Fogarasi József

Senkinek nem kell Szepesi …???!!!

2015. április 24. péntek

  1.

 

Meglepetten és döbbenten olvastam az internet egyik vezető hírforrása által közzétett fenti, sokat sejtetető kezdőszavakkal felvezetett - első olvasatra - szenzációnak ígérkező bombahírt: senkinek nem kell Szepesi …!

 

Kizárt dolog – gondoltam magamban – hogy az ország, az egész magyarság, sőt mindenki Szepesi Gyurija – akinek neve eggyé forrt a magyar foci (50-es, 60-as éveinek) sikerével, itthon Magyarországon, ne kellene senkinek? E hírt, már első nekifutásra is képtelenségnek, ostoba tévedésnek, egy szenzációt hajhászó tollforgató - a valóságot csak otthonról, a megvetett ágyból ismerő - torz, elmeszüleményének tulajdonítottam. Hiszen, aki valaha is hallott a magyar fociról, annak Puskás után szinte azonnal a közszeretetnek örvendő Szepesi György személye és neve jut eszébe. Azé a Szepesié, akinek jelenléte nélkül a magyar nemzeti 11 talán pályára sem lép(het)ett volna? Azé a Szepesié, aki az egyes meccsek - pályán (többször az azon kívül is) történt - eseményeit fülnek kellemes orgánummal, hóban, esőben, fagyban és tűző napsütésben is - a felező és az oldalvonal metszéspontjában a pálya szélén egy-helyben állva - olyan hittel és átéléssel tudta közvetíteni, amely által a rádióhallgatók nem csupán hallották, de lelki szemeikkel szinte már látták is az adott mérkőzés minden egyes mozzanatát. Azé a Szepesié, aki a magyar labdarúgás történetének talán legnagyobb kudarcú, 4:1-es vereséggel végződő mérkőzését, oly aggódással és tehetetlen kétségbeeséssel közvetítette 1969 decemberében Marseille-ből, amelynek hallatán idehaza az ország teljes lakossága a rádiószpíkerrel eggyé válva, sírva és zokogva temette a magyar foci jövőjét, örökre megjegyezve a szpíker „jajkiáltást”: ébresztő, mert jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok! Summa-summarum: elképzelhetetlen, hogy az előbbiekben említett Szepesi Györgyöt – életében - ilyen „megaláztatás” bármikor is érhetné a magyarok részéről!

 

2.

 

De akkor kinek is szól és minek tulajdonítható ez a tréfának is rosszízű, újságírói bulvárfogás?

 

Továbbolvasva a „beharangozást” kiderült, nem is Szepesi Györgyről, hanem egy számomra teljesen ismeretlen úszónőről van szó, aki - „póttagként” kijutva valamelyik olimpiára - igazi siker és elismertség hiányában, nem tudván mit kezdeni magával - mellőzöttségét és sikertelenségét feledtetve - a nálánál sokkal tehetségesebb emberek és a társadalom előtt – segítségért a szexhez és az újságírókhoz fordulva – ily módon próbálta felkelteni, illetve magára vonni az emberek figyelmét. Mindez annyiban sikerült is neki, hogy az e témában összeszedett élményei, botránykönyvbe rendezve – a „könnyebb munka” általi meggazdagodás reményében – az egyik jó nevű kiadó nem önzetlen mecenatúrájának köszönhetően - hatalmas előzetes szenzáció keltése mellett - meg is jelenhetett.

 

Ismerősöm – aki a téma bulvárrészleteibe beavatott és további ismereteket is feltárt előttem – véleménye szerint a szóban forgó hölgyemény, aki a Szepesi nevet inkább árnyékolja, mint fényesíti, fejben még annyi eredményességgel sem büszkélkedhet, mint amennyit az uszodák medencéiben elért. Azaz, a számolatlan métereket ugyan képes gondolkodás nélkül leúszni, de az írás terén ilyen összteljesítmény nyújtására már képtelen. Magyarán szólva: az „úszócsoda” egy könyv megírásához kellő tehetséggel és írói felkészültséggel nem rendelkezik annak ellenére sem, hogy a témához a szükséges „muníciót” nem az írói fantázia, hanem az „átélt” élmények szolgáltatták. Ráadásul, az általa megjelentetett – Én, a szexmániás és az Orgazmuspontok címet viselő – két könyv borítóján látható „szexis” hölgy csupán a fotó- és retusművészet terméke (1. kép, 2. kép), amelyhez az úszónő valóságos fizimiskájának vajmi kevéske köze van. Akik közelebbről ismerik e „Bomba nőt” azok személyleírásában a butácska arcocskájú, sötétbarna szemű, jelentéktelen külsejű jelzők a dominálók, amelyekhez a valóságban közepesnél alacsonyabb testmagasság és kecsességet nélkülöző, erős izomzatú testtömeg párosul.

 

A társalgás kapcsán - ismerősömnek köszönhetően - a jellemzés mellett még egy érdekes „tanmesével” is gazdagabb lettem: Az „egérlyuk” egy olyan statikus, fiziológiai valós tény, amely csupán van és létezik. Ennyi, s nem több! Ami e lyukat „értelmessé és érdemlegessé” teheti, az maga a mozgékony dinamikájú egér. Egy üresen és otthontalanul tátongó lyuk a hajlék után vágyó, kutató, „bolyongó” egér figyelmét ugyan felkeltheti, de annak csupasz és kongó üressége a kíváncsiskodó rágcsálót – csapdát sejtve, s szimatolva benne – el is riaszthatja. A lyuk tehát a kíváncsiskodó egér nélkül mit sem ér. Legfeljebb tátonghat tovább, értelmetlenül, avagy egerek után kóricálhat. Ha viszont a lyukról elterjed, hogy a hajlékot keresőt, macskát kiáltva még hírbe is hozhatja, úgy megvetésben és magányban lesz része, kóricálása pedig remény- és eredménytelenné válik

 

Mit mondjak, elgondolkodtató és tanulságos egy történet, ha élne és hallaná talán még maga Aiszóposz is megirigyelné? Most már kapiskálom a talált bulvárírás blikkfangos felvezetésének célját és értelmét: „Senkinek nem kell Szepesi…”. A „Szepesi” név - így önmagában, az utónév leírása nélkül - Szepesi Györgyre asszociálva az interneten kalandozó látogatók többségének fantáziáját biztosan felkelti és meg is mozgatja. Ellenben, az úszónő beazonosítható neve olvastán a téma a „szörfözők” számára már maga a lerágott csont és dög unalom lenne, aminek következtében rákattintás nélkül, a következő témára lapoznának. Azaz, a blikkfangos trükk nélkül az adott írás elolvasásához - igen nagy valószínűséggel - szinte senki nem fogna hozzá, akkor meg minek az írás, no meg a téma megírójára sem lenne semmi szükség?

 

Talán értjük a képletet: az ilyen és ehhez hasonló „kegyes” átverésekkel lehet (továbbra is) fenn- és ébren tartani a tök felesleges dolgok és személyek iránti érdeklődést, illetve eladni a bulvárszennyet, is? Mások vélekedése viszont, hogy az így befolyt összegekből válik finanszírozhatóvá a művészi értéket, s rangot is képviselő nagybetűs IRODALOM. Ez így, ebben az értelemben azonban – számomra – aligha elfogadható és megnyugtató: ezek szerint a televízió Való Világ (VV) és Éden Hotel (ÉH) című kultúr-keresztyén tartalmú sorozatainak rendszeres nézése biztosította reklámbevételek nélkül itt, Magyarországon, tényleg nem lenne képernyőre vihető egy-egy értéket is képviselő fim, színdarab vagy hangverseny stb.? Amennyiben mindez a vélekedés tényként is megállja helyét, úgy ellene, vajon miért is nem tiltakozik, s emeli fel hangját és mutatja fel tevőlegesen is a megálljt parancsoló keresztet a vasárnapi boltbezárások szükségességét kiötlő és harsogó, magyar kereszténydemokrácia teljes gyülekezete?

 

Ebben a kontextusban viszont már kezdem érteni miért is nem kell Niki senkinek, ezekkel a fenékből kiröppenő pillangókkal a hátán, amelyek létezését az úszó-írónő - ráadásul titkolás nélkül - saját maga is reklámozza, mégpedig saját honlapján (3. kép)? Így aztán azon sem kell csodálkozni, hogy az ilyen kinézetű hát láttán miért is nem kíváncsi senki a hölgy feltehetően „tartalmasabb” másik oldalára, sem? Amennyiben viszont az illető személy legalább egy pillantást vetne, a nőknél amúgy is mindig kéznél lévő tükörbe úgy biztosan megértené az okot: miért is nem sietne saját önmaga alkalmazására? Szokták volt mondani: aki ilyen hátat csináltat, az talán más cselekedet elkövetésére is képes?

 

Örök költői kérdés marad az is: vajon a lepkék a nyakon át bejutnak-e a fejbe, ahol a gubóból kibújva esetleg még párosodásra és szaporodásra is képesek? Lehet, hogy a tulajdonosnak lepkék helyett más muníciót kellene begyűjtenie, önéletrajzát – állásért kopogtatva – pedig csak ezt követen lenne érdemes megküldenie, akárhova is? És talán az sem lenne önártalmas cselekedet, ha az önéletrajz postázása előtt „a mit is akarok csinálni” a szexen és a pillangók gyűjtésén kívül kérdésre, az adandó válasz is eldöntést és tudatosulást nyerne? Ez esetben talán kevésbé lenne szánalmas az önvallomás és annak közzététele: „Nemrég tizenhárom helyre elküldtem az önéletrajzomat is: virágkötőnek, asszisztensnek, recepciósnak. Egyedül egy önkormányzattól írtak vissza, hogy nem engem választottak. Gondolom, nem vették komolyan az önéletrajzomat. Vagy azt hitték, csak vicc. Pedig nincsenek nagy igényeim.” No, komment!

 

Persze, az is lehet, hogy a „lepkegyűjtés” helyett még a tanulás is kifizetőbb és megtérülőbb befektetés lenne? Nem tudom, megfordultak-e már a „művésznő” fejében ilyen és ehhez hasonló, fáradságot és energiát igénylő gondolatok? Pedig a két, állítólagos „sikerkönyv” létének ténye – amint a példák is bizonyítják – nem lesz elegendő az élet még hátralévő felének gondtalan megéléséhez. Hacsak nincs tervbe véve a nagymamakorú szex-élményekről beszámoló könyv megírása és megjelentetése?

 

Az igazságnak azonban ezúttal is két oldala van. Természetesen az sem egy elismerésre méltó, dicső tett, ha egy - tekintélyes múlttal rendelkező, nagynevű - kiadó a szerzőnek járó jogdíjak, és más anyagi tárgyú fizetési kötelezettségének a siker anyagi részének bezsebelését követően sem áll helyt. Ehelyett inkább öncsődöt jelentve, csődvédelembe menekül. E kiadó „kultúrmissziós” tevékenységével szembeni rosszallásomnak, erkölcsi aggályaimnak már korábban is hangot adtam, a mostani példa tanúsága szerint, eredménytelenül. E szálak azonban már a – közeli, s távoli – múltba vezetnek.

 

3.

 

Az elmúlt év karácsonya előtti napok egyikén – emlékszem vissza – kissé elgondolkodva utaztam a kis-földalattin, amikor is az előttem sokasodó jókedvű fiatal fiúk közül az egyik, a kocsi ablaküvegére kasírozott színes kivitelezésű reklámhordozóra mutatva - a tinédzserekre jellemző módon, váratlanul - harsány és fülsiketítően artikulálatlan hangon, a tőle alig pár centire álló társaival a következőket tudatta. Nézzetek ide, ennek a könyvnek az írója mondta a könyvet minap bemutató Havasnak nemes egyszerűséggel, hogy „Szeretek idegenekkel ba..ni!". A kamaszhangerőn elhangzott obszcén szó hallatán az utasok többsége - fejét egyszerre felkapva - a hang irányba fordulva igyekezett volna egy pillantást vetni az indulatot kiváltó forrásra. Mindebből azonban - az utas-tömeg miatt - legfeljebb csak a közvetlen közelben állóknak sikerülhetett bármi is. Az ablaküvegre helyezett reklám alaposabb szemrevételezésére és fotózására nekem is csak a szerelvénynek a Deák-téri megálló – ahol sokan leszálltak – elhagyását követően nyílt lehetőségem. Mivel az olvasószemüveg nem volt nálam, így a tükrözés miatti fényvisszaverődés okozta torzulások következtében a reklámfelületből csak két, nagybetűs szavakból álló mondatot sikerült kibetűzve elolvasnom és értelmeznem: „BESTSELLEREK AZ ULPIUS-HÁZ KÖNYVESBOLTJAIBAN”; „Ezt olvassa az egész ország” (4. kép, 5. kép). Mindkettőn, azonnal felháborodtam!

 

Egyrészt, a reklámozott három könyv közül a - jobboldali - FREI TAMÁS – 2015, a trilógia (A megmentő - A bankár) utolsó kötete, ha valaha is bestseller volt, ma már biztos, hogy nem az! A könyv egy vízió, az író unalmasan hosszú és az olvasó számára nagyobbrészt érdektelen látomása, Magyarországról. E könyv tartalmilag inkább csak parttalanul hömpölyög, míg meseszövéséből hiányzik az egyéni hangvétel, s itt-ott, talán még az írói tehetség is (ez utóbbi benyomás azonban lehet, hogy csupán egyedüli érzés, amely az íróval szembeni szubjektív hozzáállásomból táplálkozik). Annyi azonban tény: a közel 50-70 fős társaságomban ezt a könyvet - szinte teljes bizonyossággal állíthatom - manapság senki nem olvassa. Minek következtében a reklámfelület ezen állítása(?): „Ezt olvassa az egész ország” egyszerűen szólva, nem igaz! Mindez az olvasó szándékos félrevezetését szolgáló reklámipari húzás, bocsánatos túlzás, vagy egyszerűen szólva, csak: hazugság? Persze a reklám állítását akár egy kézlegyintéssel is elintézhetnénk, nagyvonalúan tán azt is mondhatnánk: ebben sincs nagyobb füllentés, hazugságüzenet, mint az ismert háztartási tisztítószerek közmédiabeli reklámozásában. Tetszenek rá emlékezni: csak egy spriccelés és a penészfolt azonnal eltűnik, vagy valami ehhez hasonló? E két reklámtartalom fogyasztónak szánt üzenete közé azonban én mégsem tennék egyenlőségjelet! Még elnéző jóindulat mellett sem! Már csak azért sem, mivel az említett tisztítószerek – a varázslat bekövetkezte esetében is – legfeljebb csupán a kosz elleni védekezés eszközeiként jöhetnének szóba, de semmilyen körülmények között sem lesznek a kultúra világát képviselő, nyomtatásban is megjelenő, „irodalmi értékkel” is bíró, látásmódot, képességet fejlesztő „szellemi értékek” közé besorolhatók.

 

Természetesen, a vásárlók védelmére rendelt szerveknek – amennyiben ilyenek érdemben itthon még léteznek – az elsőként említett esetben (Ezt olvassa az egész ország) is fel kellene lépniük, mégpedig hivatalból. Hiszen az említett reklám vásárlókat megtévesztő, megkárosító voltával (igaznak nem mondható állításával) a fogyasztóvédő személyek is - mint feltételezett fogyasztók - ha máskor nem, hát a termék megvásárlását követően, legkésőbb a könyv olvasása során – ha kell, ha nem, de – biztos, hogy szembesülnek. A mai nemzeti fogyasztóvédelem azonban legfeljebb a látványos vagy a sátoros ünnepek előtti tömeges méretű ellenőrzési akciók lebonyolítására (ha) képes. Ugyanis csak ez hoz(hat) számára, a sajtó általi megemlítés révén nyilvános, a társadalom széles rétege szerint is értékelt/elismert (ön)hízelgő, túlfényezett dicsőséget! Ezzel szemben, a hamis látszatot keltő reklámok tekintetében - még a tisztítószerek esetében is nemhogy a könyvek világában - a fogyasztóvédelem teljesen eredménytelen, de inkább tehetetlen. Ellenben az is igaz, miszerint az „irodalom, a nyomtatott művek” hamis reklámozása esetében a „fogyasztókért” (olvasókért) viselt közvetlen felelősség, nem (feltétlen) az említett nemzeti fogyasztóvédőket terheli?! E körben már mások viseltetnek a fogyasztóért, az olvasóért felelősséggel.

 

A másik, a reklám baloldalán látható könyv – amelyet a reklám állítása szerint szintén egy egész ország olvas – E. L. James szerzeménye, A szürke ötven árnyalata címet viseli. E mű viszont semmilyen tartalmú párhuzamba sem hozható a reklámban vele egy sorba állított Frei Tamás, fentiekben már említett „sikerkönyvével”. Bár E. L. James produktuma a szokásosnál, keményebb szexről szól, azonban még képes a kulturális kikapcsolódást kereső olvasó számára, olyan elfogadható és „szalonképes” tartalmat átnyújtani, hogy közben - szerencséjére - nem süllyed le a reklámozott művek középső, fő helyére állított könyv(?) alpári szintjére. A szürke ötven árnyalata című könyvnek - itthonról nézve - Amerikában állítólag óriási sikere van. Mindennek ellenére mégsem voltam képes végigolvasni. A szerelmi játszma rejtelmei megosztásának, „bizalmi szerződéshez” kötésének története – bevallva őszintén – egy idő után nem volt képes lekötni, így olvasásával fel is hagytam. Mindemellett – az olvasott részek alapján – e könyvről az volt a benyomásom, miszerint a mű - az erotika puszta tényén felül – azért még hordoz (képvisel) magában egyfajta irodalmi értéket (s rajtam kívül biztosan sokan lesznek képesek élvezettel és izgalommal végig is olvasni)? Annál is inkább mivel cselekménye és mondanivalója, a magyar olvasó által oly kedvelt, romantikus regényekkel mutat egyfajta rokoni hasonlóságot. Mindezzel együtt kétlem, hogy ezt a művet az egész ország olvasná? Létezéséről, itthoni ismerőseim közül is csupán ketten hallottak, azonban egyikük sem olvasta, de még csak tervbe sem vették.

 

A harmadik mű, amelyet a reklám az előbb említett két kötet közé - nem véletlenül középre - a fő helyre szerkesztett, „reflektorfénybe” állítva ezzel a „küldetésnek” egy igen sajátos és önzetlen formáját, amelyben minden apró, pici, cizellált részlet megismerése – szerinte – az egész ország számára fontos és nélkülözhetetlen. Ráadásul, mindezt az üzenetet a mű és kiadója, egy sokat sejtető, blikkfangossá formált, ártatlannak látszó - Harminc nap a nép szolgálatában - cím mögé rejti, megtoldva egy hamis, üzleti reklámlódítással, miszerint Ezt (is) egy egész ország olvassa (ráadásul, ügyes kommunikációs fogásként a mondat vége – pont, felkiáltójel vagy kérdőjel hiányában – még lezárásra sem kerül).

 

Vajon miben leledzik a szolgálat, amelyet e kiadványon feltüntetett hölgy harminc napon át, éjt-nappallá téve, csecsemőnek, kicsinek és nagynak, ifjúnak és korosabbnak, férfinak, s nőnek, nagyapának-nagymamának, betegnek és haldoklónak, azaz a nagybetűs NÉP -nek, tehát mindannyiunknak, ilyen intenzív reklámozás mellett nyújtani (volt) képes? Mondhatnánk sokat sejtetően, ha a puding próbája a megevés, nosza rajta - az előző kettő könyvhöz hasonlóan ezt is - tessék e könyvet is elolvasni. Nos, e feladaton önmagamat is meglepő gyorsasággal, sikerült túlesnem. A könyv tartalmának, színvonalának, minőségének megismeréséhez ugyanis tényleg elég volt csupán az első 15 oldalt elolvasni, majd a többit gyors, a közepétől kezdve pedig még gyorsabb ütemben átlapozni. A mű lesújtó mélységű irodalmi műveltségről és primitíven kezdetleges írói adottságról árulkodik. Pedig az ágyról, az ott folyó „munkáról”, a szexről, egyszerű felkészültséggel is lehet úgy írni, hogy az élvezhetetlen tartalom, legalább olvasható legyen. Mindez a hiányérzet fotókkal, esetleg képillusztrációs karikatúrákkal akár csökkenthető is lett volna? De tényleg Ezt olvassa az egész ország, tettem fel magamban a kérdést hitetlenkedve?

 

4.

 

Amennyiben az állítás mégis igaz lenne, úgy idehaza a ténylegesnél is nagyobb baj van a keresztényi ideológia és filozófia gyakorlati megvalósulása terén. Ezen belül is különösen, a kereszténydemokráciát uraló és kisajátító fantom pártszerveződés mibenléte, illetve az általuk képviselt és megjelenített műveltségi, etikai, erkölcsi értékrend tekintetében. Mindezen, aligha csodálkozik az, aki a tényt is ismeri: ez az a parlamenti párt, amelyiknek legfelsőbb vezetésébe (tiszteletbeli elnök, elnök, alelnökök, pártügyész, választmányi elnök, frakcióvezető, parlamenti alelnök stb.) a gondos férfiúi sovinizmusnak köszönhetően – a család fontosságáról való álságos papolás ellenére – egyetlen nőnemű személynek sem sikerült bekerülnie. Fő kultúr-, oktatás- és neveléspolitikusuk pedig az – a keresztényi tömjénfüsttől átszellemült – Hoffmann Rózsa, aki „előző életében”, több évtizeden át a „keresztényi” ideológiát-filozófiát ateistaként, az MSZMP- ben hirdette, s művelte, nem középiskolás fokon!

 

Lehet, hogy az említett könyvek és az általuk képviselt kultúr szenny, a vasárnapi boltbezárások részleteinek kimunkálásában, megvalósításában és ellenőrzésében elveszve elmélyülő, nemzeti színű párt figyelmét elkerülte? Mindenesetre ennek következményeként most már a vasárnap biztosította boldog szeretetben otthon és együtt ülő család kicsinye és nagyja, nem csupán a televízió nyújtotta totálnézettségű Való Világ (VV), valamint az Éden Hotel (ÉH) realisztikus szex valóságán csünghet és fejlődhet, de a pornókönyvek jóvoltából a jövőben már írott és olvasmány formátumban is a szexel fekhet és kelhet? Tényleg, jó ez nekünk, valóban ezt akarjuk?

 

Hiszen a kiadók és a könyvesboltok egyet vesz, kettőt visz akcióinak köszönhetően ma már a könyvvásárló, amennyiben „irodalmi értékű” könyvet vesz, úgy a vásárláskor a fentiekben említett ”sikerkönyvek” közül választhat egyet, amelyet aztán - akciós jellegű - ajándékként (jutalomként?) ingyen, haza is vihet. Miként régen, amikor - a piacon a kitett termék közül - a vevő még nem válogathatott, csupán a tényt volt kénytelen tudomásul venni: két-három ép gyümölcshöz/zöldséghez egy eladhatatlan rossz minőségű gyümölcs/zöldség is „jár”, avagy mint a kocsmákban, a feles mellett a langyos sör, bor vagy egyéb más „üdítőital” volt a kísérő. A két „akció” azonban lényegesen különbözik egymástól: az előbb említett „járulékot” a vásárlónak - mivel nem „jutalomként” kapta - ki is kellett fizetnie.

 

Mindebben a könyvbújócskás folyamatban véleményem szerint a - már említett és a hozzá hasonló bulvár-szennykönyv megjelentetését támogató, kiadását felvállaló, sőt irodalmi értékét meghaladó méretű és formátumú könyvbemutatókat szervező - KIADÓKAT is jelentős mértékű szakmai, művelődés(kultúr)politikai, sőt erkölcsi felelősség terheli! Hiszen ezen esetekben - más „termékekkel” szemben - itt ők hivatottak ellátni a „fogyasztóvédelem” feladatait is. Ha ugyanis, az ilyen jellegű könyvek megjelentetését - nevük és „rangjuk” hozzáadásával - a kiadók nem támogatnák, illetve a könyvbemutatók nem kis összeget képviselő reklám és „reflektorfény” költségét - a mediátor/moderátor/laudator díjával együtt - nem fedeznék, úgy e könyvek szerzői nem juthatnának olyan jövedelemhez, amelyben az „alkotói” munkát eszük helyett a testük végezi el. Minek következtében „kézirataikkal” csupán a művük színvonalához hasonló minőséget képviselő kiadókat lennének képesek felkeresni, amelyek azonban előre, nemhogy honoráriumot nem fizetnének, de a már említett – más, irodalmi értéket képviselő alkotásoktól méltánytalanul elvett – reflektorfényes könyvbemutatók szervezésének költségeit sem vállalnák át. Azaz, e szennyirodalmak kiadásáról „szerzőik” önállóan lennének kénytelenek gondoskodni. Minek által mindannyiunk örömére és megelégedésére a könyvpiac is megszabadulhatna, s megtisztulhatna szennyesétől!

 

Igaz, ez esetben nem élvezhetnénk egy-egy ilyen „sikerkönyv-bemutató” során az ostobábbnál ostobább módon megszólaló, borzasztóan buta kifejezésű és tekintetű, „dívává” sminkelt és öltöztetett, írói allűrökben lubickoló hölgyeményeket és produkcióikat. Hiszen ki lenne az a gyengeelméjű, bugyuta személy, aki az ilyen jellegű művek megjelentetését és reklámozását, a kiadói dotáció elmaradása ellenében mecénásként, saját pénztárcája terhére, önként finanszírozná? Persze a mások által futtatott, álíró-szerzők ez esetben sem tűnnének el a könyvpiacról. Sőt, saját zagyvaságaik „feltálalása” céljából biztos, hogy még pódiumot sem kellene nélkülözniük, de már nem az irodalmi/művészi értéket képviselő művek és szerzőik terhére, pénzügyi „kifosztásukként”. Elképesztő a szenvedés látványa, amikor az elfogadható kinézésű és felépítésű test, képtelen megszabadulni bamba tekintetű, üresen kongó, ostobaságokat fecsegő, viháncoló fejétől.

 

5.

 

Ilyen, másokat jól megröhögtető, de önmaga együgyűségét, undorítóságát és bohócságát fel nem ismerő, a magyar népet szolgáló, de e szolgálatot csak a magyar elit - olimpiai bajnokok, politikusok, vállalkozók, bankárok, üzletemberek, bírák, ügyészek, tábornokok és főhivatalnokok - által megfizetni képes sztorikról szólnak, az itt szóba-hozott - testüket pénznyelő automataként áruba bocsátó (kiknek nevét sem érdemes megemlíteni, fájjon emiatt az utókor „régészeinek” feje), sajnálandóan beteg nők által írt, a saját és a teljes női nem sárba tiprását és megalázását bemutató - könyvek.

 

A nem kis vagyont felemésztő „reklámkampány-hadjáratnak”, no meg a hatalmas összeg ellenében a felkérést elfogadó „laudator” személyének köszönhetően - aki a hat darab nulla elé maga írhatott be egy számjegyet, 1-9. - állítólag telt-házasra duzzadt a könyvbemutató. Nem véletlen, az előzetes beharangozás szerint a produktum szenzációt fog kelteni: mindenki, aki dugott egyet a szerzővel holta napjáig retteghet, mivel most lerántódnak a leplek az almába harapókról. („Hiszen, amivel a barátok előtt dicsekszünk, azt szégyelljük az asszony és a nyilvánosság előtt.”) Így aztán nem csoda, hogy ostobák százai – akik csak a csámcsogási műveltség jó keresztényi hit gyülekezeti szintjére voltak képesek felemelkedni – már az első napon bespájzoltak a páratlan ritkaságból. Később azonban, amikor az akcióknak is köszönhetően már elfogytak a könyvek, mindenki végleg megnyugodhatott – még a csalódott, s emiatt hőbörgő vásárlók is – hiszen a beharangozott szenzáció nem hozott meglepetést. A könyvben valóban „minden” benne volt, a nevek kivételével. Így, az olvasónak és a szerző által „szolgált” köznépnek a műből nem maradt más, csak a találósdi: ugyan mán, kik lehetnek azok a kivételezett anyagi és potentáti helyzetben lévő férfiak (és ha nők is?), akik a – kolbászméretű lyukra plasztikázott csücsörítő szájú – szamaritánus díszvendégei voltak, s akik potom százezerért megmutathatták, hogyan is szexel a magyar elit?

 

A névsor azonban sosem fog nevesítődni. Ez a szex-üzlet és a farizeusi boltbezárásos filozófia magyarországi végét jelentené! Miáltal nagyon sok „hittérítő” veszítené el befolyásos és jól jövedelmező pozícióját, amelynek következtében a pénzmosásnak e sajátos és ősi formája kiköszörülhetetlen csorbát szenvedne. Kit érdekel a család szentsége és annak vasárnapra rendelt összetartó ereje, amikor bevallva, vagy eltitkolva, de mindenkit (a fő-kereszténydemokratát is beleértve) vonz és rabul ejt ez a cél és értelem nélküli, ősi vadászösztön: a „trófeagyűjtés” és a köréje szerveződött biznisz-világ, amely az e tevékenységből származó mérhetetlen nagyságú, adózatlan jövedelemből iparágakat működtet és tart fenn. Igaz, emberek tíz-százezreit juttatva ez által illegális munkához és munkahelyhez, akik e „segítség” nélkül, az Erősödő Magyarország - munkára épülő új társadalmi-hatalmi rendjének - elkövetkező éveiben nem válhatnának a minden nap keményen dolgozó embereivé! Bravó - bekiabálás és hosszan tartó, felállva kivitelezett taps - az il-kereszténydemokráciának!

 

E pornókönyvshow-biznisz - miként a cirkuszi játékok anno, Rómának - létszükséglete a magyar művelődés- és kultúrpolitikának. E könyvek ugyanis a tömegbutítás „modern il-kereszténydemokrácia” alapköveit képezik: vegyétek, vigyétek és faljátok (addig sem VELÜNK foglalkoztok)! A szerencsésebb könyvfaló még a KIADÓ által szervezett könyvbemutatónak álcázott élő cirkusz és show-biznisz előadásán is részt vehetett. Ahol, – ismerősöm elbeszélése szerint – a közönség vihogó cinkossággal és kurucos kielégültséggel szem- és fültanúként élvezte végig a nem egy szellemi súlycsoportot képező, íróvá avanzsált, ágykellékként viselkedő, ostobábbnál ostobább módon megnyilatkozó, a női nemet és mivoltát megszégyenítő cicababa és a butaság e mélységi szintjére leereszkedni nem akaró - de őt férfias magasságból mélységesen lenéző és megvető, nőiségében pedig vérig sértő pikért, nagyképű és önmagát is unó stílusban, fogvégről faggató, kérdező - „sztártanár” úr közötti csata egyenlőtlenségét, a playmate önmagát is megalázó, vergődő vereségét. [Megjegyzem: az említett férfi esetében nem használom a „tanár” úr megszólítást, egyfajta rangot adó titulust, jelzőt, mivel álláspontom szerint egy tanár a katedrára-lépése pillanatától kezdve annak elhagyásáig, megjelenésével, megnyilatkozásával, színektől és szubjektivitástól mentes érték- és viselkedésmintát kell, hogy közvetítsen a rábízott hallgatók irányába, akármilyen érzésekkel is viszonyul hozzájuk, s akármennyi gázsival is párosuljon mindez. Így hát nincs alanyi joga a vele szemben álló, ülő, fekvő, hempergő, viháncoló stb. másikat lenézni, még akkor sem, ha az illető IQ-ja a cicababák szokásos értelmi képességét sem éri el. Így a „tanár” úr megszólítás részemről nem dukál.]

 

6.

 

Ritka eset, de megszégyenítően megbélyegző, ha kiderül, hogy az illető személy nem csupán az írásnak, de a szónak, sőt a beszédnek sem mestere. Mindezt a helyszínen jelen volt személyek elmondása, de a leírt és nyilvánosságra hozott „párbeszéd” tartalma is ékesen tanúsítja. A „Szépség” – informátorom adta neki ezt az elnevezést – dagadó, düllesztett mellekkel és lenge öltözékben ült le, de inkább terült el a munkaeszközből ülőalkalmatossággá avanzsált kanapén és adta elő buta, ostoba mosolygás közepette művének indítástörténetét. Lényege szerint a kérdezőtől származik az ötletet, amelynek alapján 30 napig szexpartnerként hirdette magát, feltételként szabva, hogy a vele eltöltött egy óra 100 ezer forintot ér és a partnerrel kapcsolatos élményeit lejegyzi a naplójába (volt aki minderre a kis légyottra hitelt vett fel, de a hősnő szíve és lelke – mert neki ilyene is van – megesett rajta és visszaadta a pénzt, hogy mindezt az aktus előtt vagy után tette, a párbeszédből nem derült ki.

 

[Mint ahogy az sem, vajon jártak-e a „művésznőnél” a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság merev és rideg, a – női nem hitele, s egyben a férfiút megillető – minőség akkurátus vizsgálói és ellenőrei, s ha igen, úgy a tetthelyről, milyen eredménnyel távoztak? De az sem ismeretes, hogy a megszerzett jövedelem eltitkolása, a korrupció elleni harc kérlelhetetlen és minden gyanú felett álló NAV – beadványokra nem válaszoló – elnöke, illetve a hatósági eljárás nem minden szabályát ismerő és így e szabályokat szakszerűtlenül alkalmazó „szakemberei” jártak-e az „írónőnél”, s vizsgálták-e a bevétel és a kiadás közötti tisztességes különbség bevallását, a bevallott adó határidőre történő megfizetését, a számlaadási kötelezettség megtartása, a számlák szakszerű könyvelése és megőrzése követelményére vonatkozó előírások érvényesülését? Továbbá, hogy a vizsgált adóalany rendelkezik-e pénztárgéppel, s be van-e jelentkezve az online-rendszerbe? Persze, talán az sem a véletlen műve, hogy az egyébként udvariaskodni nem tudó; előzékenynek és kíméletesnek sem mondható; viszont annál inkább cinikusan kellemetlenkedő és szurkálódó férfi playmate, ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket vajon miért nem fogalmazott meg, s tett fel a sikerében látható módon önelégedettséggel lubickoló „írónőnek”? Bár ez az utóbbi minőség, az egyik kérés-kérdés kapcsán jelentős mértékben beárnyékolódott: idézze fel az egyik történetet – szólt a kérés – Annácskának azonban fogalma sem volt, mit is mondjon. A hallgatóság soraiban sokan aggódva figyelték a fejleményeket, de azért bíztak benne: „ … tényleg ő írta a könyvet a kis kacsójával betűről-betűre, ahogyan az a sajtótájékoztatón többször is hangsúlyozást nyert …”]

 

Az élő „kultúr-műsorra” azonban többszörös volt a túljelentkezés, de nem kellett aggódni, a bebocsáttatáshoz sem sorszámra, sem tesztvizsga írására nem volt szükség. Hirdetőnk – becsületére legyen mondva – állta (feküdte) azt a bizonyos strapát és sarat. Az „eseményről” azonban hiteles jegyzőkönyv, vagy legalább feljegyzés, de még számszaki összesítő sem készült, talán a NAV-ra való tekintettel?

 

7.

 

Frappánsan és idillikusan kezdődött a bemutató: Szeretek idegenekkel ba..ni! hangzott az önvallomás, majd érkezett a sztár-moderátor, szembesítő megjegyzése: "Gyalázza azokat, akik pénzért vesznek gyönyört. Szerintem a kurválkodásnál elsőrendű elvárás a diszkréció." A szőkeség azonban mit sem hederítve a szembesítésre, öntudatosan folytatta a megkezdett gondolatsort: ez „Nem kurválkodás. Én tulajdonképpen csak tesztelni akartam, hogy mi a reakció. Kikérem magamnak, hogy prostituált lennék. Mindig, minden kapcsolatomban elfogadtam juttatásokat, kértem pénzt. Egyébként azt hiszem, hogy ki mit csinál a szabadidejében, az mindenkinek a saját dolga” (Nem egészen, még akkor sem, ha mindezt valaki a mindennapokban keményen dolgozó emberként teszi, s a bevétel után „tisztességes” emberként még adót is fizet! FJ.) "A helyzeteket kerestem azt figyeltem, a másikban mi zajlik. Legyen az egy ismert vagy ismeretlen ember. Azt vizsgálgattam és írtam meg, hogy áll neki az a dolog, hogy odajön hozzám, ez baromi érdekes szerintem!"– vágta rá a lány.

 

Nem maradt adós a kérdező sem, rövid, de velős könyvismertetésbe és tehetségelemzésbe kezdett a hallgatóság legnagyobb örömére és elégedettségére: "Anna jó megfigyelő, óriási öniróniája van és remekül ír le helyzeteket. Azonban van egy mozzanat a könyvben, ami gyanús, mert ahhoz már nem elég intelligens, hogy kitaláljon jó történeteket" - majd jött még a minősítés: "Maga azt a szintet nem éri el, hogy író legyen." Dermedt csend ült egy pillanatra a teremre, de a „hölgyike” a jelenlévők szerint nem jött zavarba, magas nívószinten tovább „viháncolt” a kanapén: "Jól érzem magam a baromi hülye helyzetektől, és úgy gondolom, hogy jó megfigyelője is vagyok ezeknek. Nem a partnereimet néztem le, mert akkor magamat is lenézném, hanem a szituációk szürreális mivoltát akartam kifejezni." A volt-e az életében bármilyen cél, amiért keményen meg kellett dolgozni kérdésre a publikum egy mélyenszántó, de egyértelmű és elgondolkodtató választ hallhatott: „Ez nagyon nehéz kérdés. Most inkább úgy tűnik, hogy könnyen mennek a dolgok. De csak azért, mert már nem zavar, ha nyitott könyv vagyok. De ezt persze lehet, hogy sokan úgy látják, na, ez a nő megbélyegezte magát, és ennek már minden mindegy, pedig sokkal légiesebb így élni, mint megfeszülni és valamilyen álarcot felvenni.” (Egy biztos, nem ő a miniszterelnök által beígért, a mindennapokban keményen dolgozó ember jövőképének megtestesítője! FJ.)

 

S mik a jövő tervei, hangzott az izgalmas, s egyben utolsó, befejező érdeklődés: írás vagy szex, szex és írás, avagy csak szex, csak írás? "Most, hogy újra felkaptak és középpontban vagyok, rengetegen hívnak. Nem, hogy visszariadnának, hanem teljesen logikátlanul még vacsorázni is meginvitálnak. Pedig én is azt gondoltam ez a könyv egy kétélű fegyver és ezen túl félnek majd tőlem, hogy megírom a történetüket, de ez sem riasztja vissza a férfiakat." „Így a jövőbeli tervem, hogy írok és szexelek.”(Mit mondjak; egy nő számára ez egy tartalmas, anyagiakban pedig kiszámítható életcél! FJ.) „Szeretem azt, hogy én irányítom a saját életem. De ez csak úgy megy, hogy harcolok az általános véleménnyel.” „Ezért akarom felvállalni magam, és megmutatni, hogy nem érdekel, ha pénzért szexelek, úgysem vagyok prostituált. Ez az egész küzdelem egy revolúció!” A sztorit mesélőnek itt elszakadt az a bizonyos cérnája, egyben a türelme is, s nem megvárva a revolúció újraértelmezésének tartalmi kifejtését, távozott a könyvesboltból.

 

8.

 

Hát igen – fordultam mélyen önmagamba – lehet, hogy mégis csak van valami igazsága – a legutóbbi tapolcai időközi képviselőválasztás finisében hallott – az egyik pártaktivista által megfogalmazott gondolatnak: ennek a mai, kereszténydemokráciát utánzó kurzusnak nem az italboltok kirakatait kellene elsötétítenie - védve a fiatalokat az ital és a dohánytermékek csábításától - hanem a pornót árasztó televíziók képernyőjét és az ilyen témájú könyveket kínáló könyvesboltokét. Ezek az üzletek ugyanis a kirakataikban – gondos rendezői kezek által – elhelyezett könyveikkel többet ártanak az ifjúságnak, mint az alkohol, vagy a cigaretta, mivel káros, romboló hatásukat elsősorban nem a testre, hanem az elmére gyakorolva fejtik ki, szemmel nem látható nyomokat hagyva az olvasó személyiségében. Nincs aztán az a gyógyszer vagy terápia, amely az e könyvek által megfertőződött ember mélybe süllyedt, egycentrumúvá és egysíkúvá rendeződött gondolat és cselekvés világát megvédené a lábközi-otthoni intézmények kínálta élvezetfüggőségtől.

 

9.

 

S itt érdemes visszatérni a magyar művelődés-, kultúra és oktatáspolitika vonalát alakító, célját megvalósító felelős szervek közül is a könyvkiadók és a könyvesboltok, mint az olvasóra, a kultúra fogyasztójára hatást/nyomást gyakorló intézmények szerepére. Nem osztom azon nézeteket, amelyek a jelenlegi helyzetért (magyarán) mindenért a „liberális multikulturalizmust” vagy annak hatását hibáztatják. Hiszen most már idestova öt éve, hogy akarva-akaratlanul is élvezzük(?) a NER keresztényi generálmázzal leöntött, mindent beszagosító, jótékony és üdvözítő „illatvirágzását”. Azaz, a fentiekben érzékeltetett pornó-szennyirodalom dömping, valamint a televízió képernyőjén főidőben és sorozatban sugárzott Való Világ (VV) és Éden Hotel (ÉH) stb. műsorok már a NER időszakában, Hoffman Rózsa keresztény-főideológus és jelenlegi pártja csillagjegyében és védőszárnyai alatt születtek, s kapták meg a terjesztéshez, sugárzáshoz a szükséges legfőbb párttámogatást. Így hát nem ildomos és jogalap-nélküli, a másra mutogatás. Ráadásul egyedül a jelenlegi hatalmi-ideológiai-jogi kurzus rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével a diagnózis megállapítását követően a meghirdetett terápia akár hatékony és jótékony hatású is lehetne (nem a hittan- és erkölcstanórák egyedüliségére gondoltam).

 

Természetesen, e kezelési-gyógyulási folyamatból nem hagyhatók ki a könyvkiadók és a nagy könyvesbolthálózatok menedzsmentjei sem. Elképesztőnek és rendkívül káros hatásúnak tartom (tartanám), hogy (ha) e menedzsment szemléletében az üzleti érdek, a profitorientáltság képezi(né) az egyetlen mozgató, dinamikus erőt. Különösen azon kiadókról és könyvértékesítőkről beszélek, amelyek művelődési-, kultúrértéket hordozó/képviselő, illetve már nem élő alkotószemélyek - vagy műveikben megformált és testet öltött alakok - nevét felvéve (mögé bújva) jelennek meg a „színpadon”. E szervek felelőssége ugyanis az általánoshoz képest jóval nagyobb: esetükben, az adott, illetve a műben megformált alakot „életre” keltő művész személyiségére és eszmeiségére is tekintettel, figyelemmel kell(ene) lenni. Álláspontom szerint, mindennek tiszteletben tartása nem csupán jogi, de erkölcsi kötelesség is. Sajnos, társadalmunkból a nem a pártideológia, világnézet stb. szerint szerveződő és tevékenykedő civilszervezetek még mindig hiányoznak. Hát még azok a civil szerveződések, olvasókörök, amelyek egy-egy író, művész, alkotó vagy az általuk életre keltett „műbéli alakok” köré szerveződve képesek lennének e személyek, nevek szellemiségére, az általuk képviselt műértékre hivatkozva tiltakozni az adott név felvétele, illetve használata ellen, amennyiben arra a nevet felvevő kiadó érdemtelen vagy érdemtelenné vált, illetve a szervezet (esetünkben könyvkiadó) „ügyködése”, az adott szellemiségtől eltér, vagy azzal szembemegy.

 

Ifjúkoromban ez probléma – a maihoz képest – bizonyára jóval egyszerűbb volt. Az akkori kultúrpolitika a szex irodalmat még a három T-betű közelébe sem engedte. Nem emlékszem, hogy ilyen témakörbe sorolható, magyar kiadó által megjelentetett művet anno láttam, olvastam-e egyáltalán? A külföldi, idegen nyelven írt művek itthon megjelent kiadásai pedig - még a szépirodalmi műfaj tekintetében is - vékony mezsgyén mozogtak. Így a tárgyalt műfajú könyveket, keresni sem volt érdemes. A könyvkiadók és boltjainak névviselése sem okozott érdemi konfliktust. Nevük és az általuk megjelentetett művek tartalma között kétes értékű összecsengést, illetve ellentmondást még a távolabbi vagy a merészebb asszociációk sem voltak képesek fellelni. Persze az sem mellékes, hogy ezen időszakban csupán a „megfizethető” kiadású könyveket voltam képes megvásárolni. Mindezek következtében számomra a kiadók és könyvesboltjaik köre is behatárolódott.

 

Leggyakrabban a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó boltjait látogattam, kiadványaik közül azonban csak az olcsóbbakat sikerült haza is vinnem. A kedvenceim közé tartozott a Szépirodalmi Kiadó által gondozott Olcsó Könyvtár sorozat, amelyben a magyar irodalmi alkotások mellett az élő és klasszikus külföldi szerzők művei is megtalálhatók voltak, méghozzá igen olcsó (a ’60-’70-es években 4-6-Ft-os) áron. A sorozat létének azonban az 1989-es rendszerváltás véget vetett! A megjelent művek nagy része könyvespolcaim valamelyik magasabban fekvő szegletében még ma is megtalálható. Nagyjából ugyanezt tudom elmondani a Magvető Könyvkiadó - ra-re; gyorsuló idő - két, a ’80-as években létezett népszerű sorozatáról és köteteiről is, azzal kiegészítve az előbbieket, hogy ezek kötetenkénti ára már valamivel magasabb (10-15 Ft) összeget tett ki. A drágább könyvekbe a helyszínen igyekeztem bele-belelapozni és beleolvasgatni, s így - akár álldogálva - félórákat is eltöltöttem kedvenc könyvesboltjaimban. Mindez különösen igaz volt a Magvető (ma Örkény István) Szent István körúti (6. kép) és a nagyobbrészt idegen-nyelvű könyveket árusító Váci utcai (7. kép), valamint az újlipótvárosi Pozsonyi út közepe táján működött - nevére ma már nem emlékszem - könyvesboltra. Amennyiben az ily módon elolvasott könyv elnyerte tetszésemet, illetve felkeltette érdeklődésemet, igyekeztem rá a pénzt összegyűjteni. Szívesen jártam e helyekre és töltöttem az időmet a művelődés és kulturálódás e fellegváraiban, ahol szakavatott eladók (gyakran könyvtárosok) segítettek egy-egy könyv megtalálásában, elérhetősége felkutatásában (kinyomozásában), illetve az általam kézbe vett könyv tartalmának rövid és lényegre törő megismerésében.

 

10.

 

Az említett könyvesboltok közül ma már a Váci utcai egyáltalán nem létezik, helyén még csak nem is könyvesbolt üzemel. A Magvető, Szent István körúti boltja Örkény István író nevét, míg az újlipótvárosi - Pozsonyi út-Radnóti utca kereszteződéséhez közel eső - könyvesbolt egy híres magyar irodalmár két sikerregényéből merítve, előbb - a Pendragon legenda címet viselőből - a „Pendragon”, majd később - az Utas és holdvilág című műből - az „Ulpius-ház” nevet vette fel (a tudós és irodalmár személye iránti tiszteletből, avagy személye előtti tisztelgésből?). S ezzel vissza is tértünk írásunk kiindulópontjának problematikájához, a „pornóirodalomhoz”, azzal a megjegyzéssel, hogy a fentiekben említett magyar szerzők műveit szakemberként is képtelen lennék az irodalmi művek gyűjtőkategóriájába sorolni. (Egyszerű, művelt emberként pedig ezt a szívességet nem is teszem meg!).

 

Szűkítve a problémakört – nem lévén önálló Kiadó – az Örkény István író nevét viselő - a Kossuth Kiadói Csoporthoz tartozó - könyvesbolttal nem is foglalkoznék. Nem csupán azért, mert kiadói jog hiányában nem is tudna pornókönyvet a saját neve alatt megjelentetni, de azért sem, mivel ilyen kiadvánnyal – ismereteim szerint – maga az említett kiadói csoport sem állt elő. A kérdésre - miszerint az üzleti érdeken kívül milyen „irodalmi” érdek vehet rá egy rangos magyar író, Örkény István nevét viselő könyvesboltot, a más kiadók által megjelentetett ponyvapornó kategóriába sorolható művek felvállalt árusítására - a választ nem a jelen írásban kívánom (a problémát körbejárva) megkeresni, s megadni. Azonban - a válaszadás előtt - felhívnám a figyelmet egy tényre: az általam is nagyra becsült kiváló magyar író - ismereteim szerint - az említett ponyvapornó „műfaj” iránt még érdeklődést sem mutatott, s e pótcselekvésre, a piszkos anyagiakkal sem lehetett volna őt rávenni.

 

11.

 

Mindennek következtében a jelen elmélkedés végéhez érve - a tárgyalt témakörben számomra - az egyedüli problémát, már csak az Ulpius-Ház Kft. neve és az általa folytatott tevékenység közötti ellentmondása képezi. Igaz, a kiadó 1998-ban nem egy író nevét vette fel, mint-ahogyan mindez a már említett Örkény István könyvesbolt esetében történt. Itt ugyanis a névválasztás ihletője „csupán” – saját bevallás szerint – a művet megalkotó író-tudós egyik, az Utas és holdvilág című regényének főszereplői voltak? Ellenben, ifjúkorom időszakában - emlékezetem szerint - e Pozsonyi út 21. esetleg a 23. számú portál alatti könyvesbolt, mintha a Pendragon (English Bookshop) nevet viselte volna? Arra viszont már nem emlékszem, hogy e két különböző nevű – Pendragon, Ulpius – könyvesbolt között volt-e - van-e valamilyen előd-utód, üzleti, tulajdonosi vagy egyéb más jogviszonyi összefüggés? Erre az információra azonban a téma befejezése szempontjából nincs is különösebb szükség. Egyrészt, a korábbi - Pendragon (English Bookshop) - könyvesbolt (8. kép) helyén, ma már csak egy átalakítás előtt/alatt álló helyiség és a viselt névnek csupán a töredéke látható (9. kép), másrészt a 23. szám alatt ma már ténylegesen az Ulpius-Ház könyvesbolt működik (10. kép, 11. kép, 12. kép, 13. kép). [Megjegyzem, az Ulpius-Ház a főváros más kerületeiben is működtet e név alatt könyvesboltot: például a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Deák térnél (14. kép, 15. kép)]

 

Az alapításkori ars poétika és ígéret szerint az Ulpius-ház Könyvkiadó a névadó regény szellemében próbál könyveket kiadni: olyan regényeket, melyek segítenek elvarázsolni, elrepítenek távoli, varázslatos világokba, és legfőképp talán minden világok legvarázslatosabbikába, saját képzeletünk, és álmaink világába. A kiadó hírnevét azonban nem az e témakörből merített művek, hanem a nyugati nyelvekből - különösen az angolszász nyelvterületről - fordított, elsősorban szépirodalmi művek kiadása alapozta meg. 2004-ben a Kiadó mind-e mellett „váratlanul” a kortárs magyar, mégpedig azon belül is a szépirodalom felé nyitott, nagyobb lehetőséget adva a fiatal szerzőknek. Sokan ezt a hirtelen nyitást „öngyilkos” vállalkozásnak tekintették. Voltak, akik abbéli aggodalmuknak adtak hangot, miszerint ezzel a nyitással a kiadó nem fog tudni lépést tartani, s így maradéktalanul eleget tenni a névválasztás tényével felvállalt és töretlenül követett irodalmi-művészi igényességnek, a szakma és az olvasó által is elvárt minőségnek? A 2004 óta eltelt idő azonban a „merészeket” igazolta. A kiadó hírneve és elismertsége nem torpant meg, sőt inkább öregbedett. Ráadásul ez időtájt a kiadói koncepcióban és üzleti tevékenységben még se híre, se hamva nem volt az igénytelen irodalmi művek megjelentetésének.

 

Aztán valami hirtelen megváltozott, s 2012-2013-tól betört (honnan?) a kiadóhoz a művészi, irodalmi értéket nem képviselő igénytelenség: jöttek a Nikik és az Annácskák! Az igényes irodalmi stílust és nyelvezetet pedig le/felváltotta az igénytelen és ostoba obszcén-izmus, a szó szerint leírt és kimondott trágárság. S történt mindez a „profilváltás” szerény beosonás helyett, hatalmas dirrel-durral, harsogó reklámmal, reflektorfényes könyvbemutatókkal, felkért sztárriporterek közreműködésével. E rivaldafény segítségével neve nincs emberek celeb-é válva megdicsőültek, irományaik pedig – érdemtelenül – nem csupán nyomdai kiadást nyertek, de a reklámok és a könyvesbolti kirakatok középpontjába, főhelyeire kerültek (16. kép, 17. kép). Bár nem vitás, e szerzeményeket ma már – egyet fizet, kettőt vihet – akcióként a nívós könyvek mellé ingyen adják?! Történt mindez annak ellenére, hogy a kiadó neve, s a név által képviselt irodalmi, s írói érték és eszmeiség, nem változott!

 

De hát - nomen est omen - a név kötelez, háborog az ember! Sajnos napjainkban egyre többen vannak, s lesznek, akik nem tudják, nem ismerik az Ulpius-ház lakóinak sajátos történetéről szóló Utas és holdvilág (1937), illetve a már említett másik regény, a Pendragon legenda (1934) írója, tudós professzora, Szerb Antal, emberi, tudósi, írói nagyságát. Vajon hányan vannak, akiknek Szerb Antal neve még ismerősen cseng, vagy üzenetet hordoz? Nekem még igen! Jelenti számomra elsősorban az Embert, aki mindvégig megőrizte ebbéli minőségét: társai nélkül nem volt hajlandó a halálból az életbe menekülni. S akit zsidósága miatt a Horthy-féle keresztény magyar kurzus - magyar állampolgárként is - képes volt magára hagyni, miként tette ezt Radnótival és még sok, hozzá hasonló emberrel (több-százezres nagyságrendben). Másodsorban az irodalomtudóst, akinek két nagy ívű - Magyar irodalomtörténet, A világirodalom története - összefoglaló munkáján nőttem fel, egészen az érettségig. Bevallom, számomra e két munka még ma is igazodási pont e feje-tetejére állított „szabad világban”. De ki ne hagyjam a harmadikat: a Szerb Antal válogatta és összeállította Száz vers című versantológiát, amely tulajdonképpen kétszáz verset tartalmaz, hiszen a válogatás nemcsak a magyar fordítást, de az adott vers eredeti nyelvű szövegét is magában foglalja. Harmadsorban pedig az írót, a regényírót: a Pendragon legenda, az Utas és holdvilág című, művek szerzőjét.

 

12.

 

Mindezen ismeretek felelevenítése még érthetetlenebbé teszik a rejtélyt: hogyan és milyen iránytűvel a kezében juthatott el az Ulpius-ház Kiadó Szerb Antal szellemisége nyomán a legüresebb pornóműfaj felfedezésétől majd támogató felkaroláson át e könyvek csillagos-égi reklámozásához, a szerzők és műveik ünneplő bemutatásához? Szinte kizárt, hogy a réven bezsebelt haszon ne menne el a vámon (többek között, reklámozásuk költségén), nem beszélve arról a felbecsülhetetlen és pénzben ki sem fejezhető erkölcsi kárról, amelyet e művek olvasása okoz az emberi szellem (műveltség) világában. Értékpárti hitvallásunkban nem süllyedhetünk odáig, hogy egy pillanatig is elhiggyük: a nagy sikerű bestsellerek, járnak majd akkora anyagi haszonnal, hogy bevételeikből a kisebb számú olvasóközönséget vonzó igazi szépirodalmi művek is kiadásra kerülhessenek. Hiszen e pornókönyvek még a bestseller műfajába sem sorolhatók. Ennek legjobb bizonyítéka az akciós kiárusítás, melynek lényege: két vásárolt könyv mellé ingyen kapunk egy általunk választott - a reklámokkal agyontámogatott, de raktáron maradt - irodalmi-művészi értéket nem képviselő harmadikat, amelyet olvasása nélkül már hazafelé eldobunk, mint egy péksüteményhez kapott papírzacskót. Nem ezt érdemli Szerb Antal az utókortól, még akkor sem, ha hitelt is adunk a homoszexuális beállítottságáról híresztelt, bizonyítást azonban nem nyert mendemondák egy részének.

 

A pornográfiához azonban Szerb Antal műveiből sem meríthetünk kapaszkodó támasztékot, hiszen belőlük szinte teljesen mértékben hiányzik az öncélú szexualitás, a szexuális cselekmények részletező bemutatása, az e témában ösztöneire hallgató ember ábrázolása, nem beszélve az öncélú, durva és magamutogató nyelvezetről.

 

Az író első, nagy-sikerű műve a Pendragon legenda is „csupán” a bűnügyi, esszé és kísértethistória műfajnak egyfajta regénykeveréke, de akár e keverék paródiájának is tekinthető. Az író művét, detektívregényként aposztrofálta, magam pedig a kalandregények közé soroltam. Első olvasatban nehezen vergődtem át a történeten, a rózsakeresztesek „igazságkeresésén”, Owen Pendragon cikornyásan arisztokratikus figuráján. Ellenben magát a regényt, érdekesnek találtam, de történetét nem igazán értettem. Második olvasatára csupán több mint tíz évvel később került sor, ekkor már sikerült megfejtenem és megértenem Bátky János személyiségét, amelyben Szerb Antal önmagát formálta meg sajátos iróniával. Ezúttal értettem a művet, viszont már nem tetszett. Olvasási szándékkal, harmadszor már nem is venném a kezembe. Pornóval, öncélú szexszel azonban egyik olvasat során sem találkoztam.

 

13.

 

De az író legnépszerűbb, s talán legsikerültebb művében az Utas és holdvilágban is hiába keresnénk a – cselekmény középpontját képező Ulpius-család nevét magára öltő – „Kiadó-ház” utóbbi évek kiadói tevékenysége pornó és szex-filozófiájának és ideológiájának szellemiségi gyökereit. Még a nyomaira sem bukkannánk. Pedig ehhez a regény egyik főhőse Mihály - aki „szabadságát” önmaga élete elől is városról városra menekülve egyre reménytelenebbül és hiába keresi - kalandosan-cselekményes, gazdag életfolyása akár regénybeli alapot is szolgáltathatna az írónak, ebbéli fantáziája, igénye kiírásos kielégítéséhez? Mégsem teszi! Vajon miért nem? Tán rábízza mindezt az írói kvalitásokkal nem rendelkező ám annál nagyobb szorgalmat tanúsító, vele egyfajta „kényszer-névrokonságba” került, de az író emberi, tudósi eszmeiségét szinte alig ismerő Kiadóra? Utólag – a szellemi örökség felett őrködők hiányában, esetleg – még így is vélekedhetnénk. Hiszen az értelmetlen nemiség művészi ábrázolásához még a „NŐ” is kéznél lenne a szabadon, lázadóan, (perspektivikusan?) gondolkodó-cselekvő, nagyon csinos (szép?) és egyben vonzó külsejű Ulpius Éva személyében, aki ráadásul semmiféle-fajta kötöttséget sem képes (nem hajlandó?) elviselni. Mégsem válik „szex-mániássá”, keresvén az öncélú, sehova sem vezető kalandokat, de a kurvaság szintjére sem „emelkedik”, még pénzért sem!

 

Mint ahogyan nem vált azzá az sem, aki e könyvet fiatalságom valamikori éveiben figyelmembe ajánlotta. Pedig Ulpius Éva fentiekben körvonalazott regénybeli személyiségjegyeiből, nem szűkmarkúan merített. Rajta azonban a regénybeli Mihály egynéhány jellemvonása is nyomot hagyott. Két dimenzióban élte „titokzatossá” tett életét: egy belső, csak önmaga számára olvasható és egy külső, a vele kapcsolatba kerültek által is megismerhető szinten. A belső, miként egy skorpiónál kiismerhetetlen volt, a külső pedig a belső által kitűzött célnak alárendelten szinte állandóan változott. A belső – bár egy férjet és egy barátot is elfogyasztott – mindig magányosan ábrándozott. Míg a külső – megbabonázva és elbűvölve a másik felet – egyfajta látszategyensúlyt és elégedettséget tükrözött. A belső azonban sohasem engedte magához közel a külsőt, nem volt hozzá sem bátorsága sem tisztessége. A külső viszont hiába igyekezett, a belsőhöz, soha nem jutott el oda. A test külső fizikális cselekedeteiben a belső nem vett részt, abban csupán külső, lélek nélküli szemlélő maradt, egyfajta „essünk túl rajta” mentalitással. Célja érdekében viszont szinte semmi nem volt szent számára. Nem volt tekintettel senkire és semmire. Szerette (imádta) a pénzt, a csillogást és az idegen tollakat sem megvetve a villogást. Karrierje másokon átgázolva eleinte felfelé ívelt. Majd a jól titkolt, de szerény kvalitásai, kitűzött céljai szerinti vágyaival kibékíthetetlen ellentmondásba kerültek. Az áhított és szeretett „színpadi” deszkák lassan, kezdtek kicsúszni lábai alól. A fizikai tértől, időtől függetlenedett, sajátosan önző szabályrendszer keretei között bemutatott szerepjátékok és színészi manírok egyre kisebb hatást gyakorolva a „közönségre” elbizonytalanították, depresszióssá téve belső énjét. A maga gerjesztette örvény kezdte a mélybe húzni. Végül, a vereséget önmaga előtt nem beismerve, énjének kettőssége ellenére, menekülésre kényszerült. Majd kora miatti végállomásként, e menekülések állandóan ismétlődő kudarca által sodorva, nyugvópontként visszasüllyedt oda, ahonnét elindult: a színtelen és szagtalan, gerinc-nélküli puhatestűek közé, a langymeleg és nagyobbrészt korrupt közszolgálatba. Az elképzelt és vágyott csodavilágnak nem sikerült diadalmas győzelmet aratnia a valóságon. (Valahogy illik minderre a Shakespeare-i idézet: "őrült beszéd, de van benne rendszer".)

 

14.

 

Jó-jó – visszatérve a mába – de a keresztényi hitelvekre és erkölcsi tételekre – követendő minta híján – a tantervi és a családi fenyítés kényszere ellenére sem fogékony gyermekek, fiatalok ezzel az égből ölükbe pottyant vasárnapi nagy családi szeretettel mit is kezdhetnének: magukkal, a másikkal és a többiekkel? Ugyan együtt a „család”, de jólét, tisztes megélhetés hiányában mire is elég e váratlanul jött szabadidő? Értelmes cél és anyagiak nélkül a több szabadidő, otthon ülve is lassan telik. Majd e tétlenség eztán mindenkit a könnyebb ellenállás irányába fog taszítani. Jön majd a kényszeres nassolás, a VV és az ÉH ocsmányabbnál-ocsmányabb epizódjainak folyamatos nézése, vagy csüngés a neten, avagy a szülők vásárolta könyvekhez ajándékként kapott szex-könyvek és a pornóirodalom olvasása. Mindeközben tovább hízunk, lustulunk, butulunk, lemaradva Európa kulturáltabb felétől. Saját, nem reprezentatív felméréseim az elmondottakat igazolják vissza. Vajon a magyar kereszténydemokrácia hogyan fog majd minderről az Úr színe előtt elszámolni?

 

Látnoki szemeim előtt máris kezd testet ölteni egy, a vasárnapi szenteskedő és nagy családi szeretetben élők körében hallott – akár viccnek is beillő – szösszenet: a naponta imádkozó, gyónó és áldozó, példás életet élő kereszténydemokrata családfő halálát követően loholva siet az Úr színe elé. Összetalálkozva vele az Úr megszólítja őt. Hova-hova e sietség? Az Úrhoz igyekszem, hangzott a válasz egyszerűen. Akkor most már ki lehet engedni, az Úr előtt áll. Uram, gyónni szeretnék, de azonnal, hátha még nem késő! S hol a védangyala, gyóntató-atyja? Nincs rájuk szükségem, most már súgásuk nélkül és az igazat szeretném megvallani!

 

Az elhangzottakat képtelen voltam epés megjegyzés nélkül hagyni: s ki hiszi, hogy e hatalmi kurzus alatt mindez valaha – még ha csak az égi világban is, de – be fog következni?

 

Inkább azt kéne mán észrevennie e kereszténydemokrata mázzal leöntött kétharmados kurzushalmaznak, hogy az általa harsogott életeszme, megnyilvánuló viselkedés, szinte semmiben sem különbözik az Utas és holdvilág önmaga énjét (identitását) folyamatosan kereső, önelemző főhősétől, aki kettős énje következtében kétségbeesett nosztalgiával hajszolja a múltat, miközben be nem vallottan egy magasabb, „csillogóbb” és értelmesebb értékrend szerinti jövőben szeretne élni. „Hősünket” azonban a jelen keresztényi hatalmi kurzus egy konformista, kontroll nélküli polgári értékrend felé űzi-hajszolja. Kilátástalanságában már csak egy önerő nélküli, kétségbeesett, reménybe kapaszkodó jajkiáltásra futja erejéből. Bízva a mindent túlélő, s megoldó csodában és valóra válásában.

 

"De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

 

Túlzásokba azonban ne essünk, még ha ténylegesen hiszünk is a csodákban - mindig történhetik valami! A csodavárás ugyanis önmagában nem elegendő a túléléshez: a tevést, az alkotó cselekvést soha nem lesz képes helyettesíteni!

 

15.

 

De hát végül kiről is szól ez az írás? A nőkről, és hibáikról?! Nem, nem! Tévedni tetszenek, tessenek a sorokat még-egyszer, de figyelmesebben elolvasni. Bár való igaz, férfi az említettekhez hasonló szennyművet - saját nemét kiárulva - ha írna is valaha, soha nem jelentetné meg. Így elsősorban mégis csak a nőkről írtam, hozzájuk szólva. Az almához azonban a férfire is szükség van. Azaz: nő nincs férfi nélkül, férfi nincs nő nélkül. Ezzel viszont elérkeztünk mindannyiunkhoz, emberekhez, az értelmes lényekhez. Akik képesek - lennének - magukból mellőzni az állatot, a gondolkodás nélküli brutalitást, a testnek áruba bocsátását. Ezek más  élőlénynek nem jutnak "eszébe". Ne feledjük: a műveltség, a kultúra nem a szexből, de nem is a pornóirodalomból nő(tt) ki!

 

Budapest, 2015. április 24.