Fogarasi József

A második gyermekkorát élő infantilis elnök - bohózatba illő - házi babazsúrja

2015. május 25. hétfő

Eleddig abban a hitben és meggyőződében éltem, miszerint az európai földrészen az Európai Unió egy olyan tagállami tömörülés, amelyet nem csupán azért kell, illik a világ más részeinek is komolyan vennie, mert lakossága valahol az 500-550 millió körül mozog és a világ GDP-jének kb. 28-32%-a is innen származik (ismereteimre alapozott, becsült adatok), de talán azért is, mivel e terület – állítólag – egyben a világ kulturális, művészeti, tudományos stb. bölcsőjének is tekinthető (bár ebben - szintén saját olvasmányaim és ismereteim alapján - már erősen kételkedem). Ha pedig ez igaz, akkor joggal hihetné a földi halandó, hogy a másik ember iránti tisztelet, no és az illem, valamint a viselkedéskultúra alapvető szabályai és elvárásai legalább ezen az öreg kontinensnyi részen működőképesek és megtartásra kerülnek.

 

Így aztán - meglepetésként érve derült égből villámcsapásként - május 22-én jött a keleti partnerség folytatására szervezett rigai EU csúcstalálkozó a programban résztvevő hat kelet-európai állam vezetőivel. Mindenki azt hitte: egy húsba-vágóan komoly témában kőkemény találkozóra kell számítani. Ezzel szemben a csúcstalálkozó nyitányaként az érkező kormányfők „fogadására” rendezett fényképezkedéssel egybekötött ceremónia inkább hasonlított egy gyengébbre sikeredett itthoni Gálvölgyi vagy Irigy Hónaljmirigy show-műsorhoz, mintsem az EU tagállamok – egy-egy ország lakosságának képviseletéért felelős és a tanácskozás súlyát is a vállukon cipelő – kormányfőihez méltó és elvárható - az Európai Bizottság intézménye tekintélyét öregbítő, illedelmes, egyben az emberi méltóságot is kifejező – tisztelet-teli köszöntéséhez. Mindezt a jelenetsort – teljes egészében – a Canal+ csatorna jóvoltából bárki, akinek volt ráérős ideje végignézhette.

 

Ismerőseim többszöri unszolására végül én is megnéztem a Canal+ francia televízió Le Petit Journal - du 25/05 - című hatperces videó műsorát, amelynek műsorvezetője megfelelő kommenteket fűzve az egyes üdvözlési jelenetekhez „vicces szatírában” foglalta össze az Európai Bizottság elnöke Jean-Claude Juncker - a rigai csúcstalálkozón kormányfőket fogadó - bohózatba illő, színpadias csúcsteljesítményét. Mit mondjak, az elnök – akitől eddig sem voltam elragadtatva – által produkáltak - az előzetesen hallottak alapján fejemben összeállt - elképzelésképeimet jelentősen felülmúlták. Negatív véleményem ellenére eddig azért azt hittem, az EU végrehajtó szervének elnöke (az EU „miniszterelnöke”) a korral együtt járó szellemi leépülés azon fokára még nem hágott fel, amikor az emberi bugyutaságot – rajta kívül – már mindenki felismeri, de még - szóvá tétel helyett - megelégedve egy szánalmas mosollyal és kényszeredett kézlegyintéssel, csupán túllép rajta. Azért jelenleg (sajnos) mégiscsak ő az EU végrehajtó szervének elnöke, akitől a „normális” viselkedés nem csupán elvárható, de meg is követelhető (lenne), háborodtam fel?

 

Ismerőseim többsége azonban értetlenül fogadta felháborodásomat. Eleinte azt hitték csupán saját műsorral „szórakoztatom” őket, ezzel jutalmazva figyelemfelhívásukat. Szerintük ugyanis Juncker nagyon profi módon – mintegy képzett szociálpszichológus – már az érkezéskor igyekezett a maga módján oldani és lazítani a tanácskozás akár feszültté is válható - s talán még az ingerültség szintjét is elérő - hangulatát. Hogy ez a kis „bohóckodás” eredményre vezetett-e, azt persze nem tudhatjuk, hiszen a derültségre okot adó érkezéssel ellentétben a tanácskozásról nem készült nyilvánosságra is hozott videofelvétel. Így aztán értetlenkedésemmel kisebbségben, sőt inkább magamra maradtam.

 

De nézzük csak, mi is történt a valóságban? A kifutópályához hasonlítható színpadra egyesével, de viszonylag folyamatosan érkező „vendégeket” a „házigazda” harmadmagával fogadta és üdvözölte sajátos módon és stílusban. Mindeközben minden egyes érkezőt maga mellé állítva házi fotót is készíttetett magukról a családi album és a televíziós közvetítésnek köszönhetően a világ legszélesebb nyilvánossága számára. Az így produkált jelenetsor azonban több mint vicces – inkább nézhetetlenül és felvállalhatatlanul groteszk – volt. Ennyi önmutogató, gagyi és ráadásul giccsesen ízléstelen színpadi alakításra egy igazi vérbeli sztárszínész sem lett volna képes, még hosszas előkészület mellett sem. A – sztájliszt közreműködését minden formában és szinten nélkülöző – konfekciós öltönyében „feszítő” - közvetlenségéről és fesztelen stílusáról ismert - elnök az érkezőket egyénre szabottan(?) improvizált vicces és látványos gesztusokkal köszöntötte, majd rendezte (lökdöste) őket fényképezési csatasorba.

 

Jean-Claude Juncker az eszközökben nem válogatva - statisztának tekintve a mellette álló Laimdota Straujuma lett miniszterelnökhölgyet és Donald Tuskot, az Európai Tanács elnökét - mindent bevetett, mi „szem szájnak” ingere a főbohóci titulus megtarthatósága érdekében. A már említett videoklip tanúsága szerint volt köztük homlokcsók (1. kép); nyakkendő hiánya miatti nemtetszés nyilvánítás (2. kép, - Forrás AFPMindaugas Kulbis - 3. kép - Kép Valda Kalnina); szalutálás; a viselt nyakkendők egyezősége keltette csodálkozás/felháborodás (4. kép, 5. kép - Forrás AFPJanek Skarzynski); a pocak méretét kritizáló pocakveregetés; nyakkendő-igazítás; a távozást sürgető háton veregetés; ölelés közbeni háttapizás; hölgynek kijáró két arc-puszi és egy kierőszakolt repetázás; test a testtel való viaskodása a fotózáshoz történő kellő beállás végett; a fogadási eseményt „túlélő” személy távozása utáni csodálkozó érdeklődés a mellette álló miniszterelnök-asszonytól: „ki is volt az illető személy?, és természetesen a saller, a tréfás pofonveregetés sem maradhatott ki a játékból (de ha valaki jobban megnézi a videót, akkor azt is láthatja, hogy a saller nem csupán Orbán Viktor kiváltságaként került kivitelezésre). Persze az sem tagadható, hogy voltak személyek (a német és az angol miniszterelnök), akik ezúttal kimaradtak e gyerekes üdvözlési módokból. Igaz, egy korábbi találkozáskor David Cameron sem kerülhette el az elnöki köszöntés sajátos formáját és pacsizásra kényszerült (6. kép). Sőt Junker - még Luxemburg miniszterelnökeként - az eurózóna országainak találkozóján - a kép tanúsága szerint (7. kép - Forrás AFPGeorges Gobet) - bal kezével Luis De Guindos spanyol pénzügyminiszter nyakát elkapva, jobb kezével pedig tarkóját megmarkolva a politikust akár még meg is fojthatta volna?

 

Tehát, amit a videón láthattunk, az egyrészt nem minden előzmény nélküli, másrészt, ahogy a látottakat - Margarítisz Szkínász - az Európai Bizottság elnökének szóvivője interpretálta nem értékelhető másként és többként, mint egy rendkívül hosszadalmas és fárasztó üdvözlési ceremónia - a közvetlenségéről és fesztelen stílusáról közismert elnöki produktum - „mókás részének”.

 

Hm. Mindennek ellenére én valahogy másként látom ezt az egészet! Mindezt az „önfeledt” és saját önmagát elszórakoztató „mókázást” egyetlen demokratikusan megválasztott európai miniszterelnök sem engedheti meg magának, nemhogy az Európai Bizottság elnöke. Én ugyanis e „ceremónia-jelenetben” nem egy önfeledten és szórakoztatóan „mókázó”, hanem egy identitászavaros, kisebbségi komplexusban szenvedő önmaga helyét nem találó politikus belső lelki vívódásának kivetítését véltem csupán felfedezni. Jean-Claude Juncker ugyanis az EU-csúcsra érkező kormányfőket - a maga rendezte álarcos házibulira (rongyos bálra) érkező meghívott vendégeivel összekeverve, a háziúrtól zokon nem vehető megszokottan együgyű és bohócsipkás stílusban és módon, de - nem az EU egyik választott „nagy-hatalmú és nagy-tekintélyű” vezetőjeként üdvözölte. Ráadásul mindennek a „mókának” - szóvivője által még - hivatalos minőséget is adott.

 

Juncker ugyanis nem csupán egy önmagát egyetlen alkalomra piros-orrú bohóccá előléptetett hallgatag nevettetőként jelent meg és lépett a színpadra, hanem beszélt is. Sőt, a „közönségnek” általa szubjektíve kiválasztott egyetlen tagját a diplomáciában meg nem engedhető, otromba módon jelzővel is illette. S mi több, e kimondott és mások által is jól hallott magánvéleményét az Európai Bizottság elnöki tisztébe csomagolva, az Európai Bizottság rangjára emelte, akként, hogy az illető személynek akár egyetlen pillanatra – legalább kötelező udvariassági gesztusként – a védekezésre, avagy a „visszavágásra” bármiféle lehetőséget is adott volna.

 

Jól néznénk ki, ha ezt a stílust és modort követve mondjuk az ENSZ főtitkára a Biztonsági Tanács (BT) tagjainak érkezésekor tiszteletét téve előttük az egyik érkező tagot „helló diktátor” felkiáltással üdvözölné.

 

Nos, nem vitás, Juncker a magyar miniszterelnök érkezésekor odaszólt a „fogadó-bizottsági tagként” mellette álló lett miniszterelnöknek - Laimdota Straujumanak - "Jön a diktátor", aki kínjában mosolyogni kezdett. Junckert azonban mindez nem zavarva egy „Salut, dictateur!”"Helló, diktátor!" köszöntéssel üdvözölte, s kezet fogott a magyar miniszterelnökkel (8. kép, - Forrás MTIMiniszterelnöki Sajtóiroda  Burger Barna), de mielőtt az érintett még magához térhetett volna gyorsan „lenyomott” neki egy sallert vagy másként nevezve tréfás pofont és fényképezgetésre betaszigálta Orbán Viktort a „fogadóbizottság” másik ott álló tagja - Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke - mellé.

 

Mindez egy személynek - nem csupán véleményem szerint, de - a diplomáciai körökben elfogadott protokoll szerint is szokatlan megsértésének minősül, még az esetben is, ha a magyar miniszterelnök nem hagyva magát az elnöki „magánakciótól” viszontválaszként az Európai Bizottság elnökét – a megszokott módon – "hello Grand Duke" (helló Nagyherceg) megszólítással köszöntötte és a tasli „megköszönéseként” illedelmesen nyelvet nyújtott (9. kép - Fotó Janek Skarzynski) az elnökre?

 

Visszatérve azonban az Európai Bizottság (EB) elnökének teljes pénteki „produkciójára” amelyet a francia Canal+ csatorna szatirikus hírműsora - vasárnap este - a „Le Petit Journal” is leadott, érdemes a megnézésre – nem hosszú, csak hatperces az egész – lényegét még az is megérti, aki nem tud franciául. A „műsorban” a legnagyobb figyelmet a magyar miniszterelnök kapta, amelynek végén a műsorvezető értékeli az Orbán–Juncker-jelenetet: „Diplomáciailag ezt úgy hívják: ami a szívén, az a száján!” – mondja Barthès, majd hozzáteszi – „Vajon ez egy rosszízű tréfa? Nem tudjuk. Mindenesetre Jean-Claude Juncker olyan magasról tesz az egészre, hogy minden diplomáciai jelzést kiiktatott.”

 

Az említett események idehaza – különösen kormányzati és jobboldali körökben – ahogy az várható volt rendesen kiverték a biztosítékot. Némelyik megnyilvánulás azonban – „sajtó” létére is – annyira alpári stílusú, hogy elolvasásra - nemhogy reflektálásra - sem érdemes! A másik oldalról talán a Népszavában Herényi Károly tollából megjelent írás az, amelyre érdemes odafigyelni. Írásában a szerző megpróbál különbséget tenni pofon és nyakleves között. Szerinte a pofon a komoly emberek sportja, míg a pofozkodás társadalmilag egyenrangú emberek, az úgynevezett úri söpredék késő délutáni - kora esti foglalatossága, amit a hatósági közeg megérkeztéig szokás űzni. Ellenben a nyakleves az más. Az, a nem egyenrangú, alá-fölérendelt viszonyban lévők közötti kizárólag egyirányú aktivitás, amit csakis a fölérendelt státuszban lévő gyakorolhat. Orbán tehát nem pofont, hanem nyaklevest kapott a bizottsági elnöktől. Olyat, amelyetcsupán egy politikailag neveletlen, a demokráciát tudatosan félremagyarázó nebuló kap az osztály előtt. Orbán tehát egy féltéstől és szeretettől áthatott nevelő célzatú nyakast kapott, az ő és a többiek okulására, amelyre a miniszterelnök kifogástalanul reagált: megszégyenülve, a sorba beállva, a tekintély előtt meghunyászkodva jelezte: értem Tanár úr!

 

Majd a cikk írója megjegyzi: Ha lett volna Junckerhez hasonló kvalitású politikus 1932-ben, és egy nyaklevessel „helyre teszi” Hitlert, talán nem égeti fel a világ felét egy idióta által kieszelt nácizmus. Gondolom mindez – bár nekem nem szimpatikus e világméretű „mi lett volna, ha” stílusú kioktatás – Sztálinra is igaz, és akkor a Gulág szigetcsoport sem lett volna? És vajon mi a helyzet napjainkban, Észak-Korea esetében? Vajon hol és miért is várakozik a junckeri kvalitású politikai nyakleves, ha és amennyiben ennyire egyszerű a megoldás?

 

Egyébként csak halkan és mellékesen bátorkodom megkérdezni a szerzőtől: mit gondol, mi lenne annak az itthon maradt tanító-tanár sorsa, aki felismerve a kezére bízott akármilyen nemzetiségű és kisebbségű nebuló személyiségében a kialakulófélben lévő hitleri, sztálini, kim dzsongun-i szimptómákat a - junckeri kvalitáshoz nyúlva - nyaklevessel próbálkozna? Kapna a társadalomtól még egy életesélyt?

 

Budapest, 2015. május 25.