodtan megvallhatod, egyetlen pillanatra sem kellenék (az itteni barbárokkal ellentétben). Sorsomért nem hibáztatok senkit, sem téged, sem másokat, hogy kik tehettek volna nem tettek semmit, az Isten – pedig, ha létezik – s földi pásztorai se, felekezettől függetlenül. Félre ne érts, nem a csodatevésre gondolok, csupán az emberire, ha van ilyen, ennek is nem az agyoncsépelt „szeretet” részére, hanem a zsarnoksággal, a terrorisztikus hatalommal szembeni együttes fellépés objektív igényére, követelményére. Nem szükséges érveket keresned ott, hol ilyen nincs, hiszen tudjuk jól, örök emberi a törvény: ki szegény és nincstelen magára vessen, ha magára marad és nincs, ki segítsen. Én is így jártam, senki nem nyújtott felém kezet, az enyémtől meg megijedve, elfordultatok: haza, igazság, szeretet, emberi méltóság stb. csak intézményesült és hazug formáiban (Emberi Méltóság Tanácsa), ha léteznek. Ti sem jó úton haladtok, a tisztábban látók meg hallgatnak, szóljanak mások, de kik? Gyere el máskor is, s beszélgessünk ismét, ha nem félsz, hogy az emlékek nem csupán felidéződhetnek, de testet öltve meg is ismétlődhetnek, attól azonban semmiképpen nem kell már tartanotok, hogy kiket itt megsemmisítettek, ismét gondot okozhatnának? Most menj, és ne felejts, én itt vagyok, míg e falról le nem emelnek, és át nem adnak a feledésnek, végleg! Agyő.

Hányszor beszélgettetek - ilyen „intim” körülmények között - egymással? És a képről készítettél-e fényképet, lepett meg kérdéseivel az egyik vendég? Összesen háromszor, válaszoltam. Képfelvételt viszont egyszer sem készítettem a képről, ennek okát is elárulom: kegyeleti és az emberi méltóság okából, hiszen a képen látható hölgy személyiségi jogainak védelme céljából már nem tud tiltakozni, a holtak ugyanis nem beszélnek, ennek hiányában pedig méltánytalan lenne egy „közszemlére tett” és kiszolgáltatott személyt lencsevégre kapni, majd hozzájárulása nélkül – mint egy „pornót” – elővenni, nézegetni vagy másnak mutogatni.

Ki mindezt a találkozást és „beszélgetést” nem éli át, a barakkokat nem járja végig, s a dokumentumfilmet sem hajlandó megnézni - legalább egyszer az életben - az sosem fogja megérteni, s átérezni valójában mi is az a holokauszt és miért nem szabad, hogy megismétlődhessen: akárhányszor is fogja állva-tapsolva végignézni az említett filmeket. A Saulról már nem is beszélve, még ha - a mindenható filmfőügyi Andrew G. segítségének köszönhetően - az összes létező díjat is megnyerné és haza is hozná.

A szükséges, másik kapaszkodót - számomra - egy külső, objektív hatás és impulzus szolgáltatta, amelynek közvetítője „sugárzója” egy teljesen ismeretlen személy volt. Sosem láttam, sohasem hallottam róla és valószínűleg többet az életben találkozni sem fogok vele. Csak állt és hajlongott, magányosan és egyedül, a sárvári zsidók elhurcolása emlékére emelt szobor (2. kép) -amely alkotás „az elhurcolt emberi sorsok összedőltének és a régi temető egymásra dőlt fejfáinak képi szimbolikája”** - kikövezett talapzatába épített - „emlékezz örökkévaló mi történt mivelünk” feliratú - márványemléktábla (3. kép) előtt, melynek széleire a kezében tartott kavicsokból időnként egyet-egyet elhelyezett. Néztem és cselekedetét igyekeztem megfejteni, s értelmezni. E végből csendesen, illő tisztelettel egyre közelebb férkőztem hozzá, végül már a mondataiból is sikerült elcsípnem egy-egy értelmes szót. A személyét körbevevő környezetből láthatóan semmit nem érzékelt, de nem is figyelt oda semmire, a körülötte zajló természet csendje sem zavarta. Nem hagyva magát cselekvéséből kizökkenteni, csak nézett merengve maga elé, előre a semmibe, s nem tudni kihez szólva, csak beszélt és beszélt, folyamatosan - de inkább csak mormogott és mormogott, vagy duruzsolt és duruzsolt valamit - majd mindezt - általa meghatározott időnként - megszakítva, egy-egy kavicsot helyezett az emléktábla szegélyeire. Egyszer csak arra lettem figyelmes, mintha érteném szavait, mondatait, illetve mintha szólna hozzám (is)? Megdöbbenve mindezen, semmit nem szólva, még közelebb léptem hozzá. S valóban, válasz és reakció igénylése nélkül nekem szólt a története.

Tudod fiam (meglepődve néztem körbe, vajon tényleg hozzám szólt-e a hajlongó öregúr, hiszen nem vagyok már oly fiatal, s ő sem lehet annyira idős, így a kettőnk közötti korkülönbség okán túlzás a „fiam” megszólítási titulus, de nem szakítottam félbe) nekem már csak egyetlen kívánságom van, szeretnék végre ismét közöttük lenni, mutatott kezével a fekete márványtáblára. Úgy tűnik azonban, e kérésemet sem hallják odafönt, e túlvilágiak pedig azt mondják, ne siessek, maradjak még az élők között, hiszen náluk sem lenne jobb nekem. Soha nem panaszkodtam, most sem teszem, viselem mit rám rendelt a sors, de amikor az utóbbi néhány évben már képtelen vagyok különbséget tenni az alvó- és az ébrenlét között, s azt érzékelem, mintha álmomban élnék, illetve úgy érzem ébren is az álmomban megjelenők vesznek körül, akkor már csak azért fohászkodom, hogy állapotom véglegesüljön. S hogy távozhassak végre, a pihenők közé. 14 éves múltam, amikor Devecserben, 1944 májusában a helybeli vezetők elrendelték a zsidó-származásúak gettóba zárását, anyámmal – apám korábban már meghalt – kezünkben egy-egy nehezen cipelhető bőrönddel lakásunkból a gyűjtőhelyre indultunk. Útközben, az egyik bőrönd füle leszakadt és a bőrönd az útra esve szétnyílt, kiborulva belőle annak minden tartalma. A kísérő őrök durva szitkozódásai mellet igyekeztünk mit lehetett a földről összekapni, segíteni odajött hozzánk valaki a járdáról. A holmit visszatuszkolva a bőröndbe, melyet csak az egyik sorstársunk által levett és nekünk adott nadrágszíjjal tudtunk valamelyest ismét összezárni és folytatni utunkat a gettó felé. Mindeközben anyám megjegyezte, még jó, hogy vannak rendes emberek. Anyuka, de hát, kik ezek az un. rendes emberek, tudakoltam? Hát a tiszteletes meg az a másik, aki segített nekünk az úttestről a ruhákat összeszedni és a bőröndbe visszatenni, mondta őszinte reménnyel. Ugyan anyuka, hisz hova is megyünk mi? A halálba! Hát oda eljutni segítettek nekünk e rendes emberek!? Ne mondj ilyen kárhozatot, ember ilyet nem tesz, az Isten meg amúgy sem engedné ezt megtenni! Megtették! Engedte! A mi Istenünk is!

Anyuka minderről, már csak odaát szerezhetett tudomást. A láger felszabadításakor ugyanis már nem volt velünk. Egyedül indultam haza, Ausztrián keresztül, így csak 1946-ban érkeztem meg, Devecserbe. Lakásunkat egy háromgyerekes cigány-család lakta, a szülőknek volt munkájuk és munkahelyük is. Mi nem tudunk hova kiköltözni mondták, hiszen az a hír járta, hogy mindketten odavesztünk, nem hagyhattuk, hogy a lakás lepusztuljon, hát beköltöztünk. De majd segítünk munkát találni, meg majd valami lakásfélét is keresünk neked, mondták. Se lakás, se pénz: Valaki aztán segített, Ajkán a bányászatban munkát és a fejem felé fedélt találni. Pár év után Sárvárra mentem, azóta is itt lakom, Devecsert elkerültem, nem kívántam „rendes embert” látni! Nincsenek, kipusztultak! Különben se feledd, az élőlények között a legállatiasabb egyed maga az EMBER, csak tőle tartsál! Nekik köszönhetem: ma már álmomban vezényszóra kakálok és pisálok be, az ágyba, akkor is, amikor ébren vagyok, mivel várom a vezényszót, de most meg nem jön, és ébren is csak akkor tudom dolgom végezni „felszabadultan”, ha többen vannak körülöttem. Ha üres a klotyó nem megy, várok, majd csak bejön valaki, ezért szeretem a közösségi helyek illemhelyiségeit, mindig bejön valaki. Se feleségem, se gyerekem, magam vagyok, mindezért azonban senkit nem hibáztatok, nem voltunk elég bátrak és nem tettünk meg mindent, hogy legyőzzük a gonoszt, igaz, példák, minták sem álltak előttünk, ekkora GONOSZ legyőzéséhez, bár Egyiptom ennél nagyobb problémát okozott, mégis túljutottunk rajta! Sokan mondták, hiszik, hogy piszok nagy mázlim volt, hogy megmenekültem, de higgye el, ma már nem tudom kinek volt nagyobb szerencséje: kit a haláltáborból fel/kiszabadítottak, avagy kik ottmaradtak!?

Ne hagyjátok, hogy mindez megismétlődhessen, most sem jó irányban haladunk …

A borzalom tárgyi látványa és a véletlen találkozás adta objektív információ mellett azonban szükség van szubjektív „élményanyagra” is, a közvetlen társalgás fesztelensége szülte körítésre (is), amely feloldva az átéltben a borzalom egyedisége miatt kialakult érzelmi gátakat, a vele megtörténteket elmesélhetővé, átadhatóvá, felidézhetősége pedig a mindezt „kíváncsian” hallgató másik személy számára is átélhetővé, megfoghatóvá, s hitelesíthetővé teszi. Lehetőséget adva ezzel a még fiatalabb korosztály számára történő továbbadásra, amely folyamatból az objektíve és szubjektíve mesélők lassan eltűnnek és már csak az általuk átadottak élnek tovább szájról-szájra, generációról generációra szállva, de egyre jobban „megszépülve” és leegyszerűsödve, a közvetlen élmény adta s hitelesített valóságtól egyre távolodva, távolodva és távolodva. Mindezt a folyamatot azonban sem a dokumentumfilmek, sem a korhű játékfilmek nem képesek megállítani, de még csak lassítani sem. A Saul típusú (horror és thriller) út- és közönségkereső „művész”filmek ráadásul minderre, még alkalmatlanok is! Az idő megállíthatatlan múlásával pedig a „kis holokauszt” mellett lassan a „nagy holokauszt” is történelemmé „szelídül”, hacsak a tényeket útközben meg nem hamisítják!

Egyik házbéli szomszédomban fedeztem fel, s találtam meg a „mesélő” személyét. Auschwitz–Birkenauból való kiszabadulását, fiatal lányként élte meg, az események azonban sem optimizmusát sem élni akarását nem tudták megtörni, de még csak elhomályosítani sem. Valóságos rémálmai ellenére iskolákat végzett, férjhez ment, gyerekük azonban – legnagyobb fájdalmukra – nem lehetett. Mindenkit elveszítettek rokonaik, ismerőseik közül. Viszonylag idősen, előbb a férj, majd több évi egyedüllét után - néhány éve - a feleség is eltávozott közülünk. A férj tanult, közismert zenetudóssá „küzdötte” fel magát (nem volt egy könnyű vállalkozás, irigylői sokan voltak, csak a munkát és zsidóságát nem irigyelte senki), önálló rádió műsorai, sorozatai voltak. Mindketten imádták és értették a zenét, a férj az egyetemen tanított. Még a modern irányzatokra is nyitottak voltak. Ellenben egyikük sem azonosult az akkori értelmiség sznob köreiben - egy időben - dívó, félrefordított és értett/magyarázott adornoi idézettel: "Auschwitz után nem lehet többé verset írni", sőt ennek az ellenkezőjében hittek, s vallották: szörnyű trauma után ismét fel kell állni és igenis, „verseket” kell írni! Nem véletlen, hogy e mentalitás mellett nem szerették a természet leigáz-hatóságát, a természetnek az emberi hatalom uralma alá kényszeríthetőségét büntetés nélkül hirdető, hangoztató politikusokat és besúgóit. Adorno tételei kapcsán sokat vitatkoztunk az egyedi lényegéről, és annak az ész, az értelem általi megragadhatóságáról, a példákat felhozott egyediben keresve és megtalálva azokat a jellemző vonásokat, amelyekben a nevesített egyedi valóban különbözik az általánostól.

A férje halála utáni időszakban, egy jó hangulatú csevegés közben, nem vártan még a karjába tetovált „személyi-számát” is megmutatta (4. kép, ez nem a saját száma), miközben elmesélte, hogy nincs számára szörnyűbb az égett hús (emberhús) szagánál, ezért nem is szeret odahaza húst sütni. Irtózik a megégett hús bűzétől, amelytől öregkorára sem tudott megszabadulni. Képes kísértetként a legváratlanabb pillanatban bárhonnan is előbújni, s orrába csavarodni, ha van „aktualitása”, ha nincs. Mint mondta, sajnálja az inkvizíció idején, máglyán elégetett embereket, a test fizikai kínja és fájdalma mellett a máglyán égő embernek az égő hús szagát is el kellett viselnie, amíg magánál volt. Megtipróit ellenben soha, egyetlen szitokszóval sem illette, de még csak panaszkodni sem panaszkodott rájuk. Egyszer azonban nagyon kijött a béketűrésből: az egyik magyar hatóság kétséget támasztott auschwitzi múltja, s a karjába égetett számsor hitelességét illetően, a hitközség által kiadott igazolás mellé írt néhány-oldalas kísérőlevelet megmutatta nekem, s kérte olvassam el, s mondjam meg, hogy sértő-e, s ha igen akkor, hol és mennyiben? Irigyeltem a levéltartalom választékos hangneme és kulturáltsága miatt, én személyesen vittem volna be az igazolást, ráborítva az asztalt az álszenteskedő őskeresztény ügyintézőre és az egész hivatalra!

Könnyezve panaszkodta, nem kívánja sem a munkáját igen „lelkiismeretesen” végző ügyintézőnek, sem a hivatal egyetlen dolgozójának, hogy jutalomként töltsön el - legalább - egy hetet az egykor működött Auschwitzban, ahol emberi mivoltunk megalázásának fizikai fájdalmait egészségesen talán még el is lehetett volna viselni, a szellemi, lelki és a női nem megaláztatásait viszont már nem igen. Azt azonban kívánja és javasolja, hogy akik a holokauszt létezettsége tényében, akárcsak kételkednek is, azok számára legyen kötelező egy kialakított 50 fős lágeri budiban (5. kép) naponta kétszer, előírt időben és időtartam alatt vezényszóra egymás bűzét szorosan egymás mellett ülve és elviselve, dolgát végeznie.

Majd pihentető gyógykúraként, a háromemeletes és három-háromszemélyes tábori priccsnek

(6. kép) a legalsó szintjén a bolhás, tetves, poloskás ágyneműnek nevezett förtelemben feküdve két-három éjszaka kötelező eltöltését e hálószoba és ágyai kényelmének és feelingjének megismerése és élvezete végett. Kifogva két felette fekvő olyan ágytársat, akik parancsszóra, az előírt időben és időtartam alatt nem voltak képesek dolgukat produkálni, viszont az előírt időn kívül – hasmenés, vagy más betegség okából – mindazt mit visszatartani nem tudtak az alsóbb helyeken fekvők ágyneműjére, ruházatára, nyakába, szájába zúdították, vagy csak szép lassan csepegtetve, folyatva, az ágyak és ágyneműk áteresztőképességétől függően.

A feleség halálát követően – örökösök hiányában – az enyészettől megmentő szándékkal a férj zenetörténeti és talán zenetudományi értékkel is bíró rendezett és szortírozott hagyaték együttese megóvása végett kéréssel, javaslattal fordultam az akkori Zeneakadémia rektorához, anyagi támogatást is felajánlva. E kálvária történetét honlapomon "mecena-tortúra" címen olvasóim nyilvánossága elé tártam, nem sok eredménnyel. Az egyetem vezetése még az anyagiakra is érzéketlen maradt: sem direkt sem indirekten módon nem érdekelte őket, vajon mekkora összeget is ajánlanék fel a hagyaték szakszerű megőrzése, elhelyezése, kutatható-, olvashatósága végett? Ennyit az emberbaráti keresztényi szeretetről és tiszteletről, a szakma-, és a tudományszeretetéről, illetve egy másik egyetemi oktató iránti kollegialitásról. Mit mondjak minderre? Vagy kívánjak nekik a fentiekhez hasonló élményrészesedést?

Nem! E forma és mód ellen teljes – kereszténytelen – személyiségem amúgy is hangosan tiltakozna. Inkább legyen a zárás, elmélkedésre és gondolkodásra késztető, e képek révén (7. kép, 8. kép, 9. kép, 10. kép, 11. kép, 12. kép). Majd Radnóti Miklósi elmével és jövőbelátással – hátha még nem késő – a múltból nézzünk a jövő felé és napjaink értelmisége bölcselkedésével kérdezzünk vissza:

 

„magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem:

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelött az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.”***

 

Mindannyiunk egy-érthetősége végett:

Saul dilemmája univerzális: ki merünk-e lépni egyszer a tömegből vagy csendben maradunk; hajlandóak vagyunk-e a kockázatot vállalni vagy megelégszünk azzal, "ami jutott".****

 

Megelégszünk!?

Vagy egy kicsit még várunk, míg az angyal – a karddal – visszaáll, helyére?

Budapest, 2016. január 10.

 

 /a sorjázó további események/

 

 

*Otthon, utólag, felkutattam a plágiumgyanús mondat forrását: „Ha Auschwitz az emberiség rémálma, akkor a Saul fia jelenti az ébredést” Bicsérdi Ádám: Saul fia, hvg.hu/kultúra, 2015. május 23.

 (http://hvg.hu/kultura/20150523_Saul_fia)

** Idézet, a város polgármesterének a Holokauszt 70. évfordulója alakalmából tartott megemlékezésen elhangzott beszédéből. (http://www.sarvarvaros.hu/koszoruzas_a_holokauszt_emlekmunel)

***Radnóti Miklós: Erőltetett menet (válogatott versek) SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

****Lásd: Bicsérdi Ádám: Saul fia, hvg.hu/kultúra, 2015. május 23. (http://hvg.hu/kultura/20150523_Saul_fia)