Fogarasi József

Párizs: döbbenet – kétség – kétely – félelem …

 

„Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon”*

 

Kártyáztunk, nem feltétlenül erre a lapjárásra áhítoztam – mérgelődtem magamban – megérdemled, szólalt meg a másik énem rosszmájúan, előre figyelmeztettelek, 13-án szerencsejátékot űzni az maga az ördög műve, vagy legalábbis kísértése. Ugyan mán! Ne zaklassál ezzel a babonás marhasággal, tudod, hogy nem vagyok vevő az ilyen ostobaságokra, eddig sem hittem semmilyen földön és észen túl létező hatalmakban. Na és a kéményseprő mánia, az mi volt, fordított játékszabályok szerint működtetve, a más, normális emberekhez képest? Egy kéményseprő nem hozza, hanem viszi a szerencsét, amely negatív folyamatot csupán a rövid időn belül látott páros számú kéményseprő képes meg(vissza)fordítani, kivéve, ha ezt követően megint páratlan számban sétáló kéményseprővel találkozol és ez - und so weiter, und so weiter, und so weiter - így ment a végtelenségig, azaz az adott nap végéig? Tudod jól, az csupán kamaszkori „csínytevés” volt, önmagam szórakoztatására kitalálva és működtetve: napnyugtáig, vajon hány kéményseprőt is sikerül meglátnom és összeszámlálnom? És, amikor ez okból „elkerülted” aznap az iskolát és miatta osztályfőnöki, később pedig már igazgatói rovót is kaptál, az is csupán csínytevésként van nálad elkönyvelve?

 

Szállj már végre le rólam, hessentettem kezemmel egyet a szemem előtt, a többiek megrökönyödésére. Eredménytelenül. A rám olvasás folytatódott. Las Vegasban is hülyét csináltál magadból, amikor a liftben nem találtad a 13. emeletet jelző gombot és visszamentél a recepcióhoz reklamálni, hogy hol szálljon ki a liftből az, aki a 13. emeletre szeretne menni? Emlékszel? A kérdezett – hozzászokva az „amerikai műveltségű” átlagemberekhez – szemrebbenés és rád figyelés nélkül, nemes egyszerűséggel csupán annyit mondott: „Uram, nálunk nincs számozott 13. emelet!”, majd folytatta az újonnan érkezett vendéggel való diskurzust. Pedig száz- meg százezrek vannak tisztában a „szabállyal”: Farkast emlegetnek, kert alatt kullog.Ráadásul - jut eszembe - ma nem egyszerűen csak 13-a van, hanem péntek 13-a, amely az eddigiekhez képest még rosszabb kártyajárást is eredményezhet! Most aztán már tényleg elég! Pattantam fel rugóként ülőhelyemről, véletlenül odébb lökve térdemmel egy kicsit a kártyaasztalt, majd ki azonnal megbánta tettét, sajgó térdem bánatával néztem körbe a jelenlévők bocsánatát kérve.

 

***

 

Nem tudom hogyan másztam volna ki e - magam csinálta magamnak - slamasztikából, s tisztáztam volna magam, ha a társalgóból megrettent ábrázattal váratlanul meg nem jelenik a háziasszony, fura módon álcázott csetlő-boltló idegesen imbolygó mozdulatok közepette, egyenesen párja felé tartva, fülébe súgva hüppögéstől el-elcsukló rekedtes hangon valamit, amelyből csupán annyit tudtam kivenni: gyere … azonnal … ezt látnod kell … tisztára szeptember 11! A most már valóban megdöbbent asztaltársaság még magához sem tért, amikor a visszatért háziúr rémült arccal és zavart, ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal kezdett minket lökdösve a társalgóba tuszkolni, ahol a felhangosított televízióból zsibongó, artikulálatlan háttérzaj kíséretében akciófilmhez hasonló jelenetek közepette a CNN sugározta adásban egy mikrofonnal a kezében álló riporter az események helyszínéről jelentkezve adott élő tudósítást a történtekről. A helyszín Párizs volt, de itt, a már említett New Yorki eseményekhez képest, az óra késő estét mutatott. A CNN-ről a BBC-re majd onnan visszaváltva próbáltuk előbb felfogni, majd megérteni a hallottakat és látottakat, miközben a magyar adók még a magyarság dicsőségeinek cizellálásával voltak elfoglalva.

 

Kis idő elteltével aztán az érzelmi érintettség közvetlen sokkhatásától visszanyugodó nyugdíjas diplomata pár – aki közül az egyik anyanyelvi szinten beszélte a franciát, míg a másik az angolt – szinkrontolmácsolásának köszönhetően az események homályára mindannyiunk előtt kezdett fény derülni. Nem véletlenül robbant egy bomba, nem is egy és nem is Párizs egyetlen helyszínén, hanem több helyen, összehangoltan akciószerűen és öldöklési célzattal, de nem eltérített repülőgépek által, mint New Yorkban, hanem gépfegyverekkel össze-vissza sortüzelő maszkot sem viselő terroristák részvételével. A támadások célpontjai nem a francia nép nemzeti szimbólumai, hanem találomra kiválasztott ártatlan, mit sem sejtő szórakozó, a hétvégén kikapcsolódásra vágyó civil emberek voltak. Fejünket kapkodva sem tudtuk követni a tolmácsolás során elhangzott helyszíneket: Stade de France stadion, boulevard Beaumarchais, rue Bichat, Rue Charonne, avenue de la République, és a Bataclan koncertház, ahol a legtöbb holttestet és sebesültet számolták össze és, amely helyszínen – régi vágyam szerint – akár én is tartózkodhattam volna. [E képtelen valóságot azonban - a látottak ellenére - még csak elképzelni sem tudom (inkább merni nem merem): milyen is lehetett volna pénteken 13-án a Bataclan termében ott lenni?] Ráadásul a helyszínek többségét, Párizs - magam elé képzelt - térképén ténylegesen még csak el sem tudtam helyezni, ennek ellenére a történtek rendkívüli mértékben megviseltek. Az említett, szomorú események helyszíneinek neveit is - irántuk táplált kegyelettől vezérelve - igyekeztem helyesen leírva e helyen megörökíteni, igaz csak a másnap megjelent, írott tudósításokat olvasva voltam képes e feladat teljesítésére (remélem, nem vallottam szégyent).

 

A süppedő fotelben magamba roskadva vettem számba Párizs általam is látott, messzi földön híres nevezetességeit - Montmarte; Notre Dame; Panthéon; La Défense negyed modern diadalív-nagykapuja; Rodin Múzeum; Nelson-emlékoszlop; a Concorde - terén álló II. Ramszesz obeliszk; Louvre; Sacré-Coeur; Párizsi Diadalív; Sainte-Chapelle; - amelyek ezúttal sértetlenek maradtak, de vajon meddig, sóhajtottam fel a megtámadottak miatt kétszeres szomorúsággal? Jaj, kaptam észbe, aztán a nagy igyekezett mellett nehogy véletlenül kifelejtsem e sorból, az egyik legfontosabbat, az „Öreg-hölgynek” becézett Eiffel tornyot. E szomorú események szemlélése közben Őróla jutott eszembe írásom kezdő és záró mottójaként választott G. Apollinaire nagyon hosszú és írásjelek nélküli versének néhány sora, amelyek általános iskolai fiatal és lelkes - nem mellesleg nagyon csinos - magyar-irodalom szakos tanárnőnk által vezetett egyik szakköri foglalkozáson e verses-prózát elemező - részemről élményként átélt - előadásának köszönhetően hagytak emlékezetemben maradandó és felidézhető nyomokat. Már akkor megragadta fantáziámat az Eiffel-torony, mint hórihorgas pásztorlány, akinek az őrködése és terelgetése alatt bégetve vonul - a végtelen mezőket és síkságokat egymással összekötő - hidakon át a juhnyáj egy képzeletbeli hajnalon. Azt viszont, gyerekkorom élénk fantáziája ellenére sem voltam képes e párizsi eseményekig elképzelni, vajon hogyan lesz majd egyszer összhang az általam megjegyzett első sorok és az említett versnek itt is utolsóként írt sorai között? Mindez ma már sajnos nem a képzelet, hanem a valóság része! E „Véresnyakú nap” nem lezárt „eredménye”: a több mint 150 halálos áldozat és a 200-nál is több sebesült, ez utóbbiak közül azonban több mint nyolcvanan még válságos állapotban vannak.

 

****

 

Az egyenes-élőadásos tudósítások jóvoltából „átélt” borzalmak és szörnyűségek még az éjszaka folyamán, alvás közben sem hagytak nyugodni. Élő-eleven résztvevőként, kívülről szemlélve láttam magamat az Eagles of Death Metal együttes koncertjén a Bataclan koncert hallban, miközben a nézőtérre berontó fegyveresek mindenkire, ki a nézőtéren jelen volt ész nélkül és összevissza lövöldözni kezdtek a kezükben lévő kalasnyikovokkal. A mellettem ülők közül szinte már mindenki a földön hevert, halva vagy sebesülten jajveszékelve kivéve magamat, amely annak volt köszönhető, hogy az egyik közvetlen közelemben álló lövöldöző gépfegyverére rácsodálkozva megkérdeztem tőle, mi is a neve e furán tüzelő „szerszámnak”, majd azt meghallva megkértem mutassa meg a fegyvert közelebbről is, amelyről már sokat hallottam, de még egyszer sem láttam közvetlen közelről és még soha nem vettem kézbe. A megszólított férfi minden csodálkozás és megrökönyödés nélkül - mondván azt csinálok vele, amit csak akarok, hiszen neki van még vagy két ilyen a vállán - kezembe nyomta a fegyvert és faképnél hagyva odébbállt majd a nézőtéren folytatta a vaktában való lövöldözést. Ott álltam kezemben a gépfegyverrel nem tudva mit is kezdeni vele, miközben a nézőtéren hirtelen mindenki tapsolni kezdett, a színpadra lépő zongoristát köszöntve, aki minderre ügyet sem vetve robusztus módon a zongorához ült és magával ragadva a nézőtéren mindenkit – még a lövöldözőket is – a Transzcendens etűdök néven ismert Liszt Ferenc művet kezdte játszani lenyűgöző kéz és ujjtechnikával. Itt azonban valami nem stimmel, kezdtem álmomban magamhoz térni, hiszen a zongorista nem más, mint a világhírű Boris Berezovsky, akinek hangversenyéért repültem Párizsba még 2012. március 8-án (a nőnap és személyes okok miatt emlékszem ilyen pontosan a hónapra és a napra).

 

Ez esetben viszont e helyszín nem lehet a Bataclan, mivel Berezovsky hangversenyének aznap a Mariinsky Theatre (1. kép) adott otthont, ahova a repülőjárat késése miatt taxival is szinte az utolsó percben érkeztem és már csak oda tudtam leülni, ahol a nézőtéren még volt szabad hely. Mindenki átszellemülten hallgatta a Liszt művet előadó Berezovsky briliáns zongorajátékát. Nem értettem, milyen emberi lények lehetnek azok, akik a teremben nyugodtan ülve helyeiken, pisszenés nélkül hallgatják az előadóművész játékát, miközben körülöttük emberi testek fekszenek a földön, a széksorok között pedig nyögés és segélykiáltozás hallatszik? És én is csak ülök, ölemben az ajándék gépfegyverrel, mindez nem lehet igaz! Majd újabb hatalmas tapsvihar a nézőtéren és a terroristák egyik kezüket a másik vállára téve ugrándozni, táncolni kezdtek miközben a másik kezükben lévő karabéllyal sorozatokat lőttek a levegőbe.

 

Álmomban felébredve ismét összezavarodtam, a zenét ugyanis már nem Berezovsky szolgáltatta és a helyszín is más volt, az időpont azonban nem ugrott be. A zene műfaja viszont segített a helyszín beazonosításában, igen az elhangzó dalok francia sanzonok, fülemnek szinte valamennyi ismerősen csengett – némelyiket akár együtt is tudtam volna dúdolni az énekessel – akkor ez viszont az a másik produkció – világosodott elmém – amelynek kedvéért annak idején szintén Párizsba utaztam: Felix Gray az élő francia sztár a Párizsi Olympia színpadán. De nem volt időm a további elmélkedésre, ugyanis miközben a színpadon az énekes Edith Piaf, Nem bánok semmit sem… felejthetetlen emlékű örök becsű dalát énekelte, a terroristák az utolsó strófa hallatán – „Nem! Nem és nem … / Nem! Nem bánok semmit sem … / Múlt velem / Nem jöhet, / Mert életem / Ma kezdődik- Veled!!” – kegyetlen öldöklésbe kezdtek. Találomra Allah Akbar - Allah a legnagyobb, Allah a leghatalmasabb(?) - üvöltése közepette egy-egy nézőtéri sort találomra kiválasztva a sor legelején ülő embert fejbe lőtték.

 

A műsor azonban - mintha mi sem történt volna - zavartalanul folytatódott. Nahát, rökönyödtem meg, senki nem akad, ki rátámadna a lövöldözőkre? Mindeközben megéreztem kezemben a fegyvert, de hát a Vidám Park céllövöldéjén kívül eddig még sehol nem lőttem, és ott is csak légpuskával és nem emberekre, és még azt sem tudom, hogyan is kell e fegyvert elsütni villant át agyamon mindez a gondolat, de már a tettekre nem kerülhetett sor, az egyik terrorista olvasva gondolataimban célba vett és fejbe lőtt. Meghaltam, állapítottam meg magamban. Igen, minden bizonnyal már a másvilágon vagyok, de hisz e túlvilági, vallásos mesékben sosem hittem, akkor hogyan lehetek ott? És akkor megláttam a kávéház másik asztalánál Ady Endrét, aki felém intve invitált magához. Szent Isten, most már biztos, hogy tényleg meghaltam és az is, hogy ez a túlvilág, erősítettem meg a „tényeket”, hiszen Ady Endre biztos, hogy már nincs az élők sorában. Nahát, ezt a blamát, szóltam önmagamhoz – egy kórházi ágyon ülve – itt vagyok a túlvilágon és még egy váltás fehérneműt sem hoztam magammal, emlékeztem vissza Woody Allen egyik könyvében olvasott szellemes megjegyzésére.

 

****

 

Odaültem a géniuszhoz elgyötörtnek látszott de nem volt agyonhajszolva nagy szemgolyói üvegesen meredtek rám valahonnan nagyon messziről talán a Vereckei-szorosban nézte a honfoglalás millecentenáriumi emlékművét (2. kép - Wikipédia) miközben a kávéházi asztalt vastag füstfelhő lengte körül krákogni meg köhögni kezdtem a dohányfüst pedig könnyesre csípte a szemem borral kínált mondtam nem iszom és nem is dohányzom sőt azon csodálkozom hogy e kávéházból még nem zavarták ki hiszen tilos a dohányzás hol kérdezte révedezve valamennyi étteremben és kávéházban mondtam félhangosan a kormány vigyázza valamennyiünk egészségét és jobban tenné ha saját-magára is jobban odafigyelne melyik kormány kérdezte nem figyelve rám melyik, melyik méltatlankodtam hát a magyar ugye nem mondom komolyan vont kérdőre hiszen Koldus zsivaját a magyar Ég,” sosem hallotta meg különben is Párizsban vagyunk az én Bakonyom hegyén a Saint-Michel kávéházban (3. kép) ahol nekem mindent még füstölni is szabad majd önmagára találva s ébredve ajánlotta hogy a felszolgált Lavazza kávé elfogyasztását követően sétáljunk egyet az ő imádott hatalmas fákkal övezett Saint-Michel körútján s üzenetet hagyott hátra Bölöninek várja meg. Micsoda anakronizmus, Ady idejében, Párizsban ezt a kávét biztos, hogy még nem szolgálhatták fel!?

 

Sajátos, valóban nem felejthető, különleges hangulattal fogadott e régmúltra visszatekintgető, a tudomány és a gondolkodás bölcsőjeként is számon tartott városrész, amely a Szajna bal partján fekszik, s Párizs 5. és 6. kerületének nagyobbik felét foglalja magában. Nevét - (Quartier Latin), Latin negyed - onnan kapta, hogy az itt tanuló diákok - amíg Napóleon ezt a „hagyományt” meg nem szüntette - az előadásokat latinul hallgatták, amely anno, a középkor műveltségének „nemzetközi” nyelve volt. Az utca színes forgataga – magában foglalva a párizsi Sorbonne tanárait, egyetemistáit és a más tanintézmények (pl.: a Sorbonne ellenlábasaként alapított Collége de France szabadegyetem) hallgatóit és diákjait, valamint a könyvesboltok látogatóit – ma is bővelkedett magával ragadó látnivalókban. Utunkat kanyargó szűk utcák keresztezték, illetve éttermek, kávézók és különböző boltok, üzletek szegélyezték. Egy pillantást a Sorbonne épületére és belsejére is vetettünk, miközben illusztris kalauzolómtól azt is megtudtam, hogy az 1253-ban alapított intézmény teológusképzőként indult és egykori hallgatójaként tartják számon a Három testőrből is jól ismert Richelieu bíborost – a tudományok és művészetek mecénását – akinek bebalzsamozott holttestét a francia forradalom idején lefejezték, testét pedig a Szajnába dobták. Feje – amelyet szerzetesek rejtettek el – ma a Sorbonne kápolnájának egyik oszlopában található befalazva fölötte egy kőlappal, amely a népi hiedelem szerint akkor fog összetörve leomolni, ha a bíboros lelke kiszabadul a pokolból.

 

A terroristák követve engem már valahol errefelé járhattak, robbanást robbanás zaja váltotta fel zsivaj és összevissza futkosás menekülés mindenütt, miközben magamban csodálkozva és meglepetten állapítottam meg a tényt, miszerint a valóságban megint élek és létezek, különben miért keresnének és üldöznének itt, a Szajna partján? Megnyugodva álltam meg kifújva magam a rakpart mellvédjére telepített Párizs egyik – talán a világörökség részét is képező – védjegynek számító árusítósor (4. kép, 5. kép) valamelyik antikvár-kereskedőjének járdára kinyúló bódéja előtt és találomra keresgélve a rengeteg könyv közül egyszer csak kezembe akadt Ady Endre: A vér városa - Nagyváradon és Nagyváradról - című 2001-ben kiadott egyik kötete, amely Ady nagyváradi írásainak (talán) a legteljesebb összeállítását adja. Ráadásul magyar nyelvű nyomtatásban. Elbizonytalanodtam, lehet, hogy mindez mégsem a véletlen műve és tényleg létezik péntek 13-a babonája nyilallt belém a fájdalmas felismerés, mindezt azonban – protestáltam magamban – csak akkor hiszem, ha és amennyiben e kötetben megtalálom, Ady Endrének a Nagyváradi Napló 1903. október elején megjelent PROTESTÁLUNK című írását. Megállt ereimben a vér, a könyv lapjai pedig lapozgatás közben a kezemben: ismét Ady állt mellettem, kivette kezemből a könyvet és az általam keresett írást az adott helyen fellapozva adta vissza nekem. De míg igyekeztem olvasószemüvegemet megtalálni a könyv nyomtatott sorai által hűen rögzített gondolatokat az író/költő fejből, súgva-olvasta fülembe:

 

„ … ha mindjárt honkupeceknek neveznek is el bennünket. Protestálunk, protestálunk, protestálunk kijelentjük, hogy a nemzeti harc gyönyörű mámorában sincs semmi kedvünk megfulladni. Kijelentjük, hogy intelligens, szabad emberek vagyunk s amennyire ez Magyarországon lehetséges: intelligens és szabad társadalomban óhajtunk élni. Protestálunk. Protestálunk mindenkivel szemben, ki azt hiszi, hogy a nemzeti harc cégére alatt reakciót lehet mérni. Mert már mégiscsak sok, ami sok. Jön a honkanászok gárdája, s jaj annak, aki tagadja, hogy Magyarországnak semmi egyéb baja nem volna, mint a katonaság állapota. Jön a mágnáscsorda, s össze akar gázolni egy népképviselőt, aki elszólja magát, de aztán meg is bánja a nagy bátorságát mindjárt. Jön a kamarilla, s röviden kihirdetteti, hogy elkövetkezhetik az abszolutizmus. Mintha egy nép alkotmánya annyi volna, mint egy szépségflastrom. Leveszem s elejtem, amikor akarom.

 

Jönnek a kir. ügyész urak, s a sajtópörök egymást érik. Egy jámbor oláh vagy tót meg meri kockáztatni a kérdést, hogy vajon csak magyarok laknak-e ebben az országban, rázúdul mindenki …

 

És jön, jön egymás után mindenféle táborból a vakmerőségek egész sora. A nemzeti harcnak annyi eredménye van már, hogy elöntötte az országot a reakció szennyes árja. Már meg se ütközik nagyon nagy dolgokon sem senki. A katonai, az udvari, a klerikális, a nemzeti s az isten tudja hányféle reakció hozzászoktatta az embereket a brutális butaságokhoz. A szabadelvűséget elvitte az ördög.”

 

****

 

Ekkor aztán megint úgy éreztem ismét életfontosságú helyen talált el egy géppisztolysorozat, de már más volt a helyszín. A fehér kupolákból ítélve - Párizs 130 méter magasságú dombján, amelyet a párizsiak még ma is egyszerűen csak „Dombnak” neveznek - a Montmartre-on tündöklő, Sacré-Cœur (6. kép) székesegyházhoz felvezető lépcsők előtt állhattam, haldokolva. Nevét e hegy - Mons Martyrium (Mártírhegy) - a hitéért mártírhalált halt Szent Dénes, Párizs első püspöke és követői után kapta, akiket a legenda szerint a rómaiak itt végeztek ki lefejezéssel. E Domb tetején ékeskedett a - Château- Landon-i mészkőnek köszönhetően az esővíztől kifehéredő - magyarul Szent Szívnek nevezett bazilika hófehér épületegyüttese, amely - bár éjszaka volt - a tündöklő nap fényében ezúttal is vakítóan szikrázott. A neobizánci stílusú kupolás épület azonban inkább egy mecsethez, mint egy római katolikus székesegyházhoz hasonlított. Talán ennek volt köszönhető, hogy a terroristák itt nem öldököltek és e helyszínen senki nem sebesült meg. Mind-e jó hírről azonban csak akkor szereztem tudomást, amikor a bazilikához vezető meredek utcák egyikén, lihegve és félholtan gyalogolva, a Festők terén (7. kép, 8. kép) rövid időre megállva s megpihenve - bár a fogaskerekűt is választhattam volna - a székesegyházhoz vezető lépcsősor alatti félkör alakú térre érkeztem. Ott aztán – aggódásomtól megszabadulva – régi ismerősként köszönthettem a nagyon kedves modorú és utánozhatatlan kézügyességű idősebb korú művész urat - akit Párizsba látogatva mindig felkerestem - s aki meglátva, ez úttal is nagy örömmel üdvözölt, s nyújtotta át baráti szeretete ajándékaként az ott, a helyszínen seperc alatt elkészített - (9. kép) kulcstartóra akasztható aranyos ábrázatú - legújabb mintázatú kiskutyát.

 

Arra viszont már nem emlékszem tisztán, éltemben vagy holtamban hallhattam-e ismét tisztán, Ady Endre nemrég félbehagyott - könyvben rögzített - gondolatait:

 

„Ma az embereknek Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely, hova az ember a legújabb parlamentáris módon küldheti az ellenfelét, s fej, amelyet be lehet verni. Ennek a mámoros, lényegében nemes, de szörnyen kártékony nemzeti harcnak voltaképpen örvendenie kellene a trónnak is, a militarizmusnak is. Na, meg a papoknak, mágnásoknak s minden fajtájú ultramontánoknak. Ez a nemzeti harc - sajnos - aligha küzdi ki a célt, de a reakcióra most már végérvényesen rákapat minden magyar fejet. A katonaság rendelkezik a fiaink szabadságával, a miniszterek rendeleteznek, a parlamenti hazafiak s pecsovicsok egyformán terrorizálnak, a szólás és gyülekezés szabadságát írtják mindenütt és minden módon, a sajtót is gyomrozzák kegyetlenül. Ez a nemzeti harc pozitív sikere - eddig. Ez a reakció egyre vadabb és általánosabb.

 

De hohó! Ebből nem csinálunk rendszert. Így aztán lassanként nem lesz ebben az országban egy gyűszűnyi szabad levegő …

 

Holnap akkor esetleg követelik, hogy a "Nagyváradi Napló" fújjon velük egy követ vagy pusztuljon, s … Ady Endrének vagy másnak, ha érzett igazságai vannak, hát nyeljék le.

Itt megálljunk ám …

 

Protestálunk. Protestálunk, hogy a nemzeti harc leple alatt bevezessék az emberség, a szó, a gondolat, a szabadság vakmerő irtását. Protestálunk, protestálunk, protestálunk!”

 

****

 

Mind ez idő alatt az idegenvezető azt ajánlotta a csoport tagjainak, hogy a szabadprogram előtt - mielőtt még mindenki gyertyát gyújtana a terrortámadás halottaiért (vesébe látó tekintetével egy pillanatra sem tévesztve személyemet szem elől) - tekintsék meg a Bastille-t, amely nemsokára a földdel lesz egyenlő, a közelgő világméretű hitelvi összecsapás terrorista előfutárainak hadműveletei következtében. Köszönhetően – tette hozzá nyomatékkal – azoknak – a lápon nevelkedett, ortodox kelet európai nomád népség, pósalajosi skandáláshoz szokott fülekkel rendelkező, Európát a töröktől megmentő, önmagát vitéz kereszténynek nevezett katolikus államvezető-diktátoroknak – akik e vérszomjas merénylőket - a most már valóságos szögesdróttal körbekerített, az adventi vasárnapokat pedig mindennapivá silányított vasárnapi boltbezárással, valamint hisztérikus aláírásgyűjtésekkel rászedett, agyonbutított és kisemmizett, védtelen emberek milliói előtt - előszeretettel mossák egybe a migráns menekült-bevándorlókkal. Akik tettükkel remélten, nyílt ellentétet igyekeznek szítani egyrészt, egyes EU tagországok nemzetállam ideológiába gabalyodó, önnön erejével tisztában nem levő, az „akropoliszba” kardot csörtetve felvonuló szégyenletes történelmi múltjába ismét beleszédülő, gátlástalanul korrupt, önelégülten uralkodó államvezető-rétege és az értelmetlen, sehova sem vezető ülést-ülésre halmozó, saját önös érdekeinek előtérbe helyezése miatt összefogni nem tudó, dilettánsan tanácstalan, impotens ellenzéke között. Másrészt, e „muszáj-herkulessé” avanzsált törpeóriás nemzetállam(ok) és az EU más tagországai között.

 

Bár mindhiába meresztettem a szemem, a Magyarországról elszármazott - érvényesülést a „dupla szenvedés” ellenére sem találó, ám Adyból példásan felkészült - francia idegenvezető szóban előadott Bastille - a szabálytalan négyszögű 24 méter magasságú erődítményből, a nyolc darab ötemeletes toronyból, a két udvarból, a falakat és a tornyokat összekötő katonai közlekedést biztosító teraszokból és a széles várárokból álló - vízióiból semmit sem voltam képes ténylegesen meglátni. Előadásából azonban kiderült, miszerint az erődítmény-börtönt nem is létező ténylegessége, mint inkább a nyilvánosság kizárása keltette titokzatos-miszticizmusa tette „hírhedté”, félelmet és gyűlöletet keltővé: e börtönbe ugyanis csak azon személyek kerülhettek, kiket királyi elfogatóparancs alapján tartóztattak le, amelynek következtében adataik, például a letartóztatás oka, illetve a szabadulás várható ideje nem került nyilvánosságra. Így a fogva tartás körülményeiről a tényleges ismeret helyett, a szóbeszéd szőtte kép szolgáltatta a „valóságalapot”. Én viszont, mint a jelen- és a túlvilág mezsgyéjén várakozó lény – az idegenvezetővel ellenében – még emlékeztem az életemben látottakra. Az egykori erődítményről elnevezett tér nevezetesebb látványosságaira: a tér jobboldalára épített új (Bastille)Operaházra (10. kép); a tér közepén emelt közel 50 méter magas Július oszlopra, amelynek tetején A szabadság szelleme című szobor áll (11. kép), valamint a szemlélő számára az erőd alapjainak maradványait illusztráló - a tér útjainak és járdáinak kövezetébe épített - eltérő színezetű, kockakövekre (12. kép).

 

Mi azonban csak szálltunk és szálltunk álmainkban tovább, viaszszárnyainkkal a zsarnoknak megadni magát soha nem fogó Párizs következő szabad „szigetére”, a se korlátokat, se kerítéseket nem ismerő és el nem tűrő szertelen és bohóhangulatú Montparnasse hajdanán legendás utcácskái felett, amelynek mulatóiban, kávéházaiban és aprócska vendéglőiben esténként máig híres festők, írók és más művészeti ágak képviselői gyűltek össze egy-egy férfias tivornyára. A magasból letekintettünk az események kapcsán a szokásosnál is nagyobb nyüzsgést mutató – nyilvánosan egyébként nem látogatható – Élysée-palotára, amely - jelenleg is - a mindenkori francia köztársasági elnök rezidenciáját képezi. Ezúttal a – korábbiakhoz képest – jóval szigorúbban őrzött palota közelébe sem lehetett férkőzni, már a mellékutcákban elterelték a rezidencia felé tartó kíváncsiskodókat. Pedig a nagy kerek belső udvarhoz vezető monumentális, szimmetrikus kivitelezésű kapuszárny, kétoldalt a négy-négy ion oszloppal és a tetejükön emelkedő egy-egy mellvéddel, valamint a díszes vasrácsos kapuval, önmagában is gyönyörködtető látványt nyújt (13. kép), hát még este, amikor az egész kapumellvéd az előtte lévő járdaszakaszra emelt, stílusosan kivitelezett utcai lámpák által sejtelmes megvilágításban tündököl. Egyébként az elnök meg sem várva a robbantások helyszínein elvégzendő kötelező ellenőrzések szigorú előírásainak teljes befejeződését már az egyes helyszíneket járta, felkeresve a legnagyobb számú áldozatot követelő Bataclan koncert hallt is.

 

****

 

S most? Mi a teendő? Szögesdrót, kerítés, vizes-árok, kínai fal, aknazár és vadász les, fényszórókkal, szirénákkal (kereszténydemokratákkal)? Terroristák, mintha eddig is lettek volna? Európában is! Vagy most az összes, álcázva magát, migráns ruhába bújt? És Jézus? Migráns vagy terrorista, esetleg terrorista vagy migráns volt, avagy mindkettő? De hisz sosem volt fegyvere, pisztolya, karabélya, bombája. És a szó? S általa az igehirdetés? Gondoljunk napjaink hazai szószékeire és megszólaltatóira? Ne feledjük, a szó mindennél hatásosabb és gyorsabban ölő fegyver, s ráadásul egyetlen „kapu” sem sípol, ha nem teszed a futószalagra, hanem vele együtt haladsz át az ellenőrzőkapun? És a toll, az kevésbé káros? Emlékezzünk Adyra:Búcsúzom a "Nagyváradi Napló" közönségétől. A lap a régi marad, a világosságnak, haladásnak modern, ízléses és bátor harcosa. Csak egy toll cserélődik ki. ... de - általa - kitörölhetetlen nyomot hagytam Vajon tudjuk-e folytatni: értjük-e, mit ír a Költő, hisz már halott? Elátkozott hely. Nekem: hazám. A naptalan Kelet.” „Óság-tartók népe most ront ellenünkbe: Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít, Minden: változásért és újért kiált itt.” „Nincs a világon még annyi bánat S annyi láncosa nincs még a világnak, Mint itt és nincs annyi nagy éhség. Hitványabb Nérók még seholse éltek.”

 

„Menekülj, menekülj … Pocsolyás Értől elszakadt legény,” … ért utol minket - a Szajna felett átrepülve - Szent Mihály útjának Őszt hozó suttogó üzenete (arról, hogy meghalunk): Rossz a világ itt: dacos Hunnia / Álmodva vívja a régi csatát. / Veri a Jövőt: balladát akar, / Balladát, balladát. /”. „… a Nyár meg sem hőkölt belé / S Párisból az Ősz kacagva szaladt. / Itt járt … (nyögő lombok alatt). De miért, szólt neki vissza a költő: „nem bűvésznek, de mindennek jöttem” és nem vagyok kész, „koldus zsivaját a magyar Égnek” hallom még?

 

Most már valóban a teljes káosz stádiumában vagyok, nem tudom hányadán is állok: álomban álom, majd az álomélőben álom, de az álom néha élőként is álmodik, miközben a közöttük húzódó képlékeny határokat átlépve, lebegve ide-oda vándorolok élőként vagy már meghaltként, esetleg csodaként, visszatérve az álmodó élők közé abban a reményben, hogy végül is e rémálomból csak sikerül felébrednem.

 

****

 

De miért is irtózom a homo sapiens e civilizációs, önmagát (és) másokat is szórakoztató, de barbárnak is nevezhető, értelmi játékától? Hiszen az ölés egyidős az ember állatvilágból való „kiemelkedésével”. Az említett értelmes lény amióta – emberarccal – csak létezik mindig is pusztított, először csupán létfenntartása miatt, később anyagi érdekeltségből, bosszúvágytól vezérelten, majd a könnyebb gyarapodás, vagy a végtelen kapzsiság hatására a gazdagodás vágyától űzve-hajtva, avagy - talán - minden cél nélkül: CSAK! Esetleg kedvtelésből, szórakozásból-szórakoztatásból is?! Gondoljunk a rómaiak cirkuszi játékaira, amellyel ünnepekkor és más jeles események alkalmával a császárok „jutalmazták” Róma népét és a vendégül látott előkelőségeket. Az emberi pusztítás jelenleg sem kímél senkit és semmit: az emberi értelem és tudománya által ma is veszélyben van úgy az élő és élettelen természet egésze, mint annak növényi és állati egyedei, sőt már a földön kívüli űrvilág is ki van neki szolgáltatva. Elméje okot, mindig is talált, s talál, akár „magasztost” is, különösen a tömegek hergelése, megnyerése, egymásra ugrasztása végett: területszerzés, gyarmatépítés, a világ feletti uralom megszerzése; a legyőzöttek „felfalása”, igába hajtása; a más bőrszínűek, más nyelvet beszélők, más származásúak kiirtása stb. céljából. Mindebben segítettek/segítenek a hitek, a rájuk épülő vallási-egyházi intézmények és szószéki igehirdetőik. Segedelmükkel - a „Ne ölj”, sokat sejtető isteni parancstól elvonatkoztatva - a rájuk bízott „nyáj”-ban az egymást alig ismerő népek, országok, földrészek félrevezetett milliói, pusztító gyűlöletű öldökléssel, mészárlással csapnak össze. Mindezt a „harcot” alkalmi vezérek, királyok, diktátorok, eszement küldetéstudattal rendelkező látnokok, az államhatalom teljes intézményi és eszközrendszerét birtokolva - a hit butítása, a seregek és fegyvereik álnok cinizmusú megáldása mellett, egyházi érdekek „lelki” támogatásával - vezetik és irányítják.

 

De hová és miért, hiszen - különösen - az ártatlan civil emberi véráldozatokat utóbb sem feledtetni, sem „jóvátenni” nem lehet.„Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az élet. Mindig szép és mindenütt.” … „Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet.” (Írja a költő, Itthon vagyok című írásában.) Így hát nincs az az obeliszk és Concorde - vagyis összhang - nevezetű tér (14. kép,  15. kép – franciakoktel.hu), amely képes lenne akár együttes szimbolizmusával egyetlen pillanatra is feledtetni vagy ellentételezni azok életét, akik e helyen – a történelem által nevük feljegyzésével: XVI. Lajost, Marie-Antoinette, Robespierre, Saint-Just, Danton – értelmetlen guillotine-halált szenvedtek „ítélet” alapján, vagy e-nélkül, esetleg máshol - a november 13-i terrortámadás helyszínein - névtelenül. Az 1836 októberében felállított oszlop minden áldozatnak szánt semleges jelentéstartalmát ugyanis elhomályosítja, egyrészt az - egyetlen tömbből faragott, 23 méter magas, négyoldalú, fölfelé vékonyodó, csúcsában piramisra emlékeztető rózsaszín gránitoszlop - obeliszk megszerzésének és elhurcolásának nem kóser körülményei, másrészt a lényegéből sugárzó dicsőség, amely közvetlenül nem az e helyen vagy másutt elhunyt franciák emlékét, hanem az egyiptomi II. Ramszesz fáraó dicsőségét hirdeti.

 

Visszatekintve az egyetemes múltba, Európa történelmének azért nem kell szégyenkeznie, hiszen e földrész sem nélkülözte a II. Ramszeszhez hasonló nagyságú történelmi személyiségeket, s így nem szorult a „dicsőség” - oszlopban tárgyiasult, szimbolikus - importálására. Az egyik közismert történelmi személy dicsősége ugyanis - alacsony termete ellenére - még életében meghaladta az előbb említett fáraóét. Gránitszilárdságú akaratereje, obeliszk magasságig emelkedő hadvezéri képessége, kivételes szervezőkészsége, jövőbemutató – igazságszolgáltatási, jogalkotási (modern polgári törvénykönyv kialakítása), közigazgatási (a prefektusi rendszer kiépítése), pénzügyi (nemzeti bank létrehozása), oktatási (egyetemi, katonai iskolák) – társadalmi reformjai ma is éltetik őt! Félre ne értsenek, nem arra gondoltam, aki suttyó kiállású napbarnított paraszti származására alapozva a királyi Várdombra költözésével azonos időre szervezi utópisztikus királyságának ceremoniális eseményeit, de még azt megelőzően – CIFF tisztaságú hívei békemenetelésével – Európa Nemzetei Államközössége imperátora címét is meg kívánja szerezni. Még szerencse, hogy mielőtt őfőméltósága liturgikus keretek között történő nagy-nemzeti királlyá koronázásáért cserébe országát a nemzeti katolikusok egyházának „oltalmába” ajánlhatta volna jobbágysorsba taszított népe ősi tespedtségének trianoni álmából felébredve vagyonától megfosztva messzire kergette.

 

Ha valaki az eddigiek alapján nem ismert volna rá: Napóleonról van szó! Aki – levakarva az államhatalomról és intézményeiről az őket selyemszálakkal gúzsba kötő katolikus egyházat – megmentve népét s talán Európát is a Bourbon-dinasztia „nemzeti királyságának” katolikus egyház-függőségétől, különválasztotta egymástól az államhatalom szervező-igazgatási és az egyház hitbéli tevékenységét. Ez utóbbiak szereplőit és képviselőit pedig, visszaszorítva templomaikba és szószékeikre, egyben az állami és intézményei működésének közreműködőiből, szemlélőkké tette. Mindezt a változást az egyetemes világ nyilvánossága előtt azzal is kellőképpen nyomatékosítva demonstrálta, hogy császárrá koronázásának maga választotta helyszínéül - Párizs világhíres egyházi szentélyében - a Notre-Dame székesegyházban (16. kép), a pápa, VII Piusz egyházi áldást legitimáló jelenlétében, a császári koronát – 1804. december 2-án – saját fejére önmaga tette fel. Mintegy ezzel is kifejezve jövőt formáló elképzelését: szakítva az európai szokásjoggal - a nemzeti királyság intézményével - a történelmi előd és példakép Nagy Károly teremtette egyetemes császárság jogintézményének alapító-folytatója kíván lenni. E célt szolgálva 1804. május 18-án a szenátus népszavazást elrendelve – az alkotmány módosításával – a végrehajtó-hatalmat a törvényhozó hatalom rovására kiszélesítve a császárra, mint államfőre ruházta. Az államforma ilyenkénti megváltoztatását a népszavazás eredménye néhány ellenszavazat mellett jóváhagyta. (Ilyet persze mi is tudnánk produkálni, hallom a kirendelt NEMZETI KÓRUST: azzal finomítva – teszem hozzá – hogy minálunk az ilyen népszavazást nemzeti konzultációként tartanák nyilván.)

 

Az új államforma azonban évtizeddel számolva nem tartott sokáig. Napóleon a waterlooi csatában 1815. június 18-án mindent eldöntő vereséget szenvedett, melynek következményeként élete hátralévő éveit 1821-ben bekövetkezett haláláig, Szent Ilona szigetén száműzetésben élte le.

 

Emlékét azonban a (hálás?) francia nép – nemre, színre, fajra, felekezeti hovatartozásra stb. tekintet nélkül – megőrizte. Ennek tárgyiasult bizonyítéka egyrészt a mindmáig épségben megőrzött és az utókor számára is ápolt és vigyázott két diadalív. Az egyik a Carroussel-diadalív (17. kép, 18. kép, 19. kép), amely az ulmi és az austerlitzi győzelem emlékére emeltetett és a napóleoni Grande Armée dicsőségét hirdeti. Az építmény ihletőinek a római császárok háromkapus emlékművei tekinthetők. Tetején egy négylovas kocsi látható, amelynek eredetijét a velencei Szent Márk-székesegyházról rabolták el, majd került oda vissza 1815-ben. Jelenleg, védve az időjárás viszontagságaitól a velencei múzeumban található. A másik, a híresebb és látványosabb – Párizs talán egyik legismertebb látnivalója – közismert nevén a Diadalív (20. kép, 21. kép), amely a korábbi Étoile – csillag alakú (ma Charles de Gaulle) téren az Avenue des Champs-Élysées végén emelkedik. Innen indul, a francia hadsereg ünneplő felvonulása a Concorde tér felé például minden év július 14-én. Tetejéről gyönyörű kilátás nyílik Párizs csillag alakú Étoile teréről induló, avagy oda befutó sugárútjaira, valamint a Diadalív ultramodern „párjára”, a Défense negyed monumentális kapujára a Grande Arche-ra (22. kép).

 

****

 

Én is láttam egy csillag alakú vagy mintázatú kövezetet a Liget téren, nem messze a Liget szanatóriumtól, ahol szenvedéseim végleg véget értek szólalt meg egyszer csak váratlanul a Diadalív tetején a panorámában gyönyörködő mellettem álló költő. Nem láttam és nem is emlékszem hogyan kerültünk ismét egymás közelébe, de meglepett jól értesültsége. Nem is tudtam, hogy a túlvilágiak az élők világának eseményeit és történéseit figyelemmel kísérik, csatlakoztam véleményemmel a költő be nem fejezett mondatához. Nincsenek információim, csak amikor gondolatban emlékeimet felidézve mozaikképet alkotok, akkor a kicsiny mozaikkockák által le nem fedett hézagokból elő-elő bújik valami addig nem látott képtöredék, amelyből aztán fantáziám segítségével egy további képet alkotok, amelyről néha azt hiszem, hogy rajta keresztül az általam meg nem élt jövő, adott idejű jelenét látom. Így jutottam el az előbb említett csillag alakú kövezethez, amelyből, mint a sündisznó tüskéi álltak ki a rozsdásodó vasoszlopok, s amelynek környéke elhanyagolt és siralmas állapotokat tükrözött. Körötte rengeteg autó pihent, előtte pedig egy-egy kutya szaladgált meg-megállva dolgát elvégezve, majd az ürüléket mellső lábaival megpróbálva ösztönös mozdulatokkal elfedni, de a kövezet erősebbnek bizonyult a génjeiben elraktározódott természetes környezetben megtapasztalt földalapanyagnál, így rövid szégyenkező körbenézés után futva állt odébb.

 

A költő e rövid eszmefuttatást követően a zsebébe nyúlva elővett egy notesznyi méretű tabletet, amelyen megmutatta a téren álló vaslerakóhely körüli állapotokat. Ekkor sikerült beazonosítanom az általa elmondottakat az ’56-osok terére emelt Emlékművel (23. kép, 24. kép). Valóban siralmas egy kegyeleti hely, amelynek igazi gazdája talán nincs is (25. kép26. kép 27. kép, 28. kép29. kép), pedig sokan hivatkoznak rá, igaz csupán a jeles napok alkalmával, ekkor viszont e rövid időre a teret rendbe is hozza valaki? Aztán ismét jöhet az enyészet. Ennyiben mások vagyunk mi magyarok, illetve különbözünk a hagyományok és a múlt tiszteletét illetően a párizsiaktól, hiszen az elébb említett két diadalív tiszta, gondozott és látogatásra is alkalmas, szemben a mienkkel. Tény, mi tény suttogtam hangosan, mivel az eddig mellettem állt Herkules már messze járt, s csak gondolatai süvítettek a kánikula ellenére fagyos hideg szélviharként köröttem, figyelmeztetve az elfeledettre – Öntalajunkból kiszakítni magunkat nem lehet. Néha siralmas ez a nagy kényszerűség. De törvény. Szent és hatalmas törvény... „

 

Az Invalidusok templomában az aranykupola alatt a karzatról Napóleon vörös kőkoporsójára letekintve az ember akaratlanul is fejet hajt a nagy hadvezér „felett” annak ellenére, hogy köztudott, e díszes és tekintélyt parancsoló szarkofág csak „sírja” a császárnak, de földi porait valójában a Dóm egyik mellékkápolnájában található koporsó őrzi. Ennek ellenére alig megúszható, hogy a teret méltóságteljesen uraló koporsó láttán (30. kép) a látogató – különösen, ha magyar az illető – ne gondolkodjon el, legalább a virtuális képletesség szintjén, vajon mi magyarok miért is vagyunk képtelenek akárcsak néhány másodpercre is „Öntalajunkból kiszakítni magunkat …”? A dicső ezer év alatt nekünk miért nem jutott eszünkbe például a kiszolgált katonáink számára „palotát” építeni, hogy kik védték a hazát - míg többiek „gyarapodtak” - megrokkanásukat, illetve leszerelésüket követően, mindenki szégyenére ne kényszerüljenek lopásra, koldulásra? Avagy hírességeink esetében miért haláluk évfordulójára és nem születésük dátumára emlékezünk? A Himnusz és a Szózat pedig miért siratja, és nem dicsőíti a magyart? Esetleg tudnánk-e a magyar történelemből olyan nem agyon misztifikált személyiséget megnevezni, akinek születése napján – mint Napóleonén minden év augusztus 15-én – képes lenne minden vélt, valós ellentétet félretéve együtt ünnepelni, s örülni legalább az ország fővárosa mindkét oldalának apraja, s nagyja - függetlenül attól, hogy „bonapartista, legitimista, royalista, monarchista, demokrata, kommunista, republikánus, szabadelvű stb..” - csupán azért mert az illető személy dicsőséget és megbecsülést szerzett az országnak, a magyarságnak? A válasz tartalmát tekintve kellően szkeptikus vagyok!

 

****

 

Elmélyültségemből az odahaza sem megszokható, a ház ablaka alatt elszáguldó rohamkocsikat kísérő ismerősen csengő, de idegesítő hangerejű szirénák fülsiketítő vijjogása térített magamhoz, nem tudván mi is történt/történik körülöttem. Mentő-, tűzoltó- és rendőrautók megkülönböztető hang és színjelzéssel fogták közre a helyszínt, ahol rendezetlen rohangálások és utasításadások közepette tuszkolták a hordágyra tett sebesülteket a mentőkocsikba, hogy idő hiányában szinte repülve érkezhessenek velük valamelyik legközelebbi kórházba, ahol a berendelt orvosok és ápolók gyorsított ütemben öltöztek át és mosakodtak be fejben már előkészülve a rájuk bízott robbanástól megroncsolódott emberi testek életben maradásáért való – sokszor reménytelen – küzdelemre. Egy velem rohanó hordágyon fekve, testemből kiálló infúziós és más életfunkciót segítő/helyettesítő csövek és rám kapcsolt műszerek vezetékei társaságában érkeztem a műtőbe, ahol vezényszóra lepedőstől együtt raktak át a műtőasztalra, miközben megcsörrent egy telefon folyamatosan ismétlődő, de egyre jobban erősödő hangeffektusokkal. Vegyem már fel vagy némítsam el hangzott az egyik orvos igencsak ingerült hangú parancsa! De hát le vagyok kötözve és a csövek sem engedik a kezemet mozgásra, válaszoltam kétségbeesve, majd egyik szabadabb kezemmel megpróbáltam a nadrágom zsebét valahogyan elérni, de legnagyobb meglepetésemre nem volt rajtam nadrág. A közelben álló egyik ápolónő azonban megsajnált és odahozta a nadrágot nekem. Nem tudtam vele mit kezdeni miközben valóban idegesítő dallammal tovább hangoskodott a készülék. A nadrágot kézbe véve azonban kiderült, hogy a nadrágnak nincs is zsebe, de akkor honnan szól a mobilom, néztem körbe értetlenül?

 

Megint a költő mentett meg. A fejem alatti párna alól elővette zajongó mobilomat, majd zavartan rábámulva és megijedve a háta mögé hajította és elrohant az ajtó irányába. Rövid idő elteltével azonban visszaérkezett, kezében már egy hagyományos telefonkészülékkel, amelyet az ágyam szélére helyezett, míg a telefonkagylót a kezembe nyomva mondta, hogy beszéljek, mivel engem keresnek. Fülemhez emelve a telefonkagylót elszörnyülködtem a látványtól, a kezemben tartott kagyló ugyanis rákká „változott” és pontosan úgy nézett ki, mint amilyet az egyik Dali kiállításon láttam a „praktikus használati tárgyak” (31. kép) című önálló kiállító teremben.

 

A „sürgős” hívás ismerőseimtől érkezett, akikkel tervbe volt véve a november végi párizsi út: néhány, általunk előre kijelölt múzeum felkeresése, egy buszos vagy - elfogadható időjárás esetén a Szajnáról - sétahajós városnézéssel egybekötve. El-elcsukló hangon kérdezték láttam-e, hallottam-e, mi történt Párizsban és remélik, jól vagyok és egyik robbantásos helyszínen sem tartózkodtam a kritikus időpontokban? Az eseményekre tekintettel – tolmácsolta a telefon – ők természetesen törlik programjukból a tervezett utat, s ezt ajánlják nekem is. Viszont, ha még kint vagyok, akkor gyorsan tekintsem meg a Louvre és a Rodin múzeum híresebb alkotásait, műtárgyait mivel a várható újabb összecsapás miatt e múzeumokból is biztonságosabb helyre szállítják az értékesebb darabokat, amelynek következtében e múzeumok a nagyközönség számára egy jó ideig nem lesznek látogathatók. Mielőtt még bármit is válaszolhattam volna, kiesett a kezemből a telefonkagyló. Érzésem szerint ismét átléptem a nem létező másik világba.

 

****

 

Ott álltam Párizs legnagyobb nemzeti múzeumának - a világ egyik leglátogatottabb intézményének - udvarán, a sok vitát kiváltó és indulatot gerjesztő, acélból és alumíniumból épült üvegpiramis bejárata előtt. Bár még csak kora délután lehetett, az eget borító sötét viharfelhőknek köszönhetően a Louvre sejtelmes sötétes-szürkeségbe burkolózott (32. kép, 33. kép). A múzeum, valóban nem fogadott látogatókat. A bejárati ajtón hatalmas méretű táblán a felirat: a múzeum bizonytalan ideig zárva tart! Kintről benézve, az előtérben nagy nyüzsgés látszódott, emberek sokasága óvatos és gondos munkával csomagolta és rekeszelte az egyes műtárgyakat, majd targoncára rakva a múzeum valamelyik titkos vészkijáratához tolták, elszállításra előkészítve. Tudomásul véve a bejutás kudarcát gyalogosan átsétáltam a Rodin múzeumhoz. Párizsi kirándulásaim során többször is tettem kísérletet e múzeum megtekintésére, de hatalmas parkjának a közepén álló műterem kiállító-helyiségeibe még egyszer sem jutottam be: vagy tatarozták, vagy karbantartották az épületet, avagy valamilyen más okból, de odaérkezésemkor mindig zárva találtam a kiállítótermet. Ezúttal sem voltam sikeresebb. Csalódottan néztem körül a hatalmas parkban (34. kép), hátha érkezik valahonnan valami segítségcsoda?

 

A hátam mögött meg is szólalt valaki, először nem értettem mit mond, majd magyarra váltott, ne ijedjek meg, és ne is csináljak semmi különöset, elém jön és kövessem természetes mozdulatokkal a kiállító terem bejáratáig, bár minket már úgysem lát senki, tette hozzá sokat sejtetően. Nem tudom miért, de nem lepődtem meg, pedig aki elém került nem volt más, mint a Louvre fantomja, Belphegor. Legalábbis én őt véltem felfedezni a tetőtől talpig feketében előttem lépdelő alakban. Persze az is igaz, hogy személyesen őt sosem láttam, csupán az 1960-65-ös évek valamelyikében a TV által nagy-sikerrel sugárzott szinkronizált fekete-fehér francia filmsorozatból idéződhetett fel - de minden valószínűség szerint inkább csak az őt alakító Juliette Greco tudatom alatt megőrzött - alakja. Kicsit megöregedett, s talán testesebb is lett, pedig a fantomok alakja nem változik úgy, mint az élőké, párbeszédeztem magamban önmagammal. Nem válaszolt pedig értett mindent, a gondolataimba látott. Beviszlek – tegezett le – a múzeumba – bár zárva van – de, tudom, hogy már régóta szeretnéd megnézni az ott kiállított szobrokat, nem kell semmi mást csinálni, csak engem követve átmenni a múzeum falán. Neki sikerült, én harmadszor is visszapattantam a falról. Ne próbálkozz többször, még nem jöttél át teljesen, mondta alig hallhatóan, majd eltűnt a szemem elől.

 

Feszültségem levezetéseként tettem egy sétát a hatalmas kiterjedésű kertben, majd megálltam Rodin híres szobra, a Gondolkodó (35. kép) előtt. Vajon miről is elmélkedhet Dante képmása e pozícióban? Hogy átlépje-e vagy sem a Pokol kapuját? Ennek eldöntése, valóban ekkora szellemi koncentrációt igényel, amelynek során a szobor szinte minden izmának megfeszülése azon tényt érzékelteti és teszi kitapinthatóvá a szemlélődő számára, miszerint a gondolkodás szellemi művelete csak a testnek odaadó fizikális részvételével, a testnek e szellemi folyamattal való tökéletes azonosulásával hozható létre? Átérezve e szellemi gyötrődést, odaálltam hát a Pokol kapuja (36. kép) elé, hogy az emberi aljasságok és ocsmányságok e tárházával kellően szembe- majd a mélyére is nézhessek. És ekkor az idő kerekén ismét a költő lendített egyet. Karomat megfogva adta tudtomra: bár „Mi mindig mindenről elkésünk.” a te időd nem jött el, Szent Mihály is még messze jár! Este találkozunk szólott, majd számomra is láthatatlanná vált.

 

****

 

Már kora délután ott álltam az - 1889-es világkiállítás alkalmából készült három emelettel rendelkező közel 324 méter magasságú csodálatos Eiffel-torony, az - „Öreg hölgy” lábánál, nézve, s hosszasan gyönyörködve sudár és karcsú, egyben impozáns megjelenésében (37. kép). Mily kár lenne esztelen romba döntése, bármilyen eredményű megcsonkítása. Nélküle nem csupán Párizs és Franciaország, de Európa, sőt megmerem kockáztatni az ember alkotta világ is szegényebb, szürkébb, sivárabb és állatiasabb lenne. Ezért szükséges feltennünk a kérdést, de a válasz - gondolkodás nélküli - rávágása előtt érdemes kultúr-lényként, egy ideig csendesen magunkba mélyedve – „nem belefáradva a gondolkodásba” – elmélkednünk: szükségünk van-e – kellenek-e – nekünk, embereknek, értelmesen gondolkodó élőlényeknek az ilyen és ehhez hasonló, minden hókuszpókusztól és „hejretyutyutyu”-tól mentes, az egyetemest semlegesen kifejező és hirdető szimbólumokra?

 

Amennyiben válaszunk igenlő, úgy cselekednünk is kell! Akár egy új, minden létező, megosztó határokat mellőző protestantizmus jegyében is, ahol a hit minden ember szigorúan vett, legbelsőbb meggyőződésének szuverén, külső megnyilvánulásoktól és megnyilatkozásoktól mentes magánügye, amelynek gyakorlása nem igényel külső közreműködést, ceremoniális segédletet, csalhatatlan hitcikkeket és igéket, hirdetőket és szószékeket, államként/hatalomként működő hitbélinek álcázott intézményeket, általuk kitalált, kiszabott és végrehajtott büntetéseket, megdicsőülést, mennybemenetelt és értelmezhetetlen újjászületést. Ez esetben - talán - jelentős számban enyhülhetnének és elcsitulhatnának a kívülről hergelt és gerjesztett emberi indulatok, s már csupán az állati-világunkból öröklött és megőrzött ösztönöseket kellene legyőznünk, ez sem lenne kis feladat. De legalább a Szent föld megvédésével, visszaszerzésével, a kereszt felmutatta hatásokkal, az egyház üldözte boszorkányok mítoszával, a pedofíliával, valamint az „Allah akbar” jelentéstartalmával és az elébb említettek hatásaival, ártatlanokat lemészároló következményeivel nem kellene megküzdenünk, miattuk gyötrődnünk. Még szerencse, hogy a buddhizmustól, mint elvilágiasodott és intézményesedett, az e világi hatalomból részt kérő/igénylő hittől, hívőitől és igehirdetőitől – fizikálisan – nem kell tartanunk (a buddhizmus ugyanis személyes Istent nem ismer, vallási/hitbéli tanai pedig csupán erkölcsi előírások és életviteli jó tanácsok). Európát (s az emberi világot) minden tévhit ellenére nem a hit, a vallás, hanem a kölcsönös és megértő együttműködés, a közös emberi kultúra és az e világi gondolkodás ésszerűsége védheti csak meg, s tarthatja egyben. Így a „nemzetállam” igényének vagy követelésének túlhangsúlyozása napjainkban, talán már az élet fejlődéstörvényei szerint is meghaladott, nem korszerű szemlélet. Politikai szűklátókörűség. (Személyemben egyébként Jürgen Habermas „kettős identitás” elméletével szimpatizálok, de ez most – ahogyan a politikusok szoktak fogalmazni – magányügy.)

 

Az emberiesség jogi-erkölcsi követelményének félre tételével a bevándorlókat, (migránsokat) a terroristákkal egybemosni, illetve e fogalmak összefűzésével, cinkos mosollyal szofizmázni több mint megbocsáthatatlan bűn! Számon kérhető/kérendő felelősség! Többségük ugyanis a jobb élet, megélhetés reményében próbál magának új hazát keresni megküzdve már előre a csak utólag majdan jelentkező gyógyíthatatlan visszahívó honvággyal. Ennek következtében országunk szögesdrótos körbekerítése, tudatunk bekerítését is szimbolizálja: olyan „… szalmaláng kerítés, amely … populista … pátosszal és hazafias frázisokkal íródik, nálunk szokás szerint szent és sérthetetlen … de lesz-e a tervből valami? És amikor a szalmakazal ellángol ….? Talán egy kicsi kis tett, egy kis munka, csöndes, becsületes munka mennyivel több eredményt hozna.”

 

****

 

E meditálás közben megérkezett a költő, óriási szellemisége mellém ült, már nem voltunk azonos idődimenzióban, így nem láttuk, csupán éreztük egymás jelenlétét. Búcsúzni jött, hívják, ezért hát visszamegy az ő határ-nélküli „falujába”. Miért nem itt kezelteti ki betegségét, kérdeztem? Lehet, hogy itt eredményesebb lenne, de otthon e téren oly nagy a sötétség, hogy muszáj lámpást gyújtani, pedig sokan szenvednek e nyavalyában, de szinte senki nem mer róla beszélni, s ha mégis akkor is csupán suttogva. Mi mindig mindent vallási alapon kezelünk, és arra figyelünk, kinek mi a véleménye, nem pedig a tényekre, s a gyógyításra, illetve ami még ennél is fontosabb a felvilágosító megelőzésre és védekezésre. Mindezt a tevékenységet be kellene vinni az iskolák falai közé, a tanterembe, hozzáértő módon és tálalásban pedig a diákság körében elébük tárni. Ehelyett, mi hittant oktatunk és álszent kispolgári erkölcsiségre nevelünk, savanyú a szőlő, de mindenki kívánja és szeretné fogyasztani, ám nem meri, s aki meri és csinálja, azt erkölcstelennek kiáltják ki, olyanok akik, félve és bújva, osonva, de néha egy-egy leeső szemet elcsennek a fürtről. Párizsban, e téren (is) elindult már valami. Itt az élet már fontosabb, mint a szenteskedés és tömjénfüst, s a Költő Adys makacssággal hangosabb lett:

 

„Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az élet.” … „Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet.”

 

Majd szellemiségével átölelve és közelebb ülve hozzám, fülembe súgva javasolta: emlékezve az emberi életre méltóságára mécsesként gyújtsuk meg az Eiffel-torony (38. kép) és a Szajna-part körüli Párizs közvilágításának összes égőjét (39. kép), had égjenek; hirdessék az ártatlan áldozatok emlékét és haláluk értelmetlenségét!

 

E gyönyörű látvánnyal emlékezetünkben váltunk el ismét egymástól, mindketten folytatva a magunk útját a magunk világában. De „az Ősz a költővel szaladt kacagva, s hogy vele volt csak mi tudtuk Nyögő lombok alatt.”

 

„Itthon vagyok – hallottam kétségbeesetten elégedett sóhaját – „Visszahoztam íme a lelkemet oda, honnan kaptam.” Ám e sóhajban a bánat is helyet kapott:

 

„Fájt neki ez a Magyarország, amelynek rossz gazdái, rossz vezetői vannak. Fájt neki ez a sivár puszta s ez a lápvilág, ahol a sógorság-komaság az egész vezető réteg főbetegsége. Fájt neki ez a faj,” - amelyből hiányzik a növekedő kultúrszomjúság – „… amelyben oly kevés a lendület a kulturális és társadalmi megújhodásra. Fájt neki ez a halálraítélt faj, amely nem látja, hogy el kell pusztulnia, hacsak gyökeresen újra nem teremti lelkiségét.” (Móricz Zsigmond: Mai napok – Ady – Nyugat. 1930/21. szám)

 

„Aki csak egy kicsit ósdit akar itten, / Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni / Mindent, ami régi, ezeréves holmi, / Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul / S Etelközt teszi meg hű magyar határul. / Óság-tartók népe most ront ellenünkbe: / Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít, / Minden: változásért és újért kiált itt”.

 

****

 

Eddigi életemnek volt néhány gondterhelt és kemény időszakasza, amikor az életben maradás ösztönös törvénye megfeszülő helytállást követelt. Ebből az egyikben sokszor gyötört az esti rémálom valósága. Akkori professzorom azt tanácsolta, ne várjam ki az álom végét, hanem próbáljak valami hirtelen mozdulatot tenni – leesni az ágyról, kézzel-lábbal rúgni-kapálózni – a felébredés érdekében, és ha ez sikerül, soha ne feküdjek vissza. Hogy párizsi rémálmomtól szabadulhassak most is ezzel próbálkoztam: mindkét karommal elkezdtem összevissza hadonászni, mígnem eredményeként a mellettem lévő vízzel teli poharat leverve akkora zajt nem csaptam, amelyre magamhoz térve ismét a való világba csöppentem. Az átélt félelmektől és műtétektől, fájdalmaktól és szenvedésektől csuromvizesen az izzadtságtól ugrottam ki az ágyból és rohantam a fürdőszobába, ahol a tükörbe nézve megnyugvó kétségbeeséssel állapítottam meg, hogy végre vége az álomvalóságnak, visszajöttem és ismét élek! Valóságosan is!

 

 

„Ég veled Ég veled

Véresnyaku nap”*

 

 

 

 

Budapest, 2015. november 20.

 

 

*G. Apollinaire: SZESZEK (válogatott versek) - ÉGŐV/ZONE (Radnóti Miklós fordítása)

(A *-al nem jelölt, de dőlt-betűs mondatok/mondatrészek – idézőjel hiányában is – nagyobb részt Ady Endre gondolataiból és műveiből lettek merítve. Egy részük csupán fejből, emlékezve a megtanultakra, másik részük megtalálva, helyükről és szó szerint.)

 

 

 

 

 


 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 36
a héten: a héten: 94
a hónapban: a hónapban: 1977
összesenösszesen281 294
az oldalt jelenleg nézik: 10

Megosztás