Fogarasi József

Egy ünnep méltóságát általában a hozzá kapcsolódó külső és belső tényezők együttese jeleníti meg nemcsak az ünnepelt esemény még élő részesei, de azok leszármazottai, illetve az adott eseményhez csupán a tanultak vagy a különböző tájékoztató fórumok szolgáltatta információk segítsége révén ismeretet szerzett személyek számára is; míg az ünneplés kellős közepébe előzetes felkészültség és ráhangolódás nélkül érkező turista az őt váratlanul ért külső hatások alapján kénytelen viszonyulni az ünneplők tudatos, vagy csak a látványosan vigadók csoportjához.

Természetesen mindkét említett tényezőcsoport lehet túlméretezett és túlcsorduló, de esetleg szerénysége miatt visszatetsző és ezért elfogadhatatlan is. E két viszonyulási pont közötti kontextus bonyolultsága, és csupán az érzelem által vizionált vonalak mentén kirajzolódó határok meghúzhatatlansága miatt egyes ünnepeink megítéléséhez csak igen kifinomult módon és eszközökkel lehet közeledni.

A külsőségi csoportba sorolhatók a kihelyezett zászlók sokasága; az emlékező, korabelivé varázsolt kinagyított fényképek és plakátok esetleges személyeskedősége; a szónoklatokkal egybekötött tömeggyűlések hangoskodása és hivalkodása; a zászló le- felvonások és katonai parádék csinnadrattája; az elhelyezett koszorúk túlméretezettsége és az elhelyezők tekintetének végtelenben révedező közömbössége esetleg indulatossága; továbbá az egyéb, más módon megnyilvánuló – zavart okozó – jelenségek.

Az utóbbiak között kell megemlíteni és szóvá tenni a két – talán leghosszabb – villamos vonalon közlekedő járatok esetét, amelyek kocsijaiban a következő megálló nevének bemondása után az ’56-os események tömeg által követelt, pontokba szedett kiáltványának egyes mondatai hangzanak el mindenféle előzetes, vagy utólagos kommentár nélkül az utazóközönség meglepetésére, megrökönyödésére, illetve az iskolákban a történelmi események kezelésére kellően fel nem készített tinédzserek bántó, viccelődő megjegyzései kíséretében.

A kizárólag magyar nyelven elhangzó szöveg a magyarul nem értő, külföldi turistában azonban riadalmat, értetlenséget kelt annak okán, hogy külföldön, a közforgalmú járműveken az „érkező” megállót nevesítő bemondást követően más „bejátszások” elhangzására kizárólag csak az utazóközönség utazással összefüggő tájékoztatásának szükségessége végett kerülhet sor. Mindennek következtében a magyarul nem értő külhoni utazó más utastársához fordulva próbált tájékozódni a szokásoktól eltérő és váratlanul elhangzó szöveg információ-tartalma felől, de a magyar fülnek nem ismerős nyelven. A magyar azonban csak a magyar nyelvet beszéli, még ha azt gyakran – a „tájjelleg” miatt – maga sem érti, illetve azon helyesen írni, olvasni nem mindig tud, aminek következtében a hozzáfordult külföldi érdeklődésére is magyarul válaszol a szokásosnál azonban hangosabban, hogy a kérdező a választ jobban hallja, s értse.  

Nem tudni mely túlképzett innovatív szakember fejében fogant meg jó pénzért az ötlet és lett belőle szokatlanul gyors kivitelezés, de talán szerencsésebb lett volna, ha előbb az illetékesek az internet segítségével tájékozódtak volna a környező országok kulturált és hagyománytisztelő megoldásai, valamint az októberi hónapra jellemző magyar (budapesti) idegenforgalmi statisztikák adatai felől, mert akkor a magyar nyelvű szöveg bejátszását követően talán az angol vagy a német nyelvű változat is elhangozhatott volna, ahogyan ezt a színházak a mobiltelefonok kikapcsolása végett már bevett szokásként kiválóan alkalmazzák.

Az ünnep méltóságának erodálódása talán az előbb említetteknél is jobban érhető tetten, amikor már az ünnepre okot adó események résztvevő túlélői, szemtanúi helyett a látható és a hallható média élőadásában azok jutnak visszaemlékezési lehetőséghez, akik az eseményekről már csak másod-, harmad generációként hallottak valamit az ősöktől és így hiteles eseménytörténetek helyett csak szánalmas mesetörténetek kerülnek részükről elmondásra. Persze van ennél rosszabb is, amikor az események hiteles tényei a mesélő alanynál már csupán árnyékos háttér a korábban hallott mese helyébe lépett és annak apropóján elmondott anekdotában.

Az 55. évforduló révén eljutottunk ahhoz a határkőhöz, amikor az ünnep méltóságának megóvása végett fontolóra kellene venni az ünnephez tapadó látványos külsőségek és semmitmondó politikusi megnyilatkozások, illetve a szemtanúk helyébe lépő „emlékezők”, sztorizók, anekdotázók megszólaltatása helyett a belső, egyéni tényezők előtérbe helyezését és - a Karácsonyhoz, Húsvéthoz hasonlóan - az egyén választási szabadságára bízni, hogy megemlékezése és a vele kapcsolatos cselekvése konkrét helyszínét, módját és formáját maga határozhassa meg.

Ellenkező esetben visszakanyarodunk a rendszerváltozással eltörölt „partizán múlthoz”, ahol már a csecsemőnek is volt egy partizánról vagy legalább egy - fegyveres nélküli - fegyverről szóló meséje, amelynek révén a kettészakadt társadalomban semmit sem ért az, aki ilyennel bevallottan nem rendelkezett és ilyet – tisztességből – kreálni sem volt képes.

Megfontolandó lenne: (végre) a nép kezének szorongatása helyett elengedése, és ’56 ünnepének részükre történő - politikai előjelek és kísérőjelenségek nélküli - átengedése, hiszen minden „érték” legjobb sáfárkodója maga a nép!

Budapest, 2011. október 24.

 

 

*A teljes változatot lásd a Blogban, azonos címszó alatt.
A publikált változatot lásd a Népszava 2011. november 16. szerda - 138. évfolyam 268. szám - 7. oldalán „Az ünneplés méltósága”cím alatt.