Fogarasi József

A kaméleon: avagy a politikus lehet-e színtelen és szagtalan?

2014. január 20. hétfő

 

Angyalföldi ismerősöm, aki nem mellesleg aktív mozgalmár (legalábbis annak idején így definiálta az MSZP-hez több mint húsz éve fűződő eszmei-lelki vonzódását) a minap, a kerület egyik öregek (napközi)otthonában tett látogatásom alkalmával a társalgóban a „Nők a változásért!”, mozgósító jelszó hangoztatása mellett nagy hangon üdvözölve fogadott, néhány fotót, valamint újságkivágást az asztalra lökve. Értetlenkedve néztem rá, s mivel a „lelkes” fogadtatástól sem voltam igazán elérzékenyülve, megkérdeztem tőle mi is az „öröm” (probléma) tárgya? Miért csak a nők akarnak küzdeni a változtatásért, hiszen manapság – egyes bennfentes kivételektől eltekintve – a férfiaknak sincs jobb soruk a hölgyekhez képest, fűztem hozzá a tőlem telhető udvariassággal?

 

Nem is beszélve a gyermekekről – folytattam tovább mondókámat, megakadályozva ezzel szóhoz jutását – akik közül az MSZP szerint a szülőkre nehezedő igazságtalan családi adózás jóvoltából egyre többen, s többet éheznek. Ennek jeles bizonyítékát adta - amire egyébként eddig még nem igen láttam példát – az a tavalyi (2013) karácsonyi (szeretetnapi) ünnepi ingyen ételosztás is, amelynél a vég-elláthatatlanul kígyózó sorban álló emberek között jelentős számban gyerekek is felfedezhetők voltak, a külföldi – különösen a japán, koreai – turisták fényképezőgépeinek legnagyobb „örömére”.

 

Nem tudták mire vélni a Budapest kellős közepén, a Blaha Lujza téren – odahaza náluk ehhez hasonlót még soha nem - látott, sajátosan magyar, „turistalátványosságot”. Az egyik kíváncsiskodó szerette is volna tőlem megtudni: melyik híres hollywoodi amerikai filmproducer forgat itt filmet és vajon a statiszta gázsiját dollárban, avagy euróban kapja-e, s mekkora összeget tesz ki, illetve ezért az összegért mennyi ideig kell neki a sorban toporognia? Nem értette: amit lát az nem filmdíszlet, hanem a színtiszta mai magyar valóság, és hogy a sorban állók nem statiszták, hanem alamizsnára várakozó éhező emberek, akik közül többen újból beállnak majd a sorba. Társa értetlenül és hitetlenül rázta a fejét minderre, mivel őket a magyar idegenvezető arról informálta, miszerint Magyarország Európán belül már az elsők között teljesít.

 

Gondolkodtam, elrontsam-e egy kicsit a néhány-fős alkalmi csoport karácsonyi ünnepi hangulatát, felfedve a propaganda és a valóság között tátongó gyilkos mélységet? Elkerekedett az arcuk, amikor megtudták, hogy az idegenvezető, még az agyonpénzelt reklámjelszót sem volt képes megjegyezni és azt hibátlanul lefordítva visszaadni nekik, hiszen az itthon-élőkre percről-percre rátörő jelmondat nem azt hirdette, miszerint Magyarország Európán belül már az elsők között teljesít, hanem még csupán azt tudatta velünk, magyar nyelven és „szerényen”, hogy „Magyarország jobban teljesít!”. Ráadásul e költségvetési pénzekből finanszírozott propagandafolyam 2013. november végével le is zárult, most pedig már ugyebár decembert írunk. Nem hagyhattam, hogy tudatlanul térjenek haza!

 

Itt aztán ismerősöm egy határozott levegővétellel átvette tőlem a szót. Szerinte az újságok állandóan csúsztatnak és hazudoznak független attól, milyen színt és érdekeket is szolgálnak, mivel a Nyugati melletti téren aligha voltak kettőszáznál többen a tudósító szerinti több százból, hiszen ő jelen volt az eseményen és így e torzítást kellő hitellel tudja cáfolni az ott látottak és tapasztaltak alapján. De a magyar számolási mentalitás szerint, ha és amennyiben a résztvevők megszámolhatók, akkor a száznál több személyt összefogó demonstrációt az egyszerűség kedvéért az újságíró már joggal illetheti a több száz kifejezéssel, próbáltam a vita hevét valamelyest csökkenteni. Ezt én nem értem, intett le (de inkább lesöpört a porondról) vitapartnerem. A szavahihetőség, a hitelesség sem lehet mellékes senki számára, különösen most nem, a választások évében, annál is inkább, mivel a szövetség megkötése óta már inkább könnyebb azokat számba venni, akik kimaradtak ebből a buliból, mint akik összeborultak.

 

Közben, egy kisebb csoport csatlakozott hozzánk, bevárva a többieket indulásra készen. Hát igen – emlékeztem vissza az alkudozások kezdetére – hiszen annak idején hívó kezet kapott még Bokros Lajos, Schmuck Andor és az általa vezetett Magyar Szociáldemokrata Párt, valamint a Szabad Emberek Magyarországért tömegpárt, Ungár Klára elnökletével. De így - térített magamhoz a hangerejét megnövelő beszélgetőpartnerem - ebből a győzelemből se igen lesz valami, hiszen - ugyan - a jelképek is fontosak, de a piros sál és a hatalmas méretű transzparens mit sem fog érni a szavazófülkében, ha viselőjük száma az összesítéskor majd kevésnek bizonyul. Már csak ezért sem szabad lódítani a tüntetésen megjelentek száma tekintetében – egészítette ki ismerősöm a megkezdett mondókáját – mivel ezzel saját magunkat csapjuk be, félrevezetve ismét azokat a még bizonytalankodókat, akik reménykednek és hisznek bennünk és a most létrejött választási szövetségben, illetve e két tényező közös erejében.

 

Ehhez persze, a hiten kívül a csodára is szükség lesz, kapcsolódott a beszélgetésbe az egyik nemrég érkezett személy, míg a másik egy sajátos megjegyzéssel színesítette tovább a diskurzust. Még nem is sejti az a zselés hajú ficsúr, hogy a szövetségbe utóbb bekéredzkedett és beengedett „öreg rókák” becsalták őt az ingoványosba, ahol aztán - a hátán becipelt, újonnan érkezők, még egy vereség esetén is képesek lesznek majd a parlamenti bejutáson felül még a frakció megalakítására is, míg őt, a tehervivőt, majd - mint a vereség főbűnbakját, saját párttársai fogják hagyni - minden címétől megfosztottan, magára hagyva - elmerülni. (Ha nem jövök e látogatóra, talán sosem tudom meg, hogy „a zselés hajú ficsúr” kifejezés a mostani pártelnök, általam még nem hallott egyik „becenevének” a megfelelője.) Ezért aztán sokkal jobb lett volna egy gondosabb előkészítést követően megrendezni ezt a demonstrációt, amely létszámánál fogva üzenetként sokkal nagyobb erőt is tudott volna sugározni, mint amit végül is sikerült összehozni. Sőt, hiba volt, hogy az MSZP Nőtagozata egyedül vállalta magára ennek a csendes tüntetésnek az előkészítését és megszervezését, „kihagyva” belőle a választási szövetséget alkotó szervezeteket.

 

A meghívó üzeneti tartalma nem csupán a párt tagjait és szimpatizánsait - "Szeretnénk megtenni mindent azért, hogy a mai elnyomó és kizsákmányoló rendszert leváltsuk, s egy jobb, élhetőbb, szerethetőbb Magyarországot építsünk. Minden eszközt megragadunk, hogy felhívjuk az emberek figyelmét, hogy merjenek változtatni, merjenek tenni azért, hogy gyermekeink, családjaink megélhetése, jövője kiszámíthatóbb legyen. (...) Mi nők hiszünk a változásban!" tolmácsolta ismerősöm a Gurmai Zita által jegyzett meghívó főbb gondolatait, (amely számomra azért is csengett ismerősen, mivel 2006-ban a fővárosban mandátumot szerzett országgyűlési és önkormányzati képviselőket, továbbá a főpolgármestert mandátumuk átadásakor a Fővárosi Választási Bizottság - elnökeként a bizottság - nevében „egy jobb, élhetőbb, és szerethetőbb Magyarország megvalósítására kérve” bocsátottuk útjukra) - kívánta elérni és megszólítani, hanem az egész magyar társadalom - 2-es személyazonosító számmal kezdődő - valamennyi tagját. Hiszen a férfitársadalom – pártoktól függetlenül – ránk, mint nőkre tradicionálisan még jelenleg is csupán, mint a konyha alkalmazottjára (esetleg, mint lakás-tartozékra), avagy a család egybefogásának és a gyerekekről való gondoskodás egyedüli felelősére tekint, zárult a szónoklat.

 

Mindennek következtében joggal hiányoltam(tuk) – amiért én személyemben sértve is érzem magam, hiszen magában a pártban is jóval kisebb létszámban vannak jelen a nők, mint a férfiak, tehát saját házunk táján is lenne még tennivaló – például Kunhalmi Ágnest, illetve Göncz Kingát, Lendvai Ildikót és a másik országgyűlési képviselő frakciótagot, a volt szociális és munkaügyi minisztert. De hisz az már DK-s, szóltak a többiek közbe. Dehogy, nem az Erikára (Szücs – FJ.) gondoltam, egyébként, mint a most létrejött választási szövetség egyik pártjának tagja, akár ő is ott lehetett volna. Hát akkor kiről van szó - sürgették a név kimondását az indulásra várók - hiszen más személy ez időtájt már nem tölthette be ezt a posztot. Dehogynem, replikázott tovább ismerősöm, itt van a nyelvemen, a, a, a, hát a Móncsi, nyögte ki - elégedetten felkiáltva - a közismert személy keresztnevét. A Móncsicsire gondolsz? Igen, na, végre most beugrott a neve: a Lamperth Mónikára! De hiszen ő belügyminiszter és nem szociális miniszter volt. Ugyan, kezdesz már szenilis lenni, hát nem emlékszel, amikor a Gyurcsány kirúgta őt a kormányból, még nyilvánosan el is sírta magát? Akkor, a kormányból szociális- és munkaügyi miniszterként távozott, őt követte a miniszteri székben a Szűcs Erika. (Szégyenkezve vallottam be magamnak, erről a pozícióról nem volt tudomásom, így nem mertem érdemben a vitába bekapcsolódni.) Pedig hát annak idején a Kaposvári Nőegyletből nőtte ki magát politikussá és képviselővé. Mostanra pedig úgy eltűnt a párt közéletéből, mintha sohasem lett volna ott.

 

Nem véletlenül, szólalt meg valaki a mögöttem állók közül. Ma már a mellőzés diktálta sértődöttség miatt a másik oldalon tevékenykedik. Melyik másik oldalon, érdeklődtek többen? Hát a kormányzat oldalán. Persze, te aztán mindezt hiteles forrásból tudod, avagy talán hallgatóztál, hangzott a cukkolós megjegyzés a megszólalt irányában? Igen, mivel a gyerekem odajár a kormányzati elitegyetemre, ahol a volt miniszter asszony minden belső vívódás és politikai gátlás nélkül tanítja mindannak az ellenkezőjét, amit eddig, mint MSZP tag és baloldali politikus vallott és hirdetett. Ez biztosan erős túlzás vagy csupán epés megjegyzés vágtak vissza többen. De hiszen a Mónika legtöbbször, ha meg is szólalt inkább csak nőiesen csacsogott, vagy csak bájos és mosolygós képét mutatva politikusként általánosságokat mondva csupán kedvesen „locsogott”, amelyből sokszor az első sorban ülve sem értettem tisztán mindent, tette a megjegyzést az egyik hölgy, sajnálnám a hallgatókat, amennyiben mindez valós tény lenne?

 

Márpedig ez igaz, voltam kénytelen megszólalni a tények helyretétele végett. A volt miniszter asszony valóban a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen okít – a Köz – itt azonban elakadtam, mivel a tanszék nevére pontosan nem emlékeztem, így megkezdett mondatomat feltételes módban voltam kénytelen befejezni – (be)szerzési vagy Közszervezési és Önkormányzat-igazgatási Tanszék által van foglalkoztatva, bár neve sem az egyetem, sem a tanszék honlapján mind a mai napig (szándékosan?) nem olvasható, ráadásul nem csupán oktat, de még tankönyvet (részt) is ír(t) és szerkeszt(ett). Nahát, ezen azért csodákszom, mivel egyetlen nyilvánosan olvasható életrajzában sem találkoztam (ideértve a parlament és a pártfrakció honlapját is) erre utaló információval, de még a hobbi rovatban sem, és mivel tudomásom szerint tudományos fokozattal sem rendelkezik, de még csak volt államelnökünk kisdoktorijához hasonló munkát sem írt, így kizárt, hogy bármikor és bármelyik kormányzó párt segítsége révén egyetemi közalkalmazotti kinevezést kapjon/kaphasson. Bár politikus esetében a „soha” és a „kizárt” szót nem igen szabad komolyan venni, zárta mondandóját ismerősöm.

 

Közben, az asztalon fekvő képek közül az egyikre rámutatott valaki, ez itt, a demonstrálók között nem a volt belügyminiszter asszony, kérdezte? Nem, felelték többen egyöntetűen, ő sokkal fiatalabb és kicsit mokányabb is. Dehogyis fiatalabb válaszolta valaki, hiszen már ő is megette élete első felének kenyerét, azaz túl van már az ötvenen és itt ez a hölgy sem lehet annál több vagy sokkal kevesebb. Ez igaz, de a miniszter asszony a képen látható személyhez képest, azért enyhén szólva is kicsit testesebb, hacsak a mellőzöttség bánata következtében le nem fogyott és meg nem öregedett annyira, hogy e képről biztosra menve már nem, vagy csak alig felismerhető, nézett rám a kérdező, válaszban reménykedve. Nem tudok segíteni mondtam, már régen találkoztam vele és ez az újságból kivágott kép sem sikeredett tökéletesre. Elmosódott, és ráadásul mivel nem olvasásra és felismerésre készülve jöttem látogatóba az olvasó szemüvegem sincs nálam.

 

Eközben a kisbusz is megérkezett, amely a néhány fős csoportot egy jelöltet bemutató összejövetelre vitte. Elkísértem őket a bejárati ajtóig. Ez idő alatt az egyik várakozó - akinek gyereke a NKE-n tanul - mellém lépve halkan megjegyezte: miért vetem el annak eshetőségét, miszerint a volt miniszter asszony talán már ma is bújtatott egyetemi magántanárként oktat, és jóval többet keres, mint a főállású tanársegédek, akik a PhD hiánya miatt még nincsenek véglegesítve? Csupán a miatt, mert minderről csak nekünk nincs tudomásunk, nézett rám kérdően a „provokátor”? Ettől azért az egész akár igaz is lehet, nemde bár? Erősködött tovább. És ha az egészet - a háttérben - a két oldal politikai mutyizói már régebben lerendezték? Avagy mindez - ebben - a mai jogállamban csupán agyrém, vagy teljes képtelenség lenne? Intézte a kérdést hozzám válaszra azonban nem várva. Majd a búcsúzó kézfogáskor megjegyezte: ne feledjem, a politikus bármelyik oldalon is álljon, érdekei miatt olyanabb, mint a kaméleon, nem csupán a színét képes változtatni, de ha szükséges színtelenné és szagtalanná is tud változni sőt, képes minden lelkiismeret furdalás nélkül felszívódni, akár örökre is!

 

Budapest, 2014. január 20.

 

(az okfejtés folytatását lásd a Helyi önkormányzás 2014 menüpontban)