Fogarasi József

„NEMZETI” a „NEMZET” fészkébe nem „rondíthat”?!

2015. július 17. péntek

 

 

Mint már többször mondtam és írtam: próbálom memorizálni azt, ami egyébként fölösleges a megtanulásra. E - valósággal egyébként köszönő viszonyban sem álló - tételeket, kinyilatkoztatásokat ugyanis nem arra találták ki, hozták létre, hogy emberekre, intézményekre, a hatalom birtoklóira hassanak, követőinek pedig irányt és betartandó kereteket adjanak, hanem hogy kapaszkodóként szolgálják – ha tetszik, pofátlan módon kiszolgálják – és legitimálják a hatalom alkalmazta kettős mérce mérhetetlen igazságtalanságait. Illetve, hogy megfélemlítsék, és örökre elvegyék a hatalomból kiszorítottak kedvét az önálló gondolkodástól, Alaptörvény biztosította alapjogaik gyakorlásától, a hatalmaskodókkal, jogsértőkkel és mulasztókkal szembeni fellépéshez védelmet és garanciát adó jogintézmények igénybevételétől.

 

I.

 

Mert hiszen hiába hirdeti az Alaptörvény: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”. Mindezzel szemben, ez a szilárd alap mindennapjaink gyakorlatában – a visszamenőleges hatályú és az egyes személyekre szabott eklektikus és hektikus jogalkotás, valamint a jogszabályi rendelkezések helyett a tetten nem érhető „töretlen bírói gyakorlatra” hivatkozó, szubjektív alapú ítélkező-kinyilatkoztató igazságszolgáltatás következtében – legfeljebb darabjaira törten, ha egyáltalán létezik.

 

De a keresztény Európa részévé tételünkért sincs mire büszkének lennünk. Mindennek szükségszerűségére, létfontosságára a magyarság „pogányabb” fele ugyanis tudatilag még nem volt érett, de felkészült sem önkéntes elfogadására; szokás- és hit, illetve műveltségkultúrájában pedig még ma sem érti, s hajlandó elfogadni a katolikus egyháznak – az állami hatalom által köntörfalazás nélkül támogatott – keresztényi felekezetek közötti privilegizált és kierőszakolt hegemón szerepét, az államhatalmi struktúrába több szállal történő betagozódásának, de inkább beágyazódásának mineműségét és miértjét? E keresztényi betagozódás ellenzői, az ősi magyar másság identitásának megőrzéséért és fenntartásáért szót emelő magyar testvérek és vérrokonok végül is e szentistváni „dicsőségért” óriási történelmi árat fizettek: mindegy-szálig lemészároltattak és felnégyeltettek. Elhintve és örök-időkre a génekbe oltva ezzel a magyar és magyar közötti megosztottság és az egymással soha meg nem békélő gyűlölködés Káin-bélyegét. Európa nyugati, civilizáltabb fele azonban képes volt a fejlődés során lerázni magáról a katolikus egyház gyámkodó béklyóit, míg mi, az alakoskodó katolikus hitfilozófia és a szentkorona misztikussága útvesztőiben eltévedve - „börtönének” rácsait magunkra zárva - képtelenek voltunk a hit és a ráció, az egyház és az állam létszféráinak tényleges szétválasztására. Nálunk a Janus-arcú egyház - főhatalmi jelképként mind - a mai napig kiváltságaként őrzi, s magának vindikálja úgy a békét jelképező kenyér és a bor, mint az esztelen öldöklést szimbolizáló katonai zászlók és fegyverek – tömjénfüst és szenteltvíz közepette történő – ceremoniális megáldását, „szentté” magasztosítását. Így aztán nem véletlen az utódok előtti szégyenkezésünk, emberek százezreinek szögesdróttal körbekerített, elektromos árammal, kutyákkal, őrtornyokkal és állig felfegyverzett azonnal tüzelő őrökkel védő koncentrációs táborokba és itthoni gettókba terelésért, záratásért, majd a megsemmisítő helyekre történő likvidáló transzportálásukért.

 

Mindebből kifolyólag – okulásként – csak remélni lehet, hogy e katolikusi hagyomány nem éled fel, s a most épülő 175 kilométeres, a szabad embereket egymástól megkülönböztető és megalázó módon elzáró-elkülönítő, „civilizált vasfüggöny” (szögesdrót-kerítés) és tartozékai (kapuk, csapatzászlók, őrbódék, őrfegyverek, őrkutyák stb.) egyházi közreműködéssel - megépülésüket követően - nem kerülnek majd „hitbéli” megerősítésre, egyház általi legitimálásra. Annál is inkább, mivel e szégyenteljes emberi teljesítmény közepette Ferenc pápa a jövőt és az emberi méltóságot képviselve a szegényekhez, az elesettekhez, a menekültekhez és az üldözöttekhez való lehajolásért, felemelésükért és nélkülözésük, szenvedésük enyhítéséért emeli fel a világ hívői és nem hívői előtt egyházfői szavát. Talán Magyarországot érintően sem feleslegesen és eredménytelenül? Azonban ne feledjük, István királyunk által megosztott társadalmunkban, ahol minden baj és gond okozója mindig az a bizonyos másik, ott e kör tagjainak elkülönítésére, bekerítésére, megfélemlítésére, megsemmisítésére bármikor akad vevő, bőven. De vajon hol bujkál vagy settenkedik az a híres-nevezetes keresztényi könyörületesség, és miért néma az e lelkülettel megáldott kereszténydemokrata személyeket képviselő párt és szócsöve?

 

Persze, valahol érthető, de nem méltányolható az örök emberi gyarlóságból fakadó kapzsiság továbbélése is, hiszen az egyházi tized már kiment a „divatból”, még itt, Magyarország területén is. Azonban az egyház „hivatásos” képviselőinek is, valamiből meg kell élniük, az egyházi hivatalok, intézmények fenntartását, működtetését pedig finanszírozni is kell. Így aztán – a pápa eszmei támogatása ellenére is – nehéz a magyar egyháznak rászánnia magát, hogy hathatósan felemelje szavát és erélyesen tiltakozzon az Európa közepén épülő új, vasfüggöny-erődítmény mentén születő emberi állatkerttel szemben. Hiszen most, nem oly régen döntött a kormány „Az egyházi jogi személyek foglalkoztatottjai 2015. évi kompenzációjának finanszírozása érdekében történő előirányzat-átcsoportosításról”, illetve „A Kalocsa–Kecskeméti Főegyházmegye és a Szombathelyi Egyházmegye felújítási munkálatainak, valamint egyes infrastrukturális fejlesztéseinek támogatásáról.” (Az előbbi döntés összege 1700,0 millió forintot, míg az utóbbié 1000,0 millió, illetve 200,0 millió forintot tesz ki. Lásd a Magyar Közlöny 2015/99. számát.) Ezért – ott ahol az állam és az egyház tényleges szétválasztása nem történt meg – nyilvánvaló, hogy valamit adni is kell cserébe: legalább a hallgatást, s garanciáját; különösen, ha a Kormány a kerítésfolyam tevőleges felszentelésétől esetleg, még el is tekint, majd?

 

Az pedig már, minden rációval szembemegy, ezért érthetetlen nem csupán a kívülálló jogkövető EU polgár, de még a hívő keresztény számára is: vajon mi indokol(hat)ja az egyház részéről azt a mindenáron való görcsös ragaszkodást, aminek következtében a katolikus egyetem egyik dékáni pozícióját betöltő személy esetében „egyfajta elvárhatósági igény” az alkotmánybírói tagság, esetleg a volt ügyészségi háttér? Ráadásul az okok firtatására adott magyarázkodás - színvonala - e hitbéli intézmény múltját és tekintélyét sem öregbíti, inkább csak rombolja: mint köztudott, az erőlködés hatására az eredmény általában izzadtságszagúra szokott sikeredni. Rektor Úr érvelése szerint „Az összeférhetetlenséget illetően a dékáni feladatok között nincs olyan, amely általában az alkotmánybírói működéssel összeférhetetlen lenne, habár előfordulhatnak, és eseti intézkedést igényelhetnek ilyenek.” „Megértve azonban aggályait (mármint az alkotmánybíróét) kérésének megfelelően mentesítem (a dékáni tisztséggel együtt járó) munkáltatói és gazdálkodási feladatkörei alól.” „… lemondását a dékáni pótlékról méltányolom és tudomásul veszem.”

 

De hát kérem tisztelettel, nézzünk már végre bele abba a bizonyos tükörbe, különösen akkor, ha elénk tették! Egyrészt mit jelent az a talányos megfogalmazás, miszerint a dékáni feladatok között általában nincs olyan, amely összeférhetetlen lenne az alkotmánybírói működéssel? Ha pedig kivételesen mégis lennének ilyenek, úgy azok eseti intézkedést igényelhetnek. Ha a piaci vásáron lennénk, azt mondanám semmi gond, az ilyen (kivételes) esetekben majd - a jó magyar parasztgazda mintájára egymás tenyerébe pökve és csapva - alkuszunk a végeredményre. Esetünkben azonban az alkotmánybírósági jogintézmény függetlensége, objektivitása, és mindennek látszata a tét! Így a megoldás egy jogállamban nem képezheti alku tárgyát, illetve nem függhet egy állami és egy egyházi intézmény közötti, kulisszák mögötti megegyezéstől. Itt ugyanis az emberi (keresztényi) tisztességnek is jelentős szerepe van. E tisztesség ténylegességére azonban akkor is árny vetődik, ha és amennyiben az egyetem rektora – az egyházi intézmény történetében egyedülálló módon, az érintett dékán kérésére, a dékáni jogállás munkáltatói és gazdálkodási feladat- és hatásköri jogosítványait elvéve és másnak adva – kiüresíti az adott dékáni pozíciót. Ez esetben viszont mi szükség e dékáni tisztségre, illetve e kivételezettség hogyan lesz összeegyeztethető és egyházi módon védhető az egyetem eredményességében együtt-tevékenykedő többi dékán előtt, erkölcsi és emberi tisztességük, helytállásuk csorbulása nélkül? Még az esetben is, ha az érintett személy ténylegesen is lemond a dékáni pótlékról (anyagilag megteheti, hiszen az alkotmánybírói fizetség mindezt is elbírja), bár e vargabetűs út jogilag - megítélésem szerint - nem járható, s különben sem oszt, s szoroz az összeférhetetlenség megléte kérdésében. Arra viszont ezzel együtt sem kapunk választ, vajon mi történik akkor, ha a dékán-alkotmánybíró pozíciót betöltő személynek az oktatásigazgatási feladatok ellátása körében képviselnie kell majd az egyetemet a kormány tervezett, államtudományi oktatást megszüntető elképzelésével szemben? Avagy, ha e kérdést szabályozó törvényszöveg - alkotmányosságának megítélése végett - esetleg majd az Alkotmánybíróság elé kerül? Hogy e méltatlanság elkerülése végett talán le kellene mondani az alkotmánybírói tagságról? Mindez szakmai, etikai, emberi tisztességet tartalmazó, homo sapiensi „tartást” igényelne. Alkotmánybíróink többsége azonban - a jó értelemben vett emberi tartás helyett - a megszerzett pozícióhoz való maximális ragaszkodás tényével, illetve a megszabott időtartam halálig történő meghosszabbítás óhajával rendelkezik csupán. Így, nem véletlen, hogy az előállt összeférhetetlenségi helyzetet és kényelmetlenséget az Alkotmánybíróság - saját hatályos határozata ellenére - ténylegesen nem létező problémának tekinti, minek következtében intézkedésre sincs szükség. (Mindezt a hozzáállást egy másik írásomban fogom majd körbejárni és elemezni.)

 

Bíboros Úr azonban (1. kép) - rendelkezve az egyház több évszázados bölcsességével és előrelátásával - a bejelentett problémát nem seperte a szőnyeg alá. Válaszlevélírója útján jelezte: az ügyben felvilágosítást kért az Egyetem Rektori Hivatalától. Erre tekintettel, szinte biztos vagyok benne, hogy e tisztességesnek nem tekinthető helyzet - amely alkalmas lehet, hogy hívő és nem hívő emberben egyfajta visszatetszést keltsen a katolikus egyház intézményeivel szemben - rövid időn belül, a katolikus egyház által - az Alkotmánybíróság közreműködése nélkül is - felszámolást, megnyugtató megoldást fog nyerni.

 

II.

 

Visszatérve, s folytatva a Szent István királyunk által szilárd alapokra helyezett magyar államiság egyes részterületeinek helyzetelemzését és értékelését, idézzük emlékezetünkbe - a NER tartóoszlopának is tekintett - az Alaptörvény Nemzeti hitvallása által nevesített egyik tézist: „Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.” „Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.” A sorban előbb említett óhajjal nem is lenne különösebb gondunk, hiszen valamennyi demokratikus hatalmi berendezkedésű kormánynak célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság - adott társadalom valamennyi polgárára történő - kiteljesítése. Mindezt azonban egyik rendszerváltást követő hatalmi előd sem tette az Alkotmány részévé, s emelte azon belül is kiemelten piedesztált helyre. De hát telik, múlik az a „rohadt idő”, s az ígért jó élet, biztonság, rend, igazság, szabadság terén, mintha egy tapodtat sem léptünk volna előbbre, legalább is a társadalom többségének vélekedése szerint?

 

A visszamenőleges és az egyes emberre szabott jogalkotás, valamint a tisztesség meglétének még a feltételezését is elutasító, illetve mindennek visszamenőleges bizonyíthatósága reménytelenségét, feleslegességét, kudarcát valamennyi (a korábbi fideszes hatalmi keretek között létrejött) bank, pénzintézet esetében előrevetítő bírósági eljárás, majd ezen esetekben a törvény által megadott határidőre jogerőssé és befejezetté vált ítéletek ténye biztos, hogy nem az óhajtott biztonság, rend, igazság és szabadság meglétéről árulkodik. Ha és amennyiben még az Infotv. közérdekű adatigénylésre vonatkozó eljárási szabályainak várható korlátozásait is figyelembe vesszük, úgy a valós helyzet képe még ennél is siralmasabb. A hitvallási kinyilatkoztatás szerint ugyanis polgárnak és az államnak hiába közös a célja a fentiekben felsorolva nevesített „finomságok” tekintetében, ha azok tartalmi-működési meghatározásába a polgárt, mint érintett felet, a legminimálisabb mértékű beleszólási jog sem illeti meg. És még a nemzeti konzultáció mindenhatóságában sem reménykedhet, mivel e kérdéskörök annak bűvkörén kívül esnek.

 

Ha viszont már az indulásnál a közös cél kialakítása terén ilyen elszomorító a helyzet, akkor vajon milyen lehet a népuralom tényéből fakadó „jó állami működés”, amelynek keretén belül „ … az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.”? Ez állami szolgálás megtanítására találták ki és hozták létre a Nemzet egyetlen Közszolgálati Egyetemét. Persze minden alap és tapasztalat nélkül. Így aztán az sem a véletlen műve - sőt nagyon is tudatos alapítói cselekedet volt - hogy nevéből és falai közül száműzték a tudomány jelenlétére utaló mutatókat. Mert hiszen a köz szolgálata sokkal inkább tapasztalati, gyakorlati, mint elméleti megalapozást igénylő kérdés. Csak úgy áramlottak az új intézmény falai közé és katedráira a közt soha nem szolgálta, következésképpen e szó jelentéstartalmát sem ismerő tudományos fokozattal (talán) rendelkező káderek. Nem beszélve az intézmény vezetőiről, és a doktori iskolákat vezető önjelöltekről. Talán nem véletlen, hogy az elmúlt négy évben a köz szolgálatának csínját-bínját magában foglaló, az egyetem témában illetékes szaktanszéke által kibocsátott egyetlen tankönyvvel, jegyzettel, szöveggyűjteménnyel sem találkoztam. Sőt, ilyet még a közkönyvtárakban sem tudtak ajánlani nekem. Persze az is lehet, hogy azért készültek ilyenek, és értük az állami költségvetést terhelő szerzői, lektori és szerkesztői díjak is kifizetésre kerültek, csak megjelenésük (nyilvánosságra-hozataluk) maradt el, esetleg csupán egyetlen példány található még belőle, az is a szakavatott olvasó elől az e-könyvek közé jól elrejtve, nehogy tartalmát bárki is elolvashassa és a mű megalapozottságát, szakmai, tudományos minőségét esetleg számon kérhesse. Nem a véletlen műve, hogyha az ilyen jellegű művekért kifizetett díjak listáját összevetjük, az e művekből kötelezően küldendő kötelespéldányok listájával, úgy ez utóbbiak felsorolás-terjedelme jócskán elmarad az előbbiekétől. Most pedig már valamennyi érintett személy az idő múlásáért imádkozik, és az elévülés jogintézményében reménykedik, amikor már nem kell senki részére számot adni az általa állítólag elvégzett munkáról, annak hollétéről? Mindezek ismertében aligha csodálkozhatunk, hogy az egyetem létrejötte óta sem a közszolgálat mibenlétét, sem annak tudáselméleti és eljárás-ismereti kódexét magában foglaló munkák ez idáig nem láttak napvilágot. Ennek következtében az egyetem által kibocsátott „szakemberektől” sem várható el e sajátos szolgálat elmélyült elméleti és gyakorlati ismerete, hát még foglalkozásként, esetleg hivatásként való munkahelyi művelése, alkalmazása.

 

E hangzatos nevű (Nemzeti Közszolgálati) Egyetem – gyökerek és kellő elgondolás, no meg szellemi muníció hiányában – végül is csődöt mondott, de nálunk az a divat, ha valami befuccsol, akkor a sikertelenség elismerése, a hiba okainak és személyi felelőseinek megkeresése helyett az adott intézményt, szervezetet inkább átszervezzük. Az állami pénz végül is mindehhez adva van, így miért is ne lehessen a továbbiakban is kísérletezni? A hatalom támogatásával a közszolgálat egyetemi intézménye akár az államtudományok oktatásának kizárólagos központjává is előléptethető és kikiáltható. Hogy ehhez sincsenek meg a személyi feltételek és máshol mindez eleddig az oktatás és kutatás több évtizedes múltjára és beváltan visszaigazolt hagyományaira alapozva flottul ment? Kit érdekel? A lényeg, hogy most már majd senki nem röhöghet fel cinikusan, amikor az adott intézmény nevéből (Közszolgálati Egyetem) kiindulva, a hatalom gyakorlóinak szegezik a kérdést: milyen egyetem az, amelynek még a nevéből is hiányzik a tudományra való utalás? Mennyivel szebben és méltóságteljesebben hangzik majd az új elnevezés: Nemzeti Államtudományi Egyetem. De hát az államvezetés tudományát és praktikáit nem lehet csupán a hatalom erejére támaszkodva, mintegy parancsot teljesítve oktatni, kutatni és - a tudomány objektív kritériumrendszerét félretéve - művelni?

 

Ráadásul mit és mennyit ér, még a legerősebb államhatalom is a jog és tudománya eszköze nélkül? Semmit! Vegyük már végre észre, így a király meztelen! Az óriás pedig csupán félkarú! A hatalom brutalitásával minden nem pótolható, még akkor sem, ha mindenhova kerítést húzunk és építünk, a törvényi szabályt pedig utasítássá, egyedi paranccsá degradáljuk. E döntés meghozatala előtt a témában talán kicsit járatosabb Magyar Tudományos Akadémia véleményét sem ártani kikérni, valamint az állam és jogtudományi egyetemek dékánjainak tiltakozásában megfogalmazott és a hatalomhoz is eljuttatott érveket is megrágni, de legalább elolvasni? Minek ez az időpocsékolás, és üres fecsegésre való odafigyelés, hiszen a tiltakozókhoz még a Pázmány Péter Katolikus Egyetem illetékes kari dékánja sem csatlakozott? (Pedig a másik egyház, hasonló egyeteme a Károli Gáspár Református Egyetem illetékes dékánja mindezt megtette.) Jól is néznénk ki, ha ezt a dékáni pozícióban ülő, de hivatalban lévő alkotmánybíró megtenné! Vagy ő – az állam és az egyház (katolikus) nem kívánatos összefonódásának köszönhetően – már esetleg a lehetséges kiskapukat is ismeri? Borzasztó és elkeserítő e kép- és zűrzavar! Esetleg ebben öltene testet az alaptörvényi hitvallás egy másik üzenete? „Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.” „ … a múlt, a jelen és a jövő magyarjai közötti szövetségre, arra az élő keretre, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.” Ácsi! Ez az üzenet biztos, hogy nem nekem szól, én ugyanis az említett formátumú megújulásra nem tartok igényt, sőt azt is ki merem jelenteni, miszerint szükségem sincs rá, nemhogy élni szeretnék keretében (különösen nem a következőkben tárgyalandó téma intézményesülhetősége esetén).

 

III.

 

A továbbhaladáshoz szükséges lendület felvételéhez idézzünk megint az Alaptörvény „szentírásszövegéből”: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” „ … ennek során azt kell feltételezni, hogy az Alaptörvény és a jogszabályok a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” Továbbá: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék … döntéseiket törvényben meghatározottak szerint kötelesek indokolni.” „Mindenkinek joga van … a hatóságok által feladatuk teljesítése során jogellenesen okozott kár megtérítésére.”

 

Általában a fehér hollóhoz hasonló, ritka alkalom, amikor egyetértek Orbán Viktor miniszterelnök úr kijelentéseinek bármelyikével, de a Buda-Cash-üggyel összefüggésben elhangzott mondataiból az egyiket igen csak megjegyeztem: … sürgősen körül kell nézni … mindent ellenőrizni kell, és „ki kell takarítani ezt az istállót”. Úgy gondolom máshol is vannak az említettekhez hasonló istállók, amelyek ugyancsak rászolgáltak a „kitakarításra” (némelyik a fertőtlenítésre is). Nevezetesen: már régóta ilyennek tekintem a Nemzeti Adó- és Vámhivatalt (továbbiakban: Hatóság), összes részlegével együtt! E Hatóságnál az alkalmazásban álló közszolgálati tisztviselők jelentős része ugyanis nem ismeri az Alaptörvényt és - az Art. kivételével - más jogszabályokat sem, az ismerteket pedig nem képes jogszerűen alkalmazni.

 

Mit is vár az ember, a polgár a Hatóságtól? Ismételgessük együtt – amíg van rá lehetőségünk – veretes Alaptörvényünk fentiekben idézett KÖVETELMÉNYEIT:

 

… az ügyeket a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék … döntéseiket indokolják … a feladatuk teljesítése során jogellenesen okozott kárt térítsék meg …

 

Nos, ügyeim intézése során – még akkor is, ha nem tipikusan hatósági szervezetről van szó – ugyanezen követelmények teljesülését vártam (volna) el a NEMZET egyetlen Közszolgálati Egyetemétől és vezetőitől, a legfelsőbb bírósági múlttal rendelkező rektorától. Nem ez történt.

 

Demokratikus jogállamunk kinyilatkoztatásait komolyan véve, belőlük erőt merítve, Alaptörvényünk biztosította jogaimmal élve, az elmúlt években, több műfajban, azon belül pedig szerteágazó témában tettem szóvá, s hívtam fel – névvel ellátott – leveleimben az ország, s a magyarság egyetlen NEMZETI EGYETEMÉNEK figyelmét a nála - általam - észlelt jó néhány hiányosságra, mulasztásra, jogsértő gyakorlatra, tisztességesnek nem mondható emberi (vezetői) cselekedetre. Az Egyetem hallgatása, válaszainak elmaradása, illetve csúsztatásai és alkalmazott stiklijei miatt, gyakran fordultam bejelentéssel felügyeleti szerveihez, a Fenntartói Testülethez is. Az eredménytelenség ellenben - többször - a bírósági út igénybevételére késztetett. A bíróságok eltérő szemléleteinek és útvesztőinek köszönhetően – három év eltelte ellenére – azonban még ma is vannak jogerősen le nem zárt peres ügyeink.

 

Az említett Egyetem – élén, jogban járatos rektorával – nem tartja fontosnak és szégyenletesnek a jogerősen lezárt peres ügyekben a marasztaló bírói döntések önkéntes végre nem hajtását. Inkább – szubjektív gyűlölettől, ostobaságtól, tudatlanságtól, mulattató úri huncutságnak szánt nemtörődömségtől vezérelve – kivárja, az időben – a bíróságok tehetetlensége vagy „a volt kolléga iránt tanúsított tisztelet” miatt – mindent elhúzó, ráadásul számára az állami költségvetés által finanszírozott végrehajtási eljárások végét, sőt ügyvédi közreműködéssel a folyamatokat még költségesebbé is igyekszik tenni. Teheti, saját zsebe nem bánja, a pernyertes fél pedig hadd fizesse a végrehajtási költségek előlegét, s várakozzon jogerősen megítélt jussára, az idők végtelenségéig. A jogállamba és az Egyetem szolgálta közszolgálatba – filozófiája szerint – ez is belefér? Szerinte és szubjektíve? De hol marad az Alaptörvény szerint megkívánt részrehajlás nélküliség, nem beszélve a szakmai, emberi TISZTESSÉGRŐL?! S miért nincs e szervnél hatékony belső-külső ellenőrzés? Mulasztás, jogsértés esetén pedig hol vannak a - legfelsőbb vezetőkre is kiható - személyi konzekvenciák? Hiszen a bejelentésekről a rektor úr is tudomással bír, mivel e levelek címzettje legtöbb esetben, ő maga. Intézményvezetői munkája bizonyára hatékonyabb lenne, ha csak egyetlen, fizetett főfeladattal foglalkozna? Avagy, Rektor Urat a Fenntartói Testületnek néhány rektori feladatkör ellátása alól mentesítenie kellene. Valami hasonló módon és bűvészkedéssel, ahogyan az a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnél történt az alkotmánybíró dékán úr „megmentése” esetében.

 

Az említett Egyetem azonban nem csupán jogsértően passzív, vannak pozitív tulajdonságai is: a csúsztatások terén igen szorgalmas és leleményes. Menet közben - a hónapok múlása mellett - időnként – tudatosan vagy a nélkül – összekeverve az egyes ügyek apró ám jogilag lényeges vagy jelentős részleteit, ebben vagy abban a kérdésben csurranva-cseppentve még a teljesítgetéshez is hozzáfog, de nem tény- és/vagy jogszerűen. Például: a nevet, címet elírja; a vonatkozó ügyet vagy annak számát nem hivatkozza meg; a csatolt mellékleteket nem oldal-számozza és az oldalakat nem rakja sorrendbe; a szükséges aláírásokat, pecséteket, hitelesítő záradékokat szándékosan lehagyja; a dokumentumokat pedig nem a jogi képviselő részére küldi meg stb.

 

Majd - időben később - mindezekre, ártatlanságot „tanúsítva”, kerekre nyitott - a tisztességtől szinte könnyező - szemekkel mindezt jogszerű teljesítésnek tekintve tényként kezd rájuk hivatkozni a hatóságok előtti eljárásokban, teljesen hülyének nézve ezzel a másik, peres felet. Pedig, az általa tanúsított tevés vagy nem tevés már több mint egyszerű jogsértés, a szabálysértési vagy a büntetőtényállások valamelyikét akár már súrolja is: különösen a közérdekű adatkérés nem teljesítése, vagy a költségvetéssel összefüggő durva mulasztások eseteiben? Csoda, hogy e szervezet által nem lett jobb a köz szolgálata és alaptörvényi értelemben a közigazgatás sem vált a polgárok szolgálójává? Így aztán a kudarc elismerése helyett jöhet a mindent eltussoló átszervezés és átalakítás: váljon az Egyetem a hatalom parancsára és varázsütésére az államtudományok fellegvárává!? De hiába fürdik a csóka, nem lesz hattyú belőle. Azt is olvastam valahol: „vannak istállók, amelyeken már a nagytakarítás sem segít, helyükön - felszántásuk és besózásuk után - muszáj lesz valami mást, építeni!”

 

IV.

 

A fentiekben már nevesített Hatóság tekintetében - miniszterelnök úr által mondottakra asszociálva - megismétlem véleményemet: „ki kell takarítani ezt az istállót”. A kitakarítást követően azonban egy teljes filozófiai, szemléletbeli és menedzsmentváltásra is szükség lesz!

 

A Hatóságnak írt egyik közérdekű bejelentésemre a Hatóságtól az alábbi választ kaptam (2. kép):

 

 

„Tisztelt Fogarasi Úr!

 

Ez úton tájékoztatom, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vonatkozásában tett közérdekű bejelentését az adóhatóság kivizsgálta, a szükséges intézkedéseket megtette.

A lefolytatott vizsgálatról az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 53. § (1)-(2) bekezdései értelmében a fentieken kívül további információ nem adható. Az Art. hivatkozott 53. § (1) bekezdése szerint adótitok az adózást érintő tény, adat, körülmény, határozat, végzés, igazolás vagy más irat.

Az Art. 53.§ (2) bekezdése értelmében az adóhatóság alkalmazottja, volt alkalmazottja, az ellenőrzésbe vagy az eljárásba bevont szakértő és minden más személy, akinek az adatszolgáltatás, -nyilvántartás, -feldolgozás, az ellenőrzés, az adómegállapítás, az adó és adóelőleg-levonás, adóbeszedés, adóvégrehajtás, illetve statisztikai célú felhasználás során feladataival összefüggésben adótitok vagy más titok jut a tudomására, köteles azt megőrizni. Az adóhatóságot a hivatali eljárása során tudomására jutott minden irat, adat, tény, körülmény tekintetében titoktartási kötelezettség terheli.

 

Kérem tájékoztatásom szíves tudomásulvételét.

 

Budapest, 2015. június 24.

 

                                                               Üdvözlettel:

 

                                                                                                                   Hegedűs Ágnes Dóra

                                                                                                                          osztályvezető”

 

 

Elképesztő az a csípőből tüzelő hatalmi cinizmus - a Hatóság által mereven elzárkózó, minden emberi érzést, keresztényi lelkiséget nélkülöző - polgárt lekezelő stílus, amely e - szinte már arrogánsan - rövidke válaszlevél felépítéséből, tartalmi közlendőjéből nem is sugárzik, inkább - félelmet-megfélemlítést keltően - süvít.

 

Mit is ígért nekünk a polgári-keresztényi hatalmi kurzus Alaptörvényében rögzítetten? „ … a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.” „Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.” E levélbéli közlendőből legfőképpen a szolgálat, a polgárát szolgáló állam, ami hiányzik. Mindezen elvárások ismeretében az ismertetett levelet átnyújtó intézmény szemlélete és ügyfélhozzáállása – a népuralom ígérvényét még csak nem is feszegetve – a regnáló hatalom által sokat – és talán néhol joggal – kritizált „elmútnyocév” nyújtotta közigazgatásához képest, egy hozzá-nemértően felülről kézileg vezényelt; emberi tartásában széteső félben lévő; szakmailag felkészületlenebb és igénytelenebb; ügyfélkultúrájában pedig színvonaltalanabb jelenképet tükröz.

 

A polgárt szolgáló, kulturált - állami-önkormányzati - közszolgálati közigazgatás még a civil kurázsit nélkülöző, tekintélyelvű és mélyen korrumpált társadalmakban is ott kezdődik, hogy a Hatóság a közérdekkel összefüggésben nevét vállaló bejelentéstevőnek, ha nem is bátorságáért, de írásba foglalt fáradozásáért a társadalom, (nagyképűen fogalmazva) esetleg mindannyiunk nevében legalább köszönetét tolmácsolja. Talán a közszolgálatnak – 2012. január 1-jén – a NEMZET szintjére és egyetemi rangra történt emelése is sugallt egy ilyenfajta - a hatóságok által teljesítendő - elvárhatósági igényt és követelményt. E várakozás azonban az Alaptörvényben ígértekre tekintettel sem minősíthető indokolatlannak vagy eltúlzottnak: „Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.” „ … a múlt, a jelen és a jövő magyarjai közötti szövetségre, arra az élő keretre, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.” Amennyiben a Hatóság levele már e lelki és szellemi megújulás jegyében fogant, úgy szégyenkezve ugyan, de őszintén bevallom: a mostani viszonyok biztosította keretek között és jelen formában nem szívesen élek, a jövőben pedig még kevésbé szeretnék élni.

 

Ezzel szemben, a következőkben tárgyalandó probléma már túlmutat az előbbi, udvariassági gesztusként értékelt minősítésen. Szakmailag ugyanis elfogadhatatlan, jogsértő mulasztásnak tekintendő hiányosság, ha és amennyiben a Hatóság a válaszlevelében az ügyféli beadványra úgy hivatkozik vissza, hogy abból nem tűnik ki, illetve nem válik egyértelművé, hogy válasza konkrétan mikori keltezésű és milyen tartalmú ügyféli beadványra is vonatkozik (mivel abból – szándékosan vagy gondatlanságból – kimaradtak/kifelejtődtek e jogilag megkövetelt paraméterek).

 

Az „Ez úton tájékoztatom, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vonatkozásában tett közérdekű bejelentését az adóhatóság kivizsgálta, a szükséges intézkedéseket megtette.” típusú, tartalmú „firkálmány” nem tekinthető jogilag értékelhető hatósági válasznak. Ma még ugyanis, semmilyen jogszabályi rendelkezés nem korlátozza, illetve határozza meg, az egy-egy polgár által egy-egy szervezetnek írható bejelentéseinek számszerűségét. Ennek következtében többször is éltem e jogommal úgy a - biztató jövőképet felmutató - Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektorához, mint a különböző hatóságokhoz az általam tapasztalt „rendetlenségek”, hiányosságok, mulasztások, jogsértések jelzése, illetve közérdekű adatok igénylése témakörében. Ebből adóan, az előbbiekben idézett tartalmú válaszlevélből nem sikerült megállapítanom, vajon az melyik - időben mikor kelt - beadványomra is kívánt reflektálni?

 

Továbbá, nem a véletlen műve, hogy az egyes jogszabályok konkrét határidőket állapítanak meg a különböző ügyekben eljáró Hatóságok számára. Esetünkben, ez a vonatkozó törvényi rendelkezés értelmében – „ … a közérdekű bejelentést - ha törvény eltérően nem rendelkezik - az eljárásra jogosult szervhez történő beérkezésétől számított harminc napon belül kell elbírálni.”„Ha az elbírálást megalapozó vizsgálat előreláthatólag harminc napnál hosszabb ideig tart, erről a bejelentőt - az elintézés várható időpontjának és az eljárás meghosszabbodása indokainak egyidejű közlésével - tájékoztatni kell.” – az egyszerű megítélésű ügyek esetében, 30 nap! Mindennek következtében az ügyféli beadvány és a reá adott hatósági válasz kétséget kizáró összepasszíthatósága akár e jogszabályi rendelkezés jogsértő elmulasztásának, illetve a Hatóság slendrián, felületes, hanyag munkája megítélhetőségének és bizonyíthatóságának elsődleges és cáfolhatatlan bizonyítékául is szolgál(hat). Ezért (is) elengedhetetlen tartalmi előfeltétel, hogy a Hatóság válaszleveléből egyértelműen kiderüljön, miszerint a válasz az ügyfél melyik keltezésű beadványára (is) érkezett? Ezeket a követelményeket – az alaptörvényi elvárásokra is tekintettel – mindenkinek már az általános iskolában meg kellene ismerni és el kellene sajátítania. Közszolgálati tisztviselők esetében mindez egyben alkalmazási követelmény is, amely a közigazgatási szakmai vizsga részét képezi!

 

Reménykedem: a szóban forgó válaszlevél megírásában és eljuttatásában tevékenyen részt vett közszolgálati tisztviselők nem az én vizsgáztatói közreműködésemnek köszönhetik alkalmazásukat, mindannyiunk életét megkeserítő szakmai alkalmatlanságukat? Bár kétséget kizáró információk nélkül nem éppen illendő egy adott ügyben véleményt nyilvánítani, most kivételt téve mégis megteszem. Levelezéseim áttekintését követően, azok keltezési dátumainak ismeretében nagy valószínűséggel kijelenthető: a Hatóság a szóban forgó ügyben, az eljárási határidőkről szóló törvényi rendelkezéseket figyelmen kívül hagyva - és még csak az un. „hosszabbítási” lehetőséggel sem élve - mulasztásban megnyilvánuló durva jogsértést követett el, amelyért jogi, személyi és anyagi felelősség terhe mellett helytállni köteles! Esetünkben azért abban sem vagyok teljesen biztos, hogy az említett és az alábbiakban még nevesített jogsértés(ek) mellett a Hatóság részére más - többek között, például - a sandaságot sem nélkülöző, szubjektív jellegű, részrehajló és az eljárás tisztességét is sértő eljárási mód nem lenne-e megállapítható? (Csupán emlékeztetőként jegyzem meg: amennyiben az ügyfél bármilyen okból is határidőt vét, úgy a Hatóság a jogszabályi rendelkezésekre hivatkozással szinte azonnal és kérlelhetetlenül lecsap rá, késedelmi kamatot számol fel, illetve egyéb más szankciót alkalmaz. Így hát ildomos lenne, ha a hatalom által misztifikált, egyébként pedig túlbürokratizált, az életszerűségtől és a polgárok szolgálatától igen távol álló Hatóság - ez ügyben eljárt munkatársai jogsértő mulasztásukért saját zsebükbe nyúlva - az ügyfélnek, késedelmi díjat fizetnének.)

 

A lényeg persze mindig a tartalmi mondanivalóra helyeződik, mint ezúttal is! A Hatóság válaszlevelének közlendője azonban mindössze 16 sorból áll (3. kép), ami lenne baj, hiszen a hosszú szószátyárság - amúgy sem pótol semmit - legfeljebb csupán első ránézésre néz ki jól. A baj akkor kezdődik, ha az önálló gondolat és érdemi közlendő, e néhány sorból is hiányzik. Nem tudom megítélni, hogy a válaszlevél „szerzője” vajon mennyi ideig törhette fejét a 16 sornyi „magvas” gondolatok összeszedésén, de a tény az tény marad, különösen, ha írásos dokumentum is tanúskodik róla. A 16 sorból 9 az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törtvény (Art.) szövegének átvételét tartalmazza. A fennmaradó sorokból az első a megszólításé: Tisztelt Fogarasi Úr!;a 15. a semmitmondó búcsúzkodásé: Kérem tájékoztatásom szíves tudomásulvételét.; míg a 16. a keltezésé: Budapest, 2015. június 24. A fennmaradó négy sor (2-5. sorok) feladata lenne a Hatóság érdemi közlésének tolmácsolása: Ez úton tájékoztatom, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vonatkozásában tett közérdekű bejelentését az adóhatóság kivizsgálta, a szükséges intézkedéseket megtette.

A lefolytatott vizsgálatról az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 53. § (1)-(2) bekezdései értelmében a fentieken kívül további információ nem adható.

 

Végső sorban, ennyi is elegendő lenne, ha a bejelentés nem egy másik törvény – a panaszokról és a közérdekű bejelentésekről szóló 2013. évi CLXV. törvény – szabályai szerint íródott volna, amely a Hatóságra éppúgy kötelező, mint bárki másra. Ráadásul e tényt maga a Hatóság sem vitatja, sőt mindezt a válaszlevelében meg is erősíti: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vonatkozásában tett közérdekű bejelentését az adóhatóság kivizsgálta. [A közérdekű bejelentés olyan körülményre hívja fel a figyelmet, amelynek orvoslása vagy megszüntetése a közösség vagy az egész társadalom érdekét szolgálja. 1.§ (3) bekezdés.] Ez esetben viszont a válasznak e törvény rendelkezésein kell alapulnia, másodlagosan utalva legfeljebb az Art.-re. A bejelentőt tehát nem az adótitkok érdeklik, amelyekre korábban sem volt kíváncsi, hanem a bejelentés megírására ösztökélő tények – amelyek orvoslása vagy megszüntetése a közösség vagy az egész társadalom érdekét szolgálja – visszaigazoltsága: a vizsgálatot lefolytató Hatóság azokat vajon megalapozottnak találta vagy sem, azok a Hatóság által megerősítést vagy elvetést nyertek? Ehhez viszont a Hatóságnak nem szabadna összekevernie a szezont a fazonnal, azaz szakmailag tisztában kellene lennie, hogy a választ melyik jogszabályi rendelkezések szerint is jogosult, illetve köteles megadni!

 

Ehhez a Hatóságnak semmi mást nem kellett volna tennie, mint az eligazodását megkönnyítő, a szükséges irányt megmutató segédeszközt, az IRÁNYTŰT megtalálnia, amely ráadásul a Hatóság valamennyi épületében jól látható helyen - NER-ként álcázva - ki is van függesztve. Amennyiben a tartóoszlopok – munka, otthon, család, egészség és a rend – megtaláltattak, akkor már csak az Alaptörvény – a megfelelő helyen történő – fellapozásának feladata van hátra: Mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyedül vagy másokkal együtt, írásban kérelemmel, panasszal vagy javaslattal forduljon bármely közhatalmat gyakorló szervhez. E passzus kibontása pedig a panaszokról és a közérdekű bejelentésekről szóló törvény szövegében található meg. E törvény preambuluma - rendelkezéseinek alkalmazásához - segítségként a következőket mondja: Az Országgyűlés, elkötelezetten az állami szervek működésébe vetett közbizalom növelése iránt, elismerve a panasz és a közérdekű bejelentés jelentőségét az állam működésének jobbá tételében, tekintettel Magyarország korrupció elleni fellépéssel összefüggésben vállalt nemzetközi kötelezettségeire és a nemzetközi szervezetek által megfogalmazott ajánlásokra, elismerve a közösségi érdekek érvényesülése érdekében a közérdekű bejelentők által vállalt erőfeszítéseket … a következő törvényt alkotja. A jogalkotó a Hatóság tennivalóját a törvény 2.- 3.§-aiban konkretizálja: Az eljárásra jogosult szerv a vizsgálat befejezésekor - a minősített adat, illetve törvény alapján üzleti, gazdasági vagy egyéb titoknak minősülő adat kivételével - a megtett intézkedésről vagy annak mellőzéséről - az indokok megjelölésével - a közérdekű bejelentőt haladéktalanul értesíti. A közérdekű bejelentés alapján - ha alaposnak bizonyul - gondoskodni kell

a) a jogszerű vagy a közérdeknek megfelelő állapot helyreállításáról, illetve az egyébként szükséges intézkedések megtételéről,

b) a feltárt hibák okainak megszüntetéséről,

c) az okozott sérelem orvoslásáról és

d) indokolt esetben a felelősségre vonás kezdeményezéséről. Említettek viszont nem képeznek adótitkot.

 

Mindezek ismeretében nyugodtan kijelenthető: a bejelentőnek Alaptörvény biztosította joga tájékoztatást kapni bejelentése megalapozottságáról; a jogszerű vagy a közérdeknek megfelelő állapot helyreállításának megtörténtéről; illetve az egyébként szükséges intézkedések megtételéről; a vizsgálat során feltárt hibák okainak megszüntetéséről; az esetleges felelősségre vonás(ok) kezdeményezéséről, továbbá, hogy kitől várhatja az általa elszenvedett sérelem orvoslását, az ügyben keletkezett költségeinek megtérítését.

 

Sajnálom, Tisztelt Elnök Asszony, hogy az eltelt évek alatt sem volt képes egy szakmailag felkészült, a polgár, az ügyfél felé nyitott és szolgálatkész csapatot és vezetést összehoznia, pedig a szakmai felkészítés tekintetében – a fizetési felhívások kapcsán írt bejelentéseimben – még ingyenes közreműködésemet is felajánlottam. Igaz ezekre az ajánlkozásokra választ egyetlen egyszer sem kaptam, de telefonon történő beszélgetésre, illetve személyes találkozásra sem kaptam lehetőséget. Ön fantomként ült a saját maga köré épített elefántcsonttornyában, ahonnan a kitekintés, csupán felfelé volt biztosított, a nép napi gondjai, bajai nem jutottak el Önhöz. A magyar polgárnak még mesebeli esélye sem volt az Önnel való „véletlen” találkozásra és irodájában történő elbeszélgetésre. Pedig mindezt egy nagyhatalom nagykövetségének „ördögnek kikiáltott” vezető diplomatája, André Goodfriend az Ön számára nagyvonalúan biztosította. Nem gondolja, hogy ezzel az emlékkel és élménnyel a tarsolyában, nem megvárva a felszólítást, talán még most sem lenne késő és megalázó felállni és csapatával együtt távozni e kitakarításra váró „fellegvárból”?

 

Konklúzió: a fentiekben elemzett korkép is azt mutatja, hogy a két – esetenként a véd és dacszövetséget sem nélkülöző – nevesített NEMZETI nevű intézmény és vezetőinek napjai már meg vannak számlálva. A két „istálló” közül az egyiknél, tevékenységének kudarca miatt kerül majd sor a kiseprésre, a vezetők lecserélésére: új irányt, utat és feladatokat kapva. Míg a másik, bürokratikus átláthatatlansága, polgárral szembeni merev elidegenedése, a köz szolgálatára való alkalmatlansága és a vele szemben – a korrupcióra is visszavezethetően – megingott társadalmi közbizalom miatti hitelvesztése eredményeként számíthat nem csupán kiseprésre, mint inkább megújító és változást eredményező, a teljes vezetői állományt is érintő, nagytakarításra. Határozott véleményem szerint: indokoltan!

 

Budapest, 2015. július 17.