Fogarasi József

Húsz év: lépcsőfok vagy állomás?

Húsz év: lépcsőfok vagy állomás?*

 

Megtiszteltetésnek véve a felkérést - a 20 éves évforduló alkalmából a tematikus számban írásommal - osszam meg gondolataimat az olvasóval „mit jelentett és mit jelent számomra a Comitatus?”elkezdtem hát megkeresni és időrendbe rakni a folyóirat birtokomban lévő számait, és meglepő eredményre jutottam: csupán az I. évfolyam 1-4. számai hiányoznak a nálam majdnem két könyvespolcnyi sort megtöltő folyóiratból. A rendezés során időrend nélkül kézbe véve egy-egy példányt először a borító oldalt megnézve majd a tartalomjegyzéket átfutva belelapozgattam és futtában bele-beleolvastam először az általam ismert személyek írásaiba, majd a jobban érdeklő témákba s egy idő elteltével azon vettem észre magam, hogy némelyiknek az olvasását nem tudom abbahagyni ezért hát – megelőzve az állva olvasással együtt járó gyors elfáradás veszélyét – karosszékbe ültem s egynéhány órát rendezés helyett a publikációk tanulmányozásával töltöttem el. Mindennek következtében a gyors rendezés reménye elszállt, majd több egymást követő nap olvasási dömpingje után ránézve a naptárra rájöttem, hogy a jelenlegi olvasási technikámmal a rendelkezésemre álló rövid idő alatt úgysem tudnám az összes – elsősorban engem érdeklő – témát végigolvasva mondandómat egyetlen gondolati rendbe szedve közreadni, ezért úgy döntöttem, hogy hosszas elméleti tanulmány írása helyett elmélkedése(i)met néhány soros villanásokba szedve fogalmazom meg és vetem papírra.

Comitatus, miért e folyóiratcím? Remélem lesz a visszaemlékezők közül, aki elmondja majd a vajúdás kínlódásának magasztos eredményszületése sztoriját. Így én, ismeret hiányában csupán gondolkodásom csipkelődéseinek még „leírható” foszlányait tudom közkinccsé tenni. A rendszerváltozás hőskorában az egymásnak feszülő politikai és szakmai erők egyik része a gyűlölt, vagy ismertebb formában „tiltott” nem kívánatos intézmények, szavak közé sorolta a megye (vármegye) intézményét, s nevéről a hatályos alkotmány rendelkezése ellenére sem akart többé hallani, mivel az elnevezést a régmúlt idők maradványai közé sorolta; míg a másik tábor e szó és intézmény kiejtése előtt elővette a ládafiából naftalin szagos díszmagyarját majd azt újragombolva és tisztelegve haptákba vágva magát mondta csak ki a becses múlt e véráztatta hatalmi intézményének elnevezését. Lehet, hogy a névadás csupán egy kettős fricska? Az első csoportnak egy „csak azért is”, utalva az évezredes magyar múltra s benne az üzenet: nincs jövője annak a nemzetnek, amely múltját megtagadja, s elfelejti; míg a másiknak, hogy a díszmagyar felett már eljárt az idő és a XX. századi általános kultúra és műveltség birtoklása nélkül – a magyar nyelven történő helyesírás és olvasás hiányában – lehetetlen a latinos műveltség közelségébe kerülni. Tehát magyar virtus ide vagy oda cipővel az asztalra csapni már nemcsak nem illik, de sehova sem vezet! Ne feledjük: az első szabad önkormányzati választás eredményeként megválasztott polgármester, s képviselő egy (nem jelentős) része a neve mellé (fölé), legfeljebb ha két vagy három X-et tudott csak rajzolni (ez utóbbi utalva arra a tényre, miszerint neki doktorátusa van). Egyébként a magyar önkormányzás alanyi körének jelentős számú polgára még ma sem tudja a Comitatus szót magyarra fordítani! (Ez persze nem feltétlen egyedül az ő „bűne”!)

Egy folyóiratnál a méretek sem mellékesek. Ebből a szempontból is szerencsésen „formatervezettre” sikeredett a Comitatus. Gyakran - amikor még az intézetünk létezett és funkcionált - Veszprémbe le- vagy hazautazva a vonaton, de a buszon is kényelmes volt kézbe venni és egy-egy írást végigolvasni mivel méretei lehetővé tették, hogy a mellettem ülőt nem zavarva kulturálódhassak szakmailag; vastagsága (súlya) pedig – a dupla számot is ideértve – még álmosság esetén sem húzta le a karomat vagy a vállamat.

Szakmai folyóiratnál nem mellékes szempont a borítóoldal informatív megjelenítése, amely a legtöbb esetben – az évek végtelen folyamain keresztül – megelégszik a folyóirat címének, a megjelenés adatainak (év, hónap, évfolyam, lapszám stb.) és a tartalomjegyzék feltüntetésévél azonos színben, formátumban és elhelyezésben. A Comitatus azonban már az elején ennél többre törekedett, informált és egyben próbára tette emlékezőtehetségünket. A borítón – a folyóirat címéhez méltóan – először sorra véve a megyék jelképét az egyes megyék egykori vagy jelenkori (vár)megyeházainak fotóit tette közzé azonos és sajátos (kopottas) barnás színben, majd következtek a földrajzi ismeretek felelevenítése és a borítókra kerültek az egykori magyar (vár)megyék földrajzi térképrészletei, végül lezárva a „barnakorszakot” eklektikus összevisszaságban egy-egy megye - valamilyen alapon kiválasztott - nevezetes épülete, szobra stb. köszöntötte a borítón az olvasót. Az ezredfordulóra (2000.) színesebbre és általa optimistábbra váltott a borító, a barnát a kékes uralkodó szín váltotta fel és a borítólapi témakör is - a korábbiakhoz képest - változatosabb lett: városházák, nevezetes épületrészletek, híres tájak, külföldi kitekintések (Prága, Chicago, és mementóként a New York-i World center támadás előtti stilizált látképe), majd néha üde színfoltként (Chagall stílusban) az égből lámpással a kezében bekúszik egy képzeletbeli megye városába mutatva az utat a megyék állandó helykereséseinek tévelygéseiben a közigazgatási és politikusi szakértőből festőművészi rangra emelkedett főszerkesztő, akinek  festményei ezzel elfoglalhatják méltó helyüket a Comitatus „megyei képtárában” és még e kékkorszakban találkozhatunk abszolút kivételként a szerkesztőbizottság egyik oszlopos tagjának arcképével is. A Picassói Kékkorszak után a zöldkorszak következik, amelynek sorozatából frissítőként az egyik szám borítójáról egy népviseletbe öltözött menyecske mosolyog ránk. Végül az uralkodó zöldet a sárga váltja fel két műalkotással egy múzeumalapító fényképével és ismét egy népviseletben mutatkozó nógrádi menyecskével.

A fenti szín- és kép kavalkád ellenére nekem az 1991. december, I. évfolyam 5-6. számának nyomdai kefelevonati változata maradt meg az emlékezetemben, amely fekete-fehér nyomással, a megjelenő példányokhoz képest kisebb méretben és Harangozó Ferenc grafikájával a borítón (míg a szám hivatalos példányának 20. oldalán) jelent meg. A képen egy csuklyás lepelbe burkolózó kezében vándorbotot markoló (arra támaszkodó) álló vagy lassú menetben meg-megálló szakállas (koldus, remete) öregember látható s a rajz alatt nyomtatva az örökös kérdés: „Európába megy-e a megye?”. Mit mondjak? Találó és egyben sejtelmesen cinikus a rajz és a feltett kérdés között kihagyhatatlanul kínálkozó asszociáció (megfejtése) értelmezése! A megfáradt öregember benyomását keltő vándor ugyanis véleményem szerint nem megy sehova, inkább csak áll és gondolkodik arról, hogy hova, merre is menjen, egyáltalán menjen-e vagy inkább állva várjon még valamire (valakire), esetleg töpreng, hogy hol is van (Európa) hiszen eddig úgy tudta, hogy a megye, amelyből elindult és vele együtt a megyéhez tartozó ország eddig is Európában volt és (talán) most is ott van, meg hogy hátha csak játék a szavakkal (vármegye – megye), hiszen Ady híres versét - Fölszállott a páva - régebben írta (1907), s az azóta eltelt múlt idő lángja már elporlasztotta az ódon, vad vármegyeházát, tehát talán inkább csak az új szelek irányát kellene maradva figyelni és megérteni semmint összevissza jönni-menni!        

A mottó nem szokványos kelléke egy folyóiratnak, de igen találó a mottóként választott és a folyóirat valamennyi eddig megjelent száma borítójának belső oldalán olvasható mondat: „Azokból a kövekből, melyeket utunkba gördítenek egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk…”. Nem feladatom megmondani, hogy hányadik lépcsőfokon is állunk jelenleg, de az biztos, hogy esetünkben két lépcsősorról kell beszélnünk, az egyik, amelyet a folyóirat épített, a másik pedig amelyet a megye mint politikai-államigazgatási-önkormányzati intézmény épített az eltelt több mint húsz évben. A kettő építmény között azonban óriási a szintbéli különbség: a folyóirat lépcsőfokai szinteket képeznek, és a szintek elvezetnek egy állomásra is; ezzel szemben a megye, mint intézmény lépcsőfokai nem képeznek szinteket és így az állomás sem látható!?

De a további elmélkedés helyett mondjunk véleményt a folyóirat által teljesített tartalomról is. A folyóirat elnevezése ellenére – előnyére válva – nem ragadt le a megyénél, sem mint földrajzi, térségi, területi stb. egységnél, sem mint politikai, közigazgatási (államigazgatási, önkormányzati) intézménynél; de nem vindikálta magának kizárólagossággal, a témával összefüggő és szerteágazó tudományelméleti megközelítésű szemléletmódot, de eközben a napi gyakorlati praktikum bemutatásánál sem ragadt le. Felvállalta ugyanakkor a kitekintést és az összehasonlítást az országhatáron túl létező hasonló intézményekkel, országhatáron belül pedig nem utasította vissza a megyével csupán érintőlegesen foglalkozó írásokat sem. Terjedelmileg az olvashatóság határáig fogadta a cikkeket, de nem zárkózott el az egy-két oldalas „felvetések” közlésétől sem. A struktúra tekintetében mindvégig logikusan következetes maradt a szerkesztőbizottság, miközben a folyóirat valamennyi száma stílusában, nyelvezetében és mondanivalójában a szakmai igényességet megkövetelve érthető és olvasmányos maradt. A folyóirat a szerzői kör választékossága mellett a széleskörűség igényének is meg tudott felelni, a tudós-professzori megszólalók viszont nem riasztották el az írástól a közigazgatási szakembergárdának a mindennapi munkavégzéssel foglalkozó és csupán a napi praktikát ismerő, de a tollforgatásban azért kellően otthonlevő hivatalnokait. Szerkesztőbizottsági tagként és szerzőként is tanúsíthatom: nem voltak kényes kérdések és tabuk sem, ennek következtében a beküldött (felkérésre megírt) publikációk – legfeljebb a terjedelem miatt két számba tördelve – de hiánytalanul megjelentek. Hátsó gondolatoktól vezérelt „rövidítésre, átírásra, továbbgondolásra, profilváltoztatás végett stb.” visszaküldött kéziratokkal nem találkoztam és ilyen esetekről hallani sem hallottam. A folyóirat az elmúlt húsz év alatt a sajtó és a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadság(jog)ának legteljesebb tiszteletbenntartása mellett mások személyiségi jogainak megsértésétől tartózkodva teljesítette felvállalt szakmai (politikai) küldetését. Mindezért elismerés és gratuláció illeti meg a folyóirat megjelenésében közreműködött valamennyi munkatársat és személyt!

A szerkesztőség a jó értelemben vett és „elvárt” konzervativizmus mellett az újszerűségek kipróbálásától sem riadt vissza. Ennek a rugalmas szemléletnek köszönhetően kaphattam egy önálló rovatot (1993) „Arcképcsarnok” elnevezéssel, amelyet közel tíz éven át írtam, szerkesztettem, majd a szerkesztőbizottság átalakítására hivatkozással „súgásra” repülésre kényszerültem (miként azt az alapító elnök önmagát ábrázolva megfestette: „Megyeházkocka, avagy az elnök röpül” – Comitatus 2007. szeptember, külső borítócímlap) és a rovat velem együtt elsorvadt.  Az ötlet lényege szerint – addig is amíg a megye „lebeg”, illetve sikerül végre eldönteni(e), hogy megy-e vagy pedig marad (ott és úgy, ahogyan és ahol van) – rendszeres (havonkénti) jelentkezéssel bemutatásra kerüljenek azok a köztisztviselők - arcukat is vállalva - akik közigazgatási tevékenységükkel (mindegy, hogy mely szervnél foglalkoztatva) kivívták munkatársuk, közvetlen vagy tágabb munkahelyi környezetük szakmai elismertségét, tekintélyét, valamint tagjai az országos szakmai érdekképviseleti (civil) szervezetnek – a Magyar Közigazgatási Kamarának, későbbi nevén Karnak (MKK), amelynek akkor, elnöke voltam – és van elképzelésük, mondanivalójuk a közigazgatási tevékenységről, annak fejlesztéséről, modernizálásáról, továbbá érdeklődési körük túlnő a szűken vett szakmai tevékenységükön és mindemellett magánéletük is példás. A rovat népszerű volt, tízéves fennállására egy önálló kiadványban szerettem volna az egykor bemutatott személyeket együtt, a szakmai-társadalmi nyilvánosság elé tárni. Az elképzelés terv maradt, egyrészt anyagiak hiányában, másrészt a már említett távozás miatt! Visszakerülve a szerkesztőbizottságba ismét van egy elképzelésem egy önálló rovat indítására és gondozására, de ez legyen most még titok.

És ünnep ide vagy oda, de a tortáról az „anyagiak” sem maradhatnak le! Folyóiratot igényesen szerkeszteni és kiadni, valamint azt az olvasói körhöz eljuttatni eredményesen kellő és biztos lábakon álló anyagi háttér nélkül aligha lehetséges. Nem tisztem erről bátrabban és részletesebben írni, hiszen e kérdéskörben nem vagyok sem illetékes, sem járatos, de egy biztos, manapság a folyóirat az előbb említettekre rendszeresen rácáfol, azaz: társadalmi munkában is lehetséges színvonalas lapot szakmai hozzáértéssel és igényességgel szerkeszteni, kiadni és a „fogyasztóhoz” majdnem ingyenesen eljuttatni úgy, hogy az egyes cikkek szerzői honoráriumban sem részesülnek. E folyamat azonban biztos, hogy nem természetes és hosszabb távon nem is működőképes. Jelenleg is csak azért lehet mindez sikeres, mivel a folyóiratot nemcsak készítői érzik magukénak, hanem azt „valaki(k)” egy széles társadalmi-szakmai alapon szerveződő és a mondanivaló iránt rendszeresen érdeklődő személyi (olvasói) kör is magáénak vallja és érzi, sőt fennmaradásáért akár áldozatot is képes hozni! Amikor kezembe veszem e lapot, akkor - a korábbiakban elmondottakon felül - személy szerint valahol/valamilyen módon érzem e kisugárzást is.  
    
Az ünnep kapcsán azonban szóljunk valamit a megyéről is. Tegyük fel az ismert költő ismert kérdését, de kicsit sajátosan átfogalmazva: Ment-e a Comitatus által a megye ügye elébb?  A válasz igen is meg nem is! A feltett kérdés akárcsak vázlatos megválaszolására is e rövidke megemlékezés nyilván nem alkalmas sem terjedelmileg, sem ünnepi hangvétele miatt. De nem állhatom meg, hogy az illendőség határain belül – figyelemmel az új önkormányzati törvény kidolgozásának lázasan gyors ütemére – legalább két gondolati kör erejéig ne hívjam fel ismét mindannyiunk figyelmét (legalább) azokra az alapproblémákra, amelyeket írásaimban korábban már többször is érintettem.   

A hatályos Ötv. preambuluma szerint „Az Országgyűlés – követve hazánk haladó hagyományait, továbbá az Európai Önkormányzati Karta alapkövetelményeit – elismeri és védi a helyi közösségek önkormányzáshoz való jogait.”Eddig az idézet! De vajon mit értettünk a törvény megalkotásakor „hazánk haladó hagyományai” alatt? Az 1848 előtti időszakot nyilván nem, hiszen abban az időszakban Magyarországon sem a mai értelemben vett hatalmi ágak szétválasztása és közöttük a „hatalom megosztása” még gondolati szinten sem volt jelen (a „köztudatban”); de ezen időszakban még a hatalom intézményes rendszerének horizontális és vertikális feladat- és hatásköri munkamegosztására irányuló igény is hiányzott, továbbá az önkormányzáshoz szükséges és nélkülözhetetlen „szabad” választási rendszer sem volt „kiépülve”, a helyi közösségek(?) pedig azt sem tudták, hogy ők közösségek és akármilyen joguk is van ahhoz, hogy önszerveződő módon a saját maguk által választott önkormányzat révén kifejezhetik és megvalósíthatják a helyi közakaratot. A kiegyezés utáni törvények sem önkormányzatról, hanem csupán törvényhatóságokról, a közigazgatás rendezéséről szóltak és csak elvétve és nem rendszerszerűen kaptak helyet e törvényekben az önkormányzás egyes kezdetleges elemei (csírái). A három tanácstörvény intézményrendszere – a választójog általános és egyenlő, illetve közvetlen és titkossága ellenére – sem sorolható „haladó önkormányzati hagyományaink” közé, hiszen a demokratikus centralizmus alapján kiépített kettős alárendeltségű „önkormányzati testületek” (tanács és VB) sem a párt sem a központi államhatalom „engedélye” nélkül aligha volt feladat, amelyben saját akaratukból önként dönthettek volna. Bár a harmadik tanácstörvény (1971. évi I. törvény) ugyan kimondta, hogy „A tanács és szervei a nép hatalmát megvalósító szocialista államnak a demokratikus centralizmus alapján működő népképviseleti-önkormányzati és államigazgatási szervei.”[2.§ (1) bek.]ennek ellenére a tanácsok jellegének „önkormányzati elemei” a rendszerváltozásig nem kerültek kifejtésre, jogilag megalkotásra és bevezetésre. Ugyan az 1980-as évek vége felé születtek tanulmányok, gyakorlatias megközelítésű tudományos munkák (lásd elsősorban dr. Verebélyi Imre munkásságát) „A tanácsi önkormányzat” rendszerszerű kiépítésére és megjelenítésére, de megvalósításuk politikai támogatottságot nem kapott. Így – hazánk haladó önkormányzati hagyományainak hiányával és ténylegesen létező helyi közösségek nélkül – érkeztünk 1989/1990-ben a rendszerváltozás kapujába, a helyi önkormányzati rendszert bevezető törvény megalkotásához és hatálybalépéséhez!

A másik járható ösvényt A helyi Önkormányzatok Európai Charta (továbbiakban: Karta) által kínált megoldás jelenthette volna. A Karta azonban nem „.. a helyi közösségek önkormányzáshoz való jogairól …”szól. Helyi önkormányzás alatt a helyi önkormányzatoknak azt a jogát és képességét érti, amelynek birtokában – jogszabályi keretek között – ezen önkormányzatok a helyi közügyek lényegi részét saját hatáskörükben szabályozzák és igazgatják a helyi lakosság érdekében, és amely jogot (mármint az önkormányzást) olyan tanácsok vagy testületek gyakorolják, amelyeknek tagjait egyenlő, közvetlen és általános választójogon alapuló szabad és titkos szavazással választják és amelyek nekik felelős végrehajtó szervekkel is rendelkezhetnek (3. cikk). Ennek ellenére a magyar alkotmányos megoldás az önkormányzás jogát a község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye választópolgárainak közösségét megillető jogként definiálta (42.§). Nem véletlen, hogy ez utóbbival (mármint a megye választópolgárainak közösségével) az Ötv. már nem tudott mit kezdeni és a helyi önkormányzati jogok alanyainak felsorolásából a megye választópolgárainak közösségét kihagyta: „A helyi önkormányzati jogok a településen választójoggal rendelkező lakosok (továbbiakban: választópolgárok) közösségét illetik meg.” (5.§)

A jogalkotó a későbbiekben is hiába erőlködött annak bizonygatásával, miszerint az önkormányzati jogok minden helyi önkormányzat tekintetében (így a megyei önkormányzat esetében is) egyenlőek (4.§); majd később „A megye és a települési önkormányzatok között nincs függőségi viszony, a kölcsönös érdekek alapján együttműködnek.” [6.§ (3) bek.], továbbá nem tudta biztosítani azt a tényleges és igen bonyolultan összetett hátteret sem, amelynek révén a megyei önkormányzat valódi helyi önkormányzati szereplővé válhatott volna. Hiszen nem vitásan a megyei önkormányzat - a területén lévő települések területétől és lakosságától független - saját területtel és lakossággal (választópolgári közösséggel) valóban nem rendelkezik, sőt további - megoldást nem nyert - problémaként jelentkezett a megyei jogú városok választópolgárainak a kizárása a megyei közgyűlés tagjainak megválasztásából. Áthidalhatatlan szakadékként jelentkezett a megyei közgyűlés tagjainak listás választása is, amelynek révén egyrészt a Kartában lefektetett közvetlenség elve a kivitelezés során sajátos magyar értelmezést nyert, hiszen általa a megyei közgyűlés tagjainak jelölése és mandátumhoz juttatása tekintetében a választási „jogosítvánnyal” rendelkező települések választópolgárait ténylegesen semmilyen beleszólási jog nem illette meg (igaz, a közvetlenség elve a települések polgármesterei és alpolgármesterei választása esetében az első ciklust illetően a települések választópolgárai esetében szintén nem érvényesülhetett).

A megyei önkormányzat tényleges helyi önkormányzattá válását tette lehetetlenné az a tény is, miszerint a helyi önkormányzatok közül egyedül a megyei önkormányzatot nem illette meg a helyi adó kivetésének és mértéke meghatározásának joga, valamint alkotmányos értelmezési bonyodalmakhoz vezetett volna egy érvényes és eredményes megyei népszavazás kötelezősége alanyi körének, időbeliségének, valamint „hatályon kívül helyezésének” eljárási rendje is.

Az igazi problémát azonban véleményem szerint egyrészt az okozta, hogy nem sikerült tisztázni (szerintem a mai napig sem) a megyei önkormányzat szerepkörét és azzal összefüggésben kötelező feladat- és hatásköri rendszerét, ellátási felelősségét;  másrészt – a várakozás és az elvárt remények ellenére – nem jött létre, nem alakult ki a megye területén lévő települések lakosságában az ún. megyei identitástudat és azonosulás, amelyet normatív úton jelképekkel, címerekkel, zászlókkal, díszpolgári címekkel - esetleg a megye himnuszának megalkotásával, de még a megyei banderiális hadsereg visszaállításának ígéretével -  sem lehetett pótolni. (Megjegyzem: életem során eddig még nem találkoztam olyan településlakóval, aki azzal döngette volna a mellét, hogy ő xy megyei tökös gyerek, de olyannal már igen, aki ezt tette egy városra, községre hivatkozással.) De nem sikerült a tényleges együttműködés gyakorlatát a megye és a területén lévő megyei jogú városok tekintetében sem kialakítani (az elmúlt időben sokan mondták: még szerencse, hogy az ország fogyó lakossága miatt egy-egy megye területén nem tud négy-öt megyei jogú város létrejönni). Nehéz tudomásul venni: a megyei önkormányzat nem helyi (települési) önkormányzat, azaz kialakulása, de inkább létrejötte nem természetes fejlődés eredménye, hanem csak íróasztal és ceruza, illetve politikai elhatározástól függő „képződmény”, amely a jelenlegi Ötv. adta keretek között csupán, mint a területén lévő települési önkormányzatok szövetségi önkormányzataként tölthetett volna be tényleges helyet és szerepet Magyarországon.
                  
Álláspontom szerint nem a Comitatus-on állt vagy bukott, hogy a megye (megyei önkormányzat) még mindig ott van, ahol korábban is volt, s elmaradt a megyei önkormányzat ügyének előbbre haladása, tényleges helyi önkormányzattá válása. A folyóirat minden tőle telhetőt és elvárhatót megtett annak érdekében, hogy a megye „bolyongása” végre révbe érjen és megtalálja helyét itt Magyarországon és Európában. Mindezt a célt jól és hasznosan szolgálták azok az évenként megrendezett konferenciák, amelyek a „bolyongás” egyes stációit tűzték napirendjükre, s melynek eredménye külön kötetekben az olvasókhoz is eljutott.

A fentiekben leírtak mellett boldog születésnapot és sok sikert kívánok a következő állomás felépítéséhez!


Budapest, 2011. július 2.
 

*A teljes változatot lásd a Blogban, azonos címszó alatt.
A publikált változatot lásd a COMITATUS 2011. Különszám - XXI. évfolyam 201. szám - 31-38. oldalán „Húsz év: lépcsőfok vagy állomás?” cím alatt.

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 110
a héten: a héten: 899
a hónapban: a hónapban: 899
összesenösszesen342265
az oldalt jelenleg nézik: 1

Megosztás