Fogarasi József

Mecena-tortúra

2009. november 20. péntek

 

 

Amikor az ember még fiatal ritkán van elegendő pénze arra, hogy jószántából bármit is támogasson önzetlenül. Ez nagy-valószínűséggel az idők kezdete óta így volt, így van és feltehetően így is lesz. Én is beleillettem e rövidke eszmefuttatási képbe. Mindezt csak tetézte a - felszabadulás utáni időszakban dívott - hátrányos megkülönböztetés gyakorlata. A zsebpénz sosem volt elegendő, a vágyak és kívánságok árlistája rendre meghaladta a bevétel szomorú valóságát. Ennek ellenére mindig akadt egy-két olyan akció, esemény, amelynek támogatására a kevésből is maradt az adakozásra.

 

 

Idősebb korunkra – neveltetésünk segítsége révén – rendelkezünk már egyfajta tapasztalati életbölcsességgel, kijegecesedett egyéni értékrenddel, hogy meg tudjuk különböztetni a számunkra hasznosat a kevésbé hasznostól, az óvandót a veszendőtől, a támogatandót a magára hagyandótól. Már csak a kellő akaratra (elhatározásra) és a „nélkülözhető” anyagiakra van szükség. Támogatandó, támogatásra szoruló „valóság” van bőven, mindig. A magam részéről a kultúrát, a művészetet mindig előnybe részesítettem. Gondolván: az emberiség - bölcsőjétől eltelt idő alatti - tevékenységének megismerése és megértése nélkül nincs értelmes jelen, de jövő sem.

 

 

Mindezt vallva és vállalva, szomorú volt valóságként átélnem ifjúságom egyik, általam személyesen is ismert és sokat hallgatott, tudását pedig nagyra értékelt zenetudós/tanár (F.G.) hagyatékának - örökösök és végrendelet hiányában történt - bedobozolását, teherautóra rakását és valamilyen elhagyatott, porosodó raktár mélyére történő elhelyezését. E tény nem hagyott nyugodni, levelet írtam hát a Zeneművészeti Egyetem – szintén tudós – rektorának.

 

 

 

„Tisztelt Rektor Úr!

 

 

Nehezen szántam rá magam e levél megírására, de a lesújtó látvány és a zeneművészet iránti szeretetem a kényelemnél, valamint a nemtörődömségnél végül is erősebbnek bizonyult.

 

 

Egy házban, egy emelettel feljebb laktam – munkásságát Ön által bizonyára jól ismert – … tudós-tanár úrral és … keresztnevű feleségével. Mindkét személlyel szoros ismeretségben álltam, majd Tanár Úr halálát követően …  feleségével napi gyakoriságú jószomszédi viszonyt tartottunk fenn. Sokszor és különböző dolgokban kérte – jogi – tanácsomat, melyeket vagy megfogadott, vagy nem. Többször beszélgettünk arról, hogy férje - eszmei tekintetben bizonyosan - jelentős értéket képező hagyatékát (kéziratait, kazettáit, könyveit, kottáit, zongoráját stb.) az enyészettől hogyan kellene megmenteni. Több variációt is tanácsoltam, de végül is úgy tűnik, hogy egyiket sem sikerült követnie.

 

 

(A feleség) … pár évvel ezelőtt a … -el életjáradéki szerződést kötött a lakására, de valószínűleg az ingóság tekintetében nem nevezett meg örököst. Az elmúlt napokban aztán szomorú látvány fogadott: a lakás különböző berendezési tárgyait - és a szerintem felbecsülhetetlen eszmei értéket magában hordozó zenetörténeti hagyatékot (is) - dobozokba csomagolva tehergépkocsira rakták és – állítólag valamilyen „értékőrző pincébe”, alkalmi helyiségbe – szállították, mint az Állam által örökölt „gazdátlan” hagyatékot.

 

 

Amennyiben ez így igaz, úgy kérem Rektor Urat, vesse latba tekintélyét és kapcsolatát, hogy e pótolhatatlan zene(kultúr)történeti hagyaték az enyészettől megmenekülve valahol, és valamilyen módon, de az Egyetem hatókörén belül (pl. a könyvtárában, kottatárában stb.) nyerhessen elhelyezést (kiállítást). Ennek elősegítése végett anyagi összeg felajánlására is kész vagyok.

 

 

Levelem elolvasását és esetleges tevőlegességét előre is megköszönve maradok tisztelettel:

 

 

aláírás

 

 

Budapest, 2009. november 20.”

 

 

 

A válasz talán több is, mint biztató volt!

 

 

„Köszönettel vettem kézhez november 20-án kelt levelét, melyben a F.G. és M. tudós-tanár házaspár hagyatékával kapcsolatban keresett meg.

 

 

Valóban nagy kár lenne, ha a jelentős eszmei értéket magában hordozó zenetörténeti és egyéb gyűjtemény raktárban maradna. Ezért kértem illetékes kollégáimat, hogy próbáljanak meg a hagyaték e részének nyomára bukkanni.

 

 

Nagyvonalú támogatási felajánlását szívből köszönöm, remélem, épületünk felújítását követően 2011-ben már sikerül az anyagot méltó helyen őrizni és erről majd tájékoztatom is Önt.

 

 

Üdvözlettel:

 

 

aláírás

 

 

Budapest, 2009. dec. 10.”

 

 

 

Az idő azonban telt, s múlt – számomra – gyorsan és eredménytelenül. Így hát ismét írtam a Rektor Úrnak.

 

 

 

„Tisztelt Rektor Úr!

 

 

Köszönettel és örömmel olvastam a fenti hivatkozási szám alatt, 2009. december 10-én kelt válaszlevelében foglaltakat. Örömömre szolgált, hogy levelemre nem csupán egy udvarias választ, hanem érdemben tett intézkedésről kaptam tájékoztatást.

 

 

Tekintettel arra, hogy az erőmhöz igazodó anyagi hozzájárulást nem erős felindulástól vezérelten, hanem kellően átgondoltan vetettem papírra - amelyet ma is fenntartok - ezért az értékállóság megőrzése végett teendő szükséges intézkedések megtétele előtt szeretnék tájékozódni az „ügy” állásáról.

 

 

Tisztelettel érdeklődöm – levélváltásunk óta eltelt közel félév távlatából – sikerült-e a „hagyaték nyomaira bukkanni” és annak megszerzése (birtokbavétele) végett a szükséges lépéseket az Egyetemnek megtennie?

 

 

Szíves tájékoztatását előre is megköszönve maradok tisztelettel:

 

 

aláírás

 

 

Budapest, 2010. május 3.”

 

 

 

A remélt tartalmú válasz csak nem akart megérkezni, a pénz értéke azonban „romlott” tovább, nálam! Gondoltam, támogatási lelkesedésemet rövidre zárom.

 

Sürgetőre fogtam hát a kérdést és újabb levelet írtam.

 

 

 

„Tisztelt Rektor Úr!

 

 

Fenti számra hivatkozva a 2010. május 3-án kelt levelemben tisztelettel érdeklődtem aziránt, hogy – a levélváltásunk óta eltelt közel félév távlatában – sikerült-e F.G. tanár úr „hagyatékának nyomaira bukkanni” és annak megszerzése (birtokbavétele) végett a szükséges lépéseket az Egyetemnek megtennie? Érdeklődésemet elsősorban financiális okok motiválták tekintettel arra, hogy az általam felajánlott támogatást komolyan gondoltam, de kellő fogadás hiányában az adott összeget másba is be tudom fektetni.

 

 

Választ, levelemre ez idáig sajnos nem kaptam. A nemleges vagy egyéb okok miatti elzárkózó tartalmú levelet is érdemi válasznak tekinteném. Csak szülessen meg.

 

 

Kérem Rektor Urat, hogy mielőbbi érdemi válaszával, mint kollégát tiszteljen meg.

 

 

aláírás

 

 

Budapest, 2010. július 08.”

 

 

 

A válasz megérkezett, tartalma nem dobott fel.

 

 

 

„Köszönettel vettem kézhez 2010. júl. 8-án kelt levelét, melyben a F.G. és M. tudós-tanár házaspár hagyatékával kapcsolatos fejleményekről érdeklődik.

 

 

Bizonyára Ön előtt is ismeretes, hogy Egyetemünk heteken belül elköltözik a Liszt Ferenc téri épületből, a kb. két évig tartó felújítás alatti ideiglenes elhelyezésünk azonban csak néhány napja oldódott meg véglegesen. Ez idáig sajnos nem tudtunk érdemben foglalkozni a hagyaték felkutatásával tekintettel arra, hogy az elhúzódó hivatalos eljárások miatt nem volt ismeretünk az ideiglenes épületben bérlendő raktárhelyiségekről, a Zeneakadémia épületében pedig már sajnos nem tudtuk volna olyan raktárban elhelyezni az anyagot a feldolgozás előtt, amelyben garantálni tudjuk sérülésmentességét. Miután a költözés lezajlik és az új tanév elindul, több információval tudok majd Önnek szolgálni.

 

 

Addig is köszönöm türelmét, megértését és kellemes pihenést kívánok a nyárra.

 

 

Üdvözlettel:

 

 

aláírás

 

 

Budapest, 2010. júl. 19.”

 

 

 

Az alapkérdést illetően tehát nem lettem tájékozottabb: a hagyaték hollétét sikerült-e vagy sem felkutatni és felette a rendelkezési jogosultságot megszerezni, vagy legalább az arra vonatkozó igényt bejelenteni?

 

 

Az "ügy" elindítás óta - eltelt egy év távlatában - is csak tűnődöm: valójában mi is a „mecénási szerepkör” lényege? Egészséges türelmetlenkedés és vég nélküli várakozás?!

 

 

Budapest, 2010. november 20.