Fogarasi József

Közvégrendelet, a nyilvánosság számára

 

 

E címbéli mondat műfajilag és szakmailag is hibá(d)zik. Ezt tudjuk mindannyian. E „témaötlet” alapja az egyik nálam vizsgázott hallgatótól származik, akinek - szóban forgó tévedésének - „okfejtése” lenyűgözött. Az okfejtést felvettem „az elszólások, tévedések, botlások, ostobaságok stb.” általam - szórakozásból - vezetett házi nyilvántartásomba. A füzetecskét lapozgatva - egy szomorú esemény apropóján - eltűnődtem, és beleszerettem e hallgatói tévelygésbe. Így történhetett meg, hogy e téma körüli elmélkedésemet - többszörös áttétellel - oldalamon most közzéteszem.

 

 

A vizsgatéma a jegyző volt. A kérdésemre, hogy miként csoportosítaná az eddig tanultak alapján a jegyzőket válasza a következőképpen hangzott: egyrészt a csoportosítás lehet hierarchikus: aljegyző, jegyző, főjegyző és címzetes főjegyző (elbűvölő, de még nem volt vége a feleletnek), másrészt a tevékenység jellege szerint: írnok, gyorsírnók, jegyzőkönyvvezető, jegyzőkönyv-hitelesítő, falusi jegyző, városi jegyző, parlamenti jegyző, körjegyző és közjegyző. (Lenyűgöző e szerteágazó ismerethalmaz, gondoltam magamban.) Álmodozó tévelygéséből nem kizökkentve megkérdeztem: szerinte miben különbözik a körjegyző és a közjegyző tevékenysége (jogállása, sic!) A válasz több mint elgondolkodtató volt (elolvasva feljegyzéseimet most is csodálattal adózom e józan – semmitől nem befolyásolt – okfejtés előtt): mindkettő közszolgálatot teljesít a hozzá forduló polgárok számára azzal a különbséggel, hogy a körjegyző - e szolgálat teljesítése végett - körbejárja a hozzátartozó településeket a polgárokkal való találkozás végett; míg a közjegyző odahaza (az irodájában) várja a hozzá fordulókat. A hatás irányomban frenetikus volt, sajnos az eredményes vizsgához viszont kevés.

 

 

A napokban találkoztam egy régen látott ismerősömmel, beszámolt egy közös ismerősünk halálhíréről és temetéséről, személyes „élmények” alapján. A temetés egyszerűen fenséges volt, a cég, ahol igen fontos pozíciót töltött be a megboldogult, saját halottjának nyilvánította, így a temetés összes költségét – még a papi közreműködést is – a volt munkahely állta. Ha szegény „óriás-törpe”(szűkebb körben ez volt a beceneve) láthatta volna a ceremóniát – különösen annak tartalmi és formai kivitelezését – biztosan meg lett volna vele elégedve. Mindig is hiú ember volt és sokat adott a külsőségekre. A ravatalozó előtti téren, középen volt a koporsó elhelyezve, körös-körül színpompás virágerdő, gyertyák, kandeláberek, tömjénfüst és illat, díszőrség a kollégák részéről, gyászbeszéd, szavalás, zene, szertartás stb. Türelmem fogytán, így közbeszóltam: a barátokon kívül mások is jelenvoltak? Igen, hangzott a válasz. Tudod az is ott volt, aki megfúrta az utolsó pozíciójából aztán, akik (nevek kerültek felsorolásra) csak a háta mögött merték kritizálni, no meg a felettes szerv is képviseltette magát. Mindenki megjelent, még azok is, akik a háta mögött nem igazán szerették, de azért a potyát a közös vadászat alkalmából mindig is elfogadták, sőt még a barátnője is beállt egy rövid időre a sorfalba annak ellenére, hogy az utolsó időben már csak a pénzére hajtott (ezt a megszenderült is tudta). A tálaláson elborzadva, témaváltásra késztettem ismerősömet.

 

 

Három nap múlva utazom Tokióba, jutott eszembe, nagyon hosszú a repülőút oda és vissza is, ez idő alatt pedig bármi megtörténhet! A materiális (ingó és ingatlan) javak nem érdekelnek, soha nem is érdekeltek, de a holttestemet (ha megtalálják) és a szellememet nem adom, senkinek. Úgy döntöttem, hogy műfajbontó leszek: nyilvános közvégrendeletet készítek, és azt elhelyezem a számítógépen a saját magamnak fenntartott helyen, de azon részben, amelyhez – halálom után – a legegyszerűbb módon, bárki hozzáférhet:

 

 

Nem akarok senki halottja lenni, senki ne sajátítson ki, és senki ne akarjon saját halottjának tekinteni (ez utóbbira nem hiszem, hogy bárki is vállalkozna)! Minden ilyen és ehhez hasonló temetés ellen tiltakozom! Senkit nem akarok programjában megzavarni, és senkit nem akarok olyan helyzetbe hozni, hogy ezen utolsó eseményemen megjelenjen, és részt vegyen. Ne legyen ravatalozás, gyászszertartás, ne legyen búcsúztatás, se virág, se zene, se szavalás és még díszbeszéd sem, papra sincs szükségem. Hamvaimat szórják szét kedvenc új-lipótvárosi kávéházam légterében, minél magasabbról, minek következtében lényem minél messzebbre szállva mindenütt jelen lehessen. Hogy valamennyi ellenségem és kétszínű ismerősöm érezhesse, mindennap: életükben változatlanul folyamatosan jelen vagyok, hiszen nem távoztam el csak láthatatlanná váltam.

 

 

Búcsúzva, gondolataimat Ady ismert versének, ismert soraival zárva, üdvözlök mindenkit:

 

 

Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek. /

 

/ Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény. /

 

 

Budapest, 2009. október 19.

 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 92
a héten: a héten: 384
a hónapban: a hónapban: 2496
összesenösszesen433296
az oldalt jelenleg nézik: 1