Fogarasi József

Képmutogató – Hrabal 100 (A rettegéssé erősödő félelem világa) - a téma folytatása -

 

(a téma előzményét lásd a Blogban)

 

Az első alkotás, a prospektus irányszövegével ellentétben bennem – olvasmányaim alapján – a bizonytalankodó, a menekülő, a hezitáló Hrabalt idézte fel - akit a közelgő házasság ténye annyira megrémített, hogy munkahelyén az esküvő előtti néhány napra szabadságot kért arra hivatkozva, hogy a családban gyászeset történt, … míg ez idő alatt kocsmát kocsmára járva majdnem lekéste a saját esküvőjét … - miközben (talán) valóban(?) felfedeztem a képen, az ő – ahogyan könyveiben nevezte – Pipsijének halovány körvonalait. (Bár e kép, az ismertető szerint 1952-ben készült, amikor viszont a leendő feleség körvonalai, valóban és legfeljebb is csupán elmosódó árnyékként élhetett még csak a művész fantáziájában.)

 

Álldogálás és fantáziálás közben ismét egy beszélgetésre kaptam fel a fejem, a legjobb így informálódni a minket körbevevő világról gondoltam és kezdtem jobban odafülelni a nem is túlzottan csendesen folyó diskurzusra: aligha lehet e több sebből is vérző baloldalnak ebben a felállásban megnyernie a választásokat … talán nem is kellene, nem gondolod? … csak arra kellene óvatosan törekedni, hogy ne legyen 2/3-aduk, e nélkül úgysem tudnának zökkenők nélkül kormányozni, és az állandó egyeztetések közben, a külső és a belső problémák elhatalmasodása közepette önmagukat felőrölve dobnák be a törölközőt, … talán ez is egy jó forgatókönyv lenne nekünk, de ezzel az ötlettel ma nem lehet a választókhoz közel kerülni, borzasztóan félnek a jobboldaltól, és nem igen bíznak a kormányváltásban, no meg aztán ott vannak a tehertételek, Simon, Zuschlag meg az isten tudja, hogy még kik jöhetnek elő, és ráadásul Attilát én sem tartom karizmatikus és a kormányfői poszt betöltésére alkalmas politikusnak. A Feri, bejutva a Parlamentbe, cinikus mosolyú vállveregetéssel egybekötve kávéhoz adott aprósüteményként fogja elfogyasztani mind őt, mind pedig a Bajnait, … ugyan már, miért félnének a választók … akkor te nem jársz köztük nap, mint nap,…  óriási a gyűlölet a két szekértábor között és ez, a még hátralévő időben csak továbbfokozódik, ráadásul önként is akadnak személyek, akik a háttérben egyre mélyítve a szakadékot a gyűlöletet még szítják is … nézd csak meg az újpesti, volt kocsiszínnél, a töltésre felállított óriásplakát átfestett változatát (ezen információ valóságtartalma annyira érdekelt, hogy másnap a helyszínt megtekintve megtapasztaltam a plakátkép „átrendezése” következtében - valóban - félelmet keltőre változtatott üzenetet - 8. kép, 9. kép).

 

A félelem pedig igen nagyúr, vélekedtem. Szerintem a félelemnek nincsenek is fokozatai: kicsi félelem, nagyobb, még nagyobb, esetleg legnagyobb félelem. A félelem csak egyetlen egységként: FÉLELEMKÉNT értelmezhető. Ezt azonban nyilvánvalóan csak az tudja, aki a félelmet a maga valóságában legalább egyszer már át is élte. A félelmén nem mindenki képes úrrá lenni és hatása alatt elvárhatóként viselkedni, cselekedni, ezért valódi szabadság csak ott van, ahol senki sem fél, azaz, amely társadalomban félnek az emberek a hatalomtól ott nincs demokrácia, akár rendelkezik az adott ország alkotmánnyal (alaptörvénnyel), akár nem! Nálunk ugyan van írott formátumú Alaptörvény, mégis egyre többen félnek [bár én e tömeges félelem mértékét a beszélgetésben elhangzottakéhoz képest – járva az országot – kisebbnek érzékel(t)em]. De hát még a „Nagyok” is féltek, még Hrabal is, saját bevallása szerint: állapítottam meg olvasmányaim alapján. Önmaga vallott minderről - egy dán újságírónőnek adott interjújában (is) - az egyik, Áprilkához írt levelében.

 

A következő kép montázsának talán valóban lehet (van) valami köze Pepin bácsi valós világához (személyiségéhez). E kép részleteinek összevisszaságában és szétszórtságában, kisebb mértékű és áttételes asszociációs képesség birtokában tényleg felfedezhető Pepin bácsi „szórakoztató szószátyársága”, amelyet Hrabal azzal az írói megoldással is érzékeltetett, hogy a megírt műben nem bajlódott a mondatszerkesztés nehézségeivel, a Pepin bácsival folytatott beszélgetéseket szerkesztés nélkül „szóáradatszerű” hűséggel írta meg a „központozás” teljes elhagyásával. A könyv sikere - állítólag - annyira váratlanul érte íróját, hogy ezt követően egy időre, teljesen magára hagyták őt a műzsák, de még az íráshoz szükséges minimális ihlet is elpártolt mellőle.

 

A harmadik kép, bevallom, nem tudom mit is akart sugallni-üzenni nekem, a szemlélőnek. Bennem mindenesetre (ismét) a sörözést idézte fel, mégpedig a Nagy Szlalom útvonalát, Felső-Libenből Alsóba. Ez az útvonal Bohus bácsi idejében állítólag tizennyolc-húsz kocsmát (kaput) érintett, ebből ma legfeljebb, ha nyolc-kilenc emlékezteti a látogatót a hrabal-i időkre, bár az út teljesítése még most is férfit (bocsánat nőt) próbáló feladat lenne. Talpon maradva az első kaputól az utolsóig úgy, hogy taxit se kelljen hívni a szálláshelyre történő biztonságos hazaérkezés végett. Amikor 2001-ben, a prágai Vencel téren sörözgettem alkalmi idegenvezetőmmel, odajött hozzánk egy férfi, s megkérdezte tőlem, hogy ollóval a sötét papírból elkészítheti-e profilomat, amely annyira megragadta művészfantáziáját? Tolmácsom segítségével, már csak merő kíváncsiságból is igent mondtam, majd alig öt perc mozdulatlan ülést követően elkészült a mű, amelyet a mester nekem akart ajándékozni. A „munka” olyan élethűre sikeredett, hogy az alkotást ajándék helyett megvettem tőle, amelyet - keretbe foglalva és a falra akasztva - mai is őrzök, odahaza. Ekkor hallottam ismerősömtől egy sörrel összefüggő történetet, amely most, a „Képmutogató” kiállítás jóvoltából az egyik kiállított kép szemlélése közben - jót mosolyogva magamban - eszembe juttatta az elmondott történetet: anno, az egyik híres söröző tulajdonosa nem szerette volna, ha sörözőjét hölgyek is látogatják, ezért aztán még a söröző bejárata előtt a sörözőbe belépni kívánó nőknek adott némi aprópénzt, hogy sörözés helyett menjenek inkább moziba. Az egyik hölgynek azonban mindennek ellenére is sikerült a sörözőbe bejutnia és ott férjével közösen 44 pohár sört meginnia. Ez ma sem lenne szégyellni való teljesítmény, gondoltam. (Bevallom, ismertem egy ilyen hölgyet, aki jó párévvel ezelőtt még képes volt hasonló teljesítményre: „inkább a vérem hulljon, mintsem egy csepp is kárba vesszen”mondta gyakran, önmagát idézve.)

 

A negyedik – nem sorrendben, hanem az éppen szabad helyre figyelemmel haladva a következő – alkotás annyira borzalmasan nem üzent semmit, hogy róla azonnal az Egy osztályismétlő emlékezései” című írás egyik, soha el nem felejthető frappáns mondata jutott eszembe: „Szeretem hátulról nézni a bekapcsolt tévét.” Ezen a találó, magam adta címen jót derülve, ismét a tőlem egyetlen-lépésnyi távolságra megálltak beszédtémájára lettem figyelmes: még nem tudom, hogy elmegyek-e szavazni, annak ellenére sem, hogy ezzel biztosan a kormányoldal malmára hajtom a vizet, … miért ne mennél el,… engem a Simon ügy és a Gyurcsány egyik mondata, miszerint jobb, ha nem tudjuk, hogy az MSZP háza táján milyen pénzügyek bonyolódtak annak idején, no meg az a tény, hogy a pártfinanszírozás törvényes szabályozása, illetve az elkövetett csalásokért a büntető számonkérés egyik pártnak sem szívügye, s ebben az összes létezően működő párt akármennyire is gyűlölik - és ha lehetne egy kanál vízben is megfojtanák - egymást, mégis minden lelkiismeret furdalás nélkül több mint húsz éve rendületlenül, még ma is egyetértenek, annyira felháborított, hogy ezért a részvétel kérdésében csak az utolsó pillanatban fogom elhatározásra bírni magam. Akkor mit szóljak én? Apám, aki színtiszta baloldali, azt mondta, amiért a Kormányváltó Együttműködés a soraiba bevette a volt SZDSZ-eseket, akik milliárdos párttartozásaikat ki nem fizetve új pártot alakítottak, cserbenhagyva ezzel a kisembereket, akiktől az adóhatóság a legkevesebbet érő vagyontárgyat is lefoglalva és értékesítve könyörtelenül behajtja az adósságot, nem törődve azzal sem, hogy éhező gyerekek maradnak hátra, ha el is megy szavazni biztosan az LMP-re fog voksolni, mert azok legalább nem lopnak és csalnak mindenki szeme-láttára. Sőt a választások után minden lehető fórumon arra fogja felszólítani a törvényhozást, hogy az SZDSZ tartozását, volt tagjai vagyonára kiterjesztve az állam hajtsa be, és ezt a hatalmas összeget ne az egyszerű adózókkal fizettessék meg a költségvetés terhére! Tapasztalataim szerint – állapítottam meg magamban – ez utóbbi gondolattal az ország lakosságának jelentős többsége - valamennyi adósságot felhalmozó és azt ki nem fizető párt esetében - abszolút mértékben egyetértve, egységet képez.

 

Az ötödik alkotásnál már hosszabban időztem, és többet is gondolkodtam a tartalom értelmezése kapcsán. A látottak alapján elsőként a hrabali varjús esetre asszociáltam: „a történet szerint a varjúnak a suhancok kiverték a fél szemét, és ez a varjú a kivert szemére egy szebb világot látott, mint az ép fél szemével, amelyikkel látott. És akkor a varjú elszökött a gyerekektől, és kisiklott a templomtoronyból, és repült, repült szakadatlanul az után a világ után, amit arra a szemére látott, amelyiket kiverték a suhancok … mialatt az egészséges fél szemével egy szürke és unalmas, rút világot látott … és addig repült, amíg alá nem zuhant a kimerültségtől … De ez a történet olyan embereknek szól, akiknek nem adatott meg, hogy a világot elfogadhatóbbnak lássák, mint amilyen…” De vajon, akik nem értenek egyet az általuk látott világgal, azoknak emiatt ki kell-e fél szemüket veretni, hogy elrepülve hazulról a kivert fél szemükkel, mégis láthassanak valahol egy más és jobb világot, avagy elég lenne, ha a varjak összefogva a suhancokat kergetnék el a Kárpát-medencéből? Persze a másik történet sem vidámabb: „… a zizkovi könyvtárosnő mesélte felháborodottan az esetet, járt a piseki temetőben Richard Weiner sírjánál és látta amint a katonák emelővel és pajszerral éppen eltávolítják Weiner síremlékét, mint egy rossz fogat, kiemelték a temető földjéből … hogy odébb lökjék egy kicsit, be a többi zsidó közé, mivelhogy bővíteniük kellett a pályát néhány méterrel, hogy meglegyen a futballpálya … de a könyvtárosnő riasztotta  a zsidó hitközséget … így aztán az emlékművet átszállították Prágába … hogy most hol van, nem tudom …" Érdemes azonban a Kollázsból általam kiolvasott harmadik történetet is megszívelni: „ és Áprilka tudja-e, hogy a dél-amerikai indiánok legendája szerint miért Prága a legszebb város a világon? … Hát mert a Kisjézus ott járt iskolába … És a bársonyos forradalmat is a Kisjézusok milliói csinálták … akik diákruhát, színész- és bohócjelmezt öltöttek, a fiatalok bőrébe bújtak és a kemény kézzel szemben előnyben részesítették a szív útjait … Bár a … tábornok, aki biztosította a … nehézbombázók leszállását a … repülőtéren, tegnap felakasztotta magát a mosókonyhában. … Hiába, bizonyos foltok nem távolíthatók el a ruhából anélkül, hogy az anyaga meg ne sérülne …”

 

Természetesen annak sem örülnék, ha a Kormányváltó Pártoldal győzelme esetén a német-megszállás monumentális emlékműve csupán parancsukra nem épül(het)ne fel a tervezett helyen - avagy máshol sem - hiszen egy demokratikus jogállamban erről nem a pártok, hanem „csak” egyedül és kizárólag az illetékes - Budapest főváros V. kerületében élő - polgárok közössége, mint a helyi önkormányzás jogosítottjai lennének jogosultak önálló és jogszerű döntést hozni! Igaz, a polgárok közösségét az Alaptörvény mindettől a joguktól – remélem, hogy csupán egy rövid és átmeneti időre – megfosztotta.

 

Éppen ezért, alig tudom elhinni - de különösen lenyelni és megemészteni - hogy ezt az elfogadhatatlan módon megcsonkított önkormányzati intézményrendszert képes legyen teljes odaadással a jövő közszolgálati nemzedékének okítással átadni és ráadásul mindebből – kellő tudományos előképzettség nélkül – még tankönyvi fejezeteket is írni azon nagybecsű Nemzeti Közszolgálati Egyetem önkormányzati tanszékének felkérésére – ráadásul – az a háromszor is szakminiszteri posztot - az MSZP jóvoltából - betöltött személy - dr. Lamperth Mónika - aki minisztersége alatt a Parlamentben – a ma is olvasható jegyzőkönyvek tanúsága szerint – pártja nevében a jelen okított tényanyaggal homlokegyenest szemben álló és egészen más filozófiájú és szabad-eszmeiségű „igét” képviselt és szavazott meg? Nem beszélve azon tényről, miszerint az említett – Magyarország helyi önkormányzatai címet viselő – egyetemi tankönyv/jegyzet írásában, de még csak szerkesztésében sem volt képes szerepet vállalni a témával érintett tanszék/intézet vezetője – Prof. Dr. Bukovics István egyetemi tanár – aki állítólag, mindezt a munkát egy tudományos fokozattal nem rendelkező külsős óraadó személyre bízta, nyilvánvalóan az illetékes dékán és a rektor egyetértését is bírva? De lehet-e mindezen csodálkozni, amikor az érintett személynek – aki egyébként a tűzoltásban ért el kimagasló elméleti és gyakorlati tudományos eredményeket – a helyi önkormányzással összefüggő, akkreditációnál figyelembe vehető tudományos közleményeinek és független idézettségének számszerű mutatói saját, közzétett publikációs jegyzéke szerint is csupán szerény értéket képvisel. És vajon mibe kerül mindez a külsős munka (szerzői jogdíj, szerkesztési díj stb.) az egyetemi költségvetésnek akkor, amikor még a jogszerű vesztes perből eredő fizetési kötelezettségének sem képes (hajlandó) az egyetem vezetése eleget tenni. Éppen ezért nem vagyok teljesen biztos, hogy az ilyen magatartású és lelkületű egyetemi vezetés képes és alkalmas a példaértékű és elsajátítandó - törvénytisztelő és jogkövető - közszolgálati mentalitás mintáinak az egyetemi hallgatóság felé történő bemutatására, illetve közvetítésére? (De akkor miért nem más tölti be a tanszékvezetői posztot - kérdezhetjük, talán joggal?) Így viszont igaz a régi mondás: „Abrak mellől nem futnak el a lovak!” Azaz talán nem a véletlen műve, hogy a tanszéken a hiányzó tudományos szakértelmet inkább csak volt miniszterrel, mint nyilvános pályázatban előírt követelményeknek megfelelő személyekkel „sikerül” közmegelégedésre(?) biztosítani?

 

Közeledvén a tárlatmegnyitás hivatalos időpontjához érzékelhetően egyre többen lettünk a Galéria lenti, nem nagyméretű és nehezen szellőződő helyiségében. Így még nehezebbé vált számomra a hatodik kép megközelítése és zavartalan megszemlélése. Ezzel szemben viszont egyre könnyebb volt közvetlenül és első kézből származó információhoz, illetve jól értesültséghöz jutni. Az összegyűlőben lévő célzottan meghívott közönség jelentős része nyilvánvalóan, az értelmiséget képviselte, mindez megjegyzéseiből, egymás-közti társalgási témáiból is kiderült. A politikai színvallás és hovatartozás szempontjából azonban (számomra) vegyes összetételűnek tűnt a társaság. Így aztán akarva nem akarva önkéntelenül is széleskörű és magas szintű önképzésben részesültem az utolsó kép megközelítése során „áttörve” a különböző, de egymással közvetlenül és közvetett módon is társalgó kisebb-nagyobb csoportokon. E megszerzett tudás esszenciája szerint a kormányváltó baloldal még stabil nevet sem volt képes magának adni, így aztán a választók el fognak bizonytalankodni a szavazófülkében, ami újabb, biztos 2/3-os ciklushoz fogja juttatni a kormánypártokat. A baloldaliak vélekedése szerint viszont a FIDESZ-nek nincs választási programja, bár azt még az MSZP-sek is elismerik, hogy ma már a program nem azonos a korábbi többkötetes ígérethalmazzal, lehet nyerni azzal is, hogy „folytatjuk, amit elkezdtünk”, azaz a „szocializmus alapjainak lerakását” követően 2014-től a „fejlett szocializmus” építésére térünk majd át. A „tudományos szocializmus” képviselői azonban nem titkolták aggodalmukat: a baloldali összefogás pártjait könnyen érheti az a történelmi szerencsétlenség, hogy úgy nyeri el a kormánypártiaktól a mostani választások során a politikai hatalmat, hogy annak azonnali gyakorlására nincs még felkészülve; a régi káderek már nem, az újak viszont még nem képesek a kormányzati szerepkör ellátására, bár „az ügyes bors kiugrik a mozsárból”. Ugyanakkor a baloldal vélekedése szerint a jobboldal a múltba fordulva akarja a jelent építeni, míg a jobboldal úgy látja, hogy a baloldal sem a múltat, sem a jelent nem ismeri, így aztán kellő jövőképpel sem rendelkezik. A cinikusan gondolkodó MSZP-sek viszont úgy vélekednek, miszerint Orbánék „a törvényes fülkeforradalom helyett az újabb ciklusban már a fülkeforradalmi törvényességet szeretnék építeni (lásd a devizahitelesekkel összefüggésben hozott kúriai jogegységi döntés miatt keményen bírált bírósági intézményrendszert). (Bár a bíróságok tevékenységét joggal és alappal van miért keményen bírálni és kritizálni, a devizahitelesek ügyétől függetlenül is. FJ.) A félelmekben viszont van közös pont is: a Jobbik és az LMP megerősödése következtében akár kormányzási patthelyzet is előállhat, amelynek következtében új egyezségek kötésére kényszerülhetnek majd a parlamentbe bejutott pártok, amelyre viszont - látható módon - egyikük sincs kellően felkészülve.

 

A hatodik képhez érve és rátekintve hirtelen megborzongtam, az volt a - valóságos - érzésem mintha a „félelem” motívumai ismét, de a korábbi képekhez képest nyersebben, kevésbé letisztultan bukkantak volna fel. E képi montázsban viszont már - számomra is (?) - felismerhetővé/felfedezhetővé váltak Hrabalnak Áprilkához fűződött, bonyolult és többcsatornás valóságvilágának részecskéi is (némi időeltolódással)? Az a fura érzés támadt bennem, mintha az általam nézett képből egyenesen felém és csakis felém sugározna - bárhonnan is szemlélem az alkotást - az a félelem, amely minden bizonnyal ott volt a képben elrejtve, magában a képi anyagban és az általa kifejezett képi motívumokban is. De ez a sugárzás sajátos tartalommal bírt: a hrabali objektív valóság és műveinek olvasása során az olvasó által átélt szubjektív érzésvilág keverékeként jött elő bennem. Nem hiszem, hogy az adott műalkotás szemlélői között lett volna még bárki is, akiben ez a metakommunikációs érzés, a képre irányuló saját látása az enyémhez viszonyítva azonos, vagy legalább a hasonlatosság legkisebb fokán hasonló módon tükröződött volna vissza. Tudjuk, a félelem a fájdalomnak egy sajátos és gyógyszerrel sem megszüntethető legborzasztóbb és elviselhetetlenebb érzésvilágát képezi. A félelmet nem lehet el-, vagy megjátszani; előle menekülni sem igen lehet. Akibe ez az „érzés” belemar, azt árnyékként kíséri és kísérti, gyakran haláláig. Állítólag isten minden teremtménye képes a félelemre, de ezt az érzést és fájdalmat csak az ember képes értelemmel felfogni, átélni és másoknak elmondani. persze a félelmet lehet titkolni is, de az emberi nagyság ott kezdődik, ahol a félelem elmondhatóvá, kimondhatóvá válik, az illető azt be és meg meri vallani, nem csupán maga, de mások előtt is. Aki képes a maga félelmét akár a széles nyilvánosság számára is láthatóvá, megfoghatóvá tenni az már bizonyos értelemben szabad, illetve szabadnak érezheti magát. Ne feledjük, az élővilág más teremtménye minderre, nem képes. Azonban csak az ismert, a feltárt félelemmel szemben lehet eredménnyel fellépni és védekezni, ezért emberi kötelesség a félelem forrásának megkeresése és megtalálása, valamint e forrás megszüntetése, felszámolása!

 

A Baloldali pártok szerint Magyarországon ma az emberek félnek, elsősorban a hatalom birtokosaitól és intézményeitől, nem igazán bíznak bennük, szinte egyikben sem. Szerintük még az egyház sem nyújt senkinek garantált védelmet, gyakran hívei számára sem, hiszen az egyház és főkorifeusai is jelentős mértékben együttműködnek a regnálóval, amely a korábbi, a társadalmi félelmet intézményesítve működtetett, félfeudális Horthy-rendszer klímáját és „meteorológiai” rendszerét kívánja restaurálni. Pedig az Alaptörvény a Nemzeti hitvallás alapelemeként hirdeti: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.” Majd később: „Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz.” „Az emberi méltóság sérthetetlen.” Ahol pedig félnek az emberek ott semmibe veszik az emberi méltóságot és ahol e méltóságot a hatalom birtokosai és intézményei nem tisztelik ott a szabadság nincs garantálva, a jogállam pedig a hatalomnak kiszolgáltatottan működik. Mivel az emberek nyíltan vallottak félelmeikről, ezért a Kormányváltó Baloldalnak elsődleges feladata és kötelessége az emberek felszabadítása félelmeik alól és megszabadítani őket e félelmek okozóitól, a jelenleg kormányzó jobboldali erőtől.

 

Hrabal is félt, sőt mindezt be is merte vallani, nagy nyilvánosság előtt is. Totális félelmek című írásában ennél is továbbment: nyilvános gyónásban tette közzé, hogy az őt fenyegető hatalom előtt többször is megalázkodott, rettegésében még a nadrágját is telecsinálta, társas kapcsolatait félelmei miatt szinte anonimizálta, találkozásainak gyakoriságát pedig a nullára csökkentette, és csak az állatok nyelvén, mert kommunikálni (lásd Hrabal macskatörténeteit). Műveiben azonban néven nevezi az emberiség félelmeinek „fenoménjait”, amelyek nem merülhetnek feledésbe, … Auschwitznak, Gulág-szigetcsoportnak és Hirosimának hívják. Nem véletlen, hogy mindent, ami egyenruhát és katonásdit igényel lecserélt volna az író –

 

„… Áprilka, a bársonyos forradalom idején Prágában az elnök úr megígérte a szövetségi parlament képviselőinek, hogy egyéb, rendszerváltozással kapcsolatos változáson kívül a várőrség is új, más egyenruhát kap …Így aztán, Áprilka, amikor hallottam a tévében a várőrség új uniformisáról, eszembe jutott Bécs, ahogyan Oli Schoberová majorette-egyenruhában vezette a várőrséget, amelynek élén a kardot viselő jóképű tiszt masírozott, és az emlékezéseknek ebben a pillanatában azt mondtam, milyen szép is lett volna, ha a prágai várőrséget majorette-ek csoportja vezetné, cseh bársonyos majorette-ek zajos fúvószene kíséretében, sőt … az volna a világszenzáció, ha a várőrséget csak és kizárólag majorette-ek adnák új egyenruhában … mindezt a bársonyos forradalom tiszteletére.”

 

De Hrabal írott és átélt életműve más, lényeges emberi dolgokra is rá meri irányítani az olvasó figyelmét:

 

„Áprilka, Safranski úr Schopenhauerről szóló előszavát a következőkkel fejezi be: A filozófia vad éveiben nem vették tekintetbe a filozófust, aki megelőzte a korát, aki végiggondolta az emberi nagyravágyás három nagy megbetegedését.

 

A kozmológiai megbetegedést: világunk csak egyike a számtalan bolygónak a végtelen térben, amelyen az élő és megismerő lények penészes burka vegetál.

A biológiai megbetegedést: az ember olyan állat, amelynek értelmével kellett kompenzálnia ösztöneinek és alkalmazkodóképességének csököttségét.

A pszichológiai megbetegedést: tudatos Énünk nem ura saját házának.”

 

Sőt megfontolandó tanácsokkal is szolgál:

 

„Úgy gondolom, Áprilka, hogy … Nemzetünk, ez a nép, amely búvópatakokkal érkezett el ehhez a Walpurgis-éjhez … most kijutott a napfényre, de még reszket a félelemtől, nehogy sorsunk, történelmünk ismét földalatti sötét utakra forduljon. Ezért kell, Áprilka, körömszakadtunkig ragaszkodnunk a napfényhez, és ezért kell elégnie ezen a Walpurgis-éjen mindannak, ami megosztott bennünket, el kell égnie a boszorkányokkal együtt, akik olyannyira megkeserítették nemzetünk életét. … Hagynunk kell magunkban is elpusztulni mindazt, ami akadályozza, hogy a szépség, az igazság és erkölcsiség búvópatakjai ragyogásukkal telítsék életünket, és valamennyiünknek értelmes jövőt jelentsenek.”

 

És ez az író rendelkezik gerinces tartással, és van neki sajátosan kesernyés, ironikusan fanyar és csípős humora is:

 

„…Brodszkij úr, köszönöm a cikkét az olasz Expressben, amelyben többek között azt mondta … A Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia közötti ideális határvonalát az Elba folyó alkotja … ráhibázott! Hol találkoztak a szovjet és az amerikai katonák a második világháború után? Torgaunál, az Elbán! … Na de ilyet, Brodszkij úr, hogy az Elba legyen a választóvonal Kelet és Nyugat között … de hisz a német filozófia az Elba mögött fejlődött … Schopenhauer, aki Danzigban született, és Immanuel Kant, aki a kelet-poroszországi Königsbergben született, és élte le egész életét, és Fichte meg Hegel Berlinben, … sőt Nietzsche is azzal büszkélkedhet, hogy anyja lengyel volt … hogy azt az országot, amelyben élt, Oroszországot, Ázsiának tartja, hogy ezt az országot gyakran nevezik Eurázsiának … Brodszkij úr, hiszen én Európa szívében élek, majdnem minden barátom és tanárom bolsevik, kommunista, vendéglőkben tanyázunk, kommunista egyetemeket működtetünk, olyan társadalomban élek, amelyben félek, azokra a kommunistákra gondolok, akik nem a barátaim,akikkel állampolgárként kell érintkeznem, akik arra kényszerítik azokat, akik ellenük vannak, hogy belső és külső emigrációba vonuljanak, ahogyan magának is emigrálnia kellett … de én a kommunista barátaimmal tudok együtt nevetni … néha becenevünkön szólítjuk egymást, és mindemellett nem akarunk másutt élni, mint ebben a félelemben és rettegésben, és ebben az ocsmányságban, amiben élünk …Persze ezt maga elmondta az Expressben … keleten létezik valami, amit a valóság negatív elfogadásának nevezhetnénk: a valóságot, amiben élünk elfogadjuk, még ha elfogadhatatlan is … Brodszkij úr, ez az én életformám, ez az én írásformám … ez olyan beates … alul lenni és mégis fölfelé tekinteni … Brodszkij úr, az Expressben azt is mondta, hogy a keleti ember alapvető kiindulópontja, hogy mindenben „isteni gondviselést” lát. Megvan az a képessége, hogy az életet a legelítélendőbbel együtt is elfogadja … és ez elegendő ahhoz, hogy melegség áradjon szét az ember szívébe, hogy serkentse az értelmet a végtelen felé…”

 

Persze ne feledjük, mindig voltak (remélem a jövőre nézve mindez csak múlt időben lesz igaz), de sajnos még jelenleg is vannak büntetlenül ki nem mondható igazságok, különösen itt Keleten, Kelet-Eurázsiában, amikor az igazságot és félelmeinket - objektíve - nem lehet leírni és kifejezni, ilyenkor a megnyilvánulásként legfeljebb a humor és a vicc marad. Gondoljunk csak Komlós Jánosra (1922-1980) a Mikroszkóp Színpad megalapítójára (1967) és az általa szerkesztett hatalmas népszerűségre szert tett Az érem harmadik oldala, valamint Az én csatornám című televíziós műsorokra, amelyben sokszor a lehetetlenre vállalkozott: mindenki vele akarta kimondatni a kimondhatatlant (néha mindez csak kudarccal sikerült). Vagy Hofi Gézára (1936-2002) akit gyakran „vágtak” meg, mígnem megunva ezt, csak élő műsorban volt hajlandó fellépni. Élő, önálló estjeire a Madách Kamara Színházban, szinte sohasem lehetett jegyet kapni (Hofélia c. önálló estje ötszáz, az Élelem bére pedig 1500 előadást élt meg). Hofi - az előbb említett Komló János tanítványaként - gyakran mondta: ha prózában s(n)em lehet elmondani, akkor zenésítve kell elénekelni: Lazítani; Egy kiöregedett vadászkutya dala: [Csont helyett jött a kamatadó rendelet./De a rosszban jó, hogy ugatni már szabad,/Hogy ugatni már szabad,/Hogy ugatni még szabad!/Nem tudom én mit hozz a holnap,/Az új kutyák mind frissen csaholnak./Nem tudok én mást vonyítani./Az igazságból elveszett.../Az igazságból elveszett.../Az igazságból elveszett az "i"!]

 

És hasonló helyzetben vajon mit tehet/tegyen az író? Ha nem művésze az élőbeszédnek, s nem lehet konferanszé, és énekelni sem tud? Hallgasson!? És ha erre nem képes? Akkor írjon, de kinek? Íróasztala fiókjának, önmagának, macskáinak? Talán Mikes Kelemenként levelet, kitalált, képzeletbeli, esetleg létező tényleges személynek? Hrabal (is) ez utóbbi utat választotta félelmében, rettegésében. A hallgatag, magába roskadó tétlen sörivás nem elégítette ki. Írt, írt, írt leveleket, de nem képzeletbeli személynek, vagy az íróasztal túlsó oldalára átülve saját-magának, hanem Áprilkának! April Cliffordnak, a lelkes amerikai cseh szakos „bohemista” (cseh irodalomkutató) „diákkisasszonynak” – aki egy előadókörútra is meghívta a mestert – de, aki csupán címzettje, mint ihletője volt a neki címzett hrabali "leveleknek". E levelekből „Levelek Áprilkának” („Búvópatakok”, Cartafilus Kiadó, Budapest 1999. 243 p. ISBN 963 85882 6 8) kiderül: Hrabal a számára fontos és lényeges gondolatait, élményeit, elmondhatatlan titkait, áttételes, „lefojtott” vallomásként írja meg, mondja, meséli el hogyan keveredett félelmében és rettegésében - a kommunizmus utolsó éveiben - a hatalom szőtte hálóba, s miként „tartotta” e kényszerkapcsolatot a belügyesekkel:

 

„… ezért aztán tisztességesen igyekeztem beszélni a zsarukkal, mellébeszéltem, és alig bírtam kivárni, hogy elváljunk egymástól, és magamra maradjak, és reszkessek, mikor találkozunk újra, merthogy mégiscsak mindig kikottyantottam valamit, és így a belügyminisztérium hivatalnokai pórázon tartottak, a Belvederbe olyankor párosával, máskor hármasával is eljöttek, és dedikáltam nekik a könyveimet, szívélyesen és barátian, mire ők keresztkérdésekkel gyötörtek, hogy hol nyomják a szamizdatjaimat, és kitől kapom a papírt, és kivel érintkezem… én meg, hogy nyugtom legyen, mindig elárultam nekik valamit, amit aztán megbántam, és magamba roskadtam tőle…”

 

Felesége egy esetben nagy „ünnepséget” rendezett az egyik – ha jól emlékszem a 60. – születésnapjára – amelyen betiltott írók és olyan személyek is részt vettek, akik a hatvannyolcas eseményekben „kompromittálódtak”, végül azonban az összejövetelnek a rendőrség vetett végett. Ezt követően Hrabal sokáig „élvezete” a hatalom, különböző szintű szerveinek „vendégszeretetét”. Mindez, valamint a nyilvános publikálás hiánya megviselte, mígnem egy interjúadást követően, amelynek során olyanokat is mondott, melyek távol álltak meggyőződésétől újra nyilvánosságot kap(ha)ott, amelyért sokan elítélték. Műveit viszont magának kellett „megvágnia”. Ön-cenzúrázatlan írásai – odahaza szamizdatként, vagy – csak külföldön jelenhettek meg.

 

                De már nem volt időm gondolataimba mélyedve továbbábrándoznom, mivel megérkezett a kiállítás megnyitására felkért Esterházy Péter író, aki (az író) Hraballal történt találkozásának néhány mondatos visszaemlékezését követően - alig csak érintve a hrabali „besúgói” szerepet, amelyre Jiri Menzel annak idején kikérve magának és az író nevében is, még a feltételezés gondolatát is leírhatatlan dühbe gurulva reflektált, és amelynek bizonyítottsága máig sem adekvát - a múltbéli félelmeknek és rettegéseknek demoralizáló hatását és elviselhetetlenségét szóba-hozva, és gondolati párhuzamba állítva a jelenkori félelmeinkkel és rettegéseinkkel fellapozva a leveleket tartalmazó könyvet az általa előre kiszemelt oldalon, az egyik „leveles” monológ olvasásába kezdett:

 

„…És a dán újságírónő, aki úgy nézett ki, mint bármelyik cseh asszony, aki Humpolecben sorban áll húsért, vagy valami egyéb hasonlóan értékes dologért, csak ült, és kérdéseket tett föl nekem, én meg előadtam magam Smoljak úrnak, az ő apja, akárcsak Andy Warholé, Kárpátaljáról jött, Rutheren, mondják a németek a ruszinokra, így előadtam magam neki, és az én két óriásom, a testőrségem dohányzott és hallgatta, mit mesélek, a nagy agancs alól a söntéspult irányába néztek, és én németül válaszolgattam a dán hölgynek, aki a végén föltette nekem az összefoglaló kérdést … Akkor maga, ahogyan állítja, amíg más írók. mint disszidensek és chartások a börtönben sínylődtek, addig maga élte a világát? … Mire én … hogyne, kedves dán hölgyem, de az, hogy sínylődtem, és szenvedtem és kihallgatásokon estem át, mindez a dologhoz tartozott … hogy állandóan beidéztek, és hogy lassacskán, de szisztematikusan kicsináltak humánus rendőrségünk tisztjei … hiszen ez az állampolgári jogokhoz és kötelességekhez tartozik, bár erről egy szó sem esik az alkotmányban, de akik a barátaim közül érzékenyek, sőt háklisak voltak és maradtak, nekik emigrációba kellett vonulniuk … és én is emigráltam, például éppen ebbe a kocsmába … És, kedves dán hölgyem, hogy milyen rettenetesen féltem, és milyen rettenetesen félek még ma is! Az édesanyám is rettenetesen félt, merő rettegés volt az élete, de most már nem fél, mert halott … és a holtakat békén hagyják … ugyanis - az édesanyám ezt mesélte magáról - egy vasárnap, amikor még a hasában voltam, az én lobbanékony természetű nagyapám ebéd előtt kivonszolta őt és engem az ő hasában az udvarra, felragadta a puskát, és így kiáltott rá … térdre, hadd lőjelek agyon! és az édesanyám, felnőtt lány, összekulcsolta a kezét, és az én életemért rimánkodott … Végül kijött nagyanyám, és így szólt … jertek enni, mer’ elhűl! És így, kedves dán hölgyem, mentünk enni, mer’ elhűl, én meg itt vagyok … de ez a félelem eljutott hozzám az anyám hasán keresztül is, és belém itta magát … amikor a balbinkai fiúk csúfoltak és belöktek a tornácra, és pisztollyal fenyegettek meg, dugós pisztollyal, majdnem eszemet vesztettem a félelemtől, a rettenetes félelemtől, tudattalanul a nagyapám rám fogott puskáját láttam, és a fiúk meghúzták a ravaszt … és akkor átéltem a saját halálomat, még ha csak a madzagra kötött dugó repült is felém … Így hát, kedves dán hölgyem, láthatja, mennyire tudok félni … és mégsem emigráltam, bár ennyire féltem … ahogyan egyébként minden ember fél …

 

                És maga még azt kérdi tőlem, hogyan vehettem ilyen félvállról a totalizmus utolsó húsz évét? Rendben … Akkor hallgassa meg tulajdonképpeni gyónásomat a félelemről …

 

                Egyszer például Görögországba készültünk a feleségemmel és a barátainkkal … Ez akkor történt, amikor Husák úr ismét itthon volt már, valamikor a hetvenes években … Beadtam a kérvényemet a kiutazási engedélyre, állandóan a nyakukra jártam, de semmi, a repülés előtti utolsó napon még mindig semmi … az útlevél- és vízumosztályon jártam, valahol a Bartoloméjská előtt, és csodálatos jelenetnek voltam tanúja, amint egy fiatal férfi, akinek másnap kellett volna repülnie, és még mindig nem kapott semmit, a kabátjánál fogva ráncigálta ki a hivatalnokot az üvegablak mögül, és megrázta, és üvöltözött vele,, és fenyegetőzött, hogyha nem lesz meg délutánra, akkor megöli, ezzel a két öklével csapja agyon, amit rázott az arca előtt, akkor megöli … és mi reszkettünk, mert megtette helyettünk is … és amikor két óra múlva sorra kerültem, akkor azt mondta a hivatalnok, hogy csak holnapra lesz kész, hogy beszélni kíván velem a parancsnok … Majd  szörnyethalt félelmében, a feleségem elmondott mindennek, és már csak sörivásra voltam jó. Így hát elmentem a parancsnokhoz, szinte minden porcikám reszketett a félelemtől, mi fog történni, és vártam abban az irodában, és azután megjött értem az autó, egy rendőrségi Volga, és olyan férfiak szállítottak át a városon, akik csak zsaruk lehettek, semmi mások … majd elhajtottunk egyenest a csempés házba, a Letnára, csak azért, hogy én és az én Pipsim megkapjuk a kiutazási engedélyt és az útlevelet … majd a lift következett a csempés házban, és azután ajtók zsiliprendszere, és közben állandóan fiatal férfiak vezettek, akár egy tánckar, csupa jólneveltség és mosoly és hátbaveregetés, és azután kitárult az ajtó, elöntött a fény, az ablakból a kilátás a Spartára, a várra, és bent egy kövér férfi trónolt konfekcióöltönyben, és mosolygott, leültetett magával szemben, közben minden porcikám reszketett a félelemtől, ő pedig végigsimított a kézfejemen, és megigazította a nyakkendőjét, a haja be volt pomádézva … és én láttam, hogy azok, akik idehoztak, leültek a sarokba, ahonnan  a várra lehetett látni, ültek, és pöckölőset játszottak egy gyufásskatulyával, a körmükkel fricskázták a levegőbe a gyufásdobozt, és lelkendeztek vagy csalódottak voltak aszerint, hogy melyik oldalára esett vissza … és a mosolygós hivatalnok simogatta a kézfejemet, és én bár nyár volt, és le voltam bambulva, éreztem, hogy belesápadok … Egyszer csak ököllel az asztalra vágott, és felüvöltött … Szóval mit akar? Vaculikkal barátkozni, vagy Theszaloníkiben strandolni?! És nézett, én meg tovább sápadtam, és alig bírtam kinyögni … A feleségem … Rácsapott az iratcsomóra, és felkiáltott … mindent tudunk róla … az övé is itt van, akárcsak a magáé … És a tenyerével megint rácsapott a nagy iratkötegre … Mire én: De mi csak fürödni akarunk menni a tengerhez, Theszaloníkiba … és a hivatalnok megint üvöltött, mialatt a beosztottjai hatalmas szenvedéllyel tovább játszottak a gyufásskatulyával … Dadogtam: De hiszen én nem barátkozom Vaculikkal … nekem más barátaim vannak … És a hivatalnok megint rácsapott a tenyerével egy újabb iratcsomóra … Az is itt van, csupa diverzáns, disszidens hajlamú, nos mit akar? … Vaculik vagy Theszaloníki? … Mire én: Theszaloníki … erre elmosolyodott, átnyújtotta az útlevelemet, a kiutazási engedély csücske kilógott belőle … Aztán utolérhetetlen nyájassággal azt mondta …Ezt vártam magától, hiszen értse meg, maga író, de kicsoda az a Vaculik? Igen, kap pénzt külföldről … de egy napon sem említhető magával … maga író és az is lesz … én mint a filozófia doktora, én garantálom, hogy ismét ki fogják adni a könyveit, és maga lesz az első számú író, nem pedig az a … az a gazember! … kiáltott fel, és megrázta az öklét abba az irányba, amerre talán Vaculik lakott … De én már markomban tartottam az útlevelet és a kiutazási engedélyt, a sarokban nagy odaadással tovább játszottak pöckölőset a belügyes fiúk, a nap lemenőben volt … és a hivatalnok, a filozófia doktora barátságosan hátbaveregetett, az irtózat fogott, képtelen vagyok elviselni, olyan a természetem, mint Cézenne-é, ha csak hozzáért valaki, azzal szóba sem állt … de én meg akartam szerezni a kiutazási engedélyt magamnak és a feleségemnek, és így elviseltem ezt a színlelt baráti hátbaveregetést … és azután hozzám hajolt, az ajkát a fülemre tapasztotta, és belesúgta … Tudja, ezt nem szabad túlságosan komolyan vennie … nekünk néha kiabálnunk kell a delikvensekkel … de mi írót csinálunk magából … Fiúk, szállítsátok haza a Mestert …! Adta ki a parancsot, és a fiúk abbahagyták a skatulyapöckölést, tulajdonképpen eddig sem játszottak, csak úgy tettek, mintha játszanának … és mindketten úgy néztek ki, mint Kafka kastélyából a segédek, a földmérő K. segédei.

 

                Így jutottam el a tengerpartra Theszaloníkiba és Áthosz hegyére … Kedves dán hölgyem, ez a kezdete az én kis kálváriámnak, annak amit maga totalizmusnak, totalitarizmusnak hív … most pedig menjen szépen haza, és köszönöm magának, hogy tehetek egy utazást félelmeim és rettegéseim birodalmában, az én saját kis totalitarizmusomban, amelytől már kezdtem volna megtébolyodni, ha nem jön közbe a bársonyos forradalom, amikor a színészek és komédiások és a diákok és Gorbacsov úr megdöntötték azt a hatalmat, amelynek központja a csempés ház volt, ahol az én lassú, de szörnyű kálváriám kezdetét vette, hogy az járjon a fejemben, hogy jobb lett volna nem lenni, mint lenni.

 

És Macku úr, a nekiduhajodott, borzas bajuszú festő odabotorkált az asztalunkhoz a nagy agancs alá, hogy állampolgári joga, hogy megigyon egy sört, és nyomulni kezdett az asztal felé … de testőröm, az én Marlon Brandóm csak elmosolyodott, fölemelkedett, megragadta a festőt, és könnyedén kipenderítette a járdára … Smoljak úr végigsimított a kezemen, és fölkelt a dán írónővel és a férjével együtt, és így szólt hozzám … most már értem és megértem magát,. Hrabal úr … és az Arany Tigrisből kilépett az alkonyi félhomályba …” /Bohumil Hrabal: Búvópatakok. Budapest, Cartafilus Kiadó, 1999. p. 185-192./

 

A kiállítás megnyitója apropóján, a Totális félelmekből Hrabal és a dán újságírónő közötti interjú-beszélgetés - de sokkal inkább írói megnyílás, esetleg kitárulkozási - résznek a felolvasását követően, a közönség - a házigazdák felvezetése mellett - az egy emelettel feljebb lévő teremben kialakított alkalmi nézőtérre vonulva elfoglalhatta székeit - a beszélgetés szereplőivel és a tolmácsnak, no meg a moderátornak a pódiumon fenntartott helyekkel szemben - majd rövid időt követően kezdetét vette a meghívóban is beígért beszélgetés a cseh kultúráról, „Hrabal és a képzőművészet” címmel.

 

A felmenetel előtt azonban - megvárva, míg a lépcsőn el/felvonul a kiállítási megnyitó közönsége - megnéztem Vladimir Boudnik és Oldrich Hamera kiállított képeit is, és a képeken valóban felfedeztem, látni véltem Altamira híres - általam képeken már látott - 14-16 ezer éves barlangrajzait, amelyek eredetiségét (hitelességét) a tudósok sokáig kétségbe vonták.

Fent, a teremben minden frappánsan, művészien spontán módon kezdődött, majd folytatódott. A moderátor név és rang-, cím szerint bemutatta a két cseh, és a két magyar vendéget, majd néhány - szó szerint értve - igen rövid tőmondatot követően átadta a megszólalás lehetőségét az egyik cseh – hrabali – kortársnak, aki csapongó gondolataival Hrabalra emlékezve írói szófolyamba kezdett cseh nyelven, amelynek hosszúságát csak a tolmács memóriakapacitásának tárhelye volt képes időnként megszakítani. A tolmács a memóriája által megjegyzett katedrai visszaemlékezést sűrítetten tömörített formában közvetítette a közönség felé, amelyet követően a két magyar képzőművész szakember mondhatta el reflexióit, cseppet sem zavartatva magát a tolmács adta tartalomtól, de arra legalább ügyelve nehogy túllépjék a visszaemlékező személy által elmondottak időtartamát, hozzászámítva ehhez a tolmácsi megszólalás mért idejét is. A moderátor megunva az egészet és tartva magát a rendezők előre kicentizett időkeretéhez a tolmács közbeiktatásával a másik vendéget is szóhoz juttatta, majd ügyelve, hogy további hozzászólás ne legyen, óvatosan megkérdezte a közönségtől, hogy esetleg van-e, lenne-e valakinek kérdése, avagy megjegyezni valója. Nem volt!

 

Én már csak azért sem tudtam volna kérdést intézni a „beszélgetésben” megszólalt szakemberekhez, mivel előzetesen kiküldött VIP-meghívó hiányában nem tudtam kellően a cseh kultúra terjedelmére rövidítve a cseh képzőművészet sem korai, sem későbbi, sem jelenlegi irányzataiból felkészülni, minek következtében nem lettem volna képes sem tartalmilag sem képileg szabatosan és szakszerűen megnyilatkozva felülmúlni az előttem megszólaltakat. Másrészt azért sem tudtam volna a „vitába” időben, és a kellő szakmai résznél bekapcsolódni, mivel amit a két magyar művésztudós mondott azt nemcsak, hogy nem értettem, de kellő hangerő és artikuláltság hiányában jelentős részét nem is hallottam. Mindez persze nagyon nem akadályozhatta volna meg a „vitába” történő beavatkozásomat, ha a cseh képzőművészeti irányzatokban jártasan időbe ágyazottan legalább azt el tudtam volna helyezni, amit a két cseh szakember a tolmács közbeiktatásával mondott. Minek következtében az egymással beszélgetők bemutatásakor az elhangzott neveket és titulusokat sem voltam képes megjegyezni, a „pódiumértekezés” egyik részét pedig nem hallottam, míg a másikat nem értettem, igen hamar elveszítettem a beszélgetők között létrejött élő kontaktust, ráadásul képtelen voltam értő egyensúlyban tartva magam a cseh kultúra és képzőművészet jeleni valóságában és múlti történelmiségében eligazodni és mivel ülőhelyem az adott széksor közepén volt ennek következtében a teremből történő feltűnés-nélküli idő előtti távozásom kivitelezése is lehetetlennek tűnt. Így aztán kénytelen voltam magamat elfoglalva és foglalkoztatva a kiállítást megnyitó Esterházy Péter által is megemlített állítólagos hrabali ügynökmúlt apropóján elmélkedve keresni azokat a gondolatokat, amelyeket valamikor egy, Jiri Menzellel készített interjúval összefüggésben olvastam.

 

E témából - az adott interjú kapcsán - emlékeim közül már csupán annyit sikerült visszaidéznem magamnak, ami szerint Menzel nagyon határozottan visszautasította és kikérte magának - annak feltételezését is - miszerint Hrabal ügynök lett volna, annak ellenére is, hogy az interjút készítők bőven idéztek Menzelnek a hrabali „Áprilka levelekből”, amelyből az egyik ominózus részlet a kiállítás megnyitóján a felolvasás során is elhangzott. Hrabalnak egy görög utazáshoz volt szüksége a hatalommal „egyezségre” jutnia, a többi levélben pedig a hatalomtól való félelmeiről „vallott”, néha vulgáris kifejezéseket is használva. Hrabal az őt fenyegető hatalom előtt többször is megalázkodott, rettegésében még a nadrágját is telecsinálta. A félelem – tudjuk – nagyúr, akár a beszervezésig is elvezethet, bár nem emlékszem rá, hogy bárhol is olvastam volna, miszerint Hrabalnak lett volna fedőneve vagy tartótisztje, de e levelekből az mindenesetre „kiderül”, hogy rendszeresen írt „jelentéseket”. Jiri Menzel vélekedése szerint nem eldöntött ténykérdés, hogy e levelek esetleg nem csupán un. írói történetek, amelyekkel az író magáról szóló személyes meséket akart alkotni megszólalásához. Hogy emiatt őt már (akár) ügynöknek is lehetne nevezni, az legfeljebb és nem több mint feltételezés …

 

Épp ez az, ami elgondolkodásra késztetett. A baloldali pártok szerint ma idehaza az emberek félnek (mitől, kitől?) a hatalomtól, de, hogy e félelem, már rettegésnek (is) minősülne, azt nem igen hiszem (bár meglehet?), ezt e baloldali pártok sem állítják, eddig sem állították. De volt alkalmam beszélni olyan – a jelenlegi hatalom által – meghurcolttal, akit már kétszer is felmentettek a vádak alól, de a hatalom újabb vádakat talált (kreált), és e személy(ek)ben a félelem ebben a stádiumban már rettegéssé hatványozódott. Nem hagyott nyugodni az a kérdés sem, hogy aki ma fél, abból válhat-e besúgó, esetleg csak „jelentéstevő”? Vajon minden társadalom (bocsánat demokratikus társadalom) „kitermeli” (muszáj kitermelnie) az általa megfélemlített emberekből a maga besúgói hálózatát? Egyáltalán lehet-e értelmes emberként félelem, rettegés nélkül élni, vagy ez csupán fikció?

 

Itt megszakadt bennem e fejtegetés mivel a „szakmai” beszélgetés hivatalos része véget ért, a rendezők pedig a közönséget egy valódi cseh eredetű hrabali hangulatot idéző csapolt sörivásra invitálták. Én sem álltam ellent a meghívásnak, következett a sorban állás, így viszont ismét információkhoz juthattam. Nyilvánvalóan helybéliek beszélgettek az Óbudai Egyetem – a köztársasági elnök által már aláírt – várhatóan kinevezett, új rektoráról, szín és pártállásáról, emberi alkalmasságáról (tudományos munkásságáról). Nekem sajnos erről a „saját” rektorom jutott eszembe, aki soha nem – még beszéd közben sem – néz a vele szemben-álló szemébe, és ez szerintem rosszabb, mintha tényleges pártszíne és pártállása lenne, ez utóbbiakból ugyanis ki lehet gyógyulni, míg az előbbi, felnőttkorban már gyógyíthatatlan? Várom, volt legfelsőbb bírósági bíró létére vajon meddig bírja a törvénytelenséget és mikor ad utasítást ennek, jogállami megszüntetése végett a már régen jogerőre emelkedett pénzem kifizetésére? Ilyen lenne az Alaptörvény Hitvallása szerinti kívánatos közszolgálati mentalitás, avagy egyedül csak az adott ember, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) „fura ura” Prof. Dr. Patyi András rektor úr ilyen? Vajon ehhez tükör is kell?

 

Az álló sörivás közben kisebb létszámú alkalmi „társaskörök” képződtek, tagjaik csipkelődéseiből érződött, hogy „parlamenten kívül” egymással hülyéskedni is tudnak, viccelődnek csipkelődnek, „hivatalon” kívül ismerik egymást, talán barátok is, és néha, ha mások nem látják, még össze is járnak. Hiába, az ital oldja a gátlásokat, no meg tompítja a reflexeket (is). Kinőttétek már az amnéziát? Melyikre gondolsz? Hát a Simonfélére. Nem értem a célzást? Dehogynem, ha sikerül mindenkinek felébrednie, akkor gazdagok is lehettek, s nem kell irigykedni a mi plakátjainkra. Ugyan, nektek nem amnéziátok van, hanem jól kistafírozott CÖF-ötök, igaz a sok pénz nem helyettesíti a kellő gondolkodást és tisztánlátást. Hogyhogy? Hát valamennyi általa kirakott óriásplakátot értelmezhetetlensége miatt mára le kellett cserélnetek. A sötétség átcsapott narancsszínűbe. Ez a nyerőszín, erre lehet irigykedni. Mire irigykedjünk, hiszen programotok sincs? Nektek is csak nyolc pontra futja, ezzel nem igen lehet büszkélkedni. Nektek pedig csupán egy van. Igen, de mi ezt az egyet fogjuk továbbépíteni. Ha győztök! De ez esetben a mérkőzést végig kell játszani, ti pedig legfeljebb csak egyetlen félidő teljesítésére vagytok képesek, mint a magyar futball-válogatott. Nektek viszont csapatotok sincs, a kapitányról már nem is beszélve, abból viszont három is van, de melyik az igazi? Ki irányít? Majd április 6-án elválik. Hát az biztos, akkor egyikünknek sem lesz elég csak kifutni a pályára, játszanunk is kell, méghozzá a mérkőzés lefújásáig! Na, csirió! Mondták búcsúzásként, és koccintottak a sörös korsóval (1999 óta állítólag már szabad bármilyen itallal a pohárban koccintani) de közben pártállástól függetlenül egymás szemébe is néztek (ez emberi jellem és tisztesség kérdése, itt ebben a kis körben ez sikerült).

 

Én viszont aggódtam, mivel fogom jelen írásomat befejezni? Végül is ehhez a művelethez hosszas keresés-kutatást követően sem lelhettem volna frappánsabb zárszóra, mint amelyet itt, ezen az állóformátumú, Hrabalra emlékező, csapoltan habzó sörözés közben - szolgáltatott az élet az egyik helybéli (Óbudai) képzőművész mondatai által ingyen, bérmentve és szinte azonnal, melyet gyorsan memorizálnom, majd félrevonulva csupán elolvashatóan lejegyeznem kellett:

 

„… akármi is legyen a végeredmény április 6-án, ennek a szobordöntögetős, szoborállítgatós eszelősen hithű sztálinistának is előbb vagy utóbb, de rá kell ébrednie arra, hogy örökös rettegésben és félelemben élő polgárokkal „jobban teljesítő Magyarországot” építeni nem lehet, és egy ország a világ, de leginkább Európa szeme-láttára mégsem válhat puszta temetővé, avagy mindenki távozásával délibábos, kietlen pusztasággá!”

 

Ajánlás:

 

A rettegést – április 6-án – legyőznetek nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem. (FJ.)

 

Budapest, 2014. március 13.

 

 

[Megjegyzés: az idézőjelbe tett dőltbetűs – oldalszám meghivatkozása nélküli szöveg (értelemszerűen) – Bohumil Hrabal: Búvópatakok. Budapest, Cartafilus Kiadó, 1999. 243 p./ ISBN 963 85882 6 8/ című könyvéből származik. A többi, Hraballal összefüggésbe hozható idézőjel nélküli szavak, mondatrészek, mondatok Hrabal műveinek - illetve az író személyével, munkásságával összefüggésben olvasott - emlékezetem, illetve fülszövegeim szerinti változatainak felelnek meg.]

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 106
a héten: a héten: 544
a hónapban: a hónapban: 2930
összesenösszesen254 065
az oldalt jelenleg nézik: 5

Megosztás