Fogarasi József

Megalázás, következmények nélkül!

Megalázás, következmények nélkül !*

 

 

A fülkeforradalommal megválasztott új Országgyűlés - az 1/2010.(VI.16.) OGY számú - a Nemzeti Együttműködésről szóló Politikai Nyilatkozatában utalt arra, miszerint az áprilisi (2010-i) választásokon egy új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek. A magyar nemzet a választások eredményeként megalakuló új Országgyűlést és a felálló új kormányt kötelezte arra, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák a Magyarország által - a munka, otthon, család, egészség és rend tartóoszlopain - felépítendő Nemzeti Együttműködés Rendszere munkálatait, amely Rendszer segítségével, a benne megtestesülő összefogással képesek leszünk megváltoztatni Magyarország jövőjét.

 

Az építés munkálatainak gyors ütemű eredményeként megszületett Magyarország Alaptörvénye, amely 2012. január 1-jén hatályba lépett. Hitvallása szerint a polgárnak és az államnak közös célja: a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesedése, amelynek keretében az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi. E szorgoskodó gyorsaságú, szabadságharcos lelkesedésű országépítésnek - környezetet nem szennyező egészséges - jogi kereteit az Alaptörvény Alapvetés B) cikk (1) bekezdése adja: Magyarország független, demokratikus jogállam, melynek normatív – legyen az sarkalatos törvény, jogszabály vagy csupán közjogi szervezetszabályozó eszköz – és erkölcsi - figyelemmel nemzeti hitvallásunk (nem jogi) kereteire is: összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet [Alaptörvény Nemzeti Hitvallás második blokk harmadik tétel] - szabályait, elvárásait mindenkinek [elsősorban az országon belül (és kívül?)] be, és meg kell tartania. Mindezt rendszerszerűvé, megkerülhetetlen módon alkalmazandó és számon kérhető követelménnyé Magyarország elfogadott első egységes Alaptörvénye emeli és szentesíti egyrészt az első mondatban megnyilvánuló fohász - „Isten, áldd meg a magyart!”- másrészt a zárómondatban önként vállalt és kinyilatkoztatott felelősségvállalás - „Isten és ember előtti felelősségünk tudatában…”- révén.

 

A fentebb idézett dokumentumokban foglalt elvek és kinyilatkoztatások jegyében látott hozzá a magyar társadalom - az új Országgyűlés és az új kormány irányításával - a Jó Törvények alkotásához, a Jó Állam kiépítéséhez. Az új Országgyűlés a képviselők igen nagy többsége által támogatva a sorozatban benyújtott törvényjavaslatok elfogadásával többek között megalkotta - 2010. november 2. ülésnapján - A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. sz. - 2010. december 20. ülésnapján - A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. sz. - 2011. július 4. ülésnapján - Az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. sz., majd - 2011. július 11. ülésnapján - A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. sz. törvényeket. Továbbá döntött az Alkotmánybíróság (AB) feladat- és hatáskörének módosításáról, a leendő Jó AB létszámának kiegészítéséről, a javasolt alkotmánybírák és az AB elnökének megválasztásáról.

 

A Jó AB azonban hálálkodás helyett - időben nem sokat kivárva - ütött, és a Jó Állam új Országgyűlését már az első menet legelején - méltóságát nem kímélve - egyenes horogütéssel megalázó módon a padlóra vitte. A kiütöttre a rászámolás, részben még folyamatban van, figyelve mozgását azonban azt hihetnénk nem lesz képes felállni, illetve ha lesz is ereje a kiegyenesedéshez és a javításhoz a mérkőzés hátralévő részében kétségbeesett pillantására a sarokból a törölköző előbb-utóbb bedobásra kerül. Persze a küzdőtér körül a suttogások is felerősödtek, miszerint az egésznek csupán bundaszaga van és a rászámolást már régen abba kellett volna hagyni az eredményt pedig kihirdetni, hiszen három ilyen egyenes horogütést - amennyiben azok valódiak voltak - nem lehet „túlélni” és - mintha mi sem történt volna - a mérkőzést folytatni. Egyesek arra is emlékeztették a sajtó jelenlévő tudósítóit, hogy az épülő Jó Állam (új) Országgyűlését egyetlen napon (2011. december 19.; Magyar Közlönyben történő közzététel napja 2011. december 20.) egyszerre három egyirányú, sokkhatást eredményező ütés a fülke forradalom óta még nem érte, ráadásul abból az irányból, ahonnan ez  nem igen volt várható mivel, egyrészt az önállósulásra (önálló hatalmi ággá válásra) vágyó AB szárnyait a Jó Országgyűlés még idejében megnyesegette, másrészt filozófiai, szakmai, emberi irányultság tekintetében - létszámának megemelésével, az elnök megválasztásának saját hatáskörbe vonásával - az állami hatalmi berendezkedésben betölthető sorrendisége egyértelműsítésével alaposan és végérvényesen eligazította.

 

Úgy tűnt, mindezek hatására az AB erejét és figyelmét az OVB országos népszavazási és népi kezdeményezési kérdésekben megszületett határozataival szemben benyújtott jogorvoslatok elbírálása terén felhalmozódott többéves elmaradásának számszerű csökkentésére kívánja összpontosítani. Ennek tanúságjeleként az AB gőzerővel látott hozzá a több hónappal, évvel ezelőtt benyújtott „soron kívül” elbírálandó beadványok elbírálásához, eredményeként pedig a Magyar Köztársaság nevében a – szakmailag nem dicsérhető tartalmú – határozatok, végzések futószalagszerűen kerültek kibocsátásra. A követett iránnyal és az ütemmel a Jó Állam is elégedett lehetett, hiszen azok nagyjából egybeestek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének épülésével. Aztán hirtelen és váratlanul(?) jött a feketeleves, három (négy) sarkalatos - eszmeisége szerint legalábbis annak tekinthető - törvényt (annak jelentős tartalmú szakaszait) az új összetételű AB „elmeszelt”, amely tényből a sajtó és a média óriási méretű szappanbuborékot fújt társadalmi piedesztálra emelve ezzel egy pillanatra az AB-t, amely döntéseit még néhány napig a Magyar Köztársaság nevében hozhatta meg és tehette közzé.               

 

Mielőtt azonban a Jó Állam Országgyűlését ért „támadás” miatt elsírnánk magunkat és a mérkőzés elvesztésének tényét kihirdetnénk, nézzük meg közelebbről ezt a - hírközlőszervek által - hatalmasra duzzasztott szappanbuborék lufit: azaz mi is történt az AB budapesti székhelyén 2011. december 19-én? Az AB elsőként a 164/2011.(XII.20.) AB határozatával - közjogi érvénytelenség miatt - A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény alkotmányellenességét mondta ki, megsemmisítve egyben a szóban forgó törvényt szőröstül-bőröstül. Másodikként - a 165/2011. (XII. 20.) AB határozatában - az AB A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény, valamint A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény egyes, alapvető jelentőségű szabályait minősítette alkotmányellenesnek, illetve marasztalta el esetükben a törvényhozást mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességben. Végül a 166/2011. (XII. 20.) AB határozatban Az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvénnyel módosított - a büntetőeljárásról szóló - 1998. évi XIX. törvény (Be.) egyes rendelkezései alkotmányellenességét és nemzetközi szerződésbe ütközését állapította meg a taláros testület. (Ezzel – a hosszúra nyúlt nyári szabadságot követő önmaga diktálta hatalmas munkatempóban – az AB végkimerülése határára érkezvén nem csupán elfáradt, hanem összes puskaporát is ellőtte, több hónapos előkészítő munka után a nyugdíjpénztárügyben Karácsony előtti utolsó ülésén már képtelen volt megoldást találni és döntést hozni; e kudarc okán megint „szabadságra” ment.)

 

A fentiekben nevesített három AB határozat nagy vonalakban történő elemzését követően könnyen a hegyek vajúdásáról és az egerek születéséről szóló népi bölcsesség juthat majd az eszünkbe. De ne mondjunk értékítéletet az elemzést megelőzően.

 

Egy-egy AB határozat kapcsán sokféle következtetésre juthatunk, például abból a tényből is, hogy mennyi idő telt el az indítvány(ok) benyújtásától a határozat megszületéséig. Persze csupán az idő múlása révén messzemenő evidenciák vagy éppen törvényszerűségek nem állíthatók fel, mivel minden egyes témának önmagában is meglehet a maga szükségszerű és objektív időtartama, de vannak, akik ebből az egyszerű tényből is képesek az AB-nek az adott kérdésre vetített társadalmi, politikai érzékenységére nézve messzemenő találgatásokba bocsátkozni. Így volt ez a fenti három/négy törvény esetében is. Nagyon sokan voltak, akik szinte biztos fogadást kötöttek volna arra, miszerint ezekben a témákban az AB 2011-ben nem fog állást foglalni; nos, tévedtek, hiszen a döntés megszületett az persze már egy másik kérdés, hogy az adott tartalom a szakma elismerését vagy kritikáját váltja-e ki.

 

Annyi mindenesetre biztos, a közzétett AB határozatokból nem állapítható meg az indítvány(ok) benyújtásának időpontja, erre legfeljebb a támadott jogszabály kihirdetése és az AB meghozott döntése közötti időkülönbségből vonhatunk le egyfajta – sokra aligha használható – következtetést. Persze vannak közvetett kivételek is. Ilyen az AB harmadikként nevesített határozatához kapcsolódó - a Be. egyes módosított rendelkezéseit támadó - indítványok közül a Legfelsőbb Bíróság elnökéé, aki az AB-hez benyújtott indítványát – keltezéssel egyetemben (2011. augusztus 4.) teljes terjedelmében – nyilvánosságra hozta. Az viszont e témakörben alapvető jogállami kérdés, vajon egy demokratikus jogállamban valamely jogszabály vélhető alkotmányellenessége közügy-e vagy az csupán a beadványozó személyes érdekű (magán)ügyének tekinthető? Álláspontom szerint egy mindenkire nézve kötelező jogszabály vélhető alkotmányellenessége és annak indítványban levezetett okfejtése és érvrendszere mindenki által megismerhető közügyet kell, hogy képezzen, minek következtében a benyújtott indítvány tartalma a jogkövető publikum elől „nem titkolható” el; azaz megjelenítéséről (például az ország, esetleg az AB honlapján) állami keretek között (az anyagiakat is ideértve) gondoskodni kell. Természetesen e nyilvánossági követelmény alól a beadványozó neve kivételt képez(het), amennyiben nevének feltüntetéséhez - előzetes írásbeli nyilatkozata alapján - nem járult hozzá. E szabály azonban nem vonatkozhat a közszereplőkre, esetünkben például a Legfelsőbb Bíróság elnökére, a Magyar Ügyvédi Kamara elnökére és a két - indítványt benyújtott - országgyűlési képviselőre tekintettel arra, hogy a közfunkciókat olyan személyek töltik be, akik minden esetben rendelkeznek névvel, amelynek nyilvános megismeréséhez a Magyar Közlönyt olvasó utókornak bármikor és bármely tagjának alkotmányos alanyi joga van. Ennek következtében e személyek nevének elhagyása az AB részéről súlyos alkotmányossági problémát vet fel.

 

Az előbbi gondolatmenetet továbbfejtve: az indítványi tartalmak kötelező nyilvánossá tétele széles körben a jelenlegi „majdnem titkos” AB eljárást is ellenőrizhetővé tenné, nevezetesen: az indítványokban foglalt felvetések mennyiben nyern(t)ek az alkotmánybírósági eljárás során érdemi vizsgálatot, azokból mely tartalmak kerültek az indítványt elbíráló testület elé és melyek azok, amelyek a határozatba bekerülve a későbbiekben „res iudicata"-t képezhetnek. Ennek következtében kiküszöbölhetővé válna az AB jelenlegi „mazsolázó” lehetősége az indítványban szereplő, számára szimpatikus vagy antipatikus felvetések, javaslatok, megoldási módok, érvelési szempontok stb. között, s így az indítványozó is abba a helyzetbe kerülhetne, hogy alappal kérhesse számon - mintegy reklamálva - a taláros testülettől az általa benyújtott, de ott valamilyen oknál fogva elkallódott, illetve elfogultság, esetleg szubjektív indulattól vezérelve (ne adj Isten politikai irányultságból) el nem bírált indítványának vagy azon belül egy-egy felvetésének elmaradását, esetleg annak okát.

 

Hova tovább e módszer segítségével egy-egy alkotmánybírósági határozat tartalma – akár a fentiekben említett háromé is – nem csupán a szűk szakma, hanem a széles publikum számára is érthetőbb lenne, s talán az is szemet szúrna az olvasónak, ha az adott alkotmánybírósági határozat mondanivalóját tekintve alig áll többől, mint legfeljebb a benyújtott indítvány tartalmi átfogalmazásából, logikai sorrendjének megváltoztatásából. Nagyjából ez állapítható meg az AB harmadik határozatának és a főbíró indítványának tartalmi egybevetése alapján is. De nem könnyítik meg az egyes határozatok tartalmi „kódjának” megfejtését, szövegének polgárok általi megértését – hiszen ők is ennek az országnak a lakói nem csupán az emelkedett gondolatisággal megáldott és az Országgyűlés által e tisztségre megválasztott 15 fő, akiknek egyedüli kiváltságos joguk – a testület által meghozott határozatokhoz fűzött különvélemények, párhuzamos indokolások csatolása, illetve az azokhoz való csatlakozások akkor sem, ha azok csak néhány sornyi megjegyzést, vagy csupán a csatlakozók nevét tartalmazzák. (Az első AB határozathoz 3 indokolt különvélemény és 2 névaláírásos csatlakozás, valamint 2 kifejtést is tartalmazó párhuzamos indokolás; a második AB határozathoz 2 különvélemény és 1 a különvélemény egyik pontjához történt névaláírásos csatlakozás; míg a harmadik AB határozathoz 2 különvélemény ebből az egyikhez 2 teljes  mellszélességű névaláírásos csatlakozás, illetve a másik különvélemény néhány pontjához szintén 2 névaláírásos csatlakozás, valamint 2 párhuzamos indokolás, amelyikből az egyikhez csupán 2 névaláírásos csatlakozás, míg a másiknál a párhuzamos indokolás egyik pontjához történő csatlakozás került csatolásra.)

 

De akkor ki az, aki az egyes határozatokat teljes odaadással elfogadta – erre nézve sem a határozat rendelkező, sem annak indokolási részében egyetlen mondatos utalást sem találunk – és mit kezdjen a határon belüli és kívüli magyar honpolgár a számára teljesen érthetetlen csatolmányokkal? Ráadásul van egy rejtély is, amelyet a be nem avatott halandó aligha fejthet meg (még én sem vagyok rá képes) kellő konspiráció nélkül: a 15 alkotmánybíróból vajon hol tartózkodott az egyik, amikor a három határozat együtt 2011. december 19-én a teljes ülés tagjai által aláírásra került, hiszen csupán a középső (a 165. sz.) határozaton vehető számba – az okmányt aláíró – mindegyik alkotmánybíró neve; igaz e határozaton a hiányolt bírót - akadályoztatása miatt(?) - az aláírásban az elnök helyettesítette, s írta alá helyette az AB határozatát és az ahhoz csatolt különvéleményt is.

 

[Érdekes fejlemény: a különvélemény (általában) nem a határozat maghozatalakor szokott az AB tanácskozó termében nyomban megfogalmazódni és megíródni (ez képtelenség is lenne egy-egy ilyen emelkedett hangvételű és magas színvonalú absztrahált dokumentum esetében; annál is inkább) mivel a tanácskozás teljes ideje alatt a tárgyalandó ügyben még nincs határozat, csupán a határozat tervezete létezik, amely (tartalmát tekintve még képlékeny, még alakulhat, változhat azaz) csak a teljesülés végén a szavazással és a határozattervezet elfogadásával emelkedik majd határozati „rangra” megnyitva az utat az egyet nem értők előtt a különvélemények és a párhuzamos indokolások gyártására és csatolására. Mindez viszont csak kétféle formában kivitelezhető: vagy már az ülés elején végleges a határozattervezet és mindenki viszi magával az ülésre az esetleges saját különvéleményét, párhuzamos indokolását, avagy az ülés után még az épületben maradva saját szobájában megírja a különvéleményt, párhuzamos indokolást és azt aláírva leadja az iratokhoz való csatolása (melyre az illető alkotmánybírónak az Ügyrend szerint az írásba foglalt döntés kézbesítését követően négy nap áll a rendelkezésére), illetve a határozat közzététele végett (az Ügyrend értelmében ugyanis a különvéleményt és a párhuzamos indokolást a határozattal együtt kell közzétenni). Mindezzel együtt továbbra is érthetetlen: mi az oka annak, hogy az egyazon ülésen meghozott három határozat közül az egyiken (a középsőn) a távollevő alkotmánybírót az aláírás akadályoztatása miatt „helyettesítették”, míg a másik kettő esetében nem? Ennek magyarázata egy alkotmányos jogintézmény esetében elvárható lenne (egy rövid utalás erejéig, esetleg az adott határozat indokolásának utolsó mondatában)].

 

De vajon mi lenne és hova jutna a jogállam működése, ha az összes helyi önkormányzati, kisebbségi, választási bizottsági, köztestületi stb. üléseken vagy a bírósági tanácsokban meghozott határozatokhoz a testületek tagjai az alkotmánybírósági gyakorlatot követve különvéleményeket, párhuzamos indokolásokat és/vagy mindkettőhöz kinyilvánított csatlakozásokat fűznének? Ki igazodna el e megtébolyodott jogállamban? Hiszen azért vannak a testületi ülések jegyzőkönyvei, hogy mindez ott kerüljön elhelyezésre; az írói munkásságát ki nem élt személyek pedig a saját helyi (házi) lapjaikban tegyék közzé az ilyen irányban túltengő egyéni munkásságukat. Hol lelhető fel e félremagyarázott eljárási rendben az Alaptörvény Nemzeti Hitvallás második blokkjában hangoztatott alapelv érvényesülése: „az állam szolgálja polgárait”, hiszen e gyakorlat inkább tekinthető becsapásnak, félrevezetésnek, lebecsülésnek, lenézésnek stb. mint az állam általi szolgálatnak, amelyből a polgárok 90%-a aligha ért valamit! Tessenek már végre néha a földre is leszállni sóhajt fel az egyszerű kétkezi munkát végző, olvasni és írni is nehezen tudó, de adót rendesen fizető honpolgár!

 

Hasonló anomáliákkal találja magát szemben a jogkövető (állam)polgár, amikor arra lenne kíváncsi, vajon a három említett AB határozat mikortól kezdve fejti ki hatását, azaz mikor lép hatályba, a megsemmisített szabályok mikortól kezdve nem alkalmazhatók? Az első (164.sz. hat.) erről a kérdésről nem a rendelkező, hanem csupán az indokolási rész végén, a III/4. pontnak is az utolsó mondatában ad eligazítást: azaz az – AB-ról rendelkező törvény (Abtv.) – általános szabályai szerint, a határozat közzétételét (XII.20.) követő napon (vagyis december 21-én) veszti hatályát (míg a megsemmisített törvény már kihirdetett, de még hatályba nem lépett rendelkezései nem lépnek hatályba). A második (165.sz.) határozat erről a kérdésről viszont – az előbbivel ellentétben – a rendelkező részben ad eligazítást: legfeljebb csak az okoz majd fejtörést az egyszerű halandónak, hogy ha egy jogszabály alkotmányellenes, akkor annak egyes rendelkezései vajon miért a határozat közzétételét követő napon vesztik hatályukat, míg más szabályai esetében erre az „eseményre” 2012. május 31. napjáig várni kell? A harmadik esetében (166. sz. hat.) az olvasó a - bekezdés elején - feltett kérdésre sem a rendelkező sem az indokolási részben nem kap eligazító választ, mivel ez a határozat zárómondatként csupán az Abtv. egyik – a jogkövető polgár által valószínűleg – fejből fel nem idézhető (41.§) szakaszára hivatkozik, ráadásul olyanra, amely nem a megsemmisített jogszabály hatályvesztésének időpontjáról rendelkezik, hanem csupán a megsemmisítést kimondó AB határozat Magyar Közlönyben történő közzétételi kötelezettségét írja elő. Mindebből pedig az következik, hogy ez esetben a Jó Állam egyik alkotmányos alapintézménye (az AB) az állam polgárát (polgárait) szolgálás helyett arra kényszeríti, hogy a határozaton kívül – a határozat joghatályának megismerése végett – az Abtv.-t is kézbe vegye és megkeresse annak vonatkozó rendelkezését [42.§ (1) bek.] - ha az AB a jogszabály alkotmányellenességét állapítja meg, úgy a jogszabályt részben vagy egészben megsemmisíti, ez esetben az adott jogszabály az AB határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét követő napon veszti hatályát - annak érdekében, hogy megfejthesse az AB határozat által megsemmisített jogszabály hatályvesztésének (alkalmazhatósága megszűnésének) napját. De vajon mindezt a jogkövető polgárnak kell-e ilyen precizitással ismernie, illetve mindezt miért nem lehet az AB határozat rendelkező részében „szájbarágós” módon és egységes elvek alapján (lásd a már említett 165. sz. határozatot) azonos módon követni? Ja, hogy az egyes határozatoknak nem ugyanaz az alkotmánybíró az előadója? E kérdés megválaszolásának tanulságait viszont már a taláros testületnek kell(ene) kollektíve levonnia és gyakorlatában töretlenül alkalmaznia!

 

A három határozattal összefüggésben - a néhány részletet követően - lássuk a Jó Állam Jó Országgyűlése és Jó Alkotmánybírósága közötti küzdelem végső kimenetelét és annak lehetséges (háttér)összefüggéseit.  

 

Az Alkotmánybíróság a 164/2011.(XII.20.) AB határozatával közjogi érvénytelenség miatt kimondta A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény alkotmányellenességét és a törvényt megsemmisítette. Az AB e döntésével - sportnyelven szólva - ugyan megroggyantatta „ellenfelét” (nevezetesen az Országgyűlést), de ez egyrészt inkább volt a publikumnak bemutatott látványos puha jobb horog, másrészt szabálytalan, övön aluli ütés, mint tisztességes és méltóságteljes sportszerű cselekedett, amely egy ilyen nagy tekintélyű taláros testülettől szakmailag elvárható lett volna. Az ütést követően bár rászámoltak a törvényhozóra, de az megrázva magát kiegyenesedett és mintegy fityiszt mutatva a szabálytalankodóra cseles és csalafinta, de sportszerű módon kivitelezett - a közönség ujjongása által kísért - hatalmas és megalázó erejű ütésével egyszer s mindenkorra elgondolkodtató és tanulságos módon emlékeztette vetélytársát a hatályos jogállami és abból fakadó jogállásbeli rangsor ténylegességére.

 

A megsemmisítő tartalmú döntés ugyan egy pillanatra – a kívülálló számára – azt a látszatot keltette, mintha az AB a jogállam védelme érdekében cselekedne és az alkotmányosság érvényesítése végett szállna szembe a törvényhozóval, de ez a látszat - amely a sajtó bábáskodása jóvoltából hatalmas méretű léggömbbé terebélyesedett - nem volt más, mint egy üres lufi, amely az Országgyűlés nem várt gyorsaságú válaszreakciója által igen rövid idő elteltével nagyot szólva kipukkadt lerántva ezzel a leplet az AB eljárásának szánalmasságáról és farizeusságáról. Az AB ugyanis a kifogásolt törvény alkotmányellenességének vizsgálata során - saját jól felfogott érdeke védelmében - az elmélyült és alapos szakmai munka helyett csupán a látványosságra törekedett, ezért olyan oldalról közelített a törvény alkotmányellenességének megállapíthatóságához, amelyben a hangsúly a tartalmi kérdésekkel szemben az ún. „formaiakra” helyeződött. Azaz mivel az AB a vizsgált törvény alkotmányellenességét az „előkérdésre” a Házszabályban foglalt ún. törvényhozási eljárás szabályainak megsértésére alapította, így az AB „töretlen (saját maga jogszabály hiányában alakította) gyakorlatát” követve (hivatkozva) az indítványokban felvetett további (tartalmi) kifogásokat már nem vizsgálta, vagyis a maga számára utóbb kényelmetlenné válható kérdésekben az állásfoglalást és kinyilatkoztatást a formális kérdésben „eredményt hozó” vizsgálattal megelégedve megfutamodás szerűen elhárította. Tette mindezt úgy, hogy az ún. közjogi érvénytelenségnek jelenleg sincs normatív (jogszabályi) alapja, hiszen az Abtv. az alkotmányellenesség megállapításának ezen elkülönített és nevesített érvénytelenségét (okát) nem ismeri. Ennek egyetlen és ezért gyenge lábakon álló „jogalapja” csupán az AB által önhatalmúan kreált és alkotmányos „rangra” emelt saját „töretlen gyakorlata”, amely viszont nem minősül sem normatív, sem jogszabályi, sem alkotmányos előírásnak.

 

Álláspontom szerint a Házszabály egy-egy kiragadott pontja (rendelkezése), különösen annak egy-egy napirendi téma tárgyalásához kapcsolódó (alkalmazott) részlete nem alapozza meg (nem alapozhatja meg) az AB alkotmányossági vizsgálódási jogosultságát; erre nézve az AB nem rendelkezik törvényi felhatalmazással. A Házszabály ugyanis a törvényhozó (az alkotmányozó) szuverén hatalom „belügye”, amely saját belső működési (tárgyalási) rendjét határozza meg és legfeljebb csak összességében vethető össze az Alkotmánnyal. Csupán erről tartalmaz kifejezett rendelkezést – nyilván nem véletlenül – az Abtv. is, amelynek kezdeményezése azonban kizárólag az Országgyűlés mérlegelési jogkörébe tartozik és minderre csupán megalkotását megelőzően kerülhet sor [Abtv. 34.§ (1) bek.]. (Megjegyezem: az alkotmányosság felett őrködő AB-nek 1989. október 30-tól 2011. december 31-ig még az sem tűnt fel és szemét sem szúrta, hogy a róla szóló - Abtv. - törvény szövegében Házszabály helyett – alkotmányellenesen – végig ügyrend szerepelt.) Az előbbi okfejtést azon tényszerűség is alátámaszt(hat)ja, miszerint a külső megítélőnek (résztvevőnek, szemlélőnek), de talán még a belső résztvevőnek sem lehet a követett (alkalmazott) eljárás menetére – nélkülözhetetlen részleteire – kellő és alapos rálátása ahhoz, hogy a Házszabály egy-egy konkrét pontja, és az adott napirendi téma, tárgyalási és elfogadási (szavazási) procedúrája közötti alkotmányosság kérdésében (megítélésében) állást foglalhasson, objektív értékítéletet mondhasson. Ehhez adott esetben a részletek ismeretére is szükség lenne, amelyhez azonban adott esetben kellő alapot, támpontot csak az Országgyűlés üléséről készült jegyzőkönyv elolvasása és tanulmányozása biztosíthatna. Nem véletlen, hogy az AB eljárása megkezdése előtt kéréssel fordult az Országgyűlés elnökéhez: nyilatkozzon arról, hogy a tárgyi egységes javaslathoz benyújtott zárószavazás előtti módosító javaslatok egyes pontjai mennyiben felelnek meg a Házszabály 107.§ (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek. Mint az várható volt a házelnök a felkérésben nevesített konkrét témában történő állásfoglalást (nyilatkozatot) elhárította: a válaszlevélben foglaltak szerint erre ugyanis nincs jogosultsága; a felkérésben felvetett eljárási kérdésekről előzetesen az Alkotmányügyi bizottság foglal állást, de utólagosan erre már e bizottságnak sincs lehetősége.

 

Mindennek következtében aligha képzelhető el, hogy az AB eljárása során volt (lehetett) abban a helyzetben, hogy kellő és objektív tények (bizonyítékok), illetve felkészültség hiányában is megállapíthassa miszerint az adott törvény (Ehtv.) megalkotására valóban az indítványban foglalt állításnak megfelelően a Házszabály adott rendelkezésének megsértésével került sor; továbbá, hogy e szabály megsértése valóban olyan súlyos eljárási szabálytalanságnak minősül, amely az Alkotmány 2.§ (1) bekezdésének sérelmét előidézve a megalkotott törvény „hibája” miatt annak alkotmányellenességét kell, hogy eredményezze. Az AB vonatkozó határozatából ugyanis nem derül ki, hogy kik az indítványozók, melynek következtében még feltételezni sem lehet, hogy az indítványozók esetleg rendelkezhettek/nek olyan információkkal, amelyeknek az indítványban történt nevesítésére (leírására) támaszkodva talán objektív döntés hozható. Hiszen egyrészt az AB határozata csupán kivonatos formában idézi vissza az indítvány(ok) tartalmát, amely az olvasót még nem győzi meg arról, hogy a leírtak valóban hiteles információkon alapulnak, mivel egyes idézett szövegrészek olyan részletekről is beszámolnak, amelyekhez az Országgyűlés adott témát tárgyaló ülésén részt nem vett személyek nem igen juthattak hozzá. Ha viszont az indítványozó személyek egyben képviselők, akkor ezt a minőséget az AB határozatának fel kellett volna tüntetnie, sőt mint közszereplők nevüket sem lehetett volna „eltitkolni”. Mindennek hiánya, valamint annak ténye, hogy az AB határozata sehol nem hivatkozik arra, miszerint eljárása és döntése meghozatala során (akármikor is) beszerezte és áttekintette volna az Országgyűlés adott üléséről készült hiteles jegyzőkönyvet kétségbe vonhatóvá teszi az AB mérlegelési jogkörében meghozott határozatának megalapozottságát, tény-és jogszerűségét.           

 

Nem vitatva, hogy a jogalkotásról szóló törvény értelmében a Házszabály, mint közjogi szervezetszabályozó eszköz alkotmányosságának/alkotmányellenességének, nemzetközi szerződésbe ütközésének utólagos vizsgálata az AB hatáskörébe tartozik - tehát a fentiekben tárgyalt törvényalkotással összefüggésben történt vizsgálatra az AB alkotmányos felhatalmazással rendelkezett - mégsem tekinthető helyénvalónak, hogy egy hatalmi ágnak nem minősülő alkotmányos jogintézmény beavatkozva a törvényhozó hatalmi ágat megtestesítő Országgyűlés belső eljárási rendjébe (ha tetszik belügyébe) vele szemben quasi törvényhozóként fellépve döntsön egy-egy házszabályi rendelkezés alkalmazása révén megszületett törvény alkotmányellenességéről. Véleményem szerint az alkotmányos jogszerűség és a szakmai elegancia azt követelte volna meg, ha az AB a „közjogi érvénytelenség” kimondása helyett, a konkrét törvényalkotási tárggyal összefüggésben - áttekintve a Házszabálynak a törvényalkotásra vonatkozó konkrét előírásait - arra az eredményre jut, miszerint az Alkotmány vonatkozó rendelkezése értelmében általánosan kötelező magatartási szabályt csak jogszabály állapíthat meg (és tudvalevő, a közjogi szervezetszabályozó eszköz, mint ilyen nem minősül jogszabálynak) ezért megállapítva e hiányosságot az Országgyűlést határidő tűzése mellett a törvényalkotási eljárás kérdéseinek házszabályi rögzítése mellőzésével önálló törvény megalkotására hívja fel. Pedig az „elegancia” az AB részéről annál is inkább elengedhetetlen alkalmazási követelmény lett volna, mivel egyrészt saját maga sem dicsekedhet azzal, hogy a belső, eljárási kérdéseit tartalmazó Ügyrendjét - amelynek szakaszai igen gyakran kifelé a polgárt is érintő módon jogszabályként viselkednek - törvény szabályozná – annak ellenére, hogy ezt az Abtv. 29.§-a kötelezően írja elő –; másrészt ezen Ügyrend egyes rendelkezéseit (szégyenteljes módon) még alkotója sem tartja be (és a beadványt személyfüggően a hiányosságnak a hiánypótlási felhívásra történt pótlása ellenére - ellentmondva saját szabályainak is; Ügyrend 26.§ - elutasítja és az indítványtevőkön ütve még egyet rosszhiszeműnek is minősíti őket); harmadrészt, az Ügyrendet 1991 óta még alkotója (AB) is csupán „ideiglenesnek” nevezi és tekinti! Mindennek következtében nincs mit az AB-nek a törvényhozó orra alá dörgölnie, sőt előbb illet volna saját portálja előtt elseperni a szemetet (hiszen az alkotmányosság próbáját saját ügyrendje sem állná ki, amennyiben azt egy másik független szerv végezhetné el), s csak ezt követően kimondani és alkalmazni a törvényileg nem létező „közjogi érvénytelenség” terminológiáját.

 

Persze az Országgyűlés sem várt sokáig a férfias visszavágással. Az AB 164/2011.(XII.20.) sz. határozatával közjogi érvénytelenség miatt megsemmisített 2011. évi C. törvényt, amely közjogilag - az AB határozat értelmében - csupán a határozat közzétételét követő napon (azaz december 21-én) veszítette (volna) hatályát, az Országgyűlés egy cseles balegyenes mozdulattal még ezen idő előtt – a 2011. december 19-ei ülésnapon elfogadott „A nemzetiségek jogairól” szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 241.§-ával – szőröstől-bőröstől úgy helyezte hatályon kívül, hogy e törvényi rendelkezés - megelőzve az AB döntésének hatálybalépése napját - még/már 2011. december 20-án (tehát e törvény 2011. december 19-én nem csupán megalkotásra került, hanem egyben a Magyar Közlönyben történt kihirdetése is megtörtént annak érdekében, hogy az említett 241.§-ban foglalt rendelkezés szinte azonnal, vagyis 2011. december 20-án) hatályba is léphessen annak érdekében, hogy az AB – 2011. évi C. törvény megsemmisítéséről szóló – döntése (amely csak december 21-én léphetett hatályba) e napon (azaz december 20-án) már okafogyott is legyen!

 

[Az természetesen már csak költői kérdés, hogy az Országgyűlés által december 19-én a késő esti órákban megszavazott és elnöke által aláírt törvény, vajon milyen gyorsküldeményként kerülhetett a Sándor-palotába, hogy a 84 közlönyoldalt kitevő törvényt az ott rostokoló köztársasági elnök szuper gyorsolvasással úgy olvashassa el és láthassa el kézjegyével, hogy az még december 19-én 24:00 óráig a Magyar Közlönyben kihirdetésre kerülhessen annak érdekében, hogy az másnap december 20-án 00:01 órakor – megelőzve az AB határozatát – hatályba léphessen?! Mindez a sportteljesítmény önmagáért beszél, a minőséget ezúttal is elhallgatva! De ne feledjük, e dicséretes gyorsaság többünk véleménye szerint nem jöhetett volna létre kellő szivárgás és vakondtúrás segítsége nélkül!]

 

Tovább „dicséri” az Országgyűlés felkészültségét és állóképességét, hogy az AB-től elszenvedett puha jobb horog ellenére - a rászámolás alatt visszanyerve eszméletét és egyensúlyát - nem csupán arra volt képes, hogy a „szivárgások és vakondtúrások” segítsége révén a készülő következő AB ütést megelőzve és kivédve sikeres döntést hozzon a „közjogi érvénytelenség” miatt az AB által megsemmisített 2011. évi C. törvény hatályon kívül helyezéséről - időben ezzel megelőzve az AB döntés hatálybalépését - de arra is volt kellő energiája még az első menet végén, hogy az általa hatályon kívül helyezett 2011. évi C. törvény helyébe a 2011. év december 30-i utolsó ülésnapján az új - A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló - 2011. évi CCVI. törvényt megalkossa és a Magyar Közlönyben kihirdesse annak érdekében, hogy a törvény - néhány rendelkezésének kivételével - még december 31-én kihirdetésre kerülve - a kihirdetését követő napon - 2012. január 1-én hatályba is léphessen.             

 

                A második fordulót eldöntő 165/2011.(XII.20.) AB határozatnak már komoly tétje van, hiszen a téma a nemzetközi és hazai körökben kemény kritikai visszhangot kiváltó - sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló - 2010. évi CIV törvény, valamint a - médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló - 2010. évi CLXXX. törvény alkotmányellenességének vizsgálta és esetleges megállapítása. Nem véletlen, hogy e téma felvezetője (előadó alkotmánybírája) maga az AB elnöke. Ennek megfelelően az indítványozók köre is igen széles, általuk pedig a két alapvető jelentőségű törvény szinte valamennyi rendelkezése megtámadásra került. A kényes kérdéshez az AB óvatosan közelített, egyrészt nem nevesítette a beadványozóknak még azon körét sem, akik közfunkciót töltenek be, illetve társadalmi csoportok, civil szervezetek képviseletében léptek fel, másrészt az indítványozó személyeket részletezés helyett elnagyoltan, belőlük csoportokat képezve mutatja be (a határozatot olvasó számára megfejthetetlen csoportképzőket alkalmazva). Az indítványozók beadványainak tartalma „mazsolázva” néhány elnagyolt mondatba sűrítve kerül a határozatban bemutatásra (a teljes beadványi tartalom ráadásul kifogásolható módon a nyilvánosság által hozzáférhetetlen marad). Ennek következtében ellenőrizhetetlen és gyakran követhetetlen az AB gondolatvezetésének objektivitása. Az AB határozata terjengőssége miatt (36 közlönyoldal) áttekinthetetlen, logikailag pedig néhol összefüggéstelen (érthetetlen és megfejthetetlen). A határozat indokolásából ráadásul nem vonható le egyértelmű következtetés arra nézve, hogy a vizsgált két - az előbbiekben tárgyalt törvényhez képest - jóval korábban megalkotott törvény alapvető jelentőségű rendelkezéseinek alkotmányellenessége, miért nem vonta maga után a két törvény egészének AB általi megsemmisítését? Továbbá az egyes alkotmányellenes rendelkezések megsemmisítésére miért kell majdnem félévet várni, illetve a mulasztások pótlására miért kap a törvényalkotó 2012. május 31. napjáig haladékot? Mindebből úgy tűnik az AB az Országgyűlés tekintetében ez esetben kesztyűs kézzel bánt - mintegy érzékelhető kompromisszumot kötve vele - és csupán, szőrmentében mert belemenni a két támadott törvény „szétszedésébe”. Mindezt - álláspontom szerint - a két különvélemény negatíve is kellő módon reprezentálja. Summa summarum: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt (egy időre!).

 

A harmadik menetben viszont már nem lehetett leplezetlenül „bundázni”. Itt az AB a 166/2011.(XII.20.) AB határozatával az Országgyűlésre technikai KO-val szinte megsemmisítő vereséget mért. Igaz az indítványozói oldalon is nagyágyúk sorakoztak fel: a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, továbbá két - a határozatban nem nevesített - országgyűlés képviselő, valamint két magánszemély; ráadásul – megakadályozva az AB, indítványok tartalmában való mazsolázását – a LB elnöke részletes és minden oldalról kellő érveléssel és nemzetközi hivatkozásokkal is alátámasztott indítványát teljes terjedelmében nyilvánosságra hozta. Az indítványozók többsége kérte a támadott 2011. évi LXXXIX. törvénynek a - Be. több rendelkezését is módosító szabályainak alkotmányellenessége és a szinte felsorolhatatlan számú nemzetközi szerződésbe ütközőzése, illetve közjogi érvénytelensége miatti - kihirdetésre visszamenőleges hatályú megsemmisítését. A súlyos jogsértések anomáliája a megoldást illetően az AB tagjait is megosztottá tette, melyet kellően bizonyít a szokatlanul sok különvélemény és párhuzamos indokolás, valamint a hozzájuk történt csatlakozók számszerűsége is. Ennek ellenére végül is az AB - valamilyen félreértelmezett és láthatatlan eredetű hálatartozás alapján - bár a támadott törvény szinte valamennyi alapvető fontosságú rendelkezését alkotmányellenesnek minősítve az általános szabályok szerinti hatállyal megsemmisítette, de megkegyelmezve az Országgyűlésnek a megalázó kiütés helyett a technikai KO-t választva a törvény egészét nem minősítve alkotmányellenesnek azt teljes terjedelemében nem semmisítette meg.

 

Pedig a LB elnöke joggal és kellő alappal - utalva az AB-nek „a felkészülési idő kirívó hiányát megállapító” 29/2011.(IV. 7.) sz. határozatára - hivatkozott indítványában arra, miszerint sérti a jogbiztonságot és ellentétes a jogállamisággal, ha a törvényalkotó nem biztosít kellő felkészülési időt rendelkezései (végrehajtásának) alkalmazásának felkészülésére (az egyes szabályok tartalmának értelmezésére, a szükséges régi „beidegződések” félre tételére, az új követelményeknek megfelelő jogkövetői szemlélet és magatartás kialakítására), hiszen e törvény is – ha nem is a fentiekben említett trükkös módon éjjel kihirdetve, másnap kora hajnalban, de – a kihirdetését (2011. július 12.) követő napon (2011. július 13.) lépett hatályba, igaz az időbélyegző megismerhetetlensége (elrejtettsége) miatt már - könnyen elérhető módon - nem mindenki által megállapítható, hogy a felkészülésre ténylegesen hány óra, percet biztosított a jogalkotó. [Az AB 29/2011.(IV. 7.) sz. határozata, amely a felkészülési idő kirívó hiányát állapította meg a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról rendelkező 2010. évi CLXXIV. törvény hatályba léptetése kapcsán meghivatkozta a 28/1992. (IV. 30.) AB határozatot, amely szerint a jogbiztonság követelménye azt a kötelezettséget hárítja a jogalkotóra, hogy a jogszabály hatályba lépésének időpontját úgy kell meghatároznia, hogy kellő idő maradjon a jogszabály szövegének megismerésére, a jogalkalmazó szervek számára a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez, továbbá a jogszabállyal érintett szervek és személyek számára annak eldöntéséhez, hogy miként alkalmazkodjanak a jogszabály rendelkezéseihez. Az AB e határozatában idézte továbbá a 7/1992. (I. 30.) AB határozatot is, amely kimondta, hogy „alkotmányellenesség csak a jogszabály alkalmazására való felkészülést szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő elmaradása, illetőleg hiánya esetén állapítható meg." Mindennek ellenére az a tény, hogy a LB elnöke által kifogásolt törvényt hatályba léptető 27. § értelmében a törvény 2011. július 12-én, kedden került kihirdetésre, de rendelkezései már másnap, 2011. július 13-án, szerdán hatályba is léptek és így a törvényalkotó egyetlen napot sem hagyott a felkészülésre az AB-t nem hatotta meg és az alkotmányellenesség megállapítására és a törvényi rendelkezés megsemmisítésére irányult eljárást megszüntette.]

 

A főbíró által sérelmezett eljárás azonban véleményem szerint nem csupán az AB által - az első határozatában foggal és körömmel - védett jogállamiságot sérti, de az emberi méltóságot is, amennyiben a hatalmát a néptől nyert törvényalkotó ”lebecsülve” polgárait nem tekinti kiemelt fontosságú követelménynek, hogy egy jogszabály – legalább – elolvasására minimum 1-3 nap teljes terjedelmű időtartam állhasson a jogkövető rendelkezésére továbbá, hogy az elektronikus kihirdetés ideje (nap, óra, perc) valamennyi jogszabály esetében a kihirdetést eszközlő „nemzeti honlapon” – ideértve a papíros alapú Magyar Közlöny valamennyi számát is – az adott jogszabály címoldalának lábjegyzetében feltüntetésre kerüljön.

 

S végül, vajon van-e közös, mindannyiunk számára fontos és hasznos üzenete, tanulsága a hárommenetes AB eljárás során, egyazon napon megszületett három határozatnak? A válasz – annak ellenére, hogy álláspontom szerint mindhárom határozatból hiányzik az átütő és meggyőző erő – határozottan igenlő! Sajnos, e fontos AB „figyelmeztetés” azonban egyik határozat érdemi (rendelkező) részében sem jelenik meg sőt, szinte rejtve marad az egyes határozatokat tanulmányozó személy előtt, pedig tartalma igen csak megszívlelendő, mi több követendő! Ez a jogalkotónak szánt jelzés (jogállami kiáltás) diszkréten az AB, sorrendben harmadik határozatának indokolási részének 10. pontja utolsó bekezdésében húzódik meg, amelyben az AB felemeli szavát a jelenlegi futószalagos törvénygyártási folyamattal, s az általa előálló jogsértési „melléktermékkel” (hulladékkal) szemben - saját magát is meghivatkozva - nem először. Nevezetesen:

 

„Az indítvánnyal összefüggésben ugyanakkor az Alkotmánybíróság ismét szükségesnek tartja megjegyezni, hogy alkotmányossági szempontból nem fogadható el az a törvénykezdeményezési gyakorlat, melynek során a jogalanyok széles körét érintő, átfogó törvényeket nem a Kormány terjeszti elő a jogalkotásra előírt egyeztetési, véleménynyilvánítási előírások betartása mellett, hanem bizottsági, kormánypárti képviselői indítvány alapján fogadja el a parlament [lásd 8/2011. (II. 18.) AB határozat, ABK 2011. február, 68, 76–77.].”

 

Az AB felemelt mutatóujjának szimbolikus jelentése kétirányú, egyrészt emlékezteti a törvényalkotót, miszerint a törvényalkotás rendjét neki is be kell tartania, másrészt e tevékenység nem nélkülözheti a tudományos, szakmai hozzáértésen alapuló értékeket és követelményeket ezért az, nem alapozható a politikusi spontaneitásra! Harmadrészt az előbbiekben említett jogállami, szakmai (tudományos) és etikai normák félre tételéért, semmibe vételéért, megsértésért a jogállami (alkotmányos) felelősséget a jogalkotásért felelős személyeknek, szerveknek viselniük kell!

     

Az első feltétel és követelmény érvényesülése végett előbb-utóbb vagy a Házszabályt kell törvényi keretekbe foglalni, vagy abból kiemelve, a törvényalkotás országgyűlési rendjét szükséges önálló, kétharmados törvényben szabályozni. Mindezzel a korábbiakban már említett és tárgyalt Házszabálysértés triviális esetei következtében, illetve annak alkotmánybírósági túlértelmezése és szubjektív mérlegelése eredményeként előáll(hat)ó ún. közjogi érvénytelenség esetei nagyrészt kiküszöbölhetők lehetnének.     

 

A második feltétel eredményeként meg kell értetni a politikusokkal (országgyűlési képviselőkkel) azt a bonyolult tételt, miszerint a törvényalkotás (jogalkotás) egy jogállamban elsősorban szakmai, tudományos kérdés és nem a parlament üléstermében történő véletlen, illetve a frakcióvezető felhatalmazásából valaki által a hátsó sorokból bekiabált előjelű gombnyomás (szavazás) eredményeként előálló normaegyveleg. A politikus megfogalmazza, mit kíván (szeretne) normatív szabályba foglalni majd ezt az eszmei koncepciót (célrendszert, kívánsággyűjteményt) átadja a jogalkotással hivatásosan foglalkozó, arra hatáskörrel felruházott állami szervezetnek, ahol a szakma (elméletileg és gyakorlatilag felkészült) kiválóságai, a kodifikátorok a megrendelő politikusoktól átvett javaslatcsomagot kibontva az abban lévő tartalmat a jogalkotás tartalmi-formai követelményei szerint olvasható és értelmezhető szövegbe öntve megformázzák és visszaadják a megrendelőnek megvitatás és elfogadás végett. A vita eredményeként felvetődött további kérdések, javaslatok, variációk ismét visszakerülnek a szakértőkhöz, akik azokat logikailag beépítik (kiveszik/módosítják) az általuk készített normatervezetbe, majd ismét a jogalkotó elé tárják, s e folyamat ismételhető mindaddig ameddig a megrendelő a szakma által elkészített „végterméktervezetet” az előírt eljárás keretében és módon törvényként/jogszabályként el nem fogadja.

 

Mindehhez persze szükség lenne egyrészt szakmailag kiképzett, elméletileg és gyakorlatilag is kiválóan felkészített (és folyamatosan edzésben tartott) kodifikátorokra, másrészt a közigazgatásban alkalmazott, szolgálatot betöltő (teljesítő) jogszabálykészítésben (szerkesztésben) szakmailag jártas személyi állományra. Mindez ma hiányzik. E hiányt megszüntetni képes első feltétel azonban már adva van: 2012. január 1. óta jogilag létezik már egy erre a célra alkalmassá tehető intézmény a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, csupán a nevét, képzési struktúráját és oktatói állományát kellene erre alkalmassá tenni. Az új egyetem nevében nem a tudománnyá sosem váló és szakmaiságában sem megragadható (köz)szolgálatot kellene hangsúlyossá tenni, hanem sokkal inkább az e sajátos szolgálatot keretbe foglaló, szakmailag értelmet adó, tartalmilag pedig megtöltő tevékenységfajtát, az igazgatást, ha tetszik a közigazgatást, egyben helyet adva a névben e sajátos szakmának rangot adó tudománynak is. E követelményeknek inkább megfelelne az Igazgatástudományi Egyetem elnevezés, amely esetleg Magyary professzor hagyatékát követve lehetne akár Közigazgatástudományi Egyetem is a „Nemzeti” jelleget azonban nem hangsúlyozva, hiszen ez akár megtévesztésként a világra való nyitottság helyett szűkítően esetleg csupán a hazai (a magyar) kereteket idézné fel az illető személyben az egyetem nevének olvastán, hallatán. A második feltétel az Egyetem képzési céljának és tantárgyi struktúrájának olyként alakítása lenne, amely valamennyi kar valamennyi hallgatója tekintetében kötelező elméleti-gyakorlati stúdiummá tenné a jogszabályszerkesztés követelményének elsajátítását az ezt tanúsító elméleti és gyakorlati részből álló sikeres záróvizsgával együtt. A harmadik feltételt az előbbi követelmények oktatására, gyakoroltatására és az elsajátított ismereteket objektív alapon, számon kérni képes oktatói kör kiválasztása és főállású alkalmazása képezné. E kör személyi állományából nem hiányozhatna a jogász, közgazdász, nyelvész, valamint a műszaki, informatikusi stb. szakiránynak megfelelő egyetemi diplomával rendelkező, az igazgatástudomány elméleti és gyakorlati kérdéseit magas fokon ismerő, a szaknyelve(ke)t a készség szintjén értő-beszélő, tudományos fokozattal rendelkező egyetemi oktatásra személyiségileg is alkalmas nők és férfiak. Kiválasztásuk objektív alapú pályázat alapján történne, amely természetesen nélkülözné a jelenleg még szokásos kivételeket (a személyi összefonódásokat, hűbéri függéseket stb.) és a megkövetelt (előírt) szakegyetemi diplomát nem helyettesíthetné a más végzettségekről szóló papírok sokasága, az élőbeszéd készségét pedig a különböző nyelvvizsgák letételét tanúsító bizonyítványok, továbbá elfogadhatatlan lenne a nem szakirányhoz kapcsolódó témában írt és megvédett tudományos fokozat (azaz nem kerülhetne sor olyan személyek alkalmazására, akik példának okáért a harci eszközök doktori iskolában szigorlatozva értekezésüket mondjuk az ókori önkormányzati és nemzetiségi demokráciából írták és védték meg stb.).   

 

                A harmadik feltétel egy társadalmi és jogállami követelmény érvényesítése: a társadalom szolgálatában elkövetett hibákért (jogsértésekért) az elkövető felelősséggel tartozik, melynek érvényesítésétől a politikusi és a közösséget közpénzből fizetett alkalmazotti körbe tartozók esetében nem lehetne eltekinteni. Sajnos, Magyarországon e követelmény alkalmazása még nem sajátja a politikai kultúrának s részeként - a köz szolgálatának sem - az ilyen esetekben elvárható önértékelés, a vele járó önfelelősség érvényesítése, s eredményeként a köz jóvoltából elfoglalt - de arra alkalmatlanná/méltatlanná vált - „közszékből” való önkéntes felállás és önszántú távozás.

 

Nem vitatható: az AB fentiekben tárgyalt és nevesített három határozta megalázó ütést, s velejáró presztízsveszteséget (vereséget) mért a törvényhozóra, még akkor is, ha az adott ütések egy része a már elemzett módon kíméletes volt. Az AB által alkotmányellenessé nyilvánított és megsemmisített törvények ugyanis alapvető jelentőségűek voltak, amelyek egy része ráadásul még nemzetközi szerződésekbe is ütközött nem beszélve a miattuk az országot ért jelentős külföldi bírálatokról. Mindez joggal veti fel a szakmai és politikai felelősség megállapításának és érvényesítésének kérdését. Egyrészt az adott törvények előkészítésében részt vett közigazgatási szakemberekét, beleértve a beosztott és vezetői megbízással rendelkezőket, továbbá a jogalkotásért felelős minisztérium illetékes munkatársait és vezetőit, köztük a minisztériumot vezető minisztert, a kormányt, amiért a jogalanyok széles körét érintő, átfogó törvények nem általa kerültek a törvényhozás elé beterjesztésre és tárgyalásra, az Országgyűlés téma szerint illetékes bizottságait és a képviselőket különösen a jogi diplomával rendelkezőket – amiért a bagatellnek aligha tekinthető törvénysértő és nemzetközi szerződésekbe ütköző rendelkezések felett szemet hunytak – valamint a köztársasági elnököt, aki e törvénygyártási folyamatot támogatva, időhiányában értelmező elolvasás nélkül ír(t) alá több tízoldalnyi törvényeket, s küldte – a tinta megszáradását sem kivárva – szinte azonnal tovább a kihirdetésért felelős szervnek, hogy azok a kihirdetést követően akár azonnal hatályba is léphessenek (ez alól legfeljebb a 2011. december 19-én aláírt törvény esetében hivatkozhat más fontos idejét rabló és zavaró olyan tényezőre, amely köztudomású: az elnöki  rezidencia kertjébe betört vaddisznók megzavarták az elnök szorgos hétköznapi munkáját. Hírforrás: Origó, 2011.12.19.).

 

Felsoroltak tekintetében aligha mondhatjuk, hogy maradéktalanul érvényesültek a Nemzeti Együttműködés Rendszere alapján megalkotott és elfogadott, 2012. január 1-jén hatályba lépett (2012. január 2-án megünnepelt) Magyarország Alaptörvénye Nemzeti Hitvallás című részében rögzített követelmény, miszerint a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése, hiszen e felsorolásból a rend, a (jog)biztonság és az igazság biztos, hogy nem tudott kiteljesedni. Ennek okainak feltárása az említett felelősség megállapításától és érvényesítésétől várható, amely az Alaptörvényt elfogadó és megállapító képviselők esetében is több kell, hogy legyen, mint a zárómondatban önként vállalt „Isten … előtti felelősség …”!

 

Budapest, 2012. január 3.

 

[Megjegyzés: a tanulmány kifejtése és gondolatmenete hivatkozásaiban és háttéranyagában a 2011. december 31-én még hatályban volt jogszabályok rendelkezésein alapszik.]  

 

* A téma – vázlatszerű – felvetését lásd a Blogban „Megalázás, következmények nélkül!” cím alatt. (2012. január 3. )

A tanulmány  - publikált - első részét lásd a COMITATUS 2012. november-december XXII. évfolyam 212. szám - 112-115. oldalain „Megalázás, következmények nélkül!" I. cím alatt.

A tanulmány  - publikált - második részét lásd a COMITATUS 2013. tavasz XXIII. évfolyam 213. szám - 47-54. oldalain „Megalázás, következmények nélkül!" II. cím alatt.

 


Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 8
a héten: a héten: 238
a hónapban: a hónapban: 1507
összesenösszesen259 666
az oldalt jelenleg nézik: 46

Megosztás