Fogarasi József

5 év – 100.000 feletti látogató ● számvetés – ars poetika

2014. május 10. szombat

 

2009. május elején, egynéhány napot Máltán vendégeskedtem, ekkor futottam össze a Nagymesterek palotájában gyönyörködő „svéd” nagykövettel, aki találkozásunk örömére meghívott az egyik közeli és hangulatos teraszra egy kávé melletti beszélgetésre.

 

Tudom-e, hogy mi van ma, kérdezte? Gyönyörű, kellemes, napsütéses idő, feleltem félvállról a kötelező udvariaskodásnak hitt, de ostobának tekintett kérdésre. És te, hogy vagy, próbáltam más témára váltani, az általam tartalma tekintetében esetleg félreértett kérdés miatt? Nem a hogyléted felől érdeklődtem, reagált keményebb hangsúllyal. Azt kérdeztem tudod-e, hogy miért nevezetes a mai nap? Meglepettségem miatt, hirtelen az sem jutott eszembe, momentán melyik hónap, hányadik napját is írjuk? Értetlenül bámulhattam rá, mire kisegített: május 9-e!

 

Akkor ez, Európában a béke első napja, vágtam rá nagy magabiztossággal. Nem, ez a nap a (szovjet, jobb híján, ma úgy kellene mondani, hogy az orosz, de ez így nem lenne teljesen igaz) győzelem napja, igazított ki. És a többiek, hol voltak? Okvetetlenkedtem. Ők is ott voltak, de ennek ellenére a legnagyobb áldozatot az oroszok hozták e napért. Ezért lehetett többletjoguk a békekötés feltételeinek diktálásához, zárta le ismerősöm a témát a maga részéről. De a háború mindennek ellenére is május 8-án ért végett. Legjobb ismereteim szerint Churchill is e napon jelentette be a német kapitulációt, feleltem nem egykönnyen megadva magam. Valóban, a háború május 8-án fejeződött be, hiszen a kapituláció közép-európai idő szerint e napon éjfélkor lépett hatályba, de a német haderőnem három képviselője – sorolta az általam meg nem jegyzett neveket és rangfokozatokat – a feltétel-nélküli megadásról szóló fegyverletételi nyilatkozatot csak a május 9-ei nap kora-hajnala első perceinek valamelyikében írta alá a szövetséges nagyhatalmak képviselői előtt – itt megint fülemnek ismerős nevek következtek – a karlshorsti katonai műszaki iskola fellobogózott nagytermében. Minderre - kezeimet ugyan nem magasba emelve, de ráutalóan cselekedve - megadtam magam. Egy történelem-szakos tudóstanárral szemben - a szakmai győzelem reményében - úgy sem bírnám sokáig a versenyt. Másról kezdtünk hát beszélgetni.

 

Arról kezdett mesélni, hogy náluk, az egyetemeken - de már az általános és középiskolákban is - illetve különösen az otthoni háztartásokban milyen fontos és nélkülözhetetlen szerepet tölt be az informatika, az internetes kommunikáció, az egymással és a világgal való kapcsolattartásban. Érdekelte, vajon e téren én hogyan és hányadán állok. Bevallottam neki, korosztályomban talán valahol a középső sávban tudnám magam praktikusan és őszintén elhelyezni, ami ugyan elég alacsony szintet jelentene, különösen a hallgatóimhoz képest, az ismerősi-baráti kör ifjú 12-16 éves titánjairól pedig már nem is beszélve. De ezzel még a mobiltelefon és más otthoni elektromos készülékek működtetésével is így vagyok, esetükben is mihelyt elállítódik valami, azonnal segítségre szorulok.

 

Kérdezte, van-e saját honlapom? Házi használatra feleltem, mire kérdően nézett rám. Elvileg négy témára szűkített és rendezett – jogalkotás, választás-népszavazás, helyi önkormányzás, jogkövetés-jogalkalmazás – szaktéma-csoporttal és egy több egységre tagolt bibliográfiával, illetve publikációs jegyzékgyűjteménnyel rendelkezem – a magam „szórakoztatására” – adtam röviden a tájékoztatást. És a publicisztikáimmal, közéleti cikkeimmel mi a helyzet? Az írásaimat közlő lapokat, folyóiratokat stb. időrendi sorrendbe rakva, elteszem az utókor számára. Miért nem csinálok blogot, adta a kézenfekvő és a kérdő, jó tanácsot? Gondolkodtam rajta, de úgy véltem/vélem, hogy ameddig a Fővárosi Választási Bizottság (FVB) elnöki tisztét betöltöm és ellátom az abból eredő feladatokat, nem lenne etikus és tisztességes magatartás részemről, ha írásaim - amelyekben a teljes jogállami intézményrendszert, benne a fennálló és funkcionáló választási struktúrát és működési mechanizmusát is, erőteljes kritikával illetem - nyilvánosságot kapnának.

 

S meddig tart e megbízatás, illetve tervezem-e a feladat vállalását egy újabb ciklusra? Nem valószínű, ha csak, 2010. január elejéig a jelenlegi - választópolgárt taszító - jogszabályi környezet meg nem változik, illetve a honanyák és honatyák azt meg nem változtatják. Most ugyanis - hogy példát is említsek - az OVB (Országos Választási Bizottság) a törvény szerinti nyilvános üléseit – provokatíve és szembemenve az alkotmányos jogelvekkel – a BM, Köztársasági Őrezred által védett épületében tartja, ahova a választópolgár csak a teljes átvilágítását és személyi adatainak nyilvántartásba vételét követően, biztonsági kíséret mellett léphet be, majd távozhat. Nem beszélve az ülések időpontjának kitűzési – nyilvánosságra hozatali – gyakorlatáról, amely miatt a Budapesten lakó/tartózkodó személyeken kívül, az ország más, távolabbi szegletében élők számára az OVB ülésén - az adott határnapon - való megjelenés ténye, amúgy eleve kivitelezhetetlen vállalkozás lenne. Praktikusan szólva, miért ne lakhatna mindenki Budapesten, hangzott a mosolygós tekintet mögé rejtett cinikusnak érzett kérdés? Az ülésre szóló meghívó a címzetthez legtöbbször, az - adott ügyet tárgyaló - ülés határnapjáig meg sem érkezik, folytattam kissé fanyalogva. Így aztán csak dühöngeni lehet - azt is csak magadban - hiszen e mozdulatlansági „jogállami fertőben” legfeljebb a széljárás az mi (ha) változik! Nesze neked JOGÁLLAM, nesze neked NYILVÁNOSSÁG! – fűzte hozzá mindehhez saját véleményét, ismerősöm.

 

A pártok pillanatnyi érdekeinek oldaláról szemlélve az előbbiekben szóba hozott problémahalmaz azonban talán, valamelyest egyszerűbb megítélésű, és így a rá adandó válasz is érthetőbb: a „színpadra” rendezett „választási előadáson” a választópolgárra, a népre (mint nézőre is) csupán szavazata megszerzése végett, és legfeljebb (is) csak addig van szükség, ameddig azt a szavazóurnába nem dobja; az pedig, hogy mindezt az egyes pártok milyen módon, formában, eszközzel és tisztesség mellett igyekeznek „megszervezni, tartalmilag pedig befolyásolni”, nálunk már majdhogynem lényegtelen. Az 1989-es demokratikus jogállami rendszerváltás/rendszerváltozás óta valamennyi választási típusban és ciklusban, a hatalom megszerzése végett ringbe szállt pártszervezet/alakulat/szövetség egyetlen ki nem mondott és nem is publikált jelszava: „a cél szentesíti eszközét” volt!

 

És mi a helyzet a népszavazás tekintetében, vágott váratlanul okfejtésem közepébe kávézgató meghívóm. Sajnos a népszavazásnak nálunk csak elnevezésében van köze a néphez, amennyiben az „ügyben” a pártok nem érdekeltek, avagy nem látnak benne fantáziát, legalább a rivális oldal gyengítésére, avagy lejáratására, úgy az ügy már a rajtnál elbukik. Ehhez, ha szükséges a mindenkori OVB-NVB is hajlandó akár „tevőlegesen is közreműködni”, ha máshogy nem, akkor az un. „egyértelműségi teszt” megalkotásával és bevetésével, amelyet a „szocialista” közelségű OVB talált ki és alkalmazott többször is e sajátos eljárási folyamatban, annak ellenére, hogy tagjai közül egyikük sem rendelkezett nyelvész, de még csak bölcsészdiplomával sem. Amennyiben e nagyméltóságú testület nem értette (nem akarta érteni) a nép egyszerű gyermeke által előterjesztett népszavazási kérdést, úgy a testület e tesztre hivatkozva, minden különösebb indokolás (és lelkiismeret-furdalás) nélkül a kezdeményezést elutasítva, a konkrét kérdést tartalmazó aláírásgyűjtőív hitelesítését megtagadta. Ezt követően viszont már remény sem volt e folyamat további folytatására, hiszen az Alkotmánybíróság a határidőhöz sem kötött „soronkívüliség” törvényi felhatalmazása birtokában a benyújtott kifogás elbírálásáról kénye-kedve szerint akkor dönthetett, amikor az csak tetszett neki, ha  pedig közben szabadságra is vágyott volna, úgy beleszeretve majd átvéve és magáévá téve az „egyértelműségi teszt” mögött meghúzódó álbölcsességet - bár e testület tagjai közül sem rendelkezett senki sem nyelvtudományi diplomával, sem e szakmában írt PhD-vel, de még csak MTA-doktori címmel sem - az OVB jogorvoslattal támadott határozatát annak indokolásával egyetértve, helybenhagyta. Ezzel az ügy álságosan ugyan, de a jövőre nézve, „jogállami módon” le volt zárva. (Persze azért az AB irattárában kutatva – nyilván teljesen véletlenül – akár kezünkbe is kerülhetne egynéhány olyan elfekvő népszavazási ügy, amelyben a „soronkívüliség” miatt, mivel a jogorvoslat elbírálására törvényileg biztosított határidő még nem járt le, a döntés sem született meg!) De hát miért is panaszkodsz mind emiatt, hiszen ezen alkotmányos jogszabályok megalkotóit még csak nem is a jobboldal tagjai között kell keresni, nemde bár?

 

Nagyjából – folytatva megszakított, rögtönzött eszmefuttatásomat – ugyanez mondható el a választási ügyek bírósági felülvizsgálatának eljárási gyakorlatáról is. Mivel a bírák többsége nem szeret dolgozni, sőt néhányukat még a „munka” szó elhangzása is idegesíti - különösen, ha a rendkívül rövid (3 napos) határidők miatt a meghallgatást hétvégére, vagy netán ünnepnapra kell kitűznie - így aztán szinte minden „törvényes” eszközt bevetnek, hogy az ügy valamilyen mondvacsinált és a hajánál fogva előrángatott, a józan észnek is ellentmondó formai hiba miatt elutasítható legyen. A bírák egy másik része (elvtelenül hagyatkozva és kapaszkodva a jogállam biztosította bírói függetlenség védőpajzsába) még a pártatlan és tisztességes eljárás/tárgyalás követelményének nyílt, vagy burkolatlan félre tételétől sem riad vissza: például ellehetetleníti az ügy irataiba való betekintést (azáltal, hogy az ügy iratai a bíróság irattárában nem, csupán az „otthondolgozó bíró” lakásán – lenne – megtekinthető, elérhető). Avagy, amikor az ügyben eljáró bíróság a jogi szakvizsgával köztudottan rendelkező kérelmezőtől - szenvtelen és pókerarccal – megköveteli a jogi szakvizsga-bizonyítvány eredetijének beadványhoz csatolását, illetve annak, legkésőbb a meghallgatáson történő be(fel)mutatását [téve mindezt annak ellenére (is), hogy az adott kérelmező esetében a kért bizonyítvánnyal való rendelkezés tényéről még maga az eljáró bírósági tanács is hivatalos tudomássál bír]! A meghallgatási eljárás kivitelezéséről, a bírói diktálás alapján készülő jegyzőkönyv bonyodalmairól, valamint a jegyzőkönyv tartalmi problémáiról már jobb, ha említést sem teszünk, pedig esetükben az egyébként ismert és szokásos jogorvoslati utak és eszközök - a választási eljárás külön szabályai szerint - már szóba sem jöhetnek. Mindennek következtében (is) a bírói kar felkészületlenségéből, avagy nyilvánvaló felületességére visszavezethető, esetleg szakmai tévedéseik és hiányosságaik okozta - ordító és vérlázító - szarvashibák így, még utólag sem kerülhetnek orvoslásra. Mindebben, sajnos a sajtónyilvánosság sem képes a sérelmet elszenvedő fél segítségére sietve elérni, hogy ilyen esetekben a bíróság - erkölcsi elégtételt szolgáltatva a „kicseszett” polgárnak - legalább megkövesse őt, írásban vagy szóban.

 

E problémakörből jó néhányat, házi-dokumentumtáram féltve őrzött „kincsei” között „rejtegetek”, okulásként tartogatva az utókor számára. [Példaként említem azt a jegyzőkönyvet, amelyiknél az „ügyfél” csak utólag, a jegyzőkönyv kézbevételét követően szembesült a tény szörnyűségével, miszerint a jegyzőkönyv tartalma jelentős részében köszönő viszonyban sem áll azzal, ami a tárgyalóteremben elhangzott, illetve amelyet ott személyesen elmondott, pedig kérte mindannak szó szerinti rögzítését. Sajnos, mindennek cáfolatára-bizonyítására sem nyílt már lehetősége a kérelmezőnek, egyrészt a jogorvoslatot megengedő, jogszabályi rendelkezés hiányában, másrészt a rövid és jogvesztő határidőkből következő megismételhetetlenség okából, harmadrészt mivel az eljárás eseményeit rögzítő hangszalag (pénzszűke miatti kényszerből?) egy másik tárgyaláson, a legnagyobb sajnálat mellett ugyan, de már ismételt felhasználást nyert!]. Itt azonban megállva és megjegyezve, a szomorú és egyben elfogadhatatlan valóság közé sorolandó az a tény is, miszerint az igazságszolgáltatásnak becézett teljes bűvészkedési folyamat - a választópolgárral szemben és ellenében - még napjainkban is az 1950-es évekből itt ragadt, egynéhány múzeumi (matuzsálem korabeli) jogszabály (lásd például a Pp.-t) rendelkezésein alapszik, amelyhez a megmerevedett, itt-ott begyepesedett – korszerűen és rugalmasan gondolkodni már régóta nem tudó – bírói személyi állomány jelentős része, szolgai módon alkalmazkodva, szubjektív beidegződése és szeszélye folytán vele – el és szétválaszthatatlan – szimbiózist alkotva még hozzá is idomult.

 

Sajnos, az elmúlt negyven év folyamán a magyar bírói karból senki nem akadt, aki – nyíltan vagy csupán a háttérben, motyogva – a szinte már abnormálissá terebélyesedett bírói függetlenség ellenőrizhetősége, a bírói ítélkező tevékenység átláthatóvá tétele, valamint a bírói eljárás során, illetve azzal összefüggésben a bíró által elkövetett jogsértések, tévedések, bizonyíthatóan szubjektív és részrehajló tevékenysége révén a peres feleknek kárt és joghátrányt okozó eljárása személyi felelőssége szabályainak megalkotása és érvényesítése végett - az igazság „független” bajnokaként - szót emelt volna. De még az elavult, az élet által túllépett, meghaladott jogszabályi háttér újraalkotása, módosítása végetti puszta kezdeményezések is elmaradtak! De mi szükség is lenne e jelenlegi és jól bevált gyakorlatnak a megváltoztatására, vélekedik a többség? Hiszen a langyos iszapban dagonyázva, a jogegységi döntések és eseti határozatok, no meg a peres felek által hozzá nem férhető, és meg sem ismerhető „bírói gyakorlatra” hivatkozva a bírói függetlenség sérthetetlensége mögé bújva még a jövőben is lehet úgy dolgozni, mint eddig, mivel semmi nem kényszeríti az igazságszolgáltatás személyi állományát a megújulásra, az objektív és pártatlan, szakszerű és etikus jogalkalmazásra-jogszolgáltatásra. Mindez igaz, a legalsóbb bírói szinttől a legmagasabbakig, a színpadon a legkisebb szerepet játszó bírótól kezdve, a főrendező bíróval bezárólag. Ráadásul az igazságszolgáltatással szembeni általános változtatást sürgető-követelő társadalmi igény, a jogállam éber és alvó illetékes őreit is - sajnos már több éve (évtizede) - folyamatosan hidegen hagyja!

 

Mindezen tények ellenére is, a választási ügyekkel kapcsolatos bírósági ügyszakot talán meg lehetne menteni az „enyészettől”, ha és amennyiben a feladat sajátossága miatt dömpingszerűen leginkább csak négyévenként jelentkező, de speciális szakmai felkészültséget, empatikus pártatlanságot és szakmai tisztességet kívánó bírósági eljárási ügytípust önálló választási ügyszakká szervezve leválasztanánk a közigazgatási és munkaügyi bíráskodás területéről. Az e feladatra felkészített bírókat (a kidolgozandó speciális anyagi és eljárási szabályok ismertetésétől ezúttal most eltekintve) - akik a továbbiakban is háromfős tanácsokban járnának el, de a tanácsvezető szakbírót - a tanácsban velük egyenlő jogú tagként a jövőben két, a feladatra „kiképzett” ülnök segítené.

 

De hagyjuk az égbekiáltó hiányosságok számbavételét és szóvá tételét, hiszen mindennek törvényi szintű rendezése iránti igény – az elvtelen összekacsintás okából – egyetlen parlamenti párt ingerküszöbét sem éri el. Így hát nem untattam ismerősömet választási rendszerünk „gusztustalan” hibáinak további sorolásával. Tanácsolta, tanulmányozzam az északi szisztémát. Végül abban maradtunk, hogy ha lesz önálló honlapom, akkor a 100 000. látogatószám elérését – utólag – közösen, majd valahol megünnepeljük. Ebben megegyezve váltunk el egymástól.

 

Hazaérve azonban nem hagyott nyugodni az elhangzott biztatás, annál is inkább mivel a gondolati szisztéma, a kérdéses honlapi struktúra, valamint az egészet működtető informatikai háttér már - korábban is - készen volt, csupán a személyes elszántság és a - startgomb megnyomásához - szükséges és kellő „merészség” hiányzott. Illetve, elfoglaltságomban kellett volna megkeresnem és megtalálnom azt az idősávot, amelyben - szabaddá téve magam - újfajta szenvedélyemnek örömmel adózhatnék.

 

A honlap beindításához – tartalékmunícióként – a szükséges, egynéhány rövidke írás/írásvázlat ugyan már rendelkezésemre állt, amelynek számszerűségi mennyisége egy-két hónap erejéig biztosan kitartott volna; ellenben a műfaj, a stílus és a hangnem személyre szabottsága tekintetében, továbbá a terjedelmi keretek – amely amúgy egy újság/folyóiratcikk esetében a főszerkesztő által megadott és áthághatatlan külső követelmény –önmeghatározásában is még bizonytalan voltam. Úgy terveztem: egyelőre, néhány hétig a személyes érdeklődésemet felkeltő napi témákban, gyors-reagálású próbaírásokkal fogom tesztelni magam. E ráérős tervezgetésemnek azonban az élet gyakorlatiassága szinte az egyik pillanatról a másikra véget vetett. Döntéskényszerbe kerültem: vagy most, vagy talán soha; vett rajtam erőt a kétségbeejtő elhatározás! Így aztán ismerősöm emlékének adózva, találkozásunk helyszínét és dátumát választva, "Üdvözlet" címen tártam a nyilvánosság elé honlapom blogjának első („igazi, nagy”) írását.

 

Majd, telt múlt az idő, s megújított honlapom számlálója csendben, biztos lassúsággal, de szubjektív beavatkozás nélkül kezdte jelezni látogatóim számszerűségének folyamatosan növekvő alakulását. Azt viszont képtelen voltam – objektíve előre – megjósolni, vajon a számláló mikorra fogja a hat-számjegyű tartományt elérni?

 

Aztán, időben később, a társadalmi közélet szempontjából – a sajátomhoz képest – talán(?) egy sokkal fontosabb és izgalmasabb témában egy új „számlálógépezet” született, s jelent meg a társadalmi közvélemény előtt, kezdődve vele egy új – de a napi- és a bulvárpolitika által – manipulált hatalmi vesszőfutás az idő legyőzésére és a számsor egyre magasabb értéket mutató srófolása végett. E mesterséges földi-égi energiákkal táplált számsor a honlapoméhoz hasonló - s bárki által, bármely percben ellenőrizhető - nyilvánosságot azonban nem kapott, aminek következtében az ugrásszerű mozgást mutató számemelkedés változásai közhitelesen se nem voltak láthatók, se nem voltak napi rendszerességgel követhetők. Mindez, a kormányzó erőket látható módon egyrészt hidegen hagyta, másrészt érzékelhetően még csak izgalomba sem hozta, nemhogy megejtő zavarba. Sőt, jó „pásztorként” minden eszközzel igyekeztek siettetni a nép egyszerű és hívő gyermekei között, járványszerű gyorsasággal és futótűzszerű buzgalommal lábra és erőre kapott egyik őslátnoki tehetséggel megáldott prédikátoruk – politikusi szájkosarát porrá zúzó – hitelvi felsóhajtása közben, időben azonban túl korán és nagy nyilvánosság előtt tett kinyilatkoztatása gyakorlatba történő átültetése - kereteit „alkotmányos és törvényes” úton és eszközökkel legitimáló - normatív szabályainak mielőbbi megteremtését/megalkotását. A kiszámíthatatlan SORS azonban úgy hozta, hogy ez az Olümposzi istenek által kivételes látnoki tehetséggel felruházott, ősmagyar fő táltos és sámán, éppen a Fidesz 2006. március 19-i kongresszusán esett transzba. Bűvös gondolatait, szónoki magaslatokba emelkedve logikus sorrendbe és - saját „proletariátusa” számára is érthető és követhető - egyszerű mondatokba szedve mondta ki és fogalmazta meg a „Mi a teendő”-t, mozgósító „Kiáltványában”. Beszédét okosan és ügyesen, a mondanivalóba József Attilát is belekeverve kezdte:

 

„Magyarnak lenni kollektív neurózis. [A keverés igaz, csakhogy ezt a mondatot nem József Attila írta sőt, még csak a gondolat sem tőle, de nem is rá, vagy róla írva származik. E - diagnózisszerű - megállapítást Artur Koestler, magyar származású zsidó író-tudós-filozófus-világutazó-tudósító és gondolkodó „polihisztor”, József Attilával összefüggésben tette, mégpedig egy Párizsban megjelent német nyelvű folyóiratban „Egy halott Budapesten” címen, József Attila haláláról tudósítva.

 

Ne hagyjuk, hogy az legyen. … de ehhez bátorság is kell. Ma nagyon sok gyávaságot tapasztalok, még értelmiségi körökben, barátaim körében is, nem mernek eljönni a fórumra, nem mernek megjelenni egy-egy televízió műsorban, mert még bajuk lesz belőle. Eszembe jut Nemeskürty tanár úr, akinek … új interjúkötetében olvastam … a háborúban bizony az első lövés sokszor a gyávákat érte. Nem ment meg bennünket a gyávaság, a paraván mögé történő elbújás semmitől sem. Ki kell állni, mert nagy kérdésekről van szó, legalább egy olimpiányi nagy kérdésről van szó, ha nem nagyobbról, meg kell próbálnunk nyerni, de nemcsak négy évre nyerni, hanem húsz évre nyerni legalább. Mert ha négy évre nyerni tudunk, és utána mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, 20 évre minden eldőlne ebben az országban.” Majd a szónok beszédét „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, nyerni fogunk.” felkiáltással zárta. [Lásd a beszéd utolsó előtti gondolatkörét.] Nem nyertek! A látnok ezt követően ugyan süllyesztőbe került, de gondolatai nem vesztek kárba, gyökeret eresztve szárba szökkentek és négy év múlva már gyümölcsöt is termettek! Egyesek számára – még ma is, s ki tudja meddig – keserűt!]

 

Persze a tűzhöz szikra is kell, illetve kellett! Ezt a szikrát - Magyarország életében - a 2004. évi két, sors- és ügydöntő országos népszavazás eredménye, s utóhatása szolgáltatta. Bár a népszavazás eredetileg csak a Munkáspárt kezdeményezésére - a kórházak privatizációjával kapcsolatban - került volna kiírásra, de mivel idő közben a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) - Patrubány Miklós elnöklete alatt - a határon túli magyarok számára kedvezményesen megadandó magyar állampolgárság érdekében a népszavazás kezdeményezéséhez szükséges számú aláírásokat 2004 nyarára sikeresen összegyűjtötte, Mádl Ferenc - akkori köztársasági elnök - bölcs államférfiúként cselekedve, a két kérdésben az országos ügydöntő népszavazást – amelynek eredménye az Országgyűlés számára egyébként kötelező érvényű lett volna – egyetlen közös napra, 2004. december 5-ére tűzte ki. Mint közismerten köztudomású, e népszavazás mindkét kérdésre kihatóan az alacsony részvétel miatt eredménytelenül zárult. Mindez az egészségügy tekintetében ugyan nem eredményezett különösebb népi traumát, ellenben a második kérdés érezhető tehertételként jelent meg egyrészt, a magyar politikai életben az egyes pártok egymás közötti, másrészt a határon belül és a határon túl élő magyarság kapcsolatában. Az ebből kiinduló és táplálkozó társadalmi és „magyarság” problémák lehetséges politikai következményeit a 2006-os győzelemtől megittasodott kormányt alakító pártok (MSZP-SZDSZ) még véletlenül sem (nem akarták?) ismerték fel, pedig mindkettőnél rengeteg volt az élősködő, magát szakértőként és tudósként meghatározó, állami pénzen túlfizetett „tanácsadó” és s…nyaló!

 

A liberálisok – örök optimistaként és kibicként viselkedve – nem voltak képesek annak tudatára ébredni, miszerint a kettős állampolgárság kérdése - a határon kívül élő magyarságnak az anyaországhoz való ragaszkodásában - inkább csak érzelmi, mint racionális szerepet játszik. Hiszen közismert a tény: szinte valamennyien, valamilyen rajtuk kívül álló kényszer – Trianon, a Horthy-féle cifrás-mentés-szablyás, a nép egy részét közvetlenül a halálba üldöző/kísérő zsidótörvények fémjelezte jobboldali, majd a Rákosi-Kádár-féle baloldali diktatúra – miatt, előle menekülve, távoztak az óhazából. Az említett, önmagukat politikusnak (előrelátónak) tekintő személyiségeknek azonban még azt sem sikerült érzékelniük e kérdés kapcsán, hogy „kis” hazánk lakossága (az értelmiségiek jelentős számszerűségét is beleértve) - neveltetése, iskolázottsága, műveltsége és nyelvtudása fogyatékosságának is köszönhetően - a fejlettebb nyugatról érkező információk és jogállami demokráciák eszméire – ráadásul kellő ismeret- és tisztánlátás hiányában – ez időtájt nem csupán formálisan, de tudatosan sem vevő. És akkor a „hithű lakosság” – a kereszténydemokráciákra jellemző – álságosan vallásos jellemének visszahúzó erejéről még említést sem tettünk.

 

A baloldali szocialisták azonban az említett ostobaságban ennél is tovább jutottak: még mindig nem igazán felismerve és még önmaguknak sem bevallva, miszerint az idő múlása révén már túl vannak a földalatti mozgalom időszakán és eszköztárán, s már nem a sötétben tapogatózva, lopódzkodva és osonva kell állniuk egy ország baloldali érzelmű milliós tömegeinek élére, e népszavazás kapcsán mégis, országunkat ellepő, polgárait saját hazájából majdan kiszorító, tízmilliós nagyságrendű, újkori népvándorlás beindulásával riogatták az itthoni választópolgárokat. Pedig, aki – nem csupán állami pénzen szervezett delegációk tagjai közé bújva, hanem saját költségén, egyénileg is – járt már az anyaország határain kívül - a tengerentúlon avagy Európa nyugati felében - letelepedve élő magyar ajkúak között, az közvetlen közelről is érzékelhette és megtapasztalhatta: nagy-többségüknek esze ágában sincs a magyar „puszta” és annak harmadik jobbágysága - anyagi és műveltségi - szintjére süllyedt óhaza lakói közé visszatelepülni (kivéve azokat, akik felismerték: a határon kívül kapott nyugdíjuk összege a kinti mérce szerint ugyan már csupán az egyszerű vegetáláshoz elegendő, de az óhazába „hazaköltözve” abból még itthon, sokáig lehetne akár tejben-mézben fürödve is, élni).

 

Számomra a probléma lényegét, – kint jártamkor – abszolút érthetően és tömören fogalmazta meg az egyik magyar „kolónia” mértéktartó tagja: vihar egy pohár vízben! Nem is értem, hogy odahaza a kormányzó oldal miért csinál e kérdésből ekkora mondvacsinált problémát? Pillanatnyi szűklátókörűségből miért húzza magára a kormányzó két párt a szavazópolgárok jelentős részének „elhúzódó” és a követező választási ciklus eredményét is befolyásolni képes haragját, amikor a tengerentúli magyarságnak e kettős (többes) állampolgárság ténye már nem lét- és anyagi, egzisztenciális kérdés? A tengerentúli magyarság egyrészt, az idegen környezetbe már többé-kevésbé beilleszkedett, integrálódott, egzisztenciát teremtett a saját és családja számára; másrészt mivel korban már az idősebbek közé sorolandók, gyermekeik, unokáik vannak, akiket nem hagynának itt, a gyerekek, unokák pedig semmiképpen sem követnék az esetleges hazatelepülésben szüleiket, nagyszüleiket. Ráadásul jelentős részük a magyart már tisztán nem is beszéli, ha egyáltalán e nyelvet - különösen az unokák - még megértik vagy felismerik. E nyelven 90%-uk már nem ír, s nem is olvas! E kérdés itt, a mi körünkben, ezért legfeljebb és csupán érzelmi töltettel rendelkezik, a tudatalatti „honvágy” tárgyiasult levezetéseként. Biztos, hogy többünk az így elnyert okmányt - kézhezvételét követően, legfeljebb, ha - bekeretezve a féltve őrzött „relikviák” közé tenné, illetve szentkép és Szűz Mária helyett/mellé a lakás valamelyik falfelületének főhelyére függesztené. Így legtöbbjük, az esetleg hozzákapcsolódó/kapcsolható választójogot (talán) már nem is igényelné, nemhogy élne vele a gyakorlatban.

 

Persze mindez a probléma Európában – tudom és ismerem – másként jelentkezik, ott a szomszédos országok magyar-ajkú polgárai a kétoldalú államszerződések miatt anno, a szocializmus idején a kettős állampolgárságok megszűnésével valóban elveszítették magyar állampolgárságukat, de uniós csatlakozásunk következtében ez már csak Erdélyben és a Székelyföldön, ha „létkérdés”?! És nemsokára ők is csatlakozni fognak az unióhoz, nem igaz? A választ azonban meg sem várva folytatta: bár erdélyi ottlétemkor az volt a benyomásom, hogy az ottaniak ez ügyben csupán hőzöngenek. Többségük a magyar állampolgárság birtokában sem költöznének Magyarországra, legfeljebb a jó magyar mentalitás által vezérelve csupán az előnyökre tartanának és nyújtanának be igényt, ezt a turpisságot azonban a kormány okos és taktikus politizálás mellett szép csendben kezelni tudná. Legjobb tudomásom szerint még Tőkés tiszteletes úr sem vetette fel – egyszer sem – hogy például Erdélyben tartsanak egy magyar népszavazást arról, hogy Erdély területileg csatlakozzon Magyarországhoz. Véleményem szerint ezen ötlet és szavazás mellé a legkevésbé a magyar állampolgárságukért most ácsingózók sorakoznának fel. Igazából, e sorban állók maguk sem tudják, hogy mit is akarnak, legszívesebben önálló államot alapítanának Erdély-Székelyföld néven.

 

Ráadásul, az ottani magyarság aktivitása évek óta ugyanabban a semmittevésben merül ki: Pünkösdkor megtartják a csíksomlyói búcsút, amely átmenet a hagyományos falusi búcsúk evés ivás és más népi szokásainak követése és a szimpla egyházi passiójáték áhítata és zarándoklatának ténylegessége között. Mindez igen szép és látványos összejövetelt képez napsütéses jó időben, de hidegben, szélben, esőben az egész szánalmas sártengerré válik. Ezt nevezik sok helyen nagy magyar csalámbozásnak, amely már az ünnepet megelőző napokban elkezdődik. A látogatók erdélyi magyar családoknál kapnak szállást és ellátást, aztán jön a közös – ma már ökumenikus – szentmise, a körmenet, a közös imádkozás, a végén pedig az összegyűltek közösen eléneklik az „Egészen szép vagy Mária” című éneket, a rövidebb és a hosszabb székely, aztán a magyar és még ki tudja mely himnuszokat, majd a tömeg, mint aki dolgát jól végezte hazamegy és készülődni kezd a következő összmagyar népi búcsúra. Hát kérdezem én: miért nem lehet ezeknek az ártalmatlan keresztényi magyar embereknek megadni a magyar állampolgárságot? Miért sajnálja tőlük ezt a jelenlegi bolsevik kormány? Ráadásul teljesen összezavarják a határon túli magyar embereket (is) azzal, miszerint az egyik politikai tábor szerint az egyik kérdésre nemet, a másikra meg igent; míg a másik oldal” igehirdetésében” fordított a képlet: az első kérdésre igennel, a másikra pedig nemmel kellene szavaznia a jogosultnak. A fene sem igazodik el ezen, nemhogy egy épelméjű ember. Nem tudom mi lesz ebből a cirkuszból, dehogy jó nem fog kisülni az már most érezhető az egyszerű emberek megnyilatkozásaiból is.

 

Nem foglaltam állást az eszmefuttatás által érintett kérdésekben, egyrészt nem voltam (vagyok) a téma szakértője, másrészt - bár Csíksomlyó településen és a híres kegyhelyen, illetve magaslati dombon már jártam, de - sohasem vágytam az említettekhez hasonló tömegáhítatban való személyes részvételre. Azt a megjegyzést viszont ismerősi, társasági köreimben valóban, többször is hallottam, hogy ha az erdélyiek annyira „magyarok” akarnak lenni, akkor miért nem állnak elő egy hasonló referendumi követelmény kezdeményezésével, mint amilyennel annak-idején például Sopron és szomszédos falvainak lakossága állt elő? Búcsúzáskor csupán egy fohásznyi - Széchenyinek tulajdonított - idézet jutott eszembe, de mint a kivitelezéskor kiderült, annak is csupán az első fele: „Magyarnak lenni nehéz …”

 

Mindezen felbuzdulva, idehaza kicsit jobban tanulmányozva a 2004-es népszavazás háttereként a pártok által akkor folytatott kampányüzeneteinek és agitációinak tartalmi elemzéseiről szóló írásokat, valóban érzékelhető és kivehető volt általuk a választópolgári akarat-kifejezést egyre inkább elbizonytalanító lakossági érthetetlenség (amelyeket akkori, saját személyes tapasztalataim is alátámasztottak): miért jó az egyiknek az, ami a másiknak nem, azaz miért kell(ene) a jobboldali választóknak a kórház-privatizációra – „Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?” -„nemmel”; az állampolgársági kérdésre pedig - „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. § szerinti „Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” - „igennel”; míg a baloldalon az előbbire „igennel”, de az utóbbira viszont „nemmel” szavazni? Igaz – de csak utóbb, és először talán csak önmaguknak meg- és bevallva – az üzenethatás irányítása szempontjából tartalmilag a pártok sem igen tudtak mit kezdeni ezzel az egymást kioltó kampánystratégiával és technikával: vagyis miként lehet úgy szólni és üzenni saját választóiknak, hogy ezzel a másik oldal választóit is sikerüljön a maguk oldalára állítani, és megfordítva, de ezúttal a másik oldal szempontjaira figyelemmel.

 

Persze, mint minden döntést igénylő kérdés úgy ez a népszavazás is felhívta utólag a figyelmet néhány (újabb) ellentmondásra és visszásságra: a több kérdést is tartalmazó népszavazási kampányok során sokkal egyszerűbb az azonos válaszok adására buzdítani a választópolgárokat, mint az egyik kérdés esetében az igenre, a másiknál pedig annak éppen az ellenkezőjére, a nemre kampányolni! Így aztán az egész országos népszavazási procedúra sikertelenségét már a tényleges döntést megelőzően is kódolni lehetett. Kezdett ugyanis egyre világosabbá válni - a kampányolók számára is - hogy a szokásosnál is gyorsabban emelkedik azon választópolgárok számszerűsége, akik nemcsak magát a kérdést nem értik, de még odahaza, családon belül sem tudják azokat legalább a szavazás szempontjából a maguk számára egyértelművé tenni. Nem beszélve arról a tényről, miszerint a két kérdésre adandó válasz tartalma az egyes családokon belül a szokásos párthoz-tartozás szempontjaitól függetlenül is éles generációs ellentéteket generált. Mindennek következtében kampányukkal e „problémát” maguk a pártok is egyre inkább leegyszerűsítetten igyekezték kezelni, aminek következményeként ellentétes hatást kiváltva a választópolgárokból, a nem-igen, igen-nem alternatívapár, két-„igen”-re, illetve két-„nem”-re szelídült. Nem véletlen, hogy a megszületett eredmény lesújtó hatást eredményezett mindkét oldalon: a népszavazás eredménytelensége időben - ugyan csak valamivel - később, de a szavazópolgárok nem felejtő érzelmi bosszújának bumerángjaként ütött vissza a pártokra.

 

Mindez a sikertelenség, különösen a baloldal számára volt kedvezőtlen következményű. Az állampolgársági kérdés kudarca, mindennek a családon belüli vélekedésekre gyakorolt kedvezőtlen hatása nem csupán a párt tagjait, de a baloldali szavazótábort is megosztotta, a végletekig. Sőt mi több, a kérdés és eredménye a „táborokat” nem csupán egymással, de azon belül a választópolgárokat rokonaival, baráti köreivel is szembeállította! A szocialista tábor és liberális szövetségeseik – a kellő figyelmeztetések ellenére sem – nem voltak képesek a (szavazó) nép döntése által keletkezett sötét viharfelhőket kezelni és oszlatni, pedig az eredménytelenségi eredmény a nem politizálók által is érzékelhető, mély indulatokat gerjesztett úgy a határon-túli magyarság tömegeiben, mint pártjaik vezető köreiben, erősen kritizálva és hibáztatva a magyarság érzelmi kérdéseihez érzéketlenül és szűk-látókörűen viszonyuló kormányzó és a hozzá közel álló pártokat. Ennek ellenére a Patrubány Miklós MVSZ-elnök, témában kezdeményezett újabb népszavazás kísérleti tervét - mit sem tanulva a történtekből - valamennyi parlamenti párt csírájában, de ezúttal, már közösen fellépve utasította el. Bár ez az egység a vájt füleknek már jelezte, hogy mindez csupán egy cinikus megnyilvánulás a jobboldal részéről, amelyért később még igen komoly árat kell majd fizetnie, de nem nekik, hanem a kormányzó pártoknak. E jelzések azonban süket fülekre találtak az MSZP-nél. A Magyarok Világszövetsége ugyan tett még egy kísérletet az ügy, számára megnyugtató rendezése végett, ám ez annak ellenére elbukott, hogy a kérdést az akkori OVB továbbengedte. A határozat felülvizsgálata azonban egy jogorvoslat előterjesztése miatt ugyan az Alkotmánybíróságon landolt (örök sötétséget és fátylat borítva ezzel a már akkor is lélegeztető gépen szunnyadozó jogállamiságra), ám e hatalmában túlméretezett, fennkölt és jogállami ellenőrzés nélkül hagyott szervezet az ügyben a hozandó döntést elodázta (ismereteim szerint e kérdés jogilag, de talán formálisan sem nyert rendezést a mai napig?). [Később, a 2014-es választási visszavágásra – a nyögvenyelősen és tehetetlen elszántsággal – készülő Baloldal (és Összefogása) által meghirdetett – „győzelmünk esetén valamennyi, a jogállamot ért sérelmet orvosolni fogjuk az 1989-es alkotmányos állapot visszaállítása során” – választási szlogenjéért, és – megvallva, e pártok – esetleges győzelméért, már csak emiatt sem lelkesedtem! Ez időtájt ugyanis már az volt a véleményem, hogy egy demokratikus országnak nincs szüksége olyan látszatalkotmányos szervezetekre, amelyek nem szeretnek és nem is képesek - saját és önös egyéni érdekeik félre tételével - hittel és lelkesedéssel, jogállami módon és eszközökkel, őszinte tisztasággal dolgozni].

 

A 2002-es évben, a Medgyessy Péter vezette listával nyerni tudó baloldal az alig remélt választási győzelem mámorában a „Jóléti rendszerváltás program”-ban tett ígéretei megvalósításával foglalkozva alig vette észre egyrészt a megörökölt anyagi problémahegyek mellett azokat az apró pici hajszálrepedések keltette veszélyeket először csak a saját, majd később, a kényszerházasság szülte koalíció közös talapzatán, amelyek végül is a bukásukhoz vezetett. Másrészt, mindezek mögött a továbbiakban is még ott húzódott a magyarság érzelmeiben a baloldal által keltette és okozta hatalmas méretű érzelmi sebhely, amely kezelésére a kormány és a mögötte álló párterők még látszatilag is érzéketlennek tűntek és bizonyultak. Ellenben a felállt új kormányban több olyan személy is minden probléma nélkül miniszteri posztot kap(ha)ott, akik közül egyesek már a kezdetekkor is kijelentették, miszerint legfeljebb, ha egy félidőt kívánnak (képesek? FJ.) játszani a kabinet térfelén (másrészt ezt is csupán látszólagos hozzáállással és teljesítménnyel, ha tenni fogják). Így aztán előfordult, hogy egyes minisztereknek saját egyéni tevékenységük és űzött hobbijuk miatt minisztériumukba (munkahelyükre) csak igen ritkán volt idejük bejárni, („bejutni”) és amennyiben ez mégis sikerült nekik, úgy ott tartózkodásukat is csupán árnyékuk jelezte. Az ígéretek aztán egyre inkább csak ígéretek maradtak, kivéve a családi pótlék emelését, a 13. havi nyugdíj kifizetését, vagy az 50 százalékos közalkalmazotti béremelést. A felsoroltak közül azonban a 13. nyugdíjkifizetést később – az ígéretkor elmulasztott kellő körültekintés hiánya miatt – vissza kellett vonni, míg a közalkalmazotti béremelés halálosan megroggyantotta a magyar gazdaság állapotát, amelynek összedőlés-közelségéről a kormány elmulasztotta kellő időben a választókat tájékoztatni.

 

Persze az alig dolgozó miniszterek mellett a szorgoskodó, de hozzá nem értő miniszterek is nagy kárt okoztak, köztük: az IDEA programban meghirdetett Kistérség-Megye-Régió koncepció, az önkormányzati és az államigazgatási rendszer teljes átalakítása, a regionális intézményrendszer élén a választott regionális önkormányzat kialakítása gondolatával. Ez mind-mind azt mutatta, hogy eredményt, választói elismerést szerezni politikához nem értő szakemberekkel - még ha professzor is az illető, de nem e szakkérdésben - illetve a politikához is alig értő belügyminiszterrel - akivel ez időtájt nem lehetett megértetni, miszerint Magyarország a regionális szint kérdésében és a regionális önkormányzatok kialakíthatósága tekintetében nem rendelkezik történelmi múltú gyökerekkel, minek következtében nehéz lesz ezt az értelmetlen vállalkozást a Szent István-i múltra és eredményeire is visszatekintő és emlékező megyékkel szemben megnyerni és kivitelezni - a biztosnak ígérkező kudarc ellenében. Mindennek köszönhetően (is) a Kormány és programja által előre megígért „békés, nyugodt közélet” megteremtése üres szócséplés maradt az alkotmánymódosítással, a kisebb parlament létrehozásával, és az egészségügyi reformmal egyetemben (ez utóbbi reformfolyamat tekintetében időben és később, az egyetlen kézzelfogható technikai „csúcsot” csupán a betegágyakhoz beszereltetett páncélkazetta gondolati ostobasága és kivitelezése jelentette).

 

Nem növelte a kormányzó baloldal ázsióját – az 1952-es Pp. szakmai és emberi mentalitása szintjén megrekedve működő és tevékenykedő, objektív pártatlanságot alig tükröző bírósági ítélkezési gyakorlat és a bíróságok igazgatási tevékenységében uralkodó totális anarchia és felelőtlenség vélhető felszámolását is eredményez(het)ő teljes igazságügyi rendszer reformja helyett csupán – az ítélőtáblák szakmailag megkérdőjelezhető módú és gyorsaságú felállítása; az ügyészség alkotmányos helyének meg nem találása következtében az e szervezeti intézményrendszer hatalmának indokolatlan méretű megnövekedése, hatalmi arroganciájának ellensúlyozatlansága; a kisebbségek parlamenti képviselete elérésének megvalósulatlansága; továbbá a kormány által a közigazgatás irányítása körében produkált botladozásai következtében az Alkotmánybírósággal történt „összeütközéseiben” bekövetkezett rendszeres alulmaradásai; a miniszterelnök lemondásra kényszerítése körül kialakult és érzékelhetővé vált személyes és pártközpontú, de kétes értékű villongások; az állami korrupció egyre nyíltabb és szinte korlátozhatatlannak tűnő növekedése; s a szinte biztosra ígért euró-övezethez való csatlakozás beláthatatlan időre történt elhalasztása stb. sem. Mindez előre kiszámítható gyorsasággal vezetett a Medgyessy-kormány bukásához oly-módon, hogy a háttérben zajló pártacsarkodások intenzitása nemhogy csökkent volna, inkább érzékelhető módon még tovább is növekedett. E folyamatok együttes hatásaként látható és még az egyszerű ember számára is érzékelhető módon megkezdődött a kormányzó erőt adó bal- és liberális oldal kirakatszintű, és egyre hatalmasodó eróziója is.

 

Hogy a kormányfő lemondatásához „ügynökmúltjának” hirtelen kipattanása, avagy Csillag István miniszter alkalmatlansága miatti „kirúgása”, esetleg az SZDSZ „kétes pénzügyeinek” megszellőztetése vezetett-e – külön-külön, vagy így együtt az egész, csomagban – halandó ember már soha nem fogja megtudni. Mindenesetre a választópolgárok egyre értetlenebbül szemlélték az MSZP háza táján történteket és álltak a párt – saját miniszterelnök-jelöltjének, miniszterelnökének megvédésével összefüggő – tehetetlensége előtt (hacsak nem a párt vezetői is tevékeny részesei voltak e folyamatnak). Az új miniszterelnök-önjelöltek csatájából végül a párttagság meglepetésére ugyan, de hál’ Istennek - mondták sokan megnyugodva - a legerősebbnek tűnt, azonban szürkeségében is a legszürkébb önjelölt helyett szinte a semmiből és azonnal felépített új csodajelölt személy került ki győztesen egy jól célzott KO bevitelével. Csodát vártak tőle – hiába – ilyet akkor már ő sem tudott produkálni. Az események viszont igen gyorsan peregtek, jött a 2005-ös köztársasági elnökválasztás, mint a párt, a baloldal és választóinak újabb, elháríthatatlan tehertétele: a makacs és a hatalomhoz - az objektív tények ellenében is - csökönyösen és görcsösen ragaszkodó személyek ostoba marakodása és eszelős civódásversenye, fütyülve közben mindenkire, különösen a nép érdekére és képviseletére. Rájuk hivatkozva ugyan, de durván beléjük rúgva, földbe taposva, levegőnek nézve és semmibe véve őket (viszont pofátlanul átalakítva szlogenként harsogták az ismert strófát: A nép nevében a néppel, tűzzel-vízzel … átgázolva rajta!). A cirkusz azonban – szerencsére – nem jött össze: (185, 182 ellenében) 3 szavazaton múlott, bár akkor sokan nem tudták volna (lehet, hogy most sem) megmondani: mi lett volna szavazategyenlőség esetén a jogállami megoldás? A baloldal a saját maga által saját magának összehozott vesszőfutása itt azonban még nem ért végett: a várható hova-vezető szomorú végeredmény azonban a kívülállók számára már látható volt, csak a szemellenzőt viselő, pozíciójukat és nem kis összegű anyagi juttatásaikat féltő pártvezetők és pártemberek nem vettek (nem akartak) mindebből semmit sem észrevenni?! Mindehhez képest gyorsvonati száguldással érkezett a sorait rendezni nem tudó párthoz a 2006. május 26-án elhangzott öszödi beszéd és következményei. Utólag persze könnyű már az okoskodás, miszerint: az egésznek a párt belső szűk és zárt ülése helyett a magyar társadalom legszélesebb nyilvánossága előtt kellett volna elhangoznia! Mindenesetre az életben, és egyszer akkor idehaza is, kimerte mondani valaki: a király meztelen! Ma is az!!

 

Az események sodrában a párt és szövetségesei azonban hibát hibára halmozva nem tudtak és nem is voltak képesek végre-valahára őszintének lenni senkihez és semmiben, még személyi kérdésekben sem! Csupán a jó magyar ideológiáig sikerült ismét eljutniuk: a másiknak se legyen jó, ez esetben megnyugszom és tudomásul veszem az elkerülhetetlent. Akkor is jó lesz nekünk legfőbb bírónak Baka András, ha korábban tiltakoztunk ellene és a bírói szakma sem támogatta, mivel őt is minden pozícióba a politika lendítette, figyelmen kívül hagyva az alkotmányos követelményt, hogy legalább a bírák tiszteljék a törvényt és a jogszabályi előírásokat, azok megtartásával (mindezen elv érvényesülésének szükségessége mellett talán egyedül a korábbi főbíró érvelt a leginkább). Talán a bírói szakvizsga és a magyar bíráskodás gyakorlatának ismerete egy főbíró esetében sem haszontalan dolog (és elfogadhatatlan, ha mindez csak az ő esetében marad figyelmen kívül). Persze nem példa-nélküli a magyar közéletben, hogy valaki minden fokozatosság nélkül és az alsó bírói fórumokon megszerzett gyakorlat hiányában is mindjárt a Legfelsőbb Bíróság pulpitusára kerül, majd onnan a rektori székbe, amennyiben a politikai hátszél kellő intenzitású. Így aztán önmagát és választóit is összezavarva, s nevetségessé téve mindkettőt, Canossát járva, könyörögve kérték a többször is leszavazott főbírót a jelöltség elfogadására. [Hát, naná, hogy győzött a hiúság, és az illető megszánva a könyörgő(ke)t, 2009. június 22-én engedett az „erőszaknak” és nagy-kegyesen elvállalta a funkciót].

 

Mindezek ellenére a szocialista párt, s vele és általa a kormányzó bal-liberális koalíció csak ezt követően jutott fel minden ostobaságok csúcsára akkor, amikor Gyurcsány Ferenc megelégelve a jóból is a sokat, 2009. március 21-én bejelentette távozását a kormányfői posztról. Ezt követően viszont a kormányfőkeresés közben a baloldalon kitört a sohasem ismert és alkalmazott totális demokrácia. Egy héten át éjjel-nappal egy egész ország össznépi-játék formájában kereste és vélte megtalálni a legalkalmasabb miniszterelnök-jelöltet. Külföldön tartózkodva éltem át mások elképedését és megrökönyödését e közröhejakcióval összefüggésben. Ilyen csodát még nem látott, s nem is élt át a világ legdemokratikusabb fele, sem. Cukkolva kérdezték külföldi ismerőseim: a miniszterelnök kiválasztása tekintetében nem kellene tán bevetni az eredmény mielőbbi sikere végett - közel húsz fő önként jelentkező jelölt ismeretében - a legdemokratikusabb módszert és a leggyorsabb eszközt: a jól bevált sorsolást? Végül, a főbíróhoz hasonló módon az utolsó percben Bajnai Gordon is engedett a közkívánatnak: 2009. április 16-tól 2010. május 29-ig személye, a róla elnevezett kormány segítségével irányít(hatta)otta Magyarországot. A 2010-es választásokra készülve, azonban minden eddigi kudarcot és nevetségességet feledve az örök-optimista MSZP-n és SZDSZ-en kívül már csak a vakok, a süketek és az igen gyengén látók hitték és látták a baloldal győzelmi esélyét. Sebaj, majd 2014-re sikerülni fog: elzavarjuk az Orbán-kormányt! De kivel és hogyan, kérdezte a baloldal örökösen csak aggályoskodó többsége? A bizonytalankodók már kérdezni sem kérdeztek semmit, ők a várható tragédiát egyszerűen és világosan csak látták, de őrájuk – újfent – úgysem figyelt oda senki!

 

A baloldali ellenzék a súlyos vereség ellenére - miközben kormányváltó/rendszerváltó összefogást sürgetett - a vesztes magabiztosságával Pató Pál urat játszva, ült ölbe tett kézzel, s csupán a csecsemők által is jól ismert mondás hangoztatására futotta erejéből és tellett képességéből: „Ej, ráérünk arra még!” Igaz az Alaptörvény megszavazásakor kivonultak az ülésteremből és nem vettek részt a korábbi jogállamot lebontó dokumentum ünneplésének húsvéti ceremóniájában sem, de a sarkalatos törvények megalkotásában itt-ott már igen. Ellenzékként összefogva azonban képtelenek voltak bármit is eredménnyel támadni. Sürgetni és csupán hangoztatni voltak képesek a valamennyi demokratikus erő összefogásának szükségességét, valamint az 1989-es alkotmányos alapokhoz való visszatérést, feledve, illetve rá nem ébredve, hogy éppen az akkori alapok kidolgozatlansága és következetlen végrehajtása az, amelynek következménye: e jelenlegi „jogállami mutáció”. Úgy tűnt – magukat kivéve mindenkit okolnak, de – semmit nem tanultnak a megalázó vereségből. Továbbra is a nép szolgálatát hirdetve, de a nép lényegi bevonása nélkül kívántak kormányt- és rendszert váltani, illetve jogállamot építeni. Miközben az MSZP vezetése ugyan megszabadulni látszott a nagy öregek klientúrájától, az új vezető új klientúra kiépítésébe kezdett; képessége hiányosságait – korra tekintet nélkül – a hozzáértő és véleményt nyilvánító személyek eltávolításával vagy háttérbe helyezésével próbálta palástolni és ellensúlyozni, miközben saját maga új és baloldali hűbérúrként a kormányzó párthoz hasonló módon, de saját személye által kívánta centralizálni a pártot.

 

Mindemellett az MSZP, célkitűzése megvalósításához kereste ugyan a lehetséges társakat és a velük való együttműködést, de ezt saját hegemóniájának fenntarthatóságával tette. Eközben viszont egyes civil szervezetek a keresés műveletén már jóval távolabb jutottak: 2012. január 2-án a Szolidaritás szervezésében az Operaház közelében civil szervezetek és ellenzéki pártok követelték az Alaptörvény és a sarkalatos törvények visszavonását, miközben a kormány az Operaházban, gálaesten ünnepelte az Alaptörvény egy éve történt hatálybalépését. Ugyanezen év október 26-án Bajnai Gordon, Juhász Péter és Kónya Péter aláírták az Együtt 2014 választói mozgalom együttműködési megállapodását, majd e mozgalom a 2013. július 11-i bírósági bejegyzéssel „Együtt - A Korszakváltók Pártja” (röviden: Együtt 2014, Együtt illetve E14) néven – bár hangsúlyozták, hogy az „Együtt 2014” elnevezést a továbbiakban is használni fogják – párttá szerveződött, Bajnai Gordon vezetésével. Ezt követően – több hónapig tartó nyilvános. üzengetéses-huzavonásos kormányzati „megfélemlítés” után – az alaptörvény elleni operaházi tüntetés első évfordulóján végre az ellenzék lehetséges együttműködéséről is megkezdődhettek a tárgyalások a két párt – az MSZP és az Együtt - A Korszakváltók Pártja – között. De micsoda koreográfia és megtervezett cirkuszi látványosság mellett, nem bízva semmit a véletlenre, még a „semleges helyszín” a Pallas Páholy kiválasztása tekintetében  sem [miként azt annak idején, az - 1973. november 11-i - izraeli-egyiptomi tűzszüneti tárgyalásokat lezáró, hatpontos megállapodás aláírásául szolgáló helyszínnek a - 101-es kilométerkőnek - kiválasztásakor - a külpolitika „nagyja és atyja” Henry Kissinger agyafúrt javaslatára - tették, amelynek következtében – a totális semlegesség elvét megtartva – a tárgyaló felek, bár különböző irányból, de azonos időben és azonos (egyes) rajtszámról elindulva, az indulástól azonos irányba és azonos távolságra lévő azonos és közös helyszínre, a nulla számra megérkezve, a megnyugtatóan azonos egyenlőség biztosította feltételek - érzése és ténylegessége - mellett a két tárgyaló delegáció vezetője, már minden gond nélkül aláírhatta a közösen kidolgozott fegyverszüneti megállapodást].

 

De mekkora volt a „nézők” meglepettsége, amikor a Pallas Páholyhoz 2013. január 2-án délelőtt – az óévet záró és az újévet nyitó, az ünnepi fáradságot azonban már elfeledve – eltérő irányból, de azonos időben érkező, két különböző szervezet (MSZP, Együtt 2014) tárgyaló delegációjának vezetőit - igaz, hogy más-más, de mégiscsak - azonos vérségi kapcsolatban álló, azonos családot képező, egyező nevű személyeket (apát és fiát): az Együtt 2014-et vezette Bárándy Pétert, míg az MSZP-t vezette Bárándy Gergelyt megpillantották. Micsoda véletlen, kapta fel fejét e tényre és látványra az egész világ. Mindennek üzenete és szimbolikája azonban abszolúte félreérthetetlen bohózatot képviselt. A tényt akár így, akár úgy nézve és szemlélve, az eredmény ugyanaz maradt: azonos családba tartozunk! Sőt mindez, az élet esetleges fintora következtében még fokozható is lett volna: a „tárgyaló család” egy csatlakozó harmadik fél esetében vérségi alapon továbbra is „tárgyaló és szalonképes” lett volna, hiszen tartalékként még ott volt a háttérben a legidősebb, de egyben a legokosabb családtag: Bárándy György! Aztán ahogy ez magyar-honban és magyar emberek között lenni szokott: az idő és a türelem, no meg az energia – az együttgondolkodás ténye – múlásával, minden halványodni kezdett. Később az egyeztető tárgyalások már csak a háttérben és a külvilágtól (attól tartok, hogy az egyeztető pártok belső világától is) elzártan folytatódtak, ha folytatódtak? Vonjunk-e be valakit, esetleg kell-e még bevonni másokat (is) a kormányt leváltani szándékozó felek általi tárgyalásokba? Elegen leszünk-e és elég erősek vagyunk-e, így ketten, avagy sem, hangzottak a sziporkázóan eget-rengető szakmai kérdések a tárgyalást vezető felek irányába? 2013. október 23-án aztán kiderült: a baloldaldalhoz ténylegesen és/vagy érzelmileg is támogatóan viszonyuló választópolgári megítélés szerint mégsem vagyunk elég erősek és elegen, szükség van/lesz az Együttműködés kibővítésére!

 

Ez „ügyben” egyszer csak a bölcs és intelligens, magát pozícióért viszont előtérbe sosem állító, talonba tett asszonyság – akinek saját bevallása szerint egyébként is „más projektjei „futottak” ez időtájt: Római pápa és Miss Hungary szeretett volna lenni” – is megszólalt: „… itt van, bejött a szobába”!* Hogyhogy nem érzitek, s látjátok? Az persze már egy másik kérdés, hogy ő miért nem lát titeket? Mert talán céltalanok, s emiatt láthatatlanok is vagytok; s marad(ta)tok is, legalábbis a választópolgárok számára (egyre biztosabban). Hogy a magatok számára miért is nem vagytok láthatatlanok? Az már a ti bajotok, s lesz nem is oly sokára (FJ.)?! És kezdődhetett ismét minden elölről: mert mi mindig mindent újra kezdünk! Idő? Cinikusan megjegyezve: nyilvánvaló, hogy erre volt még bőven, elég?!  Úgy, hogy még a következő pezsgőbontásos ünnepi hangulatra sem kellett sokáig várni. Addig viszont a bel- és a külvilág számára (is) ismét lehet(ett) lebegtetni a kormányváltók számszerűségének kibővítése révén előállható remélt eredményt a „győzelmet” a baloldali választók előtt. Lebegtettük is, rendesen! Csakhogy a választópolgárok mindebből az üzenetből (már) egyre kevesebbet értettek (meg). Ez persze az érintett pártokat - amúgy különösen - nem (biztos, hogy) zavarta.

 

És az eleddig elfecsérelt időre valóban jött az újabb újév, 2014. január 1-je, és egy újabb pezsgőbontás, de most már idő a további (újabb) tárgyalás(ok)ra tényleg nem volt. Különben is: már csak a közös listát vezető miniszterelnök-jelölt személyének a kilétét kellett tisztázni, ez azonban már evidenciának tűnt: Mesterházy Attila, az MSZP elnöke személyében! Mindenki örült és látszatra még mosolygott is (talán)? Jó-jó, de hol van a program? Az is megvan! De azt ki jegyzi? Hát az MSZP! És ennek mi a tartalma, üzenete? A már közismert 8 pont és annak üzenete! Ne tessék már viccelni! Ez még az óvodában, az ovis-vezető választáshoz is kevés, viszont mindenkit megmosolyogtató lenne! Ez van, ezt kell szeretni! És fogják? De kik, és miért szeretnék? Tényleg ezt akarják a baloldali választók? És ezzel a bizonytalankodókat is el lehet majd „hajlítani”, bal felé? Mindezen kérdések esetében az értelmes válaszok megadására láthatóan már nem volt elegendő idő, s mindez érzékelhetően már a kormányt, összefogva elzavarni akaró pártokból sem érdekelt senkit. Még a kakukktojást sem. Igaz, mögötte legfeljebb csak pártszervezet, ha volt, mert, hogy tagság és választó nem, azt utólag a tények jól bizonyították. Mégis bejutott a parlamentbe, és még a markát sem szégyellte tartani.

 

De (több, mint röhejes volt a tényeket nélkülöző, az önismeret hiányáról árulkodó melldöngető rettegő-reménykedés) a várt győzelmi tortára a hab azonban még csak ezt követően került fel: álságosnak, elkésettnek, érzelem-nélkülinek és hatástalannak bizonyult a 2013. január 16-án Kolozsvárott a Mesterházy Attila által, de csupán az MSZP-re szűkítetten elmondott megkövető bocsánatkérés: „…ma már úgy látják, a pragmatizmus mellett szükség van szimbolikus lépésekre is a nemzetpolitika tekintetében, az MSZP képviselői belátták, korábban a nemzetpolitika az MSZP politikájában nem kapott kellő hangsúlyt, és a 2004 december 5-ei népszavazás során is hibáztak: „egy rosszul feltett kérdésre rossz választ adtak”. De vajon – merült fel joggal a választóban a kérdés – akadályozta-e valaki is a rosszul megfogalmazott kérdés pontosítását, mi több annak legalább az MSZP által a választók felé történő megmagyarázását, érthetővé tételét? Ugye, a fentiekben már olvasott, tartalmilag semmitmondó nyilatkozaton még Ön, Önök is teljes szívvel és odaadással, csupán mosolyogni tudnak? Nem profi politikus az, aki nem tudja: a választó csak ritkán és csak lassan felejt, még akkor is, ha mindehhez a hibát elkövetett párt részéről a Kolozsvárott elmondottakhoz képest erősebb és hihetőbb empátia párosul, valamint nagyobb és őszintébb, a megbánást mutató megkövetés. (A remélt eredmény érdekében.)

 

Viszont, az előbbi esetnél is szánalmasabb, ünnep- és szájízrontóbb volt, ami az MSZP 2014. január 27-ei nagygyűlésen történt, illetve elhangzott, egy „ismeretlen bekiabáló” személy szájából. Nevezetesen, azon ominózus mondatra gondolok, amelyben valaki „kötelet és halált ajánlott politikai ellenfeleinek”. Természetesen egy nagygyűlés szónoka nem hallhat meg minden bekiabált mondatot, és azok mindegyikére sem reagálhat közvetlenül és azonnal, miként egy futballmeccsen sem hall meg minden bekiabált mocskot a bíró, s fújja le miatta a mérkőzést. De ez esetben egy zárt térben tartott nagygyűlésről van szó, amelyen a megjelent tömeg minden egyes tagjának van/volt (hiszem, hogy volt!) „szomszédja” még ha a renitenskedő személy csupán felejthető arccal és lelkiismerettel is rendelkezett. Amennyiben, egy önmagát valamire is predesztináló PÁRT (MSZP) az ilyen és ehhez hasonló szennyet nem képes kivetni magából – ha másként nem, hát a már említett „szomszédok” segítségével – úgy később aligha számíthat a bekiabálónál becsületesebb embertömegek tevőleges támogatására, igenlő szavazatára. Egy, a mainál becsületesebb (a keresztényihez ennek semmi köze) társadalomban a magyarázkodást mások trágárságaiért és műveletlen megnyilvánulásaiért nem a szónoktól és/vagy a pártelnöktől kell/szükséges elvárni. E kívánalom nyilvánvalóan lehetetlen feltételtámasztást eredményezne. De egy célrendezvényen megjelent, magából emberileg kivetkőző módon megnyilvánuló személy közvetlen környezetétől emberileg, a párttal való szolidaritásból fakadóan is elvárható megnyilvánulás kellene, hogy legyen az adott, magából kivetkőző, magáról megfeledkezett, s ez által pártjának/szervezetének óriási méretékű „kárt, megvetést” okozó „embernek” a fel/kiadása. Persze, az illető személy önként is jelentkezhetett volna, s a nyilvánosság előtt, saját szavaival el is mondhatta volna, hogy valójában mi is történt, mit is mondott az adott helyen, s időben, illetve pontosan miben is állt a részéről bekiabált szöveg. És így, amennyiben az adott esemény, cselekedet miatt az illető személye utóbb megróhatónak, cselekedete pedig helytelenítendőnek minősült volna, adódik az alkalom és lehetőség a bekiabált szövegért az általa megbántott/sértett személyektől a nyilvánosság előtti bocsánatkérésre, a hallgatóság utólagos megkövetésére, amely által az ügy a fair play szabályai szerint akár véglegesen lezárható is lett volna (MSZP-tag esetében mindez megfejelve egy esetleges pártfegyelmivel). Ezen móddal az MSZP elkerülhette volna az e helyzet miatti állandó hátrálást, továbbá a visszatetsző és előnyöket nem eredményező magyarázkodás-sorozatot. Aligha szükséges hangsúlyozni: mindennek a sajátos herce-hurcának a választókat elért üzenettartalma és értéke negatív előjelűre sikeredett: a pártelnök még nem nőtt fel a profi és dörzsölt pártpolitikusok táborába, közvetlen tanácsadóinak körében pedig sok a hozzá nem értő hűbéres és dilettáns haszonleső. – vélekedtek sokan ez ügy kapcsán.

 

Persze az i-re a pontot úgy a párttagság, mint a kormányváltásért együtt küzdő szervezetek, valamint a baloldali szavazók, és a szimpatizánsok körében is az un. Simon ügy kipattanása és annak az MSZP, illetve elnöke részéről megnyilvánult kezelésmódja tette fel. A kormányváltók oldalán mindenki megdöbbenten állt az eset előtt. Alkalmas-e az elnöki posztra, s a baloldali szövetség vezetésére, illetve a közös miniszterelnök-jelöltségre, majd egy esetleges választási győzelem esetén a kormányfői tisztség betöltésére, az ország kormányzására az a személy, nevezetesen Mesterházy Attila, aki még az évek óta közvetlenül mellette helyetteseként tevékenykedő személy tisztessége és annak kikezdhetetlensége tekintetében sem rendelkezik objektív és megbízható, hiteles ismeretekkel, információkkal? Ez esetben elegendő csupán a saját válaszomat megadni és e helyütt leírni: NEM! De az is igaz, amelyik párt esetében az ilyen, vagy az ehhez hasonló „szenzációk” még a választási versenyfutás célegyenesében is előkerülhetnek az a „csapat” egyrészt dilettáns összetételű, másrészt végzett tevékenységére joggal akasztható „a lejárt szavatosságú klientúra-csődje” minősítő jelző. Mindennek választópolgári visszaigazolása egyetlen tőmondattal is kifejezhető: totális és katasztrofális vereség és pofára esés. Terápiaként pedig már aligha jöhet szóba más, mint a teljes vezérkar és funkcionáriusi kör azonnali lemondása és távozása, és az alulról, a népből kiinduló, világos és egyértelmű program alapján történő alapos (hosszas) építkezési folyamat mielőbbi megkezdése!

 

Időben azonban nagyon előreszaladtunk, így hát térjünk vissza a már említett ominózus mondat elhangzásához és elemző értékeléséhez. „… itt van, bejött a szobába”! Kirúgtuk az ajtón, amelyet mögötte nem csupán bereteszeltünk, de el is torlaszoltunk, hiába! Bejött az ablakon. Igaz azt a világosság beszűrődésének lehetősége miatt nem falaztuk be. Aki pedig ennyire erőszakos és mérhetetlenül céltudatos az nyilvánvaló, hogy nem csupán tud, de csinálni is képes valamit, azaz „mellékszereplőként” árnyéknak tekintve a politika színpadáról, nem írható le! Ezt minden kétséget kizáróan bizonyították a baloldali összefogás 2013. október 23-ai rendezvényének történései és utóhatásai. Tehát be kell venni őket is a csapatba! Ő és emberei sem büdösebbek a mieinknél fogalmaztak többen is, közérthetően!

 

Jó-jó, de egyedül neki sem fog sikerülni, ezt meg sajnos ő(k) nem hajlandó(k) megérteni! Ráadásul önálló programmal sem rendelkeznek. Egy kormányozni akaró párt programja nem merülhet ki egy másik –ráadásul nem is párt – szervezet programpontjainak átültető-átvételében még akkor sem, ha ez a másik szervezet nem más, mint maga a „mindenható és tévedhetetlen” Eötvös Károly Közpolitikai Intézet(élén Majtényi Lászlóval). A kétszeri vereségből illenék már végre tanulni is: a NÉP nélkül, s ellenére győzni nem lehet. Még akkor sem, ha az ütközethez - szinte az utolsó pillanatban - végül is sikerült megnyerni a bajusza alatt mindig sejtelmesen és sokatmondóan mosolygó, szellemesen, de szúrva csipkelődő, megjelenésében viszont ízig-vérig a magyar karaktert megtestesítő, és még a baloldal orra alá is gyakran borsót törő, de magával ragadó szálfaembert. Ne tessék elfelejteni: hiába a karizmatikus és magával ragadó szónoki képesség, a belső hit és elkötelezettség, a szókimondó gúnyosság és „igazhitűség” (?), ha nincs csapat és nincs önmagáért beszélő, az egyszerű ember számára is érthető program – akár csupán tőmondatnyi hosszúságú is (például: „Folytatjuk!” Sic! FJ.) –akkor a virtus, a vakhit és a remény, így együtt is, kevés!Tudomásul kellene végre venni: a Baloldali konglomerátumnak nem volt mit ígérnie, s így nem volt mit folytatnia és még visszatérni sem a mihez, de visszatérni nem is érdemes, különösen nem a régiekhez (mely idő, mely régi eredményeihez? Isten ments!) A tökéletlensége és hibái miatt „pusztuló” – említett – régire még visszatekinteni sem szabadna, nemhogy hozzá visszatérni! Jusson eszünkbe, hogyan járt az intelmek ellenére „visszatekintő” asszony, pedig még csak vissza sem ment! A problémák ugyanis csak előre nézve és haladva oldhatók meg, mindezt jól és tartósan a fejünkbe vésve, egyszer és mindenkorra meg kellene jegyeznünk!

 

Az MSZP által ígért 8 pont viszont nem csupán szégyenfoltként volt jelen a választási ígéretpalettán, de egyben közröhejszámba is ment! Elölről, és a szó legteljesebb értelmében alulról kezdve, tudatosan, de a néppel karöltve, együtt kell az építkezéshez - szinte azonnal - hozzákezdenünk. Nem kell kétségbeesnünk, időnk ehhez lesz elég, bőven! Hiszen a mai kormányzó-jobboldal számára a példaadó, „nagy konszolidátor” gróf Bethlen István (1921) április közepén alakítva kormányt egészen 1931 augusztusáig volt miniszterelnök. E „kötelező” és képletes 10 éves időszak a Fidesz számára azonban csak most fog elkezdődni (remélhetőleg a bethleni nyílt szavazás rendszerének visszaállítása nélkül). Ám ne feledjük: a Fidesz számára az általuk „száműzött” látnok prédikátor táltos, 20 évet álmodott meg, s az első 10 év még csak be sem fejeződött! Ugyanakkor a gróf nevével fémjelzett korszak követésének lehetnek előnyei, de hátrányai is: előnyként gondoljunk arra, hogy ez esetben 20 évig biztosan elkerülhető a királyság intézményének visszaállítása, még gondolati síkon is; hátrányként azonban nem árt, ha a jelenleginél jobban odafigyelünk a kormány pénzügyi tevékenységére (s áttekintjük a frankhamisítási botrány tanulságait. A közvetlen személyi felelősség felvetését a nemzetközi politikai barométer bizonytalan állásának köszönhetően akkor a kormányzati vezérkarnak sikerült ugyan elkerülnie, de az ország hírneve és külföldi megítélése hosszú időre mélypont alá süllyedt. A kabarékban, kávéházi páholyokban még ezt követően is - színpadi jelenetként - sokáig „műsoron volt” a megbízható, jellemes és tiszteletre méltó jó magyar ember, aki tévedésből jó pénzzel fizetett.).

 

Így aztán a felkészülési folyamatban akár még a szerénységünk által kidolgozott - Társadalmi kohézió és állammodell című - javaslatot is kézbe lehetne venni, tartalma megvalósíthatóságán pedig széles körben vitatkozva gondolkodni, munkálkodni. Mindehhez viszont vérbeli, profi politikusi csapat is kellene, mert ugyebár senki nem hiszi komolyan, hogy ez megvan? Ilyen csapatot nem lehet csak úgy sebtében, ráadásul a szóba-hozható személyek jelenlétében és közreműködésével összeeszkábálni. De előbb vegyük számba a jelenlegieket! A már több pártot is megjárt, s így komoly, pártmozgalmi múlttal is rendelkező deresedő hajú író-olvasó-értekező személyt mindennek ellenére sem lehet a vérbeli politikusok közé besorolni. A kikezdhetetlen tisztességű, szókimondó, s ugyancsak gazdag párttapasztalatokkal bíró közgazdász-tekintélyről, sem gondolhatják sokan, hogy politikusi vénával születve jött a világra, így aztán nagy felelőtlenség volt őt - akárki(k) által is - a mély-vízbe dobva egyéni körzetben indítani! Az ifjabbak közül: még a beszélés-menéssel megáldott ifjú titán is legfeljebb, ha - Sancho Panzaként - a hűséges és a szolgálatra ugró pártbürokraták közé, mint a sarat is álló, és dörzsölt politikusi kategóriába sorolható. És a listáról mandátumot szerzett matróna? Ő egy kipróbált és szinte mindet tudó harcos, de ennél nem több, a harcosról viszont tudjuk: nem politikus! Az egyetlen, az egyéni körzetben is győzni tudó személy teljesítménye meggyőző, ez már igen: elismerésre és tiszteletreméltónak tekintendő; de politikai „szürkesége” miatt még ezzel együtt sem biztos, hogy oszlopos csapattagként elegendő egy későbbi pártgyőzelemhez. A választók azonban e párt és baloldali összefogás legmegbocsáthatatlanabb cselekedetének, a párt nélküli pártelnök személyének érdemtelen zsákként történt Parlamentbecipelését és képviselői mandátumhoz juttatását tekintik, még ma is. Az illető személy fiatal kora ellenére többet váltott pártot és pozíciót, mint az oldal legöregebb bolsevikja, úgy hogy eközben semmiből és semmit sem tanult! Ilyenekkel nem lehet, nem szabad együtt-dolgozó frakciót alapítani. Ráadásul személyében tehertételként a korábban elhagyott pártjának óriási adóssághegye is megjelenik és visszahúzó erőként kísért. Nem beszélve arról, hogy a belépő, „hűségéért” cserébe (majd) az eddigiekhez képest is keményebb és nagyobb anyagi áldozatért fog előbb vagy utóbb kezet nyújtani.

 

Aki pedig még most is (a teljes választási megsemmisülés előtti két „fordulót” megelőző gyászos csendben) európai egyesült-államokról álmodozik és filozofálgat, akár csak otthon a családban egyedül vagy a család tagjaival - bár szabadon álmodozni ugyan még lehet - az ma mindezt, a létező valóság objektív ismeretének teljes hiányában teszi – ami ugyan nem tilos, de az sem biztos, hogy hasznos tevékenységnek tekinthető – még azon állítás elfogadása esetén sem, miszerint az objektív igazságok, akár az eljövendő 100 éven belül is (még), változhatnak. Ha ugyanis veszi az illető személy a fáradtságot és a két földrajzi kontinens történelmét a maga összefüggéseiben és komplexitásában először csak külön-külön tanulmányozza, majd az így megszerzett ismereteket és információkat (tudásanyagot) egymással össze is veti, akkor biztos, hogy tudatára ébred az egyes természeti erők, például a tűz és a víz egymást kioltó erejének és lehetséges hatásainak objektív törvényszerűségeire. Azaz, egészen más történelmi időkben és körülményeknek köszönhető együtt-hatása eredményeként jött létre – az indián őslakosság kiirtása mellett, a rabszolga-felszabadítás véres belső polgárháborúja során és a gyarmattartó nagyhatalmakkal szemben vívott függetlenedési szabadságharc folyamatában – az amerikai földrészen a nemzetállami eszme, tudat és lét által kimunkált, „kitermelt” államépítési folyamat nemzetállami fokozatának (lépcsőfokának) kihagyásával, avagy átugrásával az egyesült-államok (hangsúlyozom, nem nemzetek) föderatív uniója, mint Európa bármelyik - jelenleg is létező és működő - szövetségi nemzetállama. Mindennek, Európában történő alkotmányos és legitim megvalósulásához (még véletlenül sem használva a „megvalósítása” kifejezést) az európai földrész lakosságának teljes és egyazon időbeni újraszületésére, avagy a területén élő valamennyi önálló, nemzeti társadalom/nemzetállam történelmének – egyetlen történelmi varázspálca-gongütésére kezdődő – újraírására lenne szükség! Tehát, álmodozzunk csak tovább, ölbe tett kézzel kényelmesen, persze azért nem árt, ha közben, nem túl gyakran, de néha felidézzük önmagunkban a makacs tények kérdését: vajon miért is nem járt sikerrel, vallott (vallhatott) kudarcot az Európa Tanács 2001 decemberében „Szerződés egy Európai Alkotmány létrehozásáról” címet viselő feladat elvégzésére, életre hívott Európai (Alkotmányozó) Konvent és elnöke - a korábbi francia köztársasági elnöknek - Valéry Giscard d'Estaing „vállalkozása”? Ennek érzékeltetésére most és itt, legyen elég Giscard 2004. január 31-én tett nyilatkozata egyik, „sokatmondó” (sugalló), lényegre világító részlete: „… a tavaly decemberi brüsszeli csúcstalálkozó kudarc volt ugyan, de nem az alkotmány kudarca, hanem a módszeré. A csúcstalálkozó atmoszférája nem tette lehetővé a megegyezést. Az egyes tagállamok nemzeti érdekei teljesen legitimek, de ennek a csúcstalálkozónak a vitája semmi másról nem szólt, csak a nemzeti érdekekről, nem az alkotmányról ….”

 

De e hevenyészett írásösszegzésből a sajtót, a hír- és kommunikációs eszközöket és csatornákat se hagyjuk ki. Nem tett, s nem is tesz jót (a jövőben sem), ha egy írott, napi sajtóorgánum, akármilyen okból vagy megfontoltságból (is), csupán dédelgeti, pátyolgatja „gyermekét”. Ha minden erősebb kritika a jóindulatú és aggódó majomszeretet által tompításra kerül, vagy a nevesített bírálatokból, kritikákból, „szemrehányásokból” az érintettek neve, az „öncenzúrázás” sorsára jut avagy, ha sokat írunk, de általa semmit nem mondunk, illetve a lap oldalain olyanok írásai is publicitást nyer(het)nek, akiknek produktumát „muszájból” szükséges elviselni. Az említettekkel járó jogos kritikát az ismert eredmény következtében egyetlen főszerkesztő sem kerülheti el/meg, még akkor sem, ha lapja anyagilag az adott párttól függ, esetleg még ilyen-olyan okból ki is van neki szolgáltatva. A választópolgár és az egyszerű újságolvasó is – akit az előbbiekben mondottakból következve olvasás közben aligha érdekli bármi is – a valódi helyett az igazat szeretné olvasni, és hallani is. A ma még bizonytalankodókat is ez fogja majd (egyszer) lázba- és tűzbe hozva egységbe kovácsolni egy valamikori váltás/változtatás végett és reményében. És addig? Addig, tisztességgel és őszintén, objektíven, hitelesen és részrehajlás nélkül kell tennie a dolgát mindenkinek. Még az ATV modoros szépségű Kálmán Olgájának és az autodidakta bölcsességű/műveltségű Bolgár Györgynek is, a Klubrádióban (megújulva kívül, de leginkább belül/is)!

 

Summa summarum: jelenleg nincs sem hadra fogható baloldal, sem értelmes baloldali (párt és) program! Így aztán e „másik oldalnak” az akárhogyan is nevezhető „baloldalnak” a kincstári jókívánságokon felül legfeljebb csak annyi üzenhető: a stabil névválasztást követően, ÉBRESZTŐ! De nagyon gyorsan!

 

Annál is inkább, mivel a FIDESZ-KDNP kormánykoalíció a 2010-es hatalomra kerülését követően egyetlen percet sem tétlenkedett, és a véletlenre sem bízott semmit. Az Országgyűlés a 2010. május 26-ai ülésén megalkotta az un. nevezett kettős állampolgárságról szóló – 2010. évi XLIV. számú – törvényt, amely 2010. augusztus 20-án már hatályba is lépett. Rendelkezéseit pedig a 2011. január 1 -je után indult eljárásokban kellett alkalmazni.

 

Most pedig e hosszúra nyúlt kalandozásból térjünk vissza ismét a számlálóhoz, a sajátomhoz – a honlapom jobb felső sarkában lévőre – amely mindenki által ellenőrizhető módon - ugyan lassú, de folyamatos egyenletességgel - emelkedni kezdett annak is köszönhetően, hogy közel egy évvel ezelőtt - baráti köröm hosszas unszolására - döntésre szántam el magam: honlapom tartalmi-technikai korszerűsítésére és egy új arculat kialakítására. Persze, mindezt egy informatikai tanulási folyamat is meg kellett, hogy előzze, no meg a már jól megszokott időbeosztásom is a reform áldozatául esett. Különösen a régi és az új honlap tartalmi összefésülése, az egyes témáknak a megfelelő menüpontokba történő „illesztése”, valamint a korábban – technikai ismereteim hiányosságai és ebből is eredő ügyetlenkedéseim miatt – nem túl nagy következetességgel alkalmazott eltérő szerkesztési és megjelenítési módjaim okoztak kellemetlen perceket, majd órákat, míg mindez a felkészületlenség - legyőzve hozzáértésemet - konkuráló versenybe kezdve lefagyást, illetve számomra érthetetlen és kezelhetetlen őskáoszt okozott. A Rend megteremtéséhez klinikai szintű „műtétre” és anyagiakkal járó soronkívüliségre volt szükségem. A kellő „paraszolvencia” ebben az országban ezúttal is minőségi eredményt produkált. A teljes géppark és programrendszer azonnali lecserélése után az új arculatú honlap kezelése és működtetése ma már szinte „gyerekjátéknak” számít (egy „K” telefon és egy folyamatosan a rendelkezésemre álló segélykérő-hívó által, beleértve a „házi kiszállást” is). Mit mondjak, mára már meg - és beleszerettem e számomra érthetetlen és még ma is átláthatatlan technikai rendszerrel üzemelő alkotásmódba. Sohasem gondoltam volna: leszek egyszer oly szerencsés az életben, hogy egyszerre két munka-hobbim is lesz (egyetemi oktatás és közéleti írásműalkotás). Mindez így önmagában, azért nem teljesen irigylés-méltó helyzet és állapot, hiszen akinek munkája és hobbija egy és ugyanaz – hát még, ha ilyenből egyszerre és egy időben kettő is kijut az illetőnek – akkor az érintett személy legfeljebb abba a folyamatosan „boldog” állapotba kerülhet, amelynek következtében egyrészt sosem veszi észre a munka és a hobbi között húzódó demarkációs-határvonal átlépését, másrészt sohasem képes a két tevékenység kellő és egészséges arányának kialakítására és betartására. Egyedül a biológiai csengő az, amelyben bízni lehet: az agyam ugyan talán(?) még a régi, de a látásom már nem, így ez utóbbi győzedelmeskedése révén mindig tudom, hogy mely munka és/vagy hobbi nyert időlegesen befejezést a másik előnyére vagy hátrányára.

 

Ennek ellenére mindent elkövettem, hogy az én számlálóm győzedelmeskedjen, de az a másik, amelyikkel kényszerből versenyre keltem, nem volt ellenőrizhető. Azt mondták, bízzam benne, különösen a közigazgatási hatóságok és közszolgálati alkalmazottainak szakmai, emberi tisztességében, no meg keresztényi lelkületükben. Így hát nem tettem semmit, csak dolgoztam és dolgoztam, hogy az én számlálóm győzedelmeskedjen, e nemes és keresztényi tisztaságú versenyfutásban. A főkenetes, a hófehérbe öltöztetett azonban megüzente: nem győzhetek, mivel e versenyben a tét – az én kis magánvállalkozásommal szemben – államcél és egyben államérdek, sőt az egész magyarság becsülete és kárpótlása áll vagy bukik rajta. No és persze a biztos országgyűlési választási győzelem, amelyben egy porszemnyi élőlény (mármint személyem) úgysem képes beleszólni és akadályt képezni. Lehet, de azért én mégis megpróbálnám, gondoltam. Egy tisztességes és demokratikus versenyben minden lehetséges. Igen, minden lehetséges, volt a válasz! Aztán a saját számlálóm érezhetően lelassult, míg a másik, hatodik sebességbe kapcsolva elhúzott mellettem. És ekkor az egész történetbe valahogyan belekeveredett a jubileumi – tudják a baloldal által elcseszett 2004. december 5-i népszavazás – annak is a kilencedik évfordulója, 2013. december 5-e. Én ekkor még – a már említett problémák miatt – csupán a 60-70.000. látogatónál tartottam. Ráadásul még egyéb, más munkáim is függőben voltak, így a számláló gyorsaságával történő bíbelődés nem képezhette egyedüli feladatomat. Segítők hiányában viszont részemről, többre nem futotta. Csoda hát, hogy a Trabantom mellett elhúzott a Mercedes? Ráadásul, valamennyi illetékes állami alkalmazott szinte – parancsszerűen – egyedüli és soron kívüli feladatként csak e „magyarsági pontgyűjtéssel” volt elfoglalva? 2013. december 5-ére, vagy talán már előbb is egy picivel, hogy legyen még kellő idő e napra a díszes ceremóniát is megszervezni és a beszédeket is előre megírni – de bizonyára ebben még a megtervezett véletlennek is volt valami előre ki nem számítható szerepe, hiszen ezért nevezik véletlennek – az erre kijelölt hivatalos és illetékes helyre a külhoni magyar állampolgárként honosítandó ötszázezredik, sőt egy ezredmásodpercnyi pontossággal, az őt követő ötszázezer-egyedik magyar állampolgár kérelme is befutott. Igaz, ezt az érkezési folyamatot senki nem látta, de nem is láthatta! Mindez a folyamat azonban egy „szemét és irányított mutyizásnak” rendelődött alá, de bíztam abban, hogy egy ilyen tisztességtelen „játékhoz” az egyház, a maga – hirdetett – patyolatfehér tisztességét nem fogja védőbástyaként adni. Tévedtem! Mint eddig, oly sokszor az emberi és az egyházi jellem ártatlanságában és tisztaságában. De akkor miben is más és jobb a NER eszmerendszere az elődökétől?

 

[Mint ahogyan annak idején, az átkosban, a minden újév legelső másodpercében megszülető bébiről is csak ennyi volt tudható, hogy megszületett, de az időpont sehol és semmilyen fórumon sem volt ellenőrizhető. Valaki kimondta rá a „bélyeget”: megszületett, elsőként, aminek következtében ő kapja/kapta az év első újszülöttjét megillető „ÁB bébi-betétkönyvet”. Igaz, az intézményt ért rengeteg kritika hatására később a rendszer és a módszer is finomodott (egy kicsit): két első-pillanatos újszülött lett, egy fővárosi és egy vidéki! E gondolat során, az agyamon átvillant asszociációt itt már le sem merem írni, hiszen ki is kételked(het)ne a NER talaján álló és tevékenykedő közigazgatási hatóságok precizitásában és részrehajlás-mentes pártatlanságában? Legfeljebb csak az olyan örök kételkedők, mint például személyem, aki már más csodát is látott, mégpedig közvetlen közelről és ráadásul a saját két szemével.]

 

Sebaj - gondoltam - így legalább alaposabban fel tudok majd készülni az én százezredik látogatómat érintő saját ünnepségemre, és a TV elé leülve, szinte csak úgy szívtam magamba ez állami-egyházi ceremónia minden egyes mozzanatát és rezdülését. Különösen a többrészes filmből is ismert - eskütételt levezető - „Harry Potter” és a címeres szalaggal átkötött ruházata tetszett (1. kép,  2. kép). Az eljárási tudósításból viszont – kilógva a lóláb – kiderült: ez esemény talán nem is pusztán a jubileumi számszerűség tényéért, mint inkább (talán) az azt/azokat megtestesítő személyért/személyekért került - e díszes parlamenti ünnepség - megszervezésre éppen és szántszándékkal 2013. december 5-ére ütemezve? Ez esetben a véletlen egybeesés objektív jellegű ténye még a lottóötösnél is nagyobb szerencsének lenne minősíthető, pedig ezt a lottó ötöst sem lenne semmi egyszer legalább eltalálni! De az is lehet, hogy mindez az előfordulhatatlan véletlen egyszer majd talán valamikor később, akár egy boldoggá, esetleg szentté avatás előfeltételeként megkövetelt csodatételként fog megcáfolhatatlan bizonyítékként az emberiség (egyháziság) történelmébe bekerülni? De várjunk még e kijelentéssel, hiszen a csodával érintett személy(ek) még él(nek), meg aztán, ki is az a Böjte Csaba, akinek megjelenéséhez az összes magyar politikai főméltóság képes volt ráérését éppen arra a bizonyos egyetlen csütörtöki napra ütemezve időzíteni? Hogyhogy, ki az a Böjte Csaba? Hát - személyesen – Ő, aki ötszázezredikként kérelmezte a külhoni magyar állampolgárságot! (3. kép, 4. kép)

 

 

Mert, hogy kicsoda Böjte Julianna, azt legalább tudjuk: Böjte Csaba édesanyja! De Böjte Csabáról – legalábbis én – ez idáig semmit nem hallottam. De ennek talán nincs is különösebb jelentősége, hiszen sokan a pápáról sem tudnak semmit, még csak azt sem, hogy egyáltalán létezik– jutott eszembe mindez – és azért a föld mindezen információk nélkül is forog normálisan tovább, ráadásul tengelye körül. Ferences rendi szerzetes, szerzetesi ruhában, mondják a tudósítók. Ajjaj, ez esetben viszont már nagyobb a „baj”, minthogy azt hinnénk! Hiszen így még nehezebb lesz az egyszerű pórnéppel elhitetni, hogy mindez a színjáték nem csupán valódi, de egyben igaz is? Ez esetben mivel is lesz majd közhitelszerűen ideologizálható és magyarázható, csűrhető-csavarható álokoskodással ellensúlyozható azon makacs tény, miszerint egy egyházi papi személyiség önként vagy valamilyen „belső-külső kényszer hatására” az egyház oltárát, az egyház szolgálatát egyetlen múló, e világi számszerűség (ötszázezredik) kedvéért, világi csábításért  – akárcsak a saját személye ünneplése idejére is – vagy csak úgy uk-muk-fuk önzetlenül, esetleg valamilyen világi hívságért, személyes elismerésért, avagy valamiért – a hatalom által ígért és kapott ajándékért – cserébe, avagy csupán egy pártpolitikai, állami-politikai pódium- és show műsor kedvéért, de tény, hogy az őrzésére és „terelgetésére” rábízott nyáj lelke tisztaságának őrzését elhagyta, netán cserbenhagyta!?

 

Ráadásul, ténylegesen még csak nem is Böjte atya az ötszázezredik honosítását kérő külhoni magyar személy? Állítólag nem is az atya a kerek szám (tényleges?) birtokosa, mivel ez hivatalosan és minden kétséget kizárva a szerzetes édesanyját, Böjte Juliannát illeti meg (5. kép, 6. kép) tudtam meg egy megdönthetetlen és közhiteles forrásból [Hír 24 - hírek és szórakozás - 2013. december 05. 10:44:„A külföldi magyar konzulátusok és itthoni hivatalok az óta félmillió külhoni magyar honosítási dokumentumát állították ki. Az ünnepi ötszázezrediket az édesanyjával megjelenő Böjte Csaba, dévai ferences szerzetes vehette át ma az Országház kupolatermében. (Illetve: az ötszázezredik igazából „Júlia asszonyé” volt, az atyának csupán az ötszázezer-egyedik jutott.) Lásd, e tudósítás 10. bekezdését/blokkját!]Ez esetben viszont még inkább adódik (joggal) a kérdés és ellenvetés: akkor miért nem ő végette van ez az egész díszes ünneplés, és miért nem ő mondja az elfogadó/ megköszönő díszbeszédet? Ki érti ezt, vagy talán a közhiteles magyar nyilvántartásban véletlenül mégis minden összecserélődött volna? [Nem, szó sincs itt felcserélődésről, a magyar közigazgatás a legtökéletesebb rendben működik (a NER óta) és bizonyos, hogy szükség esetén közhitelesen még igazolni is tudná, miszerint a külhoni magyar állampolgárságot kérelmezők hosszú-hosszú sorában valóban Böjte Csaba az ötszázezredik, míg édesanyja Böjte Julianna csupán az ötszázezer-egyedik személy. Így mindez csak egy öregedő ember félrehallása volt csupán: de e számoknak már úgysincs különösebb jelentősége, hiszen Orbán Viktor miniszterelnök megfogalmazása szerint: hosszú idő után 2010-ben végre sikerült leverni azt a lakatot Magyarország kapujáról, amit a 20. század helyezett rá, és így kitárhattuk az ajtót, hogy minden magát magyarnak valló ember be tudjon lépni rajta. Isten hozta önöket! - fordult hozzájuk beszédét zárva.

 

Talán ezért is e látható gondterhelt bizonytalankodás, (7. kép) az okmány aláírása előtti pillanatokban: „aláírjam-e vagy sem, vívódik a tiszteletes önmagában a mennyei hatalmasságokkal, talán mégsem kellene ekkora felelősséget vállalnom egy kétes sorrendiség miatt, hátha egyszer kiderül, hogy nem is engem illetett meg e jubileumi kétes értékű csinnadratta; vállaljam-e, vállalhatom-e ezt a hatalmas felelősséget, hiszen e felelősség miatti szédülésemben még Székelyföld zászlajának csücskébe sem kapaszkodhatok biztonságot merítve belőle önmagamnak? Végül is mi, a nemzet többsége nem fogjuk megtudni vajon mi adta a végső lökést e lelki traumában az aláírás megtörténtéhez?

 

Pedig, mindaz a politikai szerepvállalás, amelyet Böjte Csaba e kerek számszerűség, de inkább a vele járó honosítás és annak esküokmánya kedvéért – s talán még másért is cserébe – elvállalt és (a nagy nyilvánosság előtt átszellemült hévvel; 8. kép, 9. kép) politikai közmegelégedésre viszonzásként teljesített, ellentmond a Ferences rendi alapeszmének, annak központi hitvallásának. Pax et Bonum: béke és jóság; azaz a természet szeretete, a gyerekek tanítása, a betegek gyógyítása! „Boldog az a szerzetes, aki nem találja másban gyönyörűségét és örömét, mint egyedül az Úr szent beszédeiben és műveiben, s ezekkel örömben és vigasságban Isten szeretetére indítja embertársait.” – vallja e Rend 800 éve rendületlenül. (Ez esetben mindez az elvárás, az ájtatos átszellemültséggel, de színpadias módon a „szószéken” előadott beszédből teljes egészében hiányzott.) Persze az is lehetséges, hogy az elhangzott beszéd nem a hívőknek lett szánva, az csupán a hírközlő szervek és a kommunikációs csatornák biztosította széles nyilvánosság felhasználása mellett, a honosításért cserébe elmondott hálaadó köszönetnyilvánításként könyvelhető el. Hiszen a beszédben elhangzott üzenet jellege és stílusa is arról árulkodott, hogy az nem a szószékre és nem a nyáj számára szánva, érthető és követhető módon lett megfogalmazva. Mit is kezdene a nyáj egy mások által megfogalmazott vágyálomlomba rejtett nem a nyájnak címzett üzenettel: " ... meglévő román állampolgárságáról tudatosan nem mond le ..."  (Lásd: „Böjte: Összefogással létrehozható a bethleni aranykor” cím alatti bekezdés mondatait.) „… sőt, ha rajta múlna, felvenné az ukránt, a szlovákot, a szerbet is, mert összefogva megvalósítható a Kárpát-medencében a négyszáz évvel ezelőtti, Bethlen Gábor-i aranykor, a tündérkert.”Én hiszem, hogy az aranykor, a Kárpát-medence tündérkertje az igenekből fog megszületni" (Lásd a képek alatti nyolcadik bekezdésben foglalt mondatokat.) - abból, hogy egymás mellett élünk, bízunk egymásban, hogy hisszük azt, hogy együtt, közösen minden könnyebb lesz" – mondta kellő hangsúlyt adva az „igeneknek”. Bár arról nem szólt, hogy ez alatt, milyen jellegű – esetleg a honosításért cserébe adandó – „választói hála-igenekre” (is) gondolt? Nem tudtam megállni, hogy a TV képernyőjén keresztül - csak úgy sebtében - ne szóljak be, ne üzenjek az Atyának: én biztos, hogy az ünnepség politikai pulpitusára állva, a politikai szerepteljesítés előtt „átöltöztem” volna. Azaz levettem volna magamról a papi reverendát, hiszen minden alkalomra az ahhoz illő ruha viselése a kívánatos és elvárt. Egyházi szertatás celebrálásakor sem illendő a reverenda helyett a civil ruha felöltése. Édesanyám – ha még élne (az Öné még él) – ötszázezredik magyar állampolgárként való állami köszöntésekor pedig soha nem helyezném magam elébe, különösen nem a jelenlétében, de nem is ünnepeltettem volna magam helyette, de az is igaz, hogy e jeles esemény alkalmából sem mondtam volna politikai köszönő(tő) beszédet helyette magamról szólva, magamnak.

 

Persze díszletként sem cipeltem volna magammal egy olyan nyilvánvalóan politikai (pártpolitikai) összejövetelre, ahol aztán az ő „apropóján és oldalvizén evezve” csupán én szerezhetek babérokat, ráadásul még csak nem is az egyházam, hanem csak és kizárólag a magam számára. Lehet, hogy vallásos illetlenség részemről annak tudakolása, miszerint utólag vajon mit szólt mindehhez a színházi fellépéshez a saját „egyháza”, illetve mindezt a tényt hogyan tolerálta? Esetleg mindezen szörnyű „bakik” miatt nem gondolt-e arra, hogy a 800 éve működő rend támadhatatlan tisztaságának megóvása végett szerzetesi reverendáját felajánlva, esetleg visszaküldi a rend alapítójának és világhírű mesterének: Franciscus Seraphicus-nak? (Már elnézést, hogy neveltetésünk – hál Istennek – ennyire eltér egymástól.)

 

Persze – az adást nézve – többek között az is megfejthetetlennek bizonyult számomra, vajon Böjte tiszteletes politikai eszmefuttatású, szerzetesi kivitelezésű beszéde közben ugyan miért is tárta szét mindkét kézét éppúgy, mintha hívei felé misét celebrálva egyházi áldást osztott volna? (10. kép). És, engedjen meg még egy kérdést is: mi volt a jelképi üzenete, szándéka a szónoki és egyben a szószéki állvány előtti – az esküokmány aláírását segítő – kis asztal, szemből nézve az asztal felső részének közepére kellő rendezői gonddal odahelyezett (véletlenül otthagyott?) „ARS-SACRA” (11. kép) Szakrális művészet – költészet – felületesen fordítva: „Isten különleges módú megnyilatkozásai” – című vaskos kötetnek? Jelenléte a „vallási szónoklat” szerves és nélkülözhetetlen kellékének minősülő egyházi ereklyetárgyként funkcionált-e, avagy csupán az asztalon jól mutató színpadi díszletként való díszelgésnek lett szánva? Mint ahogyan annak idején, az Alaptörvényasztalának is egyik kötelező kelléke volt többek között a gránitszilárdságában is porladásnak indult Alaptörvény, amelyet később az „asztalőrnek”, mint díszletmozgatónak kellett folyamatosan portalanítania, mígnem az egész színpadkellék – szégyenszemre, ráadásul rendezői utasítás nélkül – asztalostól, kellékestől és Alaptörvényestől együtt – a majdani utókor soha elő nem veendő látványosságaként – került a díszletraktár leghátsó mélyére? [De aztán a kedves hívő-néző nehogy mán elcseppentse magát felül is, meg alul is ekkora - Kerényi rendezte - tömény-giccshalmaz láttán. Az egyetlen pozitívum e történetben, hogy a kisasztalkán elhelyezett imádságos kézikönyv legalább valamennyi falusi iskolában és a nemzet könyvtáraiban, valamint az egyházi parókiákon és kegyhelyeken, továbbá a ferences rendi kolostorokban a szabadpolcról leemelve bárki rendelkezésére áll. Egyedül, az ország egyetlen Nemzeti Közszolgálati Egyetemén nem tudtak belőle egyetlen példányt sem elővarázsolni számomra. Nélküle viszont nehezen tudom elképzelni a sikeres, modern és korszerű keresztényi közszolgálati kultúra elméleti és gyakorlati oktatását. Javaslom rektor úrnak, hirdessen nyilvános közadakozást annak érdekében, hogy e könyvből legalább - leltári tárgyként - a rektori és a dékáni munkaszobák dolgozóasztalaira juthasson egy-egy példány, ha másért nem, hát legalább megcsodálása végett.] 

 

Ha elmulasztom megnézni az említett eseményekről közvetített adást, illetve meghallgatni a róluk szóló tudósításokat, úgy sosem tudom meg, miként került az a bizonyos csizma az asztalra: azaz, az „Isten hozta önöket itthon”, „Magyarország számára megtiszteltetés, hogy önöket köszöntheti ötszázezredik és ötszázezer-egyedik honosított állampolgáraként”. „Az ön személye jelzi azt, hogy nemcsak számokról van szó, hanem a számok mögött személyes sorsokról is ….”Vajon milyen metaforai hasonlat és megfontolás vezethette a kormányfői - minden különösebb gond és szónoki hibatévesztés nélküli - átsiklását a köszöntői megnyilatkozás műfajából a „lakat pórias és riasztó hétköznapias sztorija” történetének elmesélésére? „Sikerült leverni a lakatot Magyarország kapujáról, amit a huszadik század helyezett rá.” „Levertük a lakatot és kitártuk az ajtót, hogy minden magát magyarnak valló ember be tudjon lépni rajta (12. kép). Úgy döntöttünk, hogy nem akarunk lemondani azokról a magyarokról, akik más államok határai között élnek.” A kormányfő által sorolt információkból azonban az is kiderült, miszerint ez idáig 90 országból több mint 540 ezren nyújtották be az egyszerűsített honosítási kérelmet.

 

[Tehát a jelen ünnepélyes ceremónia nem akasztotta meg a számláló működését, így már közeleg az egy milliomodik kérelem benyújtása, illetve megérkezése napja, illetve a kérelem regisztrálása? (Esetleg a még Böjte atyánál is szerencsésebb és illusztrisabb személy eskütételének dátuma?) Már talán látnoki módon az is tudható, hogy ki lesz ez a személy és milyen politikai szerepkörrel lesz felruházva, illetve milyen tartalmú mondatok lesznek már jó előre a szájába adva? Lehet, hogy már esetleg Magyarország uniója, avagy a magyarországi egyesült-államok létrehozásának célja – képviselői törvényhozási ötlete – kerül általa célként bejelentésre, megengedve egyben kegyesen az Európai Uniónak, hogy tanuló tagként beléphessen föderációnkba? Aprócska, jelentéktelen és talán erőltetett is a hasonlóság és összefüggés keresése mindez és egy másik világraszóló bejelentés majd későbbi megvalósítása között, amely miatt azonban Hende Csaba miniszter úr nem csupán gondolataiban, de földrajzilag ténylegesen is messzire utazott, hogy bejelenthesse megjelent látomásának megvalósítási szándékát: az ország, a Kárpát-medence, a magyarországi unió Budapest székhellyel a földrész egyetlen Nemzeti Közszolgálati Egyetemének a megalapítását és létrehozását.] Európából – tudtuk meg a miniszterelnöki köszöntőből – már közel félmillióan, Észak-Amerikából több mint kétezren, Dél-Amerikából majd négyszázan, Ausztráliából ötszázan, Ázsiából mintegy kétezren kezdeményezték a kedvezményes honosítást. Közülük a legfiatalabb még csecsemőkorú, a legidősebb pedig 104 éves. (De miért nem figyelmeztette valaki a kormányfői beszédírót a pontosság és a kifejezésbeli szabadosság követelményére: ez időtájt ugyanis még a magyar csecsemő sem képes a csodára, a kedvezményes honosítási kérelem önálló benyújtására, vagy ha igen, akkor vajon a méhmagzat esetében mindezt a megfogalmazási fordulatot miért nem lehetett követni és alkalmazni; legfeljebb az élve születés utólagos feltétele kívánalmának odabiggyesztésével?) Tehát – konstatáltam magamban elégedetten – helytállóak voltak a korábban kapott információim: e látványos honosítási felhajtás mögött csupán az európai, most már inkább csak az unión belüli országok magyarságának mondvacsinált ügyéből kovácsolt választói szavazatgyűjtési kampányakció húzódott meg, meglapulva. A beszéd befejezése is csodálatos volt: „soli Deo gloria” (SDG),[egyedül az Istené (legyen) a dicsőség] hangzott el a reformátorok öt hittételének egyike - Kálvin számára ezekből is a legelső, melyet élete során követett - a regnáló kormányfő szájából, viszont csak papírból és arról is csak olvasva. (Csak remélni lehet, hogy a kormányfő mindezt a kultuszt nem követve - a két híresség, J. S. Bach és G. F. Händel mintájára az általuk elindított és alkalmazott hagyománynak megfelelően - az esküokmányokat nem látta el az „SDG” kezdőbetűkkel.)

 

A másik – a nemzetegyesítésért felelős (13. kép) – még élő nagy magyar prédikátortól viszont nagyjából azt kaptam, amire számítottam: „… a magyar nemzet közjogi egyesítésének ünnepe ez a nap … mondta, de egyben szimbolikus is e nap, a helyszín és az ötszázezredik állampolgárságot átvevő személy is.” (Hogy a személynek mi a köze a szimbolizmushoz, a beszéd végén is rejtve maradt.). „A nap azért, mert a 2004. december 5-ei "nemzetárulás szégyenét hivatott jóvátenni"” „A Szent Korona előtti helyszín pedig azért, mert a korona a magyar nemzet egységét … Szent István király ország építő, a nemzetet közjogilag egyesítő munkájának folytatását szimbolizálja.” "Mi pontosan ugyanezt tesszük. Mindig is egyek voltunk nyelvünkben, kultúránkban, történelmünkben, de most a közjog által is egyesülhet a magyar nemzet, és pontosan a Szent Korona mutatja azt, hogy ez a közjogi egység az az acélabroncs, ami a történelem viharaiban is egyben tudja tartani a magyar nemzetet." Szerinte már "visszacsinálhatatlan" mindez, mivel a külhoni magyarok, mint teljes jogú magyar állampolgársággal rendelkező polgárok a jövőben szavazatukkal ki tudják kényszeríteni a mindenkori kormánytól, hogy komolyan vegyék őket. (Beleszédültem e szónoki teljesítménybravúrba: többszörözötten, bővített új törvényszerűséget meghonosító akadémiai doktori fokozatot érdemlő szimbólumrendszerek halmaza vajúdásának és születésének lehettünk meg nem érdemelt módon nyilvános meghallói és meglátói. Csak remélni tudom, hogy mindezen nóvumnak a puszta és tényszerű leírásával és honlapom általi közkinccsé tételével még nem követek el a jövőre nézve plágiumot azzal, hogy megfogalmazója nevének megemlítésétől igen nagy sajnálattal, de ezúttal most eltekintek?

 

Végül már csak a bajszos-látnok nemzetet és baloldalt megnyugtató beszéde volt hátra: „Csak néhány mandátum sorsát dönthetik el a határon túli magyarok szavazatai, … mértékadó becslések szerint ez legfeljebb egy-két mandátumnál több nem lehet.”Hogy mindez megnyugtatta-e az ellenzéki (bal)oldalt nem tudom, engem mindenesetre, nem. Az eseményt a Himnusz közös eléneklése zárta. (14. kép) [Itt viszont – e kép megnyitását követően – javaslom, helyezze magát az olvasó a lehető legnagyobb kényelembe és folyamatosan a képet nézve kezdjen eltűnődni a látottakon. 1). Vajon hova lettek a „díszletek”, azaz miért hiányzik e főjeleneti színről és az azt hitelesítő képről az ötszázezredik magyar (Böjte Julianna, Böjte Csaba édesanyja) és különösen hol van, maga az ünnepelt atya, Böjte Csaba, aki valójában azonban csak az ötszázezer-egyedik? 2). A hatalomnak az „áldomásnál” vajon miért nincs már szüksége senkire, sem a színészekre, sem a díszletre? 3). Az ájtatot jelentő és biztosító egyház a maga szakrális kellékeivel – tömjénfüst, csilingelések, reverenda, miseruha, kántálás, áldásosztás stb. – vajon miért nem kapott/kaphatott helyet a végjátékban? 4). A nekifeszült éneklés során vajon elhangzott-e az Egészen szép vagy Mária „gregorián” ének, a többféle-szöveggel is ismert székely-himnuszokból pedig vajon melyiknek jutott a főszerep? Nekem mindenesetre a képszemlélés során egy moszkvai múzeumban látott fotósorozat jutott az eszembe, amelyen együtt volt látható a sorban – elhalálozási sorrend szerint – Marx, Engels, Lenin és Sztálin, majd a montázsban a létszám csökkenni kezdett, retusálással, végül a képen már csak egyedül, őfőmaga, magamaga, önmaga a generalisszimusz, Sztálin díszelgett (a valóságban e sztori természetesen másként létezik, FJ.) Most már csupán a kérdés az, hogy a retusálás kivel fog kezdődni, hiszen a végeredmény itt sem kérdéses?]

 

Mindezt követően viszont az összes információs-kommunikációs és elektronikus hírszolgáltató berendezést kikapcsoltam és eltűnődtem a kérdésen: vajon tényleg akarok honlapom 100.000. látogatójának ilyen vagy ehhez hasonló puccos kirakatünneplést szervezni és rendezni? S amennyiben igen, akkor mindehhez milyen helyszínt választanék, és oda mely főméltóságú személyeket invitálnám meg? Az én esetemben a probléma azonban igen összetett. Kezdődik azzal, hogy a számlálóm nem befolyásom és akaratom szerint működik, sőt működésére nincs is különösebb ráhatásom. Gyarapodását pedig sem gyorsítani, sem lassítani, de még csak megállítani sem tudom. Így aztán – mivel látnoki és sámán-táltosi képességekkel sem rendelkezem – az esemény bekövetkezésének konkrét időpontját, de a szerencsés „nyertes” nevét sem lennék képes előre megmondani, aminek hiánya minden bizonnyal a helyszín és a vendégek kiválasztását meglehetősen bonyolulttá tenné. Gondoljunk csak bele: egy kevésbé fontos, vagy jelentős (fő)méltóságú/rangú „nyertes” esetén milyen kínos lenne számomra a Parlamentnek, illetve a koronázási ékszereket őrző kupolatermének megszerzése, helyszínként biztosítása. De mindez - irányomban - fordítva is hasonló megvetést eredményezne: egy igen illusztris 100.000. személy esetében mekkora lenne a blamázs, ha az esemény megünneplése végett egy másik helyszínt kellene keresnem, mivel a kellő időben történő előzetes egyeztetés elmulasztása miatt a kupolaterem már egy „szerényebb” ünnepség otthonaként kiadást nyert.

 

Nem is beszélve egy másik problémahalmazról: amely abból adódhatna, ha a rendkívül hosszadalmas, de végül is sikerrel záruló időpont-egyeztetések eredményeként az előre kiválasztott és felkért előkelőségek már meghívást nyertek sőt, részükről már az ünnepi eseményhez illő és méltó beszédek is elkészültek, de a százezredik személy nem több, s kevesebb, mint a szegény és egyszerű Dózsa György-i magyar nép csupán egyik gyermeke, aki ráadásul sem szülőkkel, sem egyházi származással, de még csupán szerzetesi egyenruhával sem rendelkezik. Minek következtében teljesen feleslegesen került volna előre felállításra a díszes helyszínen a szónoki emelvény és a szószék, sőt az ünnepélyes eskü letételét követően az okirat aláírásához is hiába szereztük volna be a gyönyörűséges stílbútor-asztalt, rajta a múzeumból kikölcsönzött „ARS SACRA”-val. Így már az egész ünnepség színpadi díszletének szimbolikája sem lett volna képes kellő emelkedettséggel és meghatódottsággal szolgálni az anyaország és a határain kívül rekedt állampolgárainak testvéri-lelki-szavazati egységét, melynek következtében bármely (székely, csángó, magyar stb.) himnusz vagy népi dallam közös eléneklése, és az említett népek zászlóinak lobogtatása is teljesen haszontalanná vált volna. De az is előadódhatott volna, hogy az egész hivatalos ceremóniát - a tisztes gázsi ellenére - mégsem a felkért Harry Potter celebrálta volna, mivel az előre lekötött időre - vagyonnyilatkozatainak pontosítása és a pontosított okmányok határidőre történő leadása miatti elfoglaltsága következtében - legnagyobb bánatára, de mégsem tudott volna személyesen megjelenni ez eseményen.

 

Bekellett látnom: ennyi objektív nehézséggel szemben - emberi - képtelenség eredménnyel megvívni a szokásos szabadságharcot, még brüsszeli segítség mellett is! Így hát, legnagyobb sajnálatomra - az előzetesen szükséges feltételek produkálásának és garantálásának személyemre visszavezethető szubjektív okai miatt - le kellett mondanom e fontos esemény és annak személyes teljesítője - ország-világ szeme - előtti főhajtásomról, általam történő hivatalos köszöntéséről. Pedig a százezredik látogató 2014. február 13-án a hajnali órákban ellenőrizhető módon bekopogott hozzám. Igaz, csupán illedelmesen, csendben és névtelenül; kilétéről egyetlen információt sem elárulva, de még csak gondolati üdvözlésére sem időt adva. Felébredve és a géphez ülve már csak a 100.029. honlapi olvasóm arab számjegyével sikerült egy rövid időre szemkontaktust létesítenem. Hiába, sóhajtottam fel elég hallhatóan: a Böjte atyák és a más nemzetmegváltó személyiségek nem énrám, s honlapom írásaira kíváncsiak!

 

Csak semmi pánik és elkeseredés, nyugtattam magam, hiszen nem őértük és az őket kirakatba állítókért csinálom mindezt! Közben a már megszokott módon és formában újrajöttek és teltek a szorgos és dolgos hétköznapok. Inspirálóm azonban még álmaimban sem hagyott nekem nyugtot. Zsörtölődve, céltudatos következetességgel kérte tőlem számon az eltelt öt év munkáját összegző és bemutató számvetést; a gondolkodásomat és annak írásos formátumát is mozgató, meghatározó cél- és ars poétikát. Ismerősöm egyre jobban provokált az iránytű-pontosságú színvallásra: az elfogadhatatlan helyzetek és állapotok feltárására, bemutatásukra, kritikájukra; a megváltoztatásukhoz szükséges véleménynyilvánításra, állásfoglalásra. A végén már idegesített a fülembe duruzsolt, a folyamatos munkára serkentő, de mégis csak „gyötrő” és számon kérően lelkesítő, odaadó biztatása: tovább, tovább, és még tovább!

 

Mi az, hogy tovább, csattantam fel az egyik, tovább után? Hát úgy, hogy tovább! Hogyhogy tovább? Talán nem vagyok elég gyors és aktuális, avagy megkérdőjelezhető-e bármi is abból, amit eddig tettem, mondtam vagy képviseltem? Nem, de ez kevés, mivel a rád váró feladat több, mint gondolnád. Az ember és rendszere az egyházi szószékről prédikáltak ellenére sem halad és javul a megkívánt mértékben. Nagyobb erőfeszítésekre és még világosabb kiállásra van szükség! De láthatod, hogy nem vissza, hanem előre megyek, mégpedig rendületlenül … igaz az általam – bár kezdetleges módon – kijelölt és kikövezett demokratikus-jogállam útján! Jó, de mindezt, mások, mindenki számára is tedd egyértelművé! Úgy gondolod, hogy eddig talán nem voltam elég világos? Talán írásaimat olvastán bárkiben is, akár egyetlen pillanatra is, kétség merülhetett fel az általam képviselt értékek és politikai, társadalmi irányzatok azonosulását és hovatartozását illetően? Nem, nem erről van szó! Akkor hát miről? Az ars poétikát meg kéne tán csiszolnod és jól látható – miként ez a NER tekintetében is elrendeltetett – helyre kitéve, jó hangosan és folyamatosan többször is megismételni! Jó, rendben, tártam szét – amúgy papos tartással – mindkét kezem megadva előtte magam. Nincs szükség e cinikus ájtatosságra, rótt meg szemrehányóan, kéztartásomra célozgatva. Nem a ruha teszi az embert, mint ahogyan a pap sem a reverenda magára öltésével válik pappá és igehirdetővé. Állj ki a nyilvánosság elé, és mutass példát, csak ez esetben leszel jogosult mindennek, mástól való számonkérésére is! Rendben, akkor lássa, hallja, s olvassa hitvallásomat ország, s világ:

 

„ … túllépek e mai kocsmán,/ az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát.” … „A mindenséggel mérd magad! / Sziszegve se szolgálok aljas,/ nyomorító hatalmakat. / Nincs alku – …! / Másként akárki meggyaláz / s megjelölnek pirosló foltok, …” / „Én nem fogom be pörös számat./ A tudásnak teszek panaszt.” (József Attila: Ars poétika)

 

[A tisztelgéssel ölelt időszak: (Valletta) 2009. május 9. – 2014. május 9.]

 

Budapest, 2014. május 10.

 

*(Dési János: A magyar szürke 48 árnyalata. Kis politikushatározó – Pápai Gábor karikatúráival. Ab Ovo Kiadó, 2014. Jegyzetek: Lendvai Ildikó, a szorgalmas, művelt és finoman sértő. 13. pont)