Fogarasi József

Amennyiben a szem a lélek tükre, úgy az ARC az értelemé …

2015. szeptember 13. vasárnap

 

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget

Mondd, te kit választanál?” *

 

 

Kifutás a pályára – hittel telített reményekkel

 

A Harmadik Birodalom fő zsidó-felelőse (hóhérja) - Adolf Eichmann - elől Bécsen és Genfen át menekülve jutott el Kaliforniába, ahol aztán Los Angelesben letelepülve klinikai pszichológusként kezdett el dolgozni, majd praktizálni. Később, kitanulva a pszichiátriai mesterséget Beverly Hillsben – egy hatalmas méretű, toronnyal is rendelkező „kastélyban” – élt, haláláig. Bár jogilag - mindkét szülőjét tekintve - ízig-vérig magyar volt, hazájának mégsem Magyarországot tekintette. A Horthy-rendszernek és zsidó-üldöző adminisztrációjának - a megalkotott és végrehajtott zsidótörvényei miatt - meg nem bocsátva, soha – még látogatóba – sem jött vissza Magyarországra. Zsidóságát ellenben büszkén vallotta, bár vallásként nem gyakorolta. Kinti találkozásunk alkalmával átadott névkártyáján még a szociálpszichológiában és az asztrológiában való jártassága is helyet kapott. Elmondása szerint „egyes pácienseinek” gyógyulásuk rásegítéseként személyre- és betegségre szabott horoszkópot is szokott készíteni. Beszélgetéseink alapján azonban néha az volt a benyomásom, mintha rá is illene a mondás: néha nehéz különbséget tenni ki a beteg és ki az orvos.

 

Tőle az „ismeret”: a lélek létének semmi racionális értelme nincs, tudományosan sem igazolható, ha azonban létezésében mégis hinnénk, akkor az, nem több mint csupán egy láthatatlan, be- és megfoghatatlan, semleges összetevőjű és előjelű levegőszerű agyi képzelvény, amely a materiális világ helyett legfeljebb a hit világához köthető; ha elhiszem, létezik, de ha nem, akkor az egész hiedelem értelmetlenné és igazolhatatlanná válik, azaz felesleges vele foglalkozni. Ez esetben a léleknek materiális tükre sem lehet, vagyis egy ember belső, lelki összetevője a szemben nem tükröződhet vissza. Következésképpen, a szemből nem lehet következtetni az illető személy „lelkisége” milyenségére: jólelkű, gonosz lelkű, kapzsi lelkületű, naiv, számító, agresszív stb. ezek személyiség- és nem lelkiségjegyek. Ezért a szem helyett az arcra kell figyelni, annak minden összetevőjének - homlok, szemöldök, szemhéj, arcmimika, arcszín (arcpír), arcbőrsimasága, orr-száj- fül - rezdülésére, legyen az akármilyen aprónak, jelentéktelennek is látszó.

 

Az arc azonban még véletlenül sem a nem létező lelki, belső viszonyok és tulajdonságok külső tükörképeként értékelendő. Az arc és annak rezzenései, az értelem, az agy által vezérelt, a testnek készülőfélben lévő (várható) fizikai - racionális és irracionális - megnyilvánulásának látható és észrevehető (nagyobb részt el nem rejthető) előfutáraként, hírnökeként fogható fel. Az arc játékából (metakommunikációiból) – beleértve a szemet is – azonban nem csupán az értelem által vezérelt, az emberi test készülő reakcióiról szerezhetünk tudomást, hanem az agyban lakozó, az adott emberhez, személyiséghez tartozó (örökölt és tanulással csiszolt) értelem „milyenségéről”, minőségi állapotáról, a kérdéses személy intelligenciaszintjéről is. Az arc tehát nem a lélek, hanem az emberi lény belső értelmi és tudatszintjének külső kivetítődéseként aposztrofálható. Mindezt, évtizedes praxisom alatt az általam kezelt vagy csak személyesen „fogadott” – legyen az hívő, avagy mindenható-tagadó – pácienseimről vezetett feljegyzések sokasága is alátámasztja. Így, ha a veled szemben álló emberről értékelhető benyomást szeretnél kapni, úgy szemed mindig az arcán legyen és figyeld annak valamennyi rejtett és látható rezdülését. Az arc soha nem hazudik (persze vannak rezzenéstelen arcok is, de az csak hosszú tanulási, gyakorlási és ellenőrzési folyamat tudatos eredményeként alakulhat ki).

 

Ma már azonban ennél izgalmasabb kérdésekkel foglalkozom, az egyén helyett az emberi csoportok, kisebb nagyobb létszámú közösségek állandó vagy csupán egy-egy eseményhez kapcsolható, lehetséges „arcának”, „jellemző arcvonásának” megrajzolása, mi érdekel. Meg tudom-e rajzolni, jeleníteni egy adott közösség egyetlen eseményhez kapcsolódó „arcát”? Arra keresem a választ vajon van-e például egy repülőtéren, metró- vasútállomáson, buszpályaudvaron, bevásárlóközpontban, avagy egy nagyobb kiállítócsarnokban pillanatnyilag együtt-tartózkodó alkalmi sokaságnak, vonuló tüntető tömegnek, esetleg egy kisebb település állandólakosságának stb. közösségi arca, illetve jellemző arcvonása? Álláspontom szerint egy adott ország társadalmának is lehet „arca”, amely azonban emberi arcvonásokkal aligha rajzolható meg, legfeljebb csupán szimbolikus értelemben, de ha az adott társadalom, jellemző reakcióit viszonylag jól méred be, akkor e társadalmi méretű arcvonások mások számára is felismerhetők lesznek.

 

Találkozásunkat követően e beszélgetés lényege, a néhány érdekesebb, érdeklődésemet is megragadó kérdésekkel együtt - egy időre - a feledés homályába vesztek, ahonnan lassan és csak - az 1980-as évek második felében - szociológiai tanulmányaim során bukkantak elő, különösen a szociálpszichológiai stúdiumok hatásaként. Két igen kiváló tanárom (Pataki Ferenc, Csepeli György) előadásainak hallgatása, majd munkásságuk alaposabb tanulmányozása során szerzett ismeretek kezdték tudatom mélyéről előcsalogatni az egykor hallott – néha megmosolygott – információkat. A lehet-e egy akármilyen emberi közösségnek tényleges, vonásaiban ábrázolható, s így mások számára is legalább gondolatébresztőként láthatóvá, érzékelhetővé tevő arca (de inkább markáns arcvonása) kérdése, csupán időben jóval később, a budapesti Felvonulási téren első (2000-2001-ben?) alkalommal megrendezett és megtekintett Óriásplakát-kiállítás keltette emóciók révén került a terítékemre. Ez időt követően kezdtem tudatosan szemlélni, figyelni és lejegyezni egy-egy emberi közösség azon jellemző megnyilvánulási attitűdjét(jeit), amelyek segítségével legalább a magam számára (élvezetére) meg tudnék rajzolni egy olyan szimbolikus arckaraktert, amelynek révén később is fel tudnám idézni, meg tudnám jeleníteni az adott esemény közösségét. Mindez az elképzelés a 2014-es országgyűlési választások plakátháborúja hatására vált bennem leírható, rendezett egységgé, nagyságát tekintve pedig társadalmi méretűvé.

 

Az ország egész lakosságát, sőt még a határainkon kívül élő, a kettős állampolgárságot épphogy csak megszerzett választójogú magyarságot is - 2014 első felében - egyetlen kérdés izgatta és tette megosztottá: a magyar parlamenti és az EU parlamenti képviselők választása. Az elsőként említettnek volt igazán nagy a tétje: a regnáló hatalom kapjon újabb négy évre bizalmat vagy jöjjön egy új kormányzó hatalom, amelynek azonban a választók előtt még a finisben – virtuálisan – sem sikerült látható arcformát öltenie. Képletesen szólva szinte mindenki - önmagának és a másik félnek is - egy igen ismert mondattal tette fel a kérdést: „… te kit választanál?” A kérdés megválaszolása számomra nem okozott különösebb problémát, ezért a másik oldalról közelítve igyekeztem figyelni a lehetséges válaszadások alakulását. Érdeklődve fordultam hát a választási plakátok felé, azok képi és írásos üzenettartalma alapján igyekeztem felfedezni azokat a vonásokat, amelyek alapján körvonalazódhat (körvonalazódni látszik) a leendő győztes oldal társadalmi méretű virtuális arcmása. Az így összeállt képet a választás eredménye szinte mindenben visszaigazolta (annak ellenére, hogy a felmérés nem minősült reprezentatívnak, hiszen csupán Budapest néhány általam kiemeltnek tekintett kerületét vette célba). Ugyanakkor az alulmaradt – önmagát előszeretettel baloldalnak tituláló – másik (általam csak impotensnek nevezett) oldalnak a választók felé közvetített (képi, szöveges) üzenetei alapján még a választási folyamat végére sem sikerült a - legalább általam - beazonosítható és felismerhető arcmontázsát összeraknom. Önként vállalt kísérletem eredménye egyszerre volt lelkesítő és lesújtó számomra. Így azt – bár a tapasztaltakat írásba foglaltam – nem tártam - e honlap segítsége révén - a nyilvánosság elé.

 

A fiókba zárt téma – nyilvánosságot sürgetve – akkor kezdett el fészkelődni, amikor 2014. szeptember elején, Budapesten az Ötvenhatosok terén „Te miben hiszel?” kérdéssel megnyílt a 2014. évi ARC kiállítás. E mottócím, az intim-szférába furakodó bizalmaskodóan provokatív jellege miatt nem hagyott nyugodni. Nosza, nézzük meg, vajon e méreteiben hatalmas, tartalmilag (gondolatilag) azonban inkább silány, sőt néhol „gagyi”, ugyanakkor tömegeknek szánt reklámtermék konkrétan szól-e valakihez, illetve hordoz-e magában az emberek nagy-többsége által is kódolható, társadalminak is mondható üzenetet? A plakátok hullámhosszán - a szemlélődő felé - érkező üzenetekből - azokat összegyűjtve és transzformálva - vajon lehetséges-e az adott időszak (2014) társadalmának arcát megrajzolni a „ … te kit választanál?” választási eredmény után? Vajon, ezen az arcon láthatók-e a társadalom valós megosztottságának vonásai; a társadalom másik, vesztes felének érzelmei: csalódottsága és reményvesztettsége; saját oldala szervező ereje és készsége teljes csődje láttán, gondolat- és üzenet-nélküli filozófiájával történt szembesülése folytán? Vajon, e plakátokból körvonalazódó ARC hordoz-e tükörképet a társadalomban zajló ellentmondásokról: megosztottságról, gyűlölködésről, a lakosság nagy részének anyagi-vagyoni, tudás és műveltségi szintjének mélyre-süllyedéséről, illetve mindebben milyen mértékben érhetők tetten a társadalom reflexiói?

 

Mindez, csupán a 2014-es ARC kiállítás plakátjait szemlélve és „értelmezve” önmagában aligha váltana ki az olvasóból különösebb érdeklődést vagy lelkesedét: „Te miben hiszel?” (1. kép) Na, bumm, semmiben és ekkor mi van? A társadalmi ARC-kép azonban akkor válik rémisztő kórképpé, ha a feltett kérdésre adandó - a regnáló hatalom sugallatának megfelelő: a magyar álom megvalósulásában - választ a 2015. évi ARC kiállítás „Magyar álom” (2. kép) című plakátjaira alliteráló üzenetekkel is összevetjük.

 

Természetesen, miként minden ember, én sem vagyok tévedhetetlen, így e lehetőséget és jogot fenntartva magamnak a társadalom - általam felfedezni vélt - ARC körvonalait az alábbiak szerint „láttatom”.

 

A pályán – 2x45 perc

 

az első 45 perc – te miben hiszel?

 

Ha a kiállítás rendezői – első látásra – nekem szegezték a kérdést, illik rá válaszolni. A dilemma csupán az, hogy szabad-e, érdemes-e őszintének lenni? Nincs mit takargatnom. Így hát az igazat és nem csupán a valódit fogom mondani. Hiszek a rációban; az akaraterő és a szorgalom gyümölcsében; a szakszerűen és tisztességgel végzett munka érdemességében; magamban és embertársaim őszinteségében, becsületességében, segítőkészségében. Viszont nem hiszek a transzcendenciában, semmilyen nagy „Ő” létezésében; az ereklyékben, a totemekben, a miszticizmusban, a mágiában; de a lélek földöntúliságában és az ember feltámadásában/feltámadhatóságában sem. Ellenben vallom, hogy vannak előre nem látható, ki nem számítható véletlenek. Ja, és cseppet sem hiszek a hazai kereszténydemokrácia farizeusosan ködbevesző család- és emberszeretetében! És a semmitmondó jelszavakban sem!

 

A kérdés azonban stafétabotszerűen másnak is feltehető: és te? Nekem erről fogalmam sincs, ebben a témakörben az elmélyült válasz megadásához előbb tájékozódnom kell (3. kép), ha meg tudom fejteni a hit-hiszel lényegét, akkor el tudok rajta gondolkodni, hogy egyáltalán jellemző-e rám? Ehhez azonban idő kell (rengeteg)! Én? Ha a kérdésben nagyon mélyre ások, akkor azt hiszem, hogy semmiben, de ha muszáj rá válaszolnom, úgy azt mondom, hogy a pénzben és annak is a homályosabb felében. Hogy a bankokban (4. kép)? Nem, bennük biztosan nem, abban higgyetek ti, meg az állami pénzrablók és a bankárok, az én alapfilozófiám szerint a pénz addig szolgál engem, amíg az én zsebemben „rohad”! Ez viszont nem a hit, inkább a valóság szférája! Nem-nem, nem igaz: a mese egy frászt a hitvilágé, a mese a fantázia terméke a legszorosabb kapcsolatot tartva az ésszel és a műveltséggel, így az, maga a létező világ. Emlékszem, gyerekkoromban mindig áhítattal hallgattam az elalvás előtti meséket, számomra az volt a szépséges valóság, míg az óvoda és az iskola képezte a hitet, amelyet a következő meséig valahogyan túl kellett élni, mivel átaludni nem lehetett. A boszorkány sem a mesékben létezik, a mellettünk lakó kutyás vénasszony az, aki állandóan ugattatja a kutyáját, hogy minket bosszantson. És a sárkány is szépséges, különösen a Süsü, még akkor is, ha mindig tüzet fúj, ő legalább nem álságos, mint napjaink - hableánynak álcázott, szivárványt okádó, de koronáról és uniformisba kényszerített közszolgálatról álmodó (5. kép) - hatalommámorosai (6. kép). Ahogy a mese nem, úgy a történelem sem hit kérdése: hiszem, vagy nem hiszem. Az országot és a fővárost nem a mesebeli Godzilla (7. kép) rombolta földig és terelte a zsidókat és cigányokat vágómarha-vagonokba. A mi Godzillánk (még) ma is nagyon emberinek mutatkozik, és – ne feledjük – ismét képes bármely aljasságra.

 

Sehogy sem értem ezt a plakátot, igaz nem nagyon ismerem az Újszövetség tartalmát, így aztán nem vagyok képes megfejteni vajon ki kiről írta ezt az elcsenéses történetet (8. kép) – Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, / hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, / és amit abba tesznek bele, elcsené. – magyarázta a plakát előtt álló egyik fiatal a társaság többi tagjának, akik szintén nem tudtak mit kezdeni az idézettel. (Talán nem ma jártak általános iskolába, s így látszik rajtuk a vallásos hittanórák „hiánya”, állapítottam meg magamban, némi maliciózussal.) Majd folytatta a hangos gondolkodást, a többiekkel közösen: azt tudom ki volt Júdás és azt is, hogy miért kapta az ezüstpénzt, de a többi névvel nem tudok mit kezdeni. Dehogynem, gondolj a Lázárra – vágtak közbe a többiek – de ne a bibliaira, a feltámasztottra, hanem a ma is élőre, a miniszterre. De hogyan jönnek ide a szegények és az erszény „ellopása”? Úgy, hogy ez a nem bibliai személy kint volt az Egyesült Királyság, valamelyik városában és ennek a hivatalos/nem hivatalos? útnak a költségét az állami költségvetés terhére számolta el, amelyet aztán valamilyen kiszivárogtatás hatására visszafizetett, egyébként pedig dúsgazdag, de nem ismer egyetlen szegény embert sem, így - ezen objektív akadály miatt - adakozni sem tud részükre.

 

Megpróbálva a vitát feloldani, közbeszóltam: nem érdemes a bibliai szereplőkkel kapcsolatos történetekben elmerülni, hiszen, ha valaki még vázlatosan sem ismeri a Biblia egyik részét (Ótestamentum, Újtestamentum) sem, úgy aligha juthat dűlőre a plakáton olvasható neveket illetően, de talán nincs is rá szükség, elég, ha a hölgy ráérzése alapján csupán az analógia elveire hagyatkozunk. Nézzük meg és jegyezzük meg e plakát, D) pontjában írt nevet (9. kép) és menjünk át egy másik plakáthoz (10. kép), majd vessük egybe a két plakát nyújtotta információkat. Á, kapott a fejéhez az asszociáció lehetőségére ráérzett hölgy: ő az a Lázár, akit Jánosnak hívnak és az ügyről tudósított, ezek szerint Londonból, nézett rám megerősítést várva összefoglalójára. Nem egészen stimmel az okfejtés, de nincs is nagyobb jelentősége, elég, ha a „tudósításra” figyelünk: nyilván nem a kérdéses személy tudósított saját „utazásáról”, de a „tudósítás” szimbolikus jelentőségű, azzal a kiegészítéssel, hogy miatta az Origó szerkesztőségének majdnem teljes létszámban „mennie” kellett.

 

Ifjú „rejtvényfejtőm” a következő plakáttal sem jutott dűlőre: 1984+30 (11. kép). Nem tudom mi volt 1984-ben, hiszen akkor még nem éltem, azt viszont hallom, látom és tapasztalom, hogy itt - az elmúlt 30 évben, de - különösen az utóbbi 10-ben a lényeges dolgok a visszájára változtak, különösen a fiatalok értelmes élettere tekintetében. A korrupció és egyesek mérhetetlen kapzsisága felzabál mindent. E fertőző és már járványszerűen terjedő „betegség” a normális és tisztességes embert – mert ugyebár még van ilyen, itthon Magyarországon is, nem a politikusokra és holdudvarukra gondoltam – vagy a mély-szegénység szélére taszítva előbb-utóbb kéregető, sehol sem kívánatos hajléktalanná teszi (12. kép, 13. kép), vagy kiszolgáltatott hűbéresként megfullad. Ezek a „jóemberek” ugyanis - a kereszténység leplébe burkolózva - a még szabad levegőből az oxigént is elszívják, s ez által a szakmával rendelkező, nyelvet (nyelveket) beszélő fiatalabb korosztályt - a családot egyelőre itthon hagyó - külföldre ingázó (14. kép) megélhetési munkavállalóvá (bérrabszolgává) degradálják, illetve hazájuknak hátat fordító kincskereső kivándorlóvá (15. kép, 16. kép) züllesztik. Bár, csak bölcsész (tanári) diplomával rendelkezem, de az angolt és a franciát jól beszélve már én is azon gondolkodom, hogy mielőtt a tanári jövedelmemből éhen halnék (17. kép) – pedig még családom sincs, s igényem is csupán annyi, hogy értelmiségiként élhessek – szülőföldemről szégyenszemre, külföldre menekülök (18. kép). Ezt azonban nem mindenki engedheti meg magának (19. kép)! És ez, nem egyéni probléma! Jöjjön és nézzen körül itt a téren, érzékelni fogja, hogy mindezt a kilátástalanságot az egyes plakátok - nem felnagyítva - társadalmi méretekben tükrözik vissza. A nincs-miből, adni sem lehet. Így a magyar jelző is lassan kiüresedik, szégyenné válik, ha még büntetésként százszor-ezerszer-tízezerszer is leíratják, velünk (20. kép). Ráadásul erre a folyamatra még a hatalom is rátesz egy lapáttal, mindent átkeresztel: magyarról, értelmetlen NEMZETIRE (21. kép)?

 

De a szabadság, … a szocializmushoz képest azért csak létezik …? Nem tudtam befejezni - sandaságot sem nélkülözve feltett - vitát provokáló kérdésemet, mivel azonnal, többen is, egymás szavába vágva szinte egyszerre mutatva a plakátra kórusban és a röhögéstől szinte fuldokolva dadogták: ez olyan, mint Áder tollából az … elfolyó és eltűnő tinta!? (22. kép). A viccet félretéve, – folytatta egyikük – a szabadság azonban nem azonos és merül(het) ki a kis- és nagyobb kapuk létezésében, azok keresésével vagy annak a kiváltságosak általi megtalálásában sem (23. kép). És teljesen mindegy, hogy milyen jelzővel titulált „fuvallat, szél, vihar, orkán, tájfun, tornádó, cunami stb.” hatásra, ki/mi vagy milyen elnevezésű (rabszolgalázadás, parasztháború, jobbágyfelkelés, szabadságharc, forradalom, ellenforradalom, népfelkelés, rendszerváltás/változás, NER stb.) esemény eredményeként jön létre és lesz működőképes. (Persze fizetett békemenetelők vagy közpénzen – MÁV, BKV stb. által – utaztatott (24. kép) „hivatásos” forradalmárok révén sosem válik ténylegessé és társadalmi méretűvé.) Egy viszont biztos, a szabadság nem a hit vagy a lélek birodalma és a Jézuskához sem köthető, de nem is ajándék kérdése: a szabadság az emberrel együtt-született, létkérdés! Az emberi élet általa nyer értelmet! Mértéke viszont – nem vitásan – már egy másik és – az illető egyéntől is függő, viszonyításon is alapuló – másodlagos kérdés. Sokak számára azonban a szabadság nem több egy elérhetetlen álomnál - élete végéig kísértő - illúziónál, avagy egy rózsaszínű ködfelhős feelingnél. Koronával és vallással ékesített, cicomázott kalitkán belül pedig nem lehet szabadság, még ha nyitva hagyott réssel is van ellátva: hisz úgysem „férsz ki” rajta (25. kép)!?

 

Színtől, pártállástól, vallási felekezetektől függetlenül, senki nem szereti, ha akár az államhatalom szervei vagy más civil szervezetek, avagy politikusok, hittérítők esetleg ügyeletes „besúgók” a polgárosodó polgárt hülyének beállítva írásban, képben dokumentálva mondják meg, hogy miben is higgyen, illetve mely kérdésekben hogyan is muszáj neki hinnie! Különösen, ha ezt valakik név nélkül, de sokat sejtető módon teszik (26. kép). Hiszen vannak, akik a plakáton látható egyik - kereszttel ékesített - koronát sem ismerik fel, hát még e kombináltat (mert nem jártak iskolába, és ha jártak is nekik felmentésük van, mivel orvosilag igazoltan ábratévesztők). Így aztán becsapván és magára hagyottan, tanácstalanul kérdezgetik majd egymást és a regnáló hatalmat: igaziból most, melyik országban is kell hivatalosan és kötelező módon hinni? De a zemberek értelmesebbje azt sem díjazza, ha neki iskolatáblára írt értelmetlen, a józan-észnek ellentmondó bugyutaságokról, „értelemmel” sugárzó arccal, hamburgerrel jóllakatott és egyenruhába bujtatott kisdobos, úttörő, cserkész, hungarista, közszolga, hittérítő vagy kitüntetésekkel teleaggatott zakóját lehúzó százezredes igyekszik a szájába rágni, az éppen kötelező penitenciát (27. kép)! Egyébként ennél nagyobb marhaságot még sehol nem olvastam. A történelem tanúsága szerint ugyanis ez ideig egyetlen letűnt, elpusztult, megdöntött, tönkrement, kiüresedett stb. (Egyiptom, Babilon, hettita, asszír, sumér, makedón, perzsa, görög, római, török, „magyar”, német-római, Habsburg stb.) birodalom, monarchia, diktatúra, köztársaság, hatalom, ország stb. poraiból ez eddig még soha nem támadott fel, mint-ahogyan egyetlen ember sem! Hinni azonban – egyelőre még – mindenki abban hisz, amiben csak akar, de könyörgöm az ész és a tudás nevében, a hitvilágot ne cseréljük fel a valósággal és egyenlőségjelet se tegyünk közibük!

 

Ebben az egész hitkérdésben még a halál az egyetlen értelmes, ésszel is „kiszámítható” ízig-vérig materiális, földi esemény! Hogy miért? Ha hiszem, ha nem: úgyis mindnyájan meghalunk (28. kép)! Éppen ezért ez maga a megtestesült hit- és vallás-nélküli valóság. Egyben ez az egyetlen és megmásíthatatlan FÖLDI IGAZSÁG is (a többiből - Hofi után szabadon - az „i” hiányzik), amely sem hittel, sem pénzzel, sem hatalommal nem váltható meg és ahol hiába is keresed, nincsenek kiskapuk! Tessenek tehát teljesen megnyugodni, és másokat is megnyugtatni, akik egyszer meghaltak nem fognak feltámadni – még-egyszer Lázár sem – és visszajönni sem fog közülük, senki! Jól is néznénk ki, ha az ezeréves múltból csak úgy, bejelentés nélkül, mindenki visszajönne és menekültstátusért könyörögne, gondoljunk csupán a koncentrációs táborokban kivégzett százezrekre. Mi lenne itt a lakásfoglalókkal és (ékszer)tolvajokkal? Még belegondolni is rossz, nemhogy elhinni!

 

És ebben (29. kép), Te hiszel? Nem tudom mi ez, de ha „ruha” nélkül megússzuk az első félidőt, még benne is hinni fogok!

 

a második 45 perc – a magyar álom

 

A szünetben természetesen megkaptuk a lelkesítő frissítőt: merjünk NAGYOT és MERÉSZET álmodni. Még „Az álom ÉN vagyok …” (30. kép) című Oscar-díjas többrészes dokumentumfilm első fejezetét is levetítették nekünk. A vetítés során azonban Hackerek léptek közbe és megbuzerálták az anyagot, ennek következtében az álom megszakadt és láttuk a Rémálom (31. kép) kijózanító képét is, sőt egy messziről jött buzdítást is hallottunk: „Merjetek NEMET mondani …!” Azt azonban már nem láttuk, hogy, ha megtesszük, vajon mi jön cserébe? Győzelem? Hiszen még önmagukat is képtelenek megszervezni, nemhogy ránk nézve lelkesítően hatni. Így aztán álomból ámulatba bódulva futottunk ki a második félidőre. Mi lesz velünk? Fohászkodtunk, majd leöntöttük magunkat egy dézsa hideg-vízzel. Az edző meg bekiabált a pályára: mindenkinek kötelező álmodni! Akkor hát kezdjünk! Fújt a sípjába a karmester.

 

Először csupa furcsaságokat álmodtunk: hirtelen az ország, sőt mindjárt Nagy-Magyarország teljes területe focipályává alakult (32. kép), meg is rémültünk tőle, ki fogja ezt a területet befutni, hát még labdával? Majd előjött a kádári időszak: még jó, hogy csak Kékes TV képében (33. kép), majd a háromlábú szék (34. kép), amely sokkal erősebb négylábú elődjénél. Aztán az életet is veszélyeztető keményebb képek jöttek: a zebrán teljes gázzal áthajtó, illetve a jól látható zebra előtt nem biztos, hogy megálló gépkocsik esete (35. kép), később pedig a tömeges karambolt is okozható önkényes attrakciók: a ki tud előbb BKV csuklósbusszal egyetlen kanyarral a Lánc-hídon megfordulni (36. kép)? Még el sem jutottunk az ellenfél térfelére, amikor már nem mi, hanem maga a NYOMOR álmodott – „Tiszta ágyat és tiszta asszonyt / Álmodik s vígan fölkacag, / Kicsit több bért, egy jó tál ételt, / Foltatlan ruhát, tisztességet / S emberibb szavakat. / Kevesebb vért a köhögésnél / És a munkánál több erőt / S hogy ne kellessen megjelenni / Legalább tíz-húsz esztendőig / Az Úr színe előtt.”** - (37. kép, 38. kép,39. kép). Majd jött a hideg-zuhany, mindenki helyettünk álmodott (40. kép) és megmondták, hogy nekünk mit kell álmodni: ennek köszönhetően belőttük az első öngólt. Elnyerve ezzel a fődíjat (41. kép), no, nem a sportrektori állást, hanem teljesítve az előírásokat (42. kép) szép sorjában – a jótékony adakozásnak köszönhetően – előbb a címzetes doktori címet, majd a hivatalosnak számító egyetemi tanári kinevezést (is), ebben a nemes versenyben azonban a művészek sem maradtak le (43. kép) mögöttünk.

 

És ekkor jött a törvényesen ugyan működni nem, de a teljes magyarság helyett álmodozni képes MOB. A testület a „nem” szavazatokkal együtt – az ügyészség állami felügyelete és jótékony „áldása” mellett (nem ismeretlen e közreműködés, hiszen az ügyészség az évek óta haldokló Magyar Közigazgatási Kar/Társaság tekintetében is nem a feloszlatás, hanem másodszor is, a „törvényes működés helyreállítása” végett nyújtott be keresetet) – „fából vaskarikaként” (44. kép) egyhangú szavazatát adta a 2024-es budapesti olimpiára. Nesze neked Magyarország! Csak magadhoz ne térj, az álmodozásból (45. kép, 46. kép, 47. kép)!

 

Felébredés helyett azonban angyal képében a sötétség szállt a pályára (48. kép). A szövetségi kapitány a magyar nyelvet nem beszélve és betűit sem ismerve rovásírásban (49. kép) rendelte el a cserét, így aztán nem tudtuk megfejteni, kinek is kellene a pályáról lemennie és kinek a pályára lépnie? A kavarodásban kaptunk még két bundást, amelyet a bíró szabályosnak ítélt. A kapitány fejéhez kapva kordont rendelt a térfél közepére, megvédendő térfelünket az egyre jobban támadó ellenféltől. Mivel ez nem használt, tanácskozva a futballminisztériummal azonnali szögesdrótkerítés építésének jóváhagyását követelte a szabadság és békesség jegyében, amelytől még a mosoly is lefagyott a beragasztott szánkról (50. kép). Néhányan – nem számítva az életükért és a csoportbennmaradásért küzdő ellenfél ekkora állóképességére és akaraterejére – a végkimerültség szélére sodródva nem bírván tovább a gyűrődést álltukban rogytak össze a rájuk nehezedő álom terhétől és az álmosságtól. Őket – mentők hiányában – a Készenléti Rendőrség ölben vitte az öltözőbe (51. kép). A lelátókon a közönség törzskártyával rendelkező tömegei üvöltve biztatták a csapatot már csak három gólt kell leküzdeni, de a fiúk képesek rá: Hungária, Hungária, Ria, Ria, Hungária zúgott a hangorkán és a bedobált petárdáktól füstfelhő vette körbe a pályát.

 

A szögből és a híres magyar nyílhegyből készülő kerítés meg csak épült és épült, először a pálya körül, majd a lelátókat kerítette körbe, azonban jöttek a drót- és kerítésvédők is, ők meg ollóval nyirbáltak rést és folyosót rajta. Amit az építők építettek nappal azt a kerítésvágók lebontották este (52. kép). Az egyre dühödtebb emberektől megvédendő a pálya gyepét és a frissen átadott stadiont az illetékesek a kerítés megmagasításáról és területi kiterjesztéséről döntöttek, de a munka csak nem akart felgyorsulni és eredményesebbé válni, mindez egyrészt fejekbe került, másrészt a príma miniszter – szidalmazva az Uniót – saját hatáskörében elrendelte a Kínai nagyfal ideiglenes át-hozatalát és hadrendbeállítást. Először csak a futballpályák, majd a Keleti-pályaudvar, aztán a főváros és a déli megyék végül az egész ország - kívül és belül is - bekerítésre került. De a tömeg szűnni nem akaróan csak jött és jött, férfiak, nők, apák, anyák gyerekestül (érdekes módon öreg egy se volt köztük) át a zöldhatáron, a frissen nyírt gyepen gyalogoltak, megálltak, leültek lefeküdtek, ettek ittak és aludtak, meg szükséget végeztek és természetesen szemeteltek rendesen.

 

Aztán elterjedt a HÍR, mivel vasárnapi napon az üzletek zárva vannak (53. kép) és így a család együtt van, számukra szórakozásként és kikapcsolódásként a Sportminisztérium és egyetem ajándékaként, a CCOFF nevű civil tömegszervezet a 2024-es budapesti olimpián való indulás lehetőségeként kvótaszerzési akciót szervez magas- és gátugrásban. Családos indulás esetén a feladat teljesítéséért minden gyerek után egy-egy plusz pont jár. A versenyre – lecsendesítésükben reménykedve – a randalírozó menekültek is jelentkezhettek, ugyan nehezített feladattal, de emelt jutalom mellett. Aki ugyanis a szögesdrótkerítést legalább egy gyerekkel együtt átugorja – és igazolja menekültstátusát, valamint azt, hogy a gyermek a sajátja és vizeletmintája is doppingmentes lesz – az egyrészt - miként mindenki - a teljesítmény és az olimpiai kvóta elismeréseként a Sportegyetem rektorától ott helyben átveheti az erről szóló diplomát (54. kép, a plakát címe: Államcsapda) és a Fővárosi Önkormányzatnak a - 2024. évi olimpiai játékokon való részvételre szóló – meghívóját. Másrészt – jutalomként – választhat, hogy a főváros teljes-ellátású vendégeként - Budapesten maradva - megvárja az olimpiát, vagy szabadon továbbutazik Ausztriába, illetve Németországba.

 

A menekültek a HÍR hallatán kilométeres hosszóságú kígyózó sorba rendeződve szinte azonnal a drótakadályhoz mentek az olimpiai kvóta, de inkább a válaszható jutalom elnyerésében reménykedve. Ezzel kezdetét vette az

 

Emelt-szintű KI-MIT-TUD az olimpiai kvótáért

(55. kép, az I. helyezéssel díjazott plakát címe: Magyar feeling).

 

Ebben a kategóriában - vallási okok miatt - magyar résztvevő nem indult.

 

A szabadságvágy szülte drótkerítésbontás és drótkerítés-akadályugrás – amelyről a sorban állók közül senkit sem lehetett lebeszélni – rengeteg sérülést okozott, az orvosok azonban állták a „sarat”, tették, amit Hippokratészi esküjük szerint tenniük kellett. („Esküszöm az orvos Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára, Panakeiára, az összes istenre és istennőre, őket híva tanúul, hogy erőmhöz és belátásomhoz mérten teljesíteni fogom eskümet és alábbi kötelezettségemet.”) De mit csinált a Társadalom értelmiségének másik fele a kerítésépítés és az akadályverseny ideje alatt? Otthonában, a fotelben a televízió előtt ülve, mint valami főúri vadászesemény vadfelhajtási előkészületét képező „izgalmasnak” ígérkező eseményt tétlenül szemlélte: a felhajtó emberek hogyan csalják csapdába a „vadat” (56. kép)? És hol maradt az ugyancsak esküvel rendelkező – bíró, ügyész, ügyvéd, közjegyző, jogtanácsos, végrehajtó, doktori oklevéllel rendelkező – jogász társadalom, illetve a máskor oly nagyhangú (Társaság a Szabadságjogokért, Magyar Helsinki Bizottság, Transparency International Magyarország stb.) jogvédő szerevetek? (Megengedhetetlen és elfogadhatatlan ugyanis, hogy jogállamban és az EU-ban két – a magyar és a német – miniszterelnök telefonon történt megbeszélése elegendő legyen jogszabályi rendelkezések akárcsak átmeneti időszakra szóló felfüggesztéséhez!) Ahhoz már hozzászoktam, hogy a legillusztrisabb jogvédő szervezet, az Emberi Méltóság Tanácsa a halandó ember számára elérhetetlen és válaszra sem méltatja, de ezúttal e „játék” emberek ezreinek, tízezreinek a bőrére ment, „méltóságukat” vonta kétségbe, mégsem lépett harciasan a nyilvánosság elé, vajon miért elégedett meg fejének homokba rejtésével?

 

Ennél a cseppnyinél a magyar egyházak/felekezetek – különösen a katolikus egyház – felelőssége azonban jóval nagyobb és súlyosabb. Megvárták, míg Ferenc pápa megszólal és cselekvésre szólítja fel „alattvalóit”: „Arra hívok fel mindenkit, hogy kérjen megbocsátást Istentől azon emberek és intézmények számára, akik bezárják az ajtót a jobb életet, a családot és védelmet keresők előtt…”. „minden katolikus plébánia fogadjon be egy menekült családot.” Nehéz felfogni, vajon az egyházi iskolák, tanáraik és az általuk oktatott/nevelt volt hallgatók miért nem, illetve miért nem akartak emlékezni a tanokra: Jézus hogyan élte volna túl a Heródesi gyermekgyilkosság-sorozatot, ha a menekülő szent családot Egyiptom földje és népe nem fogadja be? Erre a kérdésre nyilvánvaló, hogy nem nekem kell választ adnom! Mindenesetre nehéz felfogni és megérteni: az az egyház, amely a választások előtt – ugyan az emberiesség látszatába csomagolva véleményét, de – mindig megszólalt és felemelte hangját, most miért hallgat, vagy legalább a feszületet miért nem emeli fel a kerítésépítők előtt? Talán még most sem volna késő harsonát fújni és a leengedett kerítést - reményt adó redőnyként - Isten nevében felhúzattatni vagy legalább megemeltetni (57. kép). Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy – miként az Origo beszámolt róla – ha késedelmesen is, egyet nem értve Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök véleményével – miszerint: „Ők nem menekültek. Ez egy invázió” „… ezek az emberek úgy jönnek ide, hogy közben „Allah akbar”-t kiabálnak.” „ … méltatlan őket támogatni, mivel a legtöbbjüknek van pénze.” „A legtöbbjük cinikus és arrogáns viselkedést tanúsít” „ … a pápa nem ismeri a tényleges helyzetet, … a helyzet az, hogy Európát elárasztották a magukat menekültnek beállító emberek, de valójában komoly veszélyt jelentenek a kontinens egyetemes keresztény értékeire.” – de Szuromi Szabolcs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora legalább tett valamit a helyzet „mentegetéséért”: körlevélben kérte az intézmény karainak dékánjait és hallgatói önkormányzatait, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a menekültek ellátását célzó jószolgálati munka megszervezésére, támogatására.

 

Ezzel a tettével a rektor azonban csapdába csalta saját magát, hiszen az egyetem egyik karának az a Varga Zs. András a dékánja, aki egyben (még) aktív alkotmánybíróként tagja az Alkotmánybíróságnak. Igaz, az összeférhetetlenség látszatát kerülni igyekezvén a rektor a nevezett dékánt majdnem minden döntési jogkörétől mentesítette - másoknak adva azok ellátását, kiüresítve ezzel a dékáni pozíciót - azonban ennek ellenére is kénytelen volt elismerni miszerint „álláspontom szerint a dékáni feladatok között nincs olyan, amely általában az alkotmánybírói működéssel összeférhetetlen lenne, habár kivételesen előfordulhatnak, és eseti intézkedést igényelhetnek ilyenek.” (58. kép). Most aztán főhet a feje a rektor úrnak: felkérése, hogy „… az intézmény karainak dékánjai … tegyenek meg minden tőlük telhetőt a menekültek ellátását célzó jószolgálati munka megszervezésére, támogatására.” ilyen kivételes esetnek minősül-e vagy sem? Hacsak Bíboros Úr az ügyet ki nem vizsgálta és a gordiuszi csomót el nem vágta (59. kép)? Az Alkotmánybíróság – mint mindig ezúttal is a – könnyebb helyzetben van: álláspontja szerint ugyanis„… összeférhetetlenség Varga Zs. András alkotmánybíróval szemben nem áll fenn.”(60. kép, 61. kép, 62. kép) (mármint a dékáni pozíció és az alkotmánybírói tisztség miatt). Valaki majd csak eldönti, hogy a rektor úr által felhívott karitatív tevékenység aktiválása esetén az Alaptörvény szerinti – Az Alkotmánybíróság tagjai … nem folytathatnak politikai tevékenységet.” tilalmi tevékenységnek minősül-e vagy sem, hiszen a Kormánynak ez ügyben más az álláspontja! „Egyszer - a sunnyogás időszaka is lejár és akkor - biztosan szembe kell majd néznie a tényekkel és saját magával, mindenkinek!”

 

De mit csináljon, és hogyan cselekedjen az a nő, leendő anya, aki a magyar kereszténydemokrácia felbujtására szülni szeretne és ehhez e demokraták még a vasárnapját is igénybe vették (a megkérdezése nélkül). Most mit kezdjen a jelszóval (63. kép)? Kinek szüljön: magyarnak vagy muzulmánnak? Keresztet vagy félholdat viselőt? Vallásost vagy ateistát? Bevándorlót, menekültet, átutazót vagy szabad-embert, esetleg minden jelzőtől függetlenül csupán egészséges és tisztességes emberré felnövő gyereket? De hisz mire körbenézünk, a kerítés már bezárul: előttünk, mögöttünk is, egyszerre leszünk bezártak és kizártak (64. kép)!

 

És ekkor rádöbbenünk, hogy a meccs szinte elveszett. Már csak a hosszabbításban és a hagyományos magyar szívben bízhatunk és hihetünk! Az első fohász teljesült: a bíró kimutatva a partjelzők felé jelezte, hogy 15 percet hosszabbít. Jöhet a magyar szív: de vajon kibírja-e a hozzá nem szokott strapát, vagy sem?

 

A hosszabbítás – csak már lenne vége …

 

A pályán azonban már hitehagyottan, mindenki csak lézeng: nem értem, miért nőtt a mi térfelünk ennyire igazságtalanul nagyra (65. kép), hiszen a kifutáskor még mindkettő egyformának látszott, hogy lesz így tisztességes a mérkőzés, pedig mi mindent megtettünk a magyar álom valóra váltásáért; a két térfél között egész idő alatt csak futottunk-futottunk, teli hittel és abból táplálkozó reménnyel, mégis mi fáradtunk el és még mindig nincs vége? Ráadásul velünk van mindenki (66. kép): az üres lelátó, az ország nagyobbik fele (67. kép), és még Ő (68. kép) is. Akkor meg miért nem sikerül, hiszen mi vagyunk a jobbak (69. kép), és Magyarország is jobban teljesít (70. kép) sőt, már az ellenfél is vergődik: jól látható, hogy nem csupán védekezésre kényszerítettük őket, de a saját kapujukhoz is odaszögeztük; igaz, a mi erőnk elfogyott a visszafutáshoz. De hát mi kell még? Hogy fújjon a bíró hármat és legyen vége (71. kép), hogy kibandukolhassunk (72. kép), mielőtt hittel telve, ész, tudás és erő hiányában szégyenszemre összerogynánk a pályán. Pedig – a magyar nyelv jóvoltából – a végére már egyetlen szóból is értettük egymást (73. kép). A legvégén még a jelbeszéd is elég volt (74. kép).

 

És most mit csináljunk? Legyen mán elég a sunnyogásból (75. kép), több tiszteletet … (76. kép)? Hogy menne el … (77. kép). De hát miért kell mindig mindenre várni (78. kép, 79. kép)? Nem merem leírni (80. kép): az egészet végtelenül … (81. kép)! Majd körbenéztem és elképedtem: ez lenne Magyarország (82. kép)?

 

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” ***

 

Budapest, 2015. szeptember 13.

 

*Szörényi – Bródy: István a király - Te kit választanál?

**Ady Endre – Álmodik a Nyomor

***Vörösmarty Mihály – Zalán futása