Fogarasi József

ZSÜTI 100 – emlékgála

2015. április 17. péntek

Amennyiben, nem csupán az ismert - általam először Hollós Ilona előadásában hallott - dalban, de az életben is megállna az idő, úgy a Budapest Kongresszusi Központ mai közönsége egészen biztosra veheti, hogy az újdonsült 100. évforduló gáláján velem már nem fog találkozni!

Már a helyem nézőtéri elfoglalásakor hatalmába kerített egy fura érzés, amely papagáj módjára folyamatosan és undokul harsogta a fülembe: az előadástól nem leszel elragadtatva, az előadástól nem leszel elragadtatva, az előadástól nem leszel elragadtatva. Megtéve minden óvintézkedést, mégsem tudtam elhessegetni magamtól e furán zümmögő „ragadozót”. Pedig az elején még minden ment, mint a karikacsapás, ráadásul magától. Hiszen - annak ellenére, hogy a jegyet szerző személy a közönség VIP részéhez tartozott - a mindenki-mindenkit ismer, egymást színlelt teátrális örömujjongással, illetve az arcra kiült kényszeredett csíz-mosollyal üdvözlő-köszöntő társasági színjátékból sikerült kimaradnom. Igaz, mindezen mutatvány végrehajtása, mármint - a saját reflektorfényüket is imádó személyek körének megkerülése és - az „árnyékosabb” oldalra történő evickélés, nem volt könnyű feladat. Innen, távolabbról azonban elviselhetőbb volt a látvány átélése: miként is zajlik Magyarországon egy - a társadalmi státussal együtt járó, elkerülhetetlen, az adott személy szempontjából azonban egyben nélkülözhetetlen/elvárt - szívet-lelket megmosolyogtató konvencionális esemény.

Mindezt többször és más alkalmakkor is volt lehetőségem megtapasztalni (közvetlen közelről is). Magyarország kis ország, minek következtében a művészkör, s a holdudvarhoz tartozó „nagyságok” (politikusok, állami funkcionáriusok, táblabírák, ügyészek, sztárügyvédek, a médiák celeb-arcai stb.) – egyszerűen szólva – nem hagyhatnak ki egyetlen ilyen jellegű összejövetelt sem (vagy inkább ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak). Hisz köztudott: az eseményt követő néhány nap bulvárhíradása csak arról fog majd szólni, ki volt ott, illetve ki nem jött el és vajon miért nem és mi okból is? Így aztán egyes megérkezések - erre is visszavezethetően - igen látványosra sikeredettek: a tolókocsiban ülő özvegy - puszinak álcázott módú - üdvözlése (jelezve ezzel is a kívülállók számára, hogy ők nem akárkik). A sokak által ismert megmondó és kellemetlenkedő újságíró-riporter többszöri, fontoskodó végigcikázása - az egyetlen, magáról soha le nem vett rikítószínű kockás nadrágjában - a kongresszusi központ előterében és belső folyosóján, közben - amúgy kutyafuttában - látványos mozdulatok keretében fogadva a feléje nyújtott kézfogásokban megnyilvánuló jelenlét-igazolásokat (ez utóbbi mozdulatok egyébként megtanulhatatlanok, erre születni kell). Fényképezgetés híres emberek előtt, mögött, velük (az Apostol együttes Apójával), véletlennek álcázva az egészet, avagy feltűnő módon. A tök elegáns öltözetben feleségével bevonuló legfőbb ügyvédi méltóság fejbiccentéses köszöntése (e tett egyébként az egyik legnagyobb kiváltság, mivel igényli az illető alig észlelhető visszabiccentését). Egyébként öltönyben és nyakkendőben csak az öregedő kuriózum-méltóságok jelentek meg, vagy akik nem tudták, hogy milyen jellegű eseményre is szól a jegyük, illetve milyen jellegű intézmény is az ahova e gálaestet száműzték.

Mindennek - valamint a szokásosnál is nagyobb előzetes hírverés - ellenére a kongresszusi nagyterem ülőhelyeinek 1/5-e üresen maradt. Telt-ház még a földszintre sem futotta. Így aztán lehetett válogatni a régi – előhúzható asztallapot is tartalmazó – és a már kicserélt vagy felújított székek között: ez utóbbiak - az íróalkalmatosság hiánya következtében - egymáshoz közelebb kerülve jóval szűkebbek - magyarán sokkal kényelmetlenebbek – voltak, ősi elődeiknél. Ebben a helycserés-versenyben ezúttal nekünk, kedvezett a szerencse.

Aztán több mint 10 perces csúszással végre a - várva várt - gálaeset is megkezdődött. A műsorvezető színre-lépésekor viszont többen felszisszentek, majd – még ugyan nem a szívükhöz csupán – a zsebükhöz, illetve a ridiküljeikhez kapva, keresgélve vették elő a korábban beszerezett műsor-előzetest, amelyen a szervező-rendezők az ebbéli szerepkör betöltőjeként Hajós Andrást nevesítették. Bár ilyen szórólappal nem rendelkeztem és az előadás előtt sem sikerült belőle legalább egyet szereznem, azon eltökéltségemre e kellék nélkül is biztosan emlékeztem, miszerint Harsányi Leventére még ingyen belépő ellenében sem lettem volna kíváncsi! Így egyrészt, a sor közepén ülve - másrészt partneremre is figyelemmel már - nem tehettem meg, hogy felálljak és elhagyjam a nézőteret.

Eszi, nem eszi, nem kap mást alapon, kénytelen voltam Leventét és túlkompenzált jelenlétét a színpadon elviselni. E csalódás okozta kiábrándulás azonban a műsor teljes időtartama alatt - negatív hatással - végig kísértett. Nem kedvelem azokat a műsorvezetőket, akik - fiatal korukban karriert futva elfelejtenek felnőni, illetve - a fejlődés korai szintjén megrekednek, majd úgy is maradnak. A jelen emlékest - célját és műfaját tekintve - ugyanis nem igényelte az egyes műsorszámokat felkonferáló személy főszereplővé válását. Bár ezúttal, megnyilvánulásaiból a gyerekesen jó-pofiskodó - általam ismert és emlékeimben rögzült - elemek nagyobbrészt elmaradtak és a különböző keresetlen beszólások (gag-ek) is a tűréshatáron belül mozogtak, Harsányi Levente „idétlenkedése” mégis zavart a műsor fesztelen élvezetében. Álláspontom szerint, az egyes műsorszámok közötti rövid „promenádok” kitöltése, csupán a hallható, de a színpadon láthatatlan konferanszét igényelte volna. Ezzel szemben Harsányi Levente be-beszóló megjegyzésnek álcázott kotnyeleskedései megterhelték az előadást, illetve a rövidke üres pillanatok esetében elvonta a néző/hallgató figyelmét a könnyed és személyes - bensőséges - jellegű emlékezéstől. Megjegyzései, poénkodó csipkelődései, a Heti Hetes Jáksó Lászlóját idézte emlékezetembe, akinek mindig és mindenre van egy kész vicce, amely nyomban eszébe is jut, és azonnal közlést is kíván. Csakhogy ez említett televíziós műsor műfajilag a közéleti szórakoztató típusba tartozik és bármikor kikapcsolható, míg a jelen előadás egy alkalomra szólóan és élőben szerveződött, műfaját tekintve pedig a szórakoztatás mellett, egy kicsit a személyes - emlékező, kegyeleti - jelleget is magára vállalta! E „követelmények” teljesítésére, még beugrás esetén sem Harsányi Levente – lett volna – a megfelelő ember.

Majd jött a második sokk és szép sorrendben a többi is. A színpadon az első, énekes szereplő Gigi volt (nem szeretem az egyneves „sztárokat”- Zséda, Lilu, Lola. Judy stb. - mintha saját, igazi személyiségük elől menekülnének, valahova), aki kezébe véve a mikrofont énekelni kezdett, azaz csak kezdett volna, mivel a technika ördöge folytán a közönség hangot nem hallott, a mikrofon ugyanis nem volt bekapcsolva (jobb helyeken, manapság egyébként sem alkalmaznak vezetékes mikrofont). Mire azonban a rendezők közbeavatkozhattak volna Harsányi Levente – ezúttal – jókor jött showman-ként, már meg is oldotta a problémát. Gigi, végre hangot kapva megszólalhatott. A dizőz azonban éneklés címén éktelen üvöltésbe és vicsorgó szenvedésbe kezdett. Szegény Bágya András és Zsüti odafent kínjukban, biztosan füldugóért könyörögtek. De Gigi hangereje a – Megáll az idő című – dalt elsőként éneklő Hollós Ilona emlékét sem kímélte! Még csak véletlenül sem követte az eredeti dal zenéjének és szövegének – megírása korának – lágy dallamvilágát. Gigi, az említett Hollós Ilona hangfelvételét sem ismerve, saját stílusát adva, széttördelve a dal belső szerkezetét, erőlködő ordítással szenvedve a szerelemtől, fordult – a kivetítőkön keresztül – a nézők felé. Ráadásul – nem tudni mely énekmester tanácsára – a dalban található összes „é” betűvel kezdődő szóban (évek, égen, én, életünk, élhetünk) az „é” betűt több decibellel megemelt hangerővel préselte ki a száján át a levegőbe, miközben Demszkyre emlékeztető módon - mosolynak szánt arckifejezéssel - nőiesen vicsorgott.

Mindezt a teljesítményt nézve és hallgatva döbbentem rá a várható, többi meglepetés lehetséges kellemetlenségére: ez a gálaest csupán tisztelgés a színpad fölötti kivetítőn látható és a nézők felé forduló Zsüti előtt, de a műsor már nem róla és különösen nem az általa szerzett dalok - születésekor létezett társadalmi valóságot is magába préselő - eredeti (korhű) dallamvilágának és hangulatának a mai nap közönsége felé történő tolmácsolásáról fog szólani. A fellépő művészek mindegyike - Zsütit és szerzeményeit már csupán apropónak tekintve - önmagát, önmaga érzés és stílusvilágát közvetítve fogja majd a közönséget megszólítani és szeretné általa meghódítani. Így hát az 1966-os Táncdalfesztiválon, a Toldy Mária énekelte Más ez a szerelem című megosztott első helyezést elért dal mostani interpretálójának előadását már e szemüvegen keresztül próbáltam nézni, hallgatni és befogadni. Nem sikerült, ez sem tetszett, nem tudtam ugyanis a dal eredeti hangzás és előadói stílusvilága belém rögzült hangulatvilágától eltekinteni, s elszakadni. Mindez, nyilvánvalóan az én hibám, talán merevségemnek, konzervatívságomnak is betudhatóan!?

De mégsem teljesen így van mindez, tértem vissza ismét önmagamhoz, Charlie színpadra lépésekor és megszólalásakor. Pedig az ő neve is egyszavas: Charlie! Igen ám, de az általa előadott két dalhoz ő hozzá tudott tenni a saját művészetéből valamit, amire csak ő képes, ami által a két dal - Ez történt Lellén, Járom az utam - több lett, más lett, új lett, s nem utolsósorban még így is élvezhető maradt. Megtaláltam tehát – azaz sikerült végre felfedeznem – előadásában azt az értelmet, művészit, aminek mentén az előadás magával ragadott. Charlie színpadi alakítását nézve/hallgatva nem okozott gondot az eredeti hangzásvilágtól való elvonatkoztatás. Ebben különbözik hát az előadóművészi produkció a művet csupán előadni tudótól! Pedig az utóbb említett dalt nem kisebb énekes szerettette meg velem, s szerintem az egész országgal, mint Vámosi János. Charlie hangszíne és hangzásvilága azonban Vámosi Jánoséhoz viszonyítva más módon ugyan, de képes volt hitelesen felidézni bennem az egykori Angyalföld – sok itt a füst, a korom és a köd a Váci út és Lehel út közötti világ – gyerekkorom hangulattényezőinek kerettónusát, elhitetve és megerősítve bennem az akkor megtapasztaltakat, miszerint: a Nap másutt valóban szebben ragyog. Míg a Balatonlellei strandtörténetről csak most tudtam meg, hogy az egy szerelmi vallomás és leánykérési esemény, dalba szedésének eredményeként született /azon a bizonyos délutánon odalépett hozzám a Balatonlellei strandon./ Megtaláltam a Balaton legszebb partját, mondta akkor, és beszélgetni kezdtünk. / Este elvitt vacsorázni, majd egy bárba. / Ősszel pedig megkérte a kezem./ vallotta mindezt Zsüti özvegye. Charlie még ezt a szerelmi kalandot is művészien volt képes tolmácsolni a hallgatóság felé. Hallatán, talán az eseményen jelen volt Zsüti özvegyében (Antónia/Anikó) is hitelesen idéződött fel a nagyon régi történet, amely számára azonban - minden bizonnyal - még ma is felejthetetlen emlékeket képez.

A másik igazi élmény Tompos Kátya alakításához kapcsolható. Tompos Kátya zenei egyéniségébe az - Alföldi Róbert rendezte 2013. augusztus 17-i „Rács mögüli himnusszal” záródó - István, a király Rékája szerepét megformáló - egészen kivételes színészi és énekesi teljesítményt nyújtó - művészt nézve és hallgatva „szerettem” bele. Művészetében a mélységek és magasságok váltakozása, a puszta tény és a remény közötti vergődést hitelesen tolmácsoló alakítás volt számomra felejthetetlen, azaz: a béke utáni őszinte vágyakozás és az ez iránti esély teljes reménytelenségének bonyolult, lelki összecsapása közötti vergődés (végre békét kötni és lelni, de látni, tudni, hogy erre nincs esély /talán ma is így van/!?). Ezúttal azonban drámai szerep helyett „csupán” egy kuplé jutott számára, de ennek tolmácsolásában is óriási színészi és énekesi teljesítményt nyújtott, különösen a szavak jelentéstartalmának, hangulatváltozásainak árnyalat-finom megformálásában és megszólaltatásában: Köszi, köszi – a fergeteges szerelemért Köszi, köszi! A szívet melegítő, jó szavakért Köszi, köszi! hogy boldoggá tettél! Köszi, köszi ezért! Köszi, köszi azért! Köszi, köszi mindenért! az ördögnél elevenebb mosolyodért Köszi, köszi! És a búcsúzáskor: köszi, köszi mindenért!

Még – mindig – igazi csemegeként volt élvezhető – a betegsége miatt csak – a kivetítő által a színpadra varázsolt Psota Irén Hello, Dollyban produkált rövid lélegzetű alakítása is. A Zsüti által jó ízléssel megírt, „sikamlós” szöveget, illetve a száj által kifejezhető érzelmek kimeríthetetlen tárházának egyes elemeit Psota Irén egészen kivételes előadói-készség és képesség megcsillanttatásával mutatta be: a csábos- gúnyos mosolytól kezdődően a kacér és félelmetes vicsorítással bezárólag. Énekelve az ismert strófát, s közben kézzel matatva és gesztikulálva: „Én kisegítek itt, én besegítek ott, és hogy Én már férjhez adtam tán az egész ábécét, a D-t, az É-t, az F-et, G-t… s a K-t.”

A jó humorral megírt és egyfajta sajátos bájjal előadott Csinibaba, Csini-csinibab, csinibaba - csini-csinibaba! műsorszám énekesi és visszafogott táncosi teljesítménye is még jó szívvel volt a gálaműsor élvezhető produkciói közé sorolható. Ezzel szemben, gyenge minőségüre sikeredett: a Gálvölgyi féle Telefonkönyv paródia (amelyet Kazal László jóval magasabb művészi színvonalon volt képes a publikumnak, szinte mindig felkínálni); a Geszti Péter és a „mellérendelt” két hölgy által produkált Mesebeli Afrika komikus táncos jelenet - Komár László ezt a számot minden bizonnyal, egyedül is charme-osabban és dinamikusabban lett volna képes előadni - (úgy tűnik, a felvizezett operettutánzás nem válik Geszti Péter sikerterületévé;  szobrot számára - legfeljebb - a plakátméretre szűkített asszociatív gondolkodás- és látásmódja emelhet);   a Haccáré - haccacáré számból, pedig csak a zenére emlékszem. Ellenben kifejezetten nem tetszett a Karádi Katalin énekelte, férfiasan búgó Hamvadó cigarettavég ... - amelynek szövegét nem Zsüti írta - című slágerdalt férfiként, de Karádit utánzó búgással előadott műsorszám. Mező Misiről is csupán annyit sikerült megjegyeznem, miszerint szeret énekelni, de nem igen tud. Somló Tamás sem fejlődött eleget, az elmúlt 30 évben, így inkább a hajhosszúságának és hajszínének utánozhatatlan változatlansága volt az, ami éneklés közben lenyűgözött. Ellenben értelmezhetetlen maradt számomra a Szinetár Miklós által „előadott” szám célja, üzenete, funkciója. Technikailag pedig minőségen alulinak bizonyultak az Antal Imre készítette Zsüti interjúk és ötletelések bejátszásai (ha mondanivalójában az interjúalany - Vas István költő-műfordító, Mándy Iván író - képtelen kibontakozni, úgy az adott anyagot csak megvágását követően lett volna szabad a kivetítőre vinni és közreadni. Nézésük és hallgatásuk csak tovább laposította az egész gálaműsort).

Mindennél már csak a büfében kiszolgált kávé képviselt pocsékabb minőséget (néven nevezve: sz..t), amelyhez blokk nélkül, potom 500-Ft átlagárért juthatott hozzá, bárki. Vajon ilyenkor hol van/volt, és mit is csinált a fogyasztókat védő NEMZETI fogyasztóvédelmi hatóság, valamint a korrupció vádja alól tisztázott (?) NAV elnök, Vida Ildikó és - a minden korrupciós gyanún, de még annak árnyékán is felülálló - az állampolgári szolgálat mibenlétét és kivitelezését n(s)em ismerő munkatársai?

Az elmondott, felolvasott, bejátszott anekdotákból viszont (talán) elég lett volna kevesebb, melyekből is inkább a rövidebbeket kellett volna kiválasztani és (ismételten) közreadni. Hiszen a közönség nagyobbik fele ezeket már így, vagy úgy, de hallotta és ismerte. Persze az is örök-érvényű igazság, miszerint a jó pap is holtig tanul, illetve a fiatalok számára minden korábban elmondott vicc, elhangzott történet még új és nem biztos, hogy unalmas.

E gondolatok közepette fogtam hozzá az elhangzó anekdoták, információk befogadásához és azoknak a már ismert és agyam által tároltakkal történő összevetéséhez, szükség esetén felülírásához.

A „Zsüti” becenév keletkezése körüli mendemondák nem változtak: a Guttmann Dénes névre hallgató – innen a közismert névben a G. betű: G. Dénes György – költő-zeneszerző Guttmannjából született a „Guti” rövidítés, amely azonban Karádi Katalin „franciássá” tétele nyomán „Zsütire” módosulva vált halhatatlanná. Zsüti a II. világháborúban hosszabb időszakot munkaszolgálatban töltve járta meg Szlovákiát, Kárpátalját és Ukrajnát. Első verses próbálkozásainak eredményeként született többek között a Chopin etűdre - "Tristesse" – írt, Száz éve már, című,– Párizsban bál volt minden éjszakán / És karnevál.../ Kényeskedve táncolnak a dámák, / Sír a lágy holdvilág... / Dalt komponál a zongorán / Chopin a költő, árván muzsikál, / Egy lány után. – szinte azonnal felejthetetlen slágerré vált keringődal szövege. Verseivel írásban először a Magyar Nemzet hasábjain jelentkezett. Az 1945-47. közötti években komponált dalai közül sokat műsorára vett Karádi Katalin is (emiatt többen Karádi „házi” szerzőjeként tekintettek rá).

Dalszövegei révén akár a magyar nyelv megújítói közé is bekerülhetett volna. Érdeklődése – haladva a kor követelményével – később a dalszövegek és operettek után a musical felé fordult, lefordítva és magyarul is fogyaszthatóvá téve sok, külföldön nagy sikerrel játszott zenés darabot: Hello Dolly; West Side Story; Chicago; Kabaré; My Fair Lady; Hegedűs a háztetőn; Hair;Csókolj meg Katám stb. Munkássága egyediségével itthon megteremtette az önálló „Zsüti zenei-műfajt”. Szinte megszámlálhatatlan magyar filmhez, zenés darabhoz írt dalszöveget, ezzel dúdolhatóvá és általa felejthetetlenné téve az adott művet: Sztracsatella; A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak; Bekopog a szerelem; Majd a papa stb.

És persze jöhetne most és itt, a számtalan-számú, folyamatosan változó, szájhagyomány útján terjedő tartalmú anekdoták felidézése. Ezt a kívánságot - egy kivételével - azonban nem fogom teljesíteni, elfogadva a Zsütit ismerők e témáról vallott elmélkedéseit: Zsüti meséit, történeteit egyes-egyedül csakis ő tudná(?) hitelesen elmesélni, hogy aztán az adott hallgatóság soraiban mindenki maga dönthesse el közülük melyikre, milyen tartalommal emlékszik, illetve mennyit hisz el belőlük. Mivel a megélhetéshez szinte állandóan pénzre, pénzre és ismét csak pénzre volt/van szüksége, ezért a sakkot, a kártyát és a lóversenyt, mint játékot kitüntetetten szerető és előnyben részesítő művésznek állandóan dolgoznia/alkotnia kellett, hogy szenvedélyei ellenére, viszonylag jól és gondtalanul élhessen mind maga, mind pedig a családja. Nos, az ezzel összefüggő, viszonylag koherens tartalmú „Zsüti-mesét” írom itt le: „Mit iszik? – kérdezte tőle, aki leült az asztalához, hogy dalszöveget rendeljen tőle. – Készpénzt, volt a válasz, és mindjárt értették egymást.”

Mind e helyett inkább, tegyünk említést a gálaest fénypontját adó Budapest Bár zenekarról és vezetőjéről, Farkas Róbertről, aki(k) nélkül az egész gála csupán egy színtelen és szagtalan „összejövetel” lett volna. Az együttes mindvégig, pillanatnyi megingás nélkül, magas és kiemelt színvonalon teljesítette feladatát. E műsor kapcsán döbbentem a tényre, miszerint a cimbalomnak, amennyiben kezelője igazi művész nélkülözhetetlen helye van a magyar klasszikus komoly és könnyűzenében. Maradandó élményt jelentett számomra az ismert slágerek, dalok, filmzenék, musical-ok sajátos hangszerelése, amelynek során a cimbalom kiemelt szerephez jutott. Gratulálok az ötlethez, a merészséghez és természetesen az átnyújtott művészi élményhez!

Le a kalappal előttük. A zenészek még a fokozhatatlant is képesek voltak fokozni: a Budapest Klezmer Band együttessel történt együtt-muzsikálásuk az est csúcsteljesítményét képezte (számomra különösen a cimbalom keltette, fülemnek tetsző zenei hatás okozott, különleges zenei élményt). Zenéjük a totálisan rossz akusztikájú kongresszusi központban is cizellált finomsággal hangzott. Itt kellett volna a műsort befejezni! A Gazdag Tibor és a Pannon Várszínház együttesének - Hegedűs a háztetőn című musical-mű egyes részleteinek rendezett, önálló - színpadi előadása, nem csak hosszúsága, de a gálaestbe nem illő karaktere miatt is élmény és hab helyett – a szereplők akaratán kívül, minden jó szándékuk ellenére is – csupán hascsikarást volt képes a nézőből előcsalni. Színházi előadás a gálaest keretén belül? Ez már sok volt a második félidőre elfáradt és az egyes, gyengére sikeredett műsorszámok következményeként „leengedett” nézősereg számára. Ráadásul mindez már csak laza és láthatatlan szálakkal volt kapcsolható Zsütihez, hiszen e darabnak sem a szövegkönyvét, sem a zenéjét nem ő szerezte, s az előadott jeleneteket sem ő rendezte, illetve koreografálta. Zsüti legfeljebb a dalszöveg magyar változatáért tehető "felelőssé", e kötődést azonban énekkel és nem színpadi előadással kellett volna érzékeltetni!   

A fináléra aztán mindenki előjött, ki szerepet kapott a műsorban. Így a fellépett szereplők csak több sorban és egymás mögött felsorakozva fértek el a színpadon, tenyérnyi üres helyet sem hagyva másnak. Mindenki „ünnepelve” köszöntötte a 100 évvel ezelőtt született író-költő-dalszövegíró legendát. Majd a Farkas Róbert vezette Budapest Bár és a Budapest Klezmer Band együttes fantasztikus zenéjére a teljesen megtelt színpadon álló valamennyi szereplő az egyik közismert - Zsüti által írt dalszövegű - műsorszámot közösen előadva búcsút intettek a közönségnek és a színpad fölötti kivetítőről alámosolygó Zsütinek.

Felállva helyemről én is vetettem egy utolsó pillantást Zsütire, majd jó érzéssel távoztam a rendkívül sekélyesre sikeredett, a végére pedig már teljesen leült emlékestről, gáláról. Boldog ember volt, állapítottam meg magamban. Prófétaként tudta: idehaza (ha már itthon maradt), a saját hazájában még senki nem lett, s talán soha nem is lesz, lehet próféta! Mindenki, az ő dalát dúdolva, énekelve érezte jól magát, esetleg boldognak az elmúlt legalább 100 évben. E példátlan sikeréért azonban – a maguktól semmit nem tevők közül is – sokan irigykedve, gáncsoskodva néztek/tekintettek rá. A munkát, a küzdelmet, a fáradságot azonban senki nem kívánta tőle elvenni/átvenni. 2001 februárjában bekövetkezett halála előtt azonban értesítést kapott a Kossut-díj odaítéléséről.

Pedig már pályája legelején is megkaphatta volna e kitüntetést, akár többször is, hiszen Seres Rezső „Gyilkos slágerével” a Szomorú vasárnappal ellentétben [Szomorú vasárnap / száz fehér virággal / vártalak kedvesem / templomi imával. / … Utolsó vasárnap / kedvesem gyere el, / pap is lesz, koporsó, / ravatal, gyászlepel. Akkor is miránk vár, / virág és – koporsó. / Virágos fák alatt / utam az utolsó. / Nyitva lesz szemem, hogy / még egyszer lássalak. / Ne félj a szememtől, / holtan is áldalak.../ Utolsó vasárnap.] Zsüti a dalaival nem sírásra, szomorkodásra, hanem a haza szeretetére igyekezett „rávenni” mindenkit. Gondoljunk itt arra a könnyed és fülbemászó dalra, amelyet Zsüti - ez a világoskék zakós, kalapos, mosolygós „kisember”, akinek szinte semmi valós köze nem volt a munkásosztályhoz, s vele Angyalföldhöz - (a Nobel-díjas) Kertész Imrével és Horváth Jenővel együtt/közösen egy csettintésre írt meg, méghozzá úgy, hogy világsláger lett belőle, itt Magyarországon.

Még ma is kívülről tudja a szövegét kicsi és nagy egyaránt: „Járom az utam … / Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog,/ Sok itt a füst, a korom és a köd, / De itthon mégis Angyalföldön vagyok, / A Váci út és Lehel út között.   / Bár sok a hibám, itt mindenki szeret, / Mert én itt születtem, ez a hazám.”

Így aztán Zsüti tisztán és emelt fővel, mosolyogva és vidáman távozhatott az égi mezőkre, tudomással bírva - a legmagasabb kitüntetés - a Kossuth-díj elnyeréséről, úgy hogy az átadási illendőségi ceremóniát - fricskát mutatva irigykedő ellenségeinek - már fentről, kényelmesen és elégedetten nézhette végig, s mindezért a kemény munkával átküzdött 85 életévéért, lent senkivel nem kellett kezet fognia, avagy bárki előtt is megalázkodva hajlongania és köszönöm-öt rebegnie.

100 éve, 1915. június 10-én született Budapesten Guttmann Dénes - eredeti becenevén „Guti”, akit Karádi Katalin után franciásan mindenki csak „Zsüti”-nek szólított - G. Dénes György Kossuth-díjas költő, dalszövegíró, zeneszerző.

Budapest, 2015. április 17.