Fogarasi József

Dal 2015 - „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.”- és mellékesen a háború …

2015. május 15. péntek

Már megint!? Végre!? Ismét! Van, egy: MIDALUNK!? Tényleg?

 

Nem tudom melyik a borzasztóbb: ha valaki a ténnyel szembesül, avagy ha e szembesülés tényét – ideológiai, hazafiúi, financiális, farizeusi, szubjektív stb. indíttatás okából – meghazudja? A filmbeli jelenetben Bástya elvtárs azért „szerethető” és „lophatja be magát mindenki szívébe”, mivel nem színészkedik, nem szerepet játszik, de még csak nem is alakoskodik. Arckifejezésén - az általa narancsnak hitt citromba harapásakor (1. kép) - a citromi savanyúság, nyelvet, szájat, arcizmot összerántó reflexe az objektív valóság hű tükörképeként jelenik meg: az általa elképzelt narancsnál – állapítja meg – a magyar narancs sokkal savanyúbb.

 

E „hétköznapi tragédia” tényleges átélése a nép egyszerű gyermekének azonban nem adattathatott meg, hiszen azokban az időkben mindennapi étrend-kiegészítőjén a narancs még nem szerepelt. De az egyszerű, szocialista honpolgár jövedelméből erre a hétköznapi luxusra - „déligyümölcsterméket” vásárolni a piacon, a vásárcsarnokban, esetleg a zöldségesnél (fűszeresnél) - egyébként sem tellett volna. Nem beszélve e portéka beszerzésének lehetetlenségéről: az akkori kereskedelempolitikai elvek eredményeként e luxuscikk behozatala és kereskedelmi terítése ugyanis csupán a „sátoros” ünnepekre korlátozódott. Mindebből következve, a hétköznapokban az említett két déligyümölcs íz-összehasonlításához még a minimálisan szükséges kóstolói mennyiség sem állt volna a rendelkezésre.

 

Továbbfantáziálva a filmbéli múlt történésein: szegény Bástya elvtárs a turpisságot - a szájába vett gyümölcsbeharapáskor - miért is nem volt képes felismerni? Mert, miként a nép egyszerű fiának, neki sem volt lehetősége igazi narancsot látni, s kóstolni. Így a gyümölcsbemutatón csupán „citrom-ízösztönére” hagyatkozhatott. Mindezek ismerete nélkül, még Virág elvtárs sem merte volna javasolni Pelikán elvtársnak - kezébe narancs helyett a citromot nyomva - hogy a bemutatón Bástya elvtársnak azt (mármint a citromot) narancsként szolgálja fel! Így aztán Bástya elvtárs saját vezető elvtársai - kényszer-szülte improvizációjának - „áldozataként”, általuk megszívatva - minderről azonban mit sem sejtve - tényként konstatálta: a magyar narancs színe irigy-sárga, a két végén csúcsos, no meg nagyon savanyú. [Ekkor azonban senki nem sejthette, de még csak a „Bizalmasban” – és más jelentésekben – sem olvashatta, miszerint: eljő az idő, amikor a narancs szó hallatán már senki nem a szóban forgó déligyümölcsre fog asszociálni, hiszen azt, citrom-íze ellenére is „muszáj lesz” szeretni!] Így aztán nem volt mit tenni, mint Bástya elvtárs fanyalgó és a savanyú íztől hideglelős állapotban tett kérdésére: „Mi ez?!” - a haza szocialista becsületét és jó hírét megvédve, a mára hallhatatlan szállóigévé vált módon - gyorsan válaszolni: „Narancs! Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.” Majd, a Narancskutató Intézet jól végzett tudományos munkájának diadalát megülve - a nap eseményeinek lezárásaként - este közösen (jutalom gyanánt) mindenki megnézhette a Csárdáskirálynőt.

 

De térjünk vissza a témánkra, a Dalhoz! E verseny zsűrijének és tagjainak külön-külön, az egyes számok elhangzását követően - az ország széles nyilvánossága előtt - elmondott, majd pontokban is kifejezésre juttatott véleményét – hacsak nem akarnak köznevetség tárgyává válni – utólag is vállalnia kell. Azaz, amennyiben a zsűri az egyes produkciókat objektíve, s nem csak annak látszatát keltve, a „szakmai” hozzáértést pedig nem csupán színlelve (Sic!), tette a dolgát (nem kis pénzért), úgy eredménnyel még - önvédelemként és - utólag sem hivatkozhat az idézett filmbéli megvezettetésre: sosem láttak narancsot és így - viszonyítás hiányában - nekik a citrom savanyú íz-minősége (is) narancsosan édesnek tűnt. Mindez a vélemény azonban nem csupán az idei (a 2015-ös) év Daláról és annak kiválasztás-mechanizmusrendszerére, minőségére vonatkozik. Hiszem: a „mundér” becsületét és jó hírét felelősséggel védeni csak valódi értékek mentén lehet, szabad, s érdemes! Amikor csupán a részvétel fontosságára és a külsőségek megnyilvánulására odafigyelve, csak a háttérben meghúzódó „mecénások” által agyontámogatott személyeket és számokat vagyunk képesek hazánk képviselőjeként „kiválasztani” és elküldeni az éppen aktuális (most a bécsi) döntőbe, akkor mindez inkább szégyenre, mintsem büszkeségre adhat okot.

 

Közel 15 év távlatából szemlélve e hazai „válogatás-bizniszt” egyre inkább az a benyomásom, hogy mindez ma már csak egy nagy közös erőlködés, amelyből „parfümként” csupán az izzadtság és a más, hasonló „illatfelhő”, mi maradandó. Ha ugyanis egy versenynek nincs a közönség által is érthető, értelmes célja, amelynek jegyében a „nemes” megmérettető-vetélkedés (válogató, elő- és középdöntő, döntő) folyik, úgy a nagyérdemű erre az egész nagy össznépi-játékra szerethető élmény helyett legfeljebb, mint öncélúan öntetszelgő, hivalkodó műsorra fog emlékezni. És, akkor még nem szóltunk az előadott dal szövegéről, zenéjéről és előadójáról. Egy értelmetlen, gondolat- és mondanivaló nélküli dalszöveg – különösen, ha mindez magyarul tolmácsolódik – elhangzása után aligha lesz százezres nagyságú körben megjegyezhető, énekelhető, s dúdolható. És ha még a zenei aláfestés sem hagy nyomot a fülben, akkor abból sláger soha nem lesz sem idehaza, sem külföldön, „villantson” bármit is magából a szám női előadója. A jellegtelen, igénytelen szövegű, zenéjű, dalt csupán előadójának színpadi körítése nem lesz képes slágerlistás helyre repíteni. A látvány elszáll és elfelejtődik, míg a dallamból vagy a szövegből, utólag is elegendő lesz csupán egy hangzásmotívum, egy szó, egy mondat felidézése, s általa az adott dalt a legkülönfélébb nyelvet beszélők ezres, tízezres, százezres létszámú közönsége is képes lesz - azonos nyelvet beszélve, s értve egymás szavát - mindenfajta segítség nélkül is végig énekelni. Az igazi világslágereknél e csodához gyakran még ennyi sem szükséges, elegendő csupán az énekes nevének felemlítése!

 

Nálam mindez működik, például: Gigliola Cinquetti (Nem vagyok elég idős a szerelemhez, 1964); France Gall (Viaszbaba); Udo Jürgens (Merci, Chérie; Köszönöm drágám); Sandie Shaw (Marionettbábu); ABBA (Waterloo); Brotherhood of Man (Őrizd meg nekem a csókjaidat); Céline Dion (Ne menj el, nélkülem); Dana Internacional (Díva); Conchita Wurst (Felszáll, mint a főnixmadár). Ezzel szemben, a Magyarországot képviselte énekesek esetében - csupán az utóbbi tíz évre is visszatekintve - alig ugrik be valami. Talán nem is csoda, hiszen az előbbiekben említettek számomra nem csupán életem ifjúságát, de a 80-as évek végéig – a zene és ének összhangzásban, de talán még az előadás módjában és a koreográfiájában is – a szórakoztató-zenei műfajban a követhető és fejben is tartható, sajátos egységet mutató Európát láttatták.

 

Ha felidézem magamban a hazánkat 2005 óta képviselt Dalokat és a velük kapcsolatos emlékeimet, akkor a kép igen lesújtó: kik, milyen felkészültséggel és zenei tákolmánnyal kaphattak - válogató vagy a nélkül - lehetőséget egy zeneileg igen kifinomult nép/nemzet európai szintű képviseletére. NOX – Forogj világ; 2005 (az együttes énekese gyenge hangszín és hangzásminőség mellett, különösebb mozgás- és előadóművészi tehetség nélkül is színpadra állhatott; az egy-helyben álló és kézzel megfejthetetlen üzeneteket gesztikuláló énekes körül valóban forgott minden, csak a felvonult táncosok és a színpadi látvány közötti összhang hiányzott; ennek ellenére a „szakma” a vetélkedés eredményét meg sem várva „sláger és sikergyanúsnak” kiáltotta ki a szerzeményt. Az eredmény ismeretes, de ma hol vannak, s ki tud róluk?). Rúzsa Magdi – Aprócska blues című nem magyar nyelven előadott dalából és színpadi produktumából (2007) csupán arra emlékszem, hogy énekesi teljesítménye és egyéni hangzásvilága alapján ígéretes jövőt jósoltam neki; legutóbbi önálló színházi estje (Magdaléna Rúzsa) és MÜPA-beli koncertje számomra igazolta a tehetségét. Csézy – Gyertyaláng (2008); ma sincs fogalmam arról, ki is az a Csézy; produktumából pedig semmi nem idéződik fel bennem. Ádok Zoli – Táncolj velem (2009) című dalából sem lennék képes önállóan egyetlen zenei motívumot sem felidézni. Wolf Kati – Mi van az álmaimmal (2011), sok hűhó semmiért, gyenge előadóművészi tehetség, tanult és karbantartott énekhang, szép hosszú női lábak; mai szakmai kifejezéssel élve a művésznő combvillantása is kevés volt a szégyen nélküli sikertelenséghez. Compact Disco – Szíveink dallamáról (2012), szintén semmi nem ugrik az emlékezetembe, úgy tűnik felejthető volt. ByeAlax – Kedvesem (2013), se hang, se kép, se egyéniség, se tehetség; borzalom, hogy egy nemzetközi színpadi fellépéshez elégséges a túlcsorduló és külső kontroll nélküli önbizalom; (önbizalmam nekem is van, talán a fellépésen is gondolkodnom kellene?). Kállay-Saunders András – Rohanás (2014), szerintem totál csőd, itt elvesztettem az összekötő fonalat zene és művészet között; az előadó neve is csak a bulvárban írt botrányok alapján idéződik fel bennem. Mindezen művek és produktumok alapján ma már nem tudom megfejteni és kijelenteni: mi az, ami a könnyűzenei műfajban csupán exhibicionizmus, esetleg teljesítmény, vagy már maga a művészet?

 

Persze az idei Dalfesztivál már nem a régi, nem korábbi önmaga. Már önálló ideológiával és környezettudatos „küldetéstudattal” is rendelkezik: a rendezvény minél kevesebb környezetszennyezéssel járjon. Azonban senki ne a zenei-környezetszennyezésre gondoljon. E filozófia jegyében a hatvanadik Eurovíziós Dalfesztiválon kizárólag zöldáramot használnak majd, környezetbarát papírra nyomtatnak, a fesztivál ajándéktáskáit újrahasznosítható anyagból készítik, a látogatókat a tömegközlekedés igénybevételére buzdítják (hiszen a belépőjegyek menetjegyként is használhatók); a díszítést, a szőnyegeket és még a növényeket is újrahasznosítják, sőt a vendéglátást helyi és biotermékekből biztosítják, az italt pedig visszaváltható poharakban fogják mérni stb. No, de ilyet? Ki gondolta volna, hogy a Svájcban 1956-ban elindult, konzervatív jegyeket viselő Dalfesztivállal idáig is el lehet jutni? Így aztán már azon sem csodálkozom, hogy a Magyarországot képviselő idei (2015), hazai válogató győztes Dala is csupán egy „ideológiai termék”, amely csinnadrattás feltűnést keltve, mindenét egy jubileumi évfordulónak alárendelve igyekszik majd előretörni, s győzni! Bizonyára ennek tudható be a sajnálatos tény is: magyar versenydal létére sikerült a magyar vonásoktól és vonatkozásoktól teljesen mentessé tennie magát! Azaz, e Dalt a magyar színeket képviselve a világ bármely nemzetének akármely énekese tetszés szerint, akármilyen (még kitalált) nyelven is előadhatná a siker reményében. Igaz, kötelező szabály híján a versenyzők jogosultak akár keveréknyelven is előadni műfajhoz és stílushoz sem kötött műveiket, szerzeményeiket.

 

Az itthoni „verseny” győztes énekese Boggie (alias Csemer Boglárka) lett, akit - ismerőseim jóvoltából most már én is tudom, hogy - külföldön, de gyakran idehaza is - első sikeres videoklipje alapján - illik Parfümös Boginak hívni. Boggie ugyanis e klipszösszenettel, no és a kiváló menedzselésnek, meg a jó promóciónak (tehát kevésbé önnönmagának) köszönhetően, az óriási letöltés-mennyiség révén előre nem várt sikert elérve minden különösebb szakmai előzmény és beruházás nélkül is a magyar rock-popdívák panoptikumába emelkedhetett. E kliptől - utóbb megnézve - azonban egyáltalán nem voltam elragadtatva. A videoklipről a harmincas éveit élő, de a húszasra visszasminkelt fiatalkának tűnő és a kedvesebb arcfelét mutató hölgy feje és arcváltozásai köszöntik a nézőt hatást gyakorolva rá, miközben a képernyőn állandó mozgásban lévő énekes fejét, agyon retusálva teszik a férfiak számára vonzóbbá. E hölgy az egész klip alatt egy szinte teljesen érdektelen szövegtartalmú dalt énekelget különösebb tehetség és meggyőződés nélkül (bár állítólag a klip már a 30 milliós nézettség felett jár)? Ennek ellenére és nem meghatódva, számomra mindez csak egy értelmetlen statisztikai számot jelent, amely önmagában semmiféle értéket, minőséget, művészi rangot nem képvisel. A szám zenéje banális és műfaj-semleges; szövege azonban „együgyű”, amely tartalma alapján legfeljebb a tini-csajokat hozhatja lázba. Talán innen a hatalmas számú nézettségszám, amely a képernyő előtt ülve akár unalomtöltésből egyetlen klikkeléssel is növelhető. Kíváncsi lennék, vajon e dal hanghordozóját pénzért hányan vették meg itthon és külföldön? Ennyit a hirtelen jött sikerről.

 

Később, megpróbáltam ízlelgetni a „művet”, zenéje azonban nem hozott tűzbe, lagymatagsága, édeskedősége miatt még filmaláfestőként sem lenne elviselhető. Egyetlen, zeneileg markáns motívumot sem sikerült találnom benne. Fülemnek így nincs mire emlékeznie. Szövege ugyanakkor kedveskésen bugyuta. Íme belőle néhány sor, ízelítőként az álmodozó búfelejtéshez:Parfümök százai, virágok álmai,/Édeskés, kesernyés, mézédes felejtés,/Rózsa és leander, karcsú kis üveggel,/Ó, elkábít!/Mirha és mandula, kis helyre bezárva,/Orgonák, violák, titkos kis fiolák,/Cseppenként, permetként, próbálom egyenként,/Úgy elbódít!/Most mind kidobom,/Torz tükröm elhajítom,/Kabátom szárnyra nyitom,/Lélegezz szabadon!/Szél repít, a Nap hevít,/Néha megsebzett felhőkből sírsz,/Ha ég az ősz, új álmot szősz,/Szívemben édesen, füstösen, szédülten száll az élet,/Illata, illata./Parfümnek varázsa, szirmoknak virága,/Vágyaink kínzása, selymeknek siklása,/Keletnek fűszere, buja kis meséje,/Úgy elbódít! Az ostoba bezsongáshoz talán ennyi is elég! Ha viszont a dal szövegét a más-nyelvűség miatt nem értem, az egész, mintha jobban tetszene (a politikusok beszédével vagyok így!). Erre is figyelemmel javaslom, az eredeti, a francia nyelvű verziót tessenek inkább hallgatni: Nouveau parfum.

 

Igen ám, de a mostani győztes Wars For Nothing című (Háborúk a semmiért) dalnak szinte semmi köze a Parfümhöz, a sikerelőzményhez, mégis győztes lett? Persze az is igaz, hogy a Parfüm című dal a tavalyi megmérettetéskor – bár ekkor már „világsikerrel” rendelkezett – a legjobb 30 közé sem került be. A mostani viszont, előadójának – idehaza – sikert hozott. Mindennek ellenére zeneileg e mű sem jobb és minőségibb az előbbiekben említettnél. Műfajilag azonban beleillik a Dalfesztivál zenei környezetébe, hiszen nem véletlenül tartják e fesztivált a popzene fellegvárának, bár a részvételüket kiharcolt dalok a műfaj tekintetében igen széles skálán mozognak: dance, folk, pop, pop-rap, rock, metál stb.

 

A nyertes dal szövege viszont bántóan hamis és téves információkon, illetve benyomásokon alapszik, ráadásul tele van közhellyel. Már a magyarra fordított cím - Háborúk a semmiért - is, hiszen a háborúk gyakran a szabadság megszerzésért, az elnyomás megszüntetéséért, az elveszett szabadság visszaszerzéséért indulnak vagy folynak (lásd például a törökökkel vívott harcainkat; ja, hogy ez nem háború, hanem szabadságharc; lovaglás a szavakon). De nézzük tovább, a magyar szöveget: őrült az egész világ, / Látod-e a háborúkat a semmiért, soha nem érnek véget / Mindenki megérdemel egy esélyt. / Ez a rengeteg szenvedő lélek, hallod-e a sírásukat? / Az, hogy te békében élsz, nem jelenti azt, / Hogy nem kell törődni a sok fájdalommal / Látom, ahogy gyerekek a csillagokba érnek / Katonák menetelnek a sötétben, mondd: Hogyan tudod igazolni a megvakított szemeket? / Miért kell lelkeket ölni. / Tudod-e, hány ártatlan ember / Bujkál a büntetés elől, vajon megérdemlik / A halált, azért, hogy másban hisznek? / Azért, mert valaki ki nem állhatja a képüket? / Ezek a lelkek, mind egyedül, öleld át őket / Minden lélek megérdemli az életet.

 

De hisz ez egy értelmetlen katyvasz, még szerencse, hogy mindez a Dalfesztiválon nem magyar nyelven fog elhangzani, bár az is igaz, hogy a művésznő angol kiejtése ezen már semmit sem ronthat, hiszen enyhén franciás akcentussal énekel, mindez persze kit érdekel? Az egész úgyis csupán „játék”, egy határok nélküli nagy össznépi szórakoztató show, amely leginkább a televíziónézőkért van, s lényege, hogy jó pénzért az egész műsor eladható legyen. Boggie dala pedig eladható: nem csupán a téma aktualitása, de „mutatósnak nevezett, látványossága” miatt is. A nézők milliói eszik majd nagykanállal ezt a protest témát, érteni ugyan nem fogják, de a többi mellett ez sem lényeges szempont. Pedig a háborúval összefüggésben sokféle variáció létezik: lehet háborús dalszöveget írni, lehet magáról a háborúról is írni, és magát a háborút is meg lehet énekelni. Persze mindehhez felkészülésre és elmélyült ismeretekre is szükség van. Nem lehet csak úgy, kutyafuttában nekiesni a szövegírásnak: „Hiányzott egy ballada az új lemezemről. Szerzőtársammal, Sebestyén Áronnal sokat gondolkodtunk, és tudom, hogy hihetetlen, de szinte egyszerre mondtuk ki, hogy szóljon a dal a világban dúló felesleges háborúkról. Aztán teleírtam egy A/4-es papírt a gondolataimmal, érzéseimmel, és ezzel kerestem meg Bori Sára Helent, a szövegírónkat. A dalszöveg végleges formája az ő munkája. Persze rengeteget csiszoltunk rajta, mert éreztük, hogy vigyázni kell mind hangzásban, mind szövegben arra, hogy ne legyen közhelyes.”

 

Brrrr, az lett, méghozzá szánalmasan: mint egy ál-keresztényi hittérítés: "legyen béke, szeretet és soha ne háborúzzunk". Mindez akkor is siralmas, borzalmas és visszatetsző, ha a szerzők nem voltak vele tisztában (kötve hiszem), hogy e bécsi Daldöntővel Európa egy kettős évfordulóhoz érkezik: a Dalfesztivál most (május 24-én) fogja ünnepelni a 60. születésnapját; a győztes nagyhatalmak pedig a II. világháború lezárását jelentő feltétel-nélküli fegyverletétel, és a győzelem 70. évfordulóját. E tényekből kiindulva sejteni lehetett: Európa „ünnepelni” szeretne, ki van éhezve az ünneplésre. És egy ilyen fajta semmitmondó háborús dalra is talán vevő lesz? Tehát kell egy ilyen szövegű dalt írni (az „értelmetlen” harcokról, a háború negatív intézményéről, de attól, hogy a háború egy rossz valami, még nem szükségszerűen értelmetlen stb.?). A Dal meg is íródott, már csupán a tanulság van hátra: egy ilyen nyálas és szájbarágósan semmitmondó szövegű, igazi érzelem-nélküli dallal vajon át lehet-e verni az öreg kontinenst. Remélem, nem! Bár e televíziós-lánc és közönsége imádja a gondolkodás nélküli sztereotípiákat és szívesen ráharapnak a közhelyekre, annál is inkább, hiszen a háborúellenes könnycsalogató dalok idejének aktualitását éljük, gondoljunk csak Ukrajnára. Persze a mű „színpadiassága” is kívánnivalót hagy maga után, még akkor is, ha megfogadják a zsűritag Rúzsa Magdi tanácsait és a túlzottan manipulatív elemeket száműzik a díszletek közül, no meg az izraeli nagykövet tiltakozásának is eleget tesznek és eltávolítják a háttérkivetítőről az izraeli hadműveletekre utaló provokatív feliratot: "2014 - Gáza - az áldozatok kétharmada civil volt, köztük több mint 500 gyermek". A "politikai üzeneteket amúgy is tiltja a versenyszabályzat", erre azonban a szövegírás rohammunkájában senki nem fordított kellő figyelmet, még a dalválogató magyar rendezői gárda sem?! Pedig a dal tele van tűzdelve aktuálpolitikai momentumokkal. Mindezt a holland szerzőtárs sem igen titkolta: „A dal üzenete, hogy figyeljünk oda mindarra, ami körülöttünk zajlik. Még akkor is, ha mi szerencsés élethelyzetben vagyunk, azonban gondolnunk kell arra, milyen sok fájdalom és szenvedés van a világban”.

 

De van még egy bökkenő, egy hibalehetőség: maga az énekes, az előadó személyének szimpatikussága/unszimpatikussága. Boggie ugyanis sajátos szerepzavarban szenved: egyrészt ki nem nőtt kislányos és gyermeki naivitást tükröző, sugárzó arccal énekel a „csúnya” háborúról, ugyanakkor a háború borzalmait képtelen belül átélni és mindezt az érzelmet (borzalmat) a néző felé kivetíteni. Mindennek ellenére énekesi teljesítményéből csak úgy (túl)árad az önbizalom – melyre a sanzonos-franciás kiejtés még egy lapáttal rá is tesz – miáltal személyisége ellenszenvet kelt(het) a nézőben, hallgatóban egyaránt. Még akkor is, ha a megírt mű dallamvilága ügyes mixtúraként lavíroz a blues és a pop között, egyikből sem markolva többet a kelleténél. Arra azonban nem képes ráébredni, miszerint e háborús dal nem azonos a Parfüm című dal hangulatvilágával. Ennél fogva talán egy kicsit vissza kellene magát fognia, hogy a néző ne lássa és ne is érezze a háborús leckéből való teljes felkészületlenségét. Talán el kellett volna fogadni az izraeli nagykövet felajánlkozását: szívesen elmagyarázná az előadónak, miért is tartja aggályosnak e győztes dal üzeneteit. Szerintem is egy ilyen dal színpadra-vitele és eléneklése előtt az előadónak (különösen, ha az illető nőnemű személy) alaposan fel kellett volna készülnie a „háborúból”, mégpedig nem elméletileg, hanem a gyakorlat, a ténylegesség oldaláról közelítve. Nem ártott volna egy-egy konkrét (a sztálingrádi, a kurszki csatát bemutató) dokumentumfilm-részletet is megtekinteni, vagy legalább háborúról szóló néhány játékfilmet: Két nap az élet; A halál 50 órája, avagy az újabbak közül például az Amerikai mesterlövészt. Ezzel talán elkerülhetők lettek volna azok az érzéki csalódások, amelyek következtében a néző hiába harap narancsba, mégis a citrom savanyúság okozta csalódás az, ami arcizmait összehúzza. Meg hát azt sem szabadna elfeledni, miszerint az énekes olyan előadóművész, akitől az énekléstudás mellett a színpadi mozgás és színpadi szerepjáték jeleskedése is elvárt követelmény. Mindez Boggie -ból jelenleg, hiányzik!

 

Ráadásul a „háború elleni” tiltakozó Dal egy olyan „termék”, amelynek fogyasztása (nézése és hallgatása) során a néző-hallgató elé tálalt narancs íze soha nem válhat citrom-savanyúvá, és amelyből a háborúval kapcsolatos közhelyek sem csepeghetnek szirupszerűen, s a végén az egész műnek - az előadóművész tehetségének és szimpatikusságának is köszönhetően - élvezhető frissességű minőséget kell árasztania. Ehhez viszont az előadóművészi mesterséghez értő alkotókra és előadókra is szükség van.

 

Tanulságként álljon itt pozitív példaként a Konsztantyin Szimonov szovjet/orosz költő egyik legismertebb orosz második világháborús költeménye - amely Lányi Sarolta fordításában, Negrelli Henrik zenéjével, Darvas Iván előadásában vált közismertté, s amely „minősége” miatt feltehetően még ma is él, mindannyiunk emlékezetében - a Várj reám:

 

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!/Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!/Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!/Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!/Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,/És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!/Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,/Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell.../Ha lemondtak rólam már lányom és apám,/S jó barát már egy sem vár, te gondolj néha rám!/Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,/Várj te változatlanul, s ne igyál velük!/Várj reám, óh átkelek minden vészen én!/Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény!/Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,/Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt./S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:/Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott./Lá-lá-lá-lá, lá-lá-lá…/Te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:/Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott./

 

Ez esetben magas minőségi szinten volt együtt a három – a szövegírói, a zeneszerzői és az előadóművészi – mesterségbeli tudáskövetelmény!

 

Majd meglátjuk, hogy mindennek hiánya mit is fog levonni Boggie teljesítményéből?

 

Budapest, 2015. május 15.

 

 

Hurrá! Megint győztünk! Magyarország (egyre) JOBBAN TELJESÍT!

 

Önmagunkat is felülmúlva a nyolcadikak lettünk a 27-ből, hátulról előreszámolva (mindez a felületes olvasó számára így szebben hangzik, mintha azt mondanánk: a 20. helyre szorult Boggie és féltve őrzött háborús dala).

 

Őröljünk és gratuláljunk a magyar ZSŰRINEK, szakszerű, jó fülű, jó szemű, objektív és hibátlan kiválasztásukhoz, no és a kemény és jól megfizetett minőségi munkájukhoz!

 

Én, ha és amennyiben e nemes válogatóverseny zsűrijében tag lettem volna, úgy most szégyenemben nevet változtatva egy jó időre elbujdokolnék és az e vetélkedőműsorért kapott összes tiszteletdíjamat jótékony célra visszafizetném. De lehet, hogy a nézők egyfajta kártalanításán is gondolkodnék.

 

Mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát kívánok!

 

Budapest, 2015. május 24.