Fogarasi József

Képmutogató – Hrabal 100 (A rettegéssé erősödő félelem világa)

2014. március 13. csütörtök

 

Az előző napon, a gépemen valami, véletlenül nyitva maradhatott, de nem tudom, hogy mi (bevallom, velem ilyen eset nem is ritkán, de elő szokott fordulni) minek következtében március 10-én este, munka közben, a számítógépem képernyőjén váratlanul megjelent az Óbudai Társaskör programajánlója. Már éppen eltüntetésére készültem, amikor megakadt a szemem az egyik szalagcímen: „Óbudai Társaskör Galéria Képmutogató – Hrabal 100” 2014. március 12. – 2014. április 13. 15:00 – 19:00. Vladimír Boudnik, Zdenek Bouse, Oldrich Hamera grafikái, Bohumil Hrabal kollázsai, Kurátor: Lakos Attila. A kiállítást megnyitja Esterházy Péter író 2014. március 11-én 18 órakor.

 

A szöveg olvastán egy kicsit meglepődtem, no, nem a Társaskör Galéria létén, avagy Hrabal, illetve Esterházy Péter neve kapcsán, hanem a felhívásban rögzítetteken: Bohumil Hrabal kollázsai. Az elnevezés/megnevezés jelentése alapján – képzőművészeti technika, irányzat(?) papír, textil, fa, fém, fénykép, újságlap stb. anyagok darabjaiból összeillesztett képzőművészeti(?) alkotás – nekem a kubisták, és név szerint is azonnal Pablo Picasso, s tevékenysége jutott eszembe, akinek az e körbe sorolható egynéhány művét (munkáját) külföldi útjaim során a világ, különböző országainak múzeumaiban volt szerencsém személyesen is látni és élményként az e művek látványa által gondolataimban, érzelmeimben keletkezett - egymással is ütköző-vitatkozó - hatásokat átélni.

 

Arról azonban eleddig – bár Hrabal szinte valamennyi magyarul megjelent művét olvastam – nem volt tudomásom, hogy festett is volna, illetve hogy az íráson kívül bármely más művészeti ágban is – kiállítható eredménnyel – kipróbálta volna önmagát? Azonban (a) jó pap (is) holtig tanul szólás-mondás alapján, ismereteimet gazdagítva úgy döntöttem, helyem van a megnyitón és az azt követő - a cseh kultúráról, Hrabal és a képzőművészet című - beszélgetésen. A rendezvény iránt, az általam eddig még nem látott művek mellett – „Hrabal könyve” című kötetét is ismerve – hazánk mai képmutató, húsvéti „ünnepi” választási lázban égő ország-időszaka közepette, Hraballal és - Boudnik, Bouse, Hamera - művészbarátaival, illetve a kiállított kollázsok és grafikák láttán és apropóján Esterházy Péter által megfogalmazandó - várhatóan asszociációs mozaikokban előadandó - gondolatai is kíváncsivá tettek.

 

Átrendezve a másnapra eső programjaimat este ½ 6 órakor már a Társaskör előterében voltam és a belépőjegy megvétele iránt érdeklődtem, miközben mások - mellettem elhaladva - valami papírost mutattak fel a galériához vezető folyosó bejáratánál álló hölgynek. Kérdésemre meglepő választ kaptam: nincs belépőjegy, mivel a mai napi megnyitó a meghívottak számára nyilvános. Akkor, aki nem tud ilyen előre kiküldött meghívót felmutatni az nem is tekintheti meg a kiállítást? Dehogynem uram, de csak holnaptól, mivel a kiállítás március 12-től április 13-áig lesz nyitva a nagyközönség számára. Már éppen méltatlankodni akartam, amikor az érkező társaságból az egyik fiatal férfi udvariasan rám köszönt, tiszteletem tanár úr, nagyon örülök, hogy látom, szintén a megnyitóra tetszett jönni, tette fel a kérdést? Egy kicsit meglepődtem, hogy még mindig van, aki jó szívvel felismer ott is, ahol egyébként simán, akár köszönés nélkül is elmehetne mellettem. Biztosan nem vizsgázott nálam, avagy az emlékek talán már megszépültek, esetleg sikerült a vizsgára jelentkezéskor elkerülnie futott át az agyamon mindez, de több időm nem lévén e felesleges meditálásra megszólítóm ismét megszólalva közölte, hogy megtiszteltetésnek venné, ha csatlakoznék a társasághoz és együtt mennénk le a kiállító-terembe. Az invitálást megköszönve, csatlakozva a társasághoz simán mehettem velük tovább.

 

Lent, a pincemélységben lévő Galériában hozzájutottam egy - a kiállítás „képmagyarázatait” tartalmazó - négylapos ismertetőkalauzhoz (1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép, 5. kép,  6. kép, 7. kép) Képmutogató – Hrabal 100 „Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom. (Pepin bácsi)”. Ismerős volt e szöveg, le sem lehetett volna tagadni megfogalmazójának személyazonosságát.

 

A kiállítás apropója - természetesen - Bohumil Hrabal születésének közelgő 100 éves (1914. március 28.) érfordulója volt. A brossúra-kalauzban megfogalmazott rendezői gondolatok - „A „régi szép idők” vásárainak kedvelt figurája volt a Képmutogató. Egyszerű és gyakran meghökkentő képeket mutatva beszélt el mindennapos mégsem hétköznapi történeteket. Bűnügyek, családi tragédiák, különös esetek … A közönség nemcsak hallani, hanem látni is szerette a borzalmakat.” - szinte kezemet fogva, vittek közelebb a kiállított képekhez: „A kiállítótérben Bohumil Hrabal irodalmi szövegeivel együtt olyan cseh képzőművészek képei láthatók, akik nemcsak kortársai és barátai voltak az írónak, de műveiben szereplőként is megjelentek, és akiknek a grafikái gyakran Hrabal könyveket illusztráltak. Kép és szöveg párbeszédéből tárul fel az a látszatvalóság, amiről Hrabal bácsikája is beszél, amit mi is jól ismerünk, hiszen a mi világunkról van szó.” Mindezt előolvasva, már kellő érdeklődéssel és „képzettséggel” értem Hrabal hat, az 1952-es évhez köthető képe/kollázsa elé.

 

Mivel első ránézésre nem igen tudtam mit kezdeni e „képek” - inkább művek? - látványával, továbbhaladtam a „tárlatvezető” elolvasásában: „Az 1940-es évek végén Hrabal és barátja, Karel Marysko meglátogatta Karel Tiegét, hogy a mester mondana véleményt a munkáikról A két háború közötti cseh avantgárd fő teoretikusa „könnyed kis szürrealizmusnak” minősítette a szövegeket és a képeket. Hrabal nem keseredett el, ahogy ő mondta:”de nem hagytam abba az írást”, kialakította sajátos totális stílusát, és amikor 1951-ben Jiri Koral elolvasta a Kohótulajdonos című szövegét, biztatta az alkotásra, de azt is tudták, mindannyian, hogy ezek az írások nem fognak megjelenni. Így Hrabal nyugodtan írhatott, amit akart, minden felelősség és kötelezettség nélkül, nem kellett gondolnia a cenzúrával, de meg kellett elégednie azzal, hogy műveit csak a szűk közönség olvashatja. Ebben a külvárosi kulturális közegben, amelyben az alkotás egyben játék, születtek a szürrealizmus hagyományait életben tartó, itt kiállított kollázsok is. Hrabal ugyanazzal a technikával készítette a képeket, mint amellyel alkotta a szövegeit. Önkényesen vágtunk ki néhány mondatot a Hrabal szövegekből, amelyekről úgy gondoljuk, hogy kapcsolódnak a képekhez. Íme:

 

Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom. (Foghíjak)

Akarja látni maga is arany Prágát? (Akarja látni arany Prágát?)

Milyen szép, hangosan álmodni (Daliás lövészek)

Hiszen ez az! Már régóta erről álmodozom! Hogy ellopom a cukrászdából ezt a táblát. A lelkifurdalást.

Tudjuk, mit kell tennünk, és nem azt tesszük. De én tudom … (Daliás lövészek)

Egy másodpercig sem lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni. (Daliás lövészek)”

 

Nem tudom mi lett volna jobb és célszerűbb: minden elő/fel/készültség nélkül a képek elé állva a magam olvasói élményalapú fantáziájára hagyatkozva csak nézni és látni az egyes műveket, majd e látványösszesség szárnyain kalandozva értelmezni a kiállított és megtekintett képeket, avagy az ismertetőben leírt - Hrabal írói munkásságából szubjektíve kiragadott - egy-egy jelmondattól befolyásoltan hagyva magam vezetni, s kalandozni a hrabali olvasmányok élményei kapcsán előjövő csapongó gondolatok szerint? Azaz a képeket nézve várni, míg a látottak alapján felidéződik bennem valami Hrabal írói hagyatékából, avagy a látottak és az írottak olvastán felidéződő élmények alapján megkeresni és azokat beazonosítani az éppen nézett kollázs valamelyik képi motívumával? Arra azonban nem számítottam, hogy miközben e két verzió között kalandozom, a mellettem állók, illetve elhaladók beszédeiből el-elcsípett beszédfoszlányok teljesen áttranszformálva kötik majd szürrealista egységbe az általam látottakat és a gondolataimban megjelent olvasmányi élményeket a hallott aktuálpolitikai eseményekkel. Akkor még gondolni sem mertem volna, hogy mindezt a bennem zsongó információhalmazú „összevisszaságot” egységes és rémisztően világos és közérthető gondolati füzérré változtatva, váratlanul „ékszerként” fogom majd visszakapni, a kiállítás megnyitására felkért, Esterházy Péter kiállítást megnyitó beszédéből.

 

Mivel Hrabalt, képzőművészként eleddig nem ismertem, inkább zavaró tényezőként, mint értelmezést segítő mankóként szolgáltak számomra a „kiállítás-kalauznak” fentiekben ismertetett, egy-egy képhez fűzött gondolati idézetei. Nálam, a képekhez „önkényesen” kapcsolt idézetek nem simultak gondolati egységgé, sőt a képet és idézetét egészen más gondolati részletek mentén foglaltam volna írásos rendszerbe, ha ennek egyáltalán szükségét éreztem volna. 

 

A nézett kollázsok élménytartalma számomra, elsőként Hrabal kedvenc prágai „Az Arany Tigrishez” névre hallgató kocsmájának képét vetítette elém, amelynek belső termeivel többszöri prágai tartózkodásom ellenére egyszer sem sikerült közvetlen kapcsolatba kerülnöm. Így aztán nem véletlen a folyamatos irigykedésem Bill Clintonra az USA egyik volt elnökére, aki e híres helyiségbe - nem is akárkinek - hanem a volt cseh államelnök Václav Havel kíséretében léphetett be, s fogyaszthatta el társaságában 1994-ben az ott csapolt - minden bizonnyal - gyöngyözően verítékező világhírű minőségű korsó sört. (Prazdroj-korsóból? Bár, mivel e korsó nem üvegből készül(t), valószínűleg csupán belülről gyöngyözhetett, de ezen most nem akadunk fenn). A „kérek egy pohár sört” kérés, kifejezés (megszólítás?) pedig e kocsmában, állítólag még soha nem hangzott el.

 

Miközben képzeletben, helyet foglaltam a Kisagancs elnevezésre hallgató asztalnál – mivel a Nagy Agancs a kitett „Foglalt” táblával védve volt a betolakodóktól – egy, a képek nézegetése közben mellém került kétfős társaság beszélgetésére lettem fülre is figyelmes: jól jön ez a krími válság a Viktornak, … hát igen, mindenre azonnal fogékony … győzelme esetén összefogva Putyinnal akár Erdélynek, Magyarországhoz való egyesítését is elérheti … á, itt nem kedvező a nemzetközi jog … ugyan már, a nagyhatalmak között mikor számított ez … ez igaz, de itt azért mégis csak Európában vagyunk, … na és, elég egy jól kitalált, területegyesítő kérdés kapcsán hűségnépszavazást kezdeményezni, előbb persze benyalva Brüsszelnek…Itt azonban megszakadt a kapcsolatom alkalmi beszélgetőimmel, mivel a „nyalásról” annak egy implicite értelmezett változata eszembe juttatta az egyik Hrabalhoz köt(hető)ött anekdotát, amelynek lényege szerint: az illemhely közvetlen közelében lévő „Télikert” asztalnál ülő és magában merengő írót - öltözéke miatt - az illemhelyiségből távozó turisták egy alkalommal WC-s bácsinak nézve, az előtte heverő kávéscsésze kistányéralátétére aprópénzt szórtak.

 

 

(a folytatást lásd a Választás, népszavazás 2014 menüpontban)