Fogarasi József

A nyár végéig tartó szabadságomat töltvén nem szeretnék most (még) ősi magyar hitvitákban vihart gerjeszteni, egyrészt mivel ezt a napilap műfaji jellege, másrészt a rendelkezésemre bocsátott terjedelem amúgy sem tenné lehetővé, de annyit előre kell bocsátanom, ha az Országgyűlés a Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozata elé nem biggyesztette volna a „politikai” jelzőt, akkor annak -  a vonatkozó kormányhatározat szerinti - „méltó” módú,  a bíróságok épületeiben (úgy a  dolgozó, mint a tárgyalótermekben) jól látható helyen történő kihelyezéséről való gondoskodást egyetlen regnáló főbíró sem nyelhette volna le (következmények nélkül).

Ezzel a kijelentésemmel nem a nyilatkozat megszületésének szükségszerűségét és időszerűségét kívánom alátámasztani, de nem is annak tartalmát, logikai rendjét akarom kritizálni – hiszen az egészből annyi lesz majd dicsérhető, amennyi abból mindannyiunk emelkedésére megvalósul – hanem a nevesített tartóoszlopokból egyet kiemelve és azt ezúttal körbejárva szeretném a társadalom figyelmét felkeltve ráirányítani arra az alapigazságra és követelményre, miszerint jó értelemben vett „rend” nélkül nem valószínű, hogy lehetséges a magyar kibontakozás bárki is legyen hatalmon (s viselje a magyarok két ősi – a kende és a gyula – méltóságát, akár együtt akár külön-külön).

Tekintsünk azonban előre. Jogtisztelő/jogkövető polgárként felkészülten várom az Alaptörvény 2012. január 1-jén hatályba lépő rendelkezéseinek hatását, különösen az állam szerveitől, így a független bíróságoktól is, amelyek/akik bírói függetlensége a mai „megjelenéséhez” képest az állampolgár számára evilági módon érthetőbb és átláthatóbb; a „rend” független, demokratikus jogállama részéről pedig a nemzeti hitvallásában ígérteknek megfelelően – a jelenlegi állapotokhoz képest – eredményesebb lesz:”az állam polgárait szolgálni, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül fogja majd intézni”. Úgy legyen!

Persze aligha lesz mindez megvalósítható a gyakorlatban, ha továbbra is az ország egész lakosságát érintő fontos ügyekben a polgárokat hűjének - még mindig kiskorúnak - nézve kihagyjuk az őket érintő kérdésekhez való hozzászólás, véleménynyilvánítás lehetőségéből (jogából), és elbeszélve fejük felett „eltitkolunk”, nyilvánosságra nem hozunk olyan dokumentumokat, amelyeknek - mint közérdekű adatnak - legalább a megismeréséhez alkotmányos alapjoguk lenne. Természetesen a polgárnak alkotmányos joga van a „hülyeséghez” – gondolva itt e megállapítást megszülő általam nagyra becsült professzoromra – de ez nem egyenlő az emberek előbb említett hűjének nézésével!

Tisztelt főbíró úr az egyes eljárási és igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény alkotmányellenességének utólagos megállapítását és nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát kezdeményező indítványa -- a kiszivárogtatás és az utólag közzétett dokumentum - szerint is 2011. augusztus 4. kelteződött, de a média és a sajtó szerint csak augusztus 24-én került nyilvánosságra hozatalra; vajon miért e késlekedés? Mindez természetesen utólag is védhető és magyarázható lenne, amennyiben a kérdéses indítvány „postára adására” esetleg „személyes kézbesítésére” az ünnepi tűzijátékot megvárva (azt közösen megnézve), a félreértésekre okot adó elnevezésű „törvénykezési, illetve „ítélkezési szünet” elteltét követően került volna sor, és ez mindenki számára hitelt érdemlően a 2011.EL.I.I.1/25. szám alatt iktatott és a www.birosag.hu oldalon közzétett dokumentumból vagy legalább környezetéből kiolvasható is lenne. Ez esetben főbíró úr - a kiszivárogtatást követően szinte azonnal - nem kerülhetett volna találgatásokon alapuló nemtelen támadások kereszttüzébe, amely szerint e cselekmény megejtéséhez nem volt törvényi felhatalmazása, mivel a fáma szerint a főbíró LB elnöki és OIT elnöki tisztében és jogkörében eljárva fordult az Alkotmánybírósághoz „jogosulatlanul”, hiszen ez utóbbi funkciójában erre önálló hatáskörrel nem rendelkezik; a témával pedig – a nyilvánosság által is olvasható dokumentumok szerint – az Országos Igazságszolgáltatási Tanács testületileg nem foglalkozott. Ezzel összefüggésben viszont azonnal felvetődik a kérdés, és igény persze valamennyi választott közméltóságra kiterjedően, hogy - az Alaptörvény, vagy valamelyik sarkalatos törvény - az Alaptörvényben, illetve más sarkalatos törvényben nevesített jogkörük gyakorlása során általuk „íródott” – titkosnak nem minősített – közérdekű-, közérdekből nyilvános adatnak minősülő „dokumentumaik” - sarkalatos törvény által meghatározott „egységes” helyen, formában és időn belül történő - nyilvánosságra hozatalára miért nincsenek (esetleg lesznek-e) kötelezve?

További kérdés, de már csak az igazságszolgáltatás hatalmi ágnál maradva, összefér-e, összeegyeztethető-e a főbírói tisztség méltóságával, szakmai–emberi tartásával, a bírósági/bírói etika eszmei-filozófiai elvárásával, ha a főbíró vállal magára egy olyan feladatot, amelynek megnyilvánulásából a közvélemény egyfajta „szakszervezeti munkavállalói érdekvédelmi” pótcselekvést érez ki, hiszen egy kihirdetett és hatályba lépett törvény (jogszabály) alkotmányellenessége (nemzetközi szerződésbe ütközése) megállapításának és megsemmisítésének kezdeményező indítványozása – még ha az a bírósági tevékenységgel ugyan szorosan össze is függ, de jelentőségét tekintve – a Nemzeti Együttműködés Rendszere megvalósítási feladatainak fontossági sorrendjében – nem biztos, hogy a legfontosabbak között a legfontosabb. Ennek következtében nem feltétlenül elegáns és helyeselhető, ha egy ilyen – a bírói kar személyi ambícióitól sem mentes, „álcázott” – lépést a regnáló főbíró kénytelen megtenni mások helyett - még ha „akciója” jogilag támadhatatlan is, de látszata már nem - hiszen e célra ott vannak a különböző jogi-szakmai szervezetek, fórumok; a tudós-kutató műhelyek és a más esetekben oly gyakran hangoskodó különböző jogterületeken jártas jogvédő szervezetek, valamint a bírák különböző (a közvélemény által ugyan alig ismert) civil szervezetei.

Tudjuk, ha a szőlő a másé vagy azt más kezéből kell ízlelni általában mindig savanyú! De ha egy kicsit is körbenézünk kis hazánkban, akkor nem észrevehetetlen, hogy az igazságszolgáltatási hatalmi ág kimaradt a rendszerváltozás társadalma által szükségszerűen elvárt szakmai-emberi-alkalmassági átvilágításának gyakorlati megvalósításából. A bírósági szervezet azonban a társadalom által folyamatosan elvárt, az előbbiekben említett és  megvalósítandó követelmény látványos ellensúlyozásaként többek között - szinte az unásig ismétlődően - a sajátosan értelmezett bírói függetlenség elvét; a külvilág számára követhetetlen és ellenőrizhetetlen szakmai-emberi alkalmasság következetes belső érvényesülését; a belső önigazgatásnak a bírósági igazgatás tevékenységére is kiterjedő szigorú és kifelé –„álságosan”– jótékony és szinte hibátlan működését alátámasztó panaszok minimális számszerűségét; a bírói elfogulatlanságot és szakmai-emberi tisztességet biztosító bírósági etikai kódex létét és működését – amelynek törvényi jogosultsága azonban jelenleg is hiányzik és dokumentáltan csupán civil, egyesületi alapon, egyesületi iránymutatásként van jelen a bírósági szervezetben, eljárási rendjének szabályai viszont ismeretlenek –; a fegyelmileg felelősségre vont bírák, bírósági alkalmazottak elenyésző ezrelékeire hivatkozva összecsukhatatlannak tűnő védőernyőt vont maga fölé.     

Pedig csupán kellően körbe kellett volna nézni egyrészt a bíróságok saját háza táján; másrészt az utóbbi időben a bíróság kincstári optimizmusa szülte és kommunikálta „tényanyagokkal” szemben egyre hangosabban protestáló, a valóságos tényeket feltáró és bemutató tudományos és kutatási munkák eredményei között; a nyilvántartott panaszokban szóvá tett hibák és mulasztások megoldatlanságuk miatt ismétlődő eseteiben; a bírósági eljárásban a jegyzőkönyvek terén érvényesülő és uralkodó feudális viszonyok tárházában – amelynek szakmai feldolgozása és nyilvánosság elé tárása egyébként már folyamatban van –; a törvény szabta határidők szubjektív alapon értelmezett meg- és betartása, illetve figyelmen kívül hagyása területén; az elfogultság intézményének gyakorlatban történő érvényesülése eredménytelenségi okainak „belső gyűjteményében”; az egyik bíróság által hozott jogerős határozatnak a másik bíróság eljárásában a bírói függetlenségre utaló hivatkozással történő - meggyőző indokokkal azonban alá nem támasztott - figyelmen kívül hagyásának esetei tárgykörében; de akár azokban az Igazságszolgáltatási Tanács elnökéhez eljuttatott (fél tucat) új műfajt meghonosító, választ nem váró – irodalmi fogalmat használva – tájékoztató episztolákban leírt és mellékletként csatolt dokumentumok tartalmazta konkrét bírósági ügyek esetgyűjteményében is, amelyeket az utókor számára megőrizni és nyilvánosságra kívánunk hozni az időben egyre sürgetőbb bírósági strukturális, igazgatási, ellenőrizhetőségi, személyi és szemléleti reform mielőbbi végrehajtása halaszhatatlanságának alátámasztásaként.

Sajnálatos tény, hogy a bíróság személyi állománya saját „sérelmeinek vélt sebeit nyalogatva” még ma sem érzékeli azt a feszültséget, ami közte és a társadalom jog- és igazságérzettel rendelkező, a bírósági munkában is az új iránt fogékony tagjai között feszül már egy jelentős ideje. A bírósági szervezet és személyi állománya továbbra is görcsösen ragaszkodik a régi beidegződéseihez; begyakorolt, gépiesen működtetett megoldási módozataihoz; az informatikai technika által kínált új lehetőségek – számítógépes: jogszabály és szakirodalom alkalmazás, iktatás, ügyiratkísérő, lekérdezés, iratbetekintés, iratbenyújtás és kérés e-mail alkalmazásával stb. – taszításához; az ülnöki rendszer jelenlegi megalázó működtetési formáihoz és eszközeihez; valamint burkolt jogalkotási manővereihez.

Büszkeségre okot nem adó tény, hogy - egy másik alkotmányos alapjog, a választójog hatékony és korszerű érvényesülését gátló joghézagok kiküszöbölésének igénye - a mai napig nem keltette fel szakmai érdeklődését vagy csupán szakmai hiúságát egyetlen főbírónak sem, melynek következtében szükségét érezvén pennát vett volna kezébe és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése végett beadvánnyal fordult volna az Alkotmánybírósághoz. Pedig az 1997-ben született Ve. bírósági nem peres eljárás hézagainak kitöltésére a választási (népszavazási) ügyekben eljáró bíróságok még ma is nagy buzgalommal - az egyik „legsötétebb” korszakban - az 1952. évben született, ráadásul törvénynél jóval alacsonyabb szintű Minisztertanácsi rendeletre hivatkozva alkalmazzák ún. „megfelelően”(?!), de általában a kifogást tevők hátrányára a - Ve. által meg sem hivatkozott - Pp., peres eljárásra megállapított rendelkezéseit a választási nemperes eljárás során. Ugyanezen, kövület alapján, hivatkozva a Pp.-re követelik meg pironkodás nélkül az LB és a megyei bíróságok a választási határozat bírósági felülvizsgálati eljárása során a saját ügyében eljáró jogi szakvizsgával rendelkező személy esetében is a szakvizsga-bizonyítvány eredeti vagy közjegyzőileg hitelesített okiratának bemutatását, miközben az eljáró bíróságok hivatalos tudomással bírnak adott személyek esetében az okirat meglétéről, és tisztában vannak a bemutatás fizikai kivitelezhetetlenségével is  ismerve a Ve. által megállapított rövid (3, jelenleg 2 napos) határidőket, valamint az ország terület adta távolságait (pl. Nyíregyháza-Budapest) és közlekedési nehézségeit (pl. munkaszüneti napokon). Továbbá, szintén az 1952-es jogszabályra utalva gördített akadályokat az LB a választás alapjogának gyakorlása elé az illetékfizetési kötelezettség kimondása, összegének meghatározása - ráadásul törvényi szabálynak nem tekinthető jogegységi határozata - révén, amely folyosói szóbeszéd szerint egyébként két személy miatt született, (OVB jkv. 2011.05.30. 12. o.) annak ellenére, hogy a 2010-es választási ciklust megelőzően a bíróságok eljárásában fel sem merült e kötelezettség érvényesítése, amely amúgy jelentős hátrányt és jogsértő megkülönböztetést eredményez a magánszemélyekre vetítve, hiszen a szervezetek velük szemben illetékmentességet élveznek!   
     
Amikor pedig már a szenilitás fuvallata az LB-t is eléri és az eljáró bíró saját, néhány perccel korábban lefolytatott eljárása során az eredeti vizsgabizonyítvány bemutatását rögzítő közokiratnak minősülő jegyzőkönyv ellenére ismételten ragaszkodik az eredeti dokumentum bemutatásához nem elfogadva és megelégedve a saját maga által tíz perccel korábban aláírt jegyzőkönyv eredeti példányának felmutatásával; továbbá, ha az eljáró bíró nyilvánvaló elfogultsága sem belső szakmai tisztesség sem külső bejelentés alapján nem válhat kizárást eredményező eljárási ténnyé; valamint amikor jogi szakvizsga hiányában, csupán tudományos fokozattal rendelkezve (nem a főbíróra gondolva), a fiatalabb életkor miatt pedig viszonylag kevés élettapasztalat mellett és alig néhány éves alsóbíróságnál eltöltött bírói gyakorlat alapján akár felsőbírósági bíróvá soron kívül is lehet válni, akkor - ez intézményterületen már vagy a fától nem látható az erdő, vagy az elefántcsonttorony csúcsán lévő villámhárítóról letekintve „már csupán térkép a táj” s ennek következtében nem láthatók  a bírsági szervezet strukturális; ítélkező-, igazgatási tevékenysége; szakmai-emberi-etikai napi problémái és hibái függetlenül egyes alkalmazandó jogszabályok szakmai minőségétől, esetleges alkotmányellenességétől vagy nemzetközi szerződésbe ütközésétől - a tényleges bírósági reform el nem odázhatósága már fontosabbá válik, mint egyes jogszabályok alkotmányellenességének kimondása és megsemmisítése.

A reform során, a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből kiindulva, követve az Alaptörvény Nemzeti hitvallásának eszmeiségét olyan bírósági szervezeti struktúra kialakítására, működési (ítélkező és igazgatási) tevékenység megteremtésére, ellenőrzési technikák kialakítására és működtetésére, valamint – szakmaiságában, szemléletmódjában, etikusságában, magánéletvitelében példás és az emberekben bizalmat ébresztő – személyi állományra van szükség, amely együtt, hosszútávon biztosítani képes a rend, a biztonság, az igazság, a szabadság kiteljesedését; a polgárok jó értelemben vett szolgálatát, ügyeik méltányos, visszaélés és részrehajlás nélküli intézését. Mindezt nem késleltetheti néhány bíró egyéni érdekét esetleg sértő nyugdíjba vonulásának, esetleg szakmai-emberi alkalmatlanságának kimondása miatti bírói összlétszám csökkenése, de a bíróvá válás előfeltételeinek (életkor, években meghatározott bírósági szakmai gyakorlat, fokozatos és időhatárokhoz kötött ranglétraszerű előrehaladás, a jogi szakvizsga meglétének mással való kiválthatatlanságának, valamint az egészségügyi-pszichikai-fizikai-szellemi-műveltségi kritériumuknak való megfelelés) szigorúbbá tétele miatt előállható pillanatnyi létszámhiány sem.  

Ne feledjük! Az ég magas és a jogsértéseket, mulasztásokat, visszaéléseket, hibákat számon kérő „cár” (a szakmai megújulás, a bírói kötelességérzet és az elhivatottság) jelenleg még igen távol van.

Budapest, 2011. augusztus 30.

 

*A publikálásra szánt változatot lásd a Cikkek, tanulmányok (2011) között.