Fogarasi József

Kövér Elvtárs

2013. december 30. hétfő

 

Nem kell megijedni – nyugtatgatom magam és ismerőseimet – még nem épültem le, de jólneveltségemből fakadóan és a minimális kulturáltság illendőségi szabályai szerint is egy állami méltóságot betöltő személynek kijár a tisztes megszólítás. Különben is, sokak vélekedése szerint már csiszolják és fényesítik a mai tisztelgéssel és üdvözléssel összesimítandó korábbi időszak ölelési és megszólítási módjait, formáit. Mindezt a nép - állítólag - hamar vissza fogja szokni. Viszont az sem titok, hogy az „Úr”, „Uram” nem mindenkinek jön könnyen a nyelvére, leírni pedig képtelen lettem volna.

 

És a megszólítás kötelező jelzői, azok hol maradtak? A „Kedves”, ugyebár nem lenne valóságszerű, talán még az érintett is tiltakozna ellene, a többit (Tisztelt, Nagyságos, Méltóságos Főméltóságos, Ő-főméltóságos stb.) pedig a Házszabály még nem nevesíti, így kötelező alkalmazása sem nem ki-, sem nem megkövetelhető.

 

Jobb híján – sajnos – marad az „elvtárs”. Persze nem a személyhez, hanem inkább az egyes kinyilatkoztatott elvek transzformációjához kapcsoltan. Ami a negyven évet illeti, az sajnos a jelenfolyamat valóságára is igaz. Különösen, ha e ciklust másik (ne adj Isten több) is követi. A szabadságról, a jólétről, a tisztességről, a szolgálatról, az őszinteségről, a korrupciónélküliségről valóban csak az tud életszerűen vallani, aki mindennek az ellenkezőjét már átélte és megtapasztalta, no meg e valóvilág szereplőitől már nem tart, mivel biológiailag mindegy-szálig kihaltak.

 

A jogállamiság létezésének sem egyetlen és kikezdhetetlen mutatója a törvényhozási munka számszerűsége, mint-ahogyan a demokrácia érvényesülését sem csupán az teszi hitelessé, ha a hatalom számára fontos funkciók választással kerülnek betöltésre. Az idevonatkozó és alkalmazott trükköket mindannyian jól ismerjük: egy-három vagy öt év helyett egy ciklus időtartama ma már kilenc, tizenkettő évre szól, majd „érdemekre” alapítva újrázható is; hetven év felett pedig akár posztumuszként is adományozható, de az öröklés és utódlás sem biztos, hogy ördögtől való, csupán egyedül a sorsolás, ami nem összeegyeztethető a diktatórikus demokrácia játékszabályaival.

 

A törvényalkotás megfelelőségét sem a „kiegyensúlyozottság” mértékegysége hitelesíti. E magasztos és felelősségteljes munka eredménye a társadalom számára akkor elfogadható, a polgár által pedig akkor vállalható, ha azok önkéntes jogkövetés alapján is érvényesül(het)nek, azaz a T. Ház által megalkotott normák a nyilvánosság által ellenőrizhető módon, az előírt szabályok betartása mellett jöttek létre, továbbá az adott „termék” szabályai szakszerűségük, közérthetőségük alapján mindenki számára kiszámítható és konzekvensen előremutató. Mindezzel viszont szemben áll az elmúlt négy év parlamenti munka tükörképe: a visszamenőleges hatály, a hatályba-léptetés azonnalisága, az egyedi jogviszonyokra vagy beazonosíthatóan személyre szabott normaalkotás, a „saláta-szabályok” között elrejtett hazugság, a sziklaszilárdságú szabályok percenkénti módosítása, a pofátlanul pimasz módon - ráadásul a keresztényi hitvallással sem összeegyeztethető - csak a „honanyákra- és atyákra szabott törvényhozás stb. esete. Persze a kapuzárás előtt „amíg megvan a kétharmad” még lehet ezeken a tényeken „fésüléssel” néhány menetet csavarni, de ha az erőltetéstől a menet megszakad és senkinek sem lesz kétharmada a csavarcseréhez, akkor már csak az ismert és megtapasztalt IKV (HKI) „barkácsfusi” kétes értékű sikerében reménykedhetünk!

 

Ameddig viszont a baloldalnak nevezett másik-oldalon egyes aktív pártpolitikus-parlamenti képviselők egyazon időben a barikád mindkét oldalán lelkiismeret furdalás nélkül az igét és annak az ellenkezőjét is nyíltan és „büntetlenül” hirdethetik – a volt baloldali belügyminiszter (dr. Lamperth Mónika), aki az Alaptörvényt és az új önkormányzati törvényt pártja ideológiáját követve meg sem szavazta, viszont mindezt a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen „hitelesen” oktathatja és az új rendszerű helyi önkormányzatokról szóló tankönyvet írhatja és szerkesztheti – addig nem ildomos a jobboldali választókat a baloldal kétharmados győzelmével riogatni.

 

Természetesen - mindennek ellenére - a vereség népiesen szólva, benne van a pakliban. Elég, ha csak a budapesti Blaha Lujza téren felállított ingyen konyha előtt a legszentebb keresztényi ünnepnapok alatt kegyelemkajáért – az elmúltnyolcév alatt soha nem látott hosszúságban – sorban állt vészt jóslóan néma tömeg képe idéződik fel bennünk. E tömeg többségét már nem az ágrólszakadt hajléktalanok képezték. Volt köztük rezsijét fizetni nem képes nyugdíjas, utcára tett pedagógus, indokolás nélkül kirúgott közalkalmazott/köztisztviselő, munkanélküli szakmunkás, gyermekét egyedül nevelő családanya és gyerekeit is magával hozott elszegényedett nagycsalád is. Kíváncsiságból a Szt. Rókus-kápolnáig, kórházig és vissza, többször is végigjártam a sort. Nagy többségük nem a reményvesztettek némaságával várt csendben a sorra kerülésre. Vicceket is gyártottak, s meséltek: „tudom-e hol épül a legújabb exkluzív temető?” Nem, válaszoltam. „Hát a Vár-negyedben, a Donáti utcában”A vájt-fülekkel rendelkezők kuncogtak, igazolva, miszerint a nép azért nem buta, de főleg nem hülye. Majd a csattanó is elhangzott: „hogy a végelgyengült talárosokat közpénzen ne kelljen messzire szállítani.” Bár ezen sokan, szó szerint jót röhögtek, én mégsem találtam viccesnek.

 

Többüknek – okos-telefonjuk révén – arról is volt tudomásuk, hogy az országban kik, mikor és hol osztanak (elérhető távolságban) ingyen ételt, s ajándékot, illetve mely helyszíneken jelennek/tek meg ismert személyiségek, politikusok. Lezsák Sándor parlamenti alelnök állítólag – nem először – Kecskeméten a Fő-téren segített az ételosztásban és idejéből meg pénzéből még mézeskalácsra is futotta. Az Ön elvtársi neve viszont senki szájáról nem hangzott el!

 

Ezzel szemben az Echo Tv-nek adott interjúját – sajnos – végignéztem és végighallgattam. Stílusa és viselkedése visszataszító és riasztó volt. Az Ön által megszemélyesített közjogi méltóság tisztségével szemben ugyanis az adófizető jogállami társadalom jogosan vár el egy minimális viselkedési kultúrát, amelybe bele kell, hogy férjen (legalább) a korábbi (magyar) állam és kormányfőkkel szemben tanúsítandó polgári/keresztényi tisztelet és a kellő (született vagy tanult) intelligenciát tükröző megnyilatkozás. Mégiscsak a legitim magyar parlament által kétszer is jogszerűen Magyarország miniszterelnökévé választott személyt - amely tisztséget Ön egyébként soha nem lenne képes elnyerni -  (egyben képviselőtársát) illette az egyik televízió-csatorna jóvoltából a széles nyilvánosság előtt otromba szavakkal és jelzőkkel, amelyek a különböző internetes hírportálok segítségével ráadásul napvilágra kerültek: ”… a Gyurcsány Ferenc nevű képződmény a politikában … egy gennyedző seb a demokrácia testén … már az is egy kín, hogy róla beszélni kell …" . Még szerencse, hogy mindez nem a Tisztelt Házban hangzott el. Ez esetben a Házszabály alapján bizonyára a megsértett személyt meg kellett volna követnie, továbbá több havi illetménymegvonást kellett volna önmagával szemben kiszabnia.

 

Nem válna kárára e témakörben, ha szabadidejében tanulmányozná a volt amerikai elnökök által követett viselkedési és megnyilatkozási kultúrát és etikettet. Így idehaza a másik oldal választópolgárai számára is néha talán sikerülne szimpatikusnak is látszania.

 

Budapest, 2013. december 30.

 

 

 

 

 A közlésre készített változatot lásd a Publikálásra szánt tervezetek (2014) között „Kövér Elvtárs” cím alatt.