Fogarasi József

Szükség van-e az apróbb eredményeknek is örülni tudó lelkesedés élményére?

2015. június 20. szombat

 

„Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.”

„Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.”

„Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.”

 

Már a könyökömön jön ki az Alaptörvény fenti állításainak ismételgetése. Pedig ezt csinálom - hatálybelépésének és hatályosulásának pillanatától kezdve - immár negyedik éve. Hogy - írásaimban és levelezéseimben - minden gondolkodás nélkül, bármikor és bármely pillanatban képes legyek e jelmondatokkal hitelesen, tükörként szembesíteni a jelenleg uralkodó „Jó Állam” valamennyi állami és magánszektorú hatalmasságát. Ennek érdekében e mondatokat meg kellett tanulnom, mégpedig kívülről és szó szerint! Napközben pedig – a tudás anyjaként, no és egyben atyjaként – rettegve a szégyentől, hogy valamelyik szavát esetleg elfelejthetem, szajkózva ismételgetem magamban, mint egy leállíthatatlan papagáj, melynek köszönhetően ma már, ha mély-álmomból is keltenek fel – puskázás nélkül – hibátlanul fel tudom mondani eme emberi elme szülte, igazodási próféciákat.

 

Persze, idézve is hiába hivatkozom e gránitszilárdságú alapigazságokra, az uralkodó hatalmasságokat mindez – elérzékenyülés nélkül – hidegen hagyja. Így aztán csak mérgelődöm: vajon miért nem érdekli a köztársasági elnököt, hogy visszamenőleges hatályú bírói kinevezései és az e - szokatlan - gyakorlatra épített, a Kúrián létrehozott négyes bírói tanácsok, amelyek eljárás közben csupán háromtagúak - s amelyben az elnök, valamint a tanács személyi összetétele a peres felek által előre nem ismert módon történő - cserélődései (esetleg) Alaptörvény-ellenesek is lehetnek. Vagy hiába hívom fel az Országgyűlés mélyen magába merengő elnökének figyelmét az Országgyűlés alkotmányos mulasztására, amelynek következtében a 15 tagú Alkotmánybíróság csupán 14 taggal árválkodik idestova négy hónapja, minek következtében e taláros testület illegitim, s így valamennyi eddigi döntése akár semmisnek is tekinthető. De a miniszterelnök sem igyekszik szolgálni népét, illetve annak egy fiát, hiszen az általam javasolt nemzeti konzultációs kérdésekre füle botját sem mozgatta.

 

Az ügyészséget sem igazán izgatja, hogy a civilszervezetű közigazgatási társaság tényleges székhellyel évek óta nem rendelkezik, s így a bírósági nyilvántartást hiteltelenné teszi, de alapszabálynak megfelelő működést sem fejt ki, megtévesztve ezzel mind a ma már nem létező tagságát, mind a jogállam polgárait; ugyanakkor a Deák Ferenc-díj kitüntetést saját vezetői számára minden évben hiánytalanul odaítéli. Igaz, a bíróságok sem jeleskednek az igazság és a tisztesség terén, hiszen falai között „egyes” iratok minden felelősségre vonás nélkül eltűnhetnek; a törvény által megállapított határidőket és cselekményeket pedig lelkiismeret furdalás nélkül akár el is mulaszthatják; sőt, a „töretlen bírói gyakorlatra” hivatkozva törvényi rendelkezéseket is felülírhatnak.

 

Az Alkotmánybíróság elnöke az alkotmánybírói összeférhetetlenséggel összefüggő adatkérésnek szabad belátású mérlegelési jogkörére hivatkozva - számomra érthetetlen módon - az egyik esetben „kegyet gyakorolva” teljesíti a kérést, míg a másikban nem. A rendőrség a „Nemzet” előszóval rendelkező szervezetek esetében nagyobb, de időigényesebb körültekintéssel halad a nyomozati cselekmények terén, mint esetleg másoknál. A NAV nagy-hatalmú hatósága ugyanakkor képtelen a saját hibás, konok és ügyfélellenes fizetési felhívás kibocsátási gyakorlatán változtatni, s mindezt belátva elfogadni az e téren - szakmai továbbképzések tartása formájában - felajánlott ingyenes, állampolgári segítségemet. A végrehajtók tevékenysége sem hagyható szó nélkül: a kamara saját tagjait védve nem válaszol a panaszbeadványokra, a végrehajtók pedig úgy vesznek fel a végrehajtást kérőtől pofátlan összegű előleget, hogy az ügyben még semmit sem tettek. Elszámolásuk áttekinthetetlen, a sikkasztás miatt jogerősen elítélt végrehajtótársuk ügyében pedig, úgy a bírósági, mint a végrehajtói eljárás zökkenőkkel teli. Az állami felügyeleti szerv ugyanakkor mindezt szinte tétlenül szemléli.

 

De az is viccbeillő – bár nevetni aligha lehet rajta – hogy az egyik állami egyetemi szerv, amelynek rektora egy volt magas rangú bíró, a törvényi szabályokra fittyet hányva a jogerős bírósági ítéletek önkéntes végrehajtását szabotálja, s mindezen "úri huncutság" végrehajtási és egyéb költségeit (ide értve az általa szerződtetett ügyvéd költségeit is) - minden szégyen- és felelősségérzet nélkül - az állami költségvetéssel, azaz az adófizető polgárokkal fizetteti meg.

 

Mindezen merengésből csupán a 70-es, avagy a 78-as trolibusz hangosbemondóján elhangzott soron következő megálló nevétől tértem ismét magamhoz. A Király utca – Erzsébet körút megálló következik. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e a felkonferálást, ezért előrementem és a buszvezetőt is megkérdeztem, aki fejbólintással erősítette meg az általam hallott információt. Meghatódtam és nem tudtam, hogy kinek is mondjak köszönetet e jótéteményért, hiszen már legalább két éve, hogy fűnek és fának is jeleztem, miszerint a körútnál elhangzó korábbi tájékoztatás: a Király utca következik, félrevezető, mivel a járat ezen a szakaszon - a Király utcán haladva, azon - több helyen is megáll. E helyeken az utas-tájékoztató azonban a keresztező utcák nevét is bemondja: Király utca – Akácfa utca; Király utca – Izabella utca. Egyedül a körúti megállónál marad az utas tanácstalan a leszállást illetően, hiszen itt korábban csupán a Király utca, neve hangzott el a hangosbemondón. Az utcát keresztező Erzsébet körúté viszont nem. Mindez az állapot – felszólalásaim ellenére – makacsul tartotta magát ez ideig, de most valakinek a „jóvoltából” ez hirtelen megváltozott.

 

Azonban könnyekre ne fakadjunk, hiszen egyrészről a Király utca - Erzsébet körút megálló megnevezés csupán akkor igaz, amennyiben a járat a Kozma Ferenc utcai (Kossuth téri) végállomástól indulva halad a Lövölde téren át a Keleti pályaudvar (78-as), illetve az Erzsébet királyné aluljáró végállomásig (70-es). Innen (Keleti pályaudvar, Erzsébet királyné aluljáró), a Kozma Ferenc utcai (Kossuth téri) közös végállomás irányába - visszafelé - haladva viszont a Király utca - nagy körút találkozásának helyes felkonferálása: a Teréz körút - Király utca megálló következik, lenne! Másrészről - a szolgáló/szolgáltató közlekedési kultúra alapján - az utastájékoztatás helyes és kívánatos sorrendje az lenne, ha a felkonferálás mindig a haladást keresztező utca nevével kezdődne, és csak ezt követné annak az utcának a neve, amelyen az adott járat halad. Azaz, a Kossuth téri közös végállomás felé haladva, a tájékoztatás kívánalma szerint a megnevezés sorrendje a következő kellene, hogy legyen: Izabella utca - Király utca; Teréz körút - Király utca; Akácfa utca - Király utca. Míg, a Kossuth tértől az ellenkező irányú végállomás felé közlekedve: az Akácfa utca - Király utca; Erzsébet körút - Király utca; Izabella utca - Király utca lenne a helyes információ! 

 

De ne legyünk maximalisták, tudjunk a pici eredményeknek is örülni! Gondoljunk csak bele: az egyes ember élete mennyire véges, az emberiségé - remélhetőleg - ellenben végtelen!  

 

Vajon ki lehet e mindenre odafigyelő jótevő? Csak nem a főváros - Fideszes hát-oldal és előszéllel, s orkánnal agyontámogatottan megválasztott, de saját magától eltelve önmaga fájától még az erdőt sem látó - pöffeszkedő, s önmagának tetszelgő fura urának köszönhető e pozitív változás? Ez kizárt dolog, legyintettem, hiszen az ő kitüntetett figyelmét - a főváros helyett - elsősorban a Hódmezővásárhelyről iderepült „táskainassal” vívott csörték kötik le.

 

Budapest, 2015. június 20.