Fogarasi József

A fekete zongora

2011. december 17. szombat

 

Az idő előrehaladtával egyre nehezebb (őszintén szólva sosem sikerült, de talán igazán nem is akartam) kibújni abból a magammal hozott objektív és mindehhez később hozzáadódott - majd vele eggyé nőtt - magamnak magam teremtette szubjektív szimbólumrendszerből, amely látás- és gondolatvilágomat akármerre is haladva, fordulva, nézve, hallva és tekintve egy életen át (jelenleg is) meghatározva vezérli megszólalásaimat, illetve – a mások által csak kívülállóként és csupán végeredményként észlelt/észlelhető – cselekvéseimet. Mindezt nem bánom csupán sajnálkozom, amikor a számomra oly gyakran egyszerűnek és érthetőnek tűnő/tekintett üzeneteimet a fennkölt és fennhéjázva rólam „ítéletet” mondó többség üveges szemmel, és „nem-akarom” megérteni megnyilvánulással érdeklődés nélkül, érzéketlenül figyelmen kívül hagyja. Emiatt azonban nincs harag közöttünk, hiszen vannak időszakok és esetek mikor a nekik beszélek, de nem hozzájuk szólok filozófiája rombolóbb hatású az azonnal pusztító érthetőségnél. A szépség – ne feledjük – azonban a megértésben van, amelyhez megspórolhatatlan az adott személyiség – gyakorta fáradságos és időigényes – megismerő-megfejtése.

 

Legutóbb New Yorkban – a kezdési időponthoz képest korábban érkezve – a Carnegie Hall világos, majdnem fehér színű koncerttermének nem kisméretű színpadára letekintve – a felsőbb emeleti erkélyről (mivel ott a jegyárak még megfizethetők voltak) – számomra csodálatos egyéni művészi látványt nyújtott a színpad közepén elhelyezett fekete színű zongora. A terem még szinte üres volt, így aztán zavartalanul lehetett elmélkedni: vajon a fekete-fehér összhatásában melyik szín a dominálóbb és melyikhez képest; a fehér a fehérebb a feketéhez vagy inkább a fekete a feketébb a fehérhez viszonyítva. Óhatatlanul is Ady kevesek által ismert (és értett) verse „A fekete zongora” – amelyről Ignotus állítólag csupán annyit mondott: Akasszanak fel, ha értem, de gyönyörű – és a géniuszköltő összetett és bonyolult szimbolikája kellős közepén találtam magam. Itt a zongora azonban nem volt magányosan egyedül, jobboldalán ott állt egy, a hangszerszólistának odakészített szintén fekete színű kottaállvány. De mérhetetlen a két eszközként szolgáló tárgy közötti minőségkülönbség! A zongora, megszólaltatója által működésbe hozható, igaz néha önállósodhat is; ezzel szemben a kottaállvány az előbbiek közül egyikre sem alkalmas. Persze a zongora nem csupán hallgatag tárgyi eszköz, szakavatott kezek alatt billentyűzetének húrokra leadott ütése által érzékeny megszólalásra is képes, hangszerként azonban csak akkor funkcionál, ha érzi, hogy művész uralkodik felette. E hangszer azonban, művész keze alatt az önálló virtuozitás mellett, képes a más hangszert (hegedűt) megszólaltató művész kellő alázatú szolgálatára, kísérésére is. Az állvány, minderre viszont nem! Az említett két hangszer (violin és piano) kellő alázatú együttműködésének köszönhetően - a kiváló művész (Sam Haywood) kezének engedelmeskedő piano kísérete mellett - a violint megszólaltató Joshua Bell szólójátéka felejthetetlen zenei élményt nyújtott a világhírű Carnegie Hall közönségének (személy szerint nekem is).    

 

Itthon, a MÜPA-ban – a 10. alkalommal megrendezésre kerülő „A Zongora” elnevezésű sorozat első koncertjének előadásán – is a színpadon állt a fekete zongora, de nem fehér színű környezet által körbevéve, hanem magányosan kottaállvány nélkül. Igaz nálunk, szóló zongorakoncert esetén a nézők a színpadon is helyet foglalhatnak, mintegy társaságot szolgáltatva a zongorának. Így volt ez a napokban is, a zongora a pódiumon - berendezési tárgyként - alázattal várta megszólaltatóját. Majd rövid csendet követően a színpadra lépett Borisz Berezovszkij, aki mindenféle felhajtási allűrtől mentesen, „nemes egyszerűséggel” – nélkülözve a frakkot, a szmokingot, de még a nyakkendőt is hátrahagyva – mackós járással odasétált a zongorához és - hosszan tartó igazítás helyett egyszerűen csak ráült a zongoraszékre - kezét rátéve a billentyűzetre a zongora - engedelmeskedve az ujjak pihekönnyű irányításának összeforrva parancsolójával - megszólalt, hangszerként. Az összhatás örök élményként vonult be emlékeim történelmébe. Micsoda élmény, lelkendeztem magamban. Persze ehhez három önálló csúcsteljesítmény együtt-hatására volt szükség; a zeneszerzőkre: Beethovenre, Ravelre, Brahmsra és Lisztre, a géniuszra, továbbá Borisz Berezovszkijra a koncerten virtuóz szintre emelkedett zongoraművészre és nem utolsósorban a csodásan megalkotott tárgyra, a fekete zongorára, amely magaslatokba emelkedve hangszerként szólalva fület-lelket melengetve muzsikált. Hallatára a teremben megállt a csend, még a hangzás pillanatát „szétverő” szokásos krákogások, köhögések, tüsszögések, orrfúvások, cukros papírzizegések stb. is abbamaradtak. Mindenki csak a már említett hármas csoda együttes produktumára koncentrálva - hátrahagyva a terembe behozott napi gondokat - együtt úszott a minőségi művészettel.

 

Majd egyszer csak hirtelen Brahms, Variációk egy Paganini témára írt művének megszólaltatása közben (inkább már közelebb a darab végéhez) a hármas egység leggyengébb láncszeme – a szerző és az előadó által gerjesztett művészi hőfokot nem bírván – a zongora húrja fizikálisan elpattanva felmondta a szolgálatot. Berezovszkij rezzenéstelen arccal véve tudomást a történtekről a művet végigjátszva felállt, majd - szemléletesen bemutatva a problémát - a közönség tapsovációja kíséretében elhagyta a színpadot. Az elmúlt több mint hatvan év alatt nem sikerült hasonló „élményt” átélnem (hegedű, gitár esetében az ilyen eset ugyan nem ritka, de ott jön azonnal a segítség, hangszercsere formájában). Ez esetben hangszercsere helyett „orvosi beavatkozásra” került sor, az előadóművész távozását szinte azonnal követte a „zongoramester” bejövetele kezében „orvosi” kézitáskával. A helyszíni műtét azonban csupán néhány percig tartott (úgy tűnt számomra a kiszolgáló apparátus készültsége is „művészszintű” volt). Majd mintha misem történt volna folytatódott az előadás, Liszt: Transzcendens etűdökkel. A zongora billentyűi ezúttal megszeppenve igyekeztek lépést tartani az előadóművész virtuóz gyorsaságú - és időnként a két kéz által ellentétes ritmust diktáló - játékával. A hallgatóság szinte lélegzetét visszafojtva drukkolt a zongorának, hogy „szellemileg” és fizikálisan is képes legyen tartani a tempót, húrszakadás nélkül. Sikerült! A kitört tapsvihart Berezovszkij a közönség örömére és a zongora – önállósodása miatti – „büntetéseként” hat rövid ráadásdarabbal köszönte meg.

 

A páholyban ülve először büszkén kihúztam magam, majd észbe kapva és körülnézve - hogy remélhetőleg senki sem látta e manővert - gyorsan és restelkedve kicsire zsugorodtam. Nyolc évig tanultam zongorázni, majd egy évet a szórakoztató műfajjal töltöttem, de e hangversenyt átélve úgy érzem nincs tényleges jogalapom azt mondani, hogy tudok zongorázni, mert e kijelentésemmel megsérteném az említett hangszert, ehhez pedig nincs jogom. Zongorázni csak az tud, akinek keze alatt a hangszer nem csupán hangot ad ki, hanem hangszerként megszólalva hallgatóságát el is kápráztatja. Erre pedig csak egy művész képes rábírni a zongorát. Hogy ki a művész? Nem biztos, hogy az, akire ezt ráfogják, vagy aki erről papírt képes felmutatni, de akinek neve hallatára a nevesebb (Carnegie Hall, MÜPA stb.) hangversenytermek - különösebb reklám és tömeges híresztelés, valamint „telebuszos” akciók nélkül - is megtelnek hallgatósággal, az már biztosan közel jár e magasztos cím, titulus, szakmai „rangfokozat” elnyeréséhez, kiérdemléséhez. Mert e címet, rangot, megszólítást stb. a világ kulturáltabb „tájegységein” a tehetségek is csak kemény és fáradságos munkával tudják elnyerni a nagytiszteletű publikum segítsége által.

 

Nálunk – Kőmíves Kelemenék hit és hiedelmek országában – az egyedi magyar csoda eredményeként persze a művésszé válás folyamata is jóval egyszerűbb, ésszerűbb és egyben gyorsabb is (egyesek számára), mint a tőlünk közelibb vagy távolibb országokban; itthon gyakran a tehetséget; a kemény, fáradtságos és szorgalmas munkát különböző módszerekkel, eszközökkel, kapcsolatokkal, szívességekkel, pénzzel stb. akár ki is lehet váltani; a művésszé érés folyamatát pedig fel lehet gyorsítani. Nekünk nincs időnk kivárni, amíg egy település várossá, megyei jogú várossá fejlődik, mi az érési folyamatot a politikai hatalom segítsége által és jóvoltából megspóroljuk: országunkban évtizedek óta a település várossá, megyei jogú várossá akkor válik, ha azzá nyilvánítják [Te.tv.1.§ d) pont; Ötv. 93§. (4) bek.]. Ugyanez mondható el például az egyetemek esetében is, csak vissza-irányban, lásd először: Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem, 1953-ban Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, 1990-től Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 2000-ben Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem - de a névben még ott található a „tudományra” történő utalás, egészen 2003-ig - majd jött a Budapesti Corvinus Egyetem elnevezés, s a „tudomány” eltűnt a névből (remélhetőleg csak onnan; bár az ország gazdasági helyzetének alakításában közreműködött és a katedrán is tanított „neves-emberek” névsorát összevetve az olvasónak más benyomása is támadhat). Igaz, gyakran szokták volt mondani: „aki nem tudja, az csinálja, aki csinálni sem tudja, az tanítja” – bevallom, nem tudom honnan és kitől az idézet. Az egyetemeken pedig „szabadon” jönnek-mennek a tudósnál-tudósabb tanszékvezetők, intézetvezetők (igazgatók), dékánok (dékán-helyettesek) rektorok (rektor-helyettesek), akik legfeljebb, ha tudományukban/szakmájukban „művészek”, merthogy az előbb említett egységek élén inkább az igazgatás-tudomány elméletében és gyakorlatában való „művészi” (minőségi) jártasság lenne a kívánatos! Ennek mesteri művészetét kellő és kívánatos szinten viszont az igazgatástudomány EGYETEMI képző-műhelyein és „laboratóriumain” kívüli „önképzőkörökben” aligha lehet elsajátítani! Pedig, itt volt a „Jó Állam” előtt a kínálkozó lehetőség és alkalom, de a nagy álmodozásra kiválasztott kiváltságos hegyek ezúttal is vajúdásuk eredményeként csupán egeret szültek: a három – katonai (hadi), köz- és rendészeti igazgatási – tudomány „művészt” képző műhelyei egyesítésével (keretbefoglalásával) megvalósítható lett volna Magyary Zoltán professzor nagy álma a közigazgatás tudományára mesteri (művészi) fokon képző egységes egyetemi szintű intézmény - a Közigazgatás-tudományi Egyetem - létrehozása, amelynek nevében akár még a „Nemzeti” szó is helyett kaphatott volna! Nem így történt, Nemzeti Közszolgálati Egyetem lett helyette annak ellenére, hogy – a beavatottakon kívül – mindenki tisztában van a ténnyel: sem a „nemzeti”, sem a „közszolgálati” tartalom soha nem fog akadémiai tudományterületté (ággá) fejlődni (válni) akármilyen is lesz idehaza a széljárás; persze a jól bevált régi módszerrel most is próbálkozhatunk: a fejlődésre nem várva a területet akadémiai tudománnyá nyilvánít(hat)juk. És már folyik a struktúraépítés mellett (helyett) a felső személyi menedzsment kiválasztása is, de micsoda módon és gyorsasággal!                 

 

De evezzünk időben és távolságban messzibb és semlegesebb vizekre. Élettapasztalattal bőségesen ellátott/megáldott szűkebb „hazám” (Újpest) területén is átéltem (10 éven keresztül), hogy a tehetség, tudás, szorgalom stb. révén történő művésszé válás és a (helybeli) hatalmasságok általi művésszé nyilvánítás eredménye nem feltétlen esik egybe és válik általa egy személy (be)azonosíthatóvá (és most ne azokat említsük, akikről a mindig aktuális hatalom szobrot állíttatott, utcát, teret neveztetett el, majd a szobrokat a szobortemetőbe vitette az utcákat, tereket pedig többször is átneveztette).

 

Az első csoportba azokat sorolom, akik – bár nincsenek sorainkban, de – szerény megítélésem szerint művésszé váltak és e tényt ma már a helybeliek nagyobbik része sem vitatja (Pállya Celesztin festőművész, Berda József költő, Szüdi György költő, továbbá az egyház által is támogatott P. Sebő bácsi orgonaművész stb.). A másodikba személyes megítélés alapján két grafikusművészt helyeznék, akik még élnek, de ismertségük nem országos, művészetük viszont előbb-utóbb biztos, hogy az lesz (P.L.; Sz.A.). A harmadik csoport tagjait leginkább csak én tekintem (minősítem) „művésznek”; nem kimondottan a klasszikus „művész” tevékenysége(ke)t űzik (űzték), de egy adott pillanatban mindegyik képes volt arra, hogy művészi értékű és minőségű döntést hozzon. Közülük az egyik (Gy.M.) elérte (kiharcolta), hogy a „Szellemtelepen” az akkori kor divatja szerinti alakos partizán szobor helyett egy falhoz feszülő (tapadó) partizánnak (is) tekinthető (lopakodó alakú) dombormű kerüljön felállításra [e szobor - 1. kép és 2. kép - ma is „áll”, talán e döntésművészetnek köszönheti (még) túlélését].

 

A negyedik csoport a legérdekesebb: tagjai semmiben sem alkottak művészit, senki nem is tekinti őket művésznek, inkább a helybeli élet „fintorai”, nagy túlélői. Az egyik az örök Józsi bácsi, a szegények és a mélyről jöttek (üldözöttek) képviselője és megmentője, aki a számok által kifejezett értékeket az ötödik nulla után már nem képes objektíve követni, de mindez „tisztánlátásában és igaz-beszédeiben” ténylegesen nem zavarta(ja); a millió után nála simán következett a milliárd vagy a billió. Tevékenységének, megnyilvánulásának igazi nagysága, művészi értéke azonban abban nyilvánult meg, hogy a „mélyről-jöttek” megsegítésével mindig fennhangon büszkélkedett, de velük kezet kesztyű nélkül sosem fogott! Egyébként kivételes (művészi) tehetsége volt a társalgáshoz és a hölgyekkel szembeni választékos udvariassághoz, a számára fontosabb hölgyeknek kezet csókolt, a még fontosabbakat pedig virággal (bonbonnal) köszöntötte.

 

Az igazi csodabogár azonban a „tornyos ház” mindenki Magdikája volt; a túlélés művészetét mesterszintre fejlesztette, mindenkinek igazat adott különösen a tárgyalt témában utolsóként találkozott személynek (mindezt csak a pártbizottság első titkára volt képes űberolni); mosolya - inkább kacaja - a vastagon párnázott ajtókon is átszűrődött; ha pedig véletlenül sehol nem volt rá szükség – a szakmai „tanácsért” gyakran ellátogató – Józsi bácsit csak ő fogadhatta és kínálhatta meg kávéval, ilyenkor még az egyébként mindent és mindenről hallani akaró kíváncsiságát is legyűrve becsukta szobájának ajtaját, rossz nyelvek szerint a szobában ilyenkor körberepdeste az örökös „jótevőt”; egyébként az a hír járta, hogy Magdika (Magduska) nélkülözhetetlen és bármely fontos (különösen a bizalmas) tisztségre és funkcióra szinte azonnal alkalmas. A „művészvilág” csúcsára azonban akkor emelkedett, amikor kiderült róla, hogy bármely szeszes ital szeszfokát (elsősorban a konyakét) képes mindenki által jól ellenőrizhető módon automatikusan jelezni: ahány csuklás hagyta el száját az adott nemes pálinka annyi csillagot viselt az üveg címkéjén, sosem tévedett, a nagyon finom párlatú pálinkák esetében viszont a csuklássorozatot már csak orvos tudta vele abbahagyatni.

 

S hogy mindebből mi a szimbólum? Ezt fejtse meg mindenki maga vagy olvassa el Ady híres versét: Fusson, akinek nincs bora,/Ez a fekete zongora./…/Boros, bolond szívemnek vére/ Kiömlik az ő ütemére./Ez a fekete zongora.

 

Budapest, 2011. december 17.