Fogarasi József

A kettős mérce Janus arca*

2013. június 15. szombat

Nem tudok a napilapokba, folyóiratokba úgy belelapozni, avagy a különböző elektronikus hírforrások között válogatni, hogy már a „menü-pontok” címszavai között ne botolnék bele a különböző magyar kormányzati méltóságok által naphosszat unásig hangoztatott brüsszeli – állítólagos – kettős mérce Magyarországgal szembeni alkalmazásának kritikájába, EU identitást romboló, káros hatásának szóvá tételébe.

Persze a kettős mérce azért kettős, mert az - amennyiben valós - mindkét irányból tekintve igaz, minélfogva elítélendő akár Brüsszelből mérik irányunkba, akár hazai szervezeteink, vezetőink kezei közül indul is a rőf.

Ez az alapigazság azonban az elmúlt évek során - különösen napjainkban - szerzett hazai tapasztalataim összegzése eredményeként megdőlni látszik. Egy, a közigazgatási politikai hatalomnak szimpatikus és általa a háttérben támogatott közhasznú civilszervezeti egyesület tekintetében, sorozatos törvény- és alapszabálysértései miatti többéves bírósági procedúra eredményeként született – a kereseteknek helyt adó – jogerős bírósági ítéletek rendelkezéseit a társadalmi szervek nyilvántartását vezető (fővárosi) bíróságok szemlélete miatt nem sikerült érvényre juttatni annak ellenére sem, hogy az ügyben eljárt legfelsőbb bírói fórumok az egyesület összes határozatát – a tisztújító közgyűléseken elfogadottakat is beleértve – megsemmisítették. A nyilvántartást vezető bíróság ugyanis mindezen tények ellenére - a jogállami érveket meg nem értve - makacsul ragaszkodott azon álláspontjához, miszerint a változásbejegyzést joghatályosan csak a korábban bejegyzett - választási eredményeiktől megfosztott - tisztségviselők terjeszthetik elő. A jogászi végzettségű érintettek azonban a jogerős bírói döntések végrehajtása végett semmit nem tettek. Passzivitásukat az - ügyben érthetetlen módon fellépni nem kívánó - ügyészségi távolmaradás csak fokozta. A jogalkotás e téren felhalmozódott hiányosságait firtató javaslatokra a NER téma szerint illetékes államtitkára pedig csupán a kormányzat kincstári tettrekészségét volt képes tolmácsolni: „a Kormányzat vizsgálja a társadalmi szervezetek nyilvántartásával kapcsolatos eljárásjogi kérdések áttekintésének szükségességét.”

Nem volt mit tenni, mint az Alaptörvény biztosította magyar jogállamiság érvényesülése és az alapjogok védelme érdekében segítségért az állítólagos kettős mércét alkalmazó brüsszeli szervekhez fordulni. Persze náluk sem megy minden simán, de azért ott az itthoniakhoz képest - ha csak egy hangyányit is - a méretek is mások. A tárgykörben a Római szerződés biztosította jogokra - a Gyülekezés és egyesülés szabadságára, a Hatékony jogorvoslathoz való jogra, illetve a Megkülönböztetés tilalmára - hivatkozással Viviane Reding Alelnök - Jogérvényesülés, alapvető jogok és uniós polgárság - Európai biztosnak írt beadványra azonban hat hónap elteltét követően sem érkezett válasz. Az e miatti - José Manuel Barroso Elnök úrnak címzett - egyéni állampolgári panasz elküldését követően viszont két hónapot sem kellett várni a reagálás – magyar nyelvű (!) – megérkezésére. Sőt, – erre (?) furcsa módon – még az Emberi Jogok Európai Bírósága is megmozdult, és elfogadható határidő tűzésével kérte a 2008 óta „nála alvó” ügyben keletkezett további dokumentumok megküldését.

Mindezzel szemben idehaza a kétharmados hatalom Brüsszelre mutogató Janus arcú eminenciás urai tettekben a magyar hon polgárainak kárára szégyenérzet nélkül és bőkezűen bánnak a kettős mérce biztosította „előnyökkel”, de közben a szavak szintjén vizet prédikáló hangzatos retorikával idézik az Alaptörvény bort hintő vonatkozó passzusait: az emberi lét alapja az emberi méltóság; az emberi méltóság sérthetetlen; népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi; mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék; döntéseiket törvényben meghatározottak szerint indokolják; mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyedül vagy másokkal együtt, írásban kérelemmel, panasszal vagy javaslattal forduljon bármely közhatalmat gyakorló szervhez; az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek.!

E szentenciák alaptételei azonban nagyobb részt kidolgozatlanok, így tartalmuk szabad mérlegelés tárgyát képezve az itthoni kettős mérce szín és oldal hovatartozásától, illetve a hatalom és egyes hatóságok, bíróságok szubjektív belátásától függően változó eredményt produkálva érvényesülnek. E körbe sorolható az emberi méltóság fogalma, sérthetetlensége határainak megítélése; a népuralom összetevőinek megnevezése; az állam, polgárt szolgáló tevékenysége érvényesülésének számon kérése; a méltányos, visszaélés- és részrehajlás nélküli, tisztességes és ésszerű időn belüli ügyintézés mibenléte, megsértésének szankcionálása; a közhatalmat gyakorló szervek nevesítése; az Alaptörvény és más jogszabályok mindenkit egyformán érintő kötelezősége stb.

Mindennek következtében az Alaptörvény porladozó márványba vésett hit- és normaelveit olvasva, illetve hallgatva az itthoni polgár nem érti és sehogy sem fér a fejébe vajon miért alább-valóbb a Hunvald per „börtönben felejtett” fő vádlottjának emberi méltósága annál, akivel szemben sajátos „mérlegelés” eredményeként még csak nyomozás sem indulhat; avagy a Kúria eljáró tanácsa vajon honnan meríti a bátorságot, hogy törvény adta szerepkörén túlterjeszkedve csupán az általa szubjektíve kipécézett peres oldal megszemélyesítőit oktassa ki és alázza meg; illetve milyen mérce az, amelynek alkalmazása révén - a bizonyítékok ellenében - Orbán Viktor megúszhatja a biztonsági öv be nem csatolásáért járó felelősségre vonást, míg más halandó ebben a kedvezményben nem részesülhet; és vajon kit szolgál az az Alkotmánybíróság, Miniszterelnök, Köztársasági elnök, a Kúria elnöke, aki az ország törvényeit be nem tartva még csak válaszra sem méltatja az írásban hozzáforduló személyt? Továbbá tisztességesnek, részrehajlásmentesnek és ésszerű időn belüli ügyintézésnek tekinthető-e azon hatóság (NAV) hónapok óta a végtelenbe nyúló eljárása, amelyben az eljáró szerv/személy - öncélú sértettsége miatt - saját hibájának és mulasztásának belátása mellett képtelen az ügyet bocsánatkéréssel és általa az ügyfélnek feleslegesen okozott költségek megtérítésével lezárni. De vajon képes-e európai minőséget produkálva oktatni-nevelni, kutatni egy olyan – a világ, egyetemi rangsorában egyébként nagyítóval sem látható – felsőoktatási intézmény (NKE), amely a panasztörvény rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva azért burkolózik Alaptörvényt sértő hallgatásba, mivel megítélése szerint az intézmény nem minősül „közhatalmi szervnek” és így a válaszadási kötelezettség elmulasztása vele szemben nem számon kérhető? E nevesített extremitások körében a csúcsot azonban az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) képviseli azon telefonon közölt álláspontjával, miszerint az Alaptörvény a polgárnak csupán a kérelem, panasz, javaslat közhatalmat gyakorló szervhez történő előterjesztésének jogát fogalmazza meg, de a válaszadást nem teszi az adott szerv kötelezettségévé.

A felsoroltak ismeretében már egyértelműsíthető a kérdés, de az arra - az itthoni magyar polgár szempontjából - adható válasz is. Melyik mérce a Janus arcú, az emberi méltóságot semmibe vevőbb: az Unióhoz önként csatlakozott tagállamok közötti különbségek egyfajta kiegyenlítését szolgáló Brüsszelből jövő, avagy az itthoni polgárok választotta, hatalommal felruházott szervek és személyek által alkotott jogrenddel szembemenő, egyének szubjektivitásától, önkényeskedésétől függő, esetleg a polgár pártoldalhoz, pártszínekhez viszonyulása által befolyásolt követelményrendszer?

Bagoly mondja verébnek, nagyfejű!?

Budapest, 2013. június 15.

*A publikálásra szánt változatot lásd a Publikálásra szánt tervezetek (2013) között, „A kettős mérce Janus arca” cím alatt.

A publikált változatot lásd a Népszava 2013. július 6. szombat – 140. évfolyam 156. szám – 7. oldalán „A kettős mérce Janus-arca” cím alatt.