Fogarasi József

Karácsonyi infúzió – Diótörő

 

Nem, nem kell megijedni! Nincs semmi bajom, sőt azt is mondhatnám, hogy szinte makkegészséges vagyok, életkedvem és optimizmusom pedig még a régi: határtalan (ellenben a demokratikus – liberális – jogállam perspektívája tekintetében ez a határtalan optimizmus – szisszenek fel – lehet, hogy kicsit túlzó és időben is talán elhamarkodott).

 

Ellenségeimnek és rosszakaróimnak – nem titkolom, van belőlük – ugyanakkor végtelen türelemmel üzenem: ne reménykedjenek és bizakodjanak, hiszen nevük a peres iratok jóvoltából most már „megszellőztethető”, s ígérem, a „friss fuvallat”, mint egy jókor jött infúzió, mindenre gyógyírt fog hozni. Különösen azok betegségeire, akik eddig „szerető apaként”, „példamutató férjként, vagy feleségként”, esetleg „anyaként” sütkéreztek önmaguk és környezetük „napbarnító” dicsfényében, hiszen jelenleg elégedetten ülnek - meg nem szolgálta - trónusaikon. Ezeken a pulpitusokon azonban - sajnos - könnyen el lehet csúszni. Ilyen veszélynek vannak kitéve például a szédülősök, valamint azok is, akiknél a „vaj” nem csupán a fejükön, de a talpukon is szétkenődött.

 

Márpedig könnyen e sorsra juthatnak azok a civil és egyenruhás urak – érdekes egyetlen hölgyet sem látok közöttük – akik olyan témamódosítást támogattak és engedélyeztek, amelyben szakmai végzettségük, szakmai felkészültségük és publikációs tevékenységük megkérdőjelezhető, az engedély megadásához – tisztában voltak/vannak vele – a kérelmezőtől megkívánt (előterjesztett) szakmai publikációk kreditértéke pedig mind jogilag, mind etikailag – semleges fórumok előtt – eredménnyel vitatható?

 

****

 

De honnan is az „infúzió”? Egyik ismerősömmel találkoztam november 30-án, aki ott volt és végig is nézte a Diótörő - november 28-ai felújított - premier-előadását. Persze arról is volt tudomása, miszerint nagy rajongója vagyok e Csajkovszkij darabnak és már legalább 50 éve, szinte kizárólag mindig Karácsony valamelyik másnapjának délelőtti („gyermekeknek” szóló) előadásán - ha esik, ha fúj vagy havazik - rendre ott vagyok az Operaház földszinti jobb- vagy balközepe valamelyik sorának első székében. Természetesen nem sznobként - elvéve valamelyik gyermek elől a lehetőséget - várakozom az alkalomra évről-évre, s ülöm végig az előadást, akár-hányadszor is. Mindennek - nyilvánvalóan csak a magam, önző módján - megvan az oka, s öröme.

 

Csajkovszkij csodálatosan szép és fülbemászó dallamú zenéje. A színpad - az élet csodáinak és a mesevilág koreográfus fantáziája által életre keltett és megjelenített előadásával mindig egy kis újat is - üzenő látványa. A gyermeki nézősereg - zajongó, duruzsoló, csodálkozással felkiáltó, avagy az ágyúdörrenésre megrémülő, néha sírva is fakadó - ártatlan áhítattal kitörő, izgő-mozgó megnyilvánulásának őszintesége. Az Operaház, alkalomhoz illő - teljes pompájában „megnyíló, kitárulkozó” gyönyörű épülete, belső termei, nézőtere által sugárzott - karácsonyi feelingje. Valamint, az imént említettek együttes hatása, amelynek köszönhetően, minden egyes esetben - akaratlanul is - felidéződnek bennem gyermekkorom „csodái”, általuk feledtetve egy kis időre az államosítás nyújtotta és biztosította nyomor tényvilágát, de egyben elhitetve a reményt is: miszerint „mindent” el lehet viselni és túl lehet élni, ha az embernek „mesevilági kapaszkodói” vannak. Így aztán úgy döntöttem valamikor, hogy minderről a „luxusról” – nem akarok – nem fogok lemondani senki kedvéért, míg élek.

 

Aztán jött számomra a rossz hír: „felújítják”, illetve „átrendezik”, újrarendezik”, megújítják” a Diótörő-produkciót, természetesen Csajkovszkij zenéjét érintetlenül hagyva. Pedig hát nem véletlenül emelkedett e mesebalett az elmúlt 70 év során a balettművészet klasszikusai közé. Természetesen mindez a zene mellett a koreográfiának is köszönhető volt. Az eltelt több mint félévszázad alatt ugyanis nem sokan vették a bátorságot a mű koreográfiájának „megreformálására”, hiszen a mű idehaza több generációt „kiszolgálva”, képletesen szólva szinte már – hivatalosan is – „műemlékvédelmet” élvezett. Sőt, ha az idén nem nyúlnak hozzá, a Diótörő magyarországi balettelőadásai (képi aurája, látvány feelingje miatt) új kategóriát képezve, az UNESCO 1972-ben elfogadott Világörökség Egyezményének két - „természeti”, „kulturális örökség” - elfogadott kategóriája mellett - „emberi elme alkotta és kivitelezte művek, produkciók” címen, amelyek félévszázadot meghaladó időtartamban folyamatosan szolgálták a nemzet kulturális felemelkedését - harmadikként, talán definiálást is nyerhetett volna?

 

Igazából, pontosan már nem emlékszem, illetve nem tudom, hogy a Csajkovszkij zenére íródott a mesetörténet - vagy fordítva, a mesére a zenemű - azaz „A diótörő és az egérkirály” című mese eredeti változatának Amadeus Hoffmann német zeneszerző, karmester, rajzoló? – aki az „Amadeus” művész-keresztnevet Mozart iránti tisztelete jeléül vette fel – a szerzője és ezt dolgozta át Alexandre Dumas, vagy mindez megfordítva történt, annyi azonban bizonyos, hogy Petipa - az akkori Szentpétervári Mariinszkij Színház balett-igazgatója - ebből az alapanyagból kezdett hozzá a Diótörő librettójának megírásához, amelynek koreográfiáját aztán betegsége miatt asszisztense, Lev Ivanov fejezett be. Mindenesetre az örök jó és az örök rossz küzdelmét” érzékeltető mű 1892-es ősbemutatója óriási sikert hozott alkotóinak.

 

A balett-mű sorsának következő fontos állomása 1934-re datálódik, amikorra V. Vajnonen elkészült a Diótörő – három részre és tíz képre tagolt – saját maga koreografálta verziójával, amely magába építette a cári időszak látványos és professzionális balett-hagyományait és Csajkovszkij oroszosan cizellált klasszikus zenéjét. Mindez azonban egyrészt már megkövetelte a színpadi tér megnagyobbítását, másrészt a zenekar és a balettkar létszámának jelentős számú növelését. Hozadéka viszont az lett, hogy ezt követően elgördültek az akadályok más, egész estét betöltő balett-produkciók készítése és bemutatása elől. Az új, diótörő-produkció 1934-ben Leningrádban, szintén nagy sikert aratott.

 

A Magyar Királyi Operaháznak – az 1927-es bemutató után – az igazi szakmai és kasszasikert a V. Vajnonen 1934-es Diótörő-verziójának az - 1949-ben hazánkba érkezett Vajnonen házaspár általi betanítása, majd e formátumnak az - 1950. évi bemutatása és az azt követő folyamatos műsoron tartása hozta meg. A bemutatott alkotás egyik legfőbb erősségét Oláh Gusztáv impozáns és ragyogó látványterve szolgáltatta: a mesebeli kristálypalota színpadi megjelenését és megpillantását a - látványtól lenyűgözött - közönség valamennyi előadáson, hangos ovációval és spontán kitörő tapsviharral jutalmazta. Tulajdonképpen innen (1950-től) számítódik a Diótörő – szinte változatlan formátumban előadott – hat évtizeden át tartó töretlen sikertörténete. E sikerfolyamatot csupán az Operaház renoválásának időszaka törte meg, amikor is a mű előadását át kellett tenni az Erkel Színházba, ahol az operaházi méretek és a technikai megoldások visszafogásának kényszere csupán a haloványabb siker eléréséhez volt elegendő. Ezt követően a Diótörő rendezésében lényegi változtatásra már csak az Operaházba történt visszavitelekor került sor 1994-ben, Seregi László rendező közreműködésével, aki a Vajnonen koreografálta változat és az Oláh Gusztáv színpadtechnikai megoldások visszaállítása mellett állt ki. A visszatért sikerfolyamat őt igazolta. Emlékeimben az elmúlt hat évtized során maradandó nyomot leginkább – mind a mai napig – az Orosz Adél és Róna Viktor táncolta Diótörő hagyott.

 

****

 

E rövid visszaemlékezés-kitérőt követően térjünk vissza a már említett ismerősömmel történt november 30-ai találkozás és az általa képletesen megemlített „infúzió” történetéhez. Hírhozóm, ismerve liberális, de színházi rendezések, felújítások tekintetében a hagyományokhoz, a már megszokottakhoz erősen ragaszkodó beállítódásomat (mondhatnám: megrögzött konzervativizmusomat) pszichiáterként közelítve kezdett az előadásról szóló „élménybeszámolójához”.

 

Elmagyarázta – azaz próbálta velem megértetni – orvos beteg viszonylatban, miszerint egy orvos akkor is javasolhat infúziókúrát, ha a páciens nem feltétlen beteg, csupán jobb közérzetének, frissesség érzetének, erőnlétének javítása végett, esetleg „fickósságának” fenntartása céljából van/lehet szüksége bizonyosfajta vitaminok és egyéb más enzimek infúzió által szervezetbe történő vénás bevitelére. És ehhez – tudomással bírva, hogy mennyire irtózom a magyar kórházi „luxusállapotok” közvetlen élményétől – még csak arra sincs szükség, hogy az illető személy egy hétig a kórházi betegágyhoz kötődjék, fűzte hozzá folyamatosan vizslatva reakcióimat. Az illető személy ugyanis „lábon bejárva” is megkaphatja az effajta kezelést: reggel bejön a kórházba, a nővér beköti az infúziót, majd az üveg tartalmának 1,5-2 óra alatti „elfogyasztását” követő rövid pihenő után úgy délkörül, már távozhat is az intézményből és akár haza is mehet.

 

Nos, tulajdonképpen a Diótörő esetében is csupán ennyi történt. Kapott az előadás egy - vitaminokból és tápanyagokból álló - frissítő, élénkítő, jótékony hatást eredményező infúziót, amelynek bevitele alatt az előadás egyes díszleteiről egyben a port is letörölték. Csajkovszkij zenéjét egy hanggal vagy szünetet jelző ütemmel sem rövidítették meg és még a mese tartalmát sem írták át, a koreográfia is nagyjából a régi, a látványeffektusok sem szenvedtek csorbát, a díszlet és az egyes szereplők által viselt kosztümök a korábbiakhoz képest azonban elegánsabbak és „divatosabbak”, valamint láthatóan tisztábbak is lettek. Majd ismerősöm az általa elmondottak alátámasztásának bizonyosságaként elővett valami „hivatalos” ismertetőt és abból felolvasott néhány általa fontosnak tekintett mondatot:

 

Csajkovszkij Diótörője évtizedek óta a karácsonyi készülődés elengedhetetlen része a Magyar Állami Operaházban. Az idén, november 28-án - 2015 karácsonyára - Marius Petipa és Lev Ivanov (az eredeti változat koreográfusai), valamint Oláh Gusztáv díszlettervező emlékének is adózva egy újragondolt, illetve újrapolírozott, a klasszikus balett hagyományait követő, de a XXI. század táncművészeti és vizuális elvárásainak megfelelő, új kiállítású darabbal jelentkezik a Magyar Nemzeti Balett. A klasszikus zenei anyagra - egy igazi Diótörő-specialista - a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreografált egy új mese-balettet. A Magyar Nemzeti Balett életében, először készít ilyen világszerte elismert művész a társulat tagjaira szabott, belőlük ihletet merítő koreográfiát.Az alkotók szerint ez a legnehezebben eltáncolható változat, de egyben a legszebb is, ráadásul nyolc szereposztásban játsszák. Az új változat sokkal filmszerűbb, gördülékenyebbek a színváltások, így ez a bemutató, nemcsak a táncművészek számára kihívás, hanem a műszaknak is. Az előadás megújult díszleteit Vavrinecz Beáta, káprázatos jelmezeit Rományi Nóra tervezte. A bemutató dirigense: Hámori Máté.

 

Mindezt az előzetes beharangozást – folytatta ismerősöm a saját értékelő véleményét – a látottak alapján csak megerősíteni tudom. Állítom, az elmúlt hét évtized alatt, több generációt azonos művészeti színvonalon kiszolgáló mese-balettből klasszikus baletté avanzsált, egész-estét betöltő mű, a most végrehajtott újragondolással és „felfrissítéssel” (infúzióval) semmit nem veszített igényes és látványos szórakoztató jellegéből. Azt is mondhatnám, hogy ez az új változat a korábbi előadások nosztalgikus múltjának méltó folytatója és továbbra is a karácsonyi ünnepkör, a szentestére való készülődés elengedhetetlen és méltó kellékének fog számítani. Kevés élcelődéssel és sajátos cinizmussal élve - egy más esetre használt szlogent kölcsönvéve - helytálló a kijelentés: „Nincs karácsony Diótörő nélkül!” És még arra is fogadni mernék, hogy a hagyományteremtés szándékával most útnak indított adventi időszak mind a 21 előadása évtizedekig telt házas nézőtérrel fog az Operaház repertoárján szerepelni.

 

Végül elhangzott különvéleményét ismerősöm, a hivatalosan kiadott kommüniké második részének – számomra történő – ismertetésével zárta:

 

A Magyar Állami Operaház adventet, a karácsonyi szentestét köszöntő programsorozata az új Diótörő-produkció premierjével indul november 28-án, majd folytatódik a 21 előadással, az Opera főbejárata előtt álló feldíszített karácsonyfa körüli karácsonyi programokkal, a Hajós utcai szfinx A Capella teraszán a kórusénekléssel és a Kolibri Színház szabadtéri bábelőadásával. Ezen kívül sült gesztenye és forralt bor várja majd a látogatókat, a pult mögött pedig ismét az Operaház vezető énekesei és balettművészei fognak árusítani. A vasárnap délután öt órakor kezdődő fesztiválmegnyitón az első forralt borokat Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója és Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója fogja mérni.

 

Jó, de ez esetben miért van szükségem az éltető infúzióra, kérdeztem? Hát, kezdte mély lélegzetvétellel ismerősöm az indokolást, egyrészt azért, mivel az előadásban „el van rejtve három bomba”, amely szerintem a te szórakoztatásod és elmélyülésed okából lett kitalálva és a darabba „művészien beépítve” úgy, hogy csupán nálad robbanjon, amennyiben nem veszed észre és rálépsz. De a rendezők (ötletadók, parancsolók?), éleslátásodra építve úgy helyezték el ezeket a robbanószerkezeteket, hogy már a rájuk lépés előtt észrevehessed, elkerülve ezzel felrobbanásukat és csupán kisebb-nagyobb bosszankodással, alaposabb önhergelés esetén legfeljebb gutaütéssel megúszhassad. Másrészt – tudomást szerezve egy több mint félévszázada tartó, töretlen egyéni folyamat általad tervezett megszakításáról és ezzel az új változat utazásnak álcázott egyéni bojkottálásáról – szereztem neked jegyet, a hóbortodnak megfelelő helyre, mégpedig szakmai súgás mellett a lehető legjobb szereposztású előadásra (1. kép), december 3.-ára. Íme, s e szófolyam kísérete mellett, a belépő részemre - teátrális mozdulatokkal kísérve - átnyújtásra került. A „kihívást” köszönettel elfogadom, de most, hogy már tudom, mire számíthatok, miért van szükség az infúzió tényleges bekötésére, fűztem hozzá kérdezően? Mint mondottam, csupán bosszantásod a cél, de rosszabb esetben gutaütés is lehet belőle, amely viszont az infúzió jótékony hatása révén, megelőzhető, illetve elkerülhető! Azaz – tettem hozzá önmagam számára magyarázatként – a „beavatkozás” azért elkerülhetetlen, mivel a „meglepetésekből” előre semmit nem fogsz elárulni? Úgy van, bólintott fejével megerősítően.

 

****

 

Otthon aztán kézbe véve és tanulmányozva a megszerzett dokumentumokat jobbnak láttam, ha nem várva szaksegítségre – előképzettség nélkül is – azonnal bekötöm magamnak az infúziót.

 

Valamikor volt hallgatóim, évekkel ezelőtt két – doktori iskola által jóváhagyott – PhD téma címére – „Az önkormányzati védelmi igazgatás szervezetrendszere a XXI. században”illetve „A helyi önkormányzatok Magyarországon 1990-2010” – és a velük összefüggő „érdekességekre” hívták fel a figyelmemet. Szakmai „betegség” okából mindkét téma érdekelni kezdett, így hát hozzáfogtam a két téma kiírója/ jóváhagyója, kidolgozója és témavezetői kilétének felkutatásához. A minderről, valamit is megtudni akaró személy, kitől és honnan is remélhet gyors segítséget, mint [a nemzeti felsőoktatásról (Nftv.) szóló törvény és a témát - a doktori iskolákról, a doktori eljárások rendjéről és a habilitációról szóló - törvényi felhatalmazás alapján szabályozó - 387/2012. (XII. 19.) Korm. rendelet figyelembe vételével - egyesületi alapon létrejött, elfogadott Alapszabálya szerint működő] az Országos Doktori Tanács (ODT) által létrehozott és folyamatos üzemeltetéséről gondoskodó, nyilvános adatbázisától (ODT Alapszabály 7-8. pontjai). A honlapon közzétett adatbázisban - Doktori képzés: témakiírások / témavezetések című rovatokban - való keresés nem vezetett eredményre. Ezeken a címeken egyetlen doktori iskola se nem hirdetett meg, se nem hagyott jóvá kutatási témát, doktoranduszi felvételt. Az ODT elnökétől kapott írásos válaszlevélből aztán megtudtam, miszerint az általuk vezetett nyilvántartás nem közhiteles; másrészt nyilvántartásuk nem rendelkezik országos terítettséggel, mivel az ODT- nek csak azok a Magyarországon akkreditált, doktori képzést is folytató felsőoktatási intézmények a tagjai, amelyek felvételüket kérik és az Alapszabály rendelkezéseit magukra nézve kötelezőnek fogadják el; harmadrészt a honlapon megjelenített nyilvántartás, hitelessége az egyes tagintézmények gyorsaságától, precizitásától és lelkiismeretességétől függ.

 

De akkor mi szükség e költségvetésből támogatott „félhitelességű”, ráadásul csupán egyesületi alapon működő szervezetre? A kapott válasz szerint „az ODT 2010. január 1-től 2013. december 31-ig terjedő időszakban állami pénzügyi költségvetési támogatásban nem részesült.” (2. kép). Mindennek némileg (?) ellentmondani látszik, miszerint például „a Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2012-ben 80.000 Ft, 2013-ban 80.000 Ft, 2014-ben 105.000 Ft éves tagdíjat fizetett meg az Országos Doktori Tanács részére.” (3. kép). Kérdezem, itt a nyilvánosság előtt: az egyes tagszervezetek/tagegyetemi-intézmények (mint pl. a NKE) vajon miből, ha nem a költségvetés által számukra biztosított összegekből fizetik meg az ODT részére a tagdíjat? E kérdésre választ, a mai napig nem kaptam!

 

Az időközben megszerzett információk - a témakiírások és azok engedélyezése vonatkozásában leszűkítették az intézményi kört, amelyek így - egyenesen a NKE-hez vezettek. Mit volt mit tenni, mint közérdekű kérdéssel a NKE rektorához, Prof. Dr. Patyi András úrhoz fordulni. A tényleges helyzetet azonban egyszerűsítette a tény, miszerint a NKE létrejötte időpontjában csupán az egyik jogelőd felsőoktatási intézmény – a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) – volt képes a jogszabályi feltételek birtokában doktori iskolát működtetni: a Hadtudományi Doktori Iskolát (HDI), és a Katonai Műszaki Doktori Iskolát (KMDI). Ennek következtében az említett témák kiírása, illetve engedélyezése szempontjából is csak e két doktori iskola jöhetett számításba. Mindez, a témakiíró doktori iskola megtalálásának folyamatát azonban nem csupán egyszerűbbé, de egyben érdekesebbé és „izgalmasabbá” is tette. Ugyan, milyen ok-okozati „háttér-összefüggések” tehették lehetővé, indokolttá, hogy az említett jogi aspektusú két témakör hadtudományi, illetőleg katonai műszaki tudományi megközelítésben kerüljön jóváhagyásra? Tekintettel arra, hogy a HDI a saját honlapján, korrekt módon közzétette a doktori iskolába felvételt nyert hallgatóinak névsorát és a jóváhagyott kutatási témákat, továbbá az abszolutóriumot szerzett hallgatóinak névsorát, az abszolutórium megszerzésének idejét, valamint a PhD fokozatot szerzett hallgatók névsorát, értekezéseik témáit és a fokozat megszerzésének idejét, ezen adatok birtokában egyértelművé vált, miszerint a két kutatási témát csakis a KMDI hagyhatta jóvá. E doktori iskola azonban az ODT felé egyrészt nem, másrészt hiányos adatbázist szolgáltatott, amelynek következtében az ODT nyilvántartásában az említett két témával összefüggő adatok nem voltak fellelhetők. Ráadásul e doktori iskola (KMDI) a saját honlapján – nem követve az egyazon intézményen belül a másik doktori iskola által kialakított gyakorlatot – teljes (névvel ellátott) adatbázisa helyett, csupán a számszerűségi adatokat tette közzé. Ez említett hiányosságokat a KMDI vezetője - Prof. Dr. Solymosi József DSc - utólag sem pótolta.

 

A hiányzó („elhallgatott”) adatok nyilvánossága végett a NKE rektorához, Prof. Dr. Patyi András úrhoz írt adatigénylésre (arra való utalás nélkül, hogy kinek a nevében és milyen felhatalmazási jogkörben eljárva) dr. Horváth József főtitkár úr válaszolt, szégyellni való módon. Hiszen a kért adatokat „zanzásítva” és „szalmakazalszerűen” – oldalszámozás, az egyes értekezési/kutatási témacímek kiírási dátuma, a hozzájuk tartozó hallgató és az egyes témákhoz rendelt témavezető neve nélkül – bocsátotta rendelkezésre (4. kép, 5. kép, 6. kép, 7. kép, 8. kép, 9. kép, 10. kép, 11. kép 12. kép, 13. kép). Pedig ezek az adatok nem titkosak, nagy-részük (már amelyeket a KMDI nem „felejtett el” az ODT rendelkezésére bocsátani) az ODT nyilvános adatbázisában is fellelhetők! (Csak remélni merem: Főtitkár Úr sem a közigazgatás tartalmi-formai, sem a közszolgálat követelményeivel és elvárásaival összefüggő ismeretanyag elméleti és gyakorlati oktatásában nem vesz részt és így, nem hozhat szégyent az ország egyetlen, a „Nemzeti” jelzőt nevében viselhető felsőoktatási intézményre.)

 

A megküldött adatbázisból azonban így is egyértelműen kiderül, miszerint a fentiekben nevesített két kutatási témát: „Az önkormányzati védelmi igazgatás szervezetrendszere a XXI. században” illetve „A helyi önkormányzatok Magyarországon 1990-2010”  (lásd a 7. számú képet) a KMDI írta ki, illetve hagyta jóvá. A kérdés – különösen az utóbbi téma tekintetében – most már az, hogy mindezt a KMDI, milyen szakmai kompetencia és tudományetikai elv felhatalmazásával alátámasztottan tette, illetve tehette meg? A korabeli dokumentumok szerint ugyanis a KMDI célja:

 

-           „PhD hallgatók magas színvonalú oktatása, kutatva tanítása a védelmi szféra oktatási és kutatási elit utánpótlásaként, első helyen a katonai műszaki tudományok tudományágban tevékenykedő egyetemi szakok számára;

-          kutatói elit nevelése a felhasználói, a tágabb értelemben vett piaci igények kielégítés érdekében, így különösen a katonai műszaki kutatások, a hazai és a NATO nemzetközi haditechnikai fejlesztői, szervezői és vezető-üzemeltetői feladatok magas színvonalú ellátására, továbbá a védelmi szféra valamennyi, a katonai műszaki tudományok kutatási területeihez kapcsolódó „civil” azaz nem katonai szervezetek számára;…”

 

A sillabuszból köntörfalazás nélkül arra is egyértelmű választ kapunk, miszerint a KMDI meghatározása szerint mi tartozik a katonai műszaki tudományok tudományterülethez: valamennyi többi tudományágnak (így az építőmérnöki-, a villamosmérnöki-, építészmérnöki tudományok, az anyagtudományok és technológiák, a gépészeti-, a közlekedési-, a vegyészmérnöki-, az informatikai-, az agrárműszaki- és a multidiszciplináris műszaki tudományok tudományágak) speciálisan a katonai alkalmazásával kapcsolatos alap-, alkalmazott-, kísérleti fejlesztési-, technológiai-, technológiai transzfer- és műszaki innovációs jellegű kutatásával foglalkozó tudományág.” (A felsorolásban azonban hiába is keresem a jog-, a közigazgatási- és az önkormányzati tudományterületeket nem lelem, vajon miért nem?)

 

Az ügy további pikantériája, hogy e téma nem eredeti módon, hanem címmódosítás révén – azaz kiírás nélkül? – került engedélyezésre. A doktoranduszhallgató számára – akinek a kilétéről egyébként talán nem mellékesen, úgy a Doktori Iskola és vezetése, mint a ZMNE Doktori Tanácsa szemérmesen hallgat – a doktori iskolába 2007-ben történt felvételekor ugyanis „A védelmi igazgatás szervezeti és irányítási rendszerének doktrinális kérdései” című kutatási téma került jóváhagyásra. Az is nyilvánvaló, hogy e szakmai témára és az értekezés megírására készítette fel a hallgatót a KMDI (javítsanak ki, ha marhaságot mondanék?). Majd e doktori iskola elvégzésekor, az abszolutórium megszerzése előtt vagy azt követően, egyszer csak értetlen módon, egy más tudományterülethez tartozó téma - „A helyi önkormányzatok Magyarországon 1990-2010” - kerül a KMDI Tanácsa által, jóváhagyást kérve (14. kép) az Egyetem (ZMNE) Doktori Tanácsához előterjesztésre, amelyet az Egyetem (ZMNE) Doktori Tanácsa – számomra elképesztő módon – mindenféle kérdés és észrevétel nélkül, egyhangúan jóvá is hagy (15. kép, 16. kép, 17. kép)? Talán nem véletlenül: hiszen az előterjesztő – etikusnak nem tekinthető módon – az a Prof. Dr. Solymosi József DSc, aki a KMDI Iskolavezetője és egyben az Egyetem Doktori Tanácsának elnök-helyettese is (18. kép). Ráadásul ez utóbbi testület üléséről felvett jegyzőkönyv, de maga az előterjesztés sem tartalmaz semmiféle mellékletet, indokolást, de még a doktorandusz-hallgató által becsatolt témavázlatot és annak publikációs jegyzékét sem? Vajon milyen megfontoltságból? Egyébként maga a határozat is jogsértő, mivel a határozat száma – 8/2010.(II.24.) – nem a döntést hozó ülés dátumát (II. 23.) tartalmazza (19. kép, 20. kép)! És, hogy ki a témavezető? Ez sem a doktori iskola tanácsa, sem az egyetem doktori tanácsa számára nem egy fontos kérdés. Így aztán azon sem kell csodálkozni, hogy az erre utaló adatot a jegyzőkönyvben is hiába keressük?! E jegyzőkönyvi sötétségre csupán 4 év után, egy közérdekű adatkérésre kapott – 2014. szeptember 12-én kelt – válaszlevél során gyúlt fény (21. kép). Majd egy másik – október 7-én kelt – válaszlevélből már az is kiderült, miszerint az új témához mindjárt két – Dr. habil. Horváth László PhD és Dr. Hülvely Lajos PhD – témavezető is hozzárendelődött?! (22. kép, 23. kép)  

 

De van itt más „bibi” is! A kijelölt két témavezető professzor úr – dr. Horváth László, illetve dr. Hülvely Lajos – által, a doktori iskola létezése óta kiírt témacímei között, az ODT adatbázisában és nyilvántartásában egyetlen ilyen - „A helyi önkormányzatok Magyarországon 1990-2010” - című témára, illetve ilyen című témavezetésére utaló adat nem található? Mindez, talán nem is véletlen, hiszen saját, írásos bevallásuk szerint egyik professzor úrnak sem tudományterülete, sem kutatási területe a Helyi önkormányzatok jogi-, közigazgatási tudományterület, sőt az általuk megjelölt 10 legfontosabb publikáció között sem szerepel egyetlen ilyen témakör, de még a teljes publikációs jegyzékük sem tartalmaz ilyen tárgyú publikációt (dr. Horváth László*: 24. kép, 25. kép, 26. kép, 27. kép, 28. kép, 29. kép) (dr. Hülvely Lajos*:  30. kép, 31. kép, 32. kép, 33.kép, 34. kép)! Mindez, sajnos Prof. Dr. Solymosi József DSc*úrra nézve is igaz (35. kép, 36. kép, 37. kép, 38. kép39. kép, 40. kép, 41. kép, 42. kép, és a 2007-1971. közötti évek publikációira is)! Megjegyzem, én biztosan nem mernék hasonló helyzetben a Helyi önkormányzatok helyett egy, a kémiai tudományterületet érintő témacím-módosítására javaslatot előterjeszteni.

 

További kérdés, s egyben talány is: vajon az említett három professzor úr - dr. Horváth László* (43. kép), dr. Hülvely Lajos*(44. kép), Prof. Dr. Solymosi József* (45. kép) - Személyi adatlapján az abszolutóriumot szerzett hallgatóinak számszerűsége mellett/helyett, nevük miért nem olvasható? Holott mindezen adat az ODT országos nyilvántartásának részét képezi?

 

****

 

Az infúziót kikötve, az előadás kezdetét jó félórával megelőzően érkeztem az Operaház épületéhez. Valóban, hangulatos látvány fogadott: az Operaház díszesen megvilágított főbejárata előtt egy hatalmas méretű fenyőfa állt, feldíszítve ajándékokkal, égőkkel, körülötte pedig - az előadásra a felnőttekkel együtt-érkező - sok-sok csodálkozó szemű, bámészkodó, illetve nagy-nagy örömmel ugrándozó gyermekkel. Az ígérteknek megfelelően kürtöskalács- és gesztenyesütő is volt, ahol lehetett venni igazi sült gesztenyét. A bejárati lépcső két oldalán három hangulatos faház emelkedett, amelyben az Operaház művészei forralt bort és más „nyalánkságot” kínáltak kulturált körülmények közepette és módon, a magyaron kívül, más nyelvet is beszélve. A forralt bort ráadásul nem az ital forróságát átvevő és így megfoghatatlan műanyag, hanem a melegnek valamelyest ellenállóbb, vastagabb anyagú papírpoharakban árulták. A szalvétán kívül – ha kért, ha nem – még gépi blokkot is kapott a vásárló, aki ráadásul választhatott: borát tiszta felületű asztaloknál leülve vagy pedig egy-egy kör alakú pulthoz állva fogyasztja el.

 

A gond és probléma a forralt bor elfogyasztását követően kezdődött: hova is dobjuk az üres papírpoharakat. Körbenézve, ameddig a szem a sötétben ellátott, közel-távol egyetlen hulladékgyűjtő sem tűnt fel, így hát a vendég, jobb megoldást nem találva, mindent az asztalon vagy a pulton hagyott, rábízva a takarítást a gyermekien játszadozó szellőfuvallatokra. Mindez, a díszletek mögül az Operaház előtti térre kisétáló Diótörő-kapitányt és a belekaroló csinos Marikát legfeljebb annyiban zavarta, hogy a földön guruló papírpoharak láttán - elkerülendően a rájuk taposást - kénytelenek voltak a teret - a betanultakhoz képest - nagyobb kerülővel körbejárni. Csak a kitartóbb és otthon is a rendhez, a tisztasághoz szokott vendég nem volt rest addig keresgélni, amíg az egyik faház sarkánál - a vásárlók által takarva - meg nem látta az egyetlen szeméttől roskadozó, további hulladékot fogadni már nem képes, illúzióromboló módon „dizájnos”, a sötétben sárga-színűnek látszó, billenő-fedeles, műanyag szemetesládát (46. kép). Úgy tűnt, a színpadképet oly mesterien kigondoló rendezők közül egyik sem a főbejáraton keresztül szokta megközelíteni munkahelyét, különben ez a látvány biztosan kiszúrta volna a szemét és rögvest „átrendezi” a kis-ház körüli „díszleteket”.

 

A főbejáraton belüli csarnok is kedves és barátságos hangulattal fogadta az érkezőket. A földszinti ruhatárnál állva, kicsit elszomorodtam: a két-három gyerekkel érkezők ezer forint alatti összeggel aligha „válthatták” meg a ruhatártól való „továbbhaladás” lehetőségét. Talán az „ünnepi” alkalomra tekintettel, lehetett volna gálánsabb is az Operaház vezetése, s a gyerekek után esetleg nem kér ruhatári díjat? No, mindegy, egyszerre még nálunk – ebben a rohamosan fejlődő és erősödő országban – sem valósulhat meg minden. Gondoljuk csak végig: felújított Diótörő; ingyenes ruhatár; a családokért aggódó, családot szerető, a családoknak a vasárnapi boltbezárással kedveskedő, a hölgyeket kíméletből a kormányzás (vezetés) közelébe sem engedő – férfipártoló, ráadásul dölyfösen, gőgösen sajátosan magyar – a keresztényi és demokratikus értékeket védő uralkodó-osztály stb., mindez mennyibe is kerül (az adófizető polgárnak)? Csoda hát, ha minden elvárás-feltétel, most még nem ér össze?

 

Az előadás majdhogynem telt-házas nézőtér előtt, időben sem késlekedve, Csajkovszkij csodálatosan letisztult és a klasszikusok sorába emelkedett zeneművének nyitányával kezdődött. Eddig minden rendben, állapítottam meg elégedetten. Aztán a színpadot a nézőtértől elválasztó függöny a nézőközönség előtt széttárult és a teljes színpadot betöltő nyitóképpel kezdetét vette a balett-opera cselekménye. Itt azonban az első bomba mindjárt és azonnal, fel is robbant alattam, mivelhogy szemem - mielőtt még a lábam elé, a földre tekinthettem volna - a színpadkép baloldalán - a korábbiakhoz képest - új elemként előbukkanó, kápolnaszerű templomi belsőtérre, az oltárra és az előtte térdeplő, valamint mögöttük, a misére sietős léptekkel, gyerekekkel érkező - szinte a templomajtón beeső - felnőtt-párra tévedt. Ez nem lehet igaz kiáltottam fel mérgelődve, de csak magamban: nahát, kéretlenül, félretolhatatlan módon, már ide is betette lábát az egyház!? Ez felháborító! Ha a szentpétervári 1892-es ősbemutató óta eltelt több mint 120 év, a Magyar Királyi Operaház 1927-es bemutatója utáni közel 90 éve és a sikert hozó 1950. évi előadássorozat 65 éve alatt, e mesebalett meg volt, illetve nem igényelte, s nem is hiányolta az egyház jelenlétét akkor ezúttal a katolikus egyház a maga tárgyiasult jelképeivel vajon, kinek a súgására, esetleg „utasítására”, kapott kötelező és ingyenes elhelyezést a színpadon?

 

Ráadásul úgy, hogy a mese szövegírói közül - a legjobb tudomásom szerint - sem A. Hoffmann, sem A. Dumas nem tesz említést a „babazsúr” előtt megkívánta, kötelező templomlátogatásról. Nem beszélve arról az aprócska tényről, miszerint a „szövegkönyvből” Petipa, az akkori Szentpétervári Mariinszkij Színház balett-igazgatója, illetve az ismert okok miatt Lev Ivanov készítette a koreográfiát, nyilvánvalóan együttműködve a „színdarab” díszlettervezőjével, színpadi építészével és a rendezővel, akik közül egyik sem ment volna bele egy egyházi intézmény (templom) színpadi megjelenítésébe. De, ha mégis, akkor meg biztos, hogy nem egy európai – s különösen nem egy kurucosított – keresztény templomot és azon belül papi miseruhában misét celebráló lelkipásztort álmodtak volna színpadra. Mindenesetre ügyes és sajátosan magyar – azt is mondhatnám, kerényi-szagos és koppintásos – propagandisztikus, illetve retorikai húzás volt e templomi jelenet színpadra vitele. Hiszen egyébként – a józanabbak közül a valóvilágú életben – ugyan kinek is jutna eszébe, hogy Stahlbaum tanácsos (méltóságos?) úr - karácsony megünneplésére rendezett - „házibulija” előtt, ajándékcsomagokkal a kezekben és közben a sűrű pelyhekben hulló hóban az ember lábait taposó fegyelmezhetetlenül és felszabadultan összevissza rohangáló és viháncoló, hógolyózó gyerekekkel együtt bemenjen egy templomi szentmisére, amikor már csak néhány lépésnyire a tanácsos úr hívogatóan csábító, reprezentatív kivitelű családi kúriája?

 

Persze, az élet rút tényeiről – föld-mutyi, kaszinó-mutyi, migráns-mutyi, dugó-mutyi, kerítésépítés-mutyi, közbeszerzési-mutyi stb. – való „figyelemelterelést” így, ilyen primitíven és csalfa módon, egy gyermekekkel teli színház színpadi meseelőadásába építetten kell a fogékony agyú gyermekközönség tudatalattijába észrevétlenül becsempészni, hogy később mindez, egyetlen központi hívó szóra, a kívánt eredmény és cselekvés idejekor, mindenkinél előhívható legyen. És nem, ahogyan ezt annak idején a dilettáns szocialista-liberális kormányzati hatalom tette, a betegek hangulatának javítása „érdekében”: templom helyett minden beteg ágya mellé - erőszakkal - egy páncélkazettát helyeztetett el. Aztán csodálkoztak, hogy az „ajándéknak” szinte senki nem örült, pedig nekik is volt költségvetési pénzekből finanszírozott propagandaminisztériumuk, élén a miniszterrel, no és a szaktanácsadók siserahada is kéznél volt, azzal a kisebb szépséghibával, hogy e személyek talán kevésbé voltak képzettek és járatosak valamint fogékonyak és felkészültek, a szakma kifinomultabb „turpisságaira”, illetve eszközei bevetésének időzítésére, mint az „irigyelt” mostaniak. E rendezői sugallat – valljuk meg – azért egy kicsit sántít, hiszen karácsony napján szinte senki – a hajléktalanokat és az egészen időskorú, magukra maradottakat kivéve – nem megy el kétszer a templomba, még a bigottan vallásos személy sem, azaz Karácsony napján – szinte mindenki – egyszer, mégpedig az éjféli misére fog elmenni. Mindennek következtében a színpadi sugallatnak, csupán elméleti jelentősége lehet!

 

Ne tessék türelmetlenkedni, nem fogok pontról pontra, eseményről eseményre haladva beszámolni az előadás teljes cselekményéről, egyrészt mivel szépségét és eleganciáját, illetve valóban modern és egyben ízléses színpadi megjelenítését csak képek segítségével lehetne valamelyest is illusztrálni - azok számára, akik az előadást nem látták - ilyen képeket viszont nem készítettem. Másrészt, a meseszövés cselekményében és időrendjében lényeges változtatást nem vettem észre. Harmadrészt, aligha van ma olyan személy Magyarországon, akinek a Diótörő meséjét – ismeret hiányában – valamelyest is el kellene mesélni. Egyébként mindenkinek jó szívvel ajánlom a Magyar Állami Operaház 21 előadása valamelyikének megtekintését.

 

A második bomba „fellelhetőségére” valamelyest már előre tudtam következtetni, így aztán nem léptem rá, s az nem is robbant fel. Sejtettem, hogy az egyház jelenléte a darabban ezzel nem ér(he)t végett. Nagyjából azt is ki tudtam számítani, hogy a meseszövés mely részében és milyen jelenetnél találkozhatunk majd vele ismét. Nem tévedtem, Stahlbaum tanácsos úr házának szalonjában, az ünnep tiszteletére összegyűlt felnőttek koccintottak, majd táncra perdültek. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az egyház e „tömegjelenetből” semmiképp nem maradhat ki! Nem is maradt! A színpad, azaz a szalon jobboldali első ajtaján jött be - egyszerű, tiszteletes házi uniformisban - fejbiccentéssel üdvözölte a jelenlévő társaságot, majd mögöttük elhaladva, a színpad (a szalon) jobboldalán, a másik ajtaján távozott; akár egy „felesleges”, helykitöltő színpadi kellék. Hogy minderre a semmitmondó jelentre mi szükség is volt nem tudom a választ, tessenek a rendezőt megkérdezni. Annyi, nagy bizonyossággal - az autentikus válasz megérkezéséig - talán kimondható: az egyház képviselőjének minden fontosabb társaságban feltétlen helye van és egyetlen központi esemény sem záródhat fizikális jelenléte nélkül (legalábbis, ameddig e hatalmi kurzus a felszínen van). Majd a már ismert jelenetekkel, de sokkal frissebben és energikusabban, illetve látványosabban a mesejáték a színpadon folytatódott.

 

A harmadik bombánál a színpadon, maga az egyház, mint intézmény, illetve lelkipásztor képviselője ténylegesen már jelen sem volt. Jelenlétére csupán - lélektani kényszerhatással bíró - szimbolikus formája utalt: Marika az esti lefekvés előtt gondosan előkészülve összetett tenyerekkel, égre meredő tekintettel mondja el a kötelező esti imát. A korábbi, magyarországi rendezői változat 65 évében az esti ima - Stahlbaum tanácsos házában - ennyire exponált módon, nem is volt látható. A hálószoba belső történéseinek - nyilvánvalóan - napi-politikai igények kiszolgálásaként színpadra vitele ugyanakkor a nézők többsége számára, elfogadhatatlan. Még akkor is, ha napjainkban a kereszténydemokrata-kurzus sokat hangoztatva igyekszik lelki üdvünkért minden tőle telhetőt megtenni: bevezette az iskolákban a kötelező hittan- és erkölcstan órákat, kötelezővé teszi/tette a közös kóruséneklést (előbb-utóbb remélhetően az állami és egyházi munkahelyeken is), vasárnapra pedig (saját, jól felfogott üzleti érdeke szerint az adventiek kivételével) bezáratta a boltokat, üzleteket és bevásárlóközpontokat. Most meg e mesebalett által azt sugallja valamennyi gyermeknek, hogy lefekvés előtt mondjon imát, olyan valamihez/valakihez, akit sosem látott és legjobb meggyőződésem szerint nem is fog! Ennél a műveltségi-kultúraszintnél lejjebb, már nincs! Mindezt arra alapozva mondom, hogy gyermekként kemény, vallásos nevelésben részesültem, de a lefekvés előtti esti ima nem volt előírva, de még csak ajánlott formában sem. Az egyetlen kötelező imádság is csupán közös formában és csak a közös étkezések megkezdése előtt volt elvárt, de ez is legfeljebb, az asztalfőn helyet foglaló személy, áldást mondó imáját követő halk, motyogásos formátumban. Az áldást mondó személy megelőzése vagy túlharsogása kifejezetten tiltva volt! Így hát nem szeretném, ha leszármazóim, akármilyen látható vagy sugallt koreográfia szerint, akárkihez is szólnának, ima címén. Persze, ha mindezt szabad akaratukból tennék, tegyék, de ne kereszténydemokrata vezényszóra! Aki szögesdróttal „köszönti” fele-barátait, az követendő mintaadás helyett, elsősorban a saját lelki üdvéért imádkozzon, lehetőleg egyfolytában és folyamatosan!

 

Az említett kifogásoktól eltekintve állítom: a darab kifejezetten előnyére változott! E dicséretből is kiemelném a család öreg - testesen cammogó - barátjának, Drosselmeyer figurájának lecserélését és új felfogásban való felépítését, színpadra vitelét. Ezzel Drosselmeyer a „házi varázslói” szerepkörből, a színdarab vezénylő főszereplőjévé emelkedett. A korábbiakhoz képest az új rendezés egész mesefolyamatában ő - és karmesteri pálcává nemesedett varázspálcájának intése - biztosítja az előadás pezsgő dinamizmusát, amelynek köszönhetően az egyes (képek) történések - e karmesteri varázspálca egyetlen intésére - óraműszerűen váltják egymást, amely folyamatnak ráadásul a varázsló nem csupán külső szemlélője, hanem állandó részese sőt, egyik elegánsan mozgó központi alakja. Az újonnan koreografált Marikát, azaz Mária hercegnőt - az általam látott előadásban - alakító Tanykpayeva Aliya, és a Diótörőt, illetőleg a herceget táncoló Leblanc Gergely szerény megítélésem szerint csodás minőségű eredményt produkáltak a színpadon, együtt és külön-külön is. (Megemlítve azt is: számomra tudták feledtetni a halhatatlan klasszisnak számító két mítosz: Orosz Adél és Róna Viktor színpadi alakítását.) Természetesen elismerő dicséret illeti a színpad valamennyi szereplőjének teljesítményét, továbbá Vavrinecz Beáta díszlettervezőt – aki a díszleteket a nagy előd, Oláh Gusztáv munkája nyomán készítette – és Rományi Nóra jelmeztervezőt, valamint Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreográfusok hagyományt tisztelő merész vállalkozását is, amelynek köszönhetően a hercegi kristálypalota megpillantásakor a lenyűgözött/elbűvölt közönség ez alkalommal is spontán tapssal jutalmazta az elé tárult látvány megálmodóinak és kivitelezőinek teljesítményét. Hámori Máté karmester és a Magyar Állami Operaház Zenekara és Gyermekkara szintén kiváló munkát végzett. Teljes felelősséggel ki merem jelenteni: az újrakoreografált Diótörő, 65 éves klasszikus elődjének méltó hirdetője és képviselője!

 

****

 

Az egyetlen kifogásolható részletkérdés a három felvonásból két felvonásossá alakított előadás két része közötti szünet igen hosszúra nyújtott időtartamának esetleges lerövidítésében fogalmazható meg. Persze az sem lényegtelen szempont, hogy így a gyerekekkel érkezett felnőtteknek kellő idő állt a rendelkezésre a büfé közös meglátogatására és az ott vásárolt finomságok nyugodt körülmények közötti elfogyasztására. Mi is erre használtuk fel az említett hosszú szünetet. Felérve az emeletre azonban többszörösen is meglepődtünk: egyrészt a büfé luxuskörülményeket tükröző átalakításán, másrészt a büfé mögötti - általam csak kerengőnek nevezett - folyosórész presszóvá alakításán, melynek köszönhetően asztalhoz ülve a partnerrel a kávé és/vagy szendvics elfogyasztása közben most már nyugodt és kényelmes körülmények közepette még diszkrét társalgás is folytatható volt, harmadrészt az előző kettőből objektíve következő, nem a magyar pénztárcákhoz méretezett árakon. Sajnos, 500-Ft alatt egyetlen finomság – perec, üdítő, szendvics, kávé, sütemény stb. – sem volt megvásárolható. Az ártáblákon az előbbi felsorolásban szereplő „apróságokért” 500- és 1500-Ft közötti összegek szerepeltek. Körbenézve ilyen látott, jelenséggel az Operaház büféjében az elmúlt 60 év alatt még nem találkoztam: többen ekkora összegekre nem készülve a gyerekeknek csupán egyetlen perecet és egy üdítőt tudtak venni, amelyet aztán a felnőttek igyekeztek a gyerekek között igazságosan és egyben testvériesen elosztani. Ha mindehhez a jegyárak és a ruhatár díját is hozzászámítjuk, akkor ez már szép kis summát képvisel - egy négytagú család esetében - figyelmen kívül nem hagyható tényként! Nesze neked rezsicsökkentés, meg mindenféle handabanda. Meg „Szulejmán”, de a megszülteket, ki és miből fogja majd eltartani? Vagy az éhes bendő megtöltéséhez elegendő a szólamokban megnyilvánuló manna: „A magyar reformok működnek!”?

 

A hosszú szünet, ha másra nem, háta arra elegendő volt, hogy a világ dolgait, benne különösen a magyarokét, rövidre fogva megvitassuk, illetve róluk véleményt cserélhessünk. Elképesztő ez az egyre mélyebbre süllyedő, primitív szinten is demagóg - más véleményt (lassan még az Alkotmánybírósághoz hasonló színvonalú párhuzamos véleményeket és eszmefuttatásokat) maga mellett meg nem tűrő - jelszavak tömkelegétől duzzadó, tévedhetetlenséget sugárzó kinyilatkoztatás-sorozat, amely mind írásban, mind szóban éjjel és nappal egyfolytában ömlik az emberi vevőtornyok felé, a központi költségvetés által finanszírozottan. Mindennél csak az a nagyobbik baj – állapítottuk meg egymással egyetértve – hogy a tömegek egyetlen válasza e jelenségre adóvevőjük kikapcsolása és bezárkózása saját megváltoztathatatlannak hitt és tartott sorsukba, miközben a mindennapok során világosan látják nyomoruk nagyobbodását és az adófizetők pénzét számolatlanul herdáló állami támogatások értelmetlenségét, a kivételezetti kör leplezetlen gyarapodását.

 

****

 

A korrupció azonban nem csupán nyílt formákban és pénz kíséretében, a megvesztegetés révén van jelen társadalmunkban. Hiszen az un. korrupciógyanús esetek száma is egyre ijesztőbben növekszik. E kategóriába lehet sorolni az uram-bátyám kapcsolatra és a kölcsönös szívességre épülő - előnyszerzés végetti - hoci-nesze, alapú cselekményeket. Mint például a gyorsabb ütemű ügyintézést elősegítő olajozást és kenegetést; a szubjektív indíttatású hatósági mérlegelést. Továbbá a „kisebb” szabályszegések/szabálysértések elkövetésének „bocsánatos bűnként” való „leértékelését”; a hatóságok és az egyéb állami/fél-állami hatalmi-szervek büntetlenül maradó hallgatását; az ügyféli beadványok elintézése helyett, azok hosszas és tartalmatlanul mellébeszélő megválaszolását; a szem, a száj és a fül „befogását” (amennyiben később a szívesség kérője is ugyanezt teszi).

 

Az említettek leleplezését akadályozó, gátló szervek és vezetői - cinkos és cinikus összekacsintás mellett - az ilyen ügyekben az adatok személyes jellegére hivatkozva tagadják meg az adatszolgáltatást, melynek következtében a „szívességeket” nyújtó és elfogadó, majd az elfogadókból szívességet nyújtóvá, illetve elfogadóvá vált személyek homályban maradva, elkövetett cselekményük jogos büntetését megúszva, tovább folytathatják kétes üzelmeiket. Pedig a társadalom szempontjából a legveszélyesebb és legkártékonyabb korrupciós cselekmények e „takargatott” latens esetekből bújnak elő. Mindennek ellenére, a felügyeleti szervek vélekedése szerint ezek az esetek csupán kisebb vagy jelentéktelenebb cselekmények, amelyek többségükben egyszerű tévedésre, emberi elnézésre, figyelmetlenségre stb. - azaz nem szándékosan elkövetett hibákra - vezethetők vissza. Így „kisebb súlyuk” miatt nem állnak arányban az adott ügy teljes hátterének felderítése végett befektetendő energiával és költséggel. Pedig az általuk okozott kár, összességében - csoport vagy társadalmi szinten mérve - százezres és milliós nagyságrendet tesz ki. Ezzel szemben a hatóságok – élükön a rendőrségi szervekkel – az egyszerű polgárokkal szemben példát statuálva járnak el, akár néhány-ezer forintos összegű követelés behajtása végett, még akkor is, ha mindezt jogszabályi rendelkezés nem írja elő, és a végrehajtásukra fordított munkaenergia és költségek nagysága – bizonyíthatóan – a jogtalan behajtással esetlegesen megtérülő összegek többszörösére is rúg.

 

A szünet végét jelző csengetést követően, ülőhelyeink elfoglalásáig volt még elegendő időnk, hogy szóba-hozzuk korunk „kizsákmányolásának” sajátos megjelenési formáinak az – adventi és a húsvéti ünnepek előtti s alatti időszak „szellemi-lelki” igényeit kielégítő kirakodóvásáraira „épített”, táplálkozási „kényszer” szülte, a testi kívánalmakra hallgató – ínycsiklandós helyszíni főzés-sütés dínomdánom spekulációján alapuló, gyors meggazdagodást ígérő és biztosító – de nem mindenki számára elérhető – lehetőségek egyikét. Mindez, elsősorban a budapesti Vörösmarty és a Bazilika előtti teret elfoglaló, mindenféle népi-iparművészeti, az adott ünnephez igazodó „kegytárgyak”, édesség- és vattacukor különlegességek, bőr- és faalapanyagú, népi motívumokkal díszített kerámia tárgyak kínálatára „kitelepedett”, egyen faházakból árusító, kis-, közép- és még naggyá nem nőtt kereskedőkre nézve igaz. Természetesen nem ők a „kizsákmányolók”, ők csupán a csalit képezik a – sok esetben szánni valóan giccses – portékáikkal előcsalogatott és horogra akadó halakra – vásárló turistákra, bámészkodva bóklászó, kíváncsian szemlélődő emberekre – nézve, akiket előbb vagy utóbb, korgó gyomruk segedelmével a pénzre, s az általa szert tehető vagyonra éhes „cápák”, kíméletlenül felfalnak. Hiszen a kirakodóvásárosok nélkül (hiányukban) ugyan, melyik „hal” lenne oly ostoba, hogy odasétáljon kifosztójához és egy műanyagtálcányi lila-káposztás libacombért, erdélyi töltött káposztáért, csípős székelykáposztáért, tojással és kolbásszal megtűzdelt rakott burgonyáért és egyéb más finoman illatozó falatokért 2.500-3.500-Ft-ot kifizessen. Amely számlát - ha ráadásul meg is szomjazik a „hal” - továbbnöveli a sör, a bor, az üdítő, valamint a desszert (palacsinta, rétes stb.) meg a kávé ára, további 2-3 ezer forinttal. Így, személyenként akár 5-6 ezer forinttal is megkönnyebbülve máris lehet könnyedén továbbsétálni és nézelődni, illetve a különböző műsorokat meghallgatni, majd elölről kezdve az egészet, újból enni, s inni. Mi ez a magyarnak, aki egy olyan országban lakik és él, ahol a reformok működnek, az ország pedig gyarapszik? A bökkenő csupán az, hogy az előbb említett két helyszínen sétálva magyar nyelven beszélőkkel alig-alig találkoztam, hacsak a sikeres diplomamentő akció során egyesek annyira nem tanulták meg az általuk választott valamelyik idegen-nyelvet, hogy már a diplomát is e tanult és vizsgát tett nyelv használatával vették át az illetékes dékántól?

 

De az is ritkaságszámba ment, amikor az étkezni akaró vásárló egyik kezében egy tállal a másikban pedig egy pohárral - a NAV-hoz bekötött pénztárgép adta - az általa vásárolt ételt, s italt nevesítő számlát kért és kapott volna. Amennyiben nagyon okoskodott, akkor legfeljebb egy olvashatatlan kézírással kiállított, lepecsételetlen nyugtát kaphatott, igen szúrós szemek által kísérve. Még az is előfordult – nem ritkán – hogy a nyugtát kiállító személy csupán arabul, vagy más hasonló nyelven volt csak képes kommunikálni, egyik alkalommal meg is kérdeztem tőle: letelepült, avagy csupán „átutazóban” van itt? Nem tudom, hogy értette-e a felett kérdést, de mindenesetre minden hozzáintézett szóra és mondatra széles mosollyal válaszolt. Jól állt neki, de azt nem tudtam meg tőle, hogy „munkaügyileg” a papírjai rendben vannak-e?

 

Azt viszont sikerült az egyik asztalt takarító, vendégek által elhullajtott szemetet összegyűjtő, fiatal „alkalmazottól” megtudnom, miszerint néha azért nem tudnak gépi számlát adni, mivel előfordul, hogy nincs áram a téren, ilyenkor pedig a gépek sem működnek, fűzte hozzá kajánul. Valamint, hogy a téren jelenlevő főnökök, még ha öltözetük elegánsabb is, csupán strómanok, a tereket mozgató szálak pedig csupán néhány igen gazdag és befolyásos ismerősökkel rendelkező személy kezében összpontosul, akik orrukat - mutatott ujjával az ég felé, de nem az Olimposzig - igen magasan hordják, és sohasem köszönnek az olyannak, mint ő, sem előre, sem vissza.

 

A rendkívül sikeres előadást követően – hála az „infúzió” jótékony hatásának, no meg – az enyhe időjárásnak is köszönhetően, nem volt kedvem közlekedési eszközre szállva hazamenni, így hát szép lassan hazasétáltam, miközben cikázó gondolataimat, az Operaházban látottakkal és hallottakkal ütköztetve, tartalmuk alapján, sikerült valamelyest helyre- és rendbe rakni.

 

Nagyon úgy tűnik, hogy a regnáló hatalom vezetői - eminens diákként - jobban megtanulták a leckét, mint ahogyan ezt a lenini emlőkön nevelkedve felnőtt elődeik tették: a bőrünkön tapasztaltak szerint, a leninizmus téziseit nem csupán ismerik, de hangyaszorgalommal gyakorolják is!

 

„A történelem nem bocsátja meg a késedelmeskedést a forradalmároknak, akik ma győzhetnek (és ma bizonyosan győzni is fognak), holnap viszont azt kockáztatják, hogy sokat veszítenek, azt kockáztatják, hogy mindent elveszítenek.”**

 

Így aztán, ha nem vigyázunk, 40 évnél is hosszabb ideig a nyakunkon maradhatnak, s ők nem fognak majd önként, himnuszukat énekelve, fegyelmezett és zárt rendben haladva elvonulni, miként azt a szovjet reguláris hadsereg tette, annak idején.

 

Pedig nagyon nem szeretném, ha unokáim, dédunokáim - egy nem létező istenként aposztrofált égi hatalomhoz - naponta akár többször is – parancsra vagy csupán Pavlov-szerűen – imádkozva és hajlongva lennének kénytelenek kelni, dolgozni és fejüket álomra hajtani.

 

Ezért hát ne feledjük Ignotus intő szavait:

 

„A „rég-”múlttal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.”***

 

Budapest, 2015. december 11.

 

 

 

*A Személyi adatlapokat - a tényszerűség kedvéért - 2015. december 22-i dátummal frissítettem.

**Lenin összes művei – a Tudományos szocializmus szigorlati vizsgára tanultakból emlékezetem által megőrzött - érvényességéből, hitelességéből az élet, jelen történései szerint mit sem veszített - írások, beszédek egyikéből.

***Az idézet Ignotus Páltól származik (nem emlékszem, hol és mikor mondta vagy írta és arra sem, hogy mindezt hol olvastam).

 

 

 

 

 


 


 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 29
a héten: a héten: 321
a hónapban: a hónapban: 2433
összesenösszesen433233
az oldalt jelenleg nézik: 1