Fogarasi József

Szelfi: Szingapúr és Nagyar között

 

 

Az egyik - művészetszociológus végzettségű, foglalkozását tekintve „világutazó”, szabadidejében pedig tárlatok, kiállítások szervezésével-rendezésével foglalkozó - szegről-végről rokonom, még ez év januárjában - az újévi kármentéskor - hívta fel a figyelmemet egy konkrét eseményre. Mint mondta, ha és amennyiben tervem nem változott, úgy ki ne hagyjam az év legnagyobb művészeti szenzációjának számító – akkori fogalmazása szerint a „korai”, avagy hivatalos nevén – az Isleworth Mona Lisa kiállítást, ahol magát a híres festményt az érdeklődők, a világon először (2014. december 16. - 2015. február 11. között) Szingapúrban tekinthetik meg. Beszélgetésünkből - fülemben - csupán a Mona Lisa név maradt meg, s mivel a festményt Párizsban, a Louvre-ban többször is láttam, a másolatokra pedig nem igen voltam kíváncsi, így az esemény utazásom időpontjakor, már rég nem volt a fejemben.

 

I.

 

Szingapúri megérkezésemet követően, itthoni baráti társaságom egyik tagjának a fia, aki - időben éppen akkor Szingapúrban tanult/dolgozott(?) - felvállalva az idegenvezetői szerepkör ellátását, az eseményt - szenzációnak beállítva - a ki nem hagyhatók listáján mindjárt a legelső helyre sorolva - ellentmondásra időt sem hagyva - szinte azonnal a helyszínre kalauzolt. Csak útközben, a kiállítási szenzáció iránti figyelmem felkeltésén fáradozó, mondanivalójának többször is nekifutó alkalmi „idegenvezetőm” türelme alábbhagyásakor kezdtem kapiskálni, hogy itt és most valami olyan „szenzációról” lehet szó, amelyről eleddig nem volt tudomásom, vagy arról esetleg másként tudtam. Így aztán a hosszas repülőúttól lelassult gondolkodásom, a nagy meleg ellenére is viszonylag hamar felgyorsult és sikerült felfognom, hogy ezúttal nem egy sokadik másolat megtekintésére invitálnak, hanem egy másik „eredeti”, az „isleworthi” Mona Lisát bemutató kiállítást fogjuk megnézni.

 

A kiállításra, csak egy viszonylag hosszabb ideig tartó sorban állási, belépőjegy-vásárlási – amely még nyugdíjas kedvezménnyel (16-S$ kb. háromezer száz-egynéhány forint) sem volt olcsónak tekinthető – és beléptetési procedúrát követően léphettünk be, tekintettel talán arra a tényre is, miszerint a kiállításnak az ország korábbi parlamentjének - gyarmati építészeti stílust képviselő - impozáns épülete (1. kép, 2. kép) és termei adtak otthont. De a bejutást, a ruhatár előtti tolongás is nehezítette: az előttünk lévő japán, dél-koreai, kínai(?) csoport tagjai ugyanis nem csak a szokásos „tolmács készülék” átvételével, hanem egy általam eleddig nem ismert, hosszabb-rövidebb fekete színű botszerű rudak(?) leadásával is (szerencsétlenkedve) bíbelődtek. A belépőjegy mellé – amely nem csupán egy szimpla, semmitmondó, a nyugtatömbből kiszakított lapból állt – kaptunk egy ízléses kivitelű, a kiállítás lényegéről szóló ismertetőfüzetet (3. kép, 4. kép, 5. kép) és kiállítás-kalauzt is.

 

A rendkívüli precizitással és odaadó körültekintéssel megtervezett, látogató-nézőbarát kiállítás tényanyagai segítsége és természetesen szakavatott, lelkes kísérőm tolmácsolása révén, végre tudatosult bennem a felismerés: ezúttal valóban nem az egyik, sokadik Mona Lisa másolatot és a vele kapcsolatban összegyűjtött mendemondákat, érv-ellenérvanyagokat ismerhetem majd meg, hanem - a legutóbbi időszak tekintélyes szak- és tudósemberei által, tudományos műhelyekben, napjaink legmodernebb technikai eszközeivel mért, más-más szakmai szempontok szerint is elvégzett és ellenőrzött vizsgálatok tényei alapján - a több évtizede tartó kétkedési folyamat (vég)eredményét(?) megismerve, lehetek egy (világ)szenzáció beavatott birtokosa?

 

Azaz az itt és most - Szingapúrban - kiállított és látható Mona Lisa nem a mása (másolata) a párizsi Louvre-ban őrzött Mona Lisának, hanem annak mintegy „előzménye”, korai változata. Vagyis, mind a kettő „eredeti” mű, mivel mindkettőt maga a mester Leonardo da Vinci készítette (festette) ugyanarról a (létezett) nőről. A különbség csupán annyi, hogy a két „változat” megfestése között mintegy 10 év telt el, miközben az illető hölgy ennyivel idősebb is lett?

 

Mindez – a képtelennek tűnő „állítás” – a technikailag mesterien képre vitt és a kiállításon egymásmellé helyezett két tablón – még a sorrendiség felcserélésével sem megtéveszthető módon – szabad szemmel is jól látható és nyomon követhető volt.

 

 

 

 

 

Így aztán a Mona Lisáról, a kiállítás különböző dokumentumrészleteiből – nem szakavatott kísérőm segítségével – sok minden, eleddig nem ismert érdekes történetet is sikerült megtudnom. Nevezetesen: nem kell túlzottan figyelmesnek lenni ahhoz, hogy a két kép összevető szemlélésekor – annak ellenére, hogy a képeken ábrázolt két hölgy szinte a megszólalásig hasonlít egymásra – néhány alapvető, s még szakértelmet sem igénylő különbséget felfedezhessünk. Például: az „isleworthi Mona Lisa” - az itt látható képsorban a baloldali - talányosan fanyar mosolya talán valóban egy fiatalabb kornak a sajátja, míg a másik oldalon lévő hölgy esetében e mosoly immár a „kornak” megfelelő életbölcsesség „sugárzásaként” (is) aposztrofálható. Mindez, valóban szembeötlő különbség. Persze az tagadhatatlan tény, miszerint a két hölgy haja, ruházta és a képeken látható háttér - ez utóbb említettnek különösen a színezete - jelentős eltérést mutat. A „korai” Mona Lisa háttérképe világosabb, amely talán a fiatalságra asszociál, míg a sötétebb, borongósabb színek esetleg az eltelt 10-12 év mellett tanúskodnak. Sőt, talán az a vélemény is hordoz némi igazságot, amely szerint a „korábbi (korai) Mona Lisa” mintha nem csupán egy fiatalabb, de „boldogabb” és még bizakodó aurát sugározna a vele szemben-állónak. Ahhoz viszont a „szakmában” már járatosabbnak kell lennünk, no meg a képeket közelebbről is meg kellene szemlélnünk – amely ugye a nézőközönség számára kivitelezhetetlen vállalkozást jelentene – hogy megállapíthassuk a két kép anyagának különbségét, eltérőségét: az „isleworthi Mona Lisa” vászonra – amellyel a mester állítólag csak kivételes esetekben élt – míg a Louvre-ban őrzött kép nyírfatáblára lett festve. Ráadásul a két kép közül az isleworthi Mona Lisa szakavatott állítások szerint befejezetlen maradt – bár az általam ismert magyar kortárs festők és szobrászok közül többen is vélekednek gyakran akként egy-egy művükről, hogy az még „nincs teljesen befejezve” – méretük (nagyságuk) pedig még különbözik is egymástól: az isleworthi Mona Lisa valamivel nagyobb a Louvre-i „testvérnél”.

 

Általában nem szoktam egy-egy kiállítási vitrinbe zárt könyv néhány részletének kinagyított szövegű elolvasására hosszabb időt szánni, de ezúttal John R. Eyre „A két Mona Lisa” című könyve (6. kép), valamint a Mona Lisa Foundation nevű svájci alapítvány kiadványa és dokumentumfilmjének részletei tekintetében – amelyben különböző szakterületek neves szakértői, bizonyítékok bemutatásával tárják a hallgatóság elé közel 10 évnyi kutatómunkájuk eredményeit – jelentős engedményt tettem önmagamnak. Így aztán megismerhettem a svájci alapítvány – általam eddig nem tudott, de még csak nem is hallott – érvelésének lényegét: a mester a jelenleg ismert és híres francia un. „La Joconde” mellett - mintegy időben azt megelőzve - készített egy másik, egy korábbi un. „La Giaconda” olasz változatot (tehát nem másolatot), amelyet minden valószínűség szerint nem fejezett be. Álláspontjuk szerint mindkét képet a mester maga készítette, mégpedig egy és ugyanazon hölgyről, de időben kb. 10-12 évnyi eltéréssel. Így a „La Giaconda” a „La Joconde” elődének tekintendő!

 

Tekinettel arra, hogy a mester az általa lefestett (két?) hölgy kilétéről, a kép(ek) készítésének körülményeiről feljegyzéseket nem hagyott hátra és a korszak leírásai szerint Leonardo minden általa festett arcképet a megrendelőnek átadott, így a kérdéses festmény vándorútjáról csupán feltevések vannak, amelyeket legfeljebb barátai, látogatói által tett és az itt-ott fennmaradt leírások támasztanak alá. Ezek szerint, Leonardo a kérdéses festményt – mivel nem volt befejezve – élete végéig mindenhová magával vitte, s szobájában állandóan szeme előtt tartotta. Ez – a kétkedők erősítve – egyben az egész képhistória való(di)ságának a cáfolata is, hiszen józan-ésszel felfoghatatlan, vajon a dúsgazdag (selyem) kereskedő Giocondo a - leírások szerint gyönyörű szép - feleségéről készíttetett festményt miért is hagyta volna Leonardónál és engedte volna, hogy azt a mester bárhova is magával vihesse.

 

Mivel szemem a vitrinen át történő olvasástól könnybe lábadt, ezért hagytam, hogy a történet - felgyorsítva és kicsit le is rövidítve - kísérőm saját fordítása és értelmezése szerinti tolmácsolással fejeződjön be. Leonardo korai életrajzírója Giorgio Vasari írásaiból tudjuk, hogy a mester a korai Mona Lisát 1503-ban kezdte megfesteni, ám a művet valamilyen nem ismert ok miatt nem fejezte be. A festmény Leonardo halála után „vándorútra” indult, melynek során azt - az 1780-as évek körül - egy somerseti arisztokrata család vásárolta meg. A család azonban az idők folyamán tönkrement, így értékeit kénytelen volt folyamatosan pénzzé tenni. A festményre közel egy évszázad elteltével 1913-ban akadt rá egy angol műgyűjtő, H. Blaker, miközben az említett somerseti arisztokrata házát kutatta át. A megtalált festményt a londoni isleworthi műtermébe vitte (innen a mű neve), de a birtokában lévő festményt éveken át nem sikerült hitelesíttetnie. Tőle a festmény az amerikai műgyűjtőhöz Henry F. Pulitzerhez került, aki azt később barátnőjének adta tovább. Majd a festményt - a barátnő halálát követően - ismeretlen személyek vették meg és helyezték el az egyik svájci bank trezorjában. Végül az alkotás - néhány évtizednyi „pihenés” után - 2012 szeptemberében, a genfi sajtótájékoztató nyomán került a figyelem középpontjába.

 

A tény azonban tény, vallja a svájci Mona Lisa Alapítvány alelnöke David Feldman, akinek érvelése szerint - a korábbi és az újabb bizonyítékok fényében - már senkinek sem lehetnek kétségei afelől, hogy a „korai” Mona Lisa is az itáliai mester, Leonardo munkája. Vagyis az isleworthi Mona Lisa is Leonardo Da Vinci hiteles festménye, azaz Leonardo kétszer is megfestette a Mona Lisát, illetve a képe(ke)n látható hölgy talán kétszer is modellt ült a Mesternek.

 

Mindennek ellenére, több szakértő még jelenleg is kételkedik a „korábbi” mű hitelességében. Többek között Martin Kemp, az Oxfordi Egyetem nyugalmazott professzora, akinek véleménye szerint az alapítvány által felsorakoztatott bizonyítékok még semmit nem bizonyítanak: a festményt másoló személy, akár néhány évvel később is megfesthette a Mona Lisát, mégpedig a maga emlékezete és fantáziája szerint.

 

II.

 

E mondatokkal, vagy általam már csak félig hallott szavakkal tértünk át a kiállítás legizgalmasabb helyiségébe, az interaktív terembe. Itt éppen váltotta egymást egy iskolás és egy óvodás csoport. Ez utóbbi tagjai - lehettek úgy 20-an, mind ázsiai karakterű gyerekek - vezetőjük intésére fegyelmezetten - a terem talaján kezükben a ruhatárnál kapott tablettel - törökülésben helyet foglaltak. A terem kiállítóbokszainak falfelületein a két Mona Lisa egymás mellé felkasírozott képe volt látható, avagy egy-egy részletének körvonalai villantak fel informatikai segítséggel. E technika révén a „játékban” résztvevők a különböző gombok megnyomásával ismételten akár többször is összevethették egymással a két kép egy-egy részletét, hasonlóságokat és különbséget keresve rajtuk: például a festmény hátterében látható fák, hegyek méreteit, alakzatait, színskáláját; Mona Lisa arc, homlok, szemöldök, szem, orr, száj, de még mosolyának legapróbb vonásait, görbületeit, milliméterről milliméterre haladva, avagy éppen tetszőleges sorrendben ide-oda ugorgatva. Az elemzésből nem maradhatott ki az ábrázolt hölgy nyakának, dekoltázsának, felső mellkasának, kezének, csuklójának, ujjainak, de még az egyes ujjpercek méreteinek egymásra helyezéses fedésbehozása, s eredményének gyerekek általi hangos kommentálása vezetőjük, kísérőjük felé. Mindez roppant fegyelmezetten – egymás szavába vágása, lökdösése, valamint a szokásos gyermekzsivaj kísérete nélkül – az ilyen korú és létszámú gyerekseregtől szokatlan módon, feszülten csüngve tanítójuk tekintetén és elhangzó „utasításain”. Lenyűgözött e szerintem csak a mesékben tapasztalható emberi összhang és játékos fegyelem. Kíváncsiságomnak köszönhetően - ugyan állva, de - nagy lelkesedéssel végig hallgattam az interaktív foglalkozást.

 

Látszott az egészen az előre eltervezett gondos és tudatos felépítés, a kivitelezésre szánt különböző megoldási módozatok rögtönzésére is felkészült a változtató képesség profizmusáról árulkodó szakszerűség és ösztönösség egysége, a gyermekek felé áradó láthatatlan és odaadó határtalan lelkesedés és szeret, amely nélkül mindez nem működött volna ilyen flottul, a kívülálló számára is tetszetősen.

 

A foglalkozás egy rövid, a művész Leonardo Da Vinci élete főbb állomásainak, de főleg tevékenységének, a különböző tudomány és művészeti ágakban produkált szenzációs eredményeinek interaktív bemutatásával kezdődött, ügyelve a gyermekek szellemi befogadóképességének határaira és terhelhetőségére úgy, hogy azért a lényegre, az interaktív játékra kellő idő maradjon. Legnagyobb csodálkozásomra azonban e tanórai nyitóban se egy ima, egy vallási hókuszpókusz, illetve a hitgyakorlás által a hívőkre kényszerített szabadságkorlátozó kötelező hajlongás vagy más szakrális rituálé nem kapott helyet. Hova csöppentem és vajon mely évezred századában is vagyok, fordultam értetlenkedve ismerősömhöz? Nyugtatóan világosított fel: nem Európa bigottan és egyoldalúan vallásos területének egyikén, illetve Magyarországon, ahol az uralkodó vallási felekezetek erősebbike, elvonva a hívő emberek akarat- és lelki-, gondolati szabadságát, az állam egyetértő támogatását bírva ólomsúlyként nehezedik a mit sem sejtő és védekezni sem képes polgárokra.

 

Szingapúrban, a kínai többségű lakosság mellett szabadon és békében él a többi (maláj, indiai, szingapúri) népcsoport és más (arab, thai, japán, zsidó és európai származású) etnikai kisebbség. Az országban nincs kötelező vagy palástolt államvallás, valamennyi vallás és felekezet tagja a másiktól (buddhizmus, iszlám, hindu, keresztény és taoista hívőktől) függetlenül, szabadon gyakorolhatja hitéletét, mindebbe beleértve a nem hívők „vallásszabadságát” is. Mindennek, valamint a gazdaságban, a vállalkozás világában érvényesülő liberális eszmeiségnek köszönhetően, az állami oktatás valamennyi válfajában és szintjén a fő követelmény, a gondolkodás szabadsága, a cselekvés ésszerűsége és a technika alkalmazásához szükséges kreativitási készség fejlesztése. Egy autokratikus, illiberális és ildemokratikus felépítésű és eszmeiségű államnak kikiáltott ország-gyakorlat mellett nem ilyen tartalmú válaszra számítottam. Miért? Hol olvastam, avagy kitől hallottam mindezt a zagyvaságot, amelyről más képzetem támadt, kérdezett kísérőm vissza? Otthon, az otthoni államvezetéstől! Ők csupán irigykednek és az itteni gazdaság rohamos fejlődésétől besárgulva gyártják a különböző megbélyegző skatulyáikat. De különben is, a messziről érkezett ember a tapasztaltakról odahaza azt mond, amit csak akar.

 

Közben a tanító-tanár által bemutatott zseni és polihisztor Leonardo, születése és halála közötti időszak történelmi, földrajzi helyszínei és térképrészletei a tabletek segítségével kirajzolták a korabeli Európa és azon belül Itália területét. Láttatva tanítani és tanulni, ez már döfi, de van is érdeklődés és figyelem, ezt igazolták vissza az általam figyelt gyermekarcok és tekintetek. Majd szépen sorrendbe szedve jöttek a mester fontosabb technikai jellegű találmányai, ezt követően szobrai és végül festményei, s közülük is a leghíresebb, a Mona Lisa zárta a sort. Vajon kit látunk a képernyőn tette fel a kérdést a tanárnő? A Mona Lisát, hangzott szinte kórusban a válasz. És vajon ki adta a festménynek ezt a szép nevet? Az anyukája, nem az apukája, dehogy a készítője vágtak egymás válaszaiba a gyerekek. Lehiggasztásukként, egyfajta „mese” következett a festmény nevének keletkezéséről: Leonardo életében (1452-1519) ugyanis a festményeknek még nem volt divat nevet adni, indult az érdekfeszítő bevezető, így e kép is csak Leonardo halálát követően - mintegy 31 évvel később - a mester életrajzírója Giorgio Vasari által kapott nevet. Ő pedig a festmény nevét a gazdag és köztisztelet övezte firenzei kereskedő, Francesco del Giocondo és felesége, Lisa Gherardini neveinek kombinálásával alkotta meg a Mona Lisa (Gioconda) nevet/címet. [A „Mona” az olasz madonna (asszony, asszonyom) szónak egy közkeletű rövidítése, míg a Gioconda elnevezés a Giocondo (gondtalant jelentő) név nőnemű alakjából származik. S hogy esetleg valóban az említett kereskedő szépséges felesége állhatott modellt Leonardónak azt hitelt érdemlően, a Heidelbergi Egyetem könyvtárában nemrég megtalált - Cicero leveleit tartalmazó - kötet margójára Agostino Vespucci, a festő egyik barátja által írt jegyzetek (is) tanúsítják, amely sorok állítása szerint a Mester akkortájt egyszerre három festményen is dolgozott, melyek közül az egyik Lisa del Giocondo portréja volt. Mindezek - természetesen - a foglalkozáson nem hangzottak el.]

 

Majd kisebbfajta gyerekzsivajjal kezdetét vette a foglalkozás legizgalmasabb és legjátékosabb része az interaktív keresgélés és összehasonlítás a két festményen lévő portré, különböző részei és színei között a tabletek segítségével. Mindeközben én is igyekeztem megismerni a kiállításon részletekbe menő vizualitással is bemutatott két festményt összevető tudósi és technikai munka szenzációnak is beillő megoldásait és eredményeit. Például egy szakrálisgeometria-szakértő véleményét, aki korábban Leonardo széttárt karú és lábú férfiaktot ábrázoló Vitruvius-rajzával (7. kép) foglalkozott behatóan, most pedig a festményt megvizsgálva kijelentette: a korai Mona Lisa-kép geometrikus szerkesztése Leonardóra vall. A zürichi egyetem kutatói karbonos kormeghatározás segítségével azt állapították meg, hogy a vásznon lévő festéket szinte bizonyosan 1410 és 1455 között készítették. A festményen nemrég végzett szénizotópos kormeghatározás szintén megerősítette: a mű valóban da Vinci keze munkája. A dokumentumfilm-összeállításból azon művészeti szakértők, fizikusok, kémikusok, vegyészek és más szakma tudós elemzői véleménye is megismerhető volt, akik az elmúlt 10 éven át dolgoztak a „korai Mona Lisa” alapos megismerésének a feltárásán. (Vajon, e külföldi egyetemen dolgozó-kutató személyek miért tüntetik fel tisztességesen munkájuk lábjegyzeteiben a mások, akár apródnyi eredményeinek, gondolatainak átvételét is. Míg idehaza, az egyetemek egyeteménél a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnél, egyes kivételezett szerzők esetében nemhogy a lábjegyzet, de még maga a mű sem lelhető fel nem beszélve arról a kialakult elfogadhatatlan gyakorlatról, miszerint a művet lektoráló személy és az általa elkészített lektori vélemény – bár a munkát költségvetési eszközökből fedezték – személyes adatnak minősül, így azok nem adhatók ki. Sőt, a „nem találhatóság” okára hivatkozva még csak meg sem tekinthetők? Hova fog jutni ezzel a mentalitással ez az ország?)

 

Időközben a régészeknek is kedvezett a szerencse: állításaik szerint a firenzei Szent Orsolya-kolostor egyik földalatti sírboltjában Mona Lisa vélt modelljének földi maradványait tárták fel. Az asszony ugyanis férje halála után orsolyita apácaként élt tovább 63 éves korában bekövetkezett haláláig (1542). Mivel a sírból más csontok is előkerültek, így mégsem biztos, hogy a talált csontok egyazon személytől valók. Ezért a kutatók genetikai vizsgálatok céljából mintát vesznek majd a csontokból, amelyeket összehasonlítanak Lisa gyermekeinek DNS-ével, akiket a közelben temettek el. Amennyiben bebizonyosodik, hogy valóban Lisa Gherardini földi maradványait találták meg, úgy a koponyája alapján komputeres arcrekonstrukciót is készítenek annak kiderítésére, hogy valóban a firenzei selyemkereskedő feleségének arcvonásait (titokzatos mosolyát) örökítette-e meg Leonardo da Vinci?

 

Hiszen még ma is sokan vonják kétsége a feltételezhetően igaz állítást: pl. a festményen ábrázolt személy inkább egy önarckép, magáról Leonardo da Vinciről, női ruhába öltözötten. Dr. Lillian Schwartz digitális elemzése során ugyanis hihetetlen, de szinte teljes egyezést fedezett fel a Mona Lisa és Leonardo önmagáról rajzolt képei között. Más „nőalakszakértő” pedig Mona Lisa sötétzöld szemei alapján a rejtélyesen mosolygó hölgy mögött Aragóniai Izabella, a milánói herceg nejét véli felfedezni.

 

Ezzel, szellemileg és fizikailag is elfáradván befejezettnek tekintettem a kiállítás megtekintését és a ruhatár felé vettem utamat. Eközben döbbentünk rá, hogy az út, amely ugyan a ruhatár felé vezetett, a nyíl szerint elkanyarodik és a látogatót még egy utolsó terem meglátogatására invitálja. A nyíl adta útirány végén egy gyengén megvilágított terembe érkeztünk. Jobban körbenézve, azt vettük észre, hogy a régi parlament üléstermében vagyunk. Szép, elegáns „békebeli” terem volt, amely magán viselte a gyarmati időszakra jellemző építészeti stílust, míg a belsőépítészeti megoldások az angolszász mintákat követték. Kétoldalt, a fából készült, elegáns és díszes emelvényen voltak kiképezve a kormányzó és az ellenzéki politikus-képviselők üléshelyei; középen, az U alakú karéj görbülettel zárt szárában helyezkedett el az elnöki pulpitus, míg a nyitott résznél volt kiképezve a kétoldalú – tartva az előírás szerint távolságközt – vita/szónoki pódium, e két említett létesítmény pedig közrefogta a parlamenti jegyzőkönyvvezetők asztalát. E teremben, az elnöki pulpitusnál kialakított ízléses keretben került elhelyezésre a „korai”, az „isleworthi” Mona Lisa festmény, mindenféle különösebb speciális védőkirakat nélkül. Őrzéséről is csupán két teremőr gondoskodott lazának tetsző módon és formában. A festményhez a látogatóközönség akár olyan közel is mehetett, hogy az orra szinte már érintette a képet. Csupán hozzányúlni és villanós géppel fényképezni nem volt szabad. Egyetlen képet készítettem róla (8. kép), nem lett sokkal rosszabb, mint a Reuters fotója (9. kép).

 

A kiállítással nagyon meg voltam elégedve, így hát szívesen kitöltöttem a felkínált kérdőívet (10. kép). E munka közben viszont sikerült néhány dolgot megtudnom: a kiállítást, különösen annak kreatív termét nyitva tartása alatt naponta 3-4 iskolai osztály/csoport is felkereste (nem kötelező előírás alapján). Továbbá, hogy a kiállítás következő - 2015. február 11-ét követő - állomása Kína lesz, majd a tárlatot viszik tovább, a világ más részeibe is. [Elgondolkodva mélyedtem magamba: mi az az ismeret, tudás, amihez e kiállítás kapcsán Ázsia, Dél-kelet Ázsia, különböző országai hozzá szeretnének jutni, hiszen a Mester korának olasz (inkább Itália) városai és az általuk közvetített, az idő szerint ott „dúló” reneszánsz élet- és gondolkodás-filozófia igencsak távol áll az ázsiai kultúra akár korábbi, de jelenlegi gyökereitől is? Vagy ők már olyat is tudnak, amelyről nekünk még fogalmunk sincs?]

 

III.

 

E gondolatokkal a fejemben érkeztem a ruhatárhoz, ahol ismét egy várakozó sorral találtam magam szembe. A bejövetelkor a minket megelőző csoport tagjai kérték ki számmal megjelölt fekete botjaikat/rúdjaikat, majd mindjárt ott helyben, az előtérben, a botra szerelt mobilkészülékeikkel hangos viháncolással egybekötött fényképezgetésbe kezdtek, melynek meg sem nézett eredményét szinte azonnal továbbküldték valakiknek. Az arcomra kiült felháborodásomat és elképedésemet látva, ismerősöm meghívott egy kávéra és beavatott e „bothistória” általa ismert, de nem űzött rejtelmeibe.

 

A cselekményt – mint mondta – amelyet a ruhatárnál, a viháncoló lányok produkciói során láttam, „szelfinek”, „szelfizésnek” nevezik. E tevékenység lényege, olyan kép, fénykép készítése, amelyet az illető (általában) okos-telefonnal, webkamerával készít saját magáról, szinte kizárólag azzal a céllal, hogy azt később (esetleg a készítést követően azonnal), feltöltse az egyik (esetleg több) közösségi pl. Facebook, Twitter, Instagram, Myspace stb. oldalra. Bár az emberek (különösen a művészek), a korábbi években, évtizedekben is készítettek önmagukról fényképet, mindez csak napjainkra vált tömeges és zavaró (talán azt is mondhatjuk, hogy nevetséges) jelenséggé. E mára divattá vált „őrület”, amelyről a fáma szerint az első datált internetes beszámoló, valamikor 2002-ben született, elsősorban a fiatalok és azok között is a hölgyek körében dúl egyre brutálisabb méreteket öltve különösen, ami a képek továbbítását illeti, hiszen korunk telekommunikációs és műszaki fejlődésének köszönhetően e továbbításos folyamatnak nincsenek számszerűségi vagy pénzügyi, jogi határai.

 

E hullám, mint minden más divatőrület például a férfiaknál a hosszú-haj, a nőknél a monokini, a tanga, a karmokban végződő műköröm, a piercing (orrba-való, szájba-való, köldökbe-való, mellbimbóba való stb. azaz testékszer viselése, bár ez úgy tűnik, hogy nemtől független viselet), jórészt ma már a múlté, legalább is Amerika lakosságát tekintve. Európát, annak is inkább a keleti régióit most – amelyeken más, fejlettebb kultúrájú és műveltségű országok el is felejtve az egészet, talán már túljutottak – a hajvágás formázása és az egyes formák eltérő színezése, a testfelület kisebb, nagyobb, teljes terjedelmének berajzoltatása, elcsúfítása vagy például a szelfizés foglalkoztatja. Legutóbbi otthon-jártamkor már volt lehetőségem látni és tapasztalni e jelenséget: kávéházakban, eszpresszókban, éttermekben, egyéb más közösségi összejöveteleken, de még bárokban is társalgás helyett boldog-boldogtalan fotózgatja magát, elsősorban nők! Mindennek, a hóborton és a másik majmolásán felül biztos, hogy van egyéb, az illető egyénre vonatkoztatható személyes testi-lelki (pszichés) magyarázata is. Például, valamilyen pótszer keresése a világ, saját valóságunk félő megismeréséért cserébe.

 

Szakmai köreimben már vannak, akik egyenesen betegséget látnak a fiatalság e virágzó és népszerű, a tényleges és érdemi cselekvést helyettesítő „játékszerében”. Sőt e jelenség – mint a dohányzás, kábítószerezés, szexelés(?) stb. – kezelésére már nem csupán újságoldalak, de önálló bulvárlapok is szerveződtek (szakosodtak). Mondván: ez a mánia, mármint a szelfizés – miként a szerencsejáték űzése – gyakoriságától függően, egy belső rejtett, testi, lelki betegség külső tükröződése, amely mögött személyiségzavar, pszichopatikus személyiségjegyek (hiánya, túltengése) húzódnak meg. Az egyik ilyen – általam átfutott – szaklap már egyenesen arról írt, miszerint azok az emberek, akik túlzott gyakorisággal válogatás nélkül osztanak meg magukról szelfiket közel állnak a narcisztikus hajlamnak (tünetnek) nevezett „betegséghez”: e személyiségzavar-jelenség leírása és jellemzése szerint az e bajban szenvedő emberek – akik valójában tudatalatti bizonytalanságukat leplezik e (szelfi) pótcselekvéssel – „szebbnek, jobbnak, látják magukat másoknál és így felsőbbrendűséggel viseltetnek irányukban”. Én mindezen egyelőre csupán mosolygok, szerintem, mint minden divatnak, rövidesen ennek hullámai is csillapodni fognak. Szakmailag pedig a véleményem, hogy korunk túldimenzionált emberére oly jellemző egocentrizmus, empátiahiány, megrögzött hazudozás vagy mellébeszélés, érzelmi szegényesség stb. éppúgy sajátja a nem szelfiző, önmagával mit kezdeni nemtudó embernek, mint a szelfizőnek. Persze, a „betegségen” kívül, akár hasznos időtöltést, önkielégülést is eredményezhet hódolója, mániákus élvezője számára, különösen az „ész-nélküli” önfényképezést követő, a felvételek megosztását megelőző, hosszas szerkesztgetési (alkotói) folyamat kreatív időigényessége?

 

Add ide a mobilodat - szakította meg hirtelen ismerősöm okfejtését - megmutatom, hogy hol lehet - miként a rugós esernyőnél - egy gombnyomással a hosszúságát növelhető szelfibotot a telefonoddal összekapcsolni. Bár egyetlen magára hagyott, gazdája nélkül kallódó szelfibotot sem láttam a közelben, készséggel elővettem és átadtam mobilkészülékemet. Készülékem láttán szakavatott kísérőm szemei kidülledtek, arca, szája pedig a beszívott és ki nem engedett levegőtől a duplájára duzzadt mivel illedelmessége a kitörő hangos röhögésre még nem adott neki engedélyt. Majd, amikor a fuldoklást fizikailag már nem bírta belsőleg ellensúlyozni, mint a rosszul visszazárt pezsgősüvegből a pezsgő úgy tört ki belőle - nyálával kísérve - az artikulálatlan hangú röhögés, vagy inkább nyerítés. Ezt a micsodát, mutatta felém a kézében fogvatartott mobilomat elképedt arckifejezéssel, hogyhogy a világ egymást túllicitálva sorban álló múzeumai vagy műgyűjtői erőszakkal még nem vették el tőled? Utoljára, nem olyan régen, az apám kezében láttam ilyen, már semmire sem használható akármicsodát. Nem lehet a véletlen műve, hogy azonos baráti társaság tagjai vagytok, kiáltott fel félhangosan! Majd undorral visszaadta a készüléket s megkérdezte, hogy ezzel a „hallózáson” kívül lehet-e más technikai műveletet is végezni? Igen, válaszoltam lenézően és csináltam róla egy képet, majd meg is mutattam neki. E képtelenség láttán túltengő önbizalma alábbhagyott, de azért tett a képpel összefüggésben néhány fitymáló megjegyzést: kicsi és nem elég éles.

 

Majd, mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a szelfibot (fényképezést segítő eszköz) hasznosságáról megkezdett előadását. Tulajdonképpen az egész olyan, mint egy háromlábú stabilizáló fotóállvány azzal a különbséggel, hogy itt a páciensnek, azaz a fotóalanynak egy sikeres kép kedvéért - az állvány felállítását követően a megadott (exponálási) idő alatt - nem kell a masina elé szaladnia és oda is érnie, majd az éles fénykép kedvéért bemerevednie. Mindez a művelet elvégezhető az ember kezéből is, mivel a szelfibot hossza (100-110 cm) egy gomb megnyomásával a kívánatosra állítható és még az exponálás is - a hangerővel együtt - a kézből vezérelhető. Tehát senkit sem kell szívességre kérni a körülöttünk közlekedő vagy ácsingózó emberek közül, ha éppen magunkról szeretnénk egy-egy képet (felvételt) készíteni. Azt azonban nem árt tudni, hogy a szelfibot sosem tud olyan stabil lenni, mint egy állvány, mivel átveszi a kéz, a kar csillapíthatatlan remegéseit, de arra sem képes, hogy a háttérből kiszűrje a nem kívánt részleteket (bár az előbbiekben említett kisebb emberi hibát az okos telefonok és készülékek már automatikusan, maguktól is képesek ellensúlyozni, korrigálni). Ennek ellenére e bot hasznos bűvészeszköz, hiszen a rajta lévő „kamerát” a nyomógomb segítségével akként is el tudjuk forgatni, hogy a képen pl. csak a célszemély ne legyen rajta (tessék, ez aztán az igazi fából vaskarika)?

 

IV.

 

Ezzel a jól sikerült végszóval, irányt is vettünk az ország jelenlegi parlamentjének helyet adó épület (11. kép, 12. kép) bejárata felé. Ez az új székház azonban sem külsejét, sem belső termeit tekintve, szinte semmiben - még véletlenül - sem hasonlított elődjéhez. Bár, úgy az épület, mint a belső kialakítás, illetve a berendezési tárgyak az ország modernitását ízléses formában tükrözték vissza, ennek ellenére a külső szemlélő számára ridegnek, merevnek és talán még barátságtalannak is tűnt. Mindezt, mivel az épületben nem lehetett fotózni képekkel nem tudom szemléltetni, érzékeltetni. Mindenesetre szerencsénk volt, még bemehettünk az épületbe és az ülésterem előtti folyósok vitrinjeiben kiállított tárgyakat megszemlélhettük, a parlamentről, illetve a szervezeti struktúráról, valamint a működés, a törvényhozás mechanizmusáról szóló kivonatos ismertetőket pedig megnézhettük, elolvashattuk. Értelmezésükre azonban időnk hiánya, szakmai nyelvismeretünk fogyatékossága, valamint a kiírásokban szereplő egyes szakterminológiák jelentéstartalmának a - hazaihoz képest - jelentősebb eltérőségei miatt sem voltunk képesek. Még úgy sem, hogy az épületből a munkaidőt jóval túllépve távozóban lévő hölgy (valamelyik bizottság szakreferense) megkedvelve minket szakértő idegenvezetőként mellénk szegődött. Barátságosabb és közlékenyebb lett azonban, amikor megtudta, hogy honnan jöttem, bár országunkat csupán az európai földrészhez tudta kötni.

 

Érdemben, e segítség ellenére sem jutottunk előbbre. Vezetőnk gyorsan és kissé körmönfontan fogalmazva sokat beszélt, igaz sokkal többet is mutatott, mint amit nélküle látogatóként megnézhettünk volna. Így aztán kénytelen voltam taktikát változtatni: beszédét többször igyekezem apró, rövid mondatszerkezetű és lényegre törő közbeszóló kérdéseimmel meg-megszakítani. Ezzel, időnként sikerült is őt – a nekem vonalasnak tűnő és általánosságokkal tarkított – gondolatmenetében itt-ott megakasztanom és kimozdítanom a maga-választotta „sündisznóállásból”. A képviseleti demokráciával, a többpártrendszer érvényesülésével és a drákói – a rágógumizás, a pornóoldalak nézése stb. betiltása – szigorúságú törvénykezéssel összefüggésben megfogalmazott, érdeklődő kérdéseim elől nagy rutinnal elmenekülve „engedélyezett” egy pillantást vetni az ülésteremre, ahol elmondása szerint informatikai csúcstechnika működik. Szabad-e itt a képviselőknek mobilozni, avagy a laptopjaikon pasziánszozni, kérdeztem? Ez egy munkahely, válaszolt nekem, majd rutinosan visszakérdezett: miért, önöknél mindezt szabad? Nálunk demokrácia van, így bizonyos néző- és üléspontból szemlélve a dolgokat szinte mindent szabad, igaz nem mindenkinek, adtam a talányos és sokat sejtető választ. Nálunk is az van: igaz egyfajta állami kontrollal, de mindez az ország (hát igen, kalandoztam el gondolataimban: mint minden, ez is relatív, egy ország létezése nem feltétlen területének nagyságától függ; Szingapúr területe kb. legfeljebb másfél Budapestnyi, míg mondjuk Mongólia 2.235-ször nagyobb Szingapúrnál, ennek ellenére Szingapúr a világ legversenyképesebb országainak sorrendjében a második, Mongólia pedig csak az akárhányadik … ) érdekét szolgálja: itt követik el a legkevesebb bűncselekményt és majdhogynem a korrupció sem létezik. Gondolatát itt nem befejezve és a hangsúlyt is megtartva jelentőségteljesen a szemembe nézett. Én meg átsiklottam egy másik kérdésterületre.

 

„Botbüntetésre épülve”, egy-személy által meghatározott autoriter konzervativista személetmód mellett, időben vajon meddig lehet a mai prosperáló módon és ütemben szabadon és egy irányban fejlődnie egy ilyen kicsinyke országnak? Egyenes tekintetét rám szegezve, nézésével jelezte: a kérdés, illetlenségével már túlmegy a megengedettség határán, de nem kerüli meg és reflektálni fog. Sejti – kezdte a választ rendkívül higgadtan – ki az a személy, akire utalást tettem, de nélküle Szingapúr ma egyáltalán nem létezne. Igaz, néhány évtizedig miniszterelnök volt, majd lemondását köbvetően még maradt a kormányban, egyébként 91 évesen még ma is Szingapúr köztiszteletben álló polgára. De hát fiát tette meg utódjának … nem-hagyva a mondatot befejeznem közbevágott, mégpedig ellenmondást nem tűrően: az ENSZ főtitkárát sem titkosan választják, ráadásul esetében szó nincs választásról, megfelelő támogatottság esetén az illetőt közfelkiáltással helyezik e megtisztelő székbe. Mégsem vonja senki kétségbe a módszer demokratizmusát. A botbüntetést, mint testi fenyítést pedig Angliában is csak 1987-ben törölték el. Nálunk működik egy virtuális szerződés: a polgárok lemondanak „szélsőséges szabadságjogaikról” (egyfajta anarchizmusukról) cserébe az állam élhető társadalmat és hozzá garanciát nyújt: a közbiztonság a környezetvédelem, az infokommunikációs infrastruktúra terén, a lakhatáshoz, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést illetően, valamint biztosítja a magas jövedelmet és életszínvonalat, a minimális munkanélküliséget. 

 

Bár érzékeltem, hogy a szívességi kalauzolás és beszélgetés véget ért, egy kérdést azonban még kierőszakoltam, vagy-vagy alapon. Mi a véleménye azokról az értekezésekről, amelyek szerint a liberális rendszer nem is létezik (itt Orbán Viktor 2014-es tusnádfürdői beszédére gondoltam). Ez esetben Szingapúr vajon hova sorolódik: az illiberális demokratikus, avagy az illiberális, nem demokratikus rendszerek közé? Megjegyzem: az e kérdésemre kapott válasz tűnt számomra a legizgalmasabbnak. Nem szeretem azokat a teoretikusokat, no meg önjelölt tudósokat, akik önmagukat a külvilágtól elzárva négy ablaktalan fal között ülve tesznek kategorikus nyilatkozatot az élet olyan kérdéseiről, amelyről sem ismeretük, sem tapasztalatuk, sem halvány fogalmuk nincs. Tessék e várost nyitott szemmel körbejárni és észrevenni a kikötőkben zajló hajóforgalmat, a városban folyó építkezéseket, a környezet építését és szépítését, a közlekedést és infrastruktúráját, a város kommunális tevékenységének eredményét, a csúcstechnikán működtetett infokommunikációs rendszerünket, a jogrend - a tulajdon, a szerződés szentségének - érvényesülést stb. majd elgondolkodni: mindez - egy-központból, egyetlen személy által vezérelten - liberális eszmeiség és cselekvés nélkül, vajon működne? Nem, még Szingapúrban sem, zárta tömören mondanivalóját.

 

Búcsúzóul kezet fogtunk – erős, határozott, önmaga képességeivel tisztában lévő kézfogás volt – majd jelentőségteljesen megkérdezte: politikus vagy tudós lennék, de gyorsan hozzátette, kérdéseim rámenősségéből és erőszakos fellépésemből ítélve, inkább az elsőre tippelne? Megnyugtattam, egyik sem vagyok. Közéleti szakíróként jegyzem magam. Nem értette e titulust. Nyitott szemekkel és fülekkel jövök-megyek és mindent megírok, mit mások elhallgatnak, adtam a választ felvilágosításként. Ezt nálunk sajtó-, azaz szólás- és véleménynyilvánítási szabadságnak hívják, mondta majd eltűnt az egyik szoba ajtaja mögött.

 

Én pedig tovább töprengtem magamban: sikerülne-e Szingapúrnak a világ egyik vezető „intelligens” országává, globális ICT fővárosává válnia - országot az egyéni háztartásokkal összekapcsoló - infokommunikációs csúcstechnológiához értő, azt a mindennapok gyakorlatában – a társadalom valamennyi tagja által – tudatosan használó, össztársadalmi tudásbázis nélkül?  Aligha! Különösen nem, ha már valamennyi otthoni és hivatali számítógép össze lesz kapcsolva egymással, egyesítve a telefont, a tv-t és az egyéb kommunikációs funkciókat. Talán e távoli „csoda ország” tudva e titkot, emelte az informatikát és a kommunikációt a „művészetek” rangjára s integrálta e két művészeti tevékenységet is az Informatikai, Kommunikációs és Művészetek Minisztériumába?

 

V.

 

A három éve elkezdett – tájékozódó, információt gyűjtő, az általam ismerteket pedig az élet valóságával szembesítő – önkéntes, országjáró körutam következő állomásán - a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Fehérgyarmati járásban - Kölcsey szülőfalujában tartózkodtam, s az egyik ottani nevezetesség szemrevételezésével voltam éppen elfoglalva, amikor az ugyancsak nézelődő házaspár férfitagja váratlanul megszólított: jártam-e már Nagyaron, s láttam-e az ottani csodálatos kastélyt és annak parkját, valamint a Petőfi-fát. Mivel válaszom nemleges volt – sőt, megvallva magamnak, e településről (nevét ráadásul Magyar-nak értve) legjobb ismeretem szerint még csak nem is hallottam, ez idáig – megszólítóm dicshimnuszt zengő áradozásba kezdett: a település (Nagyar) szépségéről, felújított nevezetességeiről, a kastélyban látható érdekes kiállításról, a múzeum interaktív játékairól, valamint arról, hogy e településen találkozott Petőfi, többször is Kölcseyvel, akivel együtt gyönyörködtek a „Mármarosi bércek” látványában, s ha nem tudnám, Petőfi ott írta meg „A Tisza” című versét, a költő emlékét pedig, a „Petőfi-fa” őrzi … Felesége már rángatta volna odébb a végtelen folyamú mesélésbe kezdett férjet, de az – nem engedve az asszonyi erőszaknak – befejezve mondókáját megjegyezte: csak néhány kilométer ide Nagyar, és nem lehet eltévedni, a falut már jó messziről jelzi az egyik ház tűzfalára festett nagyméretű falfestmény.

 

Mivel – rápillantva a térképre – a távolság (kb. 8 km) valóban nem tűnt jelentősnek, elindultam az előzetes elképzeléseimben nem szerepelt, Nagyar község (16 km², népesség kb. 700 fő) irányába. Valóban nem lehetett eltévedni, már közvetlenül a településre vezető útkanyarban lehetett látni az említett, falra festett – a település látnivalóit ábrázoló – faltérképet (13. kép). Meglepett ez a gondosság és látogatóbarát megoldás, ilyennel ugyanis eddigi országjárásom során még nem találkoztam. A térkép jobboldalán elhelyezkedő polgármesteri hivatal (14. kép) megtalálásához és felismeréséhez azonban nem volt szükség semmiféle térképre. Jellegtelen (szocreál? stílust képviselő) igénytelen arculatú építmény. Mindez a tény annál is inkább sajnálatos, mivel tőszomszédságában, illetve vele majdnem (oldalt) szemközt található Nagyar - építészeti stílust is képviselő - három kastélyából kettő. Igaz, ebből a „nagyközönség” számára egyik sem látogatható. Kár, hogy e két „kastélyépület”- amelyeket funkcionálásuk idején, hatalmas és gyönyörű vadgesztenye-park vett körül - rekonstrukciójára, helyreállítására még nem került sor. [Az egyik kastélynak ma Luby-kúria a neve (15. kép) ebben élt 1807-től ifjabb Luby Károly és családja, akiket a reformkor helyi köz- és irodalmi életének nagyjai - többek között Kölcsey Ferenc és az árvízi hajósként is tisztelt Wesselényi Miklós - gyakran látogattak. Később e kastélyból magtár lett, tőszomszédságában azonban egy új, klasszicista stílusú kastély, a Kende-kúria épült fel, amelyet három oldalról tornáccal (16. kép) vettek körül, az utcai homlokzat közepén elhelyezett bejáratot pedig négy oszlopon álló háromszögletű oromzattal díszítették (17. kép)].

 

Most azonban - témánk szempontjából - az említett két kastéllyal szemközti harmadiknak, a Luby Géza emeletes kastélynak (18. kép) van jelentősége. E kastélyt építésekor - a tulajdonos által tervezett - nagyméretű park vette körül, amelynek utca felőli részén gyönyörű rózsaliget díszelgett. A kastély és környezete (parkja) - a 2011-ben bekövetkezett teljes-körű felújításnak köszönhetően - 2012 óta várja hazai és külföldi látogatóit különleges funkciójú múzeumával, a „Luby Interaktív Múzeummal”, valamint a helyreállított és az egyes rózsafajták nevét és jellemzőit is tartalmazó ismertetőtáblákkal ellátott, a kastélypark területét körbeölelő „Antik Rózsák Kertjével” (19. kép). A kastélypark területén, jelenleg még építés alatt áll a szabadtéri színpad és a nézőtér, valamint a szállodai férőhellyé alakítandó, volt kutatói szobák (20. kép). A kastélypark nevezetességeit továbbgazdagítja a Lubyak által l870 körül klasszicista stílusban épített, mára külsőleg is felújított családi kápolna, valamint egy funkcionálisan kialakított gyerekpark (21. kép). Mindezt a látnivalót a bejáratnál és az adott nevezetességeknél elhelyezett tájékoztató táblák (22. kép) teszik átláthatóvá és befogadhatóvá.

 

Szép ez a település, állapítottam meg. Kár, hogy létezéséről és látnivalóiról Budapesten, illetve az ország más szegleteiben – kivéve esetleg Szabolcs megyét – alig lehet hallani valamit. A település honlapjára ugyanis csak akkor keres rá bárki is, ha már hallott róla. Pedig a település nevezetességei és látnivalói - a három kastély, különösen, ha a korábbiakban említett kettő rekonstrukciója is befejeződik - megérdemelnek egy látogatást. De most, megelégedve az eredeti szépségében pompázó, utóbb említett Luby Géza emeletes kastéllyal és a falai között kialakított Interaktív Múzeummal, valamint a kastélyt övező Antik Rózsák Kertjével, lépjünk hozzájuk közelebb és kerüljünk beljebb. Megéri, a kastély- és múzeum belül is impozáns. A földszinten található egy hangulatosan kialakított éttermi rész (23. kép) - amely akár esküvők vagy más hasonló, ünnepi alkalmakra is méltó helyet kínál - valamint egy szintén kellemes érzést keltő kávézó, ahol – állítom, hogy – jó kávét főznek. A földszintet „színesíti” még a kávézóval szemben található ízléses, helybéli termékeket árusító szuvenír-bolt is (24. kép).

 

A földszintről lehet feljutni az emeleti részbe – legnagyobb ámulatomra, az öregekre és a mozgásukban akadályozottakra is gondolva – lépcső helyett akár a liftet is választhatjuk. Az emeleten, az egyik nagyterem, állandó kiállító-teremként funkcionál, ahol látogatásomkor – az Uszkán született – Erdélyi Tibor fafaragó művész munkáit nem csupán a szokásos módon „sétálva-nézelődve” lehetett szemrevételezni, hanem tematikus módon, zenével és fényeffektusokkal kombináltan és ráadásul ülve, mint egy színházteremben. A faragott szobrok, a rávetődő fény és a felhangzó zene hallatán önálló életre kelnek és a nézőkből különös érzelmeket is képesek előcsalogatni (25. kép, 26. kép, 27. kép). A kiállított tárgyak mindegyikére külön, önálló fény és hangeffektus volt komponálva. A kiállításból különösen, a Kékszakállú herceg (28. kép, 29. kép) és a táncot fáradhatatlanul ropó Táncospár (30. kép) mozgás-fény-zene effektusainak összhatása ragadott meg. Ez utóbbi alkotás esetében alig hittem a szememnek: elképzelhetetlen – ifjúkoromban ugyanis beavatottként űztem e mozgásformát- és kultúrát – hogy egy darab fából „kívülállóként” bárki, még ha az illető faragó művész is, a táncmozgást ilyen hűen legyen képes életre kelteni. (Távozóban, elolvasva a művész életútját mindez már érthetővé vált számomra: Erdélyi Tibor, rendelkezett asztalos-restaurátorképesítéssel, illetve az Állami Népi Együttesben hivatásos táncosként táncolt.)

 

A kastélymúzeum egyébként azt adja, amit a különböző szórólapokon ígér: időutazás a modern technika segítségével a szatmári régió történelmi-irodalmi- művészeti múltjában, miközben a látogató megismerheti a régió élő- és állatvilágát (képzavar? vagy "csupán" ismerethiány?), néprajzi és földrajzi jellegzetességeit. (Gondolom, mindennek az időutazásnak egyik tárgyiasult képét csodálhatja meg a látogató a park, a múzeum mögötti területen felépített - 31. kép - kemence kapcsán is.) Az interaktív programok közül az egyik, lehetővé teszi, hogy a látogató a modern informatika eszközeivel játékos formában, másokkal versenyezve tesztelhesse, sőt össze is mérhesse tudását, ügyességét. Egy másfajta, de ugyancsak játékos tudásösszemérésre ad lehetőséget a „szabaduló szoba” is, ahol a játék résztvevői a józan paraszti ész által vezérelt találékonyság és némi kreativitás segítségével akár teljesíthetik is a feladatot, amelynek jutalmaként a szobából, „időben” szabadulhatnak. Mindkét említett játék, továbbá a Szatmári Barangoló, egyaránt alkalmas valamennyi korosztály képviselője, avagy csoport, család, baráti társaság számára, hogy játszva és szórakozva gyarapíthassa tudását, ismertét. Iskolai csoportok csapatépítésként is kipróbálhatják valamennyi említett játékos formát.

 

VI.

 

Ha csupán népszerűsítő-ismeretterjesztésre vállalkoztam volna, úgy e fejezeti részre már nem is lenne szükség. De e szép és rendezett, általam még nem látott, s mint az előbbiekben be is vallottam, eleddig nem is hallott település, az egyszerű leírójellegű ismertetésnél többet érdemel. Még akkor is, ha a következő mondatokban nem a dicséreté lesz a meghatározó szerep. Ugyanis alapfilozófiám szerint, nem feltétlen csak a dicséret által mehet előrébb a világ és az emberi alkotócselekvés. A negatívumok, a hiányosságok jobbító szándékú szóvá tétele szintén lendíthet a szekéren. Egyébként sem tartozom a sokat dicsérő és az elismeréseket csak úgy szóró-osztogató egyének közé. A jót, a szépet ugyan el kell ismerni, de minek ismételgetni. Ellenben a nem tetsző, a hiányzó, vagy oda nem illő dolgokat bűn elhallgatni. Talán belőlük is lehet okulni, gyarapodni? Így aztán – nem véletlen, hogy – jelen írásom helyszín adta valóságára, szingapúri emlékeim asszociáltak.

 

Talán, Magyarország is lehetne egyfajta nagyhatalom, ha és amennyiben az emberi acsarkodáson, a szomszéd gyűlöletén és az öncélú vallásos buzgólkodáson, no meg a trianoni önsajnálaton egyszer végre túllépnénk és helyettük - tudásunk gyarapításával, munkánk szeretetével, a szabad gondolkodás segítségével - kilépnénk önmagunk árnyékából. S ezzel mintegy prioritásos helyet adva az infokommunikációban rejlő pozitív lehetőségeknek, azokat - nem egyedül és öncélúan, hanem egymással, a szomszédokkal, valamennyinkkel összefogva, rendezett és ellenőrzött, szükség esetén nyomban korrigált módon - a mindennapok szolgálatába állítva cselekedeteink szerves részévé is tennénk. Ha ugyanis ebben a tanulási-tudásfolyamatban lépést vétünk, úgy a „versenyben” kullogva, végleg lemaradunk! Természeti szépségeink, múltunk csodálatos produktumai, apró pici, láthatatlan ékszerként még jelenleg is lábaink előtt hevernek, csupán észre kéne venni, lehajolni hozzájuk és felemelni, rendezésüket, rendszerezésüket követően pedig a megfelelő magasságú polcra helyezve, jól látható módon az ország kirakatába tenni.

 

Ebbe a virtuális ország-kirakatba kívánkozna egy olyan jellegű „ország-honlap” elhelyezése és - az informatika segítségével - a hozzáférési lehetőség biztosítása mindenki számára, amely megfelelő szaktematikai és területi (megyei) bontásban tartalmazná az ország legfontosabb nevezetességeit, látnivalóit (megnevezve és megtekintési linkkel ellátva), továbbá lehetővé tenné a továbblépést az egyes települési honlapokra. Természetesen, valamennyi honlappal szemben számon kérhető követelmény lenne a frissítés (aktualizálás) dátumának-, és időkijelzésének egységes - a honlap jobb vagy bal felső sarkában történő - megjelenítése, a települési honlapokon pedig a helyben található és fellelhető objektumok egységes paramétereinek (helymegjelölés: utca, házszám vagy navigációs koordinátái; látogathatóságának részletekbe menő pontos adatai: évszak, napszak, tól-ig idő, belépti díj és kedvezményei; a látogathatóság időszakos korlátozásaival összefüggő információk; valamint a kapcsolatteremtés, elérhetőség módjai és lehetőségei) feltüntetése, méghozzá - a magyar nyelven felül - legalább két (angol, német) világnyelven. Mind-e nélkül, a még oly – sajnos ma már egyre ritkábban hallható, olvasható – hangzatos szavak, invitáló jelmondatok, mint a „szíves látás vendéglátás”, „itthon otthon van” stb. csupán üresen csengő szólamként hangzanak. Továbbá, az ország turizmusának, idegenforgalmának fellendítése céljából szükség lenne a központi programirodával online összekötött helyi szervezőségek élő és működő láncolatára, amelyek segítsége révén, akár a látogatás időpontja, avagy a belépőjegyek, előadásjegyek stb. leköthető, illetve megvásárolható lenne, mégpedig minden esetben bankkártyával is!

 

Mindezen követelmény hiányában, amennyiben a külföldi (magyar) látogató ismeri a település nevét, úgy az adott önkormányzat (Nagyar) internetes honlapját http://nagyar.hu/ ugyan el tudja érni, de abból a település hol lelhetősége – országon belüli elhelyezkedése, megközelíthetősége – tekintetében (kellő támpontot szolgáltató „kis-térkép” hiányában) túl sok információhoz nem jutna: Nagyar Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti, Szatmári-Tiszahát nevű részén helyezkedik el. A látogatók a falu szatmárcsekei végén, a szatmári táj és a tiszta időben jól kivehető,„Mármarosi bércek” látványa mellett a Kis-Túr víztükrén pompázó tavirózsákban is gyönyörködhetnek.” Nesze semmi, fogd meg jól! Tovább folytatva a tájékozódási műveletet, a honlapi „Köszöntő”-ben - iránytű helyett - csupán a község nevezetességeinek rövid és felületes felsorolásával ismerkedhetünk meg. Melyben egyébként nem is lenne különösebb kivetnivaló, ha és amennyiben a Nevezetességeink” – „Kastélyok és a Luby kripta”című almenüpont részletes ismertetőjéből kiderülnének az említett nevezetességek pontos címe és látogat-hatásuk - fentiekben már említett - paraméterei (azonban csak a helyszínen szembesülhetünk a ténnyel: a három kastélyból csupán kettő látogatható; mindennek ismeretében - bármennyire tipp-topp községről is van szó - már nem biztos, hogy a települést útba ejtenénk). Ezt követően, a „Rendezvények, események” című menüpont - úgy önmagában - már hiába is hozna lázba, a település megtekintését biztosan ki kellene hagynunk: ez egy eseménytelen falu, hiszen az utolsó, rögzített rendezvények időpontjai a 2012. évre (április-május hónapokra) datálódnak! Így, ha Nagyarba történetesen Szingapúrban „szeretnék” bele, megtekintésétől biztosan eltekintenék!

 

Ilyen előzmények után tulajdonképpen már nem is ért váratlanul a ténnyel történt szomorú szembesülés: interakciós egyéni játéklehetőség és szabadulós játékszoba ide vagy oda, de a szingapúri interaktív Mona Lisa kiállítás technikai szintjével, annak infokommunikációs „játéklehetőségeivel” a nagyari infótechnika készültségi szintje - nem beszélve a látogató közönség infokommunikációs ismereteinek és készségének „elmélyültségéről” - aligha lett volna képes élvezhető és fogyasztható módon megbirkózni. Különösen, ami az itáliai reneszánsz és a Mona Lisa eredetiségvizsgálati eljárás részleteinek játékos – a tablettel való határtalan számú variációs lehetőségek, a képek kicsinyítésének, nagyításának, összevetésének és „egymásra húzhatóságának” stb. – megismerését illeti. Bár ami igaz, az igaz: a kiállítás következő állomásának tervezett helyszíne Kína, még ennél is jobban meglepett. Hozzánk képest ennyire előbbre lennének az interaktív és infokommunikációs technika tömeges méretű ismeretét és alkalmazását tekintve? Lehetséges!?

 

A kastélyból kifelé jövet aztán összefutottam egy kisebb létszámot képviselő, külföldieket is magában foglaló kirándulócsoporttal. A kastélykapu bejáratánál éppen szelfiztek, méghozzá szelfibottal. Ahogy Szingapúrban, úgy itt is értetlenkedve szemléltem a viháncoló, egymáson túltenni akaró, élettől idegen, a fénykép kedvéért bemutatott különböző pózokban tetszelgő fiatal külföldi lányok ostoba „játékát”. Ezúttal sem értettem: az önfényképezéshez mi szükség van a különböző méretre (hosszúságra) beállított botra? Felvilágosításommal a csoport idegenvezetője próbálkozott kedves közvetlenséggel, de reménytelenül: a szelfizés, valamint a szelfibot, mint mondta, egy biztonsági védekezési eszköz a mobil, illetve a fényképezőgép-tolvajokkal szemben, is! Aki ugyanis szeretne magáról képet készíteni az örökkévalóság számára, annak most már nem kell másoktól szívességet kérve, gépét átadva neki, majd a géppel elszaladó tolvaj után futnia kiabálva és jajveszékelve. A fényképezőgép/mobilkészülék/okos telefon stb. ugyanis egy csavar segítségével a bot végén a bothoz rögzíthető, a botot pedig a kép készítője tartja a kezében, erősen, így azt már jóval nehezebb lesz tőle elragadni, mint a „kölcsönadott” gépet. Ez már egy praktikus okoskodás, adtam meg magam az idegenvezető megelégedésére. Majd folytatta: ma már az Egyesült Királyságban, ahol jelenleg politológiát hallgat, már a szelfizés „tudományának” elsajátítására egyetemi kurzusokat is hirdetnek – csípőből fordítva – „az önarcképfotózás művelésének művészete”címen. A jelentkezők egyik „vizsgafeladata”: saját szelfi-album készítése, majd a másik hallgató szelfi-albumába felvett fotóknak az írásba foglalt, kritikai értékelése. A képzés méregdrága és állítólag három évig tart, majd oklevéllel zárul, elnyerve általa a szelfi-fotózás (önarcképfotózás) mestere címet.

 

Kábításom fokozása végett csatlakozott hozzánk a kirándulócsoport buszvezetője is, aki akár a füllentés művészetének nagymestere is lehetett volna. Állítása szerint Amerikában (részleteket nem árult el) már létezik egy olyan 3 D-s kamerájú okos-tükör, amely ráerősítve az okos-telefon kijelzőjére, majd azt a szelfibot segítségével a delikvens arcával szemben - megfelelő távolságra beállítva és - tartva, néhány perc alatt képes a vele szembeálló arcszínét (sápadt, kipirult stb.), arcformáját, lélegzetének összetételét elemezve az illető személy egészségi állapotát felmérni és arról diagnózist adni, illetve útbaigazítással szolgálni számára egy egészségesebb életmód viteléhez? Mindez, meghaladva hiszékenységi küszöbömet, már elég okot szolgáltatott az elköszönésre és utam eredeti céliránya szerinti folytatásához.

 

Mielőtt azonban a gépkocsimhoz érhettem volna egy újabb, de az előbb említetthez képest egy jóval szolidabb viselkedésű, egyszerűbb öltözéket viselő és vezetőjüknek minden szavát és mozdulatát engedelmesen leső (szellemileg fogyatékosnak látszó?) iskoláscsoport ragadta meg a figyelmemet. Tagjai leszállva a buszról nem rohantak szerteszét, hanem megvárva, míg a többiek is elhagyják a buszt vezetőjük köré gyűlve törökülésben leültek a gyepre. Vezetőjük előadásában meghallgatták a meglátogatandó kastély, valamint az Antik Rózsák Kertje történetét, majd mindkét karjukat a magasba emelve, tenyerüket pedig összeérintve egy közös imát mondtak el hangosan, láthatóan átszellemülten. Eközben a csupasszá vált karjukon a legkülönb féle színezetű és mintázatú tetovált képek váltak láthatóvá. Meglepett a látvány összképe: fogyatékosnak tűnő, szegényes ruházatú, engedelmes gyerekek, agyontetovált karjukat a magasba emelve, tenyerüket imádsághoz előkészítve befelé fordítva és az ég felé nyújtva, szemükkel a messzeségbe tekintve, csoportvezetőjük intésére, közös áhítattal imát rebegnek, nem tudni miért és kiért?

 

Az imát rebegő és a szelfiző két csoport látványának (múlt és jövő) anakronizmusától lábaim szinte gyökeret eresztettek. A hatástól csak nehezen szabadulva azon gondolkodtam, vajon melyik lesz az erősebb, a győztesebb: a hit buzgalmától önálló cselekvésre képtelen, avagy a szabadon szárnyalni, „szelfizni” is képes, a kívülről rájuk kényszerített fegyelmet nehezen viselő, de kreatív módon gondolkodni és cselekedni képes csoport?

 

Jósolni nem merek. Szingapúr fejlődését látva annyi azonban biztos: ameddig életünkben az ész és a tudás helyett a hit és a vallás lesz a vezérlő erő, sehova nem jutunk! A baj, hogy gyerekeink és unokáink sem, amennyiben (itthon) maradnak!

 

Budapest, 2015. július 18.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 41
a héten: a héten: 333
a hónapban: a hónapban: 2445
összesenösszesen433245
az oldalt jelenleg nézik: 1