Fogarasi József

Saul – a paca is képes (nagy) foltot hagyni, bárhol és bármikor …

2016. január 10. vasárnap

 

 

Nem tudunk mit kezdeni, Velük. Pedig mi mindent meg(nem)tennénk, Értük (ellenükre). Megértésük hiányában – belül – szívből és őszintén utáljuk és gyűlöljük, Őket. Legszívesebben, mint a migránsokkal szemben – kik országunkat inkább elkerülnék, mint sem letelepednének – a magyarságot jelképező és mozgósító(?) véres-kard körbehordozásával kérnénk mindenki(?) segítségét: az égbenyúló fal, a végtelen hosszúságú kerítés, a szúrós és halált is okozó szöges drótsövény és az egyéb más akadályeszközök fel/megépítéséhez. Hogy védelmezzük, Velük szemben, és meg is védjük, Tőlük – csodálatos vértisztaságú – magunkat, no és természetesen Európát (az egészet?). Ha nem tartanánk (egy kicsit), hogy a világ halálra röhögné magát - rajtunk - még a Nemzeti Konzultáció mindenre gyógyírt hozó csodaszerét is – nyíltan – bevetnénk, Ellenük. Mindennek híján, csupán reménykedünk és imádkozunk (ezt is csak magunkban), hátha Elmennek, innen, önként, itt hagyva mindenüket? Úgy, hogy nem is jönnek vissza, Soha!

 

Persze azért, egyénileg magunkban, egy kicsit (nagyon) irigykedünk is, kollektíve meg ténylegesen is irigyeljük, Őket: összetartásukért, családszeretetükért, egymás segítéséért, eszükért, tudásukért, eredményeikért, gazdagságukért. Ha mindezt megkaphatnánk, cserébe sokan, közülünk (is), szívesen „visszakeresztelkednének” (Júdásnak?), felmenően, akár több íziglen (is). Ha viszont a világ előtt „magyarkodnunk” kell, akkor minden berzenkedés nélkül tudósokat, művészeket, sikerembereket merítünk, Belőlük, Velük hozakodunk elő, felemelve megmutatjuk, Őket. De ennyi, s nem több, majd hátat is fordítunk, Nekik. Megfordulunk, vissza sem nézünk, nehogy (netán) szívünk essen, Rajtuk. Akár pusztulni is hagyjuk, Őket, sőt ebben segítünk is, Nekik, (Petschauer Attila, Reich Jenő, Glatter Miklós – szubjektív kötődéseim). Vagy csupán kitiltjuk, Őket, innen, onnan, mindenünnen. Esetleg csak, kvótákat állítunk elébük, vagy barátságunk jeleként jól látható, megkülönböztető, rikító színű „bélyeg” viselésére kényszerítjük, „leprásként” kiközösítjük, elkülönítjük Őket. Gettókba, lágerekbe, táborokba zárjuk s Istent játszva, ezüstpénzként „emberi” reményt csillogtatunk előttük, Nekik, feléjük, felirati jelszóban: „Arbeit macht frei”, „A munka szabaddá tesz”!

 

S hogy tettünkért szégyenünket ne érezzük (mosva kezeinket) emlékezünk, Rájuk (is), ahogyan a keresztényi világban ez(t) illik. Művét (műveiket) fanyalogva olvassuk, az élhető hazájául nem az itt-hont választó, egyetlen még élő Nobel-díjasunkat (Imre vagy István, egyre megy, a templomba járók sokasága még ennyit sem tud róla, s azt sem, hogy Nobel-díjas és hogy még él, de miért is kellene ismernie az érettségizettek többségének? Hiszen „csak”, csupán Zsidó?)

 

„Szégyenükről” Jeles „eseményükről” - mindannyiunk pénzéből támogatva - filmet készítünk, készíttetünk, jót-rosszat, a közönségnek, esetleg csak a sznoboknak, amelyet múzeumba helyezett kiállított „műtárgyként” meg is szemlélhetünk, fülünkre tehető gépi idegenvezető tolmácsolása mellett (hogy senkit se zavarjunk, fájdalmában) és még körbe is járhatjuk, leülve dupla adag pattogatott-kukorica és egy-egy liter erőital elfogyasztása közben a mozikban (majd) meg is nézhetjük. Felszegett fejjel, mell domborítva és veregetve, ország-világ és az univerzum előtt büszkén harsoghatjuk világgá: „Na, ugye”! (Mi ilyet is tudunk – ha akarunk – akkor meg ne tessenek minket folyton zargatni, meg el-elmarasztalgatni. Majd, mi eldöntjük – hiszen egyedül mi tudjuk – mikor, mi jó e Népnek!) S mi a tanulság? Mindebből és semmiből mit sem tanulva, gondolkodás és „lazítás” nélkül: görcsölünk, tovább!

 

- * - * -

 

A tegnap esti vendégségben a házigazda egyik – korban a gyermeki és a felnőttkor átmeneti szakaszában leledző, létra hosszúságúra nyúlt ám teste övön felüli részében „megállt fejlődésű” – leszármazója, kellő vihogások közepette, elém tolva egyik - átlójában az általam ismert és működés közben látott legszélesebb képernyőjű - marok-„televízióját”? - személyemet is tesztelve - nekem szegezte a kérdést: kit látok az általa „előhívott” képen? A kép láttán - a szituáció velem megtörténő valósága miatt - „megborzadtam”.

 

Fogalmam nincs, válaszoltam gyermeki naivitású őszinteséggel! Egyben mélyen magamba zuhanva ledöbbentem, a mai technika nyújtotta és biztosította lehetőségek kimeríthetetlen tárháza láttán. Szememmel a semmibe meredve eltépelődtem elmúlt ifjúkorom kiszolgáltatott helyzetén: anno, egy, a felsőruházatából kivillanó - de inkább szántszándékkal közszemlére tett - „kipukkasztott” (agyonhasznált?) laposságú, ráadásul derékra aláfolyó mellű nő fényképére szert tenni maga volt az elérhető lehetetlenség, az álmok álma, a mámorok mámora, megszerzése pedig felért egy valóságos hadseregnyi diadallal. Ezzel szemben, manapság e győzelem „megszenvedéséért” elegendő csupán az interneten egy átlagos weboldalt felkeresni és a „kívánt követelményekkel” rendelkező – ápolatlan, bezsírosodott hajú – hölgy posztolt képét kimásolni, majd azt - a minden helyzetben és időben kezünk ügyében lévő - mobiltelefonunk működésbe lépésekor a legelsőként megjelenő, „szignálképként” beprogramozni. Micsoda lehetőség, micsoda tobzódás az ifjúkorú generációk élénk szexuális vágyainak - silány műveltségi szintre magasodó fantáziájának - kielégítésére? Elérése végett pedig szinte semmit nem kell tenni - legalábbis érdemben - hiszen minden „házhoz jön”, ráadásul „ingyen” és érte még csak a kuplerájba sem kell elmenni. [Mindennapi (ön)kielégülésünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, …] Hát nem csodás, egy Szép új világ?

 

Mikor már a társaság harmadik, korombeli „vénsége” sem volt képes az „ifjú szépséget” néven nevezve beazonosítani, sőt a kép láttán egyikünk még - nem éppen hízelgő - megjegyzést is tett az illetőre - szent Isten, hát ez egy anyád-korú hölgyemény? - de ez által neki legalább sikerült elkerülnie a tájékozatlanságából fakadó tévedhetőségét követő lenéző megvetést, a kérdező „és minden lehetséges választ ismerő fiatalság” előtti nyilvános felsülést (kifütyülést, megszégyenülést). Mit volt mit tenni, ilyen előzményeket követően: „főhősünk”, méregbe gurulva, kimondta a keresztrejtvény megfejtéséhez szükséges személy teljes - de előttünk mindeddig rejtve maradt - nevét. Majd a fiatalságot alanyi jogon megillető mélységes lenézéssel megjegyezte: hogy Ti, mennyire tájékozatlanok vagytok a FILMVILÁG esedékes hírei terén? Mindez a hiányosság - rajtatok kívül - mindenki másnak biztosan csillapíthatatlan fizikális fájdalmat okozna, fejezte be a nekünk szóló rövid, de „velős” értekezését vendéglátónk - sértődötten felcsattanó, langaléta magasságú, de felnőtté még nem vált - tinédzser korú gyermeke! Pedig hát - ha tetszik Nektek, ha nem, folytatva nekünk fitogtatott jól értesültségét és az ezzel együtt járó felsőbbrendűsége érzékeltetését - a január 10-i kaliforniai Beverly Hills-ben rendezett idei, 73. Golden Globe (Arany Glóbusz) díjátadásának egyik (egyetlen?) - magyar színekben jelentkező - helyszíni tudósítója néz most Rátok, e képről. Ráadásul – mint megtudtuk/megtudtam – e Beverly Hills-i eseménynek még titkos magyar favoritja is van, a Nemes Jeles László rendezte Saul fia című film képviseletében. Mint érintettek - a lefitymálásban - mindnyájan letaglózva a szégyenkezéstől álltunk fel egy pillanatra ülőhelyeinkről és léptünk a biztos testi gyarapodást elősegítő szendvicses asztalhoz, ahelyett, hogy az Úrhoz fordulva, könyörögtünk volna lelki üdvünk tisztaságán imént esett „szégyenfoltjának” eltávolíttatása végett.

 

Az elhangzott névhez rendelt „akkreditáció” - magyar színekben jelentkező helyszíni tudósító, esetleg szakkommentátor? - hallatán, a „vének” egyike, aki magát már nem bírta további ülésre fegyelmezni, helyéről katonás stílusban felpattanva, tisztelgésre emelt kézzel vigyázóba vágta magát, majd követte az éheseket. De hát, aki a szépségversenyek szervezéséhez legfeljebb, ha ért, az nem biztos, hogy ennek analógiája szerint a filmszakmához is konyít – nem beszélve a kommentátoriról – adtam aggódva hangot, véleményemnek? A film, mint olyan, ugyanis minimum művészet, másrészt szakma, amelynek ismeretét és fogásait, csupán a celluloid szalaghoz való közelebb üléssel, avagy mindennek folytonos gyakorlásával és ismételgetésével sem biztos, hogy mindenkinek sikerül egyszer, majd (talán valaha) elsajátítania, még azon köztudott tény segítsége mellett sem, miszerint az illető hölgy férje esetleg - ténylegesen is - csinált már néhány akciófilmet. De vajon, miért nem őt küldték ki „nagykövetként” a díjátadó ünnepségre? – tettem hozzá az előbbinél is aggodalmaskodóbban? Vagy személye, az itthoni filmvilág - csak általa átlátható macera-tortúrájának - útvesztőiben, már egyetlen pillanatra sem nélkülözhető, hangzott valahonnan a költői kérdés?

 

Ne mérgelődj, csitítottak többen is, hiszen a Golden Globe-i filmvilág – amely azért nem azonos az itthoni etyepetye langyosságú labdarúgással – a látott hölgyikét, legfeljebb a vörös kifutószőnyeg kigurítása előtti leseprése végett, ha közelébe engedi? A „szent” kifutópályát – működése közben – seprűjével azonban biztos, hogy még csak érinteni sem érintheti majd, nemhogy azon állva, vagy akárcsak közeléből is tudósít(hat)na? S ha a szőnyegnek a raktárba történő visszavitelét megelőzően mégis mikrofont foghatna kezébe az illető személy, akkor a közvetítés nem másról, mint a kifutószőnyeg vörösen pirosló színének árnyalatairól, illetve a rajta - a díjak átvételéért - a szónoki emelvényig végigrohanó „győztesek” ruhakölteményeiről fog szólni. Azaz, a fodrokról; a szoknyák slicceinek hosszáról; a mindennél ízléstelenebb dekoltázs hódításainak felülő tekintetek időtartamáról; valamint a füllel elcsenhető, majd nyomban átírható vagy áthangolható és továbbadható, idétlenebbnél idétlenebb ki-kivel tartalmú pletykákról stb.- stb. (Hát igen, sóhajtottam egyet, nekem is volt szerencsém ismerni egy ilyen „alul-felül-kívül” szépséget. Bár a két hölgy nőisége összemérésének versenyéből, nem vitás, hogy ez utóbbi kerülne ki győztesen. Még ruhába öltözötten is! Személyét, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) az egyik általa rendezett, 2012-es nemzetközi szakmai „tudóscsúcs-találkozón” tündököltette moderátori szerepkörben és annak dicsfényében az elnökségi pulpitusra ültetve, ahol az illető mindenféle kisebbrendűségi és szakmai szégyenérzet nélkül – láthatóan öntelt elégedettséggel – szemmel pásztázta a „nézőtéren” helyet foglaló, témához értőket.)

 

De vajon, milyen nyelven fog kintről tudósítani e szépségi rangra emelt, páratlan műveltségű személy, szólt közbe valaki a társaságból, epésen? Hiszen „szépségünk” – még, ha el is nézzük neki – legfeljebb kisebb nagyobb nyelvtani hibákkal együtt, ha egyáltalán képes legyűrni és önmagából kiadni a magyar nyelv szépségét? Evidens, hogy angolul, a magyart már felejtő amerikai akcentussal fűszerezve – toldotta meg egy kimondott gondolattal a társalgási témát a vendégek egyike – hiszen ezt a változatot (talán) már volt ideje gond nélkül elsajátítania/eltanulnia férjétől, s így e keveréknyelven már „anyanyelvi szinten”, nyelvtani hibák ejtése nélkül is képes (akár) nyalás-mentesen és folyamatosan is cseverészni, évelődtünk egymással, továbbrágva a gumicsontot? S mindez ma elegendő ahhoz, hogy valaki - esetleg akármilyen úton-módon kicselezett és a kaszinókban hófehérre varázsolt - közpénzek segítsége révén, kiju(hta)sson egy ilyen rangos eseményre és onnan, akármiről is tudósíthasson (de leginkább csak ostobán tetszeleghessen ország-világ előtt a televíziók képernyőjén, illetve a sajtó jóvoltából akármelyik lap első vagy más-valamelyik oldalán)?

 

Miért? – tromfoltak le többen is méltatlankodva, egyben tüneményünket nyomban kurucos férfiúi együttérzésükről (is) biztosítva – ha örökös bajnokunk, mindannyiunk szeretett Pali-bácsija - még csak nem is szégyellve magát helyesírási képességének és készségének az általános iskola negyedik elemi szintjén történt befulladása miatt - tündökölhetett egy egész ország képviseletében a képernyőn, akkor most mi okból is problémázom az illető hölgyszeméllyel? Milyen önző és kicsinyes okok miatt is áskálódok egy „gyönge” nővel szemben, kinek e szakmai vargabetűje ellenére, társadalmi fő feladata és képessége mégis csak a család együtt-tartásának, az otthon meghitt melegének folyamatos biztosítása, illetve utódok szülésével a család létszámának gyarapítása (a Czeizel módszerrel vagy nélküle), végső soron pedig a magyarság fajfenntartása? Ugyan már, ne marháskodjatok, hiszen az általatok itt és most elmondottakat Ti sem veszitek/vehetitek komolyan? Ráadásul, Pali-bácsi a televízió előtt való szereplésekor nem írásban, hanem szóban adta elő produkcióját, amely módban azért - diplomata lévén - „hibátlanul otthon volt”, nemde bár? E hatásosnak vélt beszédem végén azonban nem kaptam tapsot, hiába is vártam, bár néhányan azért egyetértőn bólogattak.

 

De az említett női önmegvalósítás kiteljesítéséhez (pótcselekvés végzéséhez) miért kell mindenképpen egy másik földrészre menni és a helyszínen, Beverly Hills-ben személyesen is jelen lenni, ekkora felhajtást csapva egy agyonsminkelt „munkanélküli” ember körül? Most én mondom – szólt hozzám komolyra változtatott ábrázattal az általam korábban megkritizált vendég – ugye, csupán hülyéskedsz, amikor úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy e „műsorban” „Tinikénk” egyetlen másodpercnyi érdemi szerepet sem fog kapni? Mindez, a mindenki által letölthető képi látványosság és „ingyen reklám” nem neki, hanem közvetett mandinerből, a „hörcsög-képű köpcösnek” szól. Akinek közvetlen reklámozásától már saját csapatának is tele van a hócipője, csak nem merik neki megmondani, illetve nyilvánosságra hozni, mivel az effajta reklámozási mód mindenkinek jól jövedelmez. A „dolgozóknak”, az elvégzett munkáért - természetesen - fizetség jár, csak az nem mindegy, hogy ki ez az illető személy, a fizetséget pedig milyen pénzből is utalják, juttatják el hozzá, átutalással vagy inkább kézből-kézbe adva, s végül az sem (lehet?) mellékes, hogy e pénz okozta mozgás ténylegesen kinél, s kinek a zsebében/bankszámláján nyer végső megnyugvást?

 

A közpénzből kifizetett összegek - ugyanis - legjobb kezelésük ellenére is mindig hagynak maguk után valamilyen icurka-picurka visszagöngyölhető nyomot. Mindez a kaszinók dohányfüstös hangulatvilágában nem csupán életszerűtlen, de ténylegesen elképzelhetetlen is lenne, ráadásul az ottani pénznyelő-automaták online-módon talán még a NAV-hoz sincsenek bekötve? Így könnyű, nem véletlen, hogy végül aztán mindenki jól jár: a mobilszolgáltató cégek, a mobilkészülékek-tulajdonosai és előfizetői, a papíros alapon és online-formában működő sajtócégek és tulajdonosai, esetleg munkatársai [ráadásul így, még az akárhonnan is induló, de a különböző csatornákon átömlő pénzek is tovább fehéred(het)nek]? És talán még az illető hölgy is kap valami fülbe-akasztható, vagy ujjra-húzható, csillogó csecsebecsécskét? Érted már? Lökött ismét - finoman - vállon kezével az alkalmi társaság egyik vendége, arcán a mindenki által leolvasható és megfejthető cinkos cinikus mosollyal?

 

Igen, igen, adtam szóban az illető tudtára a „beavatás” sikerességét – morgolódásommal azonban nem felhagyva, folytattam tovább – de még most sem igazán értem és fel sem foghatom: mindehhez egy félművelt, buta tyúknak miért kell a helyszínre elmennie? Hiszen, alkalmazható vagy „irigyelhető” ellenpéldaként, muszáj megemlítenem: évtizedek óta történik a rádió, majd/és a televízió jóvoltából úgy a helyszíni élő közvetítés egy nem kevésbé rangos, más műfajú, művészeti ág - művészei által rendszeres időközönként, ugyanabban az időpontban megtartott - produkciójáról, hogy az esemény helyszínén a kommentátor nincs jelen. A riporter, tudósító - a közvetítőlánc otthoni stúdiójában ülve, csupán hallgatva és nézve - a jeles eseményt úgy kommentálja végig (szinte teljesen hibátlanul), hogy magán az eseményen nincs is jelen, lásd konkrét példaként a Bécsi Filharmonikusok 1939-ben alapította Újévi koncertjét! (E jeles eseményű hangverseny a bécsi Musikverein Aranyterméből - 1987 óta az Eurovíziós hálózatnak köszönhetően - ma már élőközvetítésben jut el a világ közel 100 országába, a televíziónézők millióihoz. Az esemény magyar narrátorának - legjobb tudomásom szerint - azonban még soha senki nem ajánlotta fel a helyszíni tudósítás lehetőségét, költségeinek viselését?!)

 

E replikázásommal majdnem kirobbantott, kisebb méretű belháborúnak a vendéglátók, már említett langalétája vetett véget, mégpedig jókor jött, jó érzékkel: de hát nem szép és kelletős e hölgy az itt látható dekoltázsos képen, rakta elém ismét az „ifjúság”, mobiltelefonján – féltve őrzött kincsként – a tárolt képet? Ezúttal azonban (talán) már ingerültebb kézmozdulattal toltam el magam elől e - számomra - förtelmesnek tűnő, agyonsminkelt szépség képmását, amely meglehet, hogy csupán unaloműzőként, avagy - napokig tartó előkészületeket követően - szelfiként készült önmagáról, s került (talán) fel a világhálóra, a házassági szerződés egyik kötelező pontja kipipálásaként? Továbbá, igyekeztem „e, vallásosságában túlművelt fiatalság” figyelmét és érdeklődését - a család által vallott (s részben követett) világnézeti filozófiához valamicskét illeszkedő hangnemű és hanghordozású „előadásomban” - néhány más - általam eleddig szó nélkül hagyott - tényre kiterjedően is, „éberré” tenni. Hogy rögtönzött „mutatványommal”, sikeres voltam-e vagy sem, azt - kézzelfogható eredménnyel - csak a közeli-távoli jövő lesz majd képes visszaigazolni?

 

- * - * -

 

Tudod – kezdtem mindjárt az elején, az alapoknál – nagyszüleim keresztényi értékrendet valló és követő családban nevelkedve nőttek fel, majd e hitbéli elvek mentén igyekeztek gyerekeikre, s általuk unokáikra is - egyfajta nyomást gyakorolva - hatni és a hitvilág mezsgyéjén tartva őket, „Róma” felé terelgetni. Tették mindezt, ráadásul a maiakhoz hasonló, marokba fogható, különböző méretű, de azért a tenyérben még elférő (bár mostanság némelyikük übereli a régi palatáblák nagyságát), mindenfélét tudó és sok mindenre alkalmazható, kütyücsodák nélkül. Melyek többsége - működésbe-hozatala - ma már „gazdája” fizikai érintését sem igényli, mivel mindehhez elég, ha a „gazdi” csupán ránéz, a képernyőre, illetve (lelki érzékenységéhez mérten) keményebben vagy szelídebben „rászól” (esetleg nevén szólítja) és e robotok engedelmeskedve a parancsnak, munkába állnak és azonnal „dolgozni” kezdenek. Tároló- és memóriakapacitásuk pedig akkora, amely adattömeg „elrejtéséhez” anno, 2-5 jól megtömött aktatáska is kevés lett volna (és akkor még nem is említettem, e több aktatáskányi adattartalomhoz való közvetlen és azonnali hozzáférés igénye biztosításának – az akkori időkben meg nem oldható – problémáját). Ennek teljesíthetősége ráadásul e „bőröndök” állandó kézközelben tartását, illetve folyamatos cipelésük és őrzésük megszervezését (is) igényelte volna.

 

Természetesen, ifjúkorunkban mi is rendelkeztünk valami okos-telefonhoz hasonló mindentudó „tárolóval”, amelyet szintén mindenki állandóan magánál hordott/tartott. Ez a mi „tárolónk” azonban nem tudott sem világítani, sem megszólalni, nemhogy zenélni, vagy ébreszteni, hiszen nem is elemről működött, de feltölthető akkuval sem rendelkezett. Feladata csupán az volt, hogy kézközelben, az elővét bármikori lehetőségével tároljon és megmutasson néhány fontos és nélkülözhetetlen tárgyat (igazolványt, fényképet, képet, iratot stb.). Az akkori fiatalság, ezt a „tároló” alkalmatosságot pénztárcának, levéltárcának, míg a nyelvtudásukat fitogtatók hívtuk. E többrekeszes tároló szétnyitva azonban felért egy önleleplezéssel is. Feltárta, de inkább csak egy pillanatra bepillantást engedett tulajdonosának - mások által nem látható - rejtett személyiségjegyeibe, sajátos ideológiai beállítottságának világába, belső lelkületének tagoltságába, családjához, szeretteihez való érzelmi kötődésének mélyen gyökerező redőibe, bugyraiba. Mindennek következtében az egyes rekeszekben tároltak sorrendisége egyfajta „káderező” szereppel is rendelkezett.

 

A vallásosak – szinte kivétel nélkül egy szentképet – a saját keresztnevük szerinti szentnek a képét, az anyák Szűz Máriát, míg az öregek, avagy a bigottabbak a keresztre feszített Jézus képmását pihentették a legelső rekeszben. A második hely – amennyiben az első már foglalt volt – a családot illette: a felmenőket az oldalági, majd az illető felesége és gyerekei követték (az élők előzve a holtakat). A sort a fontosabb személyes jellegű dokumentumok zárták. És a nő, a szex képek, illetve a (dugi) pénz hol volt a „tárolóban” elrejtve, ereszkedett le hozzánk, érdeklődve és közeledve - megkülönböztetett figyelmemmel személyem iránt - de most már szelídebb, a teatralitásokat is mellőző módon és formában, a mobil-pornóképes családtag? Nálam sehol, válaszoltam a kérdésre nemes egyszerűséggel, majd hozzáfűztem: gyerek- és ifjúkoromban a legritkábban rendelkeztem zsebpénzzel, így elrejtenem, eldugnom sem volt mit, ha pedig mégis lett volna, úgy azt én biztosan máshova tettem volna, hiszen mindenki, aki a tárcához így vagy úgy hozzájut(ha)ott, legelőször ott kereste volna.

 

Pornóképeim sem voltak, egyrészt az ilyen tárolása és annak mások általi felfedezése egy „bűncselekménnyel” ért volna fel: anyám nyomban elvette és megsemmisítette volna, egyébként meg beszerzésük egy vagyonba került, amellyel - miként az előbbiekben már említettem - soha nem rendelkeztem. Ennek hiányában pedig legfeljebb a Janus-arcú, de éppen ezért mindig is „hazug” és árulkodó hatalom birtoklása eredményeként juthattam volna hozzá egy „minőségibb” képhez. Amennyiben viszont egy ilyen értéket képviselő képet tartalmazó újságot, fotót stb. az igazságüldöző hatalom a határátlépésnél vagy más alkalommal észrevett, úgy azt jobb esetben, büntetés kiszabása nélkül – a maga számára – csupán elkobozta, rosszabb esetben, következményekkel járó feljelentéssel is párosította volna. Mindennek következtében az ilyen képek birtoklása kéretlenül is árulkodott az illető személy vagyoni vagy hatalmi helyzetéről, azaz mindig gyanút ébresztett a másik félben. És különben is, a tárgyakkal, a képekkel, a csupán a tudatban felidézhetőkkel szemben én jobb szerettem – jelenleg is – és prioritást is biztosítottam (a jelenidejűségnek), a kézzelfogható és tapintható élő valóságnak!

 

Ilyen lógó, vagy csupán a derékra ereszkedő mellű, valamint az illető személy kisugárzásából áradó „Káin-bélyeg-”sokaságot tükröző arcú, mosolyú és tekintetű „puhatestű” ember képmását pedig, a kezembe nem vettem, nemhogy őriztem, rejtegettem volna. Egyébként is, jobban díjaztam, ha és amennyiben a női test elülső „dudorai” feszesen állnak és nem szétpasszírozottan csak úgy alálógnak a semmibe, de azt sem voltam/vagyok képes tolerálni, ha a fejben, a tekervényekkel szemben a „dudorok” vannak többségben. Persze, a minőséget produkáló plasztikai sebészet eredménye miatt napjainkban, már csupán az utóbb említett „hiányosságok és ellentmondások” fedezhetők fel szabad szemmel, a másik fél által. Egyébként, míg értelmem működőképes marad, remélem, sosem fogja engedni, hogy a női nem iránti „szépérzékem”, illetve csodálatom, esetleg a női-nem „kellése” miatt, a minőség e silánynak is csupán némi jóindulattal mondható szintjére süllyedjek (még az illető hölgyről készült fotó megtekintését illetően is; mivel hiszem és vallom: még egy kép megnézéséhez is szükség van egyfajta tetszetősségi és esztétikai kritérium-igényszintre).

 

Ellenben, megfejthetetlen rejtély számomra, hogy apád – mint gyakorló keresztény-demokrata „hazafi” – hogyan tolerál(hat)ja fia, e mobil-nyitóképpel kitárulkozó szexuális identitását, zártam „hittérítő és hitfelvilágosító” kiselőadásomat? Nem tolerálja, de nem tud mit tenni, hiszen a Te szüleid általi „széttépős” és nádpálcás családi-rendfenntartást képviselő modell felett már eljárt az idő, fejezte be önvallomását a nagyobbik fiú.

 

És Te, milyen képeket hordtál magadnál a brif…akármiben, kérdezte most már mind az öt - három fiú és két leány - körénk gyűlt, ifjúkorú? Tulajdonképpen nem hordtam magamnál soha semmit! Egyrészt, nem szerettem a brifkót, mivel a nadrág hátsó zsebébe rakva úgy néztem ki hátulról, mintha terhes lettem volna, valamint könnyű volt onnan kilopni, avagy éppen elveszíteni. Másrészt mindig utáltam és gyűlöltem azt a fajta képmutató attrakciót, amely a brifkóba rakott fényképek azonnali „véletlenszerű” elővételéhez és megmutatásához párosulva akár órákig is eltart(hat)ott, különösen az anyák vagy a nagymamák részéről – „jaj, véletlenül éppen nálam van, hát nem aranyos?” –illetve ami a fényképet, képet néző személy felszínre törő, erőltetett örömködésében nyilvánul(t) meg: „jaj, de cuki, de aranyos és kedves, mintha kiköpött az anyja (apja, akárkije) lenne, és hogy hasonlít rá?” E mondatnál már a lányok is belelkesültek: akkor nálad, otthon a lakásban vagy a kocsiban milyen képek vannak kirakva, illetve milyen kép jelenik meg a mobilon, vagy a számítógépeden, bekapcsolásakor, kérdezték? Mivel magamat már régóta nem sorolom a vallásos keresztények, de még csupán a keresztyének közé sem, s mióta otthon is én vagyok a beosztott és a főnök egy személyben, semmilyen személyről készült vagy személyt ábrázoló fénykép a lakás egyetlen helyiségében sincs kirakva, s míg élek, nem is lesz! Én az élő emberekkel és nem a fényképükkel szeretek találkozni, beszélgetni, vitatkozni stb.

 

Magamról pedig soha nem készítek felvételt és erre másnak is csak igen ritkán adok „engedélyt”. A mobilomra sincs olyan kép feltöltve, amely működésbelépésekor megjelenne a képernyőn; a számítógép képernyőjére pedig életem egyik legnagyobb élményének képe van telepítve, amelyet Manhattan -ről akkor készítettem, amikor először szálltam helikopterre, egy New York feletti városnézés erejéig. Ez alkalommal a tenger felől közelítve a manhattani városrészhez olyan kép tárult elém a tengerből kiemelkedő felhőkarcolók révén, amelynek csodálatával mind a mai napig nem tudtam betelni: e képet nézem minden esetben a számítógép be- és kikapcsolásakor. De hát akkor mégiscsak készítesz képet, ezekkel mit csinálsz? Mint már az előbbiekben is mondottam, sem magamról, sem családtagjaimról, de még ismerőseimről sem készítek fényképfelvételt; az egyéb, más témájú képek készítésének pedig szinte egyetlen célja: saját írásaim illusztrációja. E felvételeket gondosan katalogizálva, elmentem a megfelelő tasakokba a későbbi felhasználhatóság végett.

 

- * - * -

 

Az ízléstelen, gyakran a gusztustalanság határait is súroló női szex képekről, letöltésükről, másolásukról, illetve azoknak a különböző telekommunikációs eszközökre történő felhelyezéséről, a vendégsereg „ifjúsága”, egy másik, hozzám hasonlóan koros tagjától hallhatott - egy közismert „tanmese-történet” átalakításával aktualizált - „kiselőadást”. Mit mondjak, a fiatalok a szóbeli produkciót látható élvezettel hallgatták végig, fűszerezve egy-egy általuk feltett kérdés - menet közbeni - „beszúrásával”.

 

A „trotty és a tündér”, avagy a malac- és a hörcsögarc keverékét megjelenítő, a hatalomnak azonban aranytojást tojó férfi és a bulvársajtó által Hófehérke „szépségűvé” sminkelt, rút-kinézésű boszorkány-dáma - (család-kettőse?) - együttes történetének lényege:  a "vén kecske is megnyalja a sót" című szerep eljátszása. Azaz, ha kint már nincs elég pénzed, hogy abból úgy élj ott, mint az ottani gazdagok, s arra sem igen futja, hogy ott „vegyél” magadnak önmagadhoz képest sokkal szebb, egyébként az átlag női nívót is alig megütő, de nálad jóval fiatalabb nőt, akkor képmutató módon (amely neked problémát sohasem okozott) hazát kell cserélned. Mondva és híresztelve, miszerint szíved és a honvágy (e szó tényleges jelentéstartalmát egyébként sem ismerted), valamint ifjú arád, „hazaszólít”. Itthon aztán már nem kell mást tenned, mint az előbbi maszlagot jól „eladva”, az itteni köznyilvánosság előtt pedig jó „honpolgárként” viselkedve - a kintről, ideutalt pénzed egy részéből - jól játszani a mások által irigyelt előkelőt. Továbbá, ifjú nejedet - lepukkadt nődet - alaposan levetkeztetve, a bulvársajtó által magad elé tolva, folyamatos „közszereplésre” késztetni. E hazában aztán, az ostoba és félművelt nép - magyar - férfiak és fiatalemberek többsége, e félmeztelen, agytekervény nélküli nővel agyontűzdelt írott és elektronikus bulvárt, mint az andalító mézet fogja olvasni, nézni és „fogyasztani”.

 

Mindennek következtében, a megnövekedett példányszám és a nézettségi mutatók alapján a kitűzött legfontosabb cél - a hirdetésözön-igény kielégítése és általa - a szerkesztőség(ek)be áramló pénz, ügyes és fiadzó „forgatása”, majd az előállt eredmény láthatatlan csatornákon történő szétosztása, már meg is megvalósult. Így, a miből élsz, misztifikált kérdésére a válasz máris legális és bárki által ellenőrizhetővé válik, hiszen több, jól fizető közfunkcióval is rendelkezel, no meg kormánykörökhöz köthető, támadhatatlan tanácsadói szerződéseid is vannak, továbbá igazgatótanácsi és felügyelőbizottsági tagságokkal is bőségesen el vagy látva. Mindeközben, a háttérben folytatott, NAV által aligha ellenőrizhető vállalkozásaidból származó valóságos jövedelmeid – továbbra is – rejtve maradnak. Ugyanakkor kellő mértékben adakozol és támogatsz jótékonysági tevékenységgel foglalkozó szervezeteket, valamint kellő módon „béleled” a „nejedet futtató”, tisztességesnek aligha mondható bulvár médiát is, amely, míg te a háttérben „dolgozol”, addig ők - nőd idomainak a széles és finnyásnak aligha mondható nyilvánosság elé tárásával - manipulációidról a közvetlen figyelem elterelésén mesterkednek. Nem (is) ügyetlenül és eredmény nélkül!

 

S, ha e legújabb ifjú arád, akivel az érdekesség és a kellő társadalmi „bulvárizgalom” okából még a házasság intézményét is felvállaltad - megelégelve a sót nyaldosó vén kecske kiszolgálását - idő előtt találna kilépni a „buliból”, avagy téged, a népi bölcsesség szerint - "a fiatal asszonyok azok a gebék, melyeken a vén emberek gyorsan lovagolnak a sírba." - abba a bizonyos „sírba lovagoltatna”, hátrahagyott családodat úgy a szégyentől, mint az anyagi tönkretételtől (bizonyára) megvédi majd a kettőtök által megkötött és - a megtámadhatóság jogáról való lemondást is kellő körültekintéssel rögzített - jogérvényesen aláírt házassági szerződés intézménye.

 

E mesébe bugyolált, politikusi hozzáértéssel előadott, „bölcsességeket” és tanulságokat sem nélkülöző eszmefuttatást, a minket körbeült „ifjúság” tőle nem várt, szokatlan türelemmel, valamint tátott szájjal és nyitott fülekkel hallgatta végig, majd néhányuk kérdéseket is megfogalmazott, amelyekre közülünk ki-ki a legjobb tudása és felkészültsége szerint igyekezett választ adni. A konzultáció - szerénységünk által kimunkált szellemi értékeket is tartalmazó - e része - inkognitónk megőrzése érdekében, döntésünk alapján - azonban nem publikus!

 

A tanulság ellenben – fűzte hozzá a felnőttek közül egyikünk – más-más (bibliai) tőről fakadóan is megközelíthető és értelmezhető, s nem kevésbé érdekes! A történetben a „vén Kecskék”, sóvárgó kéjencek, korrupt disznók számszerűsége - hogy valójában mennyire is tehető országunk mai hatalmaskodói körében, s azon túl - látható kimutatás hiányában nem tudható pontosan. Míg a csalfa hölgy, a szépséges, egyben erkölcsös és istenfélő (zsidó) nő, kit a kéjencek meg akarnak „kóstolni” mindenik nőben ott lakozik. De hogy a tervükkel felsülő, bírói hivatásukkal visszaélő, hatalmuk segítségével bosszút állók száma társadalmunkban valójában mennyit is tesz ki, az elsősorban az „”erkölcsös”, „segítségért kiáltó”, „Zsuzsannákon” (is) múlik! Gondolom – ebben az erkölcsös, keresztényi hittanórákon felnőtt társdalomban – a bibliai történet ténye, mindenki előtt ismert: Zsuzsanna kiáltozására a segítségére sietők és az „igazságszolgáltatás” előtt is hamisan tanúskodó bírók, a „Vén Kecskék”, legyőzve a tényeket és az igazságot - Az akkori zsidó jogszokás szerint ugyanis, ha legalább két ember ugyanazt állítja, az már elegendő bizonyíték. - győzedelmeskednek! Az asszonyt (Zsuzsannát) halálra ítélik, aki - Istenhez fohászkodva - azonban segítséget kér, ártatlanságának igazolásához. Az Isten, független Dániel – a magára hagyottak, az árvák és elesettek védelmezője – az ügyben a két hamisan tanúskodó földi bírót külön-külön kihallgatva arra kötelezi, hogy egymástól függetlenül mutassák/jelöljék meg az általuk látott „tett” színhelyét. Ám a két hamisan tanúskodó bíró, a tanúk előtt, a látott „tett-helyszínre” nézve - más-más tényhelyet megjelölve - egymásétól eltérő vallomást tesz. Minek következtében a két bírót (tanmesénk főszereplőit), hamis tanúzásuk következményeként – a mózesi törvények értelmében – halálra ítélik!

 

Hogy esetünkben mindebből, hol és mi a tanulság? Csak a tényállásban történt elmélyülést követően lesz megmondható, ha egyáltalán megmondható lesz? Ugyanis a „tények” ellenére sem/nem biztos, hogy történetünk főszereplője – a malac- és a hörcsögarc keverékű „Vén Kecske”, „a vén trotty” – a „bűnös” és a - „Hófehérke szépségűvé” sminkelt, rút-kinézésű boszorkány-dáma a - bibliai Zsuzsanna, az ártatlan? Hiszen a valóságban elmaradt az egyik bibliai tényálláselem, a „tiltakozó segélykiáltozás”! Ettől persze még nem kizárható, hogy Zsuzsanna – született együgyűségét, agytekervényeinek dudorodásában megtestesült hiúságát kihasználva és velük, a mások által a háta mögött és tudtán kívül elkövetett durva visszaélések következtében – valóban mit sem tudott a szeme előtti háttérben zajló, „Vén Kecske” manipulálta és mozgatta hatalmi aljasságokról? (Ettől persze még megtörténhetett volna az a fránya bibliai segélykiáltozás. Ha csak, Zsuzsannának sem volt ínye ellenére a két vén kéjenc, a Vén Kecske és a másik kutyaütő leselkedése, incselkedése, megkezdett erőszakoskodása.) Így aztán nem kizárt, hogy nem mindannyiunk nemzeti kötelessége-e – az ügyben eljáró isteni bíró kijelöléséig, majd földre-szállásáig – a „Vén Kecske” országunkból történő - esetleges - távozásának megakadályozása? Nem fogom irigyelni Dánielt, sem az isteni, sem a földi igazságszolgáltatás adta követelményeknek történő megfelelés teljesítésének véghezvitelében, különösen, ha a földi i/gazságszolgáltatási eljárásban bármelyik felet magyar „sztárügyvéd” fogja majd védeni?

 

- * - * -

 

Kiinduló témánkhoz visszatérve, a végtanulság valószínűleg - az elmondottakhoz képest is - jóval összetettebb és bonyolultabb lesz! Az egyetlen bizonyosság: a Saul fia című filmnek, moguli támogatásra vagy más, hasonló szemfényvesztést is magában foglaló pátyolgatásra, amelynek eredményeként – siker esetén – nem csupán a „sápot”, de a babérokat is az a bizonyos másik személy aratja le (érdemtelenül és jogtalanul), nincs szüksége. A Saul fia önmagában, egy fiatal és lelkes, szakmájukból felkészült csapat, sikeres vállalkozásának a végeredménye, függetlenül attól, hogy a film díjban részesül-e majd vagy sem, illetve milyen hazai, európai, vagy világelismerést is kap? E filmet – ismerősöm kérésének eleget téve – hazai vetítésének kezdetén néztük meg közösen, az egyik plázában. A teremben, „a jegyszedőket” is beleszámolva, ötnél többen nem ültünk! (Fiatal ismerősömnek, magyarázatként: a „jegyszedő” a mozizás hőskorában, a mozi nélkülözhetetlen intézményeként funkcionált, ők voltak azok a személyek, akik a vetítés időtartama alatt biztos, hogy a teremben tartózkodtak – a bal és a jobboldali bejáratnál egy-egy fő – mivel az ő feladatuk volt a későn érkezők helyükre-kísérése és leültetése, zseblámpájuk fénye mellett. Bár a nézőtéren a tűzoltónak és a rendőrnek is volt egy-egy fenntartott ülőhelye – míg a jegyszedő ilyennel nem rendelkezett – ők azonban nem minden esetben ülték végig az előadást. Így aztán a nézőtér sosem volt teljesen üres, még a „legrosszabb” filmek esetében sem.)

 

Mint mondottam, a film fővárosi mozi premierjére, ismerősöm érettségire készülő lányával együtt érkeztünk. Kérte, meséljek valamit a holokausztról, de ne a tankönyvek szerint. Sehogy sem akart neki összeállni, mi kivetnivaló is van az általa - színesben - kinyomtatott képen látott és olvasott (lefordított) lágerkapu fölött elhelyezett felirati - „Arbeit macht frei” vagyis „A munka szabaddá tesz” (1. kép, 2. kép) - mondatban, puszta tényt deklaráló kijelentésben? Ráadásul – anekdotaként – azt is hallotta, miszerint a feliratot elkészítő „munkások” (politikai foglyok) játékos viccelődésnek szánt csínytevésként az „ARBEIT” szóban a „B” betűt fordítva írták (3. kép)?

 

 

 

Nem ismerem, e „verziót”, eleddig nem hallottam róla, de az akkori időkben e „játékos-betűcserés szóelfordítás” akár a feliratot készítők életébe is kerülhetett (volna). Egyébként, „A munka szabaddá tesz” mondatban, szavait olvasva vagy akár kimondva és meghallva, valóban nincs semmi kivetnivaló. E mondat azonban - más mondatokkal ellentétben - „környezettel” is rendelkezik, mégpedig különleges jelentőségű környezettel, amely a történelmi közel-múlt tragédiájával összefonódva, e mondatot – másokhoz képest – súlyos és elfelejthetetlenül tragikus jelentéstartalmúvá változtatta. Mindennek a „különlegességnek” betudhatóan: a rárakódott történelmi tehertétel, az adott helynek, „környezete” általi beárnyékolása, továbbá a lágertábor kapuja feletti feliratként történt kivitelezési módja révén vált e mondat – akarva-akaratlanul is – a cinikus reménytelenség kifejezőjévé olvasója, a tábor kapuját kényszerűen átlépő személy számára. E mondat olvastán, megértett üzenetével a sorompón túli világba lépve vált a tábor látványvilága, lehangoló reménytelenséget és emberi kétségbeesést szülő, halált hozó valósággá, halált-gyártó nagyüzemi lágerré, ahonnan a belépést követően már nincs menekvés! Ennyit az egyébként egyszerű jelentéstartalmú, szükségszerűen természetes optimizmust sugárzó mondat „ártatlan szépségéről” (4. kép, 5. kép)!

 

Éppen ezért e mondat feelingje soha, még véletlenül sem lesz képes ugyan olyan élményvilágot nyújtani egy táborlakó számára, mint amelyhez e mondatnak tankönyv, irodalmi mű, vagy mesekönyv lapjain olvastán, otthon a fűtött és biztonságot adó lakás foteljében ülve, juthatott az olvasó.

 

Hiszen az feletti feliratban elhelyezett mondat - emígy - önmagában, ártalmatlan. Az e mondatot magában foglaló feliratnak, az adott helyen és kapubejárat felett történt célzatos ki- és elhelyezésének tette és ténye az, amely – még ma is – módfelett irritáló, embertelenül cinikus, s végtelenül aljas! Hiszen, aki e kapun belépni kényszerült - az ténylegesen - már reménykedni sem reménykedhetett abban, hogy a kapun belüli „táborban” elvégzett munka őt valóban szabaddá fogja tenni, s a mondat tartalmi ígérete szerint a „táborból” a munkát követően élve (is) kikerül(het). Ezért nem maga a mondat, hanem a mondatot magában foglaló feliratnak, az adott, konkrét helyen (az Auschwitz I. haláltábor bejárati kapuja felett) történt elhelyezésének/felállításának - a hozzá levakarhatatlanul tapadó félreérthetetlen és mérhetetlen cinizmusú szimbolikájának tagadhatatlan - ténye, amely elköveti és megvalósítja az emberi méltóság fizikális sárba-tiprásának soha meg nem bocsátható és el nem évülhető, förtelmes bűncselekményét. Hiszen e felirat, a kapun belépő személyt - már a belépés pillanatában - nem csupán becsapja és – tartalma, nemhogy szó szerinti értelmezése szerint – a számára „ígért” szabadságot nem biztosítja, de még az élet utolsó és egyetlen esélyétől: a REMÉNYTŐL, sőt annak illúziójától is megfosztja! E hatás is kétségbe ejtőbb - „Én rajtam jutsz a kínnal telt házába, / én rajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. / … Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”* - hiszen bigottságunk ellenére, annyit azért mindnyájan tudunk: a Pokol, nem egy létező valóság!?

 

De a részleteket és a még nem látott film tényismérveit, ne itt és most, hanem a film megtekintését követően, egy kényelmes kávézóban, jó kávé és néhány szendvics elfogyasztása mellett vitassuk meg, adtam hangot javaslatomnak, amely azon nyomban, elfogadást is nyert.

 

- * - * -

 

* Dante: La Divina Commedia – Isteni színjáték – Babits Mihály fordításában (Harmadik ének – A Pokol kapuja)

 

 

/a folytatást lásd, itt/