Fogarasi József

Dackorszak, avagy a tipegő hiszti?* 

A gyermekekkel foglalkozó szakirodalomban vannak, akik dackorszaknak – mások csupán tipegő hisztinek – nevezik azt a (2-3 éves kor közötti) gyermekkorban jelentkező első periódust, amikor a gyermek először kerül összeütközésbe az őt körülvevő külvilággal, annak különböző tilalomjelzéseivel, melyeket – alkati habitusától függően – vagy tudomásul vesz, vagy lázadozva szembeszáll vele akarata érvényesítése végett. A szaktudósok szerint a dac nem más, mint mások akaratával, állításával szemben a saját, a különvélemény képviselete, illetve érvényesítésének megkísérlése. A dacreakció tipikus megnyilvánulási formájaként ismert például a dühkitörés, az ordítozás, a földön fetrengés, a toporzékolás, a csak azért is ellenkezés, az elvárthoz képest való másnak a tevése stb. amelyet - gyakran - a gyermek cselekvésének meghiúsulása, az általa kitűzött/elképzelt cél és a korlátozott lehetőségek közti konfliktusok váltanak ki belőle. E tipegő hiszti - említett - jelei különösen olyan környezetben jelentkeznek - majd gyakoriságuk erősödve növekszik - ahol a gyermek kívánságait figyelmen kívül hagyják, de a drámai dackitörések hatására környezete megengedővé válik. A dackorszak első periódusának általában az egykeség – az azt csinálok, amit akarok – megszűnésének szomorú ténye, az óvodai, illetve a nagyobb – társadalmi – közösségbe való beilleszkedés (integrálódás) szokott véget vetni. A dackorszakot - amely a fejlődés természetes velejárója - nem lehet kikerülni, egyszerűen ki kell bírni; hatása viszont állítólag neveléssel tompítható.

Az elmúlt több mint egyéves időszakot szemlélve az elmondott szimptómák az Alkotmánybíróság esetében is észlelhetők, de nála a dackorszakba, mintha némi amnézia is vegyülne. Magyarország Alaptörvényének – 2011. április 25.-ei – kihirdetése óta - a tények ellenére - nem bízva a szemével látottakban és a fülével hallottakban képtelen elfogadni és beletörődni: nem csupán az ország, de az ő neve is megváltozott. 2012. január 1-jétől a köztársaság megszűntével az ország neve joghatályosan egyszerűen csak, Magyarország, „dacos gyermekünké” pedig „csupán” Alkotmánybíróság (1. sz. melléklet)! Azonban énképe, én-tudata– az eltelt több mint egy év alatt – mégsem volt képes hozzászokni e változáshoz pedig a róla szóló sarkalatos külön törvény (2. sz. melléklet)sem engedett különcködésének, nevét - megerősítve az Alaptörvény adta elnevezést - „Alkotmánybíróság”-ként véglegesítette.

Mindezek ellenére a taláros testület - gyerekes makacsságából - egy jottányit sem engedve a megszokott negyvennyolcból, önállóságra való törekvéséből, tüntetően a régi nevét használja! És itt lép be a tragikusan előrehaladott állapotú amnézia vagy hatalommánia: ugyanis mind a régi - és gyűlölt – Alkotmány (3. sz. melléklet), mind pedig a korábbi Ab.tv. (4. sz. melléklet)is a taláros testületről „Az Alkotmánybíróság” cím alatt tartalmaz rendelkezéseket; azaz a név két előtagja a „Magyar” és a „Köztársaság” törvényellenesen, önkényesen és önhatalmúan került a táblákra és a levelezés dokumentumaira. Pedig, mind az induláskori, mind a XXV-1/2346-1/2012. ügyszám alatt 2012. február 28. kelt, de 2012. január 1-jével hatályba lépett – (azonban nem tudni mi okból és milyen célból vezérelve, a Magyar Közlöny mellékletében a Hivatalos Értesítőben csak 2012. április 21-én közzé tett) módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt – alapító okirat (5. sz. melléklet), de még az ugyan-e napon kelt és az előbbi okiratot felülíró (Sic!) - 2012. március 1-én hatályba lépett - Alkotmánybíróság SZMSZ-ében (6. sz. melléklet)XXV-1/2346/2012. szám alatt meghivatkozott, de ezúttal 2012. január 6. kelt Alapító Okirat, sőt még a törzskönyvi nyilvántartás is (7. sz. melléklet) - a legkisebb kétséget sem hagyva maga után - egyértelműen „Alkotmánybíróság” néven nevezi a szóban forgó intézményt.

Igaz, a Donáti utcai székházon – a határátkelőhelyekhez hasonlóan – a „Magyar Köztársaság” feliratú táblák 2012. január 1-jét követően időben lecserélődtek, de a levelezés dokumentumain örök emlékű mementóként megőrzésre kerültek és mind a mai napig - lelkiismeret furdalás nélkül - használatban maradtak úgy a régi, fekete-fehér, mint az új, színes felségjelzéses „Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága” fejrésszel legyártott borítékok és levélpapírok. Senki nem akadt, aki – a szoboráthelyezések és utcanév átfestések országában – megszánva a dackorszakát élő aranybullás társaságot kölcsönadott volna neki, avagy társadalmi munkában vállalta volna, hogy etikett címkével leragasztja, kifesti, vagy legalább vastag fekete filctollal áthúzza a „letűnt korszak” intézményének porlepte elnevezését, fölébe írva egyben az újat! Viszont voltak, akik - védelmükbe véve a NER épülőfélben lévő tartóoszlopait - szembeszálltak a múltőrzésnek e fura formájával és számolatlanul küldték vissza a nem létező nevű feladótól érkezett postai küldeményeket (8. sz. melléklet) mindhiába, mivel nem figyeltek oda kellően a dackorszak egyik ellenszerére. A gyermek hóbortjával szemben türelemmel kell viseltetni; rosszallásunk kimutatása helyett utánzóképességét kihasználva és dicsérve látványosan kell neki megmutatni a helyes viselkedést: felkeresve őt, a szeme láttán kell átírni a pincéből és a padlásról összekotort és az idő múlásától már megsárgult levélpapírok és borítékok inkriminált fejrészét. Fontos azonban tudni: egyetlen alkalom ehhez a tanulási folyamathoz nem lesz elegendő, mindezt - a kívánt eredmény elérése végett - többször kell megismételnünk, hogy végre utánozni kezdjen minket.

Viszont érdekes a tény: a kettős mérce nemcsak a politikában, de az Alkotmánybíróság dackorszaki amnéziájában is előbukkan. Hiszen minden trauma és tipegő hiszti nélkül - szinte egykedvűen - vették tudomásul, hogy az elődök kurucos vehemenciával kiharcolt vívmányukat, a magyar keresztény-királyság fellegvárában, Esztergomban kiépített és még egy kétharmados törvény által is garantált - igaz a kényelmetlen utazgatások miatt hivatalosan igénybe egyszer sem vett - „székhelyüket” az új alkotmányozó nagyhatalom egyetlen tollvonással eltörölte. De közülük még arra sem akadt vállalkozó, hogy - az Alaptörvény hatálybalépése után - követve az egyetlen előd esztergomi zarándoklatának példáját legalább az Aranybullára az apostoli szentvárosban tegyen esküt.

A gyermekkorral foglakozó szakirodalmak szerint a cél elérése végett adjunk elég időt a gyermeknek a hiszti leküzdésére való felkészülésre, de ne kérleljük a helyes cselekvésre. A kialakult helyzetet próbáljunk meg humorral, higgadtnak maradva kezelni éreztetve vele azt, hogy kitörései nem hatnak ránk. A hiszti elmúltával azonban feltétlen üljünk le vele beszélgetni magatartása helytelenségéről, viszont a dacoló gyermeket soha ne büntessük meg. Megnyilvánulásait ellenben folyamatosan figyelemmel kell kísérni, nehogy később más szokásokhoz is kedve támadjon „ragaszkodni”.

A kérdés csupán az, hogy egy demokratikus jogállamban, ahol a társadalom az Alkotmánybíróságtól várja el más szervek tevékenysége/működése alkotmányellenességének, törvénytelenségének felismerését és megszüntetését, továbbá a törvény/jogalkotó mulasztásaira történő figyelemfelhívást elfogadható és egyben elégséges megoldásnak tekinthető-e a „hiszti” elmúltával a produkciót előadó „gyermekkel” való türelmes elbeszélgetés magatartásának helytelenségéről, illetve cselekvéseinek folyamatos fegyelemmel kísérése, nehogy más „csínytevés” elkövetésére is hajlamot kapva rögeszmésen azt hihesse, hogy neki mindent szabad (legfeljebb majd ismét jön a megbocsátó/feloldó „nagybeszélgetés”). Az Alkotmánybíróság azonban az Alkotmány és a reá vonatkozó kétharmados törvény egyértelmű névmeghatározása ellenére „Alkotmánybíróság” helyett önhatalmúan „Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága” névre keresztelve jegyeztette be önmagát a Magyar Államkincstár által vezetett törzskönyvi nyilvántartásba, s hivatalosan használva tartotta fenn e törvénysértő elnevezést 2011. december 31. napjáig (9. sz. melléklet). E nevet azonban - annak ellenére, hogy az Alaptörvény és az irányadó sarkalatos törvény rendelkezésének de jure eleget téve „Alkotmánybíróság” megnevezésként jegyeztette be a törzskönyvi nyilvántartásba (lásd a 10. sz. mellékletként szereplő, a 2012. január 01. napján hatályos állapotot tükröző törzskönyvi kivonat adatait) - hivatalos iratainak fejrészén (és még az általa legyártatott tértivevényeken is) - levelezési dokumentumainak (levélpapír; kicsi, közepes és nagyméretű levélboríték, illetve az általa gyártatott tértivevény) fejlécén - mit sem törődve az Alaptörvény védelmének legfőbb szerveként a törvényességgel, de még csak annak látszatával sem - de facto minden különösebb zokszó, illetve jogi és etikai következmény nélkül 2012. június végéig - törvénysértő módon továbbhasználta. (Mindez a külső szemlélőben, a jogkövető polgárban megütközést keltve vészjósló módon idézte fel tanult emlékeiből az ismert hadvezér mindentől és mindenkitől függetlenedő hatalmi arroganciájának kezdeteként önmaga általi császárrá koronázásának eseményét, melynek csúcspontjaként még - a császári cím elmaradhatatlan jelképe - a császári korona is önmaga fejére önmaga által került felhelyezésre.

Kérdés, vajon a NER gigantikus ország építő munkája során van-e elég időnk a gyermek rossz szokásainak elhagyását/kinövését kivárni? Lehet-e, szabad-e a Herendi porcelánból készült családi étkészletünk őrzését rábízni? Nem nő-e fejünk fölé és az Alaptörvény legfőbb védelmezőjéből nem válik-e annak erodálójává? És akkor még a legfontosabb kérdést fel sem tettük: képes lesz-e öncélú akaratossága helyébe az állam polgárainak szolgálatát állítani?

A gyermek most vakációra megy, így lesz időnk, a gondolkodásra!

Budapest, 2012. június 29.

* A téma vázlatszerű felvetését lásd a Blogban „Dackorszak” cím alatt.

A publikálásra szánt változatot lásd a Cikkek, tanulmányok (2012) között „Dackorszak vagy csupán a tipegő hiszti?” cím alatt.
A publikált változatot lásd a Népszava 2012. július 19. csütörtök - 139. évfolyam 168. szám - 7. oldalán „Dackorszak?” cím alatt.